A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia döntése értelmében december 26-án megkezdődik a Család éve hazánkban, amely 2011. december 30-án, Szent Család vasárnapján ér majd véget. Az ünnepi év megnyitására a konferencia az alábbi körlevelet adta ki.

Krisztusban Kedves Testvérek!
1. Harminc esztendeje annak, hogy 1981-ben II. János Pál pápa kibocsátotta Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítását a keresztény család feladatairól a mai világban. Püspöki Konferenciánk a 2011. évet a Család Évének nyilvánította. Döntésünket az a szándék vezérelte, hogy tanúságot tegyünk hitünkről és felkeltsük az emberek szívében a szeretet és a felelősség érzését a társadalom legfontosabb intézménye, a család iránt.
Hogyan alakul a családok sorsa Európában, különösen pedig hazánkban? Ez a kérdés alapvető emberi problémát tár fel: milyen helyzetben van ma Európa, milyen állapotban élnek földrészünkön, különösen hazánkban az emberek? Nehéz erre átfogó választ adni. Ha a II. Vatikáni Zsinatnak az Egyház a mai világban című lelkipásztori rendelkezését tartjuk szem előtt, ma is el kell ismernünk, hogy az igazi választ úgy találhatjuk meg, ha szembenézünk a mai ember örömeivel és reményeivel, bánatával és aggodalmaival (Gaudium et spes 1). Amikor tehát az Egyház értékeli az egyén helyzetét és a társadalom állapotát, újra és újra pozitív és negatív szempontokra hívja fel a figyelmet. Nem azért teszi ezt, mert mindenáron azt akarja kimutatni, hogy a mérleg egyensúlyban van, hanem attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy Isten műve önmagában mindig jó, de a bűn árnyékot vet a teremtett világra. Így hát a hívő keresztény nem engedhet a reménytelen borúlátás kísértésének, de nem élhet a valóságtól elrugaszkodott álomvilágban sem.
 

2. Európa, ahol annyi nemzet kultúráját alakította Krisztus evangéliuma, ahonnan a keresztény örömhír hirdetői eljutottak az egész világra, ma azonosságának mély válságát éli át. Ha elutasítjuk Isten és a vallás gondolatát, sőt a valóság megismerésének lehetőségében is kételkedünk, könnyen kiszolgáltatjuk alapvető értékeinket pillanatnyi vágyak és érdekek játékának. Európának és népünknek is szüksége van Istenre. Nem feledkezhetünk meg gyökereinkről, mert csak így tudunk reménységgel és a valóság talaján állva tekinteni a jövőbe.
Kortársaink közül sokan abban akarják megélni szabadságukat, hogy mindentől függetlenítik magukat, semmire nincsenek tekintettel, a másik emberre sem, a közösségre sem, a saját jövőjükre sem. A kellemes közérzetnek ebben a bűvöletében könnyen megeshet, hogy nem vesszük észre: elmúlik az élet, s amire lehetőségünk volt tegnap, az holnapra már a múlté. Gyakran félünk meghozni életünk nagy döntéseit, elkötelezni magunkat a sírig tartó hűségre egy jó házasságban. Pedig olyan lények vagyunk, akiknek a fejlődéséhez is, a fizikai, szellemi, lelki értékekben való gyarapodásához és kiteljesedéséhez is szüksége van a jó közösség, a szerető család biztonságára. Még Isten szeretetét is a családi élet tapasztatából vett fogalmakkal fejezzük ki. Így tudjuk igazán átérezni, mit jelent, hogy ő szerető Atyánk, mi pedig egymásnak testvérei vagyunk. Ugyanígy az Egyházban és a közösségben is magabiztosabban, harmonikusabban találjuk meg a helyünket, ha átéltük a szeretet és a bizalom légkörét. Ha megtapasztaltuk az anyai szeretetet, igazi értelmet kap számunkra az is, hogy az Egyházat édesanyánknak valljuk.
Az emberi személy igazi szabadsága lehetőség az Isten akarata szerinti, értékeket teremtő és megvalósító életre. A szabadság tehát nem a kapcsolatok megszakítását, az azoktól való úgynevezett megszabadulást jelenti, hanem életünk megtöltését a szeretet gazdagságával.
3. Társadalmaink irányvesztésének világos jele a népesség fogyása. Hazánk lakossága az idén tízmillió alá csökkent. Pedig a család egészséges működése egyben a társadalom egészségének is fokmérője. Európában mindenki elismeri, hogy súlyos népesedési probléma alakult ki. A keresztény ember azt is feladatának érzi, hogy a megoldást keresse, mégpedig abból a biztos hitből kiindulva, hogy Isten szeret minket, hogy neki terve van velünk. Ezt a tervét pedig Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki.
 A család és az élet Isten tervének szerves része, sőt a család lehetővé teszi, hogy megérezzük az Istennel való közösség örömét. A férfi és a nő szerelmének szépsége, ha egész életre szóló szövetségre lépnek egymással, Isten legvonzóbb természetes képét jeleníti meg az emberi társadalomban. Ez az életszövetség a férj és a feleség kölcsönös javára, s az új emberi élet elfogadására és nevelésére irányul. Ma mégis azt látjuk, hogy gyakran hiányzik a nyitottság a sírig tartó házassági közösségre. Mintha félnénk attól, hogy igent mondjunk az életre! A mai városi, de egyre inkább a vidéki élet is úgy szerveződik, hogy nagy nehézséget jelent népes családot fenntartani. Az anyaságot a társadalom nem mindig becsüli meg kellően. A gazdasági válság és a munkanélküliség szorongást és félelmet hoz sok család életébe. Pedig az anyaság és a családok megérdemlik az egész társadalom megbecsülését és szolidaritását. Az ő támogatásuk nem pusztán szociális kérdés, hanem egész népek, társadalmak jövőjének, létének vagy nemlétének kérdése. Márpedig az élet ára megfizethetetlen. Bármilyen gazdag legyen is egy ember, az életét nem vásárolhatja meg: végül is minden vagyona kevésnek bizonyul. Ahogyan a zsoltár írja: „Az élet ára túl magas volna, meg nem fizetheti senki soha, hogy örökké éljen, s a sírt ne lássa” (Zsolt 49,9-10).
4. Imádkozzunk az idén különös odaadással családjainkért. Legyen a család maga is a közös hit, a közös imádság otthona. Plébániai közösségeink ismerjék meg, tartsák számon a körükben élő katolikus családokat. Maguk a családok is örömmel találják meg egymással a kapcsolatot. Osszák meg egymással ünnepeiket és gondjaikat, segítsék egymást munkával, személyes jelenléttel, tapasztalatok átadásával, és ha szükséges, anyagiakkal is. Büszkeség lehet számunkra olyan családok közösségéhez tartozni, akik gyerekruhával, bútorral, baráti szóval, betegek ápolásával nap mint nap segítik egymást, akik hordozzák a nemzedékek közötti összetartást, akiknek gondjuk van a magányosokra, az idősekre és a betegekre is. Különös figyelemmel és szeretettel kísérjük azok kereszthordozását, akik súlyosan fogyatékos gyermekeket nevelnek! Bátorítjuk azokat is, akiknek megtört a családi életük, tartsanak ki a hitben és az Egyházzal való közösségben.
 Kérjük a Szent Család áldását családjainkra, kérjük az első magyar szent családnak, Szent István királynak, Boldog Gizellának és Szent Imre hercegnek közbenjáró támogatását. Kérjük a példamutató családapa, Boldog Batthyány-Strattmann László könyörgését családjainkért és egész nemzetünkért. Amen.
Budapest, 2010. december 26., Szent Család ünnepe
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

 
 
 
Hívom a családokat 2011-ben, a Család évében - Bíró László püspök levele

Újévi levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez, és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll. 

Az ember mélységesen vágyakozik arra, hogy valaki szeretettel fogadja el őt, és hogy azt a valakit ő is szeretettel elfogadva útjukat együtt járják, életüket közösen alakítsák, majd ebben a meghitt körben megöregedjenek. Körülöttünk azonban egyre hangosabban azt harsogják: valósítsd meg magadat, magaddal törődj, szerezz meg magadnak mindent, vedd észre, hogy te vagy a legfontosabb; szabadulj meg minden kötöttségtől, ne kötelezd el magad senkinek és semminek, maradj szabad, kapcsolataidat alakítsd úgy, hogy az neked legyen jó; szakíts a házasság és család nosztalgiázó ábrándjával!

Ahhoz, hogy férfi és nő, anya és apa, szülő és gyermek szeretetben éljen együtt, nem elég vonzódni egy romantikus vágyálomhoz. Elszánt akaratra, teljes személyes odafordulásra, sok erőfeszítésre, sőt okosságra és ügyességre is szükség van ahhoz, hogy házasságban, családban, szülőként sikeres életet éljünk, és gyermekeinket egy sikeres, boldog élet felé indíthassuk el.
Ahogy egész Európában, úgy Magyarországon is csökken a házasságkötések száma, a megkötött házasságok hamar fölbomlanak, sok a rossz, sikertelen házasság, az ilyenekre pedig nem épülhet boldog, harmonikus család. A rossz házasságban és a házasságon kívül született gyerekek nem látva jó szülői példát, már nem is gondolják, hogy házasságban, családban élni jó, ebbe érdemes erőt és energiát befektetni. Valójában nem a házassággal van baj, hanem az emberrel, aki nem tud, vagy nem is akar felnőni ahhoz a kapcsolathoz, amelyre a lelke mélyén vágyik, amelyben megtalálhatná végre önmagát és életének értelmét. A szeretet és elfogadottság utáni vágy ugyanis nem elégíthető ki ideig-óráig tartó kapcsolatokkal, csak tartós, végleges, kölcsönös elköteleződéssel. A szerelmes arra a kérdésre: Szeretsz? azt a választ várja, hogy "szeretlek ma, holnap, és jövőre is, és örökre!" És rögtön hozzáteszi: "Ugye te is?"
A szerelmesek szívesen vennék, ha körülöttük megszűnne a világ, hiszen ők ketten egymásnak mindent jelentnek. Azonban ők is, mint minden ember beletartoznak a társadalomba, alakuló kapcsolatuk része a társadalom változó életének. Fontos tehát, hogy kapcsolatukat a társadalom elismerje és méltányolja. Mivel pedig a szerelmespárok által alapított családok adják a jövő nemzedékét, a társadalomnak sem közömbös, hogy milyen minőségű kapcsolatok, mennyire termékeny, stabil, megbízhatóan működő családok jönnek létre. Az elköteleződés és a hűség tehát össztársadalmi érdek, nem az Egyház önkényes előírása. Azzal, hogy az Egyház egyedül a holtomiglan-holtodiglan tartó házas kapcsolatot ajánlja a szerelmespároknak, utat mutat, a boldog élet, sőt, az életen túlmutató boldogság felé irányít.
A házasság szentségében a házaspár Isten üdvösségre vezető útjára lép. Kapcsolatuk már nem magánügy, nem is csupán a társadalmi érdekek diktálta szerződés, hanem Isten és az emberpár szövetsége. Egymás melletti végleges elköteleződésükre, hűségük ígéretére, önként vállalt termékenységükre Isten áldását adja, és Egyházán keresztül segít boldogulni. A szentségi házasságban élő házaspár életével tesz tanúságot Isten szeretetéről, hirdeti a házasság örömhírét. Így vesznek részt az Egyház missziós küldetéséből, vezetik Istenhez gyermekeiket, környezetüket, építik Isten Országát. Ebben a világban élnek és dolgoznak, a tökéletlen, megváltása után sóvárgó világban, ahol minden csak részben, kezdetként sikerülhet (vö. Róm 8, 19-21). Ahogy az Egyház mint Isten népe zarándokúton van, úgy van úton egész életében egymás felé és mégis együtt a házaspár. Sikerük rajtuk múlik, akaratukon, képességeiken és erőfeszítéseiken, és a közösség támogatásán, a társadalmi körülményeken, de főként Isten kegyelmében való bizalmukon.
A társadalmi körülmények nem kedvezőek, a tartós elköteleződéssel kötött házasság eszménye és az ilyen házasságra épülő család nem áll a társadalmi célok élén. Korunk társadalmát ugyanis a gyors változások jellemzik, ezért értéknek, sőt erénynek számít, ha valaki döntéseit visszavonja, kapcsolatait önkényesen változtatgatja. Ha egy kapcsolat valamiért már kényelmetlen, az én-központú ember felszámolja, új kapcsolatot keres, vagy egymaga akar boldogulni, mindent a maga kényére-kedvére formálva. Ezért is növekszik a kimondottan haszonelvű, hedonisztikus és felelősségkerülő magatartásformák elfogadottsága. Elfogadottak ma már a különféle szabados szexuális viselkedésformák is, sőt, egyre általánosabb ezek törvényi elismerése. Összezavarodtak a normák és értékek, nincsenek példaértékű viselkedés- és szemléletminták. Korunk társadalma nem tiszteli az emberi méltóságot és nem szolgálja a közjót. Az ember került válságba, mert "az önelégült ember úgy él, mintha Isten nem létezne" (EE 9)
A család nem emberi konstrukció, hanem Isten ajándéka. A házastársak ajándékok egymásnak, a gyermekek ajándékok a szülőknek, a generációk ajándékok egymásnak. A keresztény család az életet, az örömöt, a békés gyarapodást szolgálja, ahol mindenki kölcsönösen felelős a többiekért, tiszteletben tartja a másik emberi méltóságát. Azok az erőfeszítések (hűség, megtartóztatás, áldozatvállalás, türelem, stb.), amelyek az ideál szerinti élet megvalósításához szükségesek, nem valami jóról való lemondást jelentenek, hanem valami rossznak az elkerülését szolgálják; ezzel a család érdekét, de egyúttal a közjót is előmozdítják. Az értékek hierarchiájának élére kell helyeznünk tehát a közjót és az emberi méltóságot. Nem korlátozódhatunk csupán a gyakorló keresztény családokra, törődnünk kell az összes családdal, főleg azokkal, akik nehéz vagy rossz körülmények között élnek. Mindenkinek segítenünk kell abban, hogy megközelíthesse a család eszményét, melyet a Teremtő kezdettől fogva akart, s amelyet Krisztus megváltó kegyelme megújított.
A családokkal foglalkozva fontos feladatunk, hogy világosan és egyértelműen felmutassuk az igazságot, éspedig a teljes igazságot, kiemelve értelmét, értékét és szépségét; majd a szentségre összpontosítva fáradozzunk a példaértékű keresztények képzésén, a szilárd lelkiségű családok kialakításán, hogy egységes és élő egyházi közösségek alakulhassanak, olyan mozgalmak és csoportok, amelyek minden plébánián elkötelezett munkát végeznek. "A szentség valódi pedagógiájára van szükség: a keresztség révén valóban Isten szentségének leszünk részesei - amennyiben Krisztusba épülünk és az ő Lelkében veszünk lakást általa - nem elégedhetünk meg a középszerű élettel, mely minimalista erkölcsöt és felületes vallásosságot követ." (NMI 31)
Azokról azonban, akik részben, vagy egészen kudarcot vallottak, sem a társadalom, sem az Egyház nem mondhat le. A házasság örömhíre nekik is adhat új erőt, iránymutatást, adhat életüknek új célokat, és értelmet. Isten szeretete irántuk sem szűnik meg, kegyelmét nem zárja el előlük. Rájuk is számít, meg kell találniuk a feladatot, amit Isten nekik szánt. "Szükséges az irgalomra összpontosító lelkipásztori munka is, Jézus nyomdokain járva, aki Isten Szentjeként is a bűnösök barátja volt. Párbeszéd és együttműködés a cél, a szépnek és a jónak a felismerése, bárhol is bukkannak ezek fel, valamint a jónak és az igaznak a pozitív felkínálása minél inkább elkerülve az ellenkező értelmű alapállások elítélését. Ide tartozik az ember teljes értelemben vett fejlődésének támogatása: az emberi jogok, a család, a jól rendezett társadalom védelme, amelynek eszköze a lelkiismeretek megszólítása egy szabad és nyilvános vitában; a részvétel és a részleges közösség konkrét formáinak kidolgozása (nem gyakorló keresztények, másként gondolkodó katolikusok, újraházasodott elváltak, élettársi kapcsolatban élők, más felekezethez tartozó keresztények, más vallások hívei, nem hívők); végül az egyházmegyei és plébániai lelkipásztori tervezésben a változatos képzési programok megjelenítése, igazodva az emberek igényeihez és készségéhez, elkerülendő részint azt, hogy elviselhetetlen terheket rakjunk rájuk, részint azt a kísértést, hogy mindenkinek csak ugyanazt a minimumot nyújtsuk." (E. Antonelli előadásából, Róma, 2010. November 25)
A keresztény család a hit továbbadásának elsőrendű útja volt mindig és ma is hatalmas lehetőségeket hordoz az evangelizáció terén. Saját otthonában evangelizálhat a kölcsönös szeretettel, az imádsággal, Isten Igéjének meghallgatásával, a családi katekézissel, egymás kölcsönös támogatásával. Környezetében pedig evangelizálhat azoknak a kapcsolatoknak a révén, amelyeket a szomszédsággal, a rokonokkal, a barátokkal, a munkahelyi kollégákkal, az iskolával, a sport és a szabadidő terén szerzett társakkal tart fenn. Evangelizálhat a plébánián is, ha rendszeresen részt vesz a vasárnapi szentmisén, közreműködik a gyermekek hittanoktatásában, részt vesz a családos találkozókon, a nehéz sorsú családokat segíti, közreműködik a jegyeseknek a házasságra való felkészítésben, vagy a szülők felkészítésében, amikor gyermeküket meg kívánják kereszteltetni. A keresztény család a társadalmat is evangelizálja azzal, hogy erősíti a társadalmi erényeket, segíti a rászorulókat, csatlakozik a családos egyesületekhez, így is segítve a családok és jogaik számára kedvezőbb kultúra és politika kialakítását (vö. FC 44).
Ahhoz, hogy evangelizáljunk, nem elegendő csupán, hogy meg vagyunk keresztelve, még az sem, ha vasárnaponta gyakorló keresztények vagyunk, hanem következetesen evangéliumi életet kell élnünk. "Azok a kihívások és remények, amelyeket a keresztény család átél – mondja II. János Pál pápa – megkívánják, hogy egyre több család ültesse át a mindennapok gyakorlatába az erős családi lelkiséget" (Beszéd, 1988). Az az erős lelkiség, amelyről itt a pápa szólt, úgy értendő, mint élő kapcsolat a jelenlévő Krisztussal a Szentlélek által, melyet az Ige hallgatása, az Eucharisztia vétele és a bűnbánat szentségének gyakorlása révén kell ápolni. E kapcsolatot a mindennapok gyakorlatában, tettekben kell megélni a családon belül és azon kívül, az állandó megtérés lelkületével. Ebből fakad a szeretet és egység növekedése, a nagylelkűség és a bátorság, az áldozatvállalás és a megbocsátás, az öröm és a szépség, valamint az a lángoló vágy, hogy minél többen megleljék üdvösségüket Krisztusban.
A keresztény családok életükkel evangelizálnak, ők az evangelizáció magjai, azok az őrtüzek, amelyek fényt és meleget árasztanak maguk körül. Példaértékű, kreatív kisebbséget alkotnak, kezükben az Egyház és a nemzet jövője.
Kedves családok, házasok, jegyes- és szerelmespárok, és mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok! 2011-ben, a Család Évében leveleimben a családról, mint az evangelizáció alanyáról és tárgyáról fogunk elmélkedni. Körüljárjuk a fiatalok evangelizációját, megbeszéljük, hogyan lehet a különböző környezetből érkező fiatalokat Krisztushoz és egymáshoz vezetni, és hogyan evangelizálhatják ők egymást és társaikat. Megtárgyaljuk a házaspárok evangelizálásának ügyét, nekik kulcsszerepük van a jövő alakulásában. Az ő evangelizálásuk azért is elsőrendű fontosságú kérdés, mert életvitelük - amely a leghatékonyabb evangelizációvá válhat - döntő hatással van az egész társadalomra. Végül pedig azokhoz szólunk, akik valamiért eltávolodtak a keresztény család-ideáltól, nekik szeretnénk segíteni, hogy megtalálják a Krisztushoz vezető utat.
Hívom a családokat, éljék az evangéliumot és segítsenek másoknak is az evangélium szerint élni. Merítsenek erőt ezen a Karácsonyon is a Szent Család példájából, hogy mindnyájan együtt mondhassuk: Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embernek!

Áldott, kegyelemteljes Karácsonyt és Boldog Újesztendőt kíván kedves mindnyájatoknak!
Bíró László a MKPK családreferens püspöke, a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Tisztelt Öregdiák Társaim!
 
A Püspöki Konferencia meghirdette a „Család évét”. Egy rövid, szubjektív „évindítót” írtam.

