A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

Időpontok: 2019. február 21-én, 17.30 órakor és 2019. március 21-én, 17.30 órakor

Helyszín: a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Díszterme
(Piarista köz 1. 2. emelet)

Egyidőben két rendezvényünkre is invitáljuk a Piarista Szalon hűséges látogatóit. Az időpontbeli közelségük indokolja, hogy egyszerre hirdessük meg a műfajában két különböző összejövetelünket.
Februárban egy régebb óta tervezett művészeti témájú est keretében a Hegedűs-házaspárt látjuk vendégül. Az est címe: „Egy este a Hegedűs Endre – Hegedűs Katalin művészházaspárral”. Kedves zeneszerzőikről, a zene spirituális hatalmáról, életükről, pályájukról kívánunk beszélgetni velük. Minthogy elhozzák Roland zongorájukat is, élőben is hallgathatjuk a neves művészpár játékát. Akik ismerik, tisztelik és szeretik a mai magyar előadóművészetben egyéni hangot és erkölcsi magatartást képviselő jelenlétüket, bizonyosak  lehetnek abban, hogy egy hamisítatlan Hegedűs-est élményére készülhetnek.
Éppen az ő spirituális üzenetet hordozó művészi alapmagatartásukra tekintettel gondoltunk arra, hogy az Aulában Bendzsel Miklós szervezőtársunk szerkesztésében kortárs mai képzőművészek zenei és vallásos tárgyú műveiből is mutassunk be néhányat. Zenei est – képzőművészeti minitárlat: erre hívjuk tehát a Szalonunk érdeklődőit.
Márciusban a Szemenyei 1978b osztály kezdeményezésére és részben szervezésében folytatjuk a 2016-os és 2017-es irodalmi nosztalgiaóra sorozatunkat. Izgalmas témákat választottak a felkérést elfogadó tanár urak. A két óra keretében a következőket hallhatjuk:
1. dr. Lukács László: A vallásos motívum a kortárs irodalomban, elsősorban Iancu Laura költészetében.
A kortárs magyar szerzőknél a vallásos kötődés nem mindig jelenik meg az irodalmi alkotásokban, azonban vannak szerzők, akiknél a vallásos motívum kerül az előtérbe, jóllehet a vallásosság kifejeződése sokkal elvontabb, mint a megelőző korszakok alkotásaiban. Az irodalomóra ezt járja körül. 
2. dr. Jelenits István: "Oly korban éltem én e földön"
Radnóti Miklós költészete és a kor, amelyben élt. A kor, amelyben élt, nem értette őt, de mi, a mi korunk érti-e, akarja-e érteni, felismerni az időszerűségét? Ott van-e a szívünkben a Himnusz és a Szózat mellett a Nem tudhatom, mint a huszadik századi magyar sors himnusza?

Az esteket szerény agapé zárja az Aulában.

Név szerinti regisztrációt kérünk és várunk a megjelenéstől számítva a szokásos piaristaszalon@mpdsz.piarista.hu email-címen, illetve Várgedő Tamásnál a 70 391 4359 telefonszámon. Kérjük, pontosan adják meg, hogy melyik rendezvényre jelentkeznek (akár mindkettőre).

Jelentkezéseket csak a terem befogadóképességének határáig tudunk elfogadni. Ezért kérjük, hogy csak azok jelentkezzenek, akik valóban el is jönnek, illetve az esetlegesen közbejövő akadályoztatást jelezni szíveskedjenek.

Szeretettel
a Piarista Szalon szervező Kollégiuma

Sok öregdiák hosszú évek óta kinyilvánított kívánsága teljesülhetett 2018. november 22-én. A Mikszáth téri Gimnázium igazgatói folyosójáról 2011-ben a kiköltözés előtt leszerelt, s azóta raktárban tartott tanári emléktáblák végre elhelyezésre kerültek a Duna-parti Gimnázium 5. emeleti előterének a volt Tartományfőnökség felé eső oldalfalán. Hosszú egyeztetések előzték meg a végső döntést, amelyet Labancz Zsolt tartományfőnök úr és Szilvásy László gazdasági igazgató atya hozott meg. Egyben engedélyt kaptunk a szintén raktárban kallódó Teleki Pál-emlékmű felszerelésére is.

Az ünnepélyes újraavatás napját nem véletlenül tettük november 22-ére, Szent Cecilia napjára. Mert ez az a nap, amikor megemlékezhettünk a 2 éve elhunyt Borián Tibor atya 85. születésnapjáról, pappá szentelésének 60., az általa vezetett Sík Sándor Kamarakórus (SÍKKÓ) alapításának 70. évfordulójáról is. Az ünnepség programja a következő volt:
• 18 órakor szentmisét mondott a 2. emeleti Kápolnában dr. Nemes György SchP.
• Utána a 2. emeleti Zeneterem falán felavattuk a SÍKKÓ emléket.
• Az 5. emeleti előtérben sor került a régi táblák és Teleki Pál emlékművének újraavatására.
• Végül lelepleztük Borián atya új emléktábláját ugyanott.
Nemes György atya homíliájában valamennyi tanáráról név szerint megemlékezett, de kiemelten az évforduló kapcsán Borián atyáról szólt. Idézünk röviden a beszédéből:

BORIÁN TIBOR
1933 – 2016
A KECSKEMÉTI ÉS A BUDAPESTI ISKOLÁK TANÁRA,
BUDAPESTI ÉS VESZPRÉMI IGAZGATÓ,
A SÍK SÁNDOR KAMARAKÓRUS KARNAGYA
EMLÉKÉRE
HÁLÁS TANÍTVÁNYAI ÉS KÓRUSCSALÁDJÁNAK TAGJAI
2018

Ez áll azon az emléktáblán, amit most felavatunk. Az emléktáblák célja az emlékezés és az emlékeztetés. Nyilván mindenkinek nem tudunk szobrot, de domborművet sem állítani, emléktáblát igen. Két fontos, „ars poeticanak” megfelelő idézetet említenék tőle: „Életem során mindig úgy lettem elöljáró, hogy egy nagy formátumú elöljárót követtem a sorban. …. Úgy érezem, sikerült megfelelnem a magam elé támasztott követelményeknek.” – Utolsó beszélgetésében, amikor megkérdezték tőle, mi szerez igazán örömet számára, szerényen csendesen ennyit felelt: „Hogy élhettem, s élek. Az Úr irgalma végig velem volt, és megmentett bizonyos dolgoktól.” …
Személyesen én is sokat köszönhetek neki. Tanított a gimnáziumban (éppen akkor, amikor Budapestre helyezték), elöljáróm volt a Kalazantinumban, a rendi papképző intézetben, ahol a hivatástisztázás nehéz problémájában sokat segített. … Tanítottunk együtt a pesti gimnáziumban, megéltük a rendszerváltást (ennek megkínlódását is együtt éltük meg – erre kitérni nagyon messze vezetne – hiszen nehéz volt elhagyni egy nagyon jól működő intézményt egy újnak a kedvéért, de szükséges volt).  …  Itt a földön nevelt bennünket majd segített az együtt-munkálkodásban. Reméljük, hogy már az örök boldogságban imádkozik értünk. – Mi pedig, ha márványszobrot nem is, de táblát állítunk az emlékére, hogy aki előtte elmegy, egy pillanatra föleleveníthesse emlékét. – Áldott emlékét! Amen. > 
A szentmise után a Zeneteremben került sor Horváth Bálint gimnáziumi igazgató úr nagyvonalú hozzájárulása alapján a SÍKKÓ emlék avatására, amelynek grafikai tervét Várgedő Tamás elképzelése alapján Borza György öregdiák alkotta meg. Az emlék keretbe foglalva a következőket tartalmazza: egy rövid összefoglalót a Kórus történetéről jórészt Tibor atya tollából, amely felidézi azokat az időket, amikor a Zeneteremben tartottuk a próbáinkat és baráti összejöveteleinket. Ebből idézünk most: „Korábban a Mikszáth téri épületben, majd 2011-től kezdve ebben a Zeneteremben működött a Magyar Piarista Diákszövetség Sík Sándor Kamarakórusa, amelynek alapítása az 1948-as iskolai államosítás idejére nyúlik vissza. Sík Sándor tartományfőnök kezdeményezésére a piarista tanárok Oratóriumot szerveztek a volt diákok szüleinek, hozzátartozóinak szellemi-lelki összefogására. Az Oratórium egyik működési területe volt az énekelni szerető tagság szerveződése dr. Maklári Lajos biológia-kémia-földrajz szakos tanár vezetésével. …
A kórus 1995-től kezdve hivatalosan is a Magyar Piarista Diákszövetség kórusaként működött. Így érkezett el a 40 éves, majd 1998-ban az 50 éves évforduló. Ez utóbbi jubileum alkalmából 2 CD készült: az egyik az elmúlt 20 év legjobb felvételeiből, a másik pedig a hálaadó szentmisének és a hangversenynek a számaiból. A kórust ez alkalommal tüntették ki a Piarista Diákszövetség Teleki Pál-díjával, amelyet ebbe a megemlékező táblába belefoglaltunk. A kórust rendszeresen olyan neves karnagyok is vezényelték, mint Zámbó István, Igaliné Büttner Hedvig és Hegedűs Katalin. 
A kórus nem kívánt több lenni, mint zenét szerető, Isten dicséretét zengő, liturgiát becsülő amatőr énekesek családja. Olyan közösség, amelynek van szelleme, ahol jó volt együtt énekelni, és barátian elbeszélgetni. Letenni néhány órára a hét, a nap gondját egy-egy hétfői próbán. Örülni az örvendezőkkel, szomorkodni a szomorúakkal. Családi kórus volt ez olyan értelemben is, hogy majd 20 család alkotta a tagság törzsét, néhány család több generációval is. A családias szellemhez tartozott a közös farsangi, szilveszteri, valamint az évadnyitó és évadzáró baráti együttlét, az évenkénti lelkigyakorlat, az évi kirándulás, a „kóruskeresztelők”, a lakásszentelők, névnapi köszöntések derűs alkalma.
A 60. évfordulót még ünnepélyesen tudta megtartani a kórus 2008-ban, amely egybeesett Maklári Lajos emléktáblájának avatásával és Borián Tibor aranymiséjével. A 2010-es évektől kezdve tagjainak korosodása és az utánpótlás hiánya miatt a kórus fokozatosan feladta az éneklést, s ma már SIKKO Baráti Kör néven tartja továbbra is tradicionális összejöveteleit, Borián atya 2016-ban bekövetkezett halála után is.”
A keretbe belefoglaltattuk még magát a Teleki-díj bronzplakettjét is, a laudációs oklevél másolatával együtt és néhány fényképet a kórus két szeretett karnagyáról.
Az emlék felhelyezésekor Várgedő Tamás rövid beszédében az együttléteknek ezen derűs, családias hangulatát idézte fel, amelyben boldogan szálltak az ég felé a kórusirodalom jelentős műveinek dallamai, s kifejezte azt a reményét, hogy a Barát Kör további működésével hű marad szeretett karnagyainak szelleméhez.
A Teleki Pál-dombormű újraavatása kapcsán Várgedő Tamás a 20. század egyik legnagyobb magyar miniszterelnökének és mártírjának emléke előtt való tisztelgés mellett is utalt arra a szomorú tényre, hogy még a Diákszövetségen belül sem örül mindenki egyöntetűen az emlékmű létének.
A tanári emléktáblák az 5. emeleten a Piarista Múzeum újonnan kialakítandó kiállítóterének oldalfalára kerültek. Várgedő Tamás mégis azt hangsúlyozta, hogy ez a fal nem holt régi emléktárgyakkal van díszítve, hanem a szeretet és a hála mindig élő köveit hordozza. A tisztelet a szívünkben addig él, amíg mi megmaradunk és bennünk megmarad az emléke azoknak a tanárainknak, akik – Kempis Tamás szavaival élve – „vendégek voltak a földön, mint mi; mindent itthagytak, mint majd mi is; árnyékként tűntek el hirtelen, miként majd mi is”, de ránk hagyományozták azt az erkölcsi normát és ideált, amelyről tudjuk, hogy mindig követnünk kell, még gyengeségeink ellenére is.
A táblák elhelyezése a következő:
legfelső (1.) sor: Takács Ervin, Borián Tibor
2. sor: dr. Kovács Lajos. dr. Simon Sándor, Kovács Mihály, dr. Gál István, Szilágyi Géza, Varga László
3. sor: dr. Fekete Antal, dr. Galambos László, Szemenyei László, dr. Maklári Lajos, dr. Medvigy Mihály
4. sor: Meggyes János, Pesovár Ambrus, Pogány János, dr. Somogyi Zoltán, dr. Balanyi György, Kincs Lajos
5. sor: dr. Hegyi Ferenc, Vékey Károly, Helyes László, Megyer József + Wagner Lajos, dr. Papp László, Dragos Károly
legalsó (6.) sor: Bozi Ferenc, dr. Pogor Ödön, Kovács László, Kiss József, dr. Friedreich Endre, Papp Elemér. 

Az ünnepség utolsó aktusaként Várgedő Tamás leleplezte, Nemes György atya pedig szentelt vízzel meghintette Borián Tibor atya újonnan elkészült tábláját. Legyen áldott az emléke!
Az ünnepség a piarista himnusz eléneklésével fejeződött be.
Csak remélni tudjuk, hogy a két évvel ezelőtti összeírásunk és felhívásunk ellenére is még annyi sok, méltatlan helyen kallódó és enyészetnek kitett osztálytabló is egyszer felújításra kerül és megkapja helyét a gimnáziumi folyosókon. Ezzel is nemcsak akkori önmagunk, hanem egykori tanáraink és a jelenlegi iskola iránti megbecsülésünket is fejezzük ki.

Várgedő Tamás

Kedves Öregdiáktársaim!

Hosszú hónapokkal ezelőtt közzétettünk egy felhívást, amiben arra kértünk Titeket, hogy küldjetek visszaemlékezéseket a piarista iskoláról, tanáraitokról. Sokan válaszoltatok, és sokszor kérdeztétek udvarias sürgetéssel, hogy mi a sorsa a beküldött írásoknak. Mivel sok és terjedelmes cikket kaptunk, az Elnökség önerőből nem tudta feldolgozni valamennyit. Várgedő Tamás, választmányi elnökünk lajstromba vette őket, figyelve arra is, hogy kikről esik szó egy-egy műben, köszönjük a munkáját. A szövegeket lektoráltatuk egy külső szakértővel. Különleges köszönet illeti Ruppert József Sch.P. tanár urat, mert átolvasta valamennyit, és hasznos tanácsokkal látott el minket.
Örömmel tudatom, hogy elkezdjük publikálni a visszaemlékezéseket a honlapunkon ( www.mpdsz.hu/visszaemlékezések) és a Hírlevelünkben.

Balázs Sándor alelnökünk hétről-hétre publikálhatóvá tesz egye-egyet és feltölti a honlapunkra. Mikecz Tamás pedig a Hírlevélbe emel be folytatásokban néhányat, figyelve a Hírlevelünk terjedelmi korlátaira.
Kérem tehát még a türelmeteket, amíg sorra kerülnek egymás után, de mostantól többet és többet olvashattok majd ezekből a színes, hálát sugárzó és néha izgalmas szempontokat felvető szövegekből.

2019. január. 30.

Öregdiák barátsággal:

Strommer Pál
elnök

2019. január 25-én a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán mutatták be a piarista rend által meghirdetett tizedik borversensy nyerteseit. A zsűri 2018-ban a Tokajicum Borház 2015-ös Királygát furmintját és a Ce-Ga Pincészet 2017-es zöldveltelinijét részesítette a „Piarista bor” címben. A cikkben a Magyar Kurír részletes beszámolóját közöljük.

A piaristák idén ismét a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola aulájába invitálták eredményhirdetésre a tizedik alkalommal meghirdetett borválogatás résztvevőit és a média képviselőit. Pezsgővel köszöntötték az egybegyűltek a tízéves piarista borversenyt. Az eredményhirdetés vendégei, a nyertes borászatok képviselői, a borversenyt felkaroló piarista öregdiákok és a rend barátai koccintottak az évforduló alkalmából.
A szervezők a jubileumra felsorakoztatták az elmúlt tíz év minden nyertes borát, képet adva, mennyi borfajta, pincészet és borászat verseng az ország egész terültéről évről évre a kitüntető  „Piarista bor” címért. Hagyományteremtő céllal első ízben 2008-ben hirdetett versenyt borászatok, pincészetek számára a Piarista Rend Magyar Tartománya, hogy nevezzék be boraikat a válogatásra, melynek nyertese egy éven át viselheti a „Piarista bor” címet.
Ezúttal fehérborok – számszerint negyven borászatból – versenyeztek a megmérettetésen, melynek célja egyrészt a feltörekvő magyar gazdák borainak megismertetése, másrészt a rend borászati hagyományainak, társadalmi, kulturális és gasztronómiai értékeinek éltetése a piarista családon belül, valamint minden borszerető ember között.
Az egybegyűlteket Hernády Zsolt piarista öregdiák, a borválogatás ötletgazdája és szervezője köszöntötte. Felelevenítette a kezdeteket, azt a töprengést, hogyan lehet egy évszázados értéket életre kelteni. Ma tízéves a kezdeményezés, melyre Dörgicsétől Villányig, Szekszárdtól Tokajig számos pincészet benevezte borait. Mára garanciává vált a piarista védjegy, a minőséget fémjelzi mind az előállító, mind a fogyasztó számára, és fontossá vált a kezdeményezés úgy a rendnek, mint a borászatoknak. A rend számára ez lehetőség, hogy más oldaláról bemutatkozzon, a pincészetek – köztük sok kis, családi vállalkozás – pedig széles körű figyelmet kaphatnak. 
Labancz Zsolt piarista tartományfőnök köszöntőjében a Márk és Lukács evangéliumából jól ismert igevershez kapcsolódott: „az új bor új tömlőbe való”. Jézus ezzel a befogadás és megújulás lehetőségére és nehézségeire hívja fel a figyelmet. Ez a gondolat nagyon jelen van a piarista rend életében – mutatott rá az elöljáró.  „A piarista borválogatás kezdeményezéssel egy régi hagyomány új formát találva kelt életre. Ma pedig egy másik területen, küldetésünk legfontosabb területén vagyunk hasonló helyzetben”  – hívta fel a tartományfőnök a figyelmet arra a kormánydöntésre, mely támogatást ítélt meg a rend hat településen működő intézményének.  „Épületfejlesztés, iskolai terek megújítása előtt állunk. Új tömlők készülnek új pedagógiai gondolkodás számára”  – fogalmazott Labancz Zsolt. Végül a tartományfőnök a nap szentjére, Pálra hívta fel a figyelmet.  „Pál életét megújította a Jézussal való találkozás. Isten a régi énünkben is tud újat alkotni, az ember képes arra, hogy új valóság hordozójává váljon. Erre vagyunk meghívva.”  Arra kérte az egybegyűlteket, keressék életükben, hol hívja őket Isten megújulásra, hol és hogyan lehetnek egy új valóság hordozói.
Rohály Gábor, a borválogatás zsűrijének elnöke a bor, a közösség, az ünneplés összefüggéseiről beszélt, arról, ahogyan a bor átszövi az Egyház és a keresztények életét. Tízezer éve ismerjük a bort, a borfogyasztásról szóló legrégebbi emlékek pedig négyezer évesek.  „Legyen alapelvünk ebben a mértékletesség, valamint az eltökéltség, hogy csak jó bort fogyasztunk el”  – fogalmazott a borszakértő.
A szakértőkből és a piarista rendhez köthető tagokból álló zsűri –  Rohály Gábor elnök, Nyeste Pál SP, Freund Tamás agykutató, Niszkács Miklós, a Magyar Bor Akadémia elnöke, Oberfrank Ferenc, a Piarista Diákszövetség alelnöke – vakkóstolással, 100 pontos rendszerben értékelte idén is a borokat, s állította fel íz, zamat, szín és illat alapján pontozva a rangsort. A „Piarista bor” kitüntető címet tanúsító oklevelet Labancz Zsolt adta át a győztes Tokajicum Borház és a Ce-Ga Pincészet képviselőjének.
Durucz Heléna, a Tokajicum Borház értékesítési vezetője mutatta be tevékenységüket. Ez a nemzetközi és hazai borversenyeken nagyszerű eredményeket elért borház húsz hektáron, főként Tarcal és Mád határában elterülő ültetvényeken gazdálkodik. Évente 130 ezer palack bort értékesítenek, elsősorban belföldön jutnak el az igényes borfogyasztókhoz. Széles skálájú szortimentjük csúcsát az aszúk és a jégbor jelenti, de fontosak a száraz fehérborok is. Az idei győztes boruk, a Kopasz-hegy délnyugati lankáin elterülő Királygát dűlő furmintja.
A másik nyertes a Ce-Ga Pincészet 2017-es zöldveltelinije. A két tulajdonos,  Czeglédi János és Galló Eszter elmondták, ez a családi pincészet 2012 óta foglalkozik borkészítéssel. Jelenleg hét hektáron gazdálkodnak a villányi borvidéken, Sikóson és Harkányban. Szőlőfajtáik a kékfrankos, a portugieser, zöldveltelini, olaszrizling, tramini és a cabernet franc. A borászat mellett éttermet tartanak fenn, és terveik között szerepel szálláshely kialakítása is. Győztes boruk reduktív eljárással készült, ízvilága kellemes, könnyed, mégis határozott és egyedi.

Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Fo tó: Szathmáry Melinda

"Zárjuk a búcsúzó esztendőt, s ilyenkor átlapozzuk naptárunkat, forgatjuk, mi minden történt velünk, s mi mindent tettünk a végéhez érkező naptári évben. A magyar piarista világ tagjaként e visszatekintés hálaadásra hív engem – s úgy hiszem, mindnyájunkat, akik tagjai vagyunk e világnak vagy kapcsolódunk hozzá." - A cikkben Labancz Zsolt tartományfőnök évzáró gondolatait közöljük.

Hiszen az év első hónapjaiban még látogathattuk a tavaly megnyílt jubileumi kiállítást a Budapesti Történeti Múzeumban, amely méltó módon s minden eddiginél részletesebben mutatta be a piarista rendet és azt a gazdagságot, amellyel piarista elődeink hozzájárultak a magyar művelődés, hitélet és kultúra világához.
Közösen vehettünk részt fiatal szerzeteseink beöltözésén, ünnepelhettünk örökfogadalmat, diakónus- és papszentelést – hálával az elköteleződésért s a gazdagodásért, az áldásért, amelyet ezek az események s ezek a rendtársaink jelentenek. S idén hálát adhattunk Kállay Emil atya életéért is, amikor betegsége után hazatért égi otthonába.
Az idei év nagy ajándéka volt, hogy hat helyszínünkön épületfejlesztési program indult, sok-sok egyeztetéssel és tervezéssel. Gondolkodtunk iskolai, oktatási tereinkről és pedagógiánkról, nevelési szándékainkról.

Hálásak vagyunk mindazokért a gyerekekért és diákokért, akik idén érkeztek óvodáinkba, iskoláinkba, s hálásak vagyunk azokért a fiatalokért is, akik idén ballagtak el iskolai közösségeinkből.
Öröm rátekinteni, hogy idén – többéves előkészületi munka után – megalakult a Kilátó Piarista Pályaorientációs Módszertani Központ, amely hamarosan megkezdheti értékes működését sajátos nevelési igényű és fogyatékos fiatalok segítésével.
Sokféle fejlesztési folyamatban vagyunk: vannak, ahol már érnek a gyümölcsök s van, ahol még az ültetés munkájában tevékenykedünk. Gödi intézményünkben állami akkreditációval elindult az általunk kidolgozott szakképzési orientációs év, amely hatással lehet a magyar szakképzés alakulására is. Kollégiumainkban közös reflexió indult a kollégiumi nevelés megújítására. Intézményeink számos pályázatban vesznek részt, amelyek segítik piarista céljaink megvalósítását.
S hála ébred bennünk, ha a sok-sok megtartott tanítási órára, készületre, szakkörökre, személyes törődésre, lelkigyakorlatokra, kirándulásokra gondolunk, amelyek iskoláink mindennapjait jelentik, s amelyek részéve lettek iskolai életünknek. Rendszeresség, lelemény, kitartás és lendület – hála érte!
Hálával tekintünk a Kalazancius Mozgalom alakuló és már működő csoportjaira, és azokra a fiatalokra, akik a csoportvezetők képzésében vettek és vesznek részt: így új közösségek születnek, amelyek a kereszténység közösségi megélésébe hívják meg diákjainkat.
Izgalmas munka folyt a világegyházhoz kapcsolódva piarista berkeinkben: a piarista ifjúsági szinódus; diákokkal és fiatalokkal való megbeszéléseken tisztult a kép arról, hogy a mai fiatalok hogyan gondolkodnak hitről, hivatásról, egyházról. Tapasztalataink segítették a magyar egyházi ifjúságpasztorációs gondolkodást is.
Káptalani folyamat kezdődött: szerzetesi közösségeink is, intézményeink is visszatekintettek az elmúlt esztendőkre, értékeltek, s azután a jövővel kapcsolatban is tettek elhatározásokat. S idén először megtartottuk az intézményi káptalanok tartományi fórumát, ahol közösen tekintettünk rá iskolai világunkra s fogalmaztunk meg jövőbe tekintő, bátor javaslatokat a káptalan számára.
Aligha lehet teljes listát készíteni mindarról, ami hálára ad okot. Az eddig felsoroltak inkább kiemelések, amelyekhez ki-ki hozzáteheti a saját életéből és munkájából mindazt, ami őt hálára indítja.
A karácsonyi ünnepi szentmisén is olvastuk a János-evangélium első sorait, s a mai napon újra ezt a részletet adja elénk az egyház, ahol a következő gyönyörű mondatot találjuk: „benne [ti. Jézus Krisztusban] élet volt és az élet volt az emberek világossága”. Visszatekintve az elmúlt évre azt láthatjuk, hogy adatott – és bőségesen adatott – számunkra ez az élet, amely világosságot hoz számunkra.
S most, amikor hálát adok ajándékozó Istenünknek ezért az esztendőért, szívből köszönetet is mondok sokaknak munkájukért, elkötelezettségükért, odaadottságukért: rendtársaimnak, kollégáinknak és munkatársainknak, diákjaink szüleinek s mindazoknak a barátainknak, öregdiákoknak, püspököknek és paptestvéreknek, akik segítettek minket, segítették a piarista küldetést. Köszönetet mondok, s talán szerencsés így is fogalmazni: „kihangosítom” a köszönet szavát, amely – tudom – ott van sok-sok munkatársunkban és kollégánkban egymás felé azért, hogy közösen lehettünk részesei mindennek, azért, hogy segítettük egymást az élet bontakoztatásában, hogy átélhettük idén is, hogy Kalazanci Szent József áldott kezdeményezése életet és világosságot hoz sokak számára.

Adjunk közösen hálát Urunknak az óévért, s kérjük tőle közösen az új év küszöbén az életet, a világosságot és az áldást!

Labancz Zsolt
tartományfőnök

ANTALL JÓZSEF POLITIKAI ÖRÖKSÉGE A 21. SZÁZADBAN
TISZTELGÉS A NÉHAI MINISZTERELNÖK EMLÉKE ELŐTT

Felfokozott várakozás előzte meg az MPDSZ Antall József néhai miniszterelnök emberi alakját megidéző, politikai és erkölcsi örökségét felvázoló Piarista Szalon rendezvénysorozatának 3. estjét, amelyet a szervezők tudatosan úgy időzítettek, hogy – megtartva a Szalonok csütörtöki napra eső hagyományát –, egy nappal kövesse a miniszterelnök 25. halálévfordulóját. Ez különösen megható mozzanata volt a mostani találkozásnak.

A célunk az volt, tisztelegjünk a 20. század magyar történelmének kimagasló, a mártírsorsra jutott Tisza István és Teleki Pál nagyságával mérhető államférfija, Antall József miniszterelnök emléke előtt. Mártírként tekintünk őrá is, hiszen tudatosan vállalta fel a „kamikáze” sorsot, életét annak a politikai és erkölcsi célnak rendelve alá, és áldozva fel, hogy az új Magyarország megalapozásával biztosítsa e nemzet tartós felemelkedését és állítsa helyre Márai Sándor szavaival élve az őt megillető európai rangját és tekintélyét.

Várgedő Tamás (VT) választmányi elnök, az est házigazdája Nagy Gáspár „Magyar karácsony” című versével indította a programot, amely a Antall József halálának napján született. „Uraim, most már emelt fővel szégyenkezhetnek! ...” visszhangozhatott a költő felkiáltása a hallhatóság szívében.
Majd röviden felidézte az előző két estnek tanulságait és üzeneteit.
Az 1. estén a családi háttér, a neveltetés, az Antall Józsefre annyira jellemző szolgálat-ethosz kialakulása és korai megnyilvánulása állt a középpontban, s felidéztük a fiatalember, a tanítványai által körülrajongott tanár és a fiatal családapa Antall József alakját. Ebben különösen segítségünkre volt Jeszenszky Géza volt külügyminiszter úr mint meghívott beszélgetőpartnerünk.
A 2. rész „Az alámerülés és kibekkelés” alcímet viselte. Jeszenszky Géza igazította helyre a történelmi legendaként elterjedt szóhasználatot, ami annyira idegen Antall József habitusához, hogy soha nem hangozhatott el. Antall József életének azt a szakaszát ismerhettük meg, amit a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyv- és Levéltárban töltött 1964 és 1989 között. Valójában a megmaradni és felkészülni erkölcsi parancsa érvényesült. De ez a „fortélyos félelem által igazgatott” kor, a grafomán besúgók, a tartótisztek, a koncepciós koholmányok világa, amelybe a film tényanyagán túl Tóth Eszter Zsófia, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa vezetett be minket. A film vége már a Antall József politikai színrelépésével zárul, amelyhez szintén sok féltékenységtől és irigységtől vezetett tévhit kapcsolódik.
A 3. estét úgy hirdettük, hogy ez lesz sorozatunk befejező része. Dér András (DA), a filmsorozat alkotója, rövid ráhangolójában kiemelte, hogy a filmben az embert kívánták a középpontba állítani, s bemutatni, hogy miként tud az ember helytállni veszélyes és teljes erkölcsi integritást kívánó helyzetekben, s Antall példája a mai zűrzavaros időkben is miként tud példát mutatni nekünk. DA tapasztalata szerint Antall József megítélése mindmáig vegyes. Találkozni ebben a részben a hűséges hívek és munkatársak mellett a politikai ellenfélből Antall működésének erényeit és eredményeit elismerő, mára már objektívebb ítéletre képes és a hajdani ellenséges álláspontjukat változatlan keménységgel képviselő személyekkel is. A felvett többórányi interjúanyagnak azonban csak egy töredékét sikerült belesűríteni a 3. részbe, amely 1989-tól az 1990-es a híres pizsamás interjúig terjedő időszakot öleli fel visszaemlékezések, értékelések formájában. Lesz tehát legalább egy további, a külpolitikus Antallt középpontba állító felvonása is a sorozatnak, hiszen el kell jutnunk a mártírsors beteljesedéséhez.
Az ezután következett filmvetítést rövid szünet követte, majd Dr. Török Bernát, a Diákszövetség főtitkára (TB), az est fő moderátora köszöntötte a vendégeinket: a miniszterelnöki szellemi-politikai „junta” tag dr. Kónya Imrét, a Független Jogászfórum egykori elnökét és az MDF első frakcióvezetőjét (KI), a korszak egyik koronatanúját és Prőhle Gergelyt (PG), aki ugyan egy későbbi politikusgeneráció tagja, de mégis a mának szóló fontos üzeneteket vártunk tőle.
TB megfogalmazta első kérdésünket: mik Antall József személyiségének azon legfontosabb jegyei, amelyek legjobban megfoghatják a jelen generációit és közelebb hozhatják alakját azokhoz a fiatalokhoz, akik még nem élhették át tudatosan működésének időszakát, így Antall József karizmája nekik már nem alapélményük?
KI: Válaszában kiemeli a nagyvonalúságot, a híres antalli egyensúlyra törekvést. Antall nem az ellenfelek minden áron való legyőzésére törekedett, hanem igazi demokrataként elismerte a parlamenti ellenzék jogait. A nyugati mintájú parlamenti játékszabályokba szerinte belefért még akár egymás gyalázása is, amelyet neki jócskán tűrnie kellett. De ő mégis békét és nyugalmat akart – békés építőmunkát – a tolerancia és türelem jegyében, s azonosult az emberekre az átalakulásból fakadó nehézségekkel is. „Szerette volna, ha szeretik az emberek”, de ebből fájdalmasan keveset kapott meg.
PG: A piarista magabiztosság dicséretével kezdte, hogy ő, az evangélikus lelkészcsaládból származó budai „úrigyerek”, aki soha nem volt aktív politikus, meghívást kapott tőlünk. A politika oldalszele 1993-an érte el, amikor a liberális Friedrich Naumann Alapítvány magyarországi vezetője lett. Antall alakjából a klasszikus úriember attitűdjét emelte ki, amely megmutatkozott öltözködésében, szóhasználatában, finom humorában, hanghordozásában, egész intellektuálisan kifinomult és emelkedett stílusában. Ez a kicsit az elitizmus felé hajló emberi alapállás az ő korában már félreértésekhez és elutasításhoz is vezetett.
KI: Igen, részben az akkori társadalmi környezet kisszerű alakjai, részben a tömeget alkotó egyszerű emberek számára idegen volt Antall perspektivikus gondolkodása, vízióteremtő képessége. Ők azt szeretik visszahallani, amit a közvéleménykutatási eredmények kimutatnak, illetve sugallnak.
Számára is meglepő volt Pető Iván máig le nem vetkőzött sértődöttsége, aki nem tudta túltenni magát azon, hogy 1990-ben esélyük volt a választás megnyerésére, s hogy a „mucsai bunkók között megjelent egy ízig-vérig politikus, a nemzetközi politikában pedig egy művelt úriember”. Kövér László felfogása Antall állítólagos naivságáról nagyon érdekes, mert Antall fő céljaiért mindig keményen harcolt, legnagyobb ereje pedig a kompromisszumra való képessége volt. Váratlan az akkoriban legjobban taszító Haraszti Miklós egészében korrekt ítélete, ami azt mutatja, hogy ő felül tudott emelkedni a régi beidegződéseken.
VT: Visszatérve a filmbeli emlékezők megnyilatkozásaira, kérdezi, hogy lehet-e már ma indulatok nélkül fogadni ezeket, a korábbi ellenfelek által megfogalmazott erősen negatív véleményeket, például Pető Ivántól („Antall Churchill-i értelemben nem volt nagy ember, nem volt sem lenyűgöző, sem kiemelkedően okos; rossz szónok, bizonyos dolgokban járatlan, a politikai praktikaügyekben nem volt szívbajos …”), vagy Kövér Lászlótól („minden látszat ellenére naiv volt, aki akár szándékosan hitegetett, hazudott,…”). Vagy az antalli higgadtságot követve kell értékelnünk ezeket a megnyilatkozásokat?
KI: Ebben a körben legyünk mi is nagyvonalúakat és inkább a hajdani ellenfelek elismeréseit erősítsük.
PG: Ne tévesszen meg senkit, hogy Haraszti Miklós milyen „kedvesnek” mutatkozik a filmben. Sem őt, sem Petőt, sem Kövért nem kell túlértékelni. Figyeljünk azonban az MDF alapító Kiss Gy. Csabára, aki régi vádjait elővéve nagyon súlyos kijelentéseket tett a jobboldal megoszthatóságáról és megosztottságáról. Ezzel egy máig nem csitult vitát nyitott újra („Antallnak több megbeszélnivalója volt Tölgyessyvel, mint Csurkával” – hangzott el az egyik interjúrészletben).
KI: Ez nem felel meg az igazságnak. Antall igenis rengeteget beszélgetett Csurkával is, amit ő mint frakcióvezető szóvá is tett. Jellemző volt Antall válasza: „őt, ti. Kónyát nem kell kezelni”. Tudomásul kell venni, hogy az MDF elég zavaros hátterű párt volt. Szabad György kivételével szinte mindnyájan a népi baloldalhoz tartoztak, akik abban a tévhitben éltek, hogy csak ők egyedül a nemzeti elkötelezettség letéteményesei. Ezért idegenkedve fogadták Antallt. Csoóri Sándor ezt sérelmezte is. De vele történt az az eset is, hogy a Magyarok Világszövetsége ülésén, ahol Antall beszédet mondott, az elnök Csoóri odafordult a miniszterelnökhöz, mondván: „nem is tudtam, Jóska, hogy Neked ilyen fontos a magyarság”! Ugyanígy lángoltak fel az indulatok az MDF-SZDSZ paktum megkötésekor is. KI egyenesen tetemrehívásról beszélt ezzel kapcsolatban.
TB: Örül az indulatokat kiváltó megjegyzéseknek, mert ő koránál fogva csak az értelmezések alapján tud képet alkotni Antall József politikai működéséről. Ezek a különböző értelemzések – még a hamisak is – segítenek helyre tenni az akkori történéseket és ezek szereplőit. Egy dolgot fontosnak tart megkérdezni a film kapcsán. Antall az egyik részletben arról beszél, hogy „ha nem fogunk össze és nem mozgósítjuk a legjobb erőinket, akkor egy történelmi esélyt szalaszt el az ország”. Hogyan állunk 25 év múltán, mai felfogásunk szerint ezzel a történelmi eséllyel?
KI: A filmnek egyik legnagyobb erénye, hogy megszólaltatja a negatív hangokat is. A fiatalok csak a tévében megszakított kacsamesékre emlékeznek. Egy dokumentumfilmnek valóban ez a logikája. De egy dokumentumfilm soha nem fogja Antall József államférfiúi bölcsességét közelvinni a fiatalsághoz. Erre csak egy játékfilm lenne képes, ha művészi erővel és hitelesen ábrázolja a politika színpadán működő embert. Tehát nagy szükség lenne egy ilyen játékfilmre is.
VT: Németh Miklós azon anekdotájára kérdez rá, amely szerint ő egyszer megkérdezte, hogy az MDF frakció 169 (KI: helyesen 165) képviselőjéből hányat ismer közelebbről Antall? A válasz szerint 28-30-at. Mire Németh: „Nagyon sajnállak, Jóska”. Hogyan lehetett egy ilyen frakciót összetartani, a belső ellentéteket kisimítani?
KI: Bizony voltak nehéz helyzetek. Az első akkor, amikor hidegzuhanyként érte őket a felismerés, hogy Németh Miklós állításával szemben, nem volt olyan „korrekt az átadott leltár”, s Rabár Ferenc egy gazdasági megszorító csomagot volt kénytelen összeállítani. A frakcióban Rabár, aki nem volt az ékesszólás mestere, mutatta be a programot. Egyetlen hozzászólás esett, Csurka Istváné: „Ha ezt a népnyúzó javaslatot elfogadjuk, semmivel sem vagyunk jobbak, mint a kommunisták.” Kitört a taps, majd Kónya próbálta jobb belátásra bírni az ellenkező Csurkát: „De Pista, ez a MI kormányunk javaslata.” Mire a válasz: „Az engem nem érdekel”.  Újabb taps. Végül mégis sikerült elfogadtatni a frakcióval a javaslatot. Nem volt könnyű úrrá lenni ezeken a helyzeteken. De az akkori képviselők becsületére legyen mondva, ők nem úgy érkeztek a Parlamentbe, hogy meggazdagodni, hanem szolgálni akartak. Így teljesülhetett az, amit Boross Péter emelt ki, hogy egyedüliként a térségben ők töltötték ki a teljes ciklusukat. KI büszke arra, hogy ő vezethette, és a különösen a hétfői frakcióüléseken zajló sok küzdelem, valamint a Csurka lázadása okozta nagy kár ellenére is sikerült egyben tartania a frakció többségét.
PG: Két radikális ellenzéki (Pető, Kövér) egymásnak nagyon ellentmondó megnyilatkozását hallhattuk a filmben. De ennél még jelentősebb, amit nem tárgyal a film, és azóta sincs feldolgozva, mégpedig a titkosszolgálati érintettség, amivel a semmiből politikai versenytársakat kreáltak az MDF-nek. De ugyanígy vagyunk az Alkotmánybíróság jogkörének olyan meghatározásával, hogy az ne könnyítse a mindenkori kormány életét. Mindennek fényében kell azt a heroizmust értékelni, amivel ezt a „cserkészcsapat” frakciót a professzionális kormányzás irányában lehetett elmozdítani.
Utalt Kulin Ferenc ezévben megjelent „Forradalom helyett” c. könyvére, amelyből megtudhatjuk, hogy a „barát” Kohl kancellár közbenjárt azért, hogy Horn Gyula maradjon a külügyminiszter. Ha valami, akkor ez volt a naivság. Későbbi berlini nagykövetként is azzal szembesült, hogy a 80-as évek kommunistáinál nem volt ravaszabb embertípus a világon, akik értettek ahhoz, hogy az elvesztett politikai hatalom miként konvertálható gazdasági hatalommá, majd a megfelelő időpont elérkeztekor miként lehet azt ismét politikai hatalommá visszakonvertálni.
KI: Az eddig nem érintett külpolitikai kérdéskör kapcsán mondott el három történetet Antall József külföldi politikusokkal való kapcsolatairól: Helmut Kohl kancellárral Versailles-ban a párizsi szerződés aláírásakor, Bush elnök telefonhívása a moszkvai puccs idején és Jelcinnek a Parlamentben tett bocsánatkérését követő kézfogása Antallal, amikor az orosz elnök meghatottan fogadta el a magyar miniszterelnök feléje nyújtott kezét („ha leveszik a kezünkről a bilincset, akkor mi baráti jobbot fogunk nyújtani”).
TB: Az immár több mint kétórás program lezárásaként megnyitja a hozzászólásokat, mindenkit önmérsékletre intve.
DA: Két felvetésre reflektált: egyrészt az ügynökkérdés, amely a 4. rész kiemelt témája lesz a külpolitikai tevékenység mellett, másrészt kiemeli Antall javaslatát, amely abból a felismerésből származik, hogy egy új pártrendszerre van szükség, amely formációt adhat a keresztény és nemzeti és liberális gondolkodóknak. A javaslat süket fülekre talált.
Tóth Eszter: a miniszterelnök temetésének egyik szervezőjeként hiányolja, hogy nem kapott választ TB kérdésére, elszalasztottuk-e annak lehetőségét, hogy komoly európai tényezővé váljunk?
PG: A kérdést így történelmietlennek érzi, de azt tudja mondani, hogy személyes véleménye szerint lenyűgöző az az teljesítmény, amely időtállóan stabilitást, az 2010-es korszakban bekövetkezett változások után is lényegében fennmaradó politikai intézményrendszert alkotott. Tehát ebben a történelmi meghatározottságban, ezzel az emberanyaggal nem beszélhetünk elszalasztott lehetőségről.
KI: Antall József volt az egyetlen politikus, aki képes volt a miniszterelnöki feladatokat betölteni. Mindenki valamilyen mértékben „beleégett a korábbi rendszerbe, ő nem”. Az Ellenzéki Kerekasztalt is úgy vezette Szabad Györggyel közösen, hogy nem állt mögöttük a nép vagy egy Szolidaritás, tehát a mezítlábas ellenzék vívta ki kompromisszumok árán az eredményeket, lásd az első köztársasági elnök megválasztására vonatkozó megállapodást. Ebben a folyamatban még szervesen részt vett az SZDSZ is.
Antall József nem a rendszerváltó miniszterelnök, hanem maga A rendszerváltó, akinek személyéhez köthető az 1989-1993-as négyéves időszak. Korai halála megóvta az elmúlt 25 év rettenetes csatáitól. A mi feladatunk, hogy a ma emberének szívéhez közelvigyük őt, aki vallotta, hogy „Magyarország a hazám, nem pedig működési területem.”
VT: Zárszavában emlékeztet arra, hogy a történet itt még nem ér véget, ugyan mindnyájan ismerjük a szomorú befejezést. Tehát szándékaink szerint legalább egyszer még találkozóra fogjuk hívni Antall József tisztelőit. A mai különleges évfordulóhoz kapcsolódóan szeretnénk bemutatni azt, hogy Antall Józsefet milyen nagy, az egyenrangúnak járó tisztelet övezte korának világpolitikai vezetői részéről. Közülük is kiemelkedik az őt megkülönböztetett módon kezelő idősebb George Bush elnök, akinek két levelét talán először publikálta Jeszenszky Géza a Magyar Hang c. magazin december 7-13-i számában. Mindkettőből egy-egy rövid részletet idéz, amiket VT felolvasott.
Majd néhány részlet következett Nagy Gáspár „Kihulló apokrif lapok Antall József naplójából” c. verséből. „… csak jöttek, özönöltek hozzám, bár szétszéledeztek és hűtlenkedtek aztán, most eszem azt súgja, s majd leírja a toll: talán szívükhöz érkeztem mégis valahol…”
Az est utolsó aktusaként a Szalon szervező csapata: Török Bernát, Bendzsel Miklós, Novotnik Ádám és Várgedő Tamás 25 szál vörös rózsával köszöntötte Antall Józsefné Klára asszonyt. Őszinte szeretettel és együttérzéssel köszönték meg azt, hogy ennek a nehéz 25 évnek minden terhét oly példamutató méltósággal viselte. Klára asszony úgy ápolta Antall József emlékét, hogy nekünk is – s különösen itt a Piarista Diákszövetségben –, erőt adott a követésére. Nekünk nem kellett az, amit a költő mond, hogy „talán szívünkhöz érkezzen mégis valahol”, mert mindig a szívünkben volt és lesz, és azóta is minden politikust és politikai programot az ő erkölcsi mércéjén és példáján keresztül ítélünk meg.
Klára asszony: személyes kapcsolatban is állt Nagy Gáspárral. Az utolsó mondatot „talán szívükhöz érkeztem mégis valahol…” nagyon fontosnak érzi, s úgy gondolja, hogy a mai este elősegítette ennek megvalósulását.
A rendezvény ezután még nem fejeződött be, a résztvevők szendvics, sütemény, bor mellett folytatták az Aulában a baráti együttlétet, beszélgetést.
A szervezők remélik, hogy valamennyi vendégünket viszontláthatjuk a 4. részen!

Várgedő Tamás

Egy éve tették le a Szegedi Szakképzési Centrum Tóth János Mórahalmi Szakképző Iskolája alapkövét. Az azóta eltelt hónapok alatt felépült és megnyílt a Homokhátság új szakképző iskolája, melyet december 14-én, egy évvel az alapkő letétele után hivatalosan is átadtak. A cikkben a Délmagyar beszámolóját közöljük.

Az ünnepi beszédek és a szalagátvágás előtti sajtótájékoztatón Cseresnyés Péter, az Innovációs és Technológiai Minisztérium miniszterhelyettesi feladatokat ellátó államtitkára unikálisnak nevezte az iskolát Mórahalmon. – Komoly fejlődésen ment át a magyar gazdaság. A munkaerőpiac igényei növekednek, a kormányzat az oktatásban látja a jövőt. 10 milliárd forintot költöttünk intézmény-felújításra az elmúlt két évben. Ez az iskola komoly igényt elégít ki, biztosítani tudja a térség szakemberellátását – mondta az államtitkár.

Angyalné Kovács Anikó, a Szegedi Szakképzési Centrum főigazgatója úgy fogalmazott, történelmi tett az iskola felépítése. – Életem egyik legkiemelkedőbb pillanata ez. További fejlesztéseket tervezünk, amelyek reméljük, segítik a fiatalok helyben maradását – mondta a főigazgató.
Nógrádi Zoltán, Mórahalom polgármestere az iskola történetének felelevenítésével kezdte beszédét. Szóba került az intézmény névadója, Tóth János piarista szerzetes, aki az első tanyai iskolákat alapította a térségben. – A mai alkalom történelmi mértékű, a város fejlődésének pillére. Remélem, tíz év múlva látható lesz, milyen hatalmas erőt képvisel egy város életében az iskola – hangsúlyozta a városvezető.
Az ünnepélyes szalagátvágás előtt és a beszédek után Mórahalom város köszönete kitüntetést adott át Nógrádi Zoltán Angyalné Kovács Anikónak. Makra István, nyugalmazott pedagógus a képviselő-testület díszoklevelét vehette át.
Az intézmény kulcsait jelképesen a kivitelező, Bauszer Kft. ügyvezetője, Laczkó József tulajdonos-ügyvezető adta át Kismarczi Zsolt tagintézményvezetőnek és Kocsis Nati 9. a osztályos tanulónak. Mórahalom új szakképző iskoláját Joó Balázs plébános és Zsódi Viktor piarista atya áldotta meg.

Forrás: Délmagyar online
Fotó: Frank Yvette

Január 16–19. között az UCESM (Szerzetesi Nagyobb Elöljárók Európai Konferenciáinak Uniója) tanulmányi napokat szervezett Rómában. A Seraphicum ferences konferencia-központban lezajlott intenzív program során Labancz Zsolt piarista tartományfőnök, az UCESM elnöke nyilatkozott a Romkatnak.

– Mielőtt a szerzetesség kérdésére rátérnénk, hadd kérdezzem meg, hiszen ez most számunkra nagyon aktuális: milyen gondolatok fogalmazódtak meg benned a csíksomlyói pápalátogatás híre kapcsán?
– Amikor eljutott hozzám a pápalátogatás híre, nagyon megörültem, hiszen nagyszerű dolog az, hogy Ferenc pápa ellátogat Csíksomlyóra is, megtisztelve ezzel a magyar híveket. Egyrészt az egyetemes egyházzal való közösség megélésének alkalma lesz ez, másrészt Ferenc pápa személye, működése fontos üzenetet hordoz számunkra. Úgy látom, hogy ő erőteljesen képviseli az evangéliumból fakadó szabadságot, az evangélium lényegéhez való odafordulást, s erre nagy szükségünk van, hiszen sokszor csak a szabályoknak való megfelelések igazítják az életünket. Azt pedig sajnálom, hogy a pápalátogatás időpontja úgy alakult, hogy ez feszültséget kelt a hívekben: hogy a pápai szentmise ünneplésébe kapcsolódjanak be vagy pedig egy héttel később a csíksomlyói búcsún vegyenek részt.

– Az európai szerzetesi konferencia (UCESM) elnökeként milyen remény jeleket látsz Európában a szerzetesi életet illetően?
– Tágas terület ez, hiszen Európa nagyon sokszínű, összetett. Néha felmerül, hogy vajon egy Európa van-e vagy több. S azután a szerzetesség hogyléte összekapcsolódik az egyház, illetve a kereszténység európai jelenlétével. Ha reményjelekre kérdezel, akkor elsőre a sok odaadott életű, elkötelezett szerzetes jut eszembe, akik Európában élnek. Részt vesznek a társadalom életének szinte minden területén, sokféle szociális tevékenységet végeznek hitükből, hivatásukból fakadóan. S ahol szerzetesek jelen vannak, az valamiképp arra utal, hogy Isten maga is jelen van az élet azon területén. A szerzetesek közösségei sokszor a spiritualitás forrásai, s azt tapasztaljuk, hogy ma is erős spirituális igény, keresés él az emberekben. Persze ott van – főként Európa nyugati felén – a szerzetesek létszámának csökkenése, sok közösség elöregedik, némelyik meg is szűnik. Azt hiszem, tanulnunk kell ezt a helyzetet a hit szemével látnunk, nem csak a számokra figyelve: egy korábbi helyzet biztosan megszűnik, egy új van alakulóban, amely új meghívásokat rejteget számunkra. Alighanem a gyökerekhez való visszatérésre is hív ez minket: a saját karizmánk újrafelfedezésére, arra, hogy ott felfedezzük a szerzetesi élet gyökereit, a Krisztusnak adottságot, a megszenteltségünket, a közösségi élet értékét.

– Milyennek látod a magyarországi szerzetesi életet?
– Nagyon fontos időszak volt a magyar szerzetesség számára a rendszerváltás utáni újraindulás harminc évvel ezelőtt. Sok közösség indult el ismét, új közösségek is érkeztek hazánkba. Jelenleg 66 női közösség és 33 férfi közösség van Magyarországon, természetesen nagyon különböző létszámokkal. Sok-sok szolgálati hely is újra-, illetve elindult. Amit az európai szerzetesek szolgálati területeiről mondtam, az érvényes a magyar szerzetesekre is: a szociális élet megannyi területén jelen vagyunk. Hál’Istennek érkeznek újak is, „vannak hivatásaink” – ahogyan mondani szoktuk. Látom továbbá, hogy egyre több ismeretség és kapcsolat szövődik a szerzetesi közösségek között, egyre erősödik a magyar szerzetességben az a gondolat, hogy dolgozzunk együtt a közös területeken. Egy atomizált társadalomban fontos üzenetet hordoz az együttműködés. Fontos, hogy a magyar szerzetességről elmondható, hogy a képzésére is nagy figyelmet fordít, és keresi az életet adó impulzusokat.

– Milyennek képzeled te a szerzetesi élet jövőjét, mi lenne a te álmod a szerzetesi életről?
– Néha arra jutok, hogy a szerzetesélet tulajdonképpen nagyon egyszerű: szeretni Istent teljes lényünkből, s ezt a szeretetet megélni emberi kapcsolatainkban. Valójában minden keresztény élet erre hivatott, mi, szerzetesek erre tesszük rá az életünket. Fontos számomra olyan közösség alkotása, ahol tudunk osztozni, ahol a közösség az emberi növekedésnek, érlelődésnek és a hitbeli növekedésnek is a helye. Olyan szerzetesi életről álmodom, ahol ezt meg tudjuk élni, ahol elfogadjuk a másikat úgy, ahogyan van, mindenféle esendőségével, meg jószándékával, törekvésével együtt, ahol meg tudjuk osztani a hitünket és ebben növekedni is tudunk. A szolgálatban nagyon egyértelmű odaadottságra vágyom. A szerzetesi élet nyilvánvalóvá teszi, ami mindenkire érvényes, hogy van az a része az életünknek, személyünknek, ami titok, ahol a belső szentélyünk van, ahol Isten lakik, ahonnan valójában éljük az életünket. Ezt ápolnunk érdemes. Mostanában fontos számomra, hogy szerzetesnek lenni nem tökéletességet jelent, hanem a radikális elfogadását az emberségünknek, s mindezt – vagyis az életünket – Istennel kapcsolatban megélni.

– Mint neveléssel foglalkozó rend tagja, hogyan látod, egy mai fiatalt mi vonz a szerzetesi életre?
– Azt látom, hogy ami vonzza őket, az egyrészt a közösségi élet, ahol megfogja őket a jókedv, nem a felszínes vidámkodás, hanem a derűs közösségi élet, ahol megtapasztalják az egymásra figyelést és a közös Istenre figyelést. Együtt szükséges számukra mindkettő, erre érzékenyek. A mai fiatalok nyitottak a radikalitásra, az már nehezebb persze, hogy ezt egy életre vállalják. Azt hiszem, a középszerű, nem jelentőségteljes élet nem érdekli őket, annak semmi ereje nincs, csak a radikális, elkötelezett, odaadott, egyértelműségre törekvő életnek. Úgy érzékelem, hogy megértőek tudnak lenni a gyengeségeinkkel kapcsolatban is, ha látják, hogy ebbe nem beletörődünk és nem a középszerűségnek adunk utat, hanem a gyengeségeinkkel együtt haladunk a jó irányba. Tanulnunk kell megnyitni az életünket a fiatalok felé, ki kell alakítanunk, hogy legyenek közösségeink, amelyek befogadóak tudnak lenni, ahol egy időre bele lehet kóstolni a szerzetesi életbe.
Az ifjúsági szinódussal kapcsolatban nekünk, piaristáknak, volt egy saját folyamatunk is, és ott nagyon erős igényként jelentkezett a fiatalok részéről, hogy kísérjük őket; nagyon vágynak arra, hogy az emberi és keresztényi életük kérdéseivel, helyzeteivel legyen kihez fordulni. Vagyis segíteni is kell a fiatalokat, hogy ki tudják mondani kérdéseiket, s aztán támogatást kapjanak a keresésük folyamatában.

Forrás és fotó: Homa Ildikó SSS/Romkat.ro

A Szent Keresztről nevezett Vass Bálint 1979. március 14-én született Budapesten. 2010. augusztus 24-én lépett be a piarista rendbe, örökfogadalma 2017. szeptember 16-án volt. Hittudományi doktor, az ELTE BTK francia és német szakán diplomázott, emellett elvégezte az Apor Vilmos Katolikus Főiskola kántor szakát is. 2011-2016-ig a budapesti Piarista Gimnázium tanáraként tevékenykedett, majd a 2016/17-es tanévtől Vácott gimnáziumi tanárként és kollégiumi nevelőtanárként gyakorolja hivatását a Piarista Gimnáziumban. A fiatal szerzetest tavasszal szentelte pappá Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek a kecskeméti piarista templomban Szabó Gábor rendtársával együtt. A jeles eseményt követően beszélgetett Szathmáry Melinda Bálint atyával Vácott.

- Milyen szellemi és lelki örökséget kaptál a családodtól? Milyen gyermeknek tartott a környezeted és te hogyan látod magadat?
- Különböző családi gyökerekkel rendelkező szüleim orvosok voltak. Édesapámtól olyan alapvető elveket, értékeket kaptam, amelyek ma is utat mutatnak: az adott szó értéke; a becsületesség; a kitartás; az önfeláldozás. Ő még azon orvosok közé tartozott, akik kimentek házhoz a beteghez. Betegeinek ő nem csak orvosa, hanem lelki segítője is volt; erős hit és hűséges vallásos odaadás jellemezte. Mindig szokta volt mondani, hogy ne az ő kedvéért tegyek meg valamit, hanem az Isten kedvéért; hogy az élet egyedül az Istennel való személyes kapcsolaton múlik. De nem egy élettől elrugaszkodott személyiséget kell itt elképzelni, hanem egy nagyon gyakorlatias, kétkezi munkást is: amit tudott a ház körül, maga oldotta meg, legyen szó víz-, villany- vagy épp autószerelésről. Ebből a gyakorlatiasságból én is örököltem valamit. Édesanyámon keresztül igazságérzetet kaptam, az őszinteség erényét. Életének egyik legerősebb mozgatóelve a megalkuvás nélküli egyenesség, amibe a hazugságnak semmilyen formája sem fér bele.  De rajta keresztül kaptam a zenét is, hiszen anyai ágon alapvetően zenész családból származom: operaénekes, zenetanár, karnagy is található a felmenőim között. Édesanyám maga már nem ezt az irányt választotta, de a zene szeretete mindig jelen volt az életében, és így a mi életünkben is. Még mindig rendszeresen járunk operába, koncertekre. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak a klasszikus zenét szeretem. Bár nem ez lett az életem fő irányvonala, alapvetően zenész lelkület jellemez. Megérint a zene és szívesen zenélek is. Ugyanakkor ez valami olyasmit jelent, hogy könnyen elmerengek bármin: apró mozdulatokon, egy hanghordozáson, egy mondaton…Gondolataim könnyen elkalandoznak bárhova. Ez egyfajta szemlélődés, mely egész természetességgel van jelen az életemben, mások számára pedig néha türelmet próbáló módon.

- Hol végezted az iskoláidat? Kik tettek rád mély benyomást a tanulmányaid során?
- Még számomra is furcsa, hogy azoknak jó része, akiket tanárpéldaképnek tartok, általános iskolai tanárom volt. Hálával gondolok vissza már elhunyt matematikatanáromra, Végh Lajos Zoltánra, aki szigora ellenére humorával még számomra is olyan tanórákat tartott, amelyeken nem támadt kedvem az óra fegyelmét megbontani. Pedagógusi munkája olyan volt számára, mint egy hobbi, mégis ez volt az élete: pl. a korrepetálókat a 0. órában fogadta a konditeremben. Szeretettel gondolok Pali bára, az osztályfőnökömre, aki az emberi együttélés alapvető értékeit igyekezte átadni nekünk. Emlékszem egy mondatára, ami kb. így hangzott: „A papokat azért tisztelem, mert ők szeretik az embereket.” Furcsa, hogy bár nem volt vallásos neveltetésű, most már papként az ő kijelentésében meghúzódó mérce számomra útmutatás.
A középiskolát Budapesten a piaristáknál végeztem. Sokat jelentett, hogy ez vallásos gimnázium volt, hogy tanáraim többnyire papok voltak, és hogy osztályfőnökömnél közvetlenül is láthattam, hogy milyen fontos számára a hétköznapokat Istennel összekötni. Nehéz volna a piaristák közül bárkit ennél jobban kiemelni, mert a rend gazdagságát egyre inkább abban látom, hogy sajátos személyiségek vagyunk. Mindegyikünk más és más színfolt, és ez adja rendünk színes palettájának összképét. Középiskolai tanáraim közül ezért nem egy szerzetest, mégis egy ízig-vérig piaristát emelek ki, a latintanárunkat, Stéhli Feri bácsit. Tanításban való odaadása, nyílt őszintesége, szangvinikus, lendületes természete mindig szeretetet sugárzott. Saját gyerek híján, mi lettünk az ő családja. Őtőle tanulhattam meg, hogy nem az a fontos, hogy tökéletesek vagyunk-e mindabban, amit teszünk, hanem, hogy mennyire tudunk mindebben hitelesen önmagunk maradni. Ő számomra ilyen hiteles ember volt.

-  Nyolc éve vetted magadra a piarista rend habitusát. Mit jelentetett ez akkor számodra? Idén felszentelt papként hogy látod a renden és a társadalmon belüli szerepedet?
- A beöltözésre úgy emlékszem vissza, mint ami bensőségesebb ünnep volt számomra, mint az első fogadalmam. Nagyon erős szimbolikája van a szerzetesi ruhának: Krisztust öltjük magunkra, mellette köteleződünk el. Nekem akkor sokat jelentett, hogy a régi énemre a szerzetesi ruhát öltöttem. A szerzetesi életünkben minden erre az Istennek való átadottságra épül: a fogadalmak, az örökfogadalom, majd a szentelések is ezt fejezik ki. Mindannyiszor átélem ezt, valahányszor valaki ünnepélyes keretek között kötelezi el magát, és bízza magát Istenre. Évi két vagy három alkalommal közösségeink csöndes homályában is megújítjuk fogadalmainkat. Számomra ezek a legkedvesebb közösségi alkalmak. Nem tart hosszú ideig, mégis ott élem meg magunkat a legmélyebb módon közösségként: hívásunk egységében, és az erre adott válaszunk erőtlenségében. Közös hivatásunk a fiatalok szolgálata. Ez a közösség ugyanakkor idegenek gyülekezete marad, amíg versenyhelyzet határozza meg a tagok egymáshoz való viszonyát. Azonban eléggé ismerjük egymást ahhoz, hogy tudjuk, hogy a fogadalom őszinte szavai ajkunkról egy saját akaratból be nem teljesíthető vágy kifejeződései. Ennek belátása a szerzetesi alázat. A fogadalomújításkor ebben az Isten és egymás előtt vállalt alázatban egyfajta szolidaritást élek meg.
Magyarország lassan hívő nélküli „keresztény” ország. Kettős feladatot jelent ez: a meglévőket megerősíteni; a távol levőket megszólítani. Nem tudom ennek az útját, csak remélni tudom, hogy Isten mosolya tudok lenni a világban.

-  A 2011-2015 között az ELTE francia és német szakos hallgatója lettél, s elvégezted az Apor Vilmos Katolikus Főiskolát is kántor szakon.  Kik a mai napig a legkedvesebb szerzőid és előadóid a zene területén és miért?
- A már említett opera műfaj és a klasszikus zene mellett szeretem a spanyolos ritmust (Luis Fonsi, Enriaque Iglasias), a magyaros stílust (Republic, Nox), az elektronikus zenét (David Guetta, Avicii) is stb. Többnyire a hangulatom határozza meg, épp mit hallgatok. Filmeket is szívesen nézek: ezekből azok érintenek meg a leginkább, amelyben a megtérés vagy az áldozathozatal erejének motívumai jelennek meg. Ilyenek Egy asszony illata, Passió, Star Wars, Gran Torino, Macska a forró bádogtetőn, Élj és boldogulj stb. Mert ezekben a filmekben megjelenik a kereszt ereje. Jézus mondja, hogy „ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Valahogy annak a szeretetnek a hívására tudjuk feladni addigi életünket és újba kezdeni, amelyik hajlandó még az életét is kockára tenni értünk. Valahogy erőtlen minden prédikáció, nevelés, ha ez nincs mögötte. A gondolat, hogy a megtéréshez szükséges erőt igazán csak az életáldozat tudja elősegíteni  megérint, és hív,hogy minél jobban Istenre bízzam az életem.
Utazni, más kultúrákat fölfedezni szintén nagyon szeretek; bátyámmal rendszeresen mentünk kettesben egy-egy országot megismerni, bebarangolni…

-  2011-től oktatsz is: pedagógusi pályádat a budapesti Piarista Gimnáziumban kezdted, majd 2016-tól a váci piaristáknál folytattad, emellett kollégiumi nevelőtanárként is tevékenykedsz. Mit látsz jelenleg a tanári pálya legnagyobb kihívásainak?
- Leginkább talán a motiválatlanságot. Könnyű olyanokat tanítani, akik akarnak tanulni, és valamit elérni az életben. Nehéz olyanokat, akiknek semmilyen elképzelésük sincs arról, hogy mit is akarnak, vagy ráadásul semmit sem akarnak. Emellett nehéz pótolni azt, amit a szülők a gyerekeiknek nem adtak meg. Hogyan adjunk neki hitet és értékrendet, ha otthonról nem kapta? És mit csináljunk, ha az otthonról hozott és kereszténynek mondott értékrend szemben áll azzal, amit átadni szeretnénk? Én hiszem, hogy a kereszténység alapértékei az emberi boldogulást és együttélést mozdítják elő. Izgalmas feladat, hogy erre a felismerésre a diákokat is eljuttassuk.

- Hivatásodban mi az, ami igazi örömet okoz, s mi az, amivel még fejlesztendő területnek látsz?
- Minden örömet okoz, ami a fiatalok nevelésével kapcsolatos. Fejlesztendőnek gondolok minden olyan keresztény vagy pedagógusi erényt, ami ehhez szükséges.

- Ha van „jelmondatod”, ami életed legfontosabb irányelveit igazán fémjelzi, hogyan szól?
- A kérdés túl magasztos a válaszhoz képest, de szoktam mondani, hogy az életet sosem szabad túl komolyan venni, különben a földre sújt.

SZATHMÁRY MELINDA – VASS BÁLINT SP
Fotó: Vass család, Nagy Attila SP, Szathmáry Melinda

A cikk a Piaristák MA őszi lapszámában jelent meg.

December 18-tól már kapható a 2019-es évre szóló piarista evangéliumos könyv, amelyet rendtartományunk jelentetett meg. A kiadvány tartalmazza a napi evangélium szövegét, melyekhez tizenöt piarista szerzetes írt elmélkedést, imát, köztük Pedro Aguado generális is. A zsebkönyv méretű kötet elsősorban középiskolásoknak és felnőtteknek szól.

A kötet pontos címe: Emmausz – Piarista evangéliumos könyv 2019. A kötet összeállítói azért választották ennek az újszövetségi városnak a nevét, mert nagyon időszerű egyházi programot rejt magában. A 2018 októberében tartott püspöki szinódus az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélést használta fel arra, hogy kijelölje a mai egyház fiatalokkal kapcsolatos feladatát.
A magyar piaristák örömmel ismerik el magukénak ezt a gyönyörű egyházi küldetést: a fiatalok mellé szegődni, mint Jézus; kérdezni, beszéltetni őket, mint Jézus; meghallgatni elgondolásaikat, vágyaikat, megérteni kételyeiket, osztozni fájdalmaikban, mint Jézus; mellettük haladni, mint Jézus; segíteni őket megérteni az élet eseményeit, mint Jézus; együtt lenni és étkezni velük, amikor leszáll rájuk az éj, mint Jézus; a szeretet kenyeret megtörő mozdulatával felnyitni szemüket az igazságra, mint Jézus, hogy azonnal elinduljanak és tanúságot tegyenek különleges tapasztalatukról, a gondolkodásukban és életükben végbement változásról.

A piarista evangéliumos könyv tehát az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélésben foglalt evangelizáló tervet kívánja szolgálni, melynek fontos összetevői: a személyes istenkapcsolat, istentapasztalat, a személyes imatapasztalat, a belülről növekvő hit, az egymással és Istennel való találkozás, az együtthaladás, a hit megosztása stb.
Urbán József generálisi asszisztens így beszélt a könyv kapcsán: „Emmausz nekem két dolgot jelent: közösségben lenni egymással, közösen keresni és közösen Jézust hallgatni. Jézus társaságában lenni, értelmezni az írásokat, jövőt látni magunk előtt.”
Az elmélkedéseket Bozók Ferenc SP, Czeglédi Zsolt SP, Galaczi Tibor SP, Guba András SP, Keserű György SP, Márkus Roland SP, Pedro Aguado SP, Serényi Tamás SP, Szabó Dániel SP, Szabó László SP, Szakál Ádám SP, Szilvásy László SP, Tőzsér Endre SP, Tőzsér Pál SP és Urbán József SP írták.
A könyv adatai: Emmausz – Piarista evangéliumos könyv 2019, szerk. Márkus Roland SP, Tőzsér Endre SP, Piarista Rend Magyar Tartománya, Budapest, 2018. 592 oldal. Ár: 1000 Ft

A kiadvány megrendelhető a Piarista Ajándékbolt oldalán (bolt.piarista.hu); vagy megvehető személyesen Budapesten a Sapientia Főiskola portáján („B porta”, 1052 Budapest, Piarista köz 1.)., vagy vidéken a piarista iskolákban és templomokban.

További információ vagy nagyobb tételben való megrendelés esetén a piarista ifjúságpasztorációs irodánál lehet érdeklődni az ifjusagpasztoracio@piarista.hu e-mail címen.

Piarista Rend Magyar Tartománya

Idén nyolcadik alkalommal hirdetik meg az Ökumenikus Diákfilmszemlét. A szervezők 2019. május 2-ig várják a katolikus, református és evangélikus általános és középiskolák diákjainak jelentkezését. Az idei pályázatra „Árral szemben” témájú alkotásokkal lehet nevezni.

Az Ökumenikus Diákfilmszemlét a Katolikus Pedagógiai Intézet, az Evangélikus Pedagógiai Intézet, a Magyarországi Református Egyház Zsinati Oktatási Irodája, valamint a Budapesti Piarista Gimnázium hirdeti meg. A szervezőbizottság így fogalmazta meg az idei filmszemle kiemelt témáját: „Árral szemben – Amikor sikeresen megküzdünk a kihívásokkal”.
Az eddigi szemlékhez hasonlóan szabadon választott témájú filmek is beküldhetők. Tetszőleges lehet az alkotások műfaja is: dokumentumfilm, kisjátékfilm, etűd, animációs film stb. A pályaművek időtartama nem haladhatja meg a nyolc percet.
A filmek beadási határideje: 2019. május 2.

A szemle ünnepélyes, nyilvános bemutatója 2019. május 25-én, szombaton délelőtt 10 órakor lesz a Sapientia Főiskola Auditorium Maximum termében (Budapest, V. Piarista köz 1.). A vetítés után a szakmai zsűri értékelés keretében kiválasztja a legjobb alkotásokat, kihirdeti a kategóriák győzteseit, és átadja a díjakat, melyek iskolai filmkészítést segítő videofelszerelések lesznek, többek között videokamera, statív, videolámpa.
Egyéb részletek, valamint az elmúlt filmszemlék anyagai, filmjei az Ökumenikus Diákfilmszemle honlapján találhatók: https://www.okudiakfilm.hu/
Innét tölthető le a részletes pályázati kiírás és a nevezési lap is, továbbá az oldalon filmes oktatóanyagok is segítik az alkotó diákok szakmai munkáját.
A filmszemlével kapcsolatos bármilyen jellegű kérdéssel Wettstein József piarista tanárhoz, a verseny főszervezőjéhez lehet fordulni a wettstein.jozsef@gmail.com e-mail-címen.

Forrás és fotó: Ökudiákfilm.hu

Ha Kalazanci Szent József neve felbukkan, akkor minden bizonnyal nem csak történelmi adatok jelennek meg agyunk monitorán, hanem belső szemeink előtt egy kép is feltárul: egy jóságos, de határozott, az élet súlyát magán viselő arc vonásai, egy diákok körében megjelenő reverendás alak, aki az égiekre, a Szűzanyára és a Gyermek Jézusra tekint.

Ismerjük Kalazancius képét, képeit, találkozunk vele iskoláinkban, kápolnáinkban, rendházak folyosóján. Benkő Józsefné Keresztes Margit gödi arcképétől a budapesti és a mosonmagyaróvári piarista kápolna főoltárképein, vagy a kecskeméti, nagykanizsai, sátoraljaújhelyi, váci piarista kápolnák/templomok mellékoltárképein át Csobán András modern, nagyméretű szegedi triptichonjáig igen széles a paletta.
Következzen most az első Magyarországra került Kalazancius-kép bemutatása. A 30x45 cm-es rézmetszet a jelzés szerint Petrus Miotte burgundiai szobrász alkotása, de nem tudni, hogy személyében az inventort, azaz a kompozíció tervezőjét is, vagy csak a kivitelezőt, a rézmetszőt tisztelhetjük. A metszet datálásában, eredetében a kép alsó részében töredékesen megmaradt felirat siet a segítségünkre, amelyből kibogarászható Marzio Ginetti kardinális neve, illetve a római San Pietro in Vincoli mint tituláris templom, amely ezt a címet csak 1646 és 1652 között viselte. Ginetti kardinális, akinek a metszet alsó felében a címere is megjelenik, a piarista rend protektora volt 1644 és 1671 között, és ő volt az, aki a pápa római vikáriusaként Kalazancius kanonizációját, szentté avatási folyamatát elindította 1650-ben; talán éppen ez adta az apropót a kép születéséhez. A metszet keletkezési idejét tehát pár évvel Kalazanci Szent József halálát követően, 1650 és 1652 közé kell tennünk, megrendelőként pedig Marzio Ginetti kardinálist jelölhetjük meg. A keretdíszen belüli latin nyelvű körirat leírja számunkra, hogy kinek a tiszteletére készült a kép: Tiszteletreméltó, Isten Szolgája, Isten Anyjáról nevezett József atya avagy ragadványnevén a Spanyol Kalazancius, a Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegény Szabályozott Papjainak Rendjének alapítója, kegyes római halálára a S. Pantaleonnál életének 92. évében az Úr 1648. esztendejében.

A képen Kalazancius imádkozó alakját láthatjuk, aki egy kis házi oltár előtt, illetve arra könyökölve térdel, kezei imára kulcsolva. A piarista rend alapítója lábán egyszerű szandált, reverendája fölött pedig palliumot, a rend ünnepi ruháját viseli, az oltár/könyvespolc előtt a földön birétuma látható. A kis oltáron könyvek, homokóra, koponya, feszület, illetve rózsafüzér található. A könyvszekrényen kialakított kis házioltár utalhat a piarista rend mottójára, két kulcsszavára: a pietas et litterae-re, a kegyességre és a tudományra is. A rózsafüzér egyértelmű szimbóluma Kalazancius Mária-tiszteletének, a feszületen látható megfeszített Krisztus pedig annyira élőként van ábrázolva, mintha éppen a szenttel társalogna. Nagyon intenzív, személyes kapcsolat jelenik meg az élete utolsó éveiben rendjének meghurcolását, visszafokozását megélő, keresztény Jóbként is emlegetett Kalazancius és a Keresztrefeszített között. A rendalapító szentatya későbbi ikonográfiáját vizsgálva szokatlan a homokóra és a koponya ábrázolása, amelyek memento mori-, illetve vanitas-képekről lehetnek ismerősek, és a hiábavalóság, az elmúlás szimbólumai – szintén Kalazancius veszteségére, életművének összeomlására utalhatnak. A feszület, a koponya, a homokóra és a könyvek több Szent Jeromost ábrázoló festményen, metszeten is megjelennek egymás mellett. Ha ezt az áthallást is figyelembe vesszük, akkor Kalazanci Szent József mint bölcs, tudós, aszketikus, a halálon, az elmúláson, a veszteségeken elmélkedő, mindezen tapasztalatokat imádságban megélő, a keresztre feszített Krisztussal kompassióban lévő szent jelenik meg előttünk. Ráncokkal barázdált, sokat tapasztalt, némileg meggyötört, de türelmes bölcsességet, határozott reményt, nyitottságot sugárzó arca teljesen portrészerűen, plasztikusan, minden elnagyoltság nélkül van megformázva. Nem véletlen, hiszen egyrészt a képet megrendelő Marzio Ginetti személyesen is jól ismerte Kalazanciust, másrészt az inventor, illetve a rézmetsző számára a halotti maszk is rendelkezésre állt a minél inkább valósághű arcábrázoláshoz.
A metszet kompozíciója, Kalazancius testtartása, ruházata és hasonló ikonográfiai elemek szerepeltetése egyértelműen Barbarino festményével mutat rokonságot, amelyet egy utólagos vázlatból ismerhetünk, és amely kép a „Kalazanci Szent József a Madonna dei Monti előtt” képtípusok őse. Az ovális keretben megjelenő képet alulról és felülről egy-egy címer övezi: lent a már említett Ginetti kardinális címere jelenik meg, míg a kép felett a piarista rend címere található: középpontjában Szűz Mária monogramja áll (egymásba fonódó M és A betűk), fölötte kereszttel ékesített nyitott korona, alatta pedig a görög MP ΘY betűk, a Métér Theou (Isten Anyja) szavak nagybetűs rövidítése látható.
Feltűnő a metszet épen maradt felülete körüli fehér lefestés, amelynek okáról a kép keretén olvasható aranybetűs felirat ad felvilágosítást, miszerint egy csodás megmenekülés kapcsolódik a műtárgyhoz. A kép ugyanis a podolini piarista rendház falán függött, és a metszet lényegi része épen vészelte át az 1684. október 10-én a rendház és a kollégium jelentős részét elpusztító tűzvészt. Ezt követően tüntették el fehér festékkel az égési nyomokat, majd valamikor 1748 után a kereten található feliratban megörökítették a csodás eseményt. A leírás már boldogként említi Kalazanciust, azaz a feliratnak az 1748-as boldoggá avatás és az 1767-es szentté avatás között kellett keletkeznie.

Borbás Péter, Piarista Múzeum

(A Piarista Múzeum 2016-ban egy Kalazanci Szent József ikonográfiáját, azaz képi, magyarországi metszeteken és festményeken megjelenő ábrázolását bemutató kiállítást rendezett a budapesti Piarista Gimnázium III. emeleti aulájában.)

Száz évvel ezelőtt, 1919. január 27-én halt meg Ady Endre, a magyar költészet korszakos, világirodalmi rangú alkotója. Jelenits István piarista szerzetessel, tanárral, irodalmárral beszélgetett a Magyar Kurír munkatársa.

– Ady munkássága, de a személye is mindmáig heves viták kiváltója. Az utóbbi időben olyan vélemények is megfogalmazódnak vele kapcsolatban, hogy eladta a lelkét a szabadkőműveseknek, nemzet- és keresztényellenes volt.
– Ez butaság. Ady költészete olyan mélyről fakadó, hogy a hitelét nem lehet megkérdőjelezni. Szokatlan a nagy költők között, mert nem egyenletes színvonalon alkotott. A vele foglalkozó szakértők is elismerik, hogy vannak nagyon rossz versei, viszont szép számmal írt nagy verseket is. Ő maga írta: „Én voltam az Úr, a Vers csak cifra szolga…” Ady a költői mesterséget nem tartotta olyan nagyra, hogy iskolázta volna magát, vagy töprengett volna rajta, hanem azonnal leírta mindazt, ami a lelkéből fakadt, hol jól, hol kevésbé jól. Olyan szavakat használ, amit soha nem mondunk – ilyenkor „csuklik” egyet, és megy tovább. Egészen váratlanul viszont gyönyörű dolgok szűrődnek be még az ügyetlenebb verseibe is. Szokatlan nyelvi leleményei vannak, mint például ez: „Minden egész eltörött…” Rábukkan ezekre, miközben a gondolataival kínlódik. Ady nem tudatos versművész, az ösztöneire hagyatkozva írta a költeményeit, önmagát kereste, a lelkében élő gondolatokat, érzéseket akarta kifejezni, megszólítva ezzel az embereket. Egészen különleges őstehetség volt a rímek elhelyezésében és a rendkívüli nyelvi megoldások alkalmazásában. Ez mutatkozik meg az egyik leghíresebb és legnépszerűbb versében, a Fölszállott a páva címűben is.

– A vers egyik különlegessége, hogy egy népdallal kezdődik: „Fölszállott a páva a vármegye-házra, / Sok szegény legénynek szabadulására.”
–  Amikor Ady Nagykárolyban diákoskodott, együtt lakott több társával. A háztulajdonosuk iszákos ember volt, gyakran énekelt, különösen ezt a népdalt. Ady egyik novellájában le is írja ezt. Ezért vélik úgy egyesek, hogy a nagykárolyi vármegyeháza égett le. Nagykároly azonban nem megyeszékhely, itt nem volt vármegyeháza. Ellenben később Ady Nagyváradra került, ahol a megyeháza előtti téren volt egy kávézó; itt beszélgettek, iszogattak az emberek, a költők, az újságírók is. Ady borozgatás közben nyilván el-elnézegette a megyeházát. Ez egy erődítményszerű épület volt, a régi rend szimbóluma a városban, az embereket elfogta a félsz, ha ránéztek.

– Ady jelen volt, amikor leégett a megyeháza?
– Nem látta ezt a tűzesetet, hanem az említett népdalt hozta kapcsolatba vele, ami egyébként elég értelmetlen: „Fölszállott a páva a vármegye-házra, / Sok szegény legénynek szabadulására.” A szegény legények szabadulásához ugyanis nem sok köze van a pávának. Ha nincs tűz a megyeházán, akkor ennek a képnek legföljebb annyi lehet az értelme, hogy a rabok látják a madarat, ami szabad, és arra gondolnak, hogy egyszer majd mi is megszabadulunk. Ennek a népdalnak csak a dallama szép, meg ez a különös gondolatkapcsolás, hogy a szegény legények számára a szabadulást jelenti a páva, amit elnéztek unalmukban. Nagyon lényeges az is, hogy Váradon a vármegyeháza összeépült a börtönnel. Ady tudta ezt. Így érthető, hogy a diákkorában gyakran hallott nóta új értelmet nyert a lelkében, s gyakran dudorászta, miközben poharazgatott és nézelődött. Adynak egyetlen más versében sem találkoztam azzal, hogy az első és az utolsó strófa is egy népdal, amely közrefogja az egész költeményt. Formailag kötelezőnek tekintette a maga számára, hogy ugyanúgy kétsoros szakaszokban fejezze ki a gondolatait, érzéseit, mint a népdal. Az is érdekes, hogy Ady nem gyönyörködik a pávákban, nem arról ír, hogy milyen szépek, hanem megszólítja őket: „Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak, / Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.” Ez egy kedves és váratlan költői lelemény. Itt már a saját költői nyelvén beszél. A pávák nem csak a rabok szabadulását hirdetik meg, hanem minket is emlékeztetnek arra, hogy ezután minden másképpen lesz, mint eddig. Ennek az öröme szakad fel a költőben: „Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre, / Új arcok, új szemek kacagnak az égre.”

– Vagyis nem rosszabb, hanem jobb lesz, mint eddig volt?
– A változás reményteli jövőt sejtet, jobb lesz a világ, Ady erről beszél, mintha a pávákat biztatná: „Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.” Mi, nézelődő emberek is a rabok szerepében vagyunk, és akárcsak a börtönben raboskodó szegény legények, mi is várjuk a szabadulást. Ehhez viszont a vármegyeházát megtestesítő személyeknek kellene megváltozniuk. Nagyon érdekesek Adynál a fent idézett szóismétlések is, és az új szó többszöri szerepeltetése: „Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat, / Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.” Az új szó akusztikailag is ujjongásnak hangzik, valami örvendetes tapasztalatra mutat rá, ami kiemeli az embert az elkeseredettségéből, és megtölti élettel és reménnyel. Érdekes a vers szerkezete is: kilenc kétsoros versszakból épül fel, és a közepén van egy fordulat: „Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, / Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.” Ez nem csupán valami álmodozó játék a szavakkal. A vers közepén a költő egy nagyon mély vallomást fogalmaz meg – egy ország, egy sokaság vívódó, eddig szavakba nem foglalt reménye szólal meg. A többes szám első személlyel azt fejezi ki, hogy ez a hit nagyon mélyen benne él a lelkünkben; sokan vagyunk, akik kockázatot vállalnánk azért, hogy bekövetkezzen a változás. A hit szó feltűnése azt jelzi, hogy ez már nem csupán álmodozás – a megyeháza látványa súlyos elégedetlenséget vált ki bennünk, és ez most kiszakad belőlünk. Mindez akkor válik valóra, ha teszünk is érte. A következő versszakokban pedig megjelenik a vagy-vagy: „Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek, / Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek. // Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra, / Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva. // Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, / Vagy marad régiben a bús, magyar élet.”

– Mindez azt jelenti, hogy a reményteljes változás korántsem biztos?
– Igen. Nagyon reménykedünk benne, de ha ez a remény megcsal bennünket, akkor nagy a baj. Minden vagy semmi. Ha bekövetkezik, nagy boldogság lesz, ha nem, elveszett minden reményünk.  A „Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra” verssorral visszatérünk az induló képre, de ez már nem azt jelenti, hogy csak a vármegyeháza ég le, hanem ez az egész társadalmi rend, amiben élünk. Nemcsak mi szabadulunk ki, hanem az egész világ megváltozik, és azok az erők, amelyek ránk telepednek, és nem engedik meg a változásokat, megsemmisülnek, „láng csap” beléjük. Azt, hogy honnan jön a láng, nem tudjuk, de az idő fordul, és eljön az ideje annak, hogy elégjen minden, ami rossz. Nem felgyújtjuk, hanem „láng csap az ódon, vad vármegye-házra.” Mi is rabok vagyunk, és a lelkünket leigázza a régi rend, amelynek megfogható szimbóluma a megyeháza. A lángok pedig olyan látványt nyújtanak, mintha egy madár, a páva szállna az épületre. A pávának hatalmas a tollazata, ha kibontja, akkor szinte emeleteket borít be vele, ráborul a falra. A látomás átadja a helyét a látványnak: a költő már nem a pávatollakat látja, hiszen nincsen ott páva, csak a képzeletében jelenik meg a népdal kezdete: „Fölszállott a páva…” A vármegyeháza pedig „vad” jelzőt kap. Hogyan lehet vad egy megyeháza? Mégis elfogadjuk, mert falai között komiszul bánnak az emberekkel, egy kegyetlen hatalom szimbóluma.

– Ady azt írja, „Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, / Vagy marad régiben a bús, magyar élet.” Itt azonnali, gyors változásra gondol?
– A változás nem következhet be lassú, fokozatos átmenettel. Nem arról van szó, hogy a vármegye gazdái belátják, hogy változik a világ, és szelídebbek lesznek, emberségesebbek. Itt el kell pusztítani mindazt, amit a megyeháza képvisel ahhoz, hogy az új felmagasodjék ígéretes nagyságában, tisztaságában. Furcsa megfogalmazása Adynak, hogy „Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek…” Nyilván nem az igeragozásra gondol, hanem inkább a bibliai igékre. Nemcsak összevissza beszélünk, hanem súlyos, szent szavakra lelünk, amelyeknek világfordító erejük van. Ha pedig „marad régiben a bús, magyar élet”, akkor ez csak kínlódás lesz. Ezután elnyugszik az egész vers. Nem tőlünk függ, hogy valóra válnak-e ezek az álmok; mi mindent megteszünk azért, hogy megforduljon a világ, de lehet, hogy minden marad a régiben. Kiegyezni mindenesetre nem fogunk azzal, amit a vármegye képvisel. A vers befejezése pedig megismétli a kezdetét: „Fölszállott a páva a vármegye-házra, / Sok szegény legénynek szabadulására.”
Nagyon érdekes egyébként, hogy évtizedekkel később, amikor Ady már nem élt, megjelent a Babits Adyról című dokumentumgyűjtemény, amely Babitsnak a költőtársról szóló előadásait, írásait tartalmazza. Babits Keresztülkasul az életemen című, 1939-ben kiadott kötetében is szerepel egy írása Adyról, ami azonban nincs benne a dokumentumgyűjteményben. Babits ebben eltűnődik azon, hogy milyen titokzatos mesterség a költészet. Így ír erről: „A költő latin neve vates volt, azaz jós. A nemzet nagy lantosai ma is »látnokok«. Minduntalan hallunk például Ady csodálatos megérzéseiről, és »jóslásairól«. Dehát hogy is áll a dolog ezzel a látnoki képességgel és isteni sugallattal? Egyszer megpróbáltam elemezni Adynak egy ilyen költői jóslatát: »Vagy láng csap az ódon vad vármegyeházra, Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.« Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, / Vagy marad régiben a bús, magyar élet. Vagy, vagy… A vers híres és valóban gyujtó hatású. Mégis, mit mond ez a különös, alternatív jóslat? Nem többet, mint ha egy megkérdezett időjós azt felelné a napi időjárást illetően: Vagy sütni fog a nap, vagy pedig továbbra is felhők borítják az eget.”

– Babits itt finoman, de egyértelműen ironizál Adyn…
– Ez nagyon érdekes, mert Babits nem akar rosszat Adynak, mégis, vak vagy ügyetlen, amikor megközelíti ezt a kérdést. Mert a vagy-vagy igenis kizár valamit: tehát nemcsak azt mondja, hogy vagy sütni fog a nap, vagy borús lesz az idő, hanem azt, hogy vagy megváltozik minden, vagy elpusztulunk. A dolgok nem mehetnek tovább úgy, ahogyan eddig. A változás pedig csak egy nagy, erőteljes fordulat révén történhet meg, csak a múlt megsemmisítése árán születhet meg a jövő.

– Az tény, hogy Adynak az ebben a versben megfogalmazott jóslata végül is nem teljesült…
– Ez így van. Azonban újra és újra ehhez hasonló helyzetben érezzük magunkat. Az ember vágyik a biztonságra, lehetőség szerint kerüli a szélsőségeket, de az élet alakulhat úgy, hogy azt érezzük, csak két szélsőség közül dönthetünk. A régi, elnyomó szélsőséget semmiképpen sem akarjuk tovább, és akkor mindent megteszünk azért, hogy megvalósuljon a másik szélsőség. Minden vagy semmi. Ez nem jellemző, de vannak kiélezett helyzetek, amikor ezek között kell választanunk, és Ady erre mutat rá ebben a versében, nagy költői erővel. Nem jött el a paradicsomi állapot, és nem is pusztultunk el, hanem ment tovább az élet, együtt a keresztjeivel és a gondjaival, de az örömeivel is. Nem egy tisztító erejű forradalom jött el, amely jobbá tette volna a világot, hanem az I. világháború, rengeteg szenvedéssel, emberek millióinak pusztulásával. Azután elérkezett ugyan a forradalom, ám Ady ezt – okkal – nem érezte a magáénak. Majd nem sokkal később meghalt. Az sem igaz azonban, hogy minden maradt a régiben. Ady jóslata nem teljesült, mégis, a Fölszállott a páva nagy vers, mert a benne megfogalmazott gondolkodásmód, a dinamikája, költői szépsége, ahogyan mindezt elmondja, lenyűgöző. Újra és újra visszatér hozzá az ember. A gyerekek éneklik, Kodály Zoltán megzenésítette, és közkedvelt ének lett belőle; ujjongás, reménység tölt el bennünket, ha olvassuk, halljuk. Az emberi élethez hozzátartoznak azok a helyzetek, érzések, amiket Ady megfogalmazott. Hogyan alakítja át a költő a látványt látomássá? Hogyan lesznek ebből szavak, amelyek megragadják a másik embert, együtt gondolkodásra, együttérzésre serkentve, úgy, hogy ő is a magáénak érzi a verset? Minden benne van ebben a költeményben. Ez a lenyűgöző Ady költészetében. Semmit nem von le ebből, hogy vannak ügyetlenül megírt, rossz versei is. Vitathatatlan, hogy a legnagyobb költőink közé tartozik. A vele alaposan foglalkozó szakemberek pedig vallják: ha Ady verseit igazán le lehetne fordítani idegen nyelvekre, akkor Európa legnagyobb költői között tartanák számon. A legnagyobb verseiben megszólaló gondolatai szívbemarkolóak, váratlan nyelvi leleményei pedig páratlanok.

Szöveg: Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Fotó: Archívum

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2019. január 27-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Bulányi György piarista szerzetes születésének 100. évfordulója alkalmából január 5-én emléknapot szervezett a Bokor Közösség. A Magyar Kurír részletes beszámolóját közöljük.

A délelőtti tudományos igényű előadások az alapító szellemi, lelki és emberi örökségének néhány aspektusára fókuszáltak. Délután színes mozaikok mutatták be, hogy az alapító álmából a Bokor közösségeihez tartozók az évtizedek alatt mit és hogyan tudtak megvalósítani. Az évforduló alkalmából Bulányi György egykori lakóhelyén, a XII. kerületi Városmajor utca 47/b. számú ház falán emléktáblát helyeztek el a közösség képviselői.
Amikor az emléktábla avatására került sor, Bulányi György egykori lakása előtt többen arról beszélgettek, milyen emlékeik vannak Gyurka bácsiról, az általa titokban, lakásán tartott szentmisékről, lelkigyakorlatokról, beszélgetésekről. Erről beszélt már a „hivatalos” ünnepség keretében Kovács László, nyugállományban lévő atya is, aki az elsők között csatlakozott a közösséghez, illetve Bajnok Dániel, aki az ünnepségen a fiatalabb korosztály képviseletében szólt.

Kovács László az emléktábla avatásakor emlékeztetett, hogy Bulányi Györgyöt a kommunista hatalom államellenes összeesküvéssel vádolta meg és ezért halálra ítélte, melyet végül életfogytiglani börtönre változtatott, az Egyház pedig – eretnekként – évtizedekre eltiltotta a nyilvános papi működéstől. Hogy ki volt igazából Bulányi György – folytatta Kovács László –, azt mi, a barátai tudjuk, illetve a majdani történetírás mutatja majd be igazi tevékenységét, szolgáltat majd neki igazságot. Hozzátette: Bulányi György teológusként azt hirdette, hogy Isten az, aki szeret. A börtönévek után is azt tanította, hogy szeret az, aki ad és nem elvesz, aki szolgál és nem uralkodik, aki nem üt és nem üt vissza, sőt az ütést is megbocsájtja. Ilyen Istent és ilyen Egyházat hirdetett egykor az evangéliumok Jézusa, a mezítlábas Jézus, ilyen volt Bulányi György egyházképe is. E gondolatok veszélyesek voltak, főként azért, mert Bulányi György kezdte megvalósítani őket – mondta többek közt ünnepi beszédében Kovács László.
A fiatalabb korosztály képviseletében Bajnok Dániel azzal kezdte beszédét, hogy a közösség milyen sok tagjának emlékekkel teli hely a Városmajor utcai lakás. Mint mondta, ő először egy ifjúsági misére érkezett a házhoz. Aztán beszélt arról, hogy Gyurka bácsit – hiszen nagyon sokan így szólították Bulányi Györgyöt – foglalkoztatta, hogy halála után mi történik majd művével, a Bokorral, illetve miként fognak rá emlékezni. Félt, hogy elfelejtik őt és mindazt, amiért egy hosszú életen át küzdött. Félt attól is, hogy a Bokor belemegy a vallásképződés zsákutcájába, kiszakad az Egyházból, és alapítójára hivatkozva tévedhetetlennek képzeli majd magát. Bulányi György félt a felejtéstől, de a „szentté avatástól” is. A Garajszki Jenő által faragott gránittábla és a Lengyel István szobrászművész által készített bronz plakett emlékeztet mindenkit a Bokor Közösség alapítójának gondolataira, tetteire, mondta Bajnok Dániel.
Az emléktábla avatás után a megemlékezés a piaristák Duna-parti kápolnájában folytatódott, ahol délelőtt előadások hangzottak el, délután pedig vetített képes mozaikok a Bokor életéből. Az emléknapot az a szentmise zárta, melyet Urbán József SchP, generális asszisztens mutatott be Labancz Zsolt SchP tartományfőnökkel. Urbán József a szentmise elején felolvasta Pedro Aguado piarista generális rövid üzenetét, melyet az emléknap résztvevőinek küldött. Ebben többek közt azt írta, hogy hálás Bulányi György piarista tanúságtételéért, az Egyházról és a küldetéséről alkotott víziójáért, látásmódjáért. Üzenetében a generális hangsúlyozta: továbbra is szükségünk van olyan emberekre, amilyen Bulányi György volt.
Homíliájában Urbán József a karácsonyi időszakban olvasott evangéliumi részekre utalt, melyek a meghívásról, a látásról, a Jézussal való találkozásról, az ő követésre való felszólításokról szólnak. Mindez azonban nem a hithirdetők, a térítők, szava, hanem a tanúké. Azoké a különleges tanúké, akik nem elégszenek meg azzal, hogy csupán beszéljenek a maguk életalakító élményéről, hanem oda akarják vezetni a többieket is Jézushoz. E látásra meghívó szót, gesztust tapasztaltuk Gyurka bácsival találkozva is – mondta Urbán József, majd hozzátette: ő nem hithirdetést végzett, nem pusztán valamilyen hitvilágba vitte követőit, hanem Jézushoz vezetett mindenkit. Nem a térítés szándékával beszélt, hanem képes volt megérinteni mindenkiben azt a keresést, szomjazást, mely Jézushoz vezeti az embert. Így tehát nem egyszerűen egy születésnapos tanút ünneplünk ma, hanem találkozni akarunk az Eucharisztiában azzal, akihez ez a barát-kísérőnk el akart minket vezetni.
Az évforduló alkalmából megjelent Bulányi György 2005-ben írt Önéletírása, melyben hosszú életének 87. évében visszatekintett nem mindennapi életútjára. A szerző személyes sorsán keresztül vezeti az olvasót végig a XX. századon, így a kötet egyszerre szubjektív visszaemlékezés és társadalomtörténeti, egyháztörténeti dokumentum is.
Bulányi György piarista szerzetesről, a Bokor mozgalomról bővebb tájékoztatás olvasható a Távlatok című folyóirat 26. és 28. archív számaiban.

Szöveg és fotó: Bókay László, Magyar Kurír

Sík Sándor piarista szerzetes születésnapján...

"Az embervolt nem tud bennünk teljesen kibontakozni másként, mint a szereteten keresztül. A szeretet kinyitja az embert. Amíg az ember nem szeret, addig be van börtönözve az önösség börtönébe, és bizonyos fokig irreálisan áll szemben a világgal. Minden nagy szeretet egy újjászületés: mássá lesz az ember, kinyílik a szeme, ha megismer valakit, akit igazán szeret, ha megismer egy eszmét, amelynek odaadja magát. Más ember lesz, megéli a valóságot. Akkor lesz az ember reális, igazi emberré, ha ezen túl fölfedezi a mi-t. De ehhez hozzá kell tenni a keresztény tapasztalatból még valamit. Föl kell fedeznie, hogy az én és a te mögött, a „mi” mögött is ott áll az Isten. Én, a felebarát és az Isten. Ez a teljes emberség hármassága."

(Sík Sándor: A szeretetről)