A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

A Piarista Rend Magyar Tartománya központi gyűjteményei „A piaristák és a főváros” címmel történeti konferenciát rendeztek február 21-én a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola dísztermében. A Magyar Kurír részletes beszámolóját közöljük.

A konferenciával lezárult a budapesti Piarista Gimnázium alapításának 300. évfordulója alkalmából is meghirdetett jubileumi esztendő, mely számos ünnepségre, találkozóra és megemlékezésre adott alkalmat.
Labancz Zsolt SP tartományfőnök köszöntőjében a konferencia elején elmondta: az elmúlt esztendő eseményei közül tudományos szempontból kiemelkedő a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában látható Hitre, tudásra: A piaristák és a magyar művelődés című kiállítás és az ahhoz készült katalógus. Hozzátette: a konferencián elsősorban olyan, a kiállítás és a katalógus készítése során föltárt kutatási eredményekről beszélnek az előadók, amelyek legtöbbje újdonságot jelent a piarista rend és Budapest történetének megismerésében. A tartományfőnök emlékeztetett: száz esztendővel a rend megalapítása után már Pesten is tanítani kezdtek a piaristák.

Az ünnepségsorozat lehetőséget adott a számvetésre, a tervezésre, de nagyon sok esetben a rácsodálkozásra is, hogy hazánknak mennyi szellemi kincset adtak az évszázadok alatt az iskolák oktatói. E munkát és az elért sikereket mutatja be a Vármúzeum kiállítása. Labancz Zsolt az alapító Kalazanczi Szent József életét úgy jellemezte, hogy a nehézségek ellenére mindig bízott a Gondviselésben. Hozzátette: a piaristák is a problémák, a gondok kereszttüzében mindig az isteni Gondviselésre bízták és bízzák ma is magukat. Mint mondta, a pedagógus magvető, sokszor nem látja munkája gyümölcsét, a „termés learatása” már nem az ő közvetlen munkájának eredménye, mégis fontos szerepe van a hit, a tudás elvetésében, kezdeti gondozásában.
A három szekcióra bontott konferencia első részében a piaristák 18. századi magyarországi történetéről hallhattak előadásokat a megjelentek. A rendtörténet írásának nagy hagyománya van a piaristáknál is, ezért pontos információkat lehet tudni arról, hogy az első, Magyarországra érkezett szerzetesek milyen problémákkal találkoztak, illetve milyen kapcsolatokat építettek ki a helyi polgárokkal. Siptár Dániel, a Jezsuita Rend Magyarországi Tartománya Levéltára könyvtárosa előadásában a piaristák és a kegyes társulatok kapcsolatáról beszélt. A kegyes társulatok a buzgó világi tagokat tömörítő „testvérületek”, melyeknek kettős célja volt: intenzív, buzgó vallási életre buzdítani tagjaikat, illetve serkenteni a társadalmi felelősségvállalást szociális és erkölcsi téren. Siptár Dániel előadásában bemutatta, hogy a piaristák nem új társulatokat hoztak létre, hanem a meglévőket kapcsolták össze saját munkájukkal. Ismertette azokat a társulatokat, melyek a rend megalapításának, illetve magyarországi megtelepedésének kezdetétől működtek, majd a 18. század végén politikai okok miatt háttérbe szorultak, illetve megszűntek, majd a 19. században némiképp átalakulva újból megkezdték működésüket.
Szekér Barnabás, a Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára levéltárosa a váci nemesi konviktus alapításáról tartott előadásában a püspök és a királynő szerepéről szólt. Mint mondta, a 18. században élt piaristák egyik nagy kihívása volt, hogy a társadalmi elit oktatásában is szerepet vállaltak. Az egyre szaporodó gimnáziumok és egyéb oktatási intézmények nem voltak kedveltek a főnemesség körében, ezért előnyben részesítették a magánúton való tanulás megszervezését. Ez két módon történt a korban: gyakran szerződtettek egy nevelőt – aki katolikusok esetében gyakran szerzetes volt –, vagy egy nemesi konviktusba adták gyermekeiket. Utóbbiak száma a 18. században a Habsburg Birodalom területén egyre nőtt. Az 1750-es évektől kezdődően az uralkodó is támogatta ezt az intézményi formát. Az első ilyen a bécsi Collegium Theresianum volt, melyet a jezsuiták vezettek, szorosan együttműködve az udvarral. Migazzi Kristóf váci püspök és Mária Terézia segítségével, a piaristák vezetésével alakulhatott meg pár esztendővel a bécsi alapítás után Vácott az a nemesi kollégium, amely a magyar főnemesség fiataljait oktathatta és készíthette fel későbbi feladataik ellátására. A piaristák szempontjából mindez azért is nagyon fontos volt, mert a váci Tereziánumban találkozhattak először az állami oktatáspolitika igényeivel, elvárásaival.
Szabó Gábor István SP, az ELTE egyetemi hallgatója a biológiai tudományok terén komoly eredményeket elért magyar piaristákról tartott előadást. Kiemelte, hogy a jubileumi év jó alkalom volt arra, hogy az e témában dolgozó piaristák életművét feldolgozzák, melynek egy része már a Várban látható piarista kiállításon is megjelent. A rend iskoláiban folyó természetrajz-, utóbb biológia- és kémiaoktatás, valamint az ezekhez kapcsolódó szertárak felépítése komoly szakmunkát kívánt. A 20. század elején már több e témában írt tankönyv is piarista szerzetesek és a kor leghíresebb biológusainak munkáját dicséri. Ugyanakkor fontos szerepet töltöttek be az iskolák szerzetestanárai az ismeretterjesztésben és a tudományos kutatásokban is. Utóbbiban új eredményeket is köszönhet a biológia tudománya a piaristáknak.
Borbás Péter, a Piarista Múzeum művészettörténésze előadásában a piarista gyűjtőkről és gyűjteményekről beszélt. Elmondta: a múzