A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

Borián Tibor piarista szerzetes sírkövének megszentelésére szeretettel várjuk rokonait, rendtársait, egykori diákjait, tisztelőit július 18-án 15 órakor a Rákoskeresztúri Köztemetőben.

Halálának második évfordulóján megemlékezünk kedves tanárunkról. A szertartást Ruppert József SchP vezeti.

Borián Tibor Hajmáskéren, egy Veszprém melletti faluban 1933. november 22-én született Szent Cecília napján, amely kétségkívül meghatározta későbbi vonzódását a muzsikához, különös tekintettel az egyházi zenére. Édesapja a hajmáskéri katonai tábornak volt főhadnagyi rangban orvosa; Tibor atya gyakran emlegette, hogy ágyúszó és katonaság „közt” nevelkedett. A falu általános iskolájában ismerkedett meg a vallással, ministránsként is szolgált itt, majd négy év után a veszprémi Piarista Gimnáziumba jelentkezett. Édesapja és testvérei mind a székesfehérvári cisztereknél tanultak, viszont a háborús események ezt számára már nem tették lehetővé a nagy távolság miatt, amely Fehérvár és Hajmáskér között húzódott, így a közelben fekvő Veszprémre esett a választás. Így került életre szóló kapcsolatba a piarista renddel. Az 1948-as államosításig az itteni piarista gimnáziumba, majd utódiskolájába, a mai Lovassy László Gimnáziumba járt, ahol 1952-ben érettségizett. Már ekkortájt kialakult benne a papi hivatás iránti érdeklődés és vonzalom, amely egyáltalán nem volt idegen a Borián családtól, ahol öten választották ezt a pályát három generáció alatt.

Az államosítást követően az iskola nélkül maradt piaristák ifjúsági pasztorációs tevékenységet folytattak, amely során kapcsolatba került Bulányi György, Török Jenő és Juhász Miklós atyákkal. Érettségi után jelentkezett a rendbe, ahová a helyek korlátozott száma (14 főben maximalizálták) miatt nem jutott be elsőre. Ez időben egyetemre kezdett járni magyar szakra, majd közben 1952-ben beöltözhetett a rendbe. Teológiai tanulmányait hat év alatt végezte el; 1958-ban szentelték pappá, s 1959-ben megkapta magyar-történelem szakos diplomáját is. Mint a legtöbb ifjú piarista ebben az időben, Kecskeméten kezdte meg nevelői pályafutását, ahol nyolc évet töltött. Itt kétszer volt osztályfőnök, majd kollégiumi prefektus, irodavezető. Kecskeméthez kötődik az énekkari munka elkezdése is, annak a szomorú eseménynek folytatásaként, hogy Forrai István piarista, aki zeneakadémiai tanulmányokkal a háta mögött kiváló karvezetői munkát végzett, tragikus hirtelenséggel távozott fiatalon, rákbetegségben. 1960-ban a diákénekkarnak lett a vezetője hét éven át, budapesti áthelyezéséig, ahol tizenegy évig a rendi kispapoknak volt aprefektusa amellett, hogy az iskolában tanított magyart és történelmet. 1972-ben itt is rá bízták a diákénekkar vezetését majd 1976-ban a felnőttekét is Maklári Lajos karnagy halálát követően. Igyekezett a kihívásoknak megfelelni, ezért elvégezte a kántorképzőt, és jeles karvezetőket, zenészeket is megkeresett, hogy tanulhasson tőlük. A kórusnak mintegy negyven művet írtak olyan ismert zeneszerzők, mint Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Farkas Ferenc, Halmos László, Rosta Ernő. Az énekkarnak számos lemeze is megjelent, amelynek több mint 500 mű szerepelt a repertoárjában a gregorián énekektől, a madrigáloktól a barokk korálokon át a modern művekig.
1976-1979-ig tartományfőnöki asszisztensként és irodavezetőként tevékenykedett, majd budapesti házfőnök és 1985-től a gimnázium igazgatója lett tizenhárom évre. Ezen évek során a 30-40 főt számláló iskolai felnőtt kórust sikerült teljesen megújítania, ahol nem csupán piarista öregdiákok, hanem az aktuális diákok szülei és hozzátartozóik is énekeltek. A Sík Sándor Kamarakórus (Kalazancius Kórus korábban) 65 évig működött, amelynek közel negyven éve az ő vezetéséhez kötődik. 1998-ban Kállay Emil, akkori tartományfőnök áthelyezte Veszprémbe, ahol a Padányi Bíró Márton Római Katolikus Gyakorlóiskolának három évig Görbe László piarista volt a vezetője, akivel ekkor „helyet cserélt”: ő feljött Budapestre igazgatónak, Borián Tibor pedig lent élt nyolc éven át az egyházmegyei, érseki iskola vezetőjenként, amelyet a piarista iskola egyfajta utódiskolájának tekintettek. A 900 fős iskolacentrum általános iskolát, gimnáziumot és egészségügyi szakiskolát foglalt magába. A 65 évesen vállalt feladat nagy kihívást, számos újdonságot hozott számára. Eddig ugyanis csak középiskolás fiúkkal foglalkozott, itt pedig a hatéves gyerekektől a huszonkét éves felnőttekig fiúk és lányok egyaránt tanultak, mindez kiegészült missziós feladatokkal.„Életem során mindig úgy lettem elöljáró, hogy egy nagyformátumú elöljárót követtem a sorban…úgy érzem, sikerült megfelelnem a magam elé támasztott követelményeknek.” – emlékezett vissza Tibor atya nyolcvanéves születésnapján.
Veszprémben ezen felül a Közoktatási Közalapítványnak, a KÉSZ-nek és a Diákszövetségnek is az elnöke lett, amellett, hogy az iskola pasztorációs felelőseként is dolgozott. 2006-ban, 73 évesen jött vissza Budapestre, ahol pár hónap alatt közel tíz feladatot kapott…2011-ben a szervezete kezdte felmondani a szolgálatot, kórházba került, ezért kevesebbet próbált vállalni. Ennek ellenére Nagyböjtben előfordult, hogy akár öt lelkigyakorlatot is tartott, emellett rendszeresen misézett pl. a Patrona Hungarie Gimnáziumban, a kőbányai Szent György templomban, Biatorbágyon. A Kairosz Kiadónak lektorálási feladatokat végzett, s ellátta a Veszprémi Diákszövetség elnökségi feladatait a KÉSZ-alelnökség mellett, majd a Magyar Piarista Diákszövetségnél a sajtóbizottság elnöke lett, az utolsó tíz évben pedig rendi összekötőjük.
Sík Sándor összes művét Borián Tibor rendezte három kötet alá, lektorálta egyetemi előadásait. A polihisztor szerzetest, irodalmárt és költőt atyai szeretete, műveltsége, és emlékezetes nagyböjti konferenciabeszédei miatt is egyik példaképének tartotta Borián atya. Életútján meghatározó volt Előd István, Benkő Andor, Kincs Lajos tanár urak szelleme és dinamizmusa is.

PIARISTA REND MAGYAR TARTOMÁNYA, MAGYAR PIARISTA DIÁKSZÖVETSÉG

Június 24-én, Keresztelő Szent János születése ünnepén Ruppert József piarista szerzetes aranymisét mutatott be Rómában, a Santa Maria del Suffragio-templomban a római magyar katolikus közösség tagjai részvételével.  Ebből az alkalomból másnap a Vatikáni Rádió stúdiójában mesélt életéről, hivatásáról.

Ruppert József ötven évvel ezelőtt, újmiséje után fejezte be egyetemi tanulmányait, és biológia–kémia szakos tanári oklevelet szerzett. A Kecskeméti Piarista Gimnáziumban tanított, de nem minden ment úgy, ahogy azt ő elképzelte – 22 év tanárkodás után váratlanul római központi szolgálatra rendelték. Rómában a piarista rend legfőbb elöljárójának kelet-közép-európai asszisztense lett, sajátos megbízatással Szlovákia és Lengyelország felé, ahol a kommunizmus 40 éve alatt elsorvadt a rend tanítói tevékenysége.
Ruppert József az iskolai, tanítói munkája kapcsán beszámolt arról, miként látott be a kommunista-ateista időszakban a rendszer a gimnázium falai közé, és hogyan tudták kivédeni a hatalom befolyását. Ruppert atya mesélt az iskola protestáns diákjainak ökumenikus szellemiségű neveléséről is, amit a református és az evangélikus lelkészekkel együtt, párbeszéden keresztül sikerült megvalósítani. Legfőbb próbatételeként azt nevezte meg, hogy abba kellett hagynia a nevelői tevékenységet, mert római szolgálatra rendelték. Öröme az iskola volt, a diákok, a tanítás maga, a kollégium, melynek közössége olyan volt, mint egy család. Igaz, ennek a munkának az eredményét többnyire csak később, az érettségi találkozókon látták meg. Rómából hazatérve jelenleg kisegítő lelkipásztori és rendtörténeti kutatómunkát végez.

A beszélgetés meghallgatható a Vatikáni Rádió honlapján keresztül itt:https://www.vaticannews.va/hu/egyhaz/news/2018-07/interju-az-aranymises-ruppert-jozsef-piarista-tanarral.html

Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News

A magyar piaristák közel egy évszázados álma valósulhat meg: Moson megye első gimnáziuma, az 1739-ben Zsidanics István megyei adószedő alapította piarista iskola új épületbe költözhet néhány éven belül. A történelem viharai folytán számos megpróbáltatáson keresztülment intézmény bővítése, átépítése régóta foglalkoztatja a rend magyarországi vezetőit. Az ezzel kapcsolatos háttérről, a jelenlegi tervekről és a Piarista Rend Magyar Tartományának egyéb fejlesztéseiről Labancz Zsolt tartományfőnökkel beszélgettünk.

- 2018 tavaszán tervezési közbeszerzést írtak ki több iskolájuk megújítására, fejlesztésére. Ezek közül a mosonmagyaróvári az egyetlen olyan projekt, ahol az iskola teljesen új épületbe fog költözni, nem a jelenlegi épületegyüttest újítják fel.  Milyen okok vezettek ahhoz, hogy belevágjanak egy ekkora vállalkozásba?
- E kérdésre először egy rövid történelmi áttekintéssel válaszolnék, amely rámutat iskolánk folyamatos növekedésére, fejlesztési igényeinek alakulására. Miután az alapítás óta az épületek egyre szűkösebbnek bizonyultak, a mosonmagyaróvári városi tanács 1924-ben egyes osztályoknak és szertáraknak a szomszédos régi városháza épületében adott helyet, 1932-ben pedig néhány új termet is építtetett, de a komolyabb épületbővítés elmaradt. Az intézményhez 1945-től Piarista Diákotthon is tartozott, a gimnáziumba lányokat is fölvettek, 1946/1947-től pedig az intézmény általános iskolai alsó osztályokkal bővült, amelyek a régi városháza helyiségeiben működtek. 1948-ban a kommunista hatalom az egész iskolát és a konviktust is államosította. Az állami gimnázium Kossuth Lajos néven működött tovább. A rendszerváltás után, 1990 nyarán Németh László mosoni plébános kérésére a régi városi tanács átadta az egykori piarista épület egy részét az egyházközségnek, amely folyamatosan bővülő keresztény általános iskolát nyitott; ennek 1993-tól már gimnáziumi osztályai is voltak. Az intézmény fönntartását és vezetését 1994-ben vette át a piarista rend, amely idővel visszakapta a teljes épületet, az 1960-as években épült új szárnnyal és tornateremmel együtt, valamint kárpótlási pénzből megvásárolta a szomszédos Habsburg-házat is.Jelenleg közel 600 diákot oktatunk, nevelünk Mosonmagyaróváron. Az utóbbi időben teljesen világossá vált, hogy a régi iskolaépületet kinőttük. E műemléki védettség alatt álló, s egyébként igazán szép barokk épületegyüttes nem alakítható át több szempontból sem a mai kor pedagógiai igényeinek megfelelően, műszaki korszerűsítése is kérdéses, s maga a terület sem bővíthető, hiszen zárt háztömbben helyezkedik el az iskola. Így jutottunk el ahhoz a döntéshez, hogy ha megfelelő feltételeket szeretnénk mosonmagyaróvári iskolánknak biztosítani, akkor új épületben kell gondolkodnunk.

- Pontosan hol fog működni az új iskola és miért épp itt?
- A mosonmagyaróvári városi vezetéssel már jóval a tervezési közbeszerzés kiírása előtt elindult a közös gondolkodás az új hely kiválasztásáról. Fontos szempont volt, hogy az ingatlan városi tulajdonban legyen és kellőképp tágas területen helyezkedjen el, s ugyanakkor megfelelőképp megközelíthető is legyen. Hosszas keresés és az érvek-ellenérvek kellő szintű vizsgálata után az Ipartelepen lévő, közel 30.000 nm-es telekre esett a választás, ahol az egykori határőrlaktanya is található. E döntés mellett szólt az is, hogy a telek közvetlen szomszédságban új lakóövezet kialakítása indult, mely építkezés gyakorlatilag a miénkkel párhuzamosan fog zajlani. Egy látványosan fejlődő városrészről beszélhetünk, s így az ide beköltöző családok számára megfelelő közelségben lesz az új iskola.

- Többek szerint e helyre költözni nem szerencsés, hisz súlyosan terhelt az ’56-os forradalom tragikus örökségével: 1956. október 26-án a határőrlaktanyánál gyilkos sortűz fogadta a forradalmat éltető mintegy 1000-1500 fős tömeget, akikből becslések szerint több mint száz fő a helyszínen életét vesztette. A mosonmagyaróvári sortűz története, az itt készült fotók világszerte ismertek. Nem félnek attól, hogy a jelenlegi és a jövőben várt diákok szülei számára visszatartó erővel bír majd a helyszín?
- Nagyon fontos szempontra kérdez rá, magunk is sokat mérlegeltük, jó-e, szabad-e ezen a történelmi emlékekkel terhes helyszínen iskolát építeni. Úgy érzékeltük, a város vezetése is keresi a módját annak, hogyan lehetne segíteni, hogy a tragikus múlt emlékezete a jövő felé vezessen. Szívesen vagyunk társak ebben a folyamatban, hiszen történelmünk, s egyáltalán az életünk alapvető szemléletét érinti ez a kérdés: van-e lehetőség a sebek gyógyítására; erősebb-e a jóakarat, mint a gyűlölet; fakadhat-e élet a halálból? Hitünk, meggyőződésünk arra hív, hogy igennel feleljünk e kérdésekre. Egy új iskola bontakozása s majd megléte, amelynek tereit azok a gyermekek és fiatalok töltik be, akik társadalmunk jövőjét jelentik, szimbolikusan és valóságosan is azt jelzi, hogy a múlt életadóan tud integrálódni a világunkba. Ehhez szükség van sok egyeztetésre, kreativitásra, összefogásra. Az áldozatok emlékét természetesen szeretnénk megőrizni: talán leginkább egy méltó Emlékpont létrehozása segítheti ezt, amelyet a jelenlegi laktanya helyén alakítanánk ki. E gondolatról már elindultak az egyeztetések a város vezetésével és a Mosonmagyaróvári ’56-os Egyesülettel. Nagyon bízom benne, hogy így, együtt, minden érdekelt bevonásával a legjobb megoldásra fogunk rátalálni.

-Mit lehet tudni a tervezési folyamatról?
- A tavasszal kiírt tervezési közbeszerzésen egy helyi kötődésű építészekből álló, kreatív és elhivatott csapat, a CAN Architects nyerte el az új iskola megálmodásának és építési terveinek elkészítési lehetőségét. A kiviteli tervek az ütemezés szerint jövő év februárjára várhatók. A tervezési folyamatban egyrészt helyi szinten a mosonmagyaróvári piarista iskola vezetői és nevelői közössége, másrészt a tartomány központi vezetése és munkatársai vesznek részt.   Új iskolánkat a piarista pedagógia alapvető sajátosságai, identitáselemei szerint alakítjuk, hogy a hozzánk járó gyermekek és fiatalok teljes emberi és keresztény bontakozását tudja segíteni. Úgy látjuk, ez a piarista pedagógia választ ad a kor kihívásaira is, s Kalazanci Szent József eredeti szándéka szerint egy igazságosabb és testvéribb társadalmi közeg épülését szolgálja.
Az építkezés során több átjárható,átlátható közösségi teret és ezekhez kapcsolódó különböző funkcionális és oktatási teret hozunk létre, amelyek időt álló megoldást képviselnek. Célunk, hogy a leendő épület számos közösség számára - diákok, tanárok, keresztény közösségek, cserkészek stb. - otthont adhasson, emellett a környék egyfajta kulturális központjaként is működhessen. Bár az új iskola nem a városközpontban épül, mégis jól megközelíthető kell, hogy legyen, ennek fejlesztésén a városvezetéssel már folynak egyeztetések.

- Mosonmagyaróváron túl milyen iskolaépület-fejlesztések várhatók még az idén a magyar tartományban?
- Több tervezési folyamatot indítottunk el párhuzamosan egy, a kormánytól kapott céltámogatás eredményeként. Már elindult a folyamat a tavaly 25 éves fennállását ünneplő gödi szakképző iskolánk kibővítése és átalakítása kapcsán, amely a pedagógiai folyamatok, módszerek megújításával párhuzamosan zajlik. A kiviteli tervek őszre készülnek el. Sátoraljaújhelyi kollégiumunk épületét is fel szeretnénk újítani, emellett legnagyobb intézményünk, a több mint 1000 gyermeket nevelő kecskeméti iskola és óvoda Czollner téri részének három épülete alakul át, újul meg. Kecskeméten jelenleg is zajlik fejlesztésünk: a kollégium korszerűsítésén dolgozunk, így szeptemberben teljesen megújult épület várja majd diákjainkat.

Szöveg és kép: Szathmáry Melinda

A budapesti piarista rendház tagjaival, valamint híveivel és volt hittanosaival együtt ünnepelte pappá szentelésének 65. évfordulóját Kállay Emil piarista, volt tartományfőnök június 8-án. A budapesti piarista kápolnában tartott szentmisét Labancz Zsolt tartományfőnök mutatta be.

Kállay Emil 1929. január 19-én született Kisújszálláson. A debreceni piarista gimnáziumban érettségizett, majd 1947-ben öltözött be novíciusnak. 1950 nyarán a szerzetesrendek feloszlatásakor az állam által előírt létszámkorlát miatt a kereten kívüli szerzetesnövendékek közé került, így tanulmányait az Esztergomi Főegyházmegye növendékeként a Központi Papnevelő Intézetben folytatta. 1953. június 14-én szentelték pappá az esztergomi székesegyházban, 1954-től Esztergom-Vízivárosban, 1955-től Érsekvadkerten, 1956-tól Nógrádmegyeren, 1958-tól Budapest-Törökőrön volt segédlelkész.

1962-ben politikai okok miatt eltiltották a papi szolgálattól. Miután három év múlva visszatérhetett a szolgálatba, eleinte kisegítőként, majd segédlelkészként tevékenykedett a budapesti Rókus-kápolnában. 1977-ben a budai Szent Imre (ciszterci) plébániára került segédlelkészként.
Bár csupán ideiglenes fogadalmat tett, ami az évek alatt jogi érvényét vesztette, egyházmegyei papi szolgálata közben mégis mindvégig hű maradt piarista hivatásához. Ünnepélyes örökfogadalmát csak a rendszerváltáskor, 1989. február 9-én tehette le. 1991-ben beköltözött a budapesti piarista rendházba, ahol négy éven át oktatta a rendi növendékeket, emellett a gimnáziumban is tanított. 1995-ben, majd 1999-ben újra négy évre a Piarista Rend Magyar Tartománya vezetőjévé, tartományfőnökévé választották. Idős kora ellenére 2007-ben, 78 évesen aktív részt vállalt a piaristák székelyföldi missziójának újraindításában, aminek köszönhetően Csíkszeredában megnyitották a Piarista Tanulmányi Házat. (Az életrajz forrása: Piarista.hu)
* * *

Kállay Emilt szűk körű, családias hangulatú szertartáson köszöntötték pappá szentelésének 65. évfordulója alkalmából rendtársai, hívei, valamint egykori hittanosai június 8-án, Jézus Szíve ünnepén. A szentmise bevezetőjében Labancz Zsolt tartományfőnök elmondta, az évfordulóról Kállay Emil egészségi állapotára való tekintettel eleinte rendházi keretek közt kívántak megemlékezni, azonban a hívek és a volt hittanosok kérésére a kört kitágították.
Homíliájában Labancz Zsolt Jézus Szívének ünnepéről elmélkedett. Kiemelte: Jézus Szívének kultuszát elsőre talán kissé érzelgősnek tartjuk, pedig a bibliai értelemben, valamint az egyházatyák értelmezése szerint a szív nem az érzelmek helye, hanem az emberi értelem középpontja, mindaz, ami meghatározza az életünket, a személyiségünket. Ebben az értelmezésben a szív a személy központja: amikor tehát Jézus Szívét ünnepeljük, Jézus személyét ünnepeljük.
Mi tölti be ezt a Szívet? A választ az ünnepnap olvasmányai adják meg. Ozeás prófétától megtudhatjuk, Isten hogyan szereti az ő választott népét. Ebben az ószövetségi szakaszban Isten mint édesanya jelenik meg, aki lehajol népéhez. Tudjuk, hogy Isten se nem apa, se nem anya, hanem túl van ezeken a kategóriákon, azonban az anya képe az, ami beéri azt a szeretetet, amivel Isten lehajol hozzánk. A tartományfőnök XVI. Benedek pápát idézte, aki szerint Isten népe iránt érzett szeretete megbocsátó szeretet.
Ez a végtelen szeretet és irgalom Jézus kereszthalálában teljesedik ki – ahogyan az aznapi evangéliumban is hallhattuk. Amikor a katona lándzsával átszúrja Jézus oldalát, rálátás nyílik az ő szívére, ez a szív pedig szeretettel teli szív. Jézus személyében Isten emberré lesz, olyan emberré, akinek ez a végtelen szeretet tölti be a szívét.
Isten hogyan tud a mai világban is embereket az ő szíve szerint alakítani? Hogyan alakította Emil atya szívét az ő szíve szerint? Válaszként Labancz Zsolt három dolgot emelt ki a jubiláns lelkipásztor életútjából. Kállay Emil tudta mindig a lényeget helyezni a középpontba, legjobb barátjának Jézust tekintette, ami erőt adott neki a nehéz helyzetekben, valamint tudott mindig szeretetben élni.
„Akié az ifjúság, azé a jövő” – tanácsolta Sík Sándor egykori tartományfőnök rendtársainak. Bár Kállay Emil hosszú időt töltött a renden kívül, mindig igyekezett e tanácsnak megfelelően végezni papi szolgálatát. Büntetésnek szánták, hogy mindig csak káplánként működhetett, azonban ebben a minőségben tudta igazán megélni piarista hivatását, mivel a plébániákon akkoriban a káplán feladata volt az ifjúsággal való foglalkozás.
A mai ünnepen rácsodálkozhatunk arra a kegyelemre, amellyel Isten alakította Emil atya szívét. „Gondolkodjunk el azon, mi a lényeges és mi a lényegtelen, valamint döntsünk mindig a szeretet mellett” – tanácsolta Labancz Zsolt az ünneplőknek.

Fotó: Szathmáry Melinda
Benke Zsuzsa/Magyar Kurír

MEGJELENT!
Könyvbemutatót tartottak a zsúfolásig megtelt budapesti Fugában 2018. június 5-én este.
"GOLDA JÁNOS építész életműve és jelenléte vitathatatlan értéke a magyar építészetnek. A róla készült könyv SOMOGYI KRISZTINA szerkesztő által elindított sorozatban jelent meg, amelynek eddigi alkotásai CSÁGOLY FERENCRŐL és BALÁZS MIHÁLYRÓL készültek el. Ezeknek a könyveknek a sikere is azt a feltevést erősítik, hogy a konkrét alkotásokról, tervekről, építészeti elvekről, avagy egészen tágan a világról, vallásról, kultúráról és az emberről megfogalmazott gondolatok közelebb tudják vinni és érthetőbbé tudják formálni az épületeket, életműveket és magát az építészetet." (Fuga.org.hu)

GOLDA JÁNOS - Terc Szakkönyvkiadó, 2018
Szerkesztette: Somogyi Krisztina
Grafika, tördelés: Vargha Balázs

Kedves Tamás!

Már több cikket küldtem a Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevelébe történő megjelentetés érdekében.
Osztálytársaimmal együtt, ebben az évben, a szokásos érettségi találkozót együtt tartottuk meg a 70 éves születésnapi ünnepségünkkel.
Erről az eseményről írtam egy cikket, melyet szeretném, ha megjelentetnél a Hírlevélbe.
Segítségedet, előre is köszönöm.

Rédei Ferenc piarista öregdiák.

Már többször írtam a Piarista Diákszövetség Hírlevelébe. Általában érettségi találkozóról, a diáktársakkal tartott összejövetelekről.
Most is ilyen alkalomról szeretnék néhány gondolatot megosztani a Piarista Nagycsaláddal.
Mint azt a cikk címe is jelzi, ebben az évben, a szokásos, éves találkozónkat egybe kötöttük, életünk egy jelentős dátumával. Ez pedig nem volt más, mint az, az esemény, hogy a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban, az 1966-ban érettségizett A és B osztály tagjai, a múlt évben, és idén töltötték, illetve töltik be a 70 éves korukat.
Úgy gondoltuk, hogy rendhagyó módon, a szokástól eltérő körülmények között, szervezzük meg az éves érettségi találkozónkat, és ezt, egybe kötjük a 70 éves születésnapi ünnepségünkkel.
Mint azt már előbbi cikkeimben jeleztem, az éves találkozóinkat (volt osztályfőnökünk, Gulyás igazgató úr szavait idézve, „a zugtalálkozót”), igyekeztünk valamelyik osztálytársunk nemes felajánlása alapján, annak plébániáján, vendégházában, svédországi vendég-nyaralóban, vagy szállodájában rendezni.
Az utóbbi időben, mivel az 1966-ban végzett A és B osztály együtt tartja a találkozóit, nemes egyszerűséggel, együttesen, osztálytársnak nevezzük egymást.
Így, már volt szerencsénk együtt élvezni, osztálytársunk Kári János, és családja vendégszeretetét, a budapesti UNIÓ Hotelben, amely a család tulajdona.
Több éve, nagyon kedves meghívást kaptunk, Kári Jánoséktól, hogy tartsunk egy találkozót az Esztergom Búbánatvölgyben lévő Bellevue Hotelben. Ez szintén a Család tulajdona és üzemeltetésében áll.
Örömmel éltünk a lehetőséggel, és a 70 évesek érettségi találkozóját, itt tartottuk meg.
Nagy meglepetésben volt részünk, amikor megérkeztünk. Annak ellenére, hogy előzetesen tájékozódtunk az interneten keresztül, hogy hová megyünk, mit fogunk látni, milyen környezet vesz körül minket. Mégis, amikor megérkeztünk, csodálattal néztük, hogy mi vár ránk.
Hagy idézzek a szálloda internetes ismertető anyagából, hiszen a leghitelesebben ez tudja visszaadni, hogy mint vendégeknek mi mindenben volt részünk:
„A Bellevue Hotel**** Esztergom első négycsillagos… wellness szállodája, amely a belvárostól mintegy 5 km-re fekvő Búbánatvölgyben, a Duna-Ipoly Nemzeti Park határán található, csodálatos kilátást nyújtva a Dunakanyarra.
Szállodánkban 80 igényesen berendezett szoba várja a pihenni vágyókat. Színes kínálattal állunk Vendégeink rendelkezésére a szobák elhelyezkedését és felszereltségét tekintve.
Szállodánk Tiffany éttermében Vendégeink izgalmas íz-utazást tehetnek a gasztronómia világában. Étlapunkon megtalálhatóak a magyar és a nemzetközi konyha specialitásai. A wellness részlegben megtalálható Sellő Bárban alkoholmentes italokat, frissen facsart gyümölcsleveket, turmixokat kínálunk Vendégeinknek. Chivas Drinkbárunkban és Harmony Kávéházunkban, hangulatos környezetben kóstolhatnak bele ínyenceink az italok gazdag világába.
Wellness központunkban élménymedence… meleg vizes felnőtt medence, jacuzzi, finn- és bioszauna, illatkamra, valamint gőzkabin áll Vendégeink rendelkezésére a tökéletes kikapcsolódáshoz”.
Hát kell ennél több, egy „megfáradt” piarista öregdiáknak? Azt hiszem nem!
Mivel már nyugdíjasok vagyunk (kivétel a három pap osztálytársunk), hétköznap tartottuk a találkozót, április, 17 – 18-án (csütörtök – pénteken).
A sok – sok találkozó után, végre eljutottunk oda, hogy két napos összejövetelt tartottunk. Az egy napos találkozók alkalmával, mindig az volt a gond, hogy ebéd után készülődni kellett a hazainduláshoz, hogy időbe hazaérjünk.  Általában szombaton tartott találkozók alkalmával, pap osztálytársainknak is iparkodni kellett, hogy vasárnap helyt tudjanak állni plébániájukon.
Most nem kötött az idő bennünket, csütörtök kora délután gyülekeztünk. A találkozóra, mint mindig, meghívtuk és elvittük, társunkat is.
Amint az, szokott lenni, egy – két osztálytárs nem jött (még ebben a korban is közbejönnek olyan halaszthatatlan ügyek, problémák, melyek akadályt gördítenek elénk), de nagy örömünkre szolgált, hogy együtt lehettünk, olyan kedves osztálytársakkal és társaikkal, akik, nem minden találkozónkra tudtak idáig eljönni.
Délután, a kora esti órákba hajlóan, többen élvezték a wellness részleg, nyújtotta élményeket. No, de, kinek nem tett jót, a korunkban már előforduló „nyikorgó, nehezen mozgó izületeinknek” segítséget nyújtó felüdülés?
Akik részt vettek a „fürdőzésben”, megfiatalodva, szinte repültek a lassan közelgő vacsorához. Látszott rajtuk a wellness szó jelentése, általános jóérzéssel párosuló testi-lelki harmónia.
A „fiúk” nagy része a wellness helyett, a régen látott barátokkal, finom italok társaságában, múlatta az időt.
Amikor összejött a társaság, következett a „nap fénypontja”, a vacsora.
Részben a fürdőzés, másrészt a kellemes rövid italok étvágyat gerjesztő hatása miatt, kellően megéheztünk.
A vacsoránál pedig, ahogy mondani szokták, ami a szem-szájnak ingere, az mind a rendelkezésünkre állt. Nagyon finom ételek voltak, svéd-asztalos felszolgálásban.
Külön ki kell emelni a szálloda személyzetének kedvességét, udvariasságát, az igazi mesterszakácsok ízlését és a pincérek előzékenységét.
Amikor már kellően jó laktunk, jöttek a nem várt meglepetések.
Kári János és felesége, Marika, igazi születésnapi tortát szolgáltatott fel, melynek fénypompáját a „Happy Birthday To You” dallama kísért.
De ezzel még nincs vége a meglepetéseknek. Megérkezett Bánó Pista és Klárika lufi-egyvelege, és minden 70 évesnek egy – egy mini, Sacher-torta, valamint a szavakkal le nem írható szépségű, égetett torta különlegessége, egy nyitott könyvet ábrázoló grillás-torta, melyet a piarista címer, a kecskeméti iskola fényképe díszített és egy szívbe markoló idézet volt ráírva.
Ha eddig nem, ez a látvány igazi nosztalgiázásra serkentett bennünket.
Azután a beszélgetés a késői éjszakáig tartott.
Lassan – lassan nyugovóra tértünk, gondolva a holnapi folytatásra.
Finom reggeli várt bennünket, friss kávé kíséretében. Enyhén „beteg gyomrunkat” igazi magyar pálinkával nem gyógyíthattuk, mert már gondolni kellett a néhány órán belüli haza indulásra, legtöbbünk gépkocsival közlekedett.
Folytattuk a tegnap félbe maradt mondatok befejezését, a közös fotózást, és gyönyörködtünk a szép kilátásba, a Dunára, és a környező hegyekre. Most értettük meg, hogy mit jelent a szálloda Bellevue neve, mely „szép látványnak” fordítható.
Az este felszolgált és maradt torták nem kis mérete miatt, péntek délelőtt, a böjt helyett, a megmaradt édességek elfogyasztásával próbálkoztuk.
Amint mondani szokták, egyszer minden jónak vége szakad. Lassan készülődni kezdtünk, elköszöntünk egymástól, annak reményében, hogy legkésőbb egy év múlva folytatjuk. Kivétel, ha fantáziánkat megerőltetve, előbb eszünkbe nem jut valami „zseniális” ötlet, mely újabb találkozóra ösztönöz bennünket.
Azonban, ebben a korban ez már megengedhető, hiszen, ahogy mondani szokták, nekünk minden nap, már, a jó Isten ajándéka.
Köszönjük Jánosnak és Marikának a találkozó megrendezését. Élményekben gazdagabbak, tapasztaltabbak lettünk, és igazi baráti társaságban töltöttünk el két napot.
Hazafelé indulva, szétnéztünk a Búbánatvölgyben. A látványban gyönyörködve, nem értettük, hogy e szép tájnak és környezetnek ki adhatta ezt a nevet, a csodálatos környezet elnevezés helyett.
Lelkileg is nagyon feltöltődtünk, a jó barátok között. Igazán sajnálhatja, aki nem vett részt a találkozón, kimaradt az életéből egy szép élmény és látvány.

Rédei Ferenc

Salzburgi cserediákok vendégeskednek a kecskeméti piarista iskola tanulóinál. A közös programok során megismerkednek az intézménnyel, Kecskeméttel és a fővárossal. A cserekapcsolat 24 éves múltra tekint vissza.

A salzburgi testvériskola, a Jézus Szíve Misszionáriusai Gimnáziuma és a kecskeméti piarista gimnázium cserekapcsolata 1995-ben kezdődött el. A közel negyedévszázados partnerség keretében minden tanévben a magyar fiatalok télen utaznak ki Salzburgba, míg az osztrákok nyáron látogatnak el egy hétre a "hírös városba".

A piarista iskolába az elmúlt hét péntekén érkezett meg az öt osztrák diák és tanáruk, prof. dr. Nikolaus Czifra. A hétvégét családoknál töltötték a fiatalok, ezen a héten pedig közös programokon vesz részt az egész csapat.
– Mindig más diákokat fogadnak tanulóink, akiknek szeretnénk ízelítőt adni a magyar kultúrából, szokásokból, gasztronómiából és persze megmutatni számukra büszkeségeinket, a kecskemé­ti, budapesti nevezetességeket, valamint a puszta világát. Kecskeméten már megtekintették a Leskowsky Hangszergyűjteményt, a templomokat, a városháza dísztermét, a Kodály Intézetet, a Mercedes-­gyárat. Egy napot Budapesten töltünk el és a felsőlajosi Tanyacsárdában pusztai lovasprogramokon vehetnek majd részt. Ezeken túl a fiataloknak német nyelvű kémiaórát is tartunk az iskola Öveges Laborjában – mondta el Talmácsi József, a cserekapcsolatot vezető tanár.
Hétfőn személyesen fogadta a csapatot Mikulás Domonkos igazgató és bemutatta a kecskeméti iskola rendszerét. A cserekapcsolat része még a közös projekteken való dolgozás, mely szintén az iskolában zajlik. Ennek témája a két intézmény összehasonlítása, a tapasztalatok megosztása.
– Nagyon sok pozitív hozadéka van a cserekapcsolatnak diákjaink számára. Az osztrák vendégek fogadása és viszontlátogatása által szélesedik a látókörük, bepillantást kapnak egy másik ország kultúrájába, és a való életben gyakorolják a tanult idegen nyelvet. Ezek mind-mind olyan pluszok, melyet egy tanórán nem tudunk átadni – tette hozzá Talmácsi József.
Nikolaus Czifra osztrák pedagógus, a bölcsészettudományok doktora először vesz részt a programban mint vezető tanár, de egy évvel ezelőtt kísérő tanárként már bekapcsolódott a programba. Elárulta: nagyon kedves számára hazánk, hiszen édesapja magyar származású. Jól beszéli a nyelvünket, melyet 18 évesen kezdett el tanulni. Szabadidejében szívesen olvas magyar verseket is
– Diákjaink számára újdonság Magyarország, közülük csak kevesen jártak eddig az országban, mivel inkább nyugatabbra utazgatnak. A magyar kultúra, a magyar szokások, a magyar gasztronómia megismerésével közelebb érezhetik magukhoz a szomszédaikat. Kecskemét számomra is új élmény, hiszen a rokonságom által csak Buda­pestet ismerem – jegyezte meg Nikolaus Czifra.
Boros Zsolt már rutinos cserediák, általános iskolásként többször vett már részt hasonló programban. Jó lehetőségnek tartja arra, hogy más kultúrákkal ismerkedjen, általa szélesedjen a világlátása. Cseretársával angolul beszél, mivel németül kevesebbet tud, de a kommunikáció jól megy. Magyarország nem újdonság az osztrák fiú számára, többször járt már hazánkban. Az Eszterházy-tortát azonban először kóstolta és azonnal elnyerte a tetszését.

Forrás: BAON.hu
Kép: Bús Csaba (Petőfi Népe)

2018. június 26-án Rendes Veronika kert- és tájépítész tervei alapján befejeződött a váci rendházi, egyben iskolai kert csatornázási és térkialakítási munkája.

Az udvarra tervezett térkialakítás számos eddig nem lévő funkciót is lehetővé tesz. A spirituális közösségi és egyéni elmélyülést szolgálja a szabadtéri szentmise, szemlélődő ima, a lelkigyakorlatok szabadtéri csendes helyszínéül szolgáló park. Tehetséges diákjaink által tartott hangulatos komoly- vagy könnyűzenei akusztikus koncertek nyáresti és koraőszi helyszíne lehet az erre kialakított színpadszerű téri elem padokkal, kiülőkkel. Az iskola diákközössége által szervezett diákönkormányzati programoknak is alkalmas helyet biztosít az új közösségi tér (főzőverseny, diáknapi versenyek, programok). A tűzrakó hely köré térkő burkolat kerül, amely osztályközösségi programok (fehérasztal rendezvények, közös főzés, szalonnasütés) ad lehetőséget.

A kertben és az iskolaudvaron kialakított terület egyben színtérként szolgál tanórán kívüli tevékenységek és rendhagyó órák számára. Különlegesen gazdag e kert a madárfajokban: számos ismert énekesmadár faj mellett igazi kuriózuma e kertnek egy fülesbagoly kolónia. Az élménypedagógia módszerének alkalmazásával az ismeretszerzést hatékonyabbá, a megszerzett tudást tartósabbá, a tudás alkalmazását széles körűvé tudjuk tenni e kertben. A kert biodiverzitást segítjük azzal, hogy igényesen kialakított természeti környezetet hozunk létre. Ezzel hozzájárulunk a tanulók esztétikai neveléséhez és vizuális kultúrájának fejlődéséhez is, így fontos környezetvédelmi és nevelési célt is megvalósítunk.
E tér számos szakrális és profán közösségi funkciót egyesítve méltó, megújított, igényes parkja lesz az épületegyüttesnek.
A rendházi Quadrum-kert az EGYH-KCP-17 pályázat támogatásával épült.
Köszönjük az UHK Kft. kivitelezési munkáját és Csizmadi Donát (2017C) öregdiákunk nagyvonalú felajánlását, fáradozását. Hálásak vagyunk karbantartó kollégánknak és diákjainknak is, akik a bútorok gyártásában és a tereprendezésben munkálkodtak.

Forrás: blog.vac.piarista.hu

Panorámafotók segítségével virtuális séta tehető a Hitre, tudásra: A piaristák és a magyar művelődéscímű kiállítás termeiben, amelynek a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeuma adott otthont 2017 novemberétől 2018 februárjáig.

A kiállítás zárását megelőzően 16 darab 360 fokos panoráma felvétel készült a kiállítás egyes tereiről. Ezek most "egymásba nyílva", összefűzve ismét föl tudják idézni az azóta lebontott kiállítás pontos látványát. Az internetes látogatók a navigációs nyilak segítségével teremtől teremre sétálhatnak, fordulhatnak, és közelíthetnek az egyes tárgyakhoz. A kiállítás rendezőinek tervei szerint a panorámafotók az év végéig további részletekkel (szövegekkel, képekkel és hangokkal) egészülnek ki, hogy minél teljesebb élményt nyújtsanak azok számára is, akiknek nem volt módjuk eljutni a múzeumba, vagy ott nem tudtak elegendő időt szánni a számos izgalmas tárgy és információ befogadására.
A Hitre, tudásra: A piaristák és a magyar művelődés kiállítás virtuális változatát az alábbi képre kattintva tekintheti meg:

A panorámafelvételeket Takács István készítette, programozta és montírozta. Egyéb munkáit lásd itt:

• http://kerekterek.hu
• https://www.facebook.com/kerekterek
• http://paloskiallitas.oszk.hu

Kapcsolódó tartalom: 

Hitre, tudásra – A piaristák és a magyar művelődés

2018. július 2-án délután a Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesülete (MELTE) tisztújító közgyűlést tartott Kolozsváron, amelyen új Intéző Bizottságot (IB) és Ellenőrző Bizottságot választott.

Az IB tagjai római katolikus részről Bernád Rita, Koltai András és Vajk Ádám, görögkatolikus részről Majchrics Tiborné Újteleki Zsuzsanna, evangélikus részről Czenthe Miklós, református részről pedig Farkas Zsolt és Ősz Sándor Elődlettek. Póttagoknak a közgyűlés Damásdi Zoltánt, Karlinszky Balázst és Garas Norbertet választotta. Az Ellenőrző Bizottságot továbbra is Nemes Gábor és Világi Dávid alkotják.
Az IB még aznap délután megtartotta első, alakuló ülését, amelyen újraválasztotta tisztségviselőit. Az egyesület elnöke Koltai András (Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára) lett, aki korábban a titkári tisztséget töltötte be, titkára Vajk Ádám (Győri Egyházmegyei Levéltár), aki korábban is az IB tagja volt, gazdasági ügyintézője pedig Majchrics Tiborné Újteleki Zsuzsanna.
Az új IB ezúton is köszöni az előző vezetőség munkáját, elsősorban Szabadi István elnöknek, aki a Debreceni egyetemen végzett tanári és tanszékvezetői munkája miatt nem tudta tovább ellátni ezt a feladatot, valamint Lakatos Andor gazdasági ügyintézőnek, aki ezt a tisztségét 12 éven keresztül látta el nagy odafigyeléssel és precizitással.

Az új elnökről:

Koltai András 1988-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban, majd történelem és levéltár szakos egyetemi diplomát szerzett. Pályakezdőként 1994-ben lett a Piarista Rend Magyar Tartománya levéltárosa, az első civilként ebben a tisztségben. Az évek során sokat tett azért, hogy a levéltár rendezettsége, feldolgozottsága és külső körülményei elérjék az elvárható legjobb szakmai színvonalat. 2011-ben a levéltár vezetésével költözött új helyére, a Váci utcai piarista épületbe.  Szerzetesrendi levéltárak, egyházi levéltárak közös projektjeinek rendszeres kezdeményezője-szervezője. A különféle szakmai egyesületek konferenciáinak rendszeres előadója volt. Az elmúlt két évtizedben élen járt az informatikai lehetőségek levéltári alkalmazásában, a levéltáros tartalmak internetes megjelenítésében. Intézményének az elsők között volt saját honlapja, és mások számára is igyekezett hasonló lehetőségeket biztosítani, a leveltar.katolikus.hu (A történeti Magyarország katolikus levéltárai) és a melte.hu (magyar egyházi levéltárak ismertetése, munkatársai) oldalak szerkesztőjeként valamennyi egyházi levéltár számára hasznos internetes fórumot teremtett. Az utóbbi években fontos szerepet játszott az egyházi levéltárak közös kutatói segédlet-adatbázisának létrehozásában.”  A magyar piaristák Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában megrendezett nagyszabású jubileumi művelődéstörténeti kiállításának (Hitre, tudásra: a piaristák és a magyar művelődés, 2017. november 15-2018. február 28.) fő kurátora volt.
SZÖVEG: MELTE, PIARISTA REND MAGYAR TARTOMÁNYA
KÉP: SZATHMÁRY MELINDA

„Csodás kalandok Jézussal" címmel jelent meg a Szent Gellért Kiadó gondozásában Kerényi Lajos piarista szerzetes, pap, teológus István nevű bátyjának „Emlékek” című írása alapján készült  kötete, amely a „Lajos atya és testvére küzdelmei, örömei, győzelmei” alcímet viseli. A Magyar Kurír könyvismertetőjét közöljük.

A kötetben a két testvér visszaemlékezéseit olvashatjuk, gyermekkoruktól kezdve 1945 őszéig, amikor két hónap eltéréssel kiszabadultak az orosz hadifogságból. Édesapjuk a vasútnál dolgozott, édesanyjuk otthon nevelte őket; „rajongásig” szerették mindkét szülőjüket. Édesapjuk jó humorú, vidám ember volt, mindenféle játékban benne volt. Édesanyjuk a „következetes, mértéktartó, dacos magatartást kizáró életvitelt” követelte meg fiaitól. István és Lajos – vagy ahogy otthon hívták őket, Pipi és Öcsi – a tatai piarista gimnáziumba jártak. Lajos mindvégig kiváló tanuló volt, évzárókon rendszeresen megkapta az „iskola büszkesége, legjobbja” címet. Istvánnak nehezebben ment a tanulás, de a szorgalma átsegítette a holtpontokon, és rengeteg segítséget kapott az édesanyjától. Tizenöt éves korában határozta el, hogy tanító lesz.
A II. világháború idején, a bombázások szüneteiben az ifjú Pipi és Öcsi házról házra járt az édesapjukkal, keresték a súlyos sérülteket, hogy segítsenek rajtuk. Rengeteg volt a halott is. A később több évtizedig kórházlelkészként szolgáló Kerényi Lajos atya úgy emlékszik vissza, hogy lelkében már ekkor megfogalmazódott az életre szóló vágy: „valami szépet, vigasztalót szeretnék adni a halál küszöbére jutott embertársaimnak, amikor borzasztó félelem vesz erőt rajtuk”.
A fivérek az ősmagyarok feltételezett szálláshelyén, Levédia környékén, Sztalinóban voltak több hónapig hadifoglyok, egymás vigasztalói a sanyarú körülmények között. Kerényi Lajos vérhasgyanúval kórházba került, ezért államalapító királyunk, Szent István ünnepén, augusztus 20-án vagonba rakták és hazaküldték. Szeptember 11-én érkezett haza, Szűz Mária nevenapja előtti napon (édesanyjukat is Máriának hívták). Lajos atya számára egyértelmű, hogy ez isteni ajándék volt. Amikor piarista lett, hálából a „Fogolykiváltó Boldogasszonyról nevezett Kerényi Lajos” nevet vette fel. Bátyja, István felidézi, hogy az egymás közötti mély szeretetkapcsolat, velük született humoruk és mindenekelőtt az Istenbe vetett feltétlen hitük, a rengeteg ima segítette haza őket. Itthon pedig Istvánt a tanítóképző, Lajost a piarista rend várta.

A két testvér útja ettől kezdve szétvált, de hivatásukkal „teljes szívvel-lélekkel szolgálták a magyar fiatalság testi-lelki fejlődését”. István kántortanító lett, s mivel az ötvenes években a rendszer ellenségének számított, elhelyezték egy templom nélküli pusztára. Feleségével, Gaál Aranka tanítónővel itt, Lajosháza-pusztán, egytantermes iskolában kezdték meg közös életüket. Hatvannégy évig éltek együtt, két gyermekük, két unokájuk született, de megérték dédunokájuk születését is. Kerényi István „legjobban embertársait szerette. Őszinte, nyitott kíváncsisággal figyelt mindenkire, aki csak megfordult a környezetében…” Mindenki „Papának” szólította.

Kerényi Lajos atyának a „per crucem ad lucem” jelmondat az egyik irányító eszméje. A crux áldozatot és szenvedést jelent, a lux pedig minél mélyebb tisztánlátást, harmóniát és szeretetet. Lajos atya úgy érzi, hogy hatvanöt esztendős papi szolgálata telve volt szenvedéssel, melyet a sátán kísértései és az Isten és hit nélküli „állambácsi” okozott. Isten kegyelmével azonban állva tudott maradni, megalkuvások nélkül. Jelenleg a budapesti piarista rendház lakója, és túl a kilencedik ikszen is töretlen hittel és reménnyel mondja: „Megkezdtem második kilencven évemet.” Lelke mélyén még ma is mindig hallja a jézusi hívást: „Lennél szíves, segítenél tovább a megváltásban? Még ezután is számítok rád!”

Kerényi István és Kerényi Lajos: Csodás kalandok Jézussal
Szent Gellért Kiadó, 2018
Fotó: Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír

A piarista rend magyarországi tagjai között a sokoldalúság soha nem számított kivételnek. Szepesi Imre, aki a latin és a görög irodalom professzoraként valamint zenészként is elismert volt, csak csatlakozott rendtársai hosszú sorához, akik a tudomány és kegyesség kettős útját járták, legjobb tudásuk szerint. Koltai András levéltárvezető írása.

A tanár
Léván született Spisák Imre néven, és az ottani piarista gimnáziumából lépett 1826-ban a rend tagjai közé. A noviciátust Privigyén végezte, és ott kezdte tanári pályáját is, az elemi iskolában. A filozófiai és teológiai tanulmányok után már nevét Szepesire magyarosítva tett szerzetesi fogadalmat 1833-ban, és a kisszebeni gimnázium tanára lett.
Céltudatos lelkesedésére jellemző, hogy 1835-ben ő rendezte a szokásos iskolai színjátékot. Ehhez föltehetően ő fordította le Martin Du Cygne francia jezsuita A bérlő gazda (De villico) című komédiáját. A darab arról szólt, hogy „egy paraszt gazda, … a hamisan gyűjtögetett s titkolt pénzt alattomban egy városi polgárnál tette, melyet a földesúrnak kellett volna lefizetni a bérlett telkekért. A földesúr … a ravasz gazdát emberül s igen furcsán rászedte, és pénzét maga kezére kerítette.” Az öt felvonásos darab szüneteiben a diákok további „közbenjövő furcsaságokat” is előadtak, amelyekben megjelentek a magyar vígjátékok jellegzetes szereplői: a zsidó, a drótostót, a tanár és maguk a diákok, akik vidám dalokat énekeltek, többek között Schreier Norbert (1748–1811) piarista műveit a csirkékről és a dohányról.

Szepesi 1838-tól a budai piarista gimnáziumban folytatta a tanítást, majd 1842-től Vécsey Miklós szatmári főispán fiait nevelte. Miközben a fiatal bárók, Antal és József a bécsi egyetemre jártak, ő maga is bejárt az ógörög nyelvi előadásokra. Amikor pedig otthon, a Szatmár megyei Sárközön tartózkodtak, és azt tapasztalta, hogy „az ittasságnak általában elterjedt és hallatlan magasságra emelkedett bűne uralkodik a népben”, „mérsékegyletet” szervezett, és e célból mondott beszédeit nyomtatásban is kiadta (1846).
1848-ban, amikor az új magyar minisztérium megpróbálta bevezetni a szaktanítást, Szepesi a pesti piarista gimnázium német és görög tanára lett. Az oktatási reform ugyan a politikai viszonyok miatt elbukott, de ő továbbra is Pesten maradt. Tanítványai számára még 1848 őszén görög és latin nyelvtan kezdett írni, amelyekben a hannoveri Raphael Kühner műveit kivonatolta. Ezeket eleinte kéziratos íveken adta tanítványai kezébe, majd 1850-től nyomtatásban is megjelentek, méghozzá számos ismételt kiadásban, összesen közel 200 ezer példányban.
1861-től 1864-ig igazgatóként állt a pesti gimnázium élén. Ekkor, 1863-ban készült el a kétemeletes udvari keresztszárny, amelyben egy „vizsgálati terem” (auditorium) is helyet kapott.
Tankönyveinek és az iskolai értesítőkben megjelent ógörög filológiai tanulmányainak köszönhette, hogy 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagnak választotta. Tanárhoz méltóan, székfoglalójában is arról értekezett, hogy „a classicai nyelvek valának mindenkor azon eszközök, melyek az emberi szellem magasb kiművelésén … a legtöbbet lendítettek”, és „a classicai irodalom azon véderősség, melyre van az ifjúság szellemképzése fektetve”. 1865-től már nem is a gimnáziumban, hanem a pesti egyetemen tanított latin irodalmat és „írástani gyakorlatokat”, eleinte magán-, majd nyilvános, rendes tanárként.

A költő
Szepesi azon utolsó generációhoz tartozott, amely nem csak tanította, hanem művelte is a latin irodalmat. Ünnepi alkalmakra szívesen írt „classicai zamatú” költeményeket. Az Akadémia új székházának fölavatását 1865-ben például latin és magyar nyelvű ódával ünnepelte. Egyetemi tanártársa, Télfy János 1867-ben a Nyelvtudományi Közleményekben nyelvészeti szempontból tette bírálat tárgyává Szepesi ódáit, kifogásolva számos, a klasszikus latin nyelvtől idegen kifejezést. Erre a szerző 1868-ban 300 oldalas értekezésben válaszolt. „Bíráló úr … a kishitűeket el is csábíthatná, … még a tudomány fegyvereit is látszik lobogtatni, de csak festettek azok, nincs élök, a hely pedig, hol csörögnek, kártyavár, melynek megdöntéséhez még Aeolus királyt [a szelek őrzőjét] sem kell segítségül híni” – írta.

A zenész
A költészetnél is nagyobb barátja volt Szepesi Imre a zenének. Több hangszeren is játszott, de kedvence a pesti gimnázium „dalárdája” volt, amelybe nagy gonddal válogatta és képezte a diákokat. Ő indította el például zenei pályáján Bignio Lajost (1839–1907), a pesti színházak és a bécsi opera neves baritonistáját, aki barátságból később is szívesen énekelt a pesti piarista kápolna szerény karzatán.
A diákok számára 1853-ban Áhítat gyakorlatai címmel énekeskönyvet állított össze, amelyben a nemzeti művelődés szellemében a mise kivételével minden latin szöveget száműzött. Ez az imakönyv a következő fél évszázadban a pesti piarista diákok alapvető fölszerelési tárgya volt. Magyar Elek (1875–1947) például így ábrázolta diákkori önmagát az 1880-as években: „Kis diák igyekszik meg-megcsúszó szapora lépéssel a Kígyó utcán a Városház tér irányába, a hóna alatt összeszíjazott könyvcsomó, legfelül Szepesi Imre énekes imakönyve.”
A diákimakönyvet 1869-ben énekeskönyvvel egészítette ki, amely négyszólamú kottákat tartalmazott (Régibb s ujabb egyházi énekek). Ennek összeállításában a korabeli magyar zenészek egész sora működött közre, köztük Mátray Gábor, Mosonyi Mihály és Zsasskovszky Ferenc.
„Az énekelni és zenézni vágyó mindkét nembeli ifjúságnak” Szepesi 1855 és 1859 között egy világi énekeket (egy, kettő és négy szólamban) tartalmazó füzetsorozatot is készített, Szívemelő és derítő énekek címmel, hogy „a jámborabb vidámság örömeit ültessék be minden lágyabb kebelbe”. A szövegeket és dallamokat Szepesi, a többszólamú földolgozást és a zongorakíséretet Thill Nándor és Vogl Alajos készítették.

Léva jótevője
Sok más rendtársához hasonlóan Szepesi Imre is szívesen támogatta a szegényebb diákokat. Különösen szívén viselte szülővárosa sorsát, és egyetemi tanári fizetéséből megtehette, hogy azt bőkezűen támogassa is. A piarista templom számára kelyhet, festményeket, a gimnáziumnak könyveket, kísérleti eszközöket adott. 1869-ben egy házat vásárolt, és adományozott amelyet Léva városának egy lánynevelő intézet céljára. 1880-ban ott nyílt meg a szatmári irgalmas (vincés) nővérek által vezetett elemi leányiskola és óvoda.
Ezt azonban az alapító már nem érte meg. „Túlhalmozott elfoglaltsága és az időnek általa nem a legcélszerűbb beosztása …, ami tán egyetlen, de elég nagy gyengéje volt”, 64 éves korában véget vetettek életének. Agyvérzés végzett vele 1875. január 9-én. Koporsóját rendtársai, tanítványai és tisztelőinek hosszú sora kísérte a pesti piarista kápolnából a Kígyó és Hatvani utcán keresztül a Kerepesi úti temetőbe.

Szöveg: Dr. Koltai András
Képek: Piarista Múzeum

Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből (részlet)

A piaristákról
Egyszerű dicshimnuszra készülök, ami talán nem minden veszély nélküli vállalkozás, jelen esetben piarista diák voltom találkozva a Demokratikus Charta alá nem írásával, s ők ketten ölelkezve a bankügyekben való járatlanságommal – nos, ez szinte predesztinál…, de én nem akarok a jegybank elnöke lenni! Előmenetel szempontjából tessék tehát úgy venni, mintha aláírtam volna a Chartát.
A hozsanna formális oka az, hogy háromszázötven éve vannak Magyarországon piaristák, háromszázötven éve dolgoznak, tanítanak itt a kegyesrendiek, része és formálói a magyar oktatásnak, kultúránknak. Hogyne, hogyne, legyinthetnénk, magától értődő. Lehet, hogy az, de azt gondolom, megint ideje van (kényszerítése) törődnünk a hagyományainkkal, azokkal az évszázados értékekkel, gesztusokkal, öntudatlan szavakkal, melyek nélkül folytonosan csak önmagunkra hagyatkoznánk, önmagunkra, erre a kevésre. Itt persze megint idézhetnénk Wittgensteint (Neumer Katalin nyomán): A tradíció nem olyasmi, amit valaki meg tud tanulni, nem fonál, amit akkor vehet föl valaki, amikor neki tetszik. (…) Akinek nincs tradíciója, és szeretné, ha lenne, olyan, mint a boldogtalan szerelmes.
Akinek viszont van, de úgy tesz, mintha nem volna, mert nem veszi észre, az, okai bár legyenek számosak és fényesek, az nem reménytelen szerelmes, hanem ütődött. Ilyen ütődött szerelmeseknek látszunk manapság lenni. Bevallom, hogy én például a sok magyarozó öblögetéstől kis piros-fehér-zöld kiütéseket kapok lassan bármiféle hazafias-tól, amivel kimerítem az ütődött szerelmes ismérveit, összekevervén az öblögetést az öblögetés tárgyával. Ez a reflex azért alakulhatott ki bennem, mert nyilvánvaló képtelenségek is szőnyegen maradhatnak, olyan szőnyegen is, melyet tekintélyek hitelesítenek. Ha például világos volna pártállástól függetlenül, hogy az, aki Magyarországot magyarrá akarja tenni, az nem nagy elme és példaszerű hazafi, hanem beszámíthatatlan, akkor könnyebb volna. Mert ennek így nincs értelme (a Petőfi-sorral – „s nem magyar, aki szolga” – lehet értelmet adni neki, de akkor tessék is ezt az értelmet megadni neki). Nem azt kéne megmondani, ki a magyar, hanem, hogy ki vagy te. A magyart nem magyarrá kell tenni, nem is lehet, hanem a magyarnak kéne magát önmagává tenni, azaz valamivé és tudni mivé; és ez volna a magyar. Mondjuk. Előre nem lehet tudni, mi a magyar, hiába próbálkoztok!
Hosszan tudnék a személyes piarista élményeimről mesélni, arról, ahogy megtanultam, mi a tanulás, vagy a tanáraimról, és szívesen meg is tenném ezt, mert tényleg sokat tanultam tőlük – de nem eleget, fiam!, szokta az ember megálmodni a mondat végét. Az alapító, Kalazanci Szent József nagy ötlete az volt, hogy népiskolákat és jó iskolákat hozott létre, tudás és áhítat, szakemberség és pietás, matematika és szentháromság. A piaristák az ÉS. Az ÉS mindig nagy kihívás, mert könnyen SE-SE lehet belőle, s akkor jobb a tiszta VAGY, bár az is lehet, hogy bennünk nincs elég bizalom és nyugodtság, és így biztosítjuk magunkat a VAGY-gyal. „A bravúr kötelező”, ezt a mondatot is ott hallottam, az iskola falai közt.
Mindezt fontos volna megérteni. Ehhez nem kell katolikusnak lenni, se hívőnek. Ehhez csak figyelni kéne, figyelni kéne tudni. De görcsre görccsel felelünk. Azt gondolom, az új rendszerben a katolikus egyház semmivel sem nyújtott többet, mint a társadalom maga, ami talán érthető is, hiszen része annak. Örökségünk a félelem, a gyanakvás. De nagy és csak egyszer elkövethető hiba volna, ha kigyanakodnánk egymást a saját jussunkból, abból a közös tudásból, amelyből összeáll egy ország.
Semmilyen tapasztalatról nem mondhatunk le. Azaz értse meg ki-ki a magáét, a maga iskoláit, és ez a megértett iskola az, amit a közösbe teszünk – ha akarjuk, ha nem. Vagyis nem országos ünnepségeket tartok most, csak magamban rendelek el … csöndességet a háromszázötvenedik születésnap alkalmából, köszönve a köszönendőket.

Szívesen és hálásan
Szívesen és hálásan gondolok a Piarista Gimnáziumra, és szívesen is beszélek erről mindig (aminek csupán az a hátulütője, hogy többnyire ugyanazt, ugyanazokat mondom – igaz, a „kérdés” is ugyanaz).
Ha fontoskodni akarnék, és az emlékezés műfajához ez majdnem hozzá is tartozik, úgy mondanám, hogy (számomra) három oszlopa volt ama gimnáziumi létnek. Ez a háromféleség három tanárhoz köthető, három tanítás vetőmagjának lehettem (lám, kicsit stílusficamos) kövecses talaja.

Az, hogy én matematikusi diplomát szereztem, az inkább volt Pogány tanár úr szenvedélyességének köszönhető, mint az enyémnek. Ez a szenvedély nem volt veszélytelen, aki nem tartott vele, azt legyűrte, nem túlzás talán: megalázta. Az az égő viszony, amely tanár és tárgya közt létezett, élmény és példa számomra azóta is. Ekkor tanultam meg a tudást becsülni, s bonyolódtam bele a tanulás kalandosságába is.
Kincs tanár úr elsőre éppen az ellenkezőjének látszott, aki maga volna a szenvtelenség. Fokozatosan derült ki, hogy a látszólag hűvös tartózkodás mélyén szintén valami tűz lobog, az igazságosságé. (Áldott kettesek, melyeket osztályelsőként kasszíroztam…) Ezt, diákok, lassan tanultuk meg becsülni, azt hittük, hogy ez magától értődő. De ahogy múltak az évek, kiderült, hogy ez a legkevésbé sem magától értődő. És az is kiderült, hogy az igazságosság az személytelen, de Kincs tanár úr hozzánk való viszonya egyáltalán nem az, figyelt ránk, ismert minket, és a maga geomet21rikus szeretetével terelt. S talán még ma is így van, örök osztályfőnök.
A harmadik féle tanítás Jelenits tanár úr nevéhez köthető. Ha az előző két oszlopot a Tudás és az Igazságosság dicséretének fogjuk föl, akkor e harmadikat az Egész dicséretének nevezhetjük. Jelenits tanár úr akármilyen kicsi dologról szól is, az egészről beszél, arra figyelmeztet. Az Egész dicsérete számomra azonos a hittel. Hogy valamelyest frivolan fogalmazzak: egy egyházi iskola, amely még a hitről is hitelesen tud szólni – ennél kívánni sem lehet többet.
Többszörösen is jól esett akkor odajárnom. A legfontosabbat, a belült már elmondtam. De kívülről is jó volt, mert az iskola nagy presztízzsel bírt, emlékszem, hogy az egyetemen is elismerőleg bólogattak, látván, honnét jövök. Ez 68-ban történt. Mondjuk, két évvel előbb is bólogattak volna, és szó nélkül kivágtak volna (klerikális reakció gyanánt, fölteszem). Azaz ennek az egész vállalkozásnak, egyházi iskolába járni, volt valami enyhe ellenállás jellege. Ez főleg a szüleinket mutatta jó fényben, amire egy kamasznak nagy szüksége van. Furcsa, érdekes volt ez a bátorság, némiképp jellemző a Kádár-korszak kontúrnélküliségére, hogy miközben az egész társadalom belenyugodott ezen időkbe (szó szerint: ahogy akit fejbe vertek, arccal a sárba esik bele, úgy nyugodott bele az ország a van-ba, lassan bele), mégis jelezte, jelezhette, hogy volna itt más is, mint a belenyugvás.
Az iskola sziget volt, miközben az ország természetszerűleg nem volt az, illetve egyszerre volt kint is, bent is (amiről most szívesen elfelejtkeznénk).
Nagy kár, hogy most az egyházi iskolák kérdése úgy vetődött fel, ahogy felvetődött. Pedig ennél tisztább ügy elvileg nincsen. Jó is, igény is van, lehetőség is van, törvény is van, akarat is van. Aztán mégis. Hibát minden résztvevő találhat – eddig inkább a másikban. Azt már tudjuk, mi a másikban az ijesztő. De mi az ijesztő mibennünk? Mert akárkik vagyunk is, van, aki fél tőlünk. Uram, én félek Öntől. Nem, nem, ellenkezőleg, én félek Öntől. Megbocsát, én előbb szóltam, és így tovább. Tehát gyanakvás is van. Pontatlan azt mondani, hogy itt az egyház és a társadalom párbeszéde folynék, hisz az egyház is része a társadalomnak. (Olyan is.) Azaz a társadalom önmagával folytatott vitájáról van szó. Az önismeret megszerzéséről; megkerülhetetlen, átháríthatatlan.
Az egyháznak mint közösségnek meg kell tanulnia az ellenszenvekkel is együtt élni. (Nem okvetlenül mindenki gazember, aki nem szeret minket – bár kétségkívül nem szép tőle.) Meg kell tanulnia, hogy ő maga politikailag plurális, azaz nem semleges, hanem többféle, áttekinthetetlen, kiszámíthatatlan (és főleg nem kiszámítandó), olyan mint a társadalom maga, összevissza. Meg kell tanulnunk a mában élni, a mába gyökerezni és mégis fölülemelkedni azon, nem időtlennek (idétlennek) lenni, de nem is az idő foglyának. Nem az igazság letéteményesének lenni, hanem az igazság keresőinek. Olyanoknak, akik esetleg más szempontokat is tudnak mutatni a társadalomnak, maguknak. A kritika mindig önkritika. Otthon lenni és idegennek lenni. És lenni.