2012. január 15. - IV. évfolyam 01. szám

 

A Sajtóbizottság újévi köszöntője

Kedves Barátaink!

A Magyar Piarista Diákszövetség Sajtóbizottságának vezetése ezúton kíván minden kedves olvasójának a Diákszövetség és a maga nevében is Isten áládásával kísért, sikerekben gazdag új esztendőt!

2008 novembere óta havonta megjelenő Hírlevelünk különösen aktív, szép évet zárt. Voltak különszámaink, többek között Mádl Ferenc volt köztársasági elnök, egykori piarista öregdiák halálára (amelyet özvegye, Mádl Dalma Asszony levélben köszönt meg és méltatott az ősz folyamán), illetve különszámmal ünnepeltük a felújított piarista épületbe való "hazatérést", és az '56-os forradalom 55-ik évfordulóját is.

Első Hírlevelünkben ebben az évben bemutatjuk a nagykárolyi piaristák adventi készülődését, Erdő Péter új könyvét, köszöntjük a Pro Urbe díjas Lukács atyát, akivel a Magyar Kurír által készítettet interjút is közöljük.

Hírlevelünkről sok visszajelzést kapunk, amelyért hálásak vagyunk. Minden dicséretért, kritikáért, visszajelzésért, a Hírlevélbe küldött cikkekért ezúton is köszönetet mondunk Mindannyiótoknak. A Jó Isten tartsa meg szép szokásotok!
Kerényi Lajos Sch.P. szerint a Hírlevél "magasfokú intelligenciájával, rendkívüli minőségével emeli a piaristák színvonalát", véleménye szerint jó hogy híreket, sok-sok örömteli hírt közlünk általa. Ruppert József atyát a Hírlevél olvasása visszarepíti az időben, "újra piarista diáknak" érzi magát, ha kezébe vesz egy Hírlevelet. Havas István Sch.P. pedig azt mondta "piarista bibliám itt Brüsszelben, amelyet mindig szívesen olvasok, s amelyen keresztül olyan jó informálódni az otthon történtekről". A Diákszövetség idősebb generációjának tagjai is szép számmal üzennek sajtóbizottságunknak, rendszeresen küldenek cikkeket a Hírlevélbe. Rájuk tekintettel az egyébként internet alapú Hírlevél a Diákszövetségi irodában nyomtatott formában is megtalálható, így a hétfői fogadóórákon betérők is el tudják olvasni, ha egyébként számítógépet nem is használnak.

Piarista öregdiák barátsággal
Mikecz Tamás
MPDSZ Hírlevél felelős szerkesztő


Lukács László: "Az értelmiségi nem pusztán fejmunkás, hanem gondolkodó ember"

Budapest Főváros Közgyűlése Lukács László piarista tanárnak, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola alapító rektorának, a Vigilia főszerkesztőjének „A keresztény eszmeiséget képviselő példamutató életútja elismeréséül" Pro Urbe Budapest-díjat adományozott. A Magyar Kurír ebből az alkalomból beszélgetett Lukács atyával.

- Eddigi élete során számtalan elismerésben részesült. Hol helyezi el ezek között ezt a legújabb kitüntetést?
- Arany János sorai jutnak eszembe, „Kötik rám a méltóságot: Megbocsásson méltóságtok, nem érzek rá méltóságot." Ha az ember elér egy bizonyos kort az életében, akkor ezek a dolgok lassan vele járnak. Ez életműdíj, s mint ilyen, alkalmas arra, hogy visszatekintsek az eddig megtett útra. Budapesten születtem, s életem nagyobb részét a fővárosban töltöttem. Bármilyen munkát is végeztem, a keresztény eszmeiséget, lelkiséget igyekeztem átadni a tanításban a diákoknak; lelkigyakorlatokon, előadásokban kispapoknak, paptestvéreknek; a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán a szerzetesnövendékeknek és a világi hallgatóknak s a Vigilia főszerkesztőjeként is.

- Budapest mellett azonban ne feledkezzünk el Kecskemétről sem, ahol több mint húsz évig volt az ottani piarista gimnázium tanára, majd igazgatója.
- Igen, mondhatjuk azt, hogy ez a két város meghatározó volt az életemben. A vidéki Magyarországot és a falusi emberek életét Kecskeméten ismertem meg, és ott tanultam meg tisztelni.

- Az Ön életében alapvetően fontos a tanítás és a sajtóapostolkodás. Mindkét területen kiemelkedő szerepet töltött be, illetve tölt be ma is a katolikus egyházban. Milyennek ítéli meg a katolikus oktatás, illetve sajtó mai helyzetét Magyarországon?
- Már a II. Vatikáni Zsinat is hangsúlyozta a médianevelés fontosságát, ez ma talán még aktuálisabb, mint akkor volt. A média lassan átjárja az egész világunkat. A szociológusok már az Y-nemzedékről beszélnek, arról az új nemzedékről, amelyik a média által meghatározott világban nő fel, és egy sajátos, eddig nem létező szellemiséget alkot. A média alapvetően hasznos, de nagyon ártalmas, romboló is lehet, ha nem megfelelően neveljük a fiatalokat. Az a legfontosabb, hogy a jövő nemzedéke az iskolában megtanulja értékén kezelni a különböző dolgokat, tudjon megfelelően szelektálni jó és rossz között. Nem elzárni kell a médiát a fiatalok elől, hanem nevelni őket az értékek tiszteletére.

- Ezt hogyan tudja megvalósítani egy tanár a gyakorlatban?
- Kecskeméten sok éven át tartottunk filmklubokat. Megnéztünk egy-egy filmet, s utána megbeszéltük, formai, tartalmi szempontból egyaránt. Ennek a különlegessége az volt, hogy nem a piarista gimnáziumban tartottuk a filmvetítéseket, hanem a városi művelődési otthonban, az ének-zenei gimnáziummal közösen, tehát különböző hátterű, világnézetű fiatalok részvételével. Ezt nagyon fontosnak tartottam. Rendkívül lényeges az is, amit Sík Sándor a versekkel kapcsolatban hangoztatott, hogy egy istenes vagy vallásos versnek elsősorban jó költeménynek kell lennie. Ha nem az, akkor istenes versnek sem jó. A katolikus sajtóban és médiában is a minőség kell, hogy legyen az elsődleges szempont, mert ezáltal tudjuk megszólítani a leghatékonyabban a más nézeteket valló közönséget. Ez persze hol teljesül, hol nem.

- Jelenleg két oldalról fenyegeti veszély a kereszténységet, az egyik az ultraliberálisok részéről, gondolok a Da Vinci-kódhoz hasonló filmekre, könyvekre, melyek nyíltan tagadják Jézus Krisztus istenségét, megváltói szerepét; a másik szélsőséget pedig a pogány magyarok jelentik, melyek Jézust parthus hercegnek nevezik, gyakran gnosztikus tanokat hirdetnek és követnek. Ezek meggyőző cáfolatában különösen nagy lehet a katolikus iskola és média szerepe...
- Nagyon sok illúziót, mítoszt, hazugságot kell lelepleznünk. Olyan, a tudományosság látszatába burkolózó elméletek jelennek meg elsősorban az ön által említett irányzatok képviselőitől, melyekkel szemben meg kell mutatnunk a valóságot. Tanulságos volt ebből a szempontból, hogy amikor a Da Vinci-kód körüli felhajtás a csúcspontjára ért, akkor a tekintélyes francia teológus, a krisztológia egyik legnagyobb hatású képviselője, Bernard Sesboüé írt egy kis könyvecskét, amelyben pontról pontra megcáfolta a Da Vinci-kódban leírtakat. Ezt az alkalmat felhasználta arra, hogy bemutassa, mi az igazság Jézus életével, személyével kapcsolatban. Ez követésre méltó. Szent Pál mondta: az igazság megszabadít benneteket. Az igazság védelme, ha tetszik, a „felmutatása" alapvetően fontos feladatunk az emberek irányában.

- Ön 1984 óta főszerkesztője a katolikus értelmiség folyóiratának, a Vigiliának. Mi lehet ma a katolikus értelmiség szerepe ebben a súlyos erkölcsi és gazdasági válságtól sújtott világban?
- A 2011 szeptemberi számunkat ennek a témának szenteltük, utána pedig nyilvános pódiumbeszélgetésen is megvitattuk ezt a kérdést. Sokféle vélemény hangzott el ezzel kapcsolatban. Két oldalról is közelíthetünk a kérdéshez. A zsinat óta a világiak nagykorúsága az egyházban folyamatos téma, tehát minden keresztény hívőnek, így az értelmiséginek is megvan a felelőssége abban, hogy a maga területén a saját szaktudásával hozzájáruljon az egyház életének a jobbításához, fejlődéséhez. Tegyen meg mindent ezért a lehetőségeihez mérten. A másik oldalon viszont természetesen fontos, hogy az egyházi vezetők is igényeljék az értelmiségi hívek hozzájárulását, vegyék figyelembe a hasznos, jobbító szándékú észrevételeiket. Fontos annak tudatosítása, hogy az értelmiségi nem csupán a diplomás embert jelenti. 1919-ben a kommün idején itt a piarista rendházat a fejmunkások egyletének nevezték. Az értelmiségi nem pusztán „fejmunkás", hanem gondolkodó, reflektáló ember, aki az élet eseményeit a világban a maga egészében, összetettségében próbálja áttekinteni, keresztényként pedig a krisztusi hit fényében is igyekszik megvizsgálni, értékelni. Önmaga és a környezete szempontjából is. Ez a legnagyobb felelőssége ma a keresztény értelmiséginek.

- A Vigilia vállalt küldetése, hogy párbeszédet teremtsen a különböző szellemi irányzatok képviselői között. Van-e ennek reális esélye napjainkban, amikor kultúrharc zajlik egyrészt az erkölcsi relativizmust hirdetők, másrészt a hagyományos értékeket védelmező értékek őrzői között?
- Magyarországon ebből a szempontból különösen kiélezett a helyzet a rendszerváltozás óta. Az irodalmon belül is különböző szekértáborok alakultak ki, nem csupán a jobb- és baloldal megkülönböztetéssel, hanem sok egyéb szempont alapján. A Vigilia megpróbál fölébe emelkedni ezeknek az ellentéteknek. A lap története során mindig egyfajta szellemi magasból - Babits hasonlatával élve az őrtorony magasából - figyelte az eseményeket, tehát a konkrét aktuálpolitikai vitákba soha nem bocsátkozott bele. Ma is ez jellemzi a Vigiliát, a felülemelkedés a pártok különböző vitáin. Nem áll egyik oldalra sem, hanem valóban magát az igazságot igyekszik felkutatni, és párbeszédre hívni a jóakaratú embereket. Számomra nagyon sokatmondó VI. Pál pápának 1964-ben megjelent első, Ecclesiam Suam kezdetű enciklikája, amelyben az egyház küldetését a világban a dialógusban, a párbeszédben jelöli meg. Nincs más lehetőségünk, nem lehet ma már a hatalom magasából diktálni az embereknek, de nem is szabad egyfajta gettóba sértődötten visszahúzódnunk. Párbeszédet kell kezdeményeznünk azokkal, akik erre hajlandóak, és ha részünkről látják az őszinte nyitottságot, és a megértésre való törekvést, akkor van remény, hogy ez értő fülekre is talál.

- Ebben az évben a Kairosz Kiadó gondozásában megjelent Az idők jelei nyomában című kötete, amely a Vigiliában a rendszerváltozás óta megjelent szerkesztői cikkeit tartalmazza. Szomorú, de még a tizenöt-húsz évvel ezelőtt írt jegyzetei is fájóan időszerűek. A társadalmi-gazdasági változásokat nem követte az emberi szívek változása, megújulása, enélkül pedig nem lehetséges valódi minőségi változás.
- Amikor a kötetet összeállítottam és végigtekintettem egy lélegzetre az elmúlt húsz esztendőt, számomra is feltűnt ez, amit ugyan naponta megélünk, de fájdalmas volt ezzel szembesülni. Az emberi szívek mélyén, a mentalitásunkban valóban nem következett be semmilyen változás. Két dolgot érzek ebből a szempontból nagyon fájdalmasnak. A rendszerváltozás előtti diktatúra politikai diktatúra volt, egy irányból érte nyomás a társadalmat. Ma a profitnak, a kereskedelemnek, az egyéni érdekeknek a diktatúrája uralja a mindennapokat. Ez ellen pedig sokkal nehezebb védekezni, mert a fogyasztói társadalom kifinomult módszerekkel csapja be az embereket, rafináltan „megeteti" őket. A másik dolog pedig, ami szomorú számunkra - és nem tudom, hogyan tudunk ennek fölébe emelkedni -, az, hogy a politikai diktatúra bezártságában az emberek szükségszerűen egymásra voltak utalva, az elnyomottak és üldözöttek szolidaritása összefogta őket. A mostani szabadságban viszont az egyéni érdekek keresése, az egyéni meggazdagodás lehetősége került előtérbe, tolakodott oda minden elé. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) 1996-ban adta ki az Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevelet, amelyben a közjó fontosságára hívta fel a figyelmet. Ma az emberek többségének ismeretlen fogalom a közjó. Velünk szemben van a volt Tiszti Kaszinó épülete, és rajta az ismert fölirat, Kölcsey szállóigévé lett mondása: „A haza minden előtt." Időnként megkérdezem magamtól, ma vajon hány ember gondolkozik így?

- Lehetséges ezen változtatni, vagy el kell fogadnunk mindezt, mint létező, mozdíthatatlan realitást?
- Ebből a szempontból ízig-vérig pedagógus vagyok, és nem igazán hiszek abban, hogy a felnőtt nemzedéket meg lehetne változtatni. Lehet elszámoltatási kormánybiztost kinevezni, bírósági tárgyalásokat folytatni és büntető ítéleteket hozni, de ettől nem fog megváltozni az emberek mentalitása. A gyerekekben, a jövő nemzedékében viszont változatlanul bízom, azzal együtt, hogy a korábban említett Y-generáció egészen sajátos értékeket és veszélyeket hordoz magában. Mégis, a nevelést a gyerekeken kell kezdeni, és akkor talán felnő egy olyan új nemzedék, amelyik rájön arra, hogy összefogva egymással többre jutunk, mint ha mindenki csak kizárólag a saját egyéni érdekeinek az érvényesülésével törődik. Ebben pedig meghatározó szerepe van az iskolának és a médiának.

- Advent időszakát éljük. Bár az ország helyzete nem ad okot sok optimizmusra, a keresztény hívőben mégiscsak a remény erősödik fel ilyenkor...
- A keresztény ember nem feltétlenül optimista, de a remény embere. Ezt pedig soha nem adhatjuk föl. A remény egyrészt az ember egyéni megtérésében van, hogy belátja, rossz úton jár, és akkor visszatér énjének a tisztább részéhez. Másrészt pedig ott van a remény abban is, hogy nemcsak a saját erőinktől várjuk a dolgok jobbra fordulását, hanem hiszünk a Megváltó Krisztus eljövetelében, és abban, hogy segíti a történelmet úgy alakítani, hogy azért mégis jobbra forduljon. Ismert mondás, hogy Isten egyenesen ír görbe vonalakon is. Mi most elég kuszán húzzuk a történelem vonalait, diszlexiások vagy diszgráfiásak vagyunk ebből a szempontból, de remélem, hogy az Úristen végül kiegyenesíti a mi girbegurbaságunkat.

forrás: Magyar Kurír


Piaristák két gimnáziummal is az első tízben - az új 100-as középiskolai rangsor

A 100 legjobb középiskola – itt nem csak az eredmény számít

A budapesti Fazekas Mihály Gimnázium szerepel az első helyen a szombaton megjelenő, 100 legjobb magyar középiskola című kötetben; az első tíz helyen gimnáziumok találhatók, köztük egy egyházi iskola.
A Quattrocento Kiadó a magyarországi négy-, hat- és nyolcosztályos gimnáziumok, szakközépiskolák, technikumok eredményeit összehasonlítva alakította ki rangsorát. Tokaji Zsolt, a kiadó vezetője az MTI-nek elmondta, elsősorban a „hagyományos” szempontokat vették figyelembe, tehát az érettségi eredményeket, az Országos középiskolai tanulmányi versenyeken való részvételt, a továbbtanulási és nyelvvizsgaarányokat, továbbá a 2010. évi országos kompetenciamérés eredményét (a 2011. évi adatok még nem hozzáférhetők).
Ezeken kívül más körülményeket is vizsgáltak, például a kollégiumi lehetőségeket, a speciális fakultációkat, az oktatott idegen nyelvek számát, a nemzetközi kapcsolatokat. „Az is kell, hogy a diák jól érezze magát az iskolában, hogy szeressen is odajárni. Ha vannak jó szakkörök, sport- és szabadidős programok, kirándulások, ha jó a tanári gárda, ha jól felszerelt az épület, könnyen kialakul a jó iskolai légkör” – írta a kiadvány bevezetőjében Varga Dóra főszerkesztő.

A sorrend felállításakor a különböző szempontokat más-más mértékben vették figyelembe. A tanulmányi eredményeket 80 százalékban, a tanulmányi szolgáltatásokat (például a tehetséggondozó foglalkozások száma, a termek felszereltsége, egy diákra jutó könyvtári könyvek száma) 12 százalékban, végül az úgynevezett kényelmi szolgáltatásokat (megközelíthetőség, sportolási és ruhatárolási lehetőségek, szabadon használható számítógépek száma) 8 százalékban.
A kiadó „abszolút sorrendet” kívánt felállítani azáltal, hogy minden szempontot egyetlen rangsorban érvényesített, nem pedig szempontonként készített külön-külön listákat. Ugyanakkor jelzi a rangsorban, hogy az adott iskola a kompetenciamérés és az érettségi eredmények tekintetében hányadik helyen áll.
Az első alkalommal megjelenő kiadvány listáján a Fazekas Mihály Gimnázium mögött a szintén fővárosi Szent István Gimnázium végzett, a harmadik a veszprémi Lovassy László Gimnázium lett. A tizedik helyen a budapesti Piarista Gimnázium áll. Az első tíz helyen gimnáziumok találhatók, közülük hét szerepel a Köznevelés című folyóirat decemberi számában publikált középiskolai rangsor tíz legjobbja között is.
A vegyes, gimnáziumi és szakközépiskolai képzést is nyújtó középiskolák közül sorrendben a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola (17.), a nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola (23.), valamint a székesfehérvári Tóparti Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola (28.) szerepelt a legjobban az összehasonlításban.
„Szerencsére a vidéknek nem kell szégyenkeznie: az általunk legjobbnak ítélt 100 iskola listáján csak alig érződik a főváros túlsúlya. Szerepelnek rajta egyházi és önkormányzati iskolák egyaránt, több száz éves múltra visszatekintő intézmények éppúgy, mint a rendszerváltás környékén alapítottak. Oktatási kínálatuk is meglehetősen színes; négy, öt, hat és nyolc évfolyamos képzések közül lehet válogatni, indulnak szép számmal nyelvi tagozatok, humán és reálosztályok" – összegezte az eredményeket a főszerkesztő.

forrás: MTI


„Piaristák – továbbadni az életet!” - A piarista hivatás évének megnyitása

A piarista rend minden tagjának,
mindnyájatoknak, akik osztoztok Kalazancius karizmájában és küldetésében,
mindnyájatoknak, akik részesei vagytok intézményeinknek és jelenléteinknek,
és mindenekelőtt nektek, akik közöttünk növekedtek, s a kiteljesült életet keresitek.

