2011. szeptember 25. - III. évfolyam 17. szám

 

A megújult Piarista Központ 2011

Örömmel közöljük, hogy a szeptember másodikai épület átadó ünnepségre elkészült "A megújult Piarista Központ 2011" címmel az épületet, annak történetét, felújítását bemutató kiadványunk.

A weblapon látható belőle néhány részlet, a kiadvány pedig megvásárolható lesz a Tartományfőnökségen szeptember végétől, erről külön közlünk majd részleteket.

A kiadvány korlátozott számban készült!

Előzetes megtekinthetőség elektronikus formában: 
          http://piarista.hu/hirek/meg%C3%BAjult-piarista-k%C3%B6zpont-2011


"Égi utakon" – Oberfrank Pál színész, egykori piarista diák estje Veszprémben

 

"Égi utakon" címmel Oberfrank Pál színművész, egykori piarista diák, a veszprémi Petőfi Színház igazgatója tartott lírai estet a veszprémi várban a Szakrális művészetek hetében.

Az érseki palota barokk hangulatú díszebédlőjében tartott rendezvényen Babits Mihály, Harsányi Lajos, Pilinszky János, Juhász Gyula, Gárdonyi Géza és József Attila, Sík Sándor és Francis Jammes művei hangzottak el. A versek között Kováts Péter és Bendik Ágota hegedűművészek a Vivaldi-kortárs hegedűművész és zeneszerző, Jean-Marie Leclair szonátáiból játszottak.

forrás: Toldi Éva/Magyar Kurír
 
Oberfrank Pál életrajza a Wikipédián (http://hu.wikipedia.org/wiki/Oberfrank_P%C3%A1l): "Oberfrank Ferenc és Weeber Katalin gyermekeként született. A budapesti Piarista Gimnáziumba járt középiskolába, s az iskolai diákszínjátszókör előadásain rendszeresen szerepelt. A Külkereskedelmi Főiskolaáruforgalmi szakát végezte el 1986-ban. 1987-1991 között járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. A Nemzeti Színház stúdiósa volt egy évig. 1991-ben diplomázott, s a Vígszínházhoz szerződött. 2008-ig volt a Vígszínház tagja, 2008-tól szabadfoglalkozású színészkét dolgozik. 2010január 28-án a Veszprém Megyei Közgyűlés megválasztotta a Veszprémi Petőfi Színház igazgatói posztjára 5 évig. Oberfrank Pál családjának nem egyetlen művész tagja. Nagybátyja, Oberfrank Géza karmester, korábban a Szegedi Nemzeti Színház és a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatójaként is dolgozott. Testvére, Oberfrank Péterszintén karmester, illetve zongoraművész."

 


Felhívás!

Tisztelt Diáktársak, Kedves Rokonok, Barátok, Ismerősök!

Ezúton kérjük szíves segítségeteket! Legutóbbi Hírlevelünkben már közöltünk, a jelenlegiben folytatjuk egy névlista közlését. A névlistában felsorolt személyekről, egykori piarista diáktársainkról jóformán semmit sem tudunk. Valamennyien túl vannak a 90 éven, ha még köztünk éltek.

Arra kérünk mindenkit, aki látja szerepelni nevét az alábbiakban, adjon életjelt magáról! Mindenki mást pedig arra kérünk, aki olvassa Hírlevelünket és bármit tud az itt említettekről, jelezze Diákszövetségünk felé telefonon (mobil: 06/303187199) vagy emailben (csepely38@gmail.com).
Jelen névsort a későbbiekben bővítjük a 90-ik életévüket még be nem töltött azon volt diáktársainkkal, akikről szintén nem tudunk.

Köszönettel Csepely Péter 
Lista 2.:
 
Németh Gáborné 1918.10.09 Budapest   
Dr. Nyul-Tóth Pál 1915.06.10 Budapest   
Dr. Pelle Pál 1916.06.30 Gyula   
Perjés József 1919.06.22 Vértessomló   
Dr. Pferschy István 1914.08.18 Budapest   
Dr. Pólya Károly 1920.01.20 Nagykanizsa   
Pörzse Károly 1918.12.12 Budapest   
Rippel János 1920.12.20 Dunabogdány   
Sajó Endre 1920.12.14 Budapest   
Sárkány László 1920.09.19 Debrecen   
Seress János 1920.02.11 Budapest   
Siklósi Elemér 1918.01.16 Budapest   
Simon Mihályné 1913.08.04 Budapest   
Solymos Péter 1910.12.14 Budapest   
Sólyom Ferenc 1915.08.14 Balassagyarmat   
Dr. Somfai Andor 1914.08.28 Budapest   
Dr. Somlai Ferenc 1918.09.03 Budapest   
Somlai László 1914.09.10 Budapest   
Dr. Somogyi Tibor 1913.01.30 Budapest   
Szalachy István 1920.06.11 Ausztria   
Dr. Szalay István 1908.09.18 Budapest   
Szápári Gabriella 1913.01.28 Székesfehérvár   
Szegedi László 1919.12.30 USA   
Dr. Szentgyörgyi Gusztáv 1912.06.24 Budapest   
v. Szentiványi János 1920.01.06 Budapest   
Szilágyi Antal 1919.09.14 Székesfehérvár   
Szladeky Tibor 1917.11.04 Budapest   
Sztranyovszky Andor 1915.09.24 Mosonmagyaróvár   
Tegzes Ottó 1917.05.22 Budapest   
Dr. Tóth Béla 1920.01.21 Budapest   
Dr. Tömöry Ödön 1914.03.31 Németország   
Vercseg László 1919.02.03 Budapest   
Wolf János 1920.03.31 Mosonmagyaróvár


"Látogatók Kálmán bácsinál" - Miskolczy Kálmán atya Rigyác község díszpolgára lett

Miskolczy Kálmán piarista atya az elmúlt évben a zalai Rigyác község díszpolgára lett. E megtisztelő címmel Kálmán atya 1949-1950-ben végzett lelkipásztori munkáját köszönte meg a község vezetősége. Az oklevelet tavalyi betegsége miatt csak idén tudták átadni neki a falu képviselői. Megható, hogy hatvan év után is így megbecsülik egykori papjukat!

Köszönet a rigyáciaknak hűséges szeretetükért!


Nagymaros - 2011. ősz


Nagymarosi levél minden Krisztust kereső közösségnek


„Legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21)
 
                                     Matematika…
…kapcsolatainkban?
 
Amikor valaki keresi a hozzáillő társat, többnyire így gondolkodik: 1+1=2.
Korrekt. Legalábbis: általános.                           
Azt az embert kutatjuk, aki olyan, mint mi magunk. Akivel passzolunk egymáshoz, hasonlóan vélekedünk a dolgokról. Szinte alkalmazkodni sem kell, annyira „egyre jár” az agyunk… Működhet. De az első konfliktusnál szembetűnnek különbözőségeink, s mivel nem arra készültünk, hogy ezeket megoldjuk, kétséges az együtt maradás.
1+1<2
Amit ezzel kapcsolatban olvastam, remekül illusztrálja a problémát: az egyik fél szereti a komolyzenét, a másik inkább rock-kedvelő. Egyikük sem akarja saját ízlését a másikra erőltetni. Ezért soha nem mennek el semmilyen koncertre.
 
Vannak értelmetlen lemondások és mondvacsinált áldozathozatal. Bizony, létezik olyan kapcsolat, ahol a két fél külön-külön is, együtt is kevesebbé válik. Nem hinném, hogy ez jó fajta szerelem.
 
1+1>2. Ezt érdemes megvalósítani! Egymásból a jót, mindig a legjobbat kihozni! Tegyen engem a másik, s én is őt értékesebbé! Legyünk együtt többek, jobbak!
Hiszem, hogy ez Isten elgondolása a házasságról. Azt pedig tudom, mert tapasztalom, hogy segíti is ezt a törekvésünket!
 
Hogyan?
 
Itt sem emberi mércét, logikus matematikai lépéseket kell követnünk.
Szánalomra méltó az a pár, ahol mindketten félig élik a kapcsolatot: 50%+50%=100%.
A kiegyensúlyozott helyzet az, amikor mind a ketten odaadóan, teljes énünkkel szeretjük a másikat: 100%+100%=100%.
Még ennél is többet állítok: 100%+100%+100%=100%. Ugyanis abban a kötelékben, amely a felek részéről ennyire határozott, Isten 100%-a is szerepel! Ne felejtsük el, hogy Ő miért fontos:
„A házassági kapcsolatban megvan a lehetősége annak, hogy bármelyik fél elbukjon, megbántsa vagy otthagyja a másikat, és így megszegje ígéretét. Istennel való kapcsolatunkban csak az egyik fél bukhat el, megbántva vagy elhagyva a másikat, és biztos… hogy az soha nem Isten lesz!” /L. Dillow/
 
Őrá építve, Őbenne élve-mozogva…
…Ő az esélyünk!
 
