Borián Tibor Sch. P. szentbeszéde 2014 őszén a Magyar Piarista Diákszövetség fennállásának 25. évfordulójának ünnepi szentmiséjén

25 ÉVES A MAGYAR PIARISTA DIÁKSZÖVETSÉG…

Bevezető
„25 éves a Magyar piarista Diákszövetség. Ebből az alkalomból jubileumi emlékünneplésre ültek össze a piarista öregdiákok 2014. október 11-én a Duna-parti Piarista Kápolnában. A szövetség újjáalakulása utáni negyedszázadról megemlékező ülés szentmiséjét Labanc Zsolt tartományfőnök nyitotta meg.
Köszöntötte az ország minden részéből összegyűlt öregdiákokat, kiemelten a Jubileum védnökeit: Antall Józsefnét, Mádl Ferencnét és Szűcs Ervinnét.
Szentbeszédében Borián Tibor atya úgy fogalmazott, hogy az eredményekben, eseményekben gazdag múltat ünnepelve a megújulás szükségességére kapunk figyelmeztetést. A hagyományok tisztelete mellett arra kell törekedni, hogy újat tudjunk alkotni a mában, amikor a piarista rend 12 intézményért vállalt felelősséget.
Az öregdiákokat Áder János köztársasági elnök levélben köszöntötte. Az emlékülést Oberfrank Ferenc a Diákszövetség elnöke nyitotta meg. A megnyitóban felolvasta a köztársasági elnök köszöntőjét is. Beszédet mondott Jeleníts István piarista szerzetes és Zlinszky János a Diákszövetség alapító tagja, az első elnöke, majd több öregdiák konfráteri diplomát és díszoklevelet vehetett át. Az emlékülés után könyvbemutatót és kiállítást láthattak a megjelentek.”

Borián Tibor Sch. P., rendi összekötő szentbeszéde:
Az Úr legyen veletek!
Evangélium Szt. Lukács könyvéből: - egy alkalommal, amikor Jézus tanított
Egy asszony felkiáltott a tömegből: „Boldog a méh, amely hordott Téged és az emlő, amely táplált.”
Erre Ő így válaszolt: „és még milyen boldogok azok, akik Isten szavát hallgatják és meg is tartják.”
Ezek az Evangélium igéi.

Kedves Testvérek, Öregdiákok, Hozzátartozók a Piarista Nagy Család tagjai, kik eljöttetek ide, hogy 25 évet megköszönjünk valamennyien, és a negyedszázad távlata után előretekintsünk, és várjuk az újabb kegyelmet, adományokat. Mert hiszen van kitől kapni és van miért kapni.
Ha fölnézünk az oltárképre Kalazanciusra, akkor felidéződik bennünk Juhász Gyula csodálatos verse, amely így hangzik: – engedjétek meg, hogy felolvassam –
Calasantius
Ő a kegyes, szelíd szent, aki megy
És szegény, árva gyermeket keres,
Hogy a szívére vonja s gondosan
Nevelje arra, ami nagy s nemes.
Vad század véres, könnyes utain
Ő a magasba és a mélybe néz,
Magasba, hol az Isten Anyja vár
És mélybe, hol nyomor van, szenvedés.
A jó kertész ő, ki az útfelen
Meglátja a palántát s fölveszi,
A jó pásztor ő, ki az elveszett
Bárányt föllelte s enyhet ád neki.
Az árvák atyja ő, kegyes atya,
Derűs szívének fénye úgy ragyog
Túl az időkön és világokon,
Mint az egen az örök csillagok.

A kegyes Atya, a Szent Atya nevében jöttünk össze, hiszen valamennyien piarista diákok – és azok hozzátartozói – valamiképpen az Ő örökségének vagyunk nemcsak a tanúi, hanem a boldog élvezői is.

Szeretnék felidézni három látomást Kalazancius utolsó óráiból mit följegyeztek a hozzá közelállók. Három látomása volt halála előtt: Az egyik az, hogy megjelent neki Szűz Mária kegyesen fogadta és bíztatta, hogy nem kell félnie, mert jó helyen van Istennek a kezében.
A másik látomása az volt, hogy megjelentek neki rendtársai és tanítványai hosszú sora, körülvették, ő kereste, hogy a rendtársak között hol van az ő helye. És akkor jelezte a látomás, hogy itt lesz az ő helye.
Harmadik látomása kicsikét a korhoz tartozik, jól ismerik az ő szenvedését, az ő meghurcoltatását, amely szembeállította őt egyháziakkal is. Ez a látomás arról szólt, hogy a Szent Péter Bazilikában Szent Péter sírja előtt ott érezte magát és ott látta saját személyét és látott egy egyházi férfit pásztorbotra támaszkodva, aki bűnbánóan ált előtte és mondta, hogy Istennek a bocsánatát kéri, mert az az élet – itt gondoljunk Incze pápára – melyet ő juttatott Kalazanci Szent Józsefnek utolsó éveiben, az valóban meaculpára indította. És ennek a pápának a szavai is így hangzottak, hogy: „Az igazság és csakis a tiszta igazság ereje győzhet a világon József”. Igen, ez volt az ő utolsó gondolata – ahogyan elmondják a körülötte lévők –. Ezután megáldotta őket majd Jézus és Mária nevével hunyt el.
A látomás bennünket is érint, nincs távol a mi világunktól és nincs távol attól a megélt élettől és tapasztalattól, amely bennünket körülvesz, és ma fönntart. Mi a különbség és mi az azonosság a látomás és a saját helyzetünk között? Az azonosság az, hogy minket is Szűz Mária oltalmába ajánlott, amikor a piarista rendnek a tanítványai lettünk. Valamennyiünket az a Szűz Mária segített, aki őt segítette tanítás közben, amikor megjelent neki, és ahogyan ő a rendjét is Istenanyánk nevéről nevezte el. A különbség, hogy bennünk nemcsak a rendtársait látja, akik körülötte voltak és vannak, hanem azokat is, akik a rendtársainak a nyomán, az ő tanításuknak, nevelésüknek a következtében ebbe a családba beletartoznak. És ebbe mi is beletartozunk. A szenteknek a világa Istennek a szeretete nyomán átjárja e világ és másik világ határait és tudjuk, hogy a közbenjárásukkal mennyire mellettünk vannak főleg akkor, hogyha bízunk bennük, ha kérjük őket és úgy ragaszkodunk hozzájuk az ő példájukat követve. Igen, a mi családunk is, a piarista öregdiákok családja is oda tartozik abba a csoportba, melyet Kalazancius látott látomásában, látott a jövendőben, látta azokat is, akik majd az ő és a rendtársainak a tanítványai lesznek és nyugodtan, talán nem túlzással hozzátehetjük, hogy látott bennünket is. Igen, ebben a látomásban mi, piarista öregdiákok is benne vagyunk, benne lehetünk és joggal mondhatjuk, hogy mi is az ő szeretetének, az ő atyai gondoskodásának jóvoltából az ő családjába tartozunk és ennek a látomásnak lehetünk boldog részesei is.
Igen Testvérek, most ránézünk Kalazancius képére, fölidézzük az ő alakját, fölidézzük az ő gondolatait, amelynek a lezárása, talán még nem mondtam, nem volt más, mint azt mondta, hogy – mikor a látomásból valamiképpen föléledt, – hogy gyönyörű életem volt és sokkal többet kaptam Istentől, mint amit megérdemeltem. Ez is valamiképpen hozzákapcsol bennünket, mi is úgy vagyunk, hogy sokkal többet kaptunk Istentől, mint amit talán megérdemeltünk, mint amennyire méltók vagyunk vagy voltunk. Igen Testvéreim, ez a lezárt élet, Kalazancius élete valamennyire tovább folyik, tanítványaiban századokon át folytatódik az öregdiákokban, folytatódik bennünk is. S ennek az életnek a folytatása voltaképpen a mi feladatunk.
Valaki egyszer azt mondta, hogy piarista diáknak lenni, nem egyszerűen élet és szolgálat, hanem feladat. Feladat. Annak a feladatnak a vállalása, hogy a kalazanciusi eszmét, a szegényeknek a pártfogását, a pietas et litteraenek a fölkarolását vállaljuk egész életünkben minden tettünkben minden helyzetben.
Ha most Kalazancius újra hozzánk szólna – újabb látomást próbáljunk felidézni – vajon mit szólna hozzánk? Hogyan tekintene ránk? Mit látna bennünk? Minek örülne? Vagy talán kevésbé örülne? Elfogadna-e bennünket tanítványai sorába? Befogadna-e bennünket, hogy látja azt, hogy kitartottunk, hogy hűségesek voltunk, hogy meggyőződéssel őriztük a gyökereinket, hogy valóban az ő tanítványai akartunk lenni. Sok szép életnek az örömét látnánk az ő arcán. Sok szép helytállásnak, sok szép nagyszerű tettnek, hűségnek, talán még vértanúságnak is, talán mondhatnám, hogy a helytállásnak olyan fokát is megmutatta sok piarista diák közülünk, aki az elmúlt évtizedekben nemcsak egyszerűen őrizte mindazt, amit az iskoláiban kapott, hanem tudatosan, családjában is továbbépítve saját életének a kivirágzásával, a társadalom szolgálatával, munkájával, tanulásával segített mindenkit, akit a szolgálat erre szólított. Igen örülne sok öregdiáknak, örülne talán nekünk is. Ha lelkiismeretünkbe tekintünk, próbáljuk felidézni, hogy mi az amit helytállással megtettünk az ő szellemének, az ő tanításának a nyomán. A piarista szellem nagyon nehezen fogható meg, legalábbis sokszor mondják, hogy nehéz azt megfogalmazni, mert hiszen nem egyszerűen megfogalmazni kell, mert a piarista szellemiség az van, létezik, itt van a tanúság jelenlétünkkel is, hogy valóban létezik, sok-sok mondhatnám, hogy sok-sok nehézségek során, de van és létezik. Ezt külön bizonyítani nem is kell. De vajon megtalálhatná-e bennünk azt a pietast amit ő hirdetett?  