Kedves Testvéreim és Barátaim!
Ezen rövid levéllel, mely a piarista rend minden szegletébe megérkezik, megnyitom a PIARISTA HIVATÁS ÉVÉT, a „Piaristák - továbbadni az életet!" mottóval.
2012-ben, konkrétan május 31-én lesz 400 éve annak, hogy Glicerio Landriani, egy lelkes, maradéktalan és reményteljes önátadásra készülő fiatal, belépett a piarista rendbe, Kalazan¬cius születőfélben lévő vállalkozásába. Zörgetett az ingyenes iskolát fenntartó közösség kapuján, mert lenyűgözte őt a piaristák projektje, s így ő lett az első fiatal, aki szerzetesi fogadalmát Kalazancius atyánk kezébe tette le.

Hálával, ugyanakkor reménnyel állapíthatjuk meg: Kalazancius kezdettől fogva hív-ta a fiatalokat, hogy elköteleződjenek ezen új vállalkozás mellett. A piarista rend nem más, mint a Glicerióhoz hasonló több ezernyi fiatal nagylelkű és elkötelezett döntéseinek gyümölcse. Az elmúlt négyszáz évben ez az életáramlás a világ számos helyén megismétlődött, és így kialakult egy életláncolat, a küldetésnek, nevelési kezdeményezéseknek, pasztorális programoknak, az evangélium hirdetésének, a társadalom átalakításának láncolata, amely végeredményben Isten országának továbbítása a gyerekeknek, a fiataloknak és a szegényeknek. Ez Kalazancius álma, amelynek mindnyájan részesei vagyunk. Ez az oka ennek a január elsejével, Szűz Máriának, Isten anyjának oltalma alatt kezdődő hivatásévnek. Ma is - miként mindig - feltétlenül szükséges, hogy megszólítsunk, hívjunk, befogadjunk és kísérjünk fiatalokat s bármilyen korú embereket, hogy végigjárjanak egy olyan fejlődési utat, mely lehetővé teszi, hogy egykor piarista szerzetesek és papok legyenek. Így volt ez kezdettől fogva, és így lesz ez a jövőben is. A piarista rend, a Kalazancius körül kialakuló család és az általa elindított nevelési projekt továbbra is szenvedélyes döntések, Istenben bízó elhatározások, nagylelkű önátadások, igényes, széles látókörű élettervek gyümölcse.
Ugyanakkor ma is dolgoznunk kell azon, hogy ez az életáramlás továbbra is működjön. Minden csoport, minden vállalkozás, a mi rendünk is, piarista testvériség, az iskoláink, a különféle intézményeink és jelenléteink - mind dolgoznak az elsődleges fontosságú értékeikért, ha ezeket az értékeket tényleg az első helyre teszik. Ha valami nagyon fontos, akkor azt nem hagyja az ember a rögtönzésre, az elkoptató rutinra, hanem szisztematikusan dolgozik rajta, erőfeszítéseket tesz, és reméli, hogy majd eléri azt. Nos, ugyanezt kell tennünk ezen az oly sajátos területen, mint a piarista hivatás vállalására, a piarista szerzetesi és papi életre való meghívás.

A piarista rendben mindenhol, minden területi egységben szükség van arra, hogy újfent végiggondoljuk a fiatalokat megszólító képességünket, szükség van arra, hogy újult erővel hívjuk a fiatalokat arra az élethivatásra, amelyet az Úr Jézus mutatott Kalazanciusnak. Nagyobb odafigyeléssel és erőbedobással kell dolgoznunk azon, hogy egy fiatal, aki Jézust akarja követni, képes legyen úgy tervezni teljes kibontakozásra vágyó énjét, hogy egész életét (az egészet!), minden idejét (mindet!) és minden erejét (mindet!) arra szánja, hogy másoknak is lehetővé tegye az életet, piarista papként a gyerekek, a fiatalok és a szegények körében.
Ezért hirdetem most meg a PIARISTA HIVATÁS ÉVÉT az egész rendben és mindnyájatok számára, akik részt vesztek ebben a kezdeményezésben. Azzal a meggyőződéssel hirdetem meg, hogy az eddiginél jobban is tudjuk csinálni a dolgokat, és úgy vélem, ha közös elhatározással és egyszerre csináljuk, az mindnyájunkat segít. Ám mindenekelőtt azért hirdetem meg, mert mindnyájunknak szükségünk van piarista papokra, de főleg a gyerekeknek, a fiataloknak és a szegényeknek van szükségük rájuk. Amikor kitaláltuk ezt a „hivatásévet", nemcsak a piarista rendre gondoltunk. A gyerekek és a fiatalok, különösen is a szegények azok, akiknek szükségük van új piarista szerzetesekre, olyanokra, akik maradéktalanul és nagylelkűen nekik szentelik önmagukat. Ezt a hivatásévet az ő nevükben, mindazon gyerekek és fiatalok nevében hirdetem meg, akik Kalazanci Szent József fiainak közvetlen nevelői jelenlétére vágynak, azt várják és igénylik. Ők azok, akik hívnak benneteket, reménnyel és elköteleződéssel.
Dolgozzunk lelkesen, és buzgón vegyünk részt minden erre az évre szervezett progra-mon, annak tudatában, hogy életet adunk tovább, és képesek vagyunk a piarista hivatásra kedvet ébreszteni, azt javasolni, felismerni és növekedésében kísérni. Ez a hivatásév figyel-meztet mindnyájunkat a rend iránti közös felelősségünkre is: mindnyájunk feladata, hogy építsük a piarista rendet, bárcsak Kalazancius szenvedélyes szeretetével és odaadásával építenénk! Hadd hívjon ő bennünket, s tegyük magunkévá meggyőződését művének, a piarista rendnek jövőjéről: „Ebből még az is következik, hogy ezt a művet bővíteni és terjeszteni kell; hiszen annyi ember ínsége, vágya és esdeklése igényli. S ez nem valósítható meg sok munkás nélkül, méghozzá nagylelkű és különlegesen erre a feladatra hivatott férfiak nélkül" (Emlékirat Michelangelo Tonti bíborosnak, 24).

Imádkozzunk az Úrhoz, hogy küldjön munkásokat aratásába. Az ima átalakítja szívünket, és Isten szívéhez vezet közelebb minket. Kérjük mennyei Atyánkat, hogy küldjön nagylelkű fiatalokat, akik arra vágynak, hogy piarista szerzetesként neki adják életüket. Kérjük az Atyát: segítsen mindnyájunkat együttműködni Vele - osztozva az ő gyerekek és fiatalok iránti szeretetében - a piarista hivatásokért végzett munkájában.
A PIARISTA HIVATÁS ÉVÉT tehát ezennel megnyitom, s bár be se záródna soha.

Róma, a piarista rend szülőháza, 2012. január 1.
 
Pedro Aguado Sch. P
generális atya

Ricardo Querol Sch. P.
generálisi titkár


Piarista múlt Veszprémben – monográfia a kegyesrendiek gimnáziumáról

2011 októberében ünnepelték a piaristák háromszáz évvel ezelőtti letelepedését Veszprémben. A jubileum alkalmából jelent meg a Veszprémi Piarista Gimnázium iskolatörténeti monográfia Lichtneckert András helytörténész, levéltáros szerkesztésében.

2011 októberének végén ünnepelte Veszprém a piaristák háromszáz évvel ezelőtti letelepedését a városban. A rend a korszerű oktatás alapjainak lerakásával meghatározta, megalapozta a püspöki székhely szellemiségét, pedagógiai gyökereit. A jubileum alkalmából jelent meg A Veszprémi Piarista Gimnázium története az alapítástól az államosításig (1711–1948) című iskolatörténeti monográfia Lichtneckert András helytörténész, levéltáros szerkesztésében, Veszprém város önkormányzata, valamint a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium támogatásával. 

Az 1711 októberében letelepedett kegyestanító-rendi szerzetesek világszínvonalú oktatást és nevelést honosítottak meg az ősi püspöki székhelyen, a piarista iskola a köztudatban ma is egyet jelent az oktatás magasiskolájával – olvasható a kiadvány előszavában Porga Gyula veszprémi polgármester méltatása. A piarista pedagógia a szegényebb sorból származó gyerekeknek is lehetőséget adott a tanulásra, minőségi oktatással és neveléssel, a keresztény erkölcsiség és a hazafias érzület lelkiségével, ugyanakkor életre nevelő gyakorlatias szemlélettel.
Borián Tibor piarista szerzetestanár, a veszprémi piarista szellemiségű Padányi Római Katolikus Gimnázium volt igazgatója, aki maga is az ősi schola növendéke volt, emlékeztet: a mai Magyarországon elsőként Veszprémben telepedtek le a piaristák, akiket Volkra Ottó János veszprémi püspök hívott be a városba „a nevelés nélkül álló, elhagyatott ifjúság tanítására”, valamint a hitterjesztésben való szolgálatra. E célnak igyekeztek megfelelni a piaristák 237 éven át a veszprémi várban álló iskolájukban és az egyházi és társadalmi élet számos területén az 1948-ban bekövetkezett államosításig.
Az iskolatörténeti monográfia két részben mutatja be ennek a 237 esztendőnek az eseményeit, küzdelmeit, sikereit és kudarcait. Az első részben a gimnázium egykori hittanárának Tölcséry Ferencnek 1711-től 1895-ig  terjedő (1895-ben kiadott) iskolatörténete olvasható;  a második egységből pedig 1895-től 1948-ig a folytatás is és  a szomorú vég is megismerhető Lichtneckert András munkája révén.
A bevezető tanulmányban Tölcséry Ferenc behatóan elemzi a kort, a történeti szituációt, amelyben megkezdték az ősi püspöki székhelyen nemzetmentő, hitterjesztő és pedagógiai tevékenységüket a kegyesrendiek. „A XVII. század szomorú örökséget hagyott a XVIII-dikra – írja –, szinte orvosolhatatlan bajokat…” A törökdúlás pusztította, majd a reformációt követő vallási villongásokat megsínylett és a vesztes Rákóczi-szabadságharcot megélt ország és egyház ínséges állapotában nagyon szűkében volt a hiteles tanúságtevőknek, a hittudományokat előadó tanároknak. A főpásztor által meghívott három piarista ebben a helyzetben kezdte meg áldásos munkáját, a gimnázium megszervezését, s 1777-ig az elemi iskolákat is ők irányították, emellett elláttak plébánosi teendőket, valamint a papi szeminárium vezetését is.
A szerző részletesen elemzi az iskola helyzetét, tanmódját, Mária Terézia Ratio Educationisa hatását, majd az Entwurf tanítási rendszerét, a szertefoszló reményeket, melyeket a nemzet a királynőnek megajánlott hűség cserében elvárt, és amelyből semmi nem vált valóra, csak a németesítő politika további erősödése követte II. József idején is. 1784-től az intézménybe már csak olyan diákot vehettek fel, aki németül írni és olvasni tudott; a tanítás kizárólagos nyelve szinte a német lett.
A kötet bemutatja azt a folyamatot, amelynek révén a kisgimnázium nagygimnáziummá bővült. A folyamatosan kiadott oktatási előírások állandó változást hoztak magukkal a tanrendben, a tantárgyak tartalmi változásaiban.Beszámol a szerző az intézmény építkezéseiről is.
Egy külön fejezet tárgyalja a diákok és a tanárok részvételét az 1848/49-es forradalomban és a szabadságharcban; bemutatja a kiegyezés utáni tantervi változásokat, az 1871. évi tűzvész pusztító következményeit a városban és az iskola épületében s a hosszú, meg-megújuló küzdelmet a főgimnáziummá válásért.
Az iskola hírnevét öregbítette a tanárok irodalmi munkássága is, a megyei hetilap megteremtése, amely a katolikus sajtó erősödését hozta magával. Olvashatunk a diáksegélyező egyletekről is, valamint a diák ösztöndíjakról, amelyek sok növendék tanulását segítették.
A második rész, amely 1894-1948-ig ismerteti a Piarista Gimnázium történetét, a millenniumi ünnepségekkel  indul, majd a fenntartó váltásokról olvasunk – 1868-tól 1926-ig két fenntartója volt az iskolának. Az alsó négy osztályt a rend, a felső osztályokat a katolikus iskolaszék tartotta fenn. Az építkezések miatt megcsappant a gimnáziumi alap, s államsegélyre szorultak, majd a működtetésbe bekapcsolódott  a püspökség, a székeskáptalan, a város és a megye is.
Az iskola történetének talán legnehezebb korszaka volt  a világháborúk, illetve a forradalmak (őszirózsás, kommün) időszaka. Az általános mozgósítás nyomán katonai kórházzá vált az épület jelentős része. Az első világháború közel 200 tanulót szólított el az iskolapadokból a harctérre. A Tanácsköztársaság idején meghirdetett kultúr-szocializmus és a köztársasági eszme terjesztése érdekében a tanárokat is átképzésekre, történelemszemlélet-átalakító gyűlésekre kötelezték; az oktatást állami feladattá nyilvánították. A paptanárok közül csak azok folytathatták iskolai nevelőmunkájukat, akik írásos nyilatkozatot tettek arról, hogy nem tekintik magukat egyházi személyeknek. A rendet nem törölték el, de vagyonát, épületeit likvidálták. A kommün bukása után minden korábbi oktatásügyi intézkedést a minisztérium eltörölt. Az erősödő infláció következtében az iskolára szűkös esztendők következtek. A társadalmi összefogás és a szellemi tartalékok mozgósítása magas színvonalú oktatási és nevelési munkát biztosított mégis. A második világháború pusztításai nagy pusztítást vittek végbe az épületekben is. Az iskola kórház lett ismét, majd asztalos üzemet helyeztek el benne, a tanítás gyakran akadozott, és külső helyszíneken tudták csak megtartani az órákat. A háború utáni újjáépítésben a szülők, diákok közmunkájával kezdődött meg a helyreállítás. 1947/48-as tanévre (az utolsóra) állt helyre az iskola belső élete.
Az évkönyvek tanúsága szerint a gimnázium mint katolikus felekezeti iskola egy baloldali rendszerben is fennmaradhatott volna, mert iskolai programjaival teljes mértékig együtt haladt a többi iskolával, és betartotta az általános rendelkezéseket, függetlenül attól, hogy azokkal egyetértett, vagy sem. A piarista rend szociális fogantatású volt, s ez a szellemiség évszázadokon keresztül érvényesült, a demokratikus értékrendszert magáénak vallotta, magyar szellemisége folytán pedig folyamatosan kiállt a nemzeti érdekek mellett, élen járt a magyar nyelv és kultúra terjesztésében. Alátámasztásul közli a kiadvány az utolsó tanév beszámolóját. Ebből kitűnik többek között, hogy a magyar népi kultúra ápolásában is élen járt az intézmény; híres önképzőköréből jeles irodalmi személyiségek nőttek fel.
A kötetet a gimnáziumi egyesületek (diáksegélyező, Mária-kongregáció, Ányos-önképzőkör, Szent Imre cserkészcsapat, Veszprémi Piarista Diákszövetség…) és az internátus, a Davidikum munkájának bemutatása, valamint a gimnázium híres diákjainak névsora zárja. E névsorban jeles egyházi személyiségek (Kopácsy, Lékai László, Steiner Fülöp püspökök) mellett kiemelkedő közéleti személyiségek, tudósok, írók, költők, művészek szerepelnek.
A kiadványt gazdag archív fotóanyag is gazdagítja.

Toldi Éva/Magyar Kurír


Akadémiai elismerés dr. Aczél Zsolt tanár úrnak, kecskeméti rendtársnak

Dr. Acél Zsolt kollégánk, tanárunk, rendtársunk a héten a Magyar Tudományos Akadémia székházában részesült tizenketted magával a Pedagógus Kutatói Pályadíjban. A díjat Németh Tamás, az Akadémia főtitkára adta át. A díjat olyan tanároknak ítélik oda, akik pedagógus hivatásuk gyakorlása mellett érdemes tudományos eredményeikkel is mindent megtesznek azért, hogy a magyar tudománynak legyen utánpótlása. Acél tanár úr az "Orpheus éneke" című pályamunkájáért kapta meg az elismerést.

A rangos díjhoz szívből gratulálunk!


Önállóan, tisztán, Istenbe vetett bizalommal - Patrocinium Nagykárolyban

A Kalazanci Szent József templomban gyűlt össze, az azonos védőszenttel rendelkező nagykárolyi iskola diák- és tanár közössége, hogy névadóját ünnepelje, az Ő közbenjárását kérje tevékenységeire és életére.

Kilenc órától, jelenlevő paptársaival Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök celebrált szentmisét, melynek elején a patrocínium lényegéről szólt: „Kalazanci Szent József ünnepe augusztus 25-én van, amikor a diákok vakáción vannak. De hogy ők se maradjanak le arról a köszöntésről, amit az egyház Kalazanci Szent József tiszteletére rendez, számukra egy újabb 'búcsút' tartunk. Buzdítok mindenkit, kérjétek Kalazanci Szent József közbenjárását iskolánkért, jótevőinkért, tanárainkért és diákjainkért, hogy azt a munkát, amit Isten dicsőségéért elvállaltak, maximálisan tudják teljesíteni. A legszentebb áldozattal, a szentmisével köszöntjük Kalazanci Szent Józsefet."

A szentbeszédet tartó Ft. Solomayer Sándor, a szatmárnémeti Szent János apostol és evangélista egyházközösség plébánosa, prédikációja elején visszagondolt nagykárolyi diákéveire, egykori tanáraira, akik tisztességre és becsületre neveltek, akikben mindig meg volt a tartás és a jóakarat: „Azért is vagyok hálás ezeknek a nagykárolyi tanároknak, és gondolok vissza rájuk nagy tisztelettel, mert tőlük azt is megtanultam, hogyan lehet valaki humoros úgy, hogy mindamellett következetes, szigorú, fáradhatatlan, és egészen egyenes ember."
A piarista rend 2003-mas egyetemes káptalanának dokumentumaiból idézve a nevelőkhöz, tanárokhoz így szólt: „A nevelés azt jelenti, hogy részt veszünk a diákok személlyé válásában. Megosztjuk velük mindazt, ami bennünk a legértékesebb. A nevelés azt jelenti, hogy szoros kapcsolatot alakítunk ki a tanítványainkkal, olyat, mint Jézus az övéivel. Teljes mértékben igényeset. Csak akkor tudunk adni, ha mi is folyamatosan törekszünk növekedni személyes érettségünkben. Úgy gondolom, ez egészen egyszerűre lefordítva azt jelenti, ha egy nevelőnek jó a kapcsolata a diákkal, akkor a nevelés is jó lesz, ha rossz a kapcsolata, rossz lesz, ha pedig semmilyen kapcsolata sincs, akkor semmilyen lesz a nevelés, nem fog átadni semmit. (...) Kalazanci Szent József azt írja az igen híres emlékiratában, hogy a nevelés önmegtagadó élet. Ne sajnáljátok magatokat a gyermekektől és a fiataloktól."
A diákokhoz fordulva, a szentleckében elhangozott történettel kapcsolatban elmondta: „Ahhoz, hogy te képes legyél az életed alakítani, arra van szükség, hogy Dánielhez hasonlóan - akkor is, ha a király parancsa más, ha az egész világ mást is csinál - tudj megállni a saját lábaidon, legyen kezdeményező készséged, ne várd, hogy mindig mások mondják meg neked, amit tenni kell, Istenbe vetett bizalmad legyen határtalan. Azt mondja Dánielről a Szentírás, hogy naponta háromszor imádkozott az ő Istenéhez. Nektek, fiataloknak ezt szeretném lelketekbe önteni: az iskolában legyetek önállóak, gondolkodásotokban és cselekedetekben kristály tiszták, és Istenbe vetett bizalommal naponta legalább háromszor imádkozzatok."
Poszet Anikó igazgató a szentmise végén köszönte meg a Püspökatyának a jelenlétet, Solomayer atyának a prédikációt, majd a jelenlevő vendégeket, tanárokat és diákokat köszöntve elmondta: „Kalazanci Szent József az egész életét, hivatását és rendjét a Szűzanyának ajánlotta. A piarista címerben is ott találjuk Máriának a monogramját. Meg vagyok győződve, hogy számunkra, iskolánk számára is a Szűzanya imája, közbenjárása, védelme a legnagyobb segítség és biztonság. Advent első vasárnapjától egy új egyházi év kezdődik, a Misszió Éve. Nagyon szép lesz az, hogy mától kezdve, minden nap legalább kétszer - amikor megérkezünk, bejövünk az iskolába, illetve amikor hazaindulunk, vissza otthonainkba - a Szűzanya és Kalazanci Szent József szobra között fogunk elsétálni. Biztos vagyok benne, hogy minden nap lesz mit megköszönni, kérni a Szűzanyától és Kalazanci Szent Józseftől."
A templomból az iskolába tértek vissza az ünneplő tanárok, diákok és vendégek, ahol Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök megáldotta az aulában, bejárat mellett felállított Szűzanya szobrot. A diákok éneke, a rézfúvós produkció tovább emelte az esemény hangulatát, teljessé téve a patrocíniumot.
Ruppert József Sch.P. "jóhír" emailjéből


2011. november 26-27-e között már hetedik alkalommal tartottak nyílt napokat a piarista nővérek, nagykárolyi rendházukban

 
Ruppert József piarista atya küldte szerkesztőségünknek az alábbi interjút, amely a minden évben sikeres nyílt napok kapcsán Kürti-Bokor Judit nővérrel, a nagykárolyi rendház vezetőjével készült. Judit nővér szeretettel mesél az adventi és karácsonyi kiállításról és vásárról, beszél az egész évi tevékenységeikről.
Olvassátok örömmel!

Riporter: Nővér, minden évben nagy ünnepet jelentenek a nyílt napok. Már sokadik éve rendezik meg, de azt hiszem, mégis nagy készülődés előzi meg. Mennyit készültek, dolgoztak idén rajta?
Kürti-Bokor Judit: Ez lesz a hetedik alkalom, hogy megtartjuk a Nyílt Napokkal egybekötött adventi kiállításunkat a gyermekeinkkel közösen készített koszorúkkal, asztali díszekkel, angyalkákkal, képeslapokkal, kopogtatókkal, adventi naptárakkal, és még sok más aprósággal. Valóban nagy ünnep számunkra ez a két nap, hisz várjuk a szeretteinket, barátainkat, ismerőseinket. Egy nagy család vagyunk sok-sok baráttal, és ez teszi örömtelivé a készülődést, aztán pedig az ünnepet magát. Igazából a novemberi hétvégeken már csak ezzel foglalkozunk, előtte viszont gyűjtjük a hozzávalókat, tobozokat, terméseket, elkészítjük azokat a tárgyakat, amelyek tárolásához nincs nagy helyre szükség, mert abból van a legkevesebb a házban. Inkább egy újabb gyermeknek kerítünk helyet, ha szükséges, mintsem egy raktárnak. Tehát a „munka" nagy része utolsó hetekre marad. Ilyenkor valóságos káosszá válik az életünk minden téren, mert ezek különleges napok, semmihez sem hasonlíthatóak. Mindenki mozog, mindenki csinál valamit, keresgél a virágok, tobozok között, ragaszt, száraz oázist vág, gyertyákat tűz a koszorúkra, táncol az asztalok között, énekel, vagy éppen sokadik alkalommal uzsonnázik. Az ebédlőt műhellyé alakítjuk és a nagyobbakkal éjszakába nyúlóan próbáljuk a színeket, formákat egybeilleszteni. Nagyon jól érezzük magunkat, sokat nevetünk, viccelődünk egymás munkáival, még a fáradságot is elfelejtjük, ami ezzel jár. Ágnes novíciánk fogalmazta meg nagyon találóan, hogy ilyen sok időt soha nem töltünk együtt, mint ezekben az előkészületi napokban, amikor különösebben semmi mást nem csinálunk, mint megajándékozzuk egymást magunkkal. Különleges napok ezek...

Riporter: Aztán jön maga a rendezvény, kinyílnak az ajtók, és a vendégek elviszik a sok szeretettel készített tárgyakat...
Kürti-Bokor Judit: A rendezvény maga mindezek folytatása. Már nem csak egymás megajándékozása, hanem mások felé fordulásunk. Kinyílunk, kinyitjuk a szívünket és a kapunkat. Semmit nem akarunk megtartani magunknak. Ez a két nap már nem rólunk szól, hanem azokról, akik eljönnek hozzánk. Ők lesznek fontosak. Napokig, hetekig töltekezünk egymással, hogy aztán minél többet ajándékozhassunk magunkból is és nem csak az elkészített koszorúkból. Ha valaki elvisz tőlünk egy ajándéktárgyat, akkor minket is elvisz egy kicsit ezzel együtt. Ott leszünk, amikor meggyújtja az adventi koszorún a gyertyákat, amikor imádkozik, készülődik a Karácsonyra, amikor a családi asztalt a mi tálkáinkkal díszíti, részesei leszünk az ünnepének. Mint minden évben az idén is készültünk egy külön meglepetéssel: mindenkinek, aki eljön hozzánk egy kidíszített, festett kövecskét adunk ajándékba, amelyen Márk evangéliumából talál egy idézetet, amit otthon elolvashat. Soha nem vagyunk egyedül, de hála Istennek nem csak Őt tudhatjuk magunk mellett.

Riporter: Túllépve kicsit a nyílt napok hangulatán és visszatekintve az eltelt évre: milyennek értékeli az eltelt esztendőt itt a rendházban és azon kívül?
Kürti-Bokor Judit: Minden évnek meg van a szépsége és a nehézsége egyaránt. Így kerek az életünk. A gyerekek nőnek, s ami nem titok, hogy nagyon nagy hangsúlyt fektetünk a tanulásra kicsiknél, nagyoknál. Az idén sokkal könnyebb volt, hisz Isten küldött segítséget a nagykanizsai piarista iskolából. Bori magyar szakos tanárnő, aki egy évet tölt nálunk és nem csak a gyerekekkel foglalkozik délutánonként, hanem minden másból kiveszi a részét, igazi társunk nekünk felnőtteknek. A megosztott teher kisebb teher, a megosztott öröm nagyobb öröm...
Mindent összevetve: kegyelemből élünk és nagyon jól élünk. Nap, mint nap megtapasztaljuk Isten és az emberek szeretetét. Azt hiszem soha nem volt okunk panaszra, és most sincs, számba véve az elmúlt esztendőt. A legfontosabb, hogy ne csak fizikai értelemben beszélhessünk a lányaink növekedéséről, hanem lelki értelemben is. Ez még az iskolai bizonyítványnál is fontosabb. Ha el tudjuk mondani, hogy ezen az úton tovább tudtunk lépni, akkor semmi sem volt hiába való. Akkor nem éltem hiába szerzetesként, piaristaként, anyaként az elmúlt évben. Most azt mondom, hogy érdemes volt...

Riporter: Ugye a nővérek munkája továbblép a rendház falain, ahol életük hétköz- és ünnepnapjait osztják meg tizennyolc kislánnyal. Egy napközit is működtetnek a régi zárda egyik épületében, hova a környékbeli rászoruló gyerekeket várják, együtt étkeznek, tanulnak. Ott hogyan zajlott az év?
Kürti-Bokor Judit: A napközi egy más világ számunkra. Alapjában véve nem sokban különbözik a gyermekotthontól, mégis más. A mi küldetésünk piarista nővérekként ugyanaz, a gyermekeink viszont két világban próbálnak egyszerre élni. Nagyon sok esetben ütköznek ezek a világok, hisz kevés az olyan család, amely a mi értékeinket tartaná szem előtt az élet különböző területein. A gyerekeknek olyan nehéz különbséget tenni a jó és a rossz között, pedig mi azt szeretnénk, ha már a jó és a még jobb között tudnának választani! Ezért nagyon sokat kell imádkoznunk és dolgoznunk. Megtesszük, és hiszem, hogy mindkettő meghozza gyümölcsét. Az idő nekünk dolgozik! Mi pedig nem adjuk fel! Harcolunk a gyerekekért... Az elmúlt évben próbáltunk nagyon sok mindent átadni nekik. Természetesen iskolaidőben itt is nagy hangsúlyt fektettünk a tanulásra, de az eredményeink sajnos nem olyan látványosak, mint az otthonban. Talán azért is, mert nagyon sok negatív hatás éri a gyerekeket úgy otthon, mint az iskolában. Persze nem csak a tanulást tartjuk kizárólagosan fontosnak, hisz mást is el kell sajátítaniuk, mint a kötelező iskolai tantárgyakat. Ezért, leginkább vakációkban és néha hétvégeken is különböző programokat szervezünk számukra. A nyarat tematikus hetekre osztottuk, volt például Biblia hét, mesemondó-, informatika-, egészség-, történelem-, kézműves-, illemtan-, sporthét, ahol megpróbáltunk játékosan tanulni, hogy észrevétlenül maradjanak meg fontos dolgok. Elsősorban Isten a mi nagy segítségünk, hisz nála nincs jobb pedagógus, Kalazanci Szent József és Boldog Celestina Donati lányaiként csak Rá kell figyelnünk és történnek csodák! Segítségeink a munkatársaink, akiket nagyon szeretünk, mert szívüket, lelküket a mienkhez csatolják.

Riporter: Melyeket mondaná a Nővér az elmúlt év legörömtelibb eseményeinek, történéseinek?
Kürti-Bokor Judit: Az életünk apró örömökkel lesz teljes, és abból igazán akad minden napra. Lehet örülni egy tízesnek, de ugyanúgy egy ötösnek is, amit iskolából hoznak. Örömteli egy szép délután is, amit szeretetben együtt töltünk, egy lelki nap, egy közös szentségimádás, sok minden más. Minden napra jut valami legörömtelibb. Amit mégis ki szeretnék emelni az elmúlt évben, az Ágnes noviciátusba lépése volt. Ő az első, aki a mi közösségünkben kezdte el a szerzetesi képzést és itt is folytatja. Számunkra ez nagy megerősítés. Vannak még olyan fiatal lányok, akik ezt az utat szeretnék járni, mint mi piarista nővérek, a társunkká, testvérünkké válva.

Riporter: Nővér, mit vár a következő évtől, mit kérne a jövőre?
Kürti-Bokor Judit: Remélem sok meglepetést tartogat számunkra az Úr. Bármi is legyen, csak azt mondhatom, amit minden imámban megfogalmazok: legyen meg az Ő akarata! Nem tehetek, és nem is szeretnék mást tenni. Tehát bármi jöhet, Vele képesek vagyunk minden akadályt megoldani, minden kérdést megválaszolni. De azért, ha kérhetek, márpedig kérhetek, akkor mindig új társakat kérek, mert azt érzem, hogy nagyon sok a tennivaló, és nagyon sok szépet lehetne még tenni Isten dicsőségére.
Riporter: Nővér, köszönöm a beszélgetést!


Megjelent a "Piaristák MA" 3. száma

Örömmel hirdetjük, hogy megjelent a Piaristák MA című tartományi újság harmadik száma, elérhető a piarista iskolákban, templomokban. 

Reméljük mindenkinek elnyeri tetszését a harmadik szám, várjuk a hozzászólásokat, ötleteket az alábbi email címen: ujsagpiarista.hu.

A www.piarista.hu weblapon olvasható online változatban is.


Advent a Piarista Nővéreknél - Tóth Bori írása a Piarista Nővérek nagykárolyi rendházában megélt Adventről

Tóth Bori magyar szakos tanárnő a Nagykanizsai Piarista Iskolából érkezett a piarista nővérek nagykárolyi rendházába, hogy egy éven keresztül együtt éljen velük, megtapasztalja a gyerekekkel való foglalkozás örömeit, a hétköznapok és ünnepek apró csodáit. Alábbi írásában adventi élményeit osztja meg velünk:

Ujjong a szívünk, dalra gyúl, nincs már messze az Úr...
Egyszer volt, hol nem volt, volt, volt egyszer egy kicsi ház... No, nem is volt olyan kicsi, hiszen tizennyolc leánynak éppen elegendő, hogy napról napra testben és lélekben gyarapodjon benne. Ott élnek együtt a nővérekkel az alföldi szép rónaság egyik legszebb csücskében, Szatmár kies tájainak bájosabbik szögletében, de még az Óperenciás tengeren innen.
Hideg őszi napok sorjáztak, amikor először zendült meg egy apró csengőcske annak a teli doboznak az alján, amiben az adventi nyílt nap kellékei pihentek tavaly óta. A hangocska tiszta volt és vidám, tele várakozással. Az őszi hétköznapok szürke egyhangúságát sem ismerte a ház egyetlen lakója sem, de az elkövetkező heteket az utolsó porcicáig az éber készenlét és az átható alkotó kedv járta át.
Angyalok haja fonódott, gyöngyök színe csillant, arany gömbök koccantak az imakavicsokhoz, adventi koszorú gyertyái várták az asztalon fészkelődve, hogy magukra ölthessék a számukra varrott szoknyácskákat. Mire a forró ragasztó ökörnyálai beszőtték az alkotóműhelyt, már minden arra várt, hogy megmutathassa magát. Advent első vasárnapjának hétvégéjén a ház megnyitotta kapuit az idelátogatók előtt.
 
Két teljes napon át nyílt az ajtó szakadatlan, futottak az izgatott lábak, hogy az érkezőnek elébe siessenek. Nem kezdődött szebben Advent hetedhét országon! Nem volt olyan kicsi és nagy, aki ne várt volna valakit vendégségbe, közben gyakran megkérdezve: vajon hozzám is eljönnek-e? Majd boldog örömmel karolt bele a vendégébe: hát megjöttél, de jó, hogy itt vagy!
Így esteledett a házra, amikor az első gyertyát meggyújtották az adventi koszorún.
Karácsonyt várva lázban a Föld
Isteni gyermeket köszönt.
A kezdeti napok várakozása velük maradt a hétköznapokra is. Ott csücsült az asztal sarkán, mikor délutánonként a ház valamennyi lakója azzal küzdött, hogy a másnapi iskolai készülés rendben legyen. Ott bizsergett a téli hideget megvendégelő padláson a ruhát teregető szorgos kezek hidegében. A reggeli csésze meleg csipkebogyó tea is azt juttatta eszükbe, milyen messze vannak már a csipkebogyó szedés karcolatai: itt van már karácsony, közeleg az új esztendő.
Amikor advent második vasárnapján a koszorú köré gyűltek kicsik és nagyok, a hétköznapi nyüzsgés után újra csend borult a házra. Két gyertyát gyújtottak a koszorún, majd a szentírási szavakat olvasva: készítsétek az Úr útját, arról estek gondolkodóba, vajon milyen feladatot jelent ez a számukra, kinek milyen előkészületet kell tennie, ha idejében, kívül-belül készen akar állni az ünnepre.
S már ott kopogott a Mikulás csizmája az utca kövein. De a házba egészen halkan jött. Az ajtónyitódás neszében lépett le a szánjáról, a beszélgetések ritmusára sétált végig a folyosón, és aztán csak megállt, csendesen és várakozott. Megvárta, míg a ház lakói felfigyelnek rá. Ajándékot hozott, szeretetet és törődést. S bár mindenkit megörvendeztetett, hogy megjelenése után nem tűnt el nyomtalanul, az őt a házba invitáló angyalok biztatására elsőként a felnőttekhez köszönt be. Személyes meglepetéseket tartogatott a számukra piros skótkockás csomagokban, amelyek a karjáról lógva vidáman billegtek a derekára kötött piarista cingulus mozgását követve. Ajándékképpen itt maradt ő maga is, s nincs olyan nap, hogy mosolygós kék tekintetével ne biztatná a reggelente elindulókat, vagy ne üdvözölné a megérkezőket.
Az elkövetkező héten a várakozás izgalma az ajándékozás örömével gazdagodott.
Sok fejtörést okozott, hogyan készül a karácsonyi havazós gömb. Különösen a hópelyhek mibenlétével gyűlt meg a baja az alkotóknak, hogyan lesz ebből mihamarabb ajándék! Szabadon választott próbatételül néhányan, azok közül, akik megtehették, részt vettek az adventi rorátékon még a tanítás előtt.
Tanítás után pedig mézeskalács díszítő cukrászsegédek érkeztek haza megfáradva a jó ebéd mellé, hajukon a cukorhab nyomait estig őrizgetve.
A harmadik adventi gyertya meggyújtásakor a lányok azt a kérdést kapták, mit gondolnak végig, mikor valakinek a születésnapjára készülnek. Úgy szerezhetjük az ünnepeltnek a legnagyobb örömet, ha végiggondoljuk, milyen ő, minek örül, mi miatt bánatos, miről beszél nekünk leggyakrabban. Így szép lassan megtalálhatjuk magunkban azt, ami a mi ajándékunk lehet a számára. Sokat törték a fejüket, mi lenne a legmegfelelőbb születésnapi ajándékuk a kis Jézus számára.
A készülődéssel azonban nem voltak egyedül. A lányos háztól alig egy nyúlszökésnyire tanult, játszott, falatozott együtt a Nővérek másik kis közössége. Ebben az adventi időben különösen nagy munkában voltak. Papírzörgésből, még bátortalan, akadozó felolvasás hangjaiból és a rendezői instrukcióból mese szövődött a napközi falai között. A történet főszereplője, Márton bácsi öreg cipészszívével igen szánta a Szent Család nehéz sorsát, s közben műhelyének melegével, egy-egy pohár teával, jó szóval ajándékozta meg az ajtaja előtt a hidegben toporgókat. A próbateremben halk kuncogásból, hólapátolást, hógolyózást mutató mozdulatokból, bátorító ölelésből a mese életre kelt.
A negyedik adventi gyertya lángja teljessé teszi a várakozás fényét. Míg idáig eljutunk, sikerül-e életünk tiszta fénye köré ülepedő hibáink, tévedéseink árnyékát messze űzni? Hogy a karácsonyi fényben szerethessünk és törődhessünk egymással.

...a világban mindenkire rá van bízva valami. Valami nagyon fontos, amivel el kell jutni az Üveghegy elé, s aki az Üveghegy elé akar jutni, annak ismernie kell testvérét, anyját, nagyapját, tudnia kell, hogy az Üveghegy vára mindenki előtt nyitva áll, csak szeretet és tiszta szív kell hozzá.


A PIARTOUR 2012 évi útitervei

1. 2012. április 20-21. (péntek-szombat): kétnapos út Sopron környéke és Bugenland néhány helyére. (Raiding-Deutschkreutz-Fertőd-Laxenburg-Hinterbrühl.) Utazás Sopronig egyénileg vonattal, onnan autóbusszal. Visszaút Sopronból szintén egyénileg vonattal történik.
Részvételi díj: 8000,- Ft, amely jelentkezéskor fizetendő.

2. 2012. május 8-12. (kedd-szombat): körutazás Erdélyben (a létszám betelt).

3. 2012. szeptember 11-15. (kedd-szombat): 5 napos út négy ország érintésével. (Horvátország: Vukovár - Valpó - Eszék - Újlak - Kórógy; Szerbia: Bács - Doroszló - Zombor - Csantavér - Törökbecse - Aracsi pusztatemplom - Nagykikinda; Románia: Temesvár - Arad - Világos - Belényes - Medvebarlang - Nagyszalonta - Nagyvárad). 
Részvételi díj: 210 Euro, mely tartalmazza a busz, a félpnaziós ellátás és a belépők költségét. Jelentkezéskor 100 Euro előleg fizetendő.

4. 2012. szeptemberében és októberében két egynapos autóbuszos  utat tervezünk:
a) Fót (kastély és templom) - Vácrátóti arborétum - Gödöllői kastély
b) Vác (Székesegyház és centrum) - Zebegény (Kós Károly által tervezett templom, Szőnyi emlékmúzeum).
Az utóbbi két útról később közlünk részleteket.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk, jelentkezés a Diákszövetségben!


Jelenits István az "Igen"-nek: lazasággal menjen be a tanár az órára

 

A szülők is idegesek, és nem tudják már mire való volna az iskola. Azt várják tőle, hogy a kész tudásanyagot a gyerek fejébe beletegyék, amivel majd bejut az egyetemre. Holott minden gyereket arra kellene megtanítani, hogy a saját helyzetéből, tehetségéből kiindulva, gondolkodni tanuljon meg – mondta az Igennek adott karácsonyi interjújában Jelenits István piarista szerzetes, irodalmár.

Az én kamaszkorom a háborúra esett. Nagyváradon éltünk, édesapám tisztviselő volt, és amikor néhány kézipoggyásszal el kellett menekülnünk, a hátam mögött ottmaradt a gyerekkorom. Budapesten rátaláltam a piarista iskolára, és abban egy új otthonra, olyan környezetre ahol jól éreztem magam – meséli Jelenits tanár úr az Igen.hu-n, hozzátéve: a piarista lét nem egyszerűen vizsgákra készíti fel a gyerekeket, hanem igyekszik a világban is eligazítani őket.
Szerinte a tanár „nem csak egy feladatra kap megbízást, hanem gondolkodni, meg problémákat felismerni kell megtanítania a gyermeket. Persze a mai iskola egyik nehézsége, hogy nagyon sok információs eszköz áll a gyerek rendelkezésére, amivel megtanul bánni, és ha elunja, egy másik dologgal kezd foglalkozni.” A szülő pedig „nem azzal tud segíteni, hogy pusztán ellenőrzi a gyerek leckéjét vagy megcsinálja helyette. Legyen inkább kíváncsi arra, hogy most mit és hogyan tanít az iskola, így tudja felkelteni a gyerek érdeklődését.”
Jelenits István kifejti: „a tanárnak a családot magát is segíteni kell a nevelésben. Ehhez a szülőknek is nagyobb megértéssel kell a tanárhoz fordulniuk, hogy ne csak a gyerekét bízza az iskolára, hanem maga a családfő is bizalommal forduljon hozzá.”

A piarista szerzetes az esélyegyenlőségről elmondja: ez „sportnyelven szólva nem azt jelenti, hogy mindenki egyforma méretű cipőben fut. Hanem attól esélyegyenlőség, hogy mindenki olyan cipőt hord, amekkora lába van. Nem tűnnek el a társadalmi egyenlőtlenségek akkor, ha ugyanazok elé a feladatok elé állítjuk az otthon elhanyagolt gyereket, és az otthon is inspiratív szellemi környezetben nevelkedőt. Csakis attól, hogy másképpen foglalkozunk az egyikkel és a másikkal is.”
Hozzáteszi: a tanárnak „nyitottnak kell lennie a gyerekekre. A gyakorlott tanár folyamatosan kontaktust tart velük, és észre veszi ha unják, akkor gyorsabban lép tovább. Vagy megkérdezi őket valamiről és egy együtt gondolkodás alakul ki tanár és diák között. Aztán a tanárnak lélekjelenléte kell, hogy legyen. Találja fel magát, és azzal a lazasággal kell bemennie egy osztályterembe, hogy nem feltétlenül azt fogom csinálni, amit elterveztem. Lehet, hogy el kell engedjem majd a terveimet.”

teljes interjú az Igen.hu-n olvasható.
forrás: Magyar Kurír

 
 


Pro Urbe Budapest díjat kapott Lukács László piarista atya

 

Budapest Főváros Közgyűlése Lukács László piarista tanárnak, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola főiskola alapító rektorának, a Vigília főszerkesztőjének „A keresztény eszmeiséget képviselő példamutató életútja elismeréséül” Pro Urbe Budapest díjat adományozott.

A díjat a Főváros Napja – 2011. november 17-e – alkalmából tartott ünnepi ülésen adták át.

forrás: Magyar Kurír


Könyvajánló: Erdő Péter "Egyház, kultúra, társadalom" című könyve

Az impozáns küllemű, több mint hétszáz oldalas kötet Erdő Péter bíboros prímás 1993. és 2011. között elhangzott beszédeit, megjelent interjúit, írásait tartalmazza. A jelzett csaknem húsz esztendőben a szerző egyetemi tanárként, egyházi jogtudósként, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektoraként, majd magyar katolikus egyházfőként, a legfiatalabb bíborosként fejtette ki gondolatait a címben jelzett három területen.

A bíboros prímás az egyház küldetését vizsgálva tényként állapítja meg: a történelem során mindig összekapcsolódik a társadalmi igazságosság és az emberiesség problémáival. A társadalmi igazságosságért való küzdelmet az egyház elsősorban a keresztény értelemben vett felszabaduláson keresztül szorgalmazza, ez a felszabadulás pedig a bűntől való megszabadulást jelenti. Jézus Krisztus „jelet akart adni, a megtérést akarta az emberi szívekben elindítani, a bűnbocsánatot hozta meg, és ez nagyobb erő minden gyakorlati szerződésnél, minden külsőleg látható átalakításnál. Tehát a kereszténységtől idegen a földi paradicsom eszménye, és éppen ezért a felszabadítást is inkább az ember szívéből indulva képzeli el és vallja.”
Erdő Péter figyelmeztet, hogy Isten előtt vagyunk felelősek közösségünkért és közösségi értékeinkért, családunkért, nemzeti kultúránkért: „Nem szabad kipusztulnunk, és nem lehetünk nemtörődömök, mert ránk, ma élő nemzedékekre bízta Isten azt a csodálatos értéket, amit például a mi nemzeti kultúránk és nyelvünk jelent. Tehát minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy továbbadjuk ezeket. El kell fogadnunk a születendő emberi életet. Hiszen minden emberi személy végtelen érték.”

A kötet szerzője hangsúlyozza a családi élet meghittségének fontosságát, azt, hogy a gyerekek kapják meg otthon azt a nevelést, oktatást, ami elősegíti a kibontakozásukat. Napjainkban, amikor a mindennapok fő tendenciáit szinte kötelezően előíró tömegkommunikációs eszközök degradálják a család fogalmát, kisebbítik annak alapvető fontosságát, a magyar katolikus egyházfő egyértelműen fogalmaz: „Korunkban a társadalomnak különösen is szüksége van a családra.” Kutatások bizonyítják, hogy az embernek alapvető igénye van az egzisztenciális biztonságra és arra is, hogy fontosnak érezze magát. Aki nem készül fel a családban az élet törvényszerű konfliktusaira, annak későbbi sorsában nagy törésekre kerülhet sor. Elszigetelődhet, sőt ha nem sikerül az, amit elgondol, amit kívánna magának, könnyebben folyamodhat erőszakhoz céljai elérése érdekében. A jó és teljes, hagyományos értelemben vett család segít bennünket abban, hogy képesek legyünk megfelelően kezelni az élet feszültségeit.
Erdő Péter saját szülei nemzedékét említi példaként, hogy a mainál sokkal rosszabb körülmények között milyen bátorság kellett ahhoz, hogy elfogadják a gyermekáldást, és szeretetben, tisztességben felneveljék őket. Felidézi, hogy édesanyja, rákos betegként, felkészülve az utolsó útra, elgondolkozott az életén, amely földi értelemben sikertelennek látszhatott. S akkor ránézett hat gyermekére, és azt mondta: „Ti vagytok az én életművem!” „Azt hiszem, az az öröm, amit ekkor érzett, csak annak érthető, aki maga is megtapasztalta, hogy mit jelent szeretetből életet adni, elfogadni és felnevelni” – írja Erdő Péter, hangsúlyozva, hogy a szeretetben élő családi közeg az, amelyben megtanulhatjuk a valódi szeretetet, a megbocsátást, elismerve, hogy gyarlók vagyunk, a családból „kell kisugároznia a megbocsátó és segítő szeretetnek a társadalom felé is… a család mint a szeretet műhelye át tudja alakítani maga körül az emberi viszonylatokat.”
A bíboros prímás behatóan vizsgálja, hogyan viszonyul egymáshoz a kereszténység és Európa. Mint írja, ma már azt a kérdést kell feltenni, hogyan tud létezni Európa a kereszténység nélkül? „… hogyan lehet ma jogállamot működtetni demokratikus eszközökkel egy szélsőségesen relativista ideológia alapján? Az Európai Unió válságban van, gazdasági, társadalmi és erkölcsi válságban.” Erdő Péter rámutat ugyanakkor, hogy egyes jelentős európai politikusok – függetlenül attól, hogy hívők-e vagy sem – ma már felismerték, hogy „erkölcs nélkül, valamilyen minimális közös, objektív erkölcsi meggyőződés nélkül a jogállam működésképtelen. Következésképpen az államnak is érdeke, hogy legyen erkölcs… Ám az állam nem képes arra, hogy erkölcsi értékrendet teremtsen.” Ez már a szocializmus évtizedei alatt bebizonyosodott. A kötet szerzője Európa egyik legszekularizáltabb államára, Franciaországra hivatkozik, ahol kiemelkedő politikusok mondták ki: az állam nem képes erkölcsi értékeket létrehozni, azok az emberi szerveződésekben találhatók, és fontosnak tartják az ilyen közösségekkel, különösen az egyházzal és a vallási közösségekkel való hatékony együttműködést.
A bíboros prímás emlékeztet rá: az egyház küldetése sohasem az volt, hogy mi magunk jól érezzük magunkat, „a keresztény világnézet lényegéhez tartozik a küldetéstudat. Ennek a küldetéstudatnak bennünk is elevennek kell lennie. Észre kell vennünk a társadalomban mindazokat a területeket, ahol segíteni tudunk az embereken, segíteni tudunk a közösségen, elsősorban azzal, hogy az igazságot közvetítjük feléjük, másodsorban cselekvőleg is, ahol erre szükség van.”
A keresztény értelmiség feladatával kapcsolatban a magyar katolikus egyházfő hangsúlyozza, hogy „Az élet, a család, az igazságosság, a szolidaritás, a jövőért, a világért való felelősség, a kultúráért, a nemzeti kultúránkért, azonosságunkért és értékeinkért való felelősség olyan szempontok, amelyeknek a keresztény értelmiség munkáját is irányítaniuk kell.” Az egyház és a keresztény értelmiség között pedig természetesen szoros szövetség van, hiszen a bíboros szerint az egyház nem tud a keresztény értelmiség szaktudása nélkül konkrét erkölcsi útmutatást sem adni a társadalomnak. A tágabban értelmezett világi hívőknek pedig nem az a feladatuk, hogy a hiányzó papot bizonyos helyzetekben helyettesítsék, „A fő dolguk a világban van: az evilági dolgok rendjének az evangélium szerinti alakítása. A hitnek az életet kell alakítania. Így a közvetlenül az emberek hitét és kegyelmi életét hivatásszerűen munkálók a világ alakításán fáradozókkal együtt szerves egészet alkotnak.” A közélet, a gazdaság, a társadalom, a kultúra területén végzett munka pedig „akkor jelenti a mindennapok keresztény megszentelését, ha valóban a közjóra irányul… A hívő embert belsőleg foglalkoztató kérdés… legfőképpen az, hogy mit kíván a közjó az adott helyzetben. Ehhez először is hitelesen keresztény emberképre van szükségünk. Világos képre arról, hogy ki az ember, hogy mi a jó az embernek. Azután erkölcsileg is ellentmondást nem tűrő kötelesség, hogy a saját szakterületünket, környezetünket kiválóan ismerjük. Csak így tudjuk látni a tényleges helyzetet, így tudunk erkölcsi elveink és a konkrét tennivalók között hidat verni. Ezért a keresztény embert a hivatásában, foglalkozásában végzett nagyon színvonalas munkának kell jellemeznie. De nélkülözhetetlen a szerénység, az egyéni előnyökről való lemondás készsége is.”
Erdő Péter püspöki jelmondata: „Kezdetben nem volt más, csak a kegyelem.” Egy interjúban kérdésre válaszolva a bíboros prímás emlékeztetett rá, hogy Szent Ágoston írja: „Keresd az okot, keresd az értelmet, és nem találsz egyebet, mint kegyelmet.” Erdő Péter vallja: „Tehát ami az embernek az életében sikerül, ha tud értéket alkotni, ha tud jót elérni, akkor az Isten kegyelmére vezethető vissza.”
Ez a folyamatosan működő isteni kegyelem és irgalom adhat reményt hívőnek és nem hívőnek egyaránt. A szeretet-Isten, Jézus Krisztus soha nem hagy bennünket magunkra, a legkilátástalanabbnak látszó helyzetekben sem. A bíboros prímás hangsúlyozza, hogy a Krisztusban való hit, „a keresztény hit teljessége… nem valamilyen emberi okoskodásból levont puszta következtetés, hanem kegyelem: Isten ajándéka.” Ahogy azt Szent Pál apostol írja: „Aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Mert egy az Isten és egy a közvetítő Isten és ember között, az ember, Jézus Krisztus” (1Tim 2,4-5). Erdő Péter figyelmeztet: „Ennek kell a hírnökeivé és a misszionáriusaivá válnunk Európa újraevangelizciójában. Ebben a meggyőződésben egynek kell lennünk többi keresztény testvéreinkkel, hogy az egység tanúságtételünk erősítője legyen” 

(Szent István Társulat, 2011.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír


"Ablak a múltra" - Kerényi Zoltán piarista öregdiák fotómontázsainak kiállítása

Tisztelt Mikecz Tamás Úr!

Szeretném az Ön ill. a Piarista Diákszövetség Hírlevél olvasóinak figyelmébe ajánlani a következő kiállítást, mely egy egészen különleges fotómontázs-sorozat. Ami miatt Szerkesztő Úrhoz fordulok, annak az az oka, hogy Kerényi Zoltán a Budapesti Piarista Gimnázium öregdiákja (1991-1995), így körükben emiatt is érdeklődésre tarthat számot.

Mottó: "A múlt nem csak megsárgult fénykép, hanem kézzel fogható valóság. Ezt könnyű meglátni a régi és új fényképek egymásra helyezésével. Mert van helye az újnak, és van amit érdemes megőrizni a múltból..."

Üdvözlettel:
Pavlics Tamás
fióka ART On-line Képző és Iparművészeti Galéria
A Kiállítás megnyitója:
"ABLAK A MÚLTRA" - Kerényi Zoltán fotómontázsai
Időpontja: 2011. 12. 15. 19 óra
megnyitja: Kiszelly Zoltán politológus
Közreműködik: FSB cím: Fiktív Gasztrogaléria
Helyszíne: Budapest, VIII. Horánszky u. 27. 
www.fiktivpub.hu