A minta:
1=3.

Egynek lenni a legteljesebb szeretet-kapcsolatban úgy, hogy közben nem veszítjük el saját egyéniségünket, egyediségünket, sőt, a másikkal való viszonyunkban válni azzá, akivé Isten szánt bennünket…
…ez a feladat és egyben a lehetőség
 
Ha mindez felkeltette érdeklődésedet – melyet nagyon remélünk –, és kíváncsi vagy a folytatásra, várunk Téged és barátaidat Nagymaroson az őszi találkozón, 2011. október 1-jén!


Jelenits István atya Göd Város Díszpolgára címet kapott

Valamennyi piarista diákot és öregdiákot örömmel tájékoztatunk arról, hogy 2011. augusztus 19-én Jelenits István, a Szent István-napi városi ünnepségen Göd polgármesterétől átvette a „Göd Város Díszpolgára” címet.

Göd városa ezzel szerette volt kifejezésre juttatni tiszteletét és háláját Jelenits atyának, aki igen sokat tett a városért. Sokunk előtt is ismert, hogy Jelenits István Göddel kapcsolatos érdemei milyen nagyok. Két évtizede a Piarista Rend tartományfőnökeként rendtársaival elfogadtatta azt a merész és a katolikus tanítórendek iskolaszervezésében soha elő nem forduló kezdeményezést, hogy a nagy múltú, híres („elitképző”) piarista gimnáziumok mellett – szinte „forradalmi módon” - Gödön 1992-ben szakmunkásképző iskola létesüljön. Ennek a teljesen újszerű iskolának a megindításával és évekig ott - fővárosból „bejáró”- oktatóként való szereplésével Gödön nagy elismerést váltott ki. Arról nem is szólva, hogy a rendkívül elfoglalt, országos tekintélyű, Széchenyi és egyéb magas díjakkal elismert hittudós évtizedek óta most is gyakran lejár Gödre vasárnaponként misézni, színvonalas prédikációival, egyáltalán - idős kora és roppant nagy elfoglaltsága ellenére - fáradságos utazásaival megtisztelve Göd híveit, egyáltalán az egész várost.

A szerénységéről (is) híres Széchenyi díjas piarista szerzetes, teológus, író, költő, professzor díjai - melyek között az előbb említett Széchenyi-díj mellett a „Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal” is szerepel -, most ezzel az újjal gyarapodott, Göd díszpolgára lett. Zárójelben jegyzem meg, hogy Göd Önkormányzata felé Jelenits István személyére a javaslatot egy - neve elhallgatását kérő – volt öregdiák társunk, egyben gödi nyaralótulajdonos tette meg. Szívből gratulálunk Jelenits atyának az új címhez, és az Úr áldását kérjük további tevékenységére Gödön és mindenütt.
 
Kölcsei Tamás
 


"Tusványos - Összenő, ami összetartozik"

"Tusványos - Összenő, ami összetartozik" - ezzel a mottóval zajlott huszonkettedszer a nagysikerű nyári szabadegyetemés diáktábor 2011. július 19-24 közt a tusnádfürdői kempingben.
A Corvina sátor programjai közt mi piaristák is (Emil és Sándor atya, valamint Molnár Lehel) kaptunk egy órát "Piaristák visszatérése Erdélybe" címmel, melynek moderátora Ferencz Kornélia volt.

"A XX. század több fontos tanulsággal is szolgált számunkra, emeljünk ki kettőt közülük:
(1) a világégések után nem föltétlenül következik újjászületés, főként akkor nem, ha jelennek magunk köré hazudjuk a remélt jövőt, vagy – tiltakozásként, védekezésként – magunk köré képzeljük a megszépített múltat;

(2) a rész attól még rész marad, hogy egy másik rendszeregész keretei közé erőszakoljuk.
Múlt nélküli jövőben, vagy a jövő nélküli múltban élni éppenséggel lehet, mi, kelet- és közép-európaiak lehúztunk így majd’ egy fél évszázadot, csakhogy ezt az időt saját magunktól loptuk el.
Mert az sem igaz, hogy nem tehettünk semmit, mint ahogyan azt sem állíthatjuk, hogy rólunk nélkülünk döntöttek. Inkább benne voltunk nyakig, a mi örökségünk tehát. Olyan örökség, amivel nem vetettünk számot, olyan múlt, amivel nem néztünk szembe.
A mi felelősségünk is, hogy a XX. századot mai napig nem sikerült lezárni. 
Éppen ezért ne csodálkozzunk, ha a XXI. század Európája eszmeiségében ugyan egy, de a gyakorlatban valahogyan nem akar összeállni, gyanakodva nézi egymást a sok európai, és mindenki egészként fényezi a részét.
Hát ebből így nem lesz gálickő.
Mert a XXI. század elején naponta tapasztalhatjuk, hogy ebben a nagyra nőtt világfaluban külön-külön nemigen van esélyünk. Közös értékeink mellett közösek az érdekeink is, ennyire egyszerű az európai egyszeregy. Ez a világ rendje.
Elérhető cél: Európa egységesül – és mi otthon vagyunk benne. Ám az „otthon lenni benne” jövőkép túlmutat minden érdeken, az otthonosság érzetét meg kell teremtenünk, helyettünk senki nem fogja ezt megtenni.
Elérhető cél: a nemzet egyesül, mi pedig végre otthonra lelünk a hazában, amiképpen otthon vagyunk szülőföldünkön is.
Elérhető célról beszélünk, nem csodáról, mert nem csoda az, amiért dolgozni kell, és Tusványos több mint két évtizede azt bizonyítja, hogy a tétlen csodavárás helyett inkább érdemes dolgozni, pontosan, szépen, mint ahogyan csillag megy az égen, így. 'Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk' - írta ezelőtt kilencven esztendővel Kós Károly, és lényegét tekintve ez a mi igazságunk.
Az élni akarás több mint matematika, az élet pedig természete szerint helyet követel magának, és ha van hely, akkor összenő, ami összetartozik. Mert ez az élet rendje.
Mint amikor a növény feltör a romok között.
Persze, lehetne gyom is.
De legyen inkább életfa." - a szervezők.


Piarista szellem és nevelés a 30-as és a 40-es években

1936-44 közt jártam a Budapesti Piarista Gimnáziumba. Ez akkor általános vélemény szerint az ország első középiskolája volt, és mind tudásban, mind nevelés terén alaposan felkészített jövendő életünkre, még a bekövetkező nehéz időket tekintve is. Azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha néhány epizódot és tapasztalatot elmondok az akkori időkből.

Először is, már akkor igen demokratikusan neveltek, ami pedig akkor nem minden iskolára volt jellemző, például csak utólag tűnt ki, hogy egyáltalán nem volt érdekes, kinek ki és mi volt az apja. Sok osztálytársamról a mai napig sem tudom ezt, pedig néhánnyal külön is jóban voltam. Érdekes, hogy Passuth László, aki a kolozsvári piaristákhoz járt, és akivel 1970-ben Bánffyhunyadon, az ottani református templomot nézve ismerkedtem meg, ugyanezt mondta, sőt egyszer később a Magyar Nemzetben írt cikkében meg is írta.

A piaristák arra neveltek, hogy a kötelességteljesítés minden esetben megelőzi a szórakozást! A diáknak kötelessége az iskolába járás és a tanulás. Már nyolcadikosok voltunk, amikor két osztálytársamat el akarták kérni a szüleik, mert a Tátrába ment a család síelni, a karácsonyi ünnepekre, és el akartak indulni a szünet kezdete előtt 3 nappal. Természetesen erre nem kaptak engedélyt, erre elvitték őket engedély nélkül. A következmény az volt, hogy el kellett hagyniuk az osztályt: az egyik másik iskolába ment, a másik pedig magántanulóként fejezte be az évet, pedig jelesrendű tanuló volt mindig.
A háború alatt, a zsidótörvények idején, az osztályban éa tanárok részéről semmi zsidózás nem volt, pedig amikor 1944-ben fel kellett tenni a sárga csillagot, kiderült, hogy 5 osztálytársam is ebbe a csoportba tartozott. Alsós osztálfőnökünk, Megyer József már elsős korunkban felhívta a figyelmet a nyelvtanulás fontosságára. Elmondta, hogy a spanyol milyen szép és fontos nyelv, és az irodalma szebb, mint a franciáé, viszont itthon nagyon kevesen ismerik. Már akkor elhatároztam, hogy ezt a nyelvet meg fogom tanulni.
A szokásos évi osztálykirándulásokon főleg Ő szoktatott bennünket arra, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is. Fontosnak mondta, hogy az utazások során ne csak a múzeumokat nézzük meg,hanem ismerjük meg az ott élő emberek életét is. (Később, amikor már felnőtt koromban külföldre is utaztam, mindig eszembe jutott ez, és Ő még akkor is ellátott hasznos tanácsokkal: azt mondta, hogy egy nap semmi esetre se nézzek meg két múzeumnál többet, viszont minden városban nézzem meg a piacot, és kóstoljam meg az ottani tipikus ételeket.) Természetesen igyekezett az osztálykirándulásokat érdekessé is tenni, amelynek egyik eszköze az volt, hogy a hosszú autóbusz utazási szakaszokon cukorkát dobált szét közénk a buszon, ami persze nagy vidámságot keltett.
Minden évben szorgalmazták a színházak ifjúsági előadásainak látogatását. Balogh Ferenc igazgatóhelyettes intézte az ezekre való jelentkezéseket, és a jegyvásárlásokat minden hónapban, és a Nemzeti Szinház minden hónapban egyik szombaton tartott ifjúsági előadásaira bérletet is lehetett nála venni. Hatan vettünk egy ilyet minden évben, és egy páholyból néztük meg az előadásokat, és így hozzászoktunk a magyar és nemzetközi drámairodalom ismeretéhez és megbecsüléséhez.
Vasárnap kötelező diákmisék voltak, 1/2 9-kor az alsó osztályosoknak, 1/2 10-kor a felsősöknek. Ezekről családi okokból el lehetett kéredzkedni, de ilyenkor a lakás közeli templomból kellett miseigazolást hozni. Fél nyolckor télen-nyáron diákmisék voltak a tanítás előtt, ezek azonban a téli hónapokban csak a Nagykőrúton belül lakó diákok számára voltak kötelezőek.
Minden évben, harmadikos korunktól kezdve, három hétig be voltunk osztva ministrálni. Ilyenkor reggel ötre kellett bemenni, és a fő-és a mellékoltároknál, valamint a sekrestye melletti helyiségben lévő három oltárnál tartott miséken ministráltunk. Kicsit nehéz volt ilyen korán felkelni, viszont meg volt az az érzésünk, hogy részesei lehettünk a rend és az iskola életének.
Természetesen a tanulás volt a fő. Itt igen jó és változatos módszereket alkalmaztak tanáraink, amiknek később is sok hasznát vettem, amikor magam is oktattam, előbb mint házi tanító, később mint egyetemi oktató.
Két olyan tanárunk volt, aki a teljes 8 év során végig tanított bennünket: dr. Éder-Szészy László és dr. vitéz Tajthy Kálmán. Előbbi a hittant, utóbbi a tornaórákat tartotta. Mindkettőt szerettük, és ők is kedveltek minket. Ezt éreztük is, de érettségi után ők is sokszor elmondták.
Éder-Szászy — az „Éder” — türelmesen viselte el az osztály sokszor igen zajos magatartását, és igyekezett formálni belső fejlődésünket. A diákélethez hozzátartozott az évenkénti négy közös gyónás. Ezek napján a kápolnában mondott mindig azonos bevezető szavai mindig visszacsengenek fülünkben: "Minden a szokásos rendben történik. Az osztályfőnök urak osztályaikban, stb… és én itt a kápolnában."
De hiszen ez volt a rendje diákéletünk éveinek is, az utolsó 1944-es évet kivéve, ti. hogy minden a szokásos rendben történik. Ez adta meg az élet rendje stabilitásénak azóta bizony felborult érzését is. Amikor a háború alatt kezdtek a szokásostól eltérő szelek is fújni, Éder-Szászy tanár úr sokszor kifakadt, egy-egy neki nem tetsző igazgatói hirdetmény felolvasása után: "Már megint ez a katonai drill!" Ez az ismétlődő mondat elárulta, hogy mennyire mélyen humánus keresztény lelkület vezérli őt is, amire bennünket is nevelt. Aki igényelte, azt az érettségi után is, 1983-ban bekövetkezett haláláig ellátta tanácsokkal. Nagyon sokszor vettem hasznát később, a nehéz években annak, amit tőle tanultunk már az első osztályban: "Mondj mindig igazat, de ne mondd meg mindig az igazat!" Vagyis, nem kell fejjel a falnak menni, ha az elkerülhető.
 

Elmondta, amikor Szent Athanázt üldözték a poroszlók, hogy a fejét vegyék, ő egy hajóra menekült. A poroszlók utána mentek a hajóra, és pont tőle kérdezték:”Messze van-e Athanáz?” Mire ő nem azt mondta, hogy én vagyok, hanem azt: "Nincs messze!" Ezzel nem árulta el magát, de nem is hazudott. Ezt jól megjegyeztem, és sikerült is mindenkor elkerülnöm a hazugságot, de ugyanakkor a veszélyes válaszokat is.
dr. Tajthy Kálmán tornaórái is emlékezetesek voltak, mindig volt talajtornán kívül valami csapatjáték is. Fegyelmet vívókarddal tartott, és néha rá is húzott egy-egy rendetlenkedő hátsó felére ezzel. De ezért senki se haragudott rá. Amikor sorozatos tragédiák érték (két menyasszonya is meghalt tragikus körülmények között), izgatottan de részvéttel tárgyaltuk sorsát a szünetekben. Később kétszer is kiment a frontra. Ilyenkor más tartotta a tornaórákat, és mi alig vártuk, hogy visszajöjjön, és megint "igaziak" legyenek a tornaórák.
 
Tanáraink példájukkal is neveltek, éreztük,hogy mi is tagjai lettünk a piarista családnak. Tanáraink diákkorunk alatt sohasem fogtak velünk kezet, de mindig — érettségi után is — minden piarista házban, még külföldön is úgy fogadtak, hogy úgy éreztem, mintha hazamennék.
Megyer tanár úr 1941-ben Szegedre, majd 1947 őszén Vácra került. Itt látogattuk meg két osztálytársammal 1947 tavaszán, egy dunakanyari kerékpártúra keretében. Amikor jó másfél óra múlva elbúcsúztunk, és ki akartunk menni a rendházból, a portás nem engedett ki. Azt mondta: "Szita Imre igazgató úr üzente, hogy addig nem mehetnek ki, amíg meg nem ebédeltek!" Szita tanár úr 1940-41-ben tanította nekünk a matematikát.
 
Évente háromszor-négyszer meghívtam néhány osztálytársamat egy-egy szombat délutánra kis házi összejövetelre, amelyeken felállítottuk Märklin vasutamat, amelynek számos váltója volt, és több szobára kiterjeszthető pályája. Úgy látszik, ezeknek a híre Megyer tanár úrhoz is eljutott, mert harmadikos korunkban az egyik ilyen szombaton az iskolában átadott egy levelet azzal, hogy adjam át otthon édesanyámnak. Otthon aztán megtudtam, hogy a levélben bejelentette, hogy délután Ő is eljön, megnézni diákjai iösszejövetelét. Én, persze meglepődtem, de barátaimnak nem szólhattam előre. A tanár úr eljött, minden társam megilletődött. Megyer tanár úr a későbbiekben is megtisztelt minket többször jelenlétével.