A teremtett világnak a megbecsülését, a szegények, gyermekek megbecsülését, az életnek a megbecsülését, Istennek a teljes szolgálatát bennünk. Bizony lenne mit talán kifogásolni és azt hiszem, hogy ez a kifogásolás inkább saját lelkiismeretünknek, saját belső világunknak és a mélyéből fakad. Nem voltunk mindig méltók arra, hogy a piarista diáknak méltóságát – hiszen így is lehet mondani – megfogalmazzuk és hordozzuk, és ha voltak is gyöngeségeink azokat őszintén bánjuk. Valaki azt mondta nemrégiben amikor beszélgettünk az öregdiákoknak az életéről, hogy a piarista öregdiákoknak még a mozgásából is észre lehet venni, hogy ők piarista iskolába jártak. Kicsit talán túlzás ez, de valamit kifejez abból, hogy valóban rajtunk van valamilyen bélyeg – jó értelembe vett – amely a kalazanciusi szellemnek – a pietasnak – és a litteraehez, a tudományokhoz, az ismeretekhez való ragaszkodásnak a sugárzását adja. Van bennünk valami, észre lehet venni a mozgásunkon, a járásunkon – abba az értelemben átvitt értelemben is – hogy valahová tartozunk, valahová egységbe tartozunk és az egység nem akármilyen közösséget jelent. Amikor 25 évvel ezelőtt megalakult a Diákszövetség, - itt vannak még az alapítók jeles képviselői is – akkor nem gondoltuk volna azt, mondták és írták is, – hogy ebből ilyenfajta közösség fog kialakulni, hiszen a régi diákszövetségi hagyományok amelyek a két világháború között éltek iskoláinkban azok inkább arra voltak jók, hogy összefogjanak a különböző anyagi segítségnek a megteremtésében, hogy együtt szórakozzanak, kicseréljék tapasztalataikat, kicseréljék gondolataikat, de annak az összefogásnak a jegye ami 25 év alatt kialakult, mindenképpen újszerű. És ezt szeretném hangsúlyozni – aki végigéltem ezt a huszonöt évet a Diákszövetségnek a keretében, - hogy valóban olyanfajta energiákat mozgósít piarista gyökér, piarista szellem, amelyeket talán több mint amit korábban iskoláinkban tapasztaltunk. Ugyanakkor azt is tapasztaltuk, – hiszen egy másfajta korban élünk – bizony sokunknak nem volt könnyű elfogadni az újfajta életnek a stílusjegyeit, amelyek kialakultak az iskolákban a visszakapott iskolákban is. És bármennyire is örültünk, hogy már 12 intézménye van a magyarországi piarista tartománynak – gimnáziumok, kollégiumok, általános iskolák, óvodák egész sora, de valamiképpen ezek más iskolák, mint amibe mi jártunk, vagy amelyikbe valamikor a hivatásunkat kaptuk, amelybe valamikor belegyökereztünk. De éppen ez a megújulásnak a lényeges eleme, hogy át tudunk lépni a korábbi élményeken, a korábbi hagyományoknak a különböző szövevényein, és tudunk előre nézve újat is alkotni. Hiszen a Diákszövetség számos tagozatával, számos munkájával gondoljunk itt akár a Piartour-nak soktíz utazására, kultúraterjesztése, gondoljunk a Sík Sándor Kamarakórusra, amelyik évtizedekig széleskörű hazai és nemzetközi szerepléseivel örömet szerzett megannyi diáknak, szüleiknek, hozzátartozóiknak és hírnevet a Diákszövetségnek. Vagy gondoljunk a különböző előadásoknak a tartására, gondoljunk az öregcserkészek mozgalmára, amely először nagyon szépen indult, gondoljunk arra, hogy rendszeresen össze tudtunk jönni és mindig meg tudtuk találni a hangot, hogy mit kellene az adott helyzetben az adott történelmi körülmények között cselekednünk. E cselekvésnek fontos eleme volt, hogy segítsük iskoláink megújulását, visszakapását, segítsük elő a nehéz sorsú diákjainknak a tanulását. Segítsük mindazokat, akik az életnek az elesettjei közé sodródtak és ezáltal tudunk szociális értelemben is Kalazancius utódai lenni. Ez az a többlet, ami a korábbiakhoz képeset nem büszkeséggel, hanem örömmel tölt el bennünket, bár lehetnénk büszkék is mindarra, ami jót tettünk.
Majd amikor elolvassuk a negyedszázad történetét az erre az alkalomra készült Emlékkönyvből, akkor fogjuk látni milyen hihetetlenül gazdag ez a 25 év. Nemcsak emlékekben, hanem cselekedetekben is. Hihetetlenül gazdag a találékonyságban, hihetetlenül gazdag a megújulásban.
Azokról is kell itt szólnunk, akiknek az iskolái nem kerültek vissza az elmúlt időszakban. Hiszen jól tudjuk, hogy 4 iskolánkat még nem tudtuk visszavenni. Azokhoz az öregdiákokhoz is szólok, és őket is szeretném a Kalazancius-családban látni, akik iskola nélkül maradtak a sajátos történelmi helyzet következtében. Akik sokat tettek azért, hogy fönntartsák a piarista szellemet, hogy fönntartsák városukban az öregdiákoknak a különböző szervezeteit, cselekedeteit és átadják nekik is a piarista szellemet és a piarista értékeket. Köszönjük a négy iskola volt diákjainak – akik közöl többen most is itt vannak közöttünk – bár kevesen vannak, de hűségesen kitartottak közöttünk, akkor is piarista diáknak mondták magukat, amikor erre a kilátás már nem látszott világosan.
Igen, Testvéreim! Nagyon gazdag ez az élet – és anélkül, hogy ezzel dicsekednénk, vagy azt mondhatnánk, hogy megtettünk mindent – azt bátran mondhatjuk, hogy sok mindent tettünk. És ebben a sok mindenben benne van az, hogy sok jót tettünk, legalábbis az adott körülmények között sok mindent jól tettünk. Akár társadalmi- akár kulturális téren, akár a tanítványaink segítségével, támogatásával, akár úgy, hogy befogadtunk másokat a Diákszövetség körébe. Mindez azt mutatja, hogy nyitottak voltunk az elmúlt 25 év alatt. Nyitottak voltunk ugyanakkor, amikor megőriztük identitásunkat is. Vajon, hogy tekint ránk Kalazancius? Bizonyára öröm is van a szívében a lelkében és a szemében, amikor ránk tekint és tudja azt, hogy ez a hűség, amely most itt megjelent a mintegy 2.900 diákszövetségi tagnak a világában, – ennyien vagyunk kb. – hogy ez az ő pietas hirdetésének az ő litterae képviseletének a folytatása. Még akkor is, ha mi már nem tanítunk, és Ti már unokáitokkal, dédunokáinkkal foglalkoztok, de tovább adjuk a szellemet, tovább adjuk a gyökereinkből származó igazi, szép életet.
Befejezésül hallgassátok meg ismeretlen piarista öregdiák szerző imáját:

A piarista öregdiák imája:

Atyám, jóságodnak köszönhetem,
hogy a kegyes iskolák neveltek.
Kérlek, hogy ennek tudatát sose feledjem,
sőt mindinkább érezzem.
Könyörgök, hogy Fiad, Jézus, áldozata
lelkem megmentésére ne legyen hiábavaló.
Szent lelked világosítsa meg hitemet,
lobbantsa lángra felebaráti szeretetemet
növelje reményemet.
Istennek Szent Anyjára,
a Kegyes Iskolák Királynőjére és
Kalazanci Szent Józsefre kérlek:
áldd meg a kegyes iskolák papjait,
tanárait és diákjait
egykori tanáraimat és iskolatársaimat.
Áldd meg Hazámat, Családomat és
áldj meg engemet,
hallottaimnak pedig
adj örök békességet.
    Ámen

„A keresztény embernek alapvetően reménykedő, bizakodó szemléletűnek kell lennie” - Interjú Borián Tibor Sch. P. volt budapesti és veszprémi igazgatóval, a Diákszövetség rendi összekötőjével (2014)

Mikecz Tamás: Mit jelent tanár úrnak a piarista lelkiség?
Borián Tibor: 1978 február–márciusában két hónapig Rómában voltam piarista lelkiségi továbbképzésen. Albert István tartományfőnök küldött ki mint növendék-elöljárót. A következő évben ismét meghívást kaptam Rómába, felkértek egy előadás-sorozat tartására
a magyar piaristaság hagyományairól, a magyar piaristák történetéről. Korábban, az 1970-es években annyit hallottak rólunk, hogy elnyomás alatt élünk, provinciánknak ugyanakkor van két iskolája, de nagyon meg van kötve a kezünk. Előadás-sorozatomban rávilágítottam, hogy az 1600-as évek második felétől Közép-Európában egyedülálló tevékenység áll mögöttünk. Amikor a piaristák a Magyar Királyság területére jöttek, lengyelek meg szlovák anyanyelvűek voltak, és megdöbbentő, hogy néhány évtized alatt ez a tót rend mennyire magyarrá változott. Csodálatos, hogy a magyar szellem, gondolkodás és műveltség egyszerre
otthont talált a piaristák iskoláiban. A piarista vallásosság mélyen ható, mondhatnám szemérmetes, és egyáltalán nem a külsőségekben igyekszik megnyilvánulni. A piarista diák lelkileg gazdag, hiszen saját tanárai hittankönyveiből tanul, a Sík–Schütz-féle diákimakönyv máig példaadó. A piarista vallásossága a pietáson alapszik. Ez a szó szentírási kifejezés, nem
egyszerűen csak jámborságot, vallásos gyakorlatot vagy érzésvilágot jelent, hanem a Teremtőnek, a teremtett világ minden elemének a tiszteletét. Kalazanci Szent József rendalapítónk az iskoláról szóló, Tonti bíboroshoz írt levelében megmagyarázza, hogy a fiatalokat rá kell venni arra, hogy felismerjék: ez a világ attól lesz igazán az emberé, ha minél inkább tudja, hogy az Istené. A kultúra minden területén a teremtő Istennek a nyomát és ajándékát kell felfedezni. A piaristáknál mindig megvolt a szándék, hogy egyszerre neveljenek hívő és a világot látó, ismerő, a világot megfogalmazó embert. A karizmáról
idéznék néhány gondolatot: nevelő, szerető, fölkaroló figyelem a fiatalok iránt; feladatunk a hittől megvilágított nevelés mint lelkipásztori szolgálat, ezért vagyunk papok; élő keresztény közösségek teremtése az iskolai pasztoráció által; a kultúra integrálása a vallásba, a hitbe; a hit integrálása a kultúrába. Ez kölcsönös folyamat, amely bizonyos egyensúlyt kíván. Jelenits István atya egyszer kifejtette szülőknek szóló lelkipásztori előadásában, hogy annyit adunk a kamasz gyerekeknek, amennyit be tudnak fogadni, hogy ebből az alapból érlelődjenek majd az életük folyamán. Nem hagyjuk el őket: a piarista diákszövetségnek 2500 tagja és tíz tagozata van az országban.

M. T.: Tanár úr az ’50-es évek elején kezdte meg teológiai tanulmányait; nem volt könnyű időszak. Hogyan élte túl?
B. T.: A piarista rendbe 1952-ben jelentkeztem. Az állam ekkor már korlátozta a felvehető növendékek számát. Ezért amikor jelentkeztem, azt mondták, jóllehet minden szempontból megfelelek, nem tudnak felvenni, de menjek el nyugodtan a bölcsészkarra, az évek során valószínűleg adódik valamilyen lehetőség. Így aztán beadtam jelentkezésemet az egyetem irodalom szakára, ahová fel is vettek. Közben két piarista növendéket civil pályán helyeztek el. Értesítést kaptam, hogy jelentkezhetek, van hely. Közvetlenül a felvételem előtt, 1952. augusztus 29-én éjszaka elsősorban az ifjúsággal való foglalkozás miatt letartóztatták Bulányi Györgyöt, Juhász Miklóst és Török Jenőt. Ők Veszprémben velünk is foglalkoztak. Ilyen módon képet kaphattam arról, mire vállalkozom.
Két év teológia után bölcsészként történelem szakos is lettem; sok kiváló tanárra emlékszem. Szabad György például teljes magyarságszemléletét előadta nekünk, egyetemes történelmi kultúrát közvetített a számunkra. Irodalomból Sőtér István Madách-előadásaira, Bóka László Ady-előadásaira emlékszem jó szívvel. Sőtér is Sík Sándor-tanítvány volt. Bókánál szakvizsgáztam, a XX. századi magyar irodalom volt a téma. Juhász Gyulát és Tóth Árpádot kaptam mint nyugatosokat. Szakdolgozatom témája a városi okleveles gyakorlat kialakulása volt. Az egyetemen fölajánlották, hogy doktoráljak, azonban 1959-et írtunk, így marxizmusból is szigorlatoznom kellett volna. Végzésem után Kecskeméten beálltam az ifjúság nevelésének valamennyi ágába: tanár, konviktusnevelő, igazgatói irodavezető lettem egyszerre.
A későbbiekben 47 évig tanítottam piarista, illetve egyházmegyei iskolákban, próbáltam a piarista nevelésből átadni valamit. Mélyen meghatott, amikor a veszprémi Padányi Bíró Márton Gimnázium igazgatója lettem 1998-ban, abban az épületben, ahol a háború után egy ideig a piarista középiskola működött. Igyekeztem tisztességesen teljesíteni, ami tehetségemből, alkatomból, lehetőségeimtől, gyöngeségemtől telt. 21 évig voltam igazgató, emellett kórusvezető. Alkatomból fakad, hogy tudtam ellentéteket kiegyenlíteni, konfliktusokat kezelni. Takáts Ervin rendtársam, akivel fiatal korunktól kezdve együtt voltunk, egyszer azt mondta, hogy amikor a legelkeserítőbb a helyzet, Te akkor vagy a legnyugodtabb. Ez valóban így van, s akkor másokra is átterjed a nyugalom, hogy tudjuk egymást valamiképpen elviselni. Hát igen, ezek mind isteni ajándékok. Csak hálát tudok adni azért, amit kaptam.

M. T.: Tanár úr elmúlt nyolcvanéves, ma is aktív, nem unatkozik.
B. T.: A rend kulturális örökségének ápolásáért felelős vezetője lettem, felügyelem a könyvtárat, a levéltárat és a múzeumot. Jó pár évig vezettem az énekkart, de ezt már leadtam. Rendszeresen járok viszont Veszprémbe, ahol támogatom a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének munkáját, és a piarista diákszövetség helyi tagozatának elnöke vagyok. Rendszeresen misézem Veszprémben és Budapesten, illetve környékén. Lelkigyakorlatokat vezetek, előadásokat tartok – pasztorális munkát végzek. 
A diákszövetség és a rend között összekötői feladatokat látok el. Érettségi találkozókra is gyakran hívnak, fogadom az öregdiákokat. A Piarista Diák és Hírlevél szerkesztője is vagyok. Most sincs időm unatkozni...

M. T.: A tanár urat mindig jókedvűnek látjuk, egyszerre visz vidámságot és lelkiséget az öregdiákok programjaiba. Honnan az állandó mosoly, jókedv?
B. T.: A mosoly lehet családi örökség, de kifejez valamit alapjában pozitív életszemléletemből is. Talán túlzás lenne állítanom, hogy valamiképpen Isten örömét szeretném visszatükrözni a teremtményeiben, de bizonyos, hogy a keresztény embernek alapvetően reménykedő, bizakodó szemléletűnek kell lennie. Milyen más lenne a világunk, ha a kesergés, a bajok emlegetése, az elégedetlenség helyett észrevennénk a jót, és ennek hangot is adnánk! A keresztények gyöngesége a jó emberek gyöngeségéből fakad – mondta VI. Pál pápa, amikor a lemondó, belefáradt keresztényekről beszélt.

M. T.: A tanár úr az összekötő a rend és a diákszövetség között. Mit jelent ez?
B. T.: Mint rendi összekötő rendszeresen és jó szívvel megyek be hétfőnként a szövetségbe. Örömmel veszek részt programokon, borkóstolókon és ünnepségeken, egemlékezéseken. Szívesen mondok imát a temetőlátogatásokon, a karácsonyi és óévbúcsúztató rendezvényeinken. 
Rendi összekötőként feladatom, hogy a megfelelő információk hitelesen jussanak el az öregdiákokhoz, és ellenőrzök a diákszövetségből kikerülő minden olyan adatot és tényt, amely a piarista renddel kapcsolatos.

M. T.: Tanár úrnak mi okoz igazán örömet?
B. T.: Hogy élhettem, s élek. Az Úr irgalma végig velem volt, és megmentett bizonyos dolgoktól. Ugyanakkor a Sík Sándor Kamarakórus, amelyet sikerült fenntartani jó színvonalon, számos kiváló kapcsolatot építettünk ki például a határon túli iskolákkal, plébániákkal, a grazi Sacré Coeur Intézettel.

Fotó: Mikecz Tamás (A fotót a 2011. évi Borkóstolón készítettem róla a Piarista Tetőteraszon, beszélgetésünk közben, egy pohár piarista borral a kezében.)

Iván József: Mindig hálás szívvel gondolok Borián Tiborra és munkájára

Kedves Tamás!

Szomorúsággal és tisztelettel emlékezem Borián Tanár Úrra, aki bár engem közvetlenül nem tanított, de 1965 és 1966-ban Kecskeméten vezette a Piár énekkarát, és két éven keresztül én kísértem a templomban a kórust orgonán, így elég közvetlen kapcsolatom volt vele.
A kecskeméti kollégiumba amikor az első napon beléptem, már aznap felvitt a kórusra és megmutatta az orgonát és meghallgatott engem, hogy játszom, majd már az első naptól kezdve én kísértem a kórust. Sokszor és sokat beszélgettünk a zenéről, az elkövetkezendő feladatokról. Már akkor nagyon sajnáltam, hogy másodikos koromban el kellett mennie és a Budapesti Piarista Gimnáziumban folytatta munkáját. Mindig hálás szívvel gondolok rá és munkájára.

Tisztelettel: Iván József

Fotó: Varga Miklós, Veszprém

Walthier Tamás: "Fiúk, most magunk között..."

Borián tanár úr minket, Szemenyei tanár úr 1970-ben végzett osztályát történelemre tanított. Sose felejtem el, amikor a II. világháború kitöréséről az állt a tankönyvben, hogy 1939. szeptember 1-jén a németek megtámadták Lengyelországot, majd néhány nappal későb a Szovjetunió kelet felől megkezdte a terület felszabadítását, tanár úr leült az első pad tetejére, "fiúk, most magunk között" hangsúllyal, átvetett lábbal azt mondta: "akkor most elmondom, hogy volt valójában", és elmondta a Molotov - Ribbentropp paktumot titkos záradékával együtt. Nagy dolog volt ez akkoriban!

Walthier Tamás
Bp. 1970a Szemenyei

Fotó: Borza György

Csepely-Knorr Kristóf: tanítása messze túlmutatott az irodalom oktatásán, nevelése kiterjedt a lelki, szellemi fejlesztésünkre, vallásos életünk elmélyítésére

Borián Tanár Úr!

„Öreg diák” vagyok, 1969 és 1973 között tanított magyar nyelvre Borián tanár úr. Bár az évek elszaladtak, emlékeimben tanítása úgy él, hogy az irodalmat nemcsak tanulni, megérteni, hanem szeretni kell, hogy az ember élete teljesebb legyen.

Két emlék jut hamarjában eszembe, melyek kivételes műveltségét, irodalom szeretetét igazolják, melyet átadott negyven osztálytársamnak.
Paul Verlaine: Őszi chanson versét tanította, magyarázata végén a verset franciául is felolvasta, melyből megértettük a költemény különleges zeneiségét.
Másik, abban az időben még kevéssé tanított élmény volt József Attila istenes verseinek magyarázata.  Megértette velünk, hogy a nyugtalan, önvádaktól gyötört költő Istenhez fordul, hogy magára maradottságát segítsen feloldani.
Ez az emlékem úgy él bennem, hogy tanítása messze túlmutatott az irodalom oktatásán, nevelése kiterjedt a lelki, szellemi fejlesztésünkre, vallásos életünk elmélyítésére.

Hiszem, hogy a Jó Isten magához szólította, a mennyből figyeli tanítványait.

Csepely-Knorr Kristóf

Marosi József és felesége: Gyöngybetűkkel címzett boríték, a vers végén egy rövid sor

Mária Tibor atyával 1992-ben ismerkedtünk meg, nagyobbik fiúnk gimnáziumi felvételijén. Az ismeretség egyre mélyebb barátsággá alakult.

Az évek során nagyon sok emlék gyűlt össze, hiszen az iskolán kívül a Sík Sándor kórus is meghatározó, szoros kapocs volt. Amikor nehezen, de néha mégis időt tudott szakítani, a Kőbányán mondott vasárnapi szentmiséje után meglátogatott minket. Ezek a vasárnapok mindig szebben ragyogtak, mint a többi. Az egész család boldogan fogadta. Ilyenkor elővarázsolta a legfrissebb Piarista újságot, és beszámolt minden fontos eseményről. Amikor megtudta, hogy régi, kedves tanítványa lett új plébánosunk, feltétlenül találkozni akart vele. Mindenkivel törődött. Még betegen is, a telefonbeszélgetések során, soha nem felejtett el érdeklődni a fiúkról és az unokákról. Amikor megtudtuk, hogy újra kórházban van, éreztük, hogy ez komoly dolog. De Ő biztatott minket, majd összeszedi magát, és újra eljön. És mi vártuk...
Aztán jött a szomorú hír, Borián Tibor igazgató-karnagy, a Musica Sacra, a liturgia tudós ismerője és gyakorlati megvalósítója elment, megtért az örök hazába. A hiány, amit maga után hagyott, kimondhatatlan. A sok-sok emlék közül egy olyat választottunk, ami most kapott igazi jelentőséget. Prédikációiba sokszor beleszőtt versrészleteket. Egyszer sor került egyre, ami nagyon mélyen megérintett. Kértem Tőle, de mondta, már elkelt a nála lévő példány, de majd elküldi (akkor Veszprémben élt). Mondtam, ráér a legközelebbi találkozásunkkor, de Ő azonnal elküldte. Gyöngybetűkkel címzett boríték, a vers végén egy rövid sor. Ez a vers azóta sokszor eszembe jutott, de nem vettem elő, hiszen ismertem és igyekeztem szem előtt tartani tartalmát.
Tibor atya halála előtt pár héttel a kezembe került ez a boríték. Kiderült, akkor már beteg volt. És most, hogy átment a másik oldalra, úgy érzem, ennél fontosabbat nem üzenhetne.

A Te helyed…

Hová az Isten állított,
bizonnyal az a Te helyed.
Csak ott lehet Ő pajzsod,
ott lehet mindig veled.
Áldást ha kíván adni Rád,
e földön szerte nem keres,
csak ott saját kis helyeden,
s jaj neked, ha üres.

Álld meg hát híven a helyedet,
akármily súlyos a kereszt,
s ha tűz próbálja hitedet,
ne óhajtsd elkerülni ezt.
Ne nézz sóvárogva más felé,
ha tán helyed igénytelen,
dicsérd az Urat, éppen ott,
az elrejtett kicsiny helyen.

Amit mulasztasz, úgy lehet
elhagyván a magad helyét,
az tán áldástól fosztja meg
Istennek egy más gyermekét.
Gondold meg jól, a te helyed
Te töltheted be, senki más.
Az Úr Rád bízta, s Ővele
Tied lesz majd a számadás.

Fogadd naponként e helyet,
mint Istened ajándékát.
Ne szőjj magad más terveket,
add őket mind az Úrnak át,
győzelmet akkor ád csupán,
imád csak úgy hallgatja meg,
ha mint az Ő hű harcosa
el nem hagyod az őrhelyet.

Halálig légy hű s igaz,
úgy nyersz majd égi koronát,
benned az Úr ha hű maradsz,
megdicsőítheti magát.
Örvendve töltsd be tisztedet,
boldog reménnyel várd Urad,
hadd lássák azt meg mindenek,
hogy Ő békét és üdvöt ad.

S ha majd Királyod megjelen,
a földön szerte nem keres,
csak ott saját kis helyeden,
s örvendve látja: nem üres.
Óh boldog nap számodra az,
ha itt helyeden megtalál,
magával visz a mennybe fel,
s trónon néked helyet ád.

Istenünk akaratában megnyugodva búcsúzunk, nyugodj békében, Tibor atya!

dr. Baján György és felesége V. Ágnes: Tiborra emlékezzünk!

1990 őszén lettünk tagjai a Sík Sándor Kórusnak. Itt ismertük meg egymást és itt házasodtunk össze 1997 Karácsonyán.

Tibor atya  egyénisége, az ő lelkisége, szelídsége,kedvessége,megértő szeretete, jó humora  egy nem mindennapi kis közösséget kovácsolt össze. Összetartozunk, mint egy kis család. Nemcsak énekeltünk, de örömben, gondban együtt voltunk. Szép szokásunk-  hogy imádkoztunk azért, aki éppen beteg volt, vagy gondokkal küszködött – erőt adott mindegyikünknek.

Ebben a közösségben érezhettük igazán, hogy mennyire fontos lehet az  azonosan gondolkodó, azonos elkötelezettségű emberek barátsága, összetartó közössége.

Hálával gondolunk Tibor  atyára, mert életünk gazdagabb lett  azáltal, hogy őt megismertük és az ő kórusában az ő kis családjába tartozhattunk.

dr. Baján György és felesége V. Ágnes

Fotó: Mikecz Tamás (A fénykép a SIKKO összejövetelén, Borián Tibor 80. születésnapján készült.)

Nagy Frigyes: Literae et Pietas

​Borián Tibor elhunyta alkalmából mélységes gyászomat fejezem ki. Sajnos nem rajtam múlt, hogy nem lettem piarista diák, mert akkor államosították az iskolát. Az ottmaradt tanároknak köszönhetek mindent, amit valaha az életben elértem, a tisztességet, emberséget és szakmai tudást.

Dr. Nagy Frigyes, ny. földművelésügyi miniszter
"Literae et Pietas"

Papp Imre: Most is fülembe cseng szép fényes tiszta énekhangja

Néhány hete, a rendhagyó irodalomórán volt szerencsém újra látni és hallani a Borián tanár urat.
Hatalmas tudása és szellemi frissessége lenyűgözött. Élmény volt tanulni tőle, most is és diákkoromban is.
Ő szerettette meg velem a kóruséneklést, most is fülembe cseng szép fényes tiszta énekhangja.
Isten nyugosztalja!

Papp Imre
Bp 78/b Rédei / Szemenyei
Imre Papp
Senior System Developer

Gere György: Kellett egy karnagy az angyaloknak

Hát Ő is elment... Kellett egy karnagy az angyaloknak. 1967-ben a Kalazantinum fiatal és szeretett prefektusa lett. Amikor a Pannonia Sacra iskola megalakult, a rend részéről összekötőnk és lelki vezetőnk lett. mindaddig, míg az iskola az egyházmegye kezelésébe került. A nevelőtestület számára rendszeresen tartott lelkinapot, rekollekciót, s iskolai ünnepeinken - a többi között Kalazancius-napon - misézett az iskolai közösségnek. Az iskola zenei életét figyelemmel kísérte, s amíg igazgatója voltam az iskolának (2009), minden évben Jelenits, Kemenes, Urbanek stb. atyákkal részt vett zeneakadémiai hangversenyünkön, s elismerte munkánkat.
Egy csillaggal kevesebb az "aranykorból"...

Gere György
'66. Bp. Dr. Fekete

Fotó: Borza György

Gilyén Péter: Ő volt az igazgató

Bő 25 éve télen ő felvételiztetett a pesti piarokhoz: amikor oda jártam ő volt az igazgató.
Párszor helyettesített énekórán nálunk, amikor Kenessey ill. Király tanár úr hiányzott.
Emlékszem, amikor a grazi testvériskola diákjaival voltunk közösen kirándulni, milyen lelkesen kommunikált velük, még ha nem is kifogástalan németséggel.

Gilyén Péter
1995 A Bp, Mészáros G.

Fotó: Mikecz Tamás (Készült 2011-ben, a Piarista Gimnázium visszaköltözése utáni, ünnepi Veni Sanctén.)

dr. Kővári Katalin: "A gyertyagyújtások alkalmával mindig gondolatokat ébresztő elmélkedéseket kaptunk, odaillő vers idézetekkel."

Nagy szerettel és tisztelettel gondolok Borián atyára, akivel olyan sok kedves emlékünk volt, amelyeket hadd meséljek el. 

Rövid ideig Ausztriában dolgoztam, azzal a tervvel, hogy a fiúk (Palotai Dániel és Palotai Márton - a szerk.) gimnáziumi éveire feltétlen hazajövünk. Mindenképpen a Piarista Gimnáziumra gondoltunk, ahol családunk sok tagja is tanult az elmúlt évtizedekben A külföldi tanulás miatt nagyobbik fiam (Dániel - a szerk.) nem vehetett részt a központi felvételi teszten. Igy megkerestem Borián tanár urat, aki ekkor a gimnázium igazgatója volt, hogy mit is lehetne tenni. Ő azt mondta, ha Dani levizsgázik nála a felsőtagozatos magyar nyelv és irodalom, történelem, és földrajz anyagából, azután lehet dönteni, megfelel-e a piarista gimnáziumi felvétel követelményinek? Igy Dani fiam februártól, havonta jelentkezett Borián tanár úrnál, hogy levizsgázzon mindig egy tanév, így az ötödik, majd hatodik, a hetedik és végül a nyolcadik osztályos kijelölt tárgyai anyagából. Kemény félév volt ez, és Borián tanár úrral való iszteletteljes barátságunk ekkor kezdődött. Borián tanár úr alaposan kikérdezte Danit, aki végül felvételt nyert. A vizsgák nagyon szigorúak voltak, de szeretetteljes légkörben zajlottak, érezni lehetett, hogy nagyon kell mindent tudni, a kötelező összes verset is meg kellett tanulni, de ha sikerül a vizsga, itt jó helye lesz Daninak.

Márton fiam már a központi felvéli után került be a Budapesti Piarista Gimnáziumba, Borián tanár úr őt is szeretettel fogadta. 
A gimnáziumi évek alatt Borián tanár úr volt nagyobbik fiam magyar tanára, akitől az irodalmon kívül Isten szeretetet, emberséget, széles világlátást, értékeket, a Hazához való hűséget tanulták. Tanár úrral való rendszeres kapcsolat az egyetemi évek alatt is megmaradt, később folytatódott a Piarista Diákszövetségben való tevékenységggel (napjainkban Palotai Dániel az MPDSZ Felügyelő Bizottságának elnöke - a szerk.).
Tanár úrhoz családunk többi tagja is szívesen fordult tanácsért. Más fontos családi eseményeken is találkoztunk vele: Borián tanár úr eskette a keresztfiamat, keresztelte két kisfiát is.
És persze más kedves élményeim is fűződnek hozzá. A Szent Alberik kórusssal, ahol énekelünk, mindig egyikünk lakásán együtt tartjuk az adventi gyergyagyújtást. Az elmúlt négy évben Borián tanár urat hívtuk és vártuk, és Ő jött is örömmel. Csak annyi kérése volt, hogy menjünk érte a rendházhoz, és majd vigyük is haza. Fiaim ezt meg is tették, ekkor is tudtak egy kicsit a Tanár úrral lenni. A gyertyagyújtások alkalmával mindig gondolatokat ébresztő elmélkedéseket kaptunk, odaillő vers idézetekkel. Utána Borián atya szívesen maradt a társaságunkban, ott ült közöttünk, beszélgettünk, mindig kérdezte, melyik fiúnak hogy alakul az élete.
Idén már nem jön hozzánk Borián tanár úr. Hiányozni fog. De onnan fentről biztosan szeretettel figyel majd. 

Isten nyugosztalja békében!
Szeretettel, tisztelettel emlékezünk rá.

Dr. Kővári Katalin
orvos, két piarista öregdiák édesanyja

dr. Mikecz Tibor: Két piarista diák családjának búcsúja Borián Tanár Úrtól

"A halál mindig baleset" - mondja egy francia filozófus, mindig váratlanul jön, és ez most is így van, hogy elment Borián Tibor. Aki elment, azzal kapcsolatban sok emlék jut eszünkbe, különösen ha egy ilyen szeretett ember, tanár hagy itt minket.

Borián Tanár úrral kapcsolatban is sok személyes emlékünk van, és természetesen az irodalom, amelynek legkiválóbb tanítóját, közvetítőjét veszítettük el. „Senki sem különálló sziget, minden ember a szárazföld egy darabja, ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod, minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd kiért szól a harang, érted szól.” - írja Hemingway. Borián Tanár Úr halálával mindannyian, de elsősorban a „piaristák nagy családja” lett kevesebb, és amikor megszólal egy harang, mi gondolni fogunk a Tanár Úrra. A Harang őérte is szól!

Emlékek jönnek elő, amikor beléptünk a Piarista Gimnáziumba Tamás fiúnkkal, amikor először találkoztunk Borián Tanár Úrral, akinek már az első megnyilatkozásából érezni lehetett kisugárzó műveltségét, az irodalom szeretetét, amelyet tanítványainak akart és adott is át. Imponáló volt felkészültsége, tájékozottsága a tanítványaival kapcsolatban is. Ahogyan telt az idő, mi szülők is egyre jobban vonzáskörébe kerültünk, mert a diák mindig hazahozta, elmondta, amit órákon hallott, tanult. Borián Tanár Úr irodalom tanár, igazgató, karnagy, következetes vezető, nevelő, oktató volt, a Tanító Rend igaz képviselője. Magam orvosként, korán megtanultam, hogy a tudás mellett mennyire szükség van a HIT-re. Borián Tanár Úr az irodalom, az irodalmi művek megismertetése mellett diákjaiba plántálta, hogy milyen fontos hinni Istenben, munkánkban, magunkban, az emberekben. Köszönet a sok segítségért, amelyeket az irodalom tanítása mellett a tanulmányi versenyeken való részvételekhez nyújtott, köszönet, hogy jól vette az akadályokat, az egyetemi felvételt, az egyetemen való tanulást, majd a Piarista Diákszövetségben való részvételéhez, a Hírlevél szerkesztéséhez. Maradandó élményünk volt, amikor a diákok egy Karinthy színdarabot adtak elő: a diákok lubickoltak a szerepekben, hiszen magukat és tanáraikat, még utalásokkal (kedvenc szentenciáit idézve) magát Borián Tanár Urat is megszemélyesítették, és ezen a Tanár Úr jól szórakozott, értette a tréfát, ezzel is igazolta emberi nagyságát, diákjainak feltétlen szeretetét. Életre szóló élményt adott nekünk szülőknek is, a Ballagáson elmondott Szent Patrik áldással, amellyel elindította diákjait a nagybetűs ÉLETBE.
Ahogyan a búcsúlevél elején írtam: érezzük kisugárzó, művelt emberi nagyságának hiányát, mi lettünk kevesebbek, mindig emlékezni fogunk a Tanár Úrra. Bizonyosak vagyunk, hogy lelke, amelyet az Úr angyalai köszöntöttek, folytatja munkáját az "égi katedrán". Mi, Szent Ágoston szavaival: "a halál nem jelent semmit, csupán átmentem a másik oldalra" és Szent Patrik áldásával búcsúzunk, Borián Tanár Úr, nyugodjon békében: "S míg újra találkozunk, hordjon tenyerén, vigyázzon Rád az Isten!”

dr. Mikecz Tibor
onkológus orvos és családja

Fotó: Borián Tibor igazgató úr beszédet mond Tamás fiam 1998-as ballagásán.

Chikány Béla: Utunk minden nap Borián tanár úr áhítatával indult

Kedves Tamás!
Feleségem és én is a Váci Piarista Gimnáziumban érettségiztünk, korábban nem volt Borián tanár úrral személyes kapcsolatunk. Bár kecskeméti igazgatósága idején jártunk a kecskeméti Házban, de akkor ott régi tanárunkat kerestük meg: Benke tanár urat.

Borián tanár urat én a Választmányban ismertem meg, aztán még mélyebben a Piártúr útjain. Legemlékezetesebb utunk ilyen szempontból a 2000-es Szentévben a Torino főcélponttal, a Torinói Lepel előtti áhítatos tisztelgéssel, és természetesen még Szűcs Ervin csoport-vezetésével. Utunk minden nap Borián tanár úr áhítatával indult, sok gondolatot szánva a Szent Lepelnek. Ennek az útnak kedves emléke még az Empoliban, az ottani Piarista Rendházban élvezett vendégfogadás, közös piarista ismerősök (pl. Dr. Sántha György, aki nekem négy év után érettségiztető osztályfőnököm volt) felidézése az olasz rendtagokkal.

Sok ilyen régi emlékünkben jelen van Borián Tibor tanár úr emléke, és ezt az emléket kegyelettel őrizzük a jövőben is.

dr. Chikány Béla

Fotó: Borza György

Müller János és Családja: Búcsú Borián Tibortól

A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam.
Készen vár az igazság győzelmi koszorúja.
Ebben és a fenti találkozásban bízva:

Müller család

Fotó: A fénykép Kecskeméten készült 2014 őszén, a Kecskeméti Piarista Vacsorán.