Most van karácsony, és a Püspöki Konferencia meghirdette a „Család évét”, régi és újabb emlékeim segítenek az ünneplésben.
Gyermekkoromat leginkább nagymamám jelenti a számomra. Szüleim dolgoztak, ráadásul édesapám vidéken, hogy kicsivel több legyen a kenyér a 3 gyerekes családban, és talán nem is volt más lehetősége. Nagymama vezette a háztartást, vigyázott az unokákra, egész élete a családja szolgálata volt. Ha már a 3 fiú kibírhatatlanul élénk volt, nagymamám mesélt nekünk. Ő találta ki a meséket, részben ismert mesék alapján, részben ami az eszébe ötlött. Nem emlékszem már a mesék tartalmára, csak arra, hogy élénken figyeltünk, jókat nevettünk, annyira, hogy végül már ő is elnevette magát. A legfontosabb az volt, hogy szeretett minket.

Nagymamám 95 évet élt. Amikor már nagyon bizonytalanul járt az úton, egyedül nem engedtük templomba, valaki mindig kísérte. Úgy alakult, hogy amikor utoljára tudott elmenni a vasárnapi misére (két hét múlva meghalt), én kísérhettem el.
Nagyapám idős korában sekrestyés volt. Bátyámat még ő tanította ministrálni, amikor én kerültem sorra, már csak rövid ideig figyelhetett, engem a testvérem tanított az oltár körüli szolgálatra.
Gyerekkoromban mondtam a rózsafüzért, többnyire a templomi közös imádkozáskor, majd ez lassan feledésbe merült. Évtizedek múlva, amikor édesanyám haldoklott, meglátogatta lelkiatyja. A rózsafüzért mondták, édesanyám már nem tudta érthetően kiejteni a szavakat, csak sejteni lehetett, mit mond. Azóta, nos azóta újra imádkozom a rózsafüzért, legalább egy tizedet minden nap elmondok.  
Gyerekkoromban tizenegyen ültük körül karácsonykor az ünnepi asztalt, ma már csak négyen élünk közülük. Már régóta mint családfő ünnepelek, de lélekben ilyenkor feltámad az a kisfiú, aki várja a Jézuskát, és együtt örül nagyszüleivel, szüleivel, testvéreivel, unokatestvéreivel.
2010. december 28.
dr. Szabó András (Budapest, 1969-1973)

A Piarista Diákszövetség hivatalos fogadóórája a jövőben hétfőn 10-17 óráig. 
Cím: 1052 Budapest, Piarista köz 1.
Telefon/üzenetrögzítő: +36 1 4864432, 
mobil: +36 30 3187199 (bármikor), 
e-mail: csepely38@gmail.com.
Üdvözlettel: Csepely Péter

 1 + 1 %!

Az idei esztendőben is rendelkezzünk adónk egy részéről. 1%-át valamelyik egyháznak, másik 1%-át pedig egy szervezetnek vagy alapítványnak ajánlhatjuk fel.
 
Lehetőség kedvezményezettnek:
 
      Magyar Katolikus Egyház
      Technikai száma: 0011
 
      Piarista Alapítvány
      Adószáma: 19013598-1-41
 
      Magyar Piarista Diákszövetség

      Adószáma: 19013581-1-41

Üdvözlettel: Pataki Ervin

A hetedikesek januárban Szakál tanár úr vezetésével megtekintették az elkészült iskolaterületet.
Lassacskán iskolaformája lesz...
 
Ajánljuk mindenki szíves figyelmébe a fotó-sorozatot:
http://www.gimn.piar.hu/galeria/galeria_frameset.html
 
"Ha az az Isten akarata, hogy a régi házat, - a 'régi várost' - elhagyva a jövőt kell keresni,  akkor az Úr bizonyára megadja az ehhez szükséges kegyelmet is."
(Balanyi György Sch.P. 1953. augusztus 25.)

A Tata és Térsége Civil Társulás által szervezett a VII. Civil Napok rendezvénysorozat keretein belül a bizonytalan sorsú piarista kápolnában szeptember 12-én AVE MARIA címmel a Tatai Esterházy Énekegyesület adott koncertet. A műsorban a zeneirodalom Máriához írott legszebb darabjai, szólók, duettek, kórusművek szerepeltek. A kápolna helyzetével kapcsolatosan megjegyzendő, hogy 1950. június 18-ról 19-re virradó éjjelre a piaristákat a kommunista államvédelmi hatóság erőszakkal elszállította. Ez idő óta nélkülözi a város a kegyes atyák közel két évszázadig tartó, áldásos nevelési-oktatási tevékenységét. A kápolnát két éven át zárva tartották, végül a rend engedélyt kapott arra, hogy a megmaradt berendezés mozgatható részét: közte az oltárt és az oltárképet is, Kecskemétre szállítsák, ahol az ottani piarista templom szentélye melletti emeleti oratóriumban helyezték el.

A romjaiban is ódon bájt sugárzó kápolnában 2003-ban mutatta be az Esterházy Énekegyüttes Carissimi Jephte című oratóriumát. Ekkor és ezután is valamennyi művész, aki ott játszott, énekelt egyöntetűen azt nyilatkozta, hogy a terem kiváló adottságú, mérete, akusztikája és hangulata alapján remek koncerthelyiség lehetne. A kápolna jelenlegi állapota egyrészt méltatlan gazdag történelmi múltjához, másrészt mivel ez a város legjobbnak mondható akusztikájú terme, az Esterházy Énekegyesület alelnöke, a Magyar Piarista Diákszövetség tatai tagozat titkára 2008-ban megszervezett egy, a kápolna felújítására irányuló sikeres jótékonysági koncertet. A következő évi hangversenyre csupa Alleluja című műből állította össze a műsort - a város kulturális életében jelentős szerepet játszó, kiemelt hangversenykórus minősítést elért énekegyüttesnek - Schmidt Mónika karnagy. 2010-ben az immáron hagyományos koncert alkalmából pedig Mária neve napján töltötte be az Énekegyüttes hangja a tatai piarista kápolnát.
 
Szeptemberben hagyományosan Patrociniumon, a piarista rendalapítóra emlékező szentmisén is részt vettünk. Ilyenkor igyekszünk ismertetni a fiatalabb helybéliekkel, hogy a Kalazanci Szent Józsefet követő piarista szerzetesek egész Európában megjelentek,  így Tatán is 1765-ben. Ettől kezdve a múlt századi ötvenes évekig - az akkori rendszer általi 1950-es elűzetésükig -  gondoskodtak az ifjúság magas színvonalú oktatásáról és neveléséről. Erre az időszakra emlékezve hívta a Magyar Piarista Diákszövetség tatai tagozata és a Tatai Öregdiákok Szövetsége a valamikori diákokat és családtagjaikat a szentmisére, melyet hagyományosan Borián Tibor atya mutatott be a tóvárosi Szent Imre plébánia (kapucinus) templomban. Az igazgató úr mellett a diákszövetséget képviselő Strommer Pál alelnök úr feleségével együtt tisztelt meg minket.
 
Szeptemberi kulturális rendezvényünk címe – a Tatai Civil Napok eseményeihez kapcsolódóan -  „Mindenki annyit ér, amennyit használ”. A tatai tagozat ezzel a programmal is tisztelgett Gróf Széchenyi István emléke előtt halálának 150. évfordulója alkalmából. Az előadást Dr. Horváth Attila a PKKE JÁK egyetemi docense tartotta a legnagyobb magyar működéséről, aki elmaradott hazája ügyét fáradhatatlanul szolgálta. A programhoz "Széchenyi az éremművészetben" címmel Vámosi László tematikus érmeinek helyszíni bemutatója kapcsolódott a BorDó Házban.
 
Következő Széchenyi emlékévi programunk a Diákszövetség anyagi támogatásával valósult meg. A látogatással tisztelegni szándékoztunk az évforduló alkalmából a „legnagyobb magyar” emléke előtt. Az utat a KÉSZ tatai csoportjával együtt szerveztük,  hogy egy buszt megtöltve menjünk az útra. Megtekintettük a nagycenki templomot, a temetőben a Széchenyi mauzóleumot és a többi családi sírhelyet, a kisvasút múzeumot, s a kastély valamennyi kiállítását. Utána Sopronban a KÉSZ helyi elnökének kalauzolásával a Széchenyi palota előtt kezdtük a városnézést, s a Kecske templom, tűztorony terén fejeztük be. A bejárás fáradtságát egy helyi jellegzetes pincében próbáltuk kipihenni, ahol „csapatépítési  céllal”  néhány környékbeli bort is megkóstoltunk. A tagság eredményesnek ítélte meg a programot, hasonló szervezésére buzdították a vezetőséget.
 
A júliusi választmányi ülésen megkaptuk a tagnyilvántartást, majd a kapott állományokból kiindulva megkíséreltük elvégezni a tagozatunk tagságának felülvizsgálatát. Sajnos Tatán nincs „diákszövetségi utánpótlás”, így meg kellett állapítanunk, hogy az 1999-ben 30 fővel alakult tagozat az ’50-es években itt oktatott piarista diákokból már a harmadára csappant. Megromlott egészségük miatt többen is nehezen látogatják programjainkat, ezért is együttműködésben rendezzük hasonló szellemiségű szervezetekkel.
Halottak napján régi szokásunk  szerint koszorút vittünk a tatai piaristák kriptájához, a környei úti temetőbe. Jó látni, a Dr. Kálmán Attila igazgatása alatt működő-  a jelenleg nem működő, tatai piarista gimnázium feladatát kicsit ellátó - Tatai Református Gimnázium szép koszorúja is tanúsítja a tanári sírokon, hogy a kegyesrendiek ténykedése milyen nagy hatású, sokra értékelt volt a környéken és a szellemiségük sokaknak mennyire hiányzik. Az idei temetőlátogatás más volt, mint a korábbi években. Akkor mindig Posztóczky Ivánnal, a fáradhatatlan szervezővel és budapesti kapcsolattartónkkal egyeztettem. Most ez nem történhetett meg. Iván immár a számára mindig is nagyon sokat jelentő régi tatai piaristák társaságban és segítségével már nem itt a földön intézi az ügyeinket.
Egy novemberi csütörtökön a KÉSZ tatai csoportjával összefogásban, a következő BorDó Házi Esték keretén belül újra egyetemi oktatót köszönthettünk. Farkas Péter szociológus, a PPKE oktatója „Egymásba kapaszkodva” című előadására vártuk tagtársainkat, családjukat és az érdeklődőket. Kicsit megelőlegezve a Magyar Püspöki Kar által indított évet, családjainkról és közösségeinkről volt szó a globalizáció korában.
 
Az év utolsó rendezvénye december 29-én került sor. A valamikori piarista rendház közelében álló BorDó Házban (Fazekas u. 4.) a szokásos évbúcsúztató egyesületi találkozót megtartva. Ezen a „Tűzálló” című alkotást néztük meg, mely egy fiatal tűzoltó áldozatokkal teli küzdelmét mutatja be házassága megmentéséért, miközben apja útmutatása mellett eljut Istenhez. A roppan izgalmas jelenetekkel tarkított film nagy hatással volt a nézőkre, ahogy ezt a vetítés utáni jó hangulatú baráti beszélgetés során elmondták. Hangot kaptak még az egyesület mindennapjaival és a vezetőség megújításával kapcsolatos észrevételek is. A résztvevők által hozott otthoni sütemény és borocska elfogyasztása is segített az óév vidám elbúcsúztatásában.

Izing László, a tatai tagozat titkára

Az idei nyáron múlt hat évtizede, hogy a kommunisták a tatai piarista tanárokat is elhurcolták. Azt vallották, amit száz évvel korábban világgá kiáltott a pesti liberális ifjak egyik tatai származású tagja: „Nem kell szerzetesrend!”
Hatvan éve halványulnak az emlékek, s már mi, egykori tanítványok is kezdjük elfelejteni azokat, akik pedagógiájuk és tudásuk segítségével neveltek, oktattak minket, s tettek keresztény emberré. A gimnázium folyosóin közülük egynek-kettőnek ott az emléktáblája, de a mai diákok legfeljebb annyit tudnak róluk, mint ami a márványtáblára elfért. Sajnos a tóparti Öveges szobron nincs arra semmi utalás, hogy az országos hírű fizikatanár „Sch. P” – azaz hogy piarista volt élete végéig.
Tatán a piaristák a város életében szellemi, kulturális életében mindig igen fontos szerepet játszottak. Sokan voltak, csak a tatai születésűekből 38-at ismer a rendtörténet. Őket idéző jelenlegi helyi sorozatokban  „Akiket városunk adott a rendnek” című írásokkal emlékeznek rájuk. Még többen vannak, akik itt tanítottak, akik építészként – s még sokféle módon – járultak hozzá városunk művelődéséhez, a tatai ifjak neveléséhez. Őket úgy mutatják a másik irodalmi sorozatban,  mint „Akiket a rend adott a városnak”.
 

Akiket a város adott a rendnek – emlékezés Kender Józsefre
 
Kender József (Tata, 1913. 10. 01. – Budapest, 1961. 01. 16.) Kölndorfer József néven szerepel a kereszteltek anyakönyvében. Vácott lépett a rendbe 1932-ben, majd Budapesten tett örök fogadalmat 1937-ben, már választott nevén. Földrajz-természetrajz tanári diplomájával előbb Nagykanizsán tanított, majd 1941-ben szülővárosába helyezték. Ide vonzotta családi köteléke és tudományos érdeklődése. A tatai források nem csupán gyermekkori élményeinek színhelyei, hanem élővilágukkal érdeklődésének tárgyai is voltak. Tanárként már a piócák és húrférgek elismert kutatójaként folytatta megfigyeléseit. Földrajzszakosként a földtudományok is érdekelték: kutatta a forrásokat tápláló karsztvíz-tározók kiterjedését, igazolta, hogy a mi forrásaink ugyanonnan fakadnak, ahonnan a tatabányai aknákat veszélyeztető vízbetörések. És tanított, megszerettetve tantárgyát, a város természeti értékeit. Tanított a háborúig, a tanítás 1944. októberi beszüntetéséig. Ám nem azért lett kegyesrendi tanár, hogy tétlenkedve várja a frontot, felelősséget érezve diákjaiért. Kijárt Tatabányára, órákat tartott, hogy a bányászgyerekeknek el ne vesszen a tanév. Az utat legtöbbször kerékpárral tette meg Vígh Árpáddal vagy a Tatabányán ismerős Magyar Istvánnal. Egy ízben katonaszökevényeknek vélték őket, akik a kijárási tilalom ellenére tekertek a kolónia felé. Igazolvány nem volt náluk. Az elhurcolástól Magyar István hirtelen ötlete mentette meg őket: olyan személyre hivatkozott, aki végül is igazolta, hogy ők tanárok és diákjaikhoz igyekeznek. A tatabányai felkészítés végül már csak a front elvonulása után folytatódhatott, sőt a következő évben már partikula (a tatai gimnázium kihelyezett tagozata) jöhetett létre, ahol a „quasi házfőnöki-igazgatói teendők végzésére” Zimányi Gyula rendfőnök őt (Kender Józsefet) kérte fel.
A tatabányai iskola egy év után kommunista hatásra ellehetetlenült, Kender tanár úr visszakerült Tatára. Két szép év után itt érte utol az egyházi iskolák államosítása. A rendtagok 1950-ig maradhattak a rendházban.
Úrnapja előtti szerdán a tanár úr meglátogatta édesanyját, majd a közeli határban virágot kaszált a körmenetre. A Piarista köznél elállták az útját az autóból kiugráló rendőrök, betuszkolták, s elrobogtak vele. Előbb az itteni, majd a tatabányai rendőrségre vitték. Itt vették fel adatait. Kb. így: „Milyen iskolái vannak?” – Kender: „Egyetem”. – Ávós: „Hány? …” (Veszprémi Tibor Sch. P. feljegyzése.)
Kínkeserves hetek után kísérték Hatvanba, ahol a szerzeteseket gyűjtötték össze a ferences kolostorban. Itt volt kénytelen augusztus 6-án Nagy Vince, a Hatvanba internáltak „házfőnöke”aláírni a megalázó dokumentumot: „1 db élő szállítmányt átvettem.”
Amikor kiderült, hogy a piaristák két városban, Budapesten és Kecskeméten megtarthatják gimnáziumukat, Kender József Kecskemétre került. Itt még betegen tanított 1956-ig, majd Budapestre helyezték, ahol ötven éve halt meg. Sírja a tatai, Környei úti temetőben van – hazai földben várja a boldog feltámadást.         
(Haraszti Mihály)
 
A Piarista Diákszövetség tatai csoportja Kender József tanár úr lelki üdvéért halálának 50. évfordulóján gyászmisét mutat be a tatai Szent Kereszt plébániatemplomban, ahol 1948 és 1950 között káplánként szolgált. Minden volt piarista diákot, rokont és ismerőst szeretettel várunk!

Kedves Pataki Ervin!
Legyen szabad hivatkoznom a f.év szeptember 16-án és november 2-án történt e-mail váltásunkra (Klebelsberg Kunó cikk). Ekkor találkoztunk e-mail vonalon. Mindenekelőtt nagyon kellemes Karácsonnyal kapcsolatos békés hangulatot és ünnepeket, valamint boldog Ujesztendőt kivánok! Most újabb kéréssel fordulok Hozzád. Az Öcsém (Dr. S. Gyula - szül.: 1931.) ugyancsak szegedi piarista öregdiák és amellett a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Kara Szerveskémiai Tanszékének korábbi igazgatójaként dolgozik változatlanul. Nagy öröm érte Őt és a családunkat azzal, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnöke ez év november 3-án, a Tudomány Ünnepén "Eötvös József-koszorúval" tüntette ki. (Ez a nem akadémikus, de rangos és nemzetközileg elismert kutató-, és oktató tevékenységet, nemzetközi kapcsolatok müvelését ismeri el).
 

Itt van előttem a "Magyar Tudomány" c. lap 12./december/-i füzete és a 1520.oldalon ez áll: "Kitüntetések a Magyar Tudomány ünnepén... A Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége kiemelkedő tudományos életművük elismeréseként EÖTVÖS JÓZSEF-KOSZORÚVAL tüntette ki... SCHNEIDER GYULÁT, a kémiai tudomány doktorát, a Szegedi Tudományegyetem Szerves Kémiai Tanszék kutatóprofesszorát".
Szeretném megemlíteni, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 11 osztályának csak 1-1 tagja kaphatja meg évenként ezt a rangos kitüntetést, de idén csak 7 (hét) Eötvös József.-koszorú került
kiosztásra!
    Megemlítem azt is, hogy öcsémnek is Dr. László Mihály tanár úr volt a kémia tanára, és az ő hatására lett vegyész, és az egyetemet Szegeden végezte. László Mihály következetes, szigorú, karizmatikus egyéniség volt és nagyon tiszteltük; egyéniség volt, akinek a vezetői stílusának egy-egy jegyét később,  amikor mi is vezetők lettünk, magunkkal vittük.
    Úgy érzem a hírnek újdonság értéke van azzal, hogy emléket állítunk egy kitűnő tanárunknak, és a díjazott példaképe lehet elsősorban a Piarista gimnáziumokban tanuló ifjúságnak. Öcsém rengeteget dolgozott és hála Istennek most is dolgozik.
    Tisztelettel kérlek, hogy kérésem légy szíves pártolólag támogatni és Borián igazgató urat is a mellékelt irat alapján kérni arra, hogy a lap legközelebbi számában legyen szíves a hírt - pl. mint rövid hírt - lehozatni.

Még egyszer kellemes ünnepeket és boldogabb Újévet kiván, üdvözlettel:
dr. Schneider Imre, ny.egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem, Bőrgyógyászati Klinika

Az intézmény életre hívása természetesen jóval korábban kezdődött. 1950 után a megmaradt három férfi szerzetesrend - a bencés, a ferences és a piarista - fenntarthatott ugyan saját rendi hittudományi főiskolát, a teológiai tanári utánpótlásra azonban csak igen szűk lehetőségek nyíltak. A rendszerváltás után az újrainduló közösségek nem voltak abban a helyzetben, hogy újraszervezzék saját főiskoláikat, ugyanakkor igényelték a szerzetesi teológiai képzést. Ahogyan Várszegi Asztrik püspök, bencés főapát az alapításkor megfogalmazta, két út állt a rendek előtt: az egyik, hogy keresnek egy olyan nyugati főiskolát, egyetemet, ahová küldhetik növendékeiket, vagy pedig összefognak a többi hazai szerzetesrenddel, és egyesített erővel biztosítanak egy egészségesebb, nívósabb, szervezettebb teológiai képzést.

A rendek szándéka összhangban állt a magyar felsőoktatásban az 1990-es évek első felében elinduló reformfolyamattal. A szerzetesi főiskolák akkreditációja során kitűnt, jobb lenne, ha ezek az intézmények összefognának. Az állam ezt természetesen nem írhatta elő, de a törvények kedvező feltételeket biztosítottak hozzá. Az integrációt segítette a Világbank által kiírt pályázat, amelyet a születőben lévő Sapientia-főiskola meg is nyert. Ez tette lehetővé az intézménynek otthont adó, a piarista rend tulajdonában lévő épület felújítását, amely 2001 júniusáig az ELTE Bölcsészettudományi Karának használatában volt.
Mindemellett pedig a Szentszék szándékával is találkozott az új főiskola létrehozásának terve. A Szerzetesi Kongregáció 1998-ban adta ki azt a dokumentumot, amely a rendek közötti együttműködést sürgeti a nevelés terén, és javasolja az olyan típusú intézmények létrehozását, mint a Sapientia, amely a három fenntartó - a Magyar Bencés Kongregáció, a Magyar Piarista Rendtartomány, illetve a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány - összefogásával, hittudományi főiskoláinak teljes integrációjából született meg.
- Számos hasonló, rendek közötti intézmény létezik, ám a miénk Közép-Európában unikum - mutat rá Orosz András Lóránt rektor, ferences szerzetes. - Ha pedig a hittudományi főiskolák magyarországi skáláját nézzük, azt mondhatjuk, ma két, bizonyos szempontból különleges intézmény működik. A nyíregyházi Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, amely a Keleti Egyházak Kongregációjához tartozik, és e rítus alapján képezi a hallgatókat, illetve a Sapientia, amely a Szerzetesi Kongregációhoz tartozik, és az oktatás a szerzetesi lelkiségekre épül.
A főiskola első rektora Lukács László piarista szerzetes lett, aki 2008 júniusáig látta el ezt a tisztséget. Három szakon indult meg az oktatás: teológia, hittanárképző és lelkipásztorimunkatárs-képző szakon. Azóta a főiskola képzési skálája fejlődött, gazdagodott, ugyanakkor a felsőoktatást átalakító úgynevezett bolognai folyamatnak megfelelően is változott.
A legfontosabb természetesen továbbra is a teológusképzés, amelynek célja a szerzetesnövendékek papságra való felkészítése. Ez osztatlan képzésben valósul meg, azaz nem válik ketté külön alap- (BA) és mesterképzésre (MA). A főiskola egyébként a katekéta, lelkipásztorimunkatárs-képzést ajánlja fel alapképzésként, erre épülhet rá a pedagógusdiplomát adó hittanár-nevelőtanár, a család- és gyermekvédő tanár, illetve az etikatanár, nem tanári képzésként pedig a pasztorális tanácsadás és szervezetfejlesztés MA-szak. Ha valaki nem a Sapientia alapképzésében vesz részt, annál egy teológiai felkészítő modult kínálnak fel. Levelező tagozaton végezhető el a gyermek- és ifjúságvédelmi tanácsadó továbbképzés - ilyen ma még viszonylag kevés helyen van az országban. Ezenfelül a főiskola Egészséges életmódra és családi életre nevelés címen akkreditált továbbképzést is kínál pedagógusoknak és védőnőknek.
- Kezdettől fogva minden szakon államilag elismert diplomát adunk, és statútumunkba belefoglaltuk, hogy nemcsak szerzetesek, hanem világiak képzésével is foglalkozunk - hangsúlyozza Orosz András Lóránt. - Törekszünk arra, hogy olyan képzéseink legyenek, amelyek viszonylag tág lehetőséget biztosítanak az elhelyezkedésre. Például néhány hete kötöttünk megállapodást az ELTE-vel arról, hogy a tanári képzésben részt vevő hallgatóink második szakként áthallgathatnak a másik intézmény valamelyik pedagógusképzésére.
Hallgatóink létszáma jelenleg körülbelül négyszáznegyven, kétharmaduk esti tagozatos, java részük pedig már rendelkezik valamilyen diplomával, vagy régóta egyházi területen dolgozik - teszi hozzá, a rektor. - Sok világi hívő van, aki szeretné valamilyen módon kiegészíteni hitbeli tudását, és akit érdekel, milyen a teológia a szerzetesi lelkiségekre épülve. Úgy látom, nagyon nagy hiányosságok vannak a hitbeli ismeretek terén az egyébként képzett, diplomás emberek körében is, ezért fontos feladatunk van ezen a téren.
Tíz évvel ezelőtt Várnai Jakab, a Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciájának akkori elnöke így fogalmazott: a főiskolát alapító három rend most kilép az egyház és a társadalom színe elé, és közösen egy missziót vállal - azt, hogy fenntart egy iskolát, ahol nemcsak a saját rendi utánpótlását, hanem elkötelezett világi keresztényeket is teológiai képzésben részesít, így vállalva szerepet az egyház és a társadalom igényeinek kielégítésében.
Hogy erre milyen nagy szükség volt és van ma is, bizonyítja a főiskola tíz év után is töretlen életképessége és fejlődése. Orosz András Lóránt beszámolt róla, folyamatban van a főiskola aggregációja a római Szent Anzelm Pápai Egyetemhez - amelyhez egyébként a Sapientia alapításától kezdve affiliálva volt -, és ha ez megtörténik, a főiskola licenciátusi kurzust is indíthat.
- Teológiából ilyet ma két intézmény kínál, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Szent Atanáz Hittudományi Főiskola. Mi szaklicenciát szeretnénk majd adni, a teológián belül a megszentelt élet teológiája lenne a specialitásunk - mondja a rektor. - Emellett terveink között szerepel, hogy jobban részt vállaljunk a szerzetesek továbbképzésében (amit minden rend előír valamilyen formában), programok, hétvégi kurzusok szervezésével.
A kezdetektől a főiskola céljai között szerepel a magyar szerzetesség szolgálata. Ezt segíti a Sapientiana folyóirat, a teológiai konferenciák, a különböző kiadványok, emellett pedig a szerzetesnövendékek számára lehetőséget ad a főiskola, hogy szeminárium formájában elmélyedjenek a saját, illetve más közösségek lelkiségében.
- Nemcsak a jelenleg működő rendeknek, hanem a mozgalmaknak és a most születő közösségeknek is szolgálatába kívánunk állni. Hiszen Magyarországon a szerzetesség a maga viharvert állapotában is élő, dinamikus valóság - teszi hozzá Orosz András Lóránt. - A különböző szerzetesrendek lelkisége elsősorban az iskola légkörében, valamint a tanáregyéniségek által mutatkozik meg. Általános szerzetesi lelkiség nincsen - minden rendnek jól körvonalazható spiritualitása van. Ezek összessége adja a Sapientia lelkiségét.
Szalontai Anikó
Forrás: Új Ember, 2009, jan. 10. (1. és 9. old.)

Szepesi Bódog Gnezdában született /Gnezda a 16 elzálogosított városok egyike/. A podolini rendházban élt, latin-magyar szakos tanár volt.
Az 1921. február 19.-én Lőcsén megjelent „Szepesi híradó” tudósítása szerint, a Szlovenszkói és Ruszinszkói Ellenzéki Pártok II. Pőstyéni ülésén „Szepesi Bódog elsorolja a podolini iskolák és a piarista rend sérelmeit.” Szepesi Bódog ekkor még Podolinban lehetett.
1927 nyarán Vácról Magyaróvárra helyezték, itt igazgatóhelyettes. Társadalmi munkássága széles körű: A Katolikus Tanáregyesület alapító, a Magyar Nemzeti Szövetség, az Orsz. Szepesi Szövetség választmányának s a Mosonvármegyei Múzeum-Egyesület igazgató választmányának tagja, stb. 1931 június 14.-én „BÉKEREVIZIÓS ÜNNEPÉLYT” rendezett.
1931 őszén Sátoraljaújhelyre helyezték.
Az akkori tanári karról készült csoportképen ma is látható, amelyik iskolánk „emlékfalán” van elhelyezve.

Láng Ágostonné

December 13-án, hétfőn 18 órai kezdettel a szeretet témájáról beszélgetett a "Kontrasztok?" Irodalmi Kávéházban Jelenits István piarista atya és Nádas Péter író.
A kávéház helyszíne: Budapest, V. kerület, Ferenciek tere 7/8., III. lépcsőház, II. emelet.
A Szent István Társulat szeptemberben indította el irodalmi kávéházát a Háló Közösségi Központban Kontrasztok? néven. Az elnevezésben található kérdőjel a kávéház céljára utal, vagyis arra, hogy az élet egy-egy nagy kérdését két ellentétes szempontból megközelítve járjuk körül - és mindezt az irodalom segítségével tesszük.
Hisszük, hogy az emberek a kultúra segítségével képesek felfedezni a közös pontokat, közös értékeket. Reményeink szerint a kávéházi estek beszélgetései során ezt a hallgatók is megtapasztalják.

A Piarista Gimnázium Diákszínjátszó Köre szeretettel meghívja Önt és családját  Molnár Ferenc: Játék a kastélyban c. darab bemutatójára.
Az előadás időpontja: 2011. január 22. 18.30 óra. 
Helyszín : Piarista Gimnázium Díszterme. A belépés ingyenes. 

Szereposztás: 
Turai   - Fleischer Áron
Gál      - Bechtold Jakab
Ádám  - Benedek Bálint
Annie   - Bechtold Róza
Almády - Flanek Bálint
Titkár    - Bukor János
Lakáj    -  Vincze Endre

A darabot rendezte: Zsódi Viktor Sch. P. (képünkön).

2011-ben is folytatódik a Filmklub. A következő vetítés 2011. január 21-én, 18 órától lesz a Mikszáth téri épület Zenetermében. Erre az alkalomra Frederico Fellini Országúton című filmjét választottuk.  
 
Vannak filmek, amelyek beépülnek életünkbe, hiába változik az idő, az ízlés és a technika, kopásmentesen szépek maradnak, akárcsak legigazabb emlékeink. Ha csak úgy véletlenül meghalljuk Nino Rota filmzenéjének azt a bizonyos feledhetetlen dallamát, máris felidéződik bennünk a megrázó, mégis felemelő történet az édes, bolondos, csupa lélek Gelsomináról, az erőszakos, durva érzelmeket megvető Zampanóról, meg a mindentudó bolondról, aki megtanítja Gelsominát arra a bölcsességre, hogy minden létezésnek értelme van itt a földön. (port.hu)
 
Minden érdeklődőt sok szeretettel várunk!
Strommer Dávid és Domonkos

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy dr. Kléh-Reinle László (Bp. PIAR, 1938-1946.) 2010. december 21-én, életének 82. évében elhunyt.
Temetése 2011. január 18-án 10 óra 30 perckor a Fiumei úti Sírkertben volt. Engesztelő szentmisét lelki üdvéért 2011. január 18-án 17 órakor mutattunk be a Jézus Szíve templomban (Bp. VIII., Lőrinc pap tér 1.)

 
 
 
A mosonmagyaróvári tagozat szomorú szívvel jelenti az alábbiakat:
 
Vereskuti Mária /Kajtár Józsefné/, aki a Mosonmagyaróvári Piarista Gimnázium első női tanára volt, szeptember 21.-én,91 éves korában Budapesten elhunyt.
1945 őszétől az államosításig tanított itt nálunk magyar- német szakos tanárként.
2000-ben az öregdiák találkozón vendégünk volt. A találkozóra három ünnepi gondolatot hozott:
Az érettségi idejének felidézésére:
     Gaudeamus igitur,
     Juvenes dum sumus
Az iskolánkra való visszaemlékezésre:
     Alma mater nostra!
     Hic fuimus felices!
Az ötvenedik évvforduló utáni időszakra gondolva:
     Introibo ad altare Dei.
     Ad Deum, qui letificat
     Senectutem meam.
 
Mosonmagyaróvárról 1949-ben Veszprémbe került az államosított piarista iskolába.
Itt Veszprémben temették férje mellé a Vámosi úti temetőben. Az engesztelő szentmisét Borián Tibor, egykori veszprémi tanítványa mondta a népes gyászolók jelenlétében.
Köszönjük, hogy a nehéz időkben olyan jó tanárnőnk volt, és hogy haláláig gondolt ránk!

Ugyancsak elbúcsúztunk a 2010. 07.06-án elhunyt Balogh Győzőtől, aki 1934-1940-ig volt iskolánk tanulója, valamint a 2010.12. 08.-án elhunyt vitéz Ligeti Józseftől, aki 1936-44-ig volt iskolánk tanulója.

Nyugodjanak békében!

Családba jöttél Jézusunk, 
emberként egy lettél velünk. 
Mária, József otthonát 
gyermeki fényed tölti be.
Életet, példát élsz elénk, 
lelkünk fiatal így marad. 
A legfőbb gondunk ez legyen: 
ajándékká hogy válhatunk.
Szülő-gyermek imáival 
köszöni meg az életet. 
A legtöbb amit adni tud 
hitben öröm és szeretet.
Kiengesztelődött szívünk 
egymás felé nyitott marad. 
Őszintén újra kezdjük el 
minden napunkat boldogan!
Hűséget, bizalmat, s reményt, 
éltetjük egymás szent hitét. 
Úgy őrizzük a hagyományt, 
hogy átadjuk mint életet.
Szülőként gyermekek vagyunk, 
ősz fejjel is ifjú szívünk. 
Köszönjük gazdag életünk, 
s azt mit belőle adhatunk.
Isteni léted örömét 
hadd ünnepeljük szüntelen! 
Háromság, örök Szeretet 
minden családnak kútfeje. Ámen.

NépÉnektár 57

Szeretettel köszöntjük dr. Bőzsöny Ferencet, a Magyar Rádió főbemondóját, a veszprémi piarista öregdiákot 80. születésnapja alkalmával (január 7.). 

Szívből kívánjuk az Úr bőséges áldását további életére, egyházunk, hazánk, a magyar nép javára!
Borián Tibor Sch.P. felelős kiadó és Mikecz Tamás felelős szerkesztő

Uram, ahová tettél, ott szolgállak, 
ahol megsejtlek, ott kereslek. 
Ahogyan tudlak, úgy követlek, 
ha megbotlom, nem csüggedek. 
Ami van, azért magasztallak, 
ami nincs, azért nem zaklatlak. 
Ami a munkám, megcsinálom, 
a jó szót érte sose várom. 
Ha nem sikerül, nem kesergek, 
és másnap mindent újrakezdek.
Forrás: Jeromos füzetek 82.