Hogy milyen a piarista vendégszeretet, és segítőkészség, mutatja egy másik, egyetemista koromból való élményem. 1947 nyarán hárman balatoni és bakonyi biciklitúrát tettünk, és közben ismerősöknél, és plébániákon aludtunk. Egyik társunk a premontreieknél érettségizett, és így bekéredzkedtünk Keszthelyen a premontreiekhez. Hát be sem engedték. A másik ciszter diák volt Budán. Ő Zircen ígért kedves fogadtatást. Itt befogadtak, de szívélyességről szó sem volt. Én szóba sem hoztam a veszprémi piaristákat, hiszen estére már hazaérkeztünk Balatonfüredre.
Veszprémbe érve megálltam pumpálni a város szélén. A többiek előrementek a várba. Amikor itt utólértem őket, már egy piarista tanár vette őket gondjaiba. "Vándor diákok? Majd én megmutatom Veszprémet!" - ez Medvigy Mihály Sch.P. volt, mint később kiderült. Ő mondta, hogy először a piarista rendház tetőteraszáról kell körülnézni, s hogy oda felvezet bennünket. De előbb közben behívott a szobájába egy kis szíverősítőre, utána indultunk fel a tetőre. Ekkor találkoztunk Balogh Ferenc igazgató úrral, akinek bemutatott Medvigy tanár úr: "Igazgató úr, engedd, hogy bemutassam ezt a három kedves vándordiákot!" Természetesen Balogh úr ismert engem, s örömmel üdvözölt. Medvigy tanár úr csodálkozott: "Maga piarista diák volt? Miért nem mondta eddig?" Hogy mindezt miért mondtam el ilyen részletesen? Mert ebből látszik meg igazán,a még idegen diákok iránt is megnyilvánuló piarista vendégszeretet és segítőkészség. Hát ilyen nevelésben, oktatásban és szeretben részesültünk, és ez készített fel bennünket a következő életre.

Kedves tanárunk volt Balanyi György, aki igazgató és egyetei tanár is volt egyben. Nagy dolognak számított, hogy már harmadikban is Ő tanította nekünk a történelmet, pedig mindig csak a felső négy osztályban szokta. Amíg élt, mindig eljött érettségi talákozóinkra, és ott mindig elmondta: "Ti voltatok az első osztály, amelyet én, mint igazgató jegyeztem elő a felvételre, és az utolsó, amellyel tanítás közben teljesen összeforrtam, a többiben már csak óraadó voltam!" Érettségi talákozókon felmerült, hogy évente jöjjünk össze. Balanyi úr ezt kifejezetten megtiltotta, mondván, hogy akkor a találkozók ellapsodnak, és sokan ezért-azért elmaradoznak. Azt mondta, a 30 éves találkozóig 5 évenként kell találkozni, az 50 évestől évenként, a két dátum között tetszés szerint. Az 5 éves találkozókon mindig majdnem mindenki megjelent. Ilyenkor felolvastuk a névsort, és mindenki beszámolt az elmúlt 5 évről. Amikor 1950-ben megkezdődött a szerzetesrendek felszámolása, és a vidéki rendházakból éjszaka deportálták az ott lakókat, Budapesten is tartottak ettől. Ekkor Balanyi úr fő gondja értékes könyvtárának megmentése volt, minden eshetőségre. Kérésére naponta 1-2-szer fordulva, több száz könyvet szállítottam el bőröndben lákásunkra, és ott őriztem, amíg a veszély el nem múlt, és kiderült, hogy a piaristák két rendháza, köztük a budapesti - megmarad. Sokszor látogattam meg az Igazgató urat a következő években is. Igen megtisztelő volt számomra, hogy mindig hosszasan beszélgettünk a történelemről, az aktuális helyzet történelmi értékeléséről, és lehetőségeiről. Pédául,amikor Tito láncos kutya lett, és félő volt, hogy kitör a III. világháború, azt mondta: "Zolikám, én nagyon nem örülnék, ha most az amerikaiak levernék a Szovjetúniót, mert akor 30-30 év múlva biztos akadnának, akik azt mondanák, hogy a kommuizmus nem tudta kifutni a formáját, kezdjük újra! Sokkal jobb lenne, ha megvárnák, amíg magától szétesik!” Neki lett igaza! Igaz, hogy kicsit soká tartott, amíg szétesett, de legalább nem volt háború.
Amikor az 1956-os forradalom kitört, kérdeztem Tőle, lehet-e hogy egy lépésben megszabaduljunk a szovjet uralomtól és a kommunizmustól, hiszen már többször beszéltünk róla, hogy ez csak úgy képzelhető el, hogy előbb egy jugoszláv mintájú nemzeti kommunizmus valósul meg, és csak később, a második lépcsőben szűnhet meg a kommunizmus. Ő azt mondta, hogy most is ezt hiszi, és hogy nem jó, hogy az újságok becsmérlik a Szovjetúniót és vezetőit. („Jól megvertük a dicsőséges szovjet hadsereget!”, ”Bíróság elé Hruscsovot!”) Csak úgy képzelhető el, hogy a Szovjetúnió eltűri a magyar változást, ha a kormány nagyon óvatosan és diplomatikusan lavírozik. Megint neki lett igaza! 
Legkedvesbb tanárom volt. Emléke, és a Tőle tanultak és hallottak azóta is útbaigazítást adnak a történelem eseményei közt.
Persze, ehhez segítségemre volt jó emlékező tehetségem is. Nyolcadikos korunkban egyszer filozófia tanárunk, Fekete Antal memóriatesztet csinált velünk. Ez abban állt, hogy egy napilapból felolvasott egy politikai elemzést 5 percen át, majd 15 percen át mással foglalkoztunk, és utána a felolvasott szöveget emlékezetből le kellett írni. Kiindulás 100 pont volt, minden hiba mínusz 5 pont. Tehát 20 hiba felett már negatív pontszám jött ki. Nekem 3 hibám volt, tehát 85 pontom maradt. Még ketten voltak pozitív pontszámmal, de jóval kisebb értékkel. A többiek mind a negatív értékben voltak!

Megyer tanár úr nagy utazó és utazásszervező volt.Tőle tanultam utazni,az iskolai kirándulásokon, és később nápolyi találkozásainkon, és ennek később nagy hasznát vettem. Elmondta,hogy mindig meg kell kóstolni az illető ország jellegzetes ételeit, mert ez is hozzátartozik az ország megismeréséhez, és valószínű, hogy jóizűek, mert a helybelieknek is van eszük, és nem önkínzásból eszik azokat. Meg kell ismerni a városok kis utcáit, és az ottaniak életét is. Nem elég a nevezetességeket megnézni és kipipálni. Egy nap legfeljebb két múzeumot szabad megnézni, és a múzeumokban előre célszerű tudni, mi ott a legfontosabb megnézni való. A termeken célszerű középen, lassan, jobbra-balra tekintgetve végigsétálni, és csak ha valami kölönösen felkelti az érdelődést, ahhoz odamenni. Aki minden kiállított tárgy feliratát elolvassa, az semmire sem fog emlékezni! A város piacát feltétlenül meg kell nézni, néha ez többet ér, mint egy múzeum!
Amikor Megyer Józsefet a generális úr Spanyolországba helyezte, én kísértem ki a Keleti pályaudvarra. 1948 októberében aztán kaptam tőle egy lapot, azzal hogy részletes beszámolót írt Szoboszlay András tanár úrnak, aki a Svábhegyen a Cassiciacumban a piarista noviciátus promagistere [promagister = helyettes magister - a szerk.], menjek fel hozzá, és olvassam el. Ezt meg is tettem, és ekkor ismerkedtem meg Szoboszlayval és Szőnyi Lászlóval, aki a fenti gazdaságot igazgatta. Jól összebarátkoztunk, és a következő két és fél év alatt sokszor mentem fel hozzájuk baráti beszélgetésre. Ilyenkor jóval éjfél utánig beszélgettünk. Mivel akkoriban nem voltak éjszakai járatok, egész hazáig gyalog mentem.
Szőnyi László, hallván barátaimmal tett elég gyakori barlangtúráimról, azt mondta, egyszer ő is szívesen eljönne a Mátyáshegyi Barlangba, amelyet 1948-ban fedeztek fel, és a felfedezésnél én is ott voltam. 4 km hosszú, és csak meglehetősen  rossz  ruhában és cipőben, csúszva-mászva járható be. El is jött egyszer velünk, és mikor késő este hazatért, az akkor már a Mikszáth téren lévő rendházba, ott a rend vezetőségét az ebédlőben várakozva találta, akik kiváncsian várták a barlangi beszámolót. Nem sokkkal ezek után Szőnyi Laci útján Kovács Mihály felkért, hogy vezessem őt és osztályát egy-egy alkalommal a Mátyáshegyi, a Ferenchegyi, és a Szemlőhegyi cseppkőbarlangba, amit meg is tettem.
Kovács Mihály tanár úr építette tanulóival a fizikai szertárban a „Fiastyúk” nevű kajütös vitorlást, és két kalózt, amelyek építését nekem is megmutatta. A következő években gyakran találkoztam a „piarista flottával a Balatonon vitorlázás közben.
Elsős koromban szüleim eljöttek a március 15-i ünnepélyre, és utána Édesapám azt mondta, hogy reméli, hogy 7 év múlva én leszek az Önképzőkör főtitkára, és én mondom az akkori március 15-én az ünnepi beszédet. Valóban így is lett. A vezető tanár, Fekete Antal rám bízta, mint főtitkárra az egész ünnepélyt betöltő beszéd megtartását. A beszéd „A magyar katona vitézségének 100 éve—az egy és örök magyar március” címet viselte, és az egyes fejezetek között a felső osztályok diákjai jöttek be, és az illető részhez kapcsolódó verseket szavaltak, ill.prózai részeket mondtak el. Fekete tanár úr elkészítette a vázlatot azzal, hogy én töltsem ki azt, ő majd átnézi, kijavítja, és végleges formába önti a szöveget. Én elkészítttem, Ő átnézte, és változtatás nélkül jóváhagyta. A beszéd 5 részből állt: I. "Itt kűzdtenek honért hős Árpád hadai”, II. "A magyarság kelet felé fordított kardja: Szent László", III. "Zászlónk gyakran plántálád vad török sáncára", IV. "Szabadság, itten hordozák véres zászlóidat", V. "Mi zaj veri fel az ország minden táját? Hívja az ősz király minden katonáját!" Az ünnepély 1944 március 15-én volt, 4 nappal az ország német megszállása előtt!

dr. Sibalszky Zoltán


Szerelmes verseket ír a szerzetes - Bozók Ferenc atya, költő, a kecskeméti Piarista Gimnázium magyar-történelem szakos piarista paptanára

Szerelmes verseket ír egy szerzetes?! – hitetlenkedtem, amikor barátom felhívta a figyelmemet Bozók Ferenc költőre, a kecskeméti Piarista Gimnázium magyar–történelem szakos tanárára. Muszáj volt személyesen megkérdeznem a vallás és az irodalom bűvöletében élő férfit.

Bizony nagyot téved, aki egy szerzetest úgy képzel el, hogy darócruhában reggeltől estig mormolja az imádságokat rideg cellájában, illetve kenyéren és vízen él. Bevallom őszintén, ez a sztereotípia nekem is megfordul a fejemben, amikor belépek a kecskeméti piarista rendház kapuján. Aztán elém jön Bozók Ferenc – az élő cáfolat. Öltözéke hétköznapian egyszerű, barátságosan kalauzol a hosszú folyosón, melynek végén található a rezidenciája. Ami ugyan egyetlen helyiségből áll, de teljességgel elegendő az egyszemélyes életmódhoz. Íróasztalán laptop képernyője hunyorog. Az ötkötetes költő szintén jobbnak látja, ha túlesünk a „nehezén”.

– A szerelem minden embert érint, legyen az ateista vagy hívő. Engem az élet, halál és hit kérdései foglalkoztatnak; miért hagynám ki a szerelem témakörét?! Ismerem ezt az érzést, hiszen életem során nekem is jutott belőle, voltam szerelmes gyerekként és felnőttként is. Egyébként a szerzetesi létből sem rekeszthető ki teljesen, talán még találkozhatunk is vele. Akinél ez kimarad, az sajnálhatja, hogy nem éli át, de az is lehet, egyszerűen nem mondja el az igazságot. Persze azt is megkérdezhetnénk: lehet-e egy házas férfi szerelmes a feleségén kívül más nőbe? Bár kimondta az életre szóló igent, attól még nem kell bűnösnek éreznie magát, ha szerelemmel tekint másokra. Legyen az pap vagy családos ember, minden esetben a hűségen van a hangsúly, ki mire fogadott örök hűséget.
Bozók Ferenc azt is bevallja, nem feltétlenül saját élményeit tükrözi költeményeiben, amit leír, arról nem kell azt gondolni, hogy vele történik meg. Szerzetesi költőként nem az egyszerűbb utat választja, tehát nem a katolikus egyházi költészet régi hagyományú műfajait, köztük a zsoltárokat, himnuszokat, verses imákat értelmezi újra. A hétköznapi élet apró elemeit mutatja meg a jól bevált motívumok alkalmazásával. Röviden: hozzánk és rólunk szól. Ahogyan ő fogalmaz: „Ha az eddigi katolikus irodalmat prédikációhoz hasonlítjuk, amit én művelek, az inkább gyónásnak számít. Saját gyengeségeimet, esendőségeimet, bűneimet is felvillantom.”
 
Bozók-verseket olvasgatva nem lehet rájönni, hogy papköltő írta azokat. Akik sosem hallottak a szerző szerzetesi létéről, legfeljebb azt érzékelik, hogy egy istenkereső alkotó ember gondolataival ismerkednek.
Ami pedig saját hitbéli útját illeti: harmincévesen döntötte el végérvényesen, hogy belép a piarista rendbe. Elég késői elhatározás, ám gyerekkora óta érlelődött. Tizenöt esztendősen gondolt először arra, hogy pap lesz, középiskolásként pedig osztálytársával együtt szerzetesnek készült. Feltérképezték a lehetőségeket, és a piaristákat választották. Telefonáltak a rendházba, a készüléket éppen Jelenits István tartományfőnök vette fel, aki kitárta előttük a kapukat. Sok időt töltöttek a szerzetesek közt, beleláttak a rend életébe – mégis mindkettőjük más irányban folytatta. Bozók Ferenc az egri tanárképző magyar–történelem szakán szerzett diplomát, és a mára elhíresült Gyöngyöspatán kezdett tanítani.
– Akkor is megvoltak azok a problémák, amelyeket ma felerősítve, olykor elferdítve tárnak a közvélemény elé. Két évig laktam ott, megismertem a viszonyokat. Sok veszélyes kalandot éltem át, ugyanakkor kedves emlékeket is őrzök. Volt egy kutyám, a Maci. Imádták a gyerekek. Egyik reggelre ellopta valaki, persze sejtettük, hogy ki a tettes. A tanítványaim szomorúan érdeklődtek, hová lett a kedvencük. Telt-múlt az idő, már az utolsó óránál tartottunk, mikor betoppant egy kis cigánylány, hóna alatt Macival. Fülig érő szájjal közölte: „Tanár bácsi, visszaloptam tőle!” Nyomában futott a fickó, alig tudtam megfékezni.

A szerzetes költő nyolc éve a piarista rend tagja, 2011. augusztus 24-én szentelik pappá. Nem bánta meg a sorsfordító elhatározását. Folyamatosan érezte-hallotta: a Jóisten kopogtat az ajtaján, s addig nem fogja békén hagyni, amíg nem áll a szolgálatába.
Azóta reggel hattól este nyolcig emberek veszik körül, növendékei által követheti a legújabb trendeket is. Darócruhában, cellában képtelen volna üldögélni, noha ott kedvére írhatná a verseit. Mivel „diákok közt hallgatnak a múzsák”, rímekkel inkább a vakációban foglalatoskodik. Viccesen megjegyzi: „Télen kotlok, nyáron költök.”

Borzák Tibor
forrás: kecskemetitv.hu

 


Bozók Ferenc diakónus áldozópappá szentelése Kecskeméten

2011. augusztus 24-én örökfogadalma és diakónussá szentelése után Bozók Ferenc piarista rendtársunkat áldozópappá szentelte dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek a Piarista Templomban. Újmiséjét szintén itt, Kecskeméten mondta, valamint szülőfalujában, a Mátra-vidéki Domoszlón.
Papszentelési jelmondata: „Hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt." (Lukács 1,52)

Bozók Ferenc a wikipédián:
Bozók Ferenc 1973október 8-án született Gyöngyösön. Gyermekkorát a Gyöngyös és Eger közötti, mátraaljai Domoszló községben töltötte. Egerben, az Eszterházy Károly Fõiskolán szerzett magyar-történelem szakos diplomát, majd a gyöngyöspatai önkormányzati általános iskolában osztályfõnök volt, valamint magyart és történelmet tanított.

Önálló kötetei: Szélkutya (esszék és versek), a Z-füzetek sorozatban jelent meg. Kötetét a Magyar Írók Egyesületének szépirodalmi folyóirata, a Lyukasóra támogatta. Könyvének előszavát Lisztóczky Lászlóirodalomtörténész írta, utószavát Simor András, az Ezredvég folyóirat főszerkesztője. Második könyve a Tükörkrisztus (esszék), a Littera Nova Könyvkiadó jelentette meg a 2009-es Ünnepi Könyvhétre. Elószavát dr.Lisztóczky László irodalomtörténész írta, utószavát dr. Ködöböcz Gábor irodalomtörténész, az Agria főszerkesztője. Bozók Ferenc harmadik könyvének címe: Azúrtemető (versek és esszék) a Z-könyveksorozatban jelent meg 2010-ben, a Költészet Napjára. A könyv előszavát és hátsó borítójának fülszövegét Szilágyi Márton irodalomtörténész írta. Bozók Ferenc versei és esszéi folyóiratokban (Lyukasóra, Hitel, Ezredvég, Kortárs, Mozgó Világ, PraeÚj EmberKeresztény ÉletEvangélikus Élet, Kapu, Jel, Nagyvilág, Zempléni Múzsa, Polísz, Új Forrás, Életünk, Agria,Dunatükör stb.) jelentek meg. Bozók Ferenc Tükörkrisztus című esszékötete a Littera Nova Könykiadó Metaphysica et Poetica című sorozatának első kötete volt. Ezt a könyvsorozatot Rónay László, Balázs Tibor, Ködöböcz Gábor és Kalász Márton szerkesztik. Bozók Ferenc negyedik könyve a Rubinpirosat visz a nyárba (félszáz vers),melyet a Hét Krajcár Kiadó jelentetett meg a 2010-es Ünnepi Könyvhétre. Ez a könyv egy folyóirat-válogatás, a szerzőnek szépirodalmi folyóiratokban megjelent verseiből válogatott 50 verset a Hét Krajcár Kiadó. A kötet előszavát és fülszövegét dr. Ködöböcz Gábor írta, a könyvben Tóth Dóra rajzai láthatók. Bozók Ferenc ötödik könyve a Szilveszteri gótika mely tíz esztendő verseiből és esszéiből válogat, a 2011. évi Ünnepi Könyvhétre jelent meg, a Porta Könyvkiadó gondozásában. Előszavát Czigány György, utószavát Buda Ferenc írta, az illusztrációkat Tóth Dóra készítette.
Bozók Ferenc tagja a Gyurkovics Tibor által vezetett Magyar Írók Egyesületének és a Fiatal Írók Szövetségének.


Tiszteletbeli vitéz lett Bábel Balázs

A Vitézi Szék a rend tiszteletbeli tagjai közé választotta Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érseket, az egykori piarista diákot, akinek a nemrég elhunyt Pázmándy György atya volt az osztályfőnöke.

Az avatási ceremónia csütörtökön, 2011. augusztus 25-én volt az érseki rezidencián.
"A történelmi vitézi rend régóta figyeli érsek úr egyházi és magyar nemzetvédő szolgálatát, ezért egyhangúlag megszavaztuk, hogy kerüljön be Bábel Balázs a keresztény értékrend szerint működő rend tiszteletbeli tagjai közé." – hangzott el a kitüntetés átadásakor.
 
Az ünnepségen a Vitézi Széket Dékány Ágoston országos törzskapitány és Bucsy László területi törzskapitány képviselte. Beszédüket követően Bábel Balázs vette át a szót.
"Nehezen állok kötélnek, ha valamilyen kitüntetést akar valaki adni. A legfőbb kitüntetést ugyanis a jó Isten adja majd nekünk." – kezdte köszönetnyilvánítását az érsek. Bábel Balázs hozzátette: úgy volt vele, ha ez a megtisztelő cím a vitézi rendnek valamiképpen az erkölcsi életében segítség lehet, akkor vállalja.
"Egyébként sem én leszek itt az első ebben, hiszen a kalocsai érsekek közül ketten is voltak, akik a vitézséget a halálukig vitték és vállalták. Egyik a tatárjáráskor elesett Csák Ugrin, a másik pedig Tomori Pál volt, aki a mohácsi csatában esett el" – fűzte hozzá.

forrás: Magyar Kurír

A kitüntetéshez szívből gratulálunk a Piarista Diákszövetség nevében!
Borián Tibor Sch.P. felelős kiadó és Mikecz Tamás felelős szerkesztő
MPDSZ Sajtóbizottság


Mély fájdalommal tudatjuk, hogy elhunyt id. Sapszon Ferenc karnagy, egykori piarista diáktársunk

A muzsikust hosszú, súlyos betegség után 2011. augusztus 4-én hajnalban érte a halál - közölte az MTI-vel a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége (KÓTA), amelynek tiszteletbeli elnöke volt. A volt piarista öregdiák 82 éves volt.
 
A Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével és Lovagkeresztjével kitüntetett művészt "a Magyar Rádió saját halottjának tekinti, hiszen éveken át dolgozott az intézményben, fényes korszak volt az, amikor az énekkart vezette" -  mondta Jónás István, a Magyar Rádió vezérigazgatója.

Sapszon Ferenc 1929. december 14-én született Szegeden. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán 1950-57 között Vásárhelyi Zoltán tanítványa volt. 1957-től az Országos Filharmónia ösztöndíjas karnagya volt az Állami Férfikarnál. 1958-tól a Rádióénekkar korrepetitora, 1964-től karnagya, 1966-tól karigazgatója volt. 1990 és 2002 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni konzervatóriumának - amely 1998-től a debreceni egyetem konzervatóriuma - karvezetés-tanáraként, főiskolai docenseként dolgozott.
1945 és 1950 között Szegeden, 1950-től Budapesten amatőr kórusok vezetője, 1952 és 1985 között a Semmelweis Kórus, 1964 és 1978 között a Bartók Kórus, 1984-től a Budaörsi Pro Musica Kórus, 1997-2006-ban a szlovákiai magyar pedagógusok Vass Lajos Kórusának vezető karnagya volt. Művészetét 1972-ben Liszt Ferenc-díjjal, 1982-ben érdemes, 1989-ben kiváló művész címmel ismerték el; 1985-ben, majd 2002-ben megkapta a Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjat is. 2010-ben Magyar Örökség-díjjal tüntették ki.
A halálhírt az MTI közölte.
 
Koltai András, a budapesti Piarista Gimnázium levéltárosa az alábbi kiegészítő információkat nyújtotta érdeklődésünkre id. Sapszon Ferencről: "Igen, 1944/1945-ben a szegedi gimnázium 5. osztályába, 1946/1947-ben a 7. osztályba járt, tehát Zsigmond Vilmos operatőr és Gyulay Endre püspök osztálytársa volt. (Ebből a két évből találtam értesítőket.) Ezek szerint 1948-ban érettségizett. Üdvözlettel Koltai András"

Hírlevelünk 2010. április 20-ai számában Borza György öregdiák barátunk az alábbi cikkel köszöntötte Őt:
"A Rádiókórus eddigi legsikeresebb korszaka Sapszon Ferenc nevéhez fűződik. Amikor a Kórus 40 éves jubileumát ünnepelték, a Kórust Sapszon Ferenc vezényelte. Egyik kritikus így írt róla: „Megszokni nem, csupán csodálni lehet a hangzásnak ezt a tökéletesen kiegyenlített szépségét és ragyogását, s elismerni azt a mérhetetlenül sok munkát, amely szinte észrevétlen eredményezi fél évezrednyi kórusmuzsika hibátlanra csiszolt megszólaltatását. /-/ Tanítani lehetne, ahogyan Sapszon a gyengég, azúros színekből szőtt muzsikát drámai csúcspontjára felemelte.”
A Budapest Music Center (BMC) Művész adatbázisában olvasható:
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán 1950 és 57 között Vásárhelyi Zoltán tanítványa volt. 1957-58-ban az Országos Filharmónia ösztöndíjas karnagya az Állami Férfikarnál. 1958-64-ig a Rádióénekkar korrepetitora, 1964-66-ig karnagya, 1966 és 1990 között karigazgatója. 1990-től a Zeneakadémia debreceni konzervatóriumának karvezetés tanára. 1945-50 Szegeden, majd 1950 óta Budapesten több amatőr kórus vezetője volt (1952-85 Semmelweis Kórus, 1964-78 Bartók Kórus, 1984- Budaörsi Pro Musica Kórus, 1997- szlovákiai magyar pedagógusok Vass Lajos Kórusa).
E sokszínű pályakép predesztinálta arra, hogy a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének tiszteletbeli elnöke legyen.
Díjak: 1972 Liszt Ferenc-díj, 1974 SZOT-díj, 1982 Érdemes Művész, 1985 Bartók-Pásztory-díj, 1989 Kiváló Művész, 1989 Budaörs Díszpolgára, 1994 Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (Polgári Tagozat).
Továbbá...
2007-ben a Zeneakadémia Alapítvány karnagyi és tanári oklevél megszerzésének 50. évfordulóján arany emlékgyűrűt adományozott az életmű és a debreceni tanítási eredmények elismeréséül a következő mondatok kíséretében: "Sapszon Ferenc kóruskarnagynak kiemelkedő előadóművészi és tanári munkásságáért, Kodály Zoltán szellemi hagyatékának méltó életben-tartásáért, valamint a hazai és nemzetközi hangversenyéletben évtizedeken át a legmagasabb szinten művelt kóruskultúra szolgálatáért."
2009-ben a Magyar Örökség és Európa Egyesület életművéért 80. születésnapján Magyar Örökség-díjat adományozott részére.
1929-ben született Szegeden. Mire elvégezhette a Zeneakadémiát, már számos énekkart hozott létre és irányított. Saját bevallása szerint már a szegedi Piarista Gimnázium ötödik osztályos tanulójaként autodidakta módon kezdett el dirigálni – mert az iskola akkor énektanár nélkül maradt. Ma már fia, ifjabb Sapszon Ferenc is Magyar Örökség díjas, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola vezető karnagya.
3 fia, 11 unokája, 8 dédunokája és 2 dédunoka is úton van, vagyis – ahogy Ő mondja: „osztálylétszám - a feleségekkel együtt – 29.” Csak részletekben tud összejönni a család ünnepekkor. (Talán a Piaristák adnának nekik helyet az összejöveteleikre, ha tudnák, hogy egy volt eminens diákjukról van szó.)
Volt Diáktársunk Sapszon Ferenc életművéhez gratulálunk, egészséget, termékeny éveket és további sikereket kívánunk. Büszkén vállaljuk, hogy piarista diák voltál.
Ad multos annos!
Borza György senior"
A cikk megjelent: Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele, 2010. április 20., kedd.
 

Hecht Anna emlékezése és részvétnyilvánítása a "www.felvidek.ma" internetes portálon a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának elnökeként:
"Sapszon Ferenc Liszt –díjas karnagy, érdemes művész, Kiváló Művész, a Bartók-Pásztory díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével kitüntetett karnagy aki 1966-tól 25 éven át  vezető karnagya és karigazgatója volt a Magyar Rádió (és Televízió ) Énekkarának, 82 évesen súlyos betegségben elhunyt.
A Szovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának 1997 januárjától tíz éven át vendégkarnagya és szakmai vezetője volt. A kórus tisztelettel, hálával és szeretettel emlékezik Sapszon Ferenc áldozatos tevékenységére, hiszen azokban a nehéz években vette át  a kórus szakmai vezetését, amikor a kórus fenntartó és CSEMADOK- támogatás nélkül maradva civil szervezetté, polgári társulássá alakult.
Sapszon Ferenc kitartó és igényes felkészítő munkájának köszönhetően a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa 1999 márciusában rangjához méltó színvonalon szerepelt a debreceni Bárdos-szimpóziumon, majd 2000. decemberében részt vett a Kodály Zoltán II. magyar kórusversenyen, ahol az anyaországi kórusok között is kiemelkedve II. díjat nyert. A polgári társulásként működő kórus az egyik legnagyobb sikerét érte el ekkor Budapesten a Vigadóban. A kötelező  mű legjobb tolmácsolásával, Kodály Zoltán – Gazdag Erzsi: Balassi Bálint elfelejtett éneke előadásával elnyerte a kötelező mű legjobb előadásáért járó díjat. A tíz esztendő alatt Szlovákia magyarlakta településein és külföldön  számos hangverseny adtunk az ő vezénylésével, emlékezetes szerepléseink  Kassához, Komáromhoz, Dunaszerdahelyhez, Párkányhoz, Prágához, Bécshez és Szegedhez kötődnek, valamint Budapesthez, ahol Szíjjártó Jenő szlovákiai magyar zeneszerző kórusműveinek rádiófelvételeit kórusunk az ő vezetésével valósíthatta meg.
A kórus 45. jubileumi hangversenyén 2009. december 5-én Komáromban a Duna Menti Múzeumban nem tudott jelen lenni. A Vass Lajos Emlékbizottság által ekkor adományozott Vass Lajos emlékplakettet, amely Nagy János felvidéki magyar szobrászművész alkotása, Sapszon Ferenc csak utólag tudta átvenni. Az emlékbizottságnak címzett levelében „csodálatosnak” nevezte az emlékplakettet, „amely méltán hordozza ábrázolóját és hordozza viselőit is”.
Tiszteletünket és hálánkat áldozatos tevékenységére emlékezve augusztus 24-én (szerdán) szeretnénk kifejezni Budapesten a Szent Margit plébániatemplomban rendezett gyásszertartáson.
Hecht Anna, a kórus elnöke" - forrás: http://www.felvidek.ma/felvidek/kultura/29663-elhunyt-sapszon-ferenc 

Nyugjodjék békében!


Ruppert József Sch.P.: Szemes Feri bácsi emlékére

   Kalazanci Szent Józsefet ünnepeltük Máramarosszigeten. A temető felé sétálva mellém szegődött egy öregdiák, akinek egyik jóbarátja együtt raboskodott és végzett kényszermunkát a Duna deltában Szemes Ferenc piaristával. Szép történetet mesélt róla. Mivel Feri bácsit már csak mi, az idősebb generáció ismertük, talán álljon itt előbb pár adat életéről.

   Eredeti neve Szépacher volt. 1908-ban született Csanáloson. 1928-ban lépett be a rendbe, 1935-ben szentelték pappá. Matematika-fizika szakosként 1936-ban kezdte meg tanári működését Vácott. 1942-ben Máramarosszigetre került, ahol iskolánkban tanított és a plébánián is dolgozott. Az államosítás után is ott maradt. A Scheffler ügy kapcsán egy levél továbbítása miatt letartóztatták, elítélték és három éven át a Duna-Fekete-tenger-csatorna építésén dolgozott rabként. 1956-tól különböző falvakban plébános volt, míg végül 1970-ben sikerült áttelepülnie Magyarországra. Hat évig kecskeméti diákotthonunk adminisztrációjában segített, 1977-ben budapeti rendházunkba költözött és 1978-ban ott halt meg.  A rabtárs visszaemlékezése pedig így szól. Feri bácsi mindenhez értett, nagyszerű tanár és ezermester volt, kiválóan bánt a gyerekekkel, a szervezte a ministránsokat, ma is olvasható egy rigmusa a nagykárolyi sekrestyében, amely arról szól, hogy hogyan kell szépen ministrálni. A Duna deltai kényszermunka nagyon kemény volt, sokan meghaltak az éhezéstől, a téli hidegtől. A munkaszervezés kaotikus volt, a csatornaásás tervei primitív elgondoláson alapultak és hibásak voltak. Az ő raboskodása idején vették észre, hogy az egyik terv alapján teljesen rossz irányban ásnak. Ott, helyben agyonlőtték a tervezőket... Ebben a zűrzavarban egy alkalommal az egyik munkagép elromlott. Feri bácsi kilépett a sorból és megkérdezte, megpróbálhatja-e megjavítani. Sikerült. Aztán pár nap múlva máshol megint elromlott egy gép, akkor odahívták és ő azt is megjavította. Bár rab maradt továbbra is, de kivették a munkabrigádból és egy kis traktort adtak alája, azzal kellett bizonyos földmunkákat végeznie és odamenni, ahol valami javítanivaló volt. Ezzel bizonyos szabadsághoz jutott, amit arra használt fel, hogy kenyeret és élelmet próbált szerezni, amit aztán szétosztott rabtársai között. Összeszedett a földről minden kidobott rongyot, a cellában ezeket felfejtette és fonalat szőtt belőlük, majd kötőtűket szerzett és a fonalakból kesztyűket és fülvédőket kötött (mert azt is tudott) rabtársainak. Az agyonfárdat és reménytelen rabtársaiban történetekkel és vidámságával tudta tartani a lelket. „Sokan, nagyon sokan neki köszönhetjük az életünket” – fejeződik be a visszaemlékezés.
 
A mellékelt fényképen Szemes Ferenc 1938-ban érettségizett osztályának érettségi tablóképe látható (Szemes Feri bácsi a tablókép közepén, a jobb oldali nagy képen látható, a címer alatt közvetlenül).


"A gimnáziumban híre volt, hogy mi hárman képeztük a "rákosszentmihályi különítmény"-t, akik a kapott igazolással megmenekültek az első óra izgalmaitól" - Vass Gábor emlékezése Pázmándy György atyára

Nyaralásból visszatérve későn értesültem a szomorú hírről. Sajnálom, hogy a temetésről is lekéstem. Az eddig közölt, szép megemlékezéseket átolvastam. Hozzátenni alig lehet már mást, mint pár személyes élményt, ami egyedi.

Gyurival kisdiákként ismerkedtünk össze Rákosszentmihályon. Az ő szülei Balmazújvároson éltek. Őt és két csinos húgát keresztszülei nevelték az akkor még önálló nagyközségben, ahová a mai gödöllői HÉV-nek Sashalomnál egy szárnyvonala ágazott el, ezzel lehetett a Fővárosba eljutni. A Piarista Gimnáziumba is ezzel utaztunk reggelente hármasban: A  velem egykorú Benkó Palival, gyerekkori játszótársammal, és Gyurival, aki tőlünk messzebb lakott, így ritkábban jöttünk össze, de ministráláskor gyakran találkoztunk.

Az akkori közlekedési helyzetnek megfelelően a HÉV eléggé ritkán járt, és  -  különösen télen  -, bizonytalanul. Gyakoriak voltak a késések, járat-kimaradások. Mivel a munkába járók emiatt fegyelmi vétségnek voltak kitéve, a végállomáson igazolást lehetett kapni a HÉV pénztárainál. Bizony gyakran izgultunk, drukkolva a zord időjárásnak, hogy egy-egy első órán való feleltetést így meg lehessen úszni. A gimnáziumban híre volt, hogy mi hárman képeztük a "rákosszentmihályi különítmény"-t, akik a kapott igazolással megmenekültek az első óra izgalmaitól.
Aztán az élet mindhármunkat másfelé sodort. Sok éven át alig tudtunk egymásról valamit. De néhány éve egyszer mégis csak összetalálkoztunk így hármasban. Szomorú találkozás volt. Pali barátomnak, aki szintén Alzheimer-kórban, annak egy még súlyosabb állapotában volt, a felesége kérésére hívtam el Gyurit betegágyához, hogy a betegek szentségében részesítse. Pali aznap el is indult a nagy útra, amelyre egyszer mindnyájan rá kell lépjünk.
Amikor Gyuri betegségéről értesültem, tervbe vettem, hogy egyszer meglátogatom. Ez bizony egyre halasztódott, és most már majd csak odaát találkozhatunk. Kedves, mély tónusú hangjának zengését, időnkénti vitáinkban mindig határozott véleményét  emlékemben őrzöm.
                                                                                                                                                            Vass Gábor


"Mi mindent megadnék azért, hogy ismét részt vehessek Pázmándy Úr szakkörén"

1964 szeptemberében kezdtük el tanulmányainkat a budapesti Piarista Gimnáziumban. Pázmándy György tanár úr volt az osztályfőnökünk. Tanár Úr életrajzi adataiból nyilvánvalóvá válik – amit akkor csak sejtettünk, de tudni nem tudtunk –, hogy mi voltunk az első osztálya. Tizennégy évvel volt idősebb nálunk. A mi korunkban, amikor tizennégy évesen megismertük óriási volt ez a korkülönbség. Ő, 28 éves bácsi volt hozzánk képest. Törékeny alkata, kisfiús arca következtében azonban leginkább csak a reverendája különböztette meg tőlünk, diákoktól. Kedves mosolya, szelíd, szerény magatartása, a belőle áradó derű, az önfegyelme, következetes számonkérése, közvetlensége mind-mind arra ösztönzött bennünket, hogy nagyon szeressük osztályfőnökünket.

Felejthetetlen és jórészt leírhatatlan, meghatározó élményeket adott nekem biológia szakköre. Közel ötven évvel később is érzem orromban a szertár illatát, ma is kezemben érzem a hagymaszelet előkészítését a mikroszkópos vizsgálathoz. Mi mindent megadnék azért, hogy ismét részt vehessek Pázmándy Úr szakkörén. Nagyon szerettem a sportot, elsősorban a focit és a kosárlabdát. De máig is hiányérzetem van, hogy mivel kosárlabdáztam Géza Bácsi csapatában, a Csepel Autóban, és legtöbbször vasárnap voltak a meccseink, ezért nem mehettem gyakrabban Pázmándy Tanár Úrral a diákmisék utáni kirándulásaira, a budai hegyekbe. Talán csak kétszer, vagy háromszor volt rá alkalmam, pedig ő meghirdette, hogy minden mise után, az időjárástól és a jelentkezők számától függetlenül elmegy a túrákra. Így előfordult, hogy csupán egy vagy két diák kísérte el, de Ő akkor is ment.

Az első év végén Kecskemétre helyezték és Kincs Lajos tanár úr lett az új osztályfőnökünk. Ő akkor már az idősebb tanárok közé számított, sokadik osztálya voltunk, de kölcsönösen megszerettük egymást. Ma is nagy szeretettel gondolunk Rá, de biztos, hogy ez a kapcsolat merőben más volt, mint ami Pázmándy tanár úrral alakult volna ki, ha négy évig Ő az osztályfőnökünk.
Pázmándy tanár úr azonban élete végéig osztályfőnökünk maradt, és ő is annak tartotta magát. Érettségi találkozóinkon mindig részt vett és Kincs Úr halálát követően egyértelműen az osztályfőnökünkként vezette ezeket a találkozókat. Bennünket is lenyűgözött, hogy mennyire számon tartotta sorsunkat. Minket fiaiként, feleségeinket lányaiként szerette. Megadatott számomra az a megtiszteltetés, hogy egyik találkozónk után Trabantommal elvihettük Vácra. Megható volt, hogy milyen hálával köszönte meg ezt a csekélységet, és évek múlva is emlékezett rá.
Negyvenedik érettségi találkozónkon, 2008-ban már látható és érzékelhető volt betegsége. Ő ezt a tényt szelíd megnyugvással, azt is lehet mondani, hogy némi derűvel vette tudomásul, és szinte elnézést kért érte tőlünk. A szentmisén már segítségre szorult, de jobb perceiben nagy érdeklődéssel hallgatta beszámolóinkat, és amikor hullámzó állapota lehetővé tette, akkor még azt is tervbe vette, hogy meglátogat minket a távoli Szombathelyen.

Drága Tanár Úr! Te már mindent tudsz rólunk, azt is, hogy szeretettel, de diákos, csínytevő lelkülettel magunk közt Pubi-ként emlegettünk Téged. Tudod, hogy ki és mikor puskázott, súgott, de biztos, hogy megértő szeretettel Te mentegetsz minket ezekért a diák „bűnökért”. Elfoglaltad a helyed a mennyei tanári karban, ahol minden volt tanárunk szeretettel fogadott. Te is velünk együtt örülsz, hogy nekünk két osztályfőnökünk volt, és Te is „sajnálod”, hogy itt a budapesti Piarista Gimnáziumban csak egy évig voltál az osztályfőnökünk. Bizonyára szelíd megértéssel fogadod, hogy lelkünkben vitatkozunk első kecskeméti osztályoddal, hogy melyik osztályod az „első”? Engedd meg, hogy mi magunkat tartsuk annak! Biztos, hogy Kincs Úrral tökéletesen megértitek egymást, és nem sért, hogy mi Őt is nagyon szerettük, és Ő is egyik legkedvesebb osztályának tartott minket. Tudom, hogy magatok köré gyűjtöttétek azokat a társainkat, akik előrementek, hogy helyet készítsenek az osztályban, nekünk is, a még itt késlekedőknek.

Tanár Úr! Tudjuk, hogy most is, most még inkább itt vagy velünk, érezzük szeretetedet, és Te is érzed a miénket! Biztos, hogy Magyar Pista tanár úr – az „erkélyes pap” – most nagyon megdorgál engem, hogy miért nem tudom szebben megfogalmazni az érzéseimet! Könyörögjetek érettünk!

                                                                  Hamza István (Bp. PIAR, 1964-68.)
                                                                  cserkésztiszt, hidrológus mérnök
                                                                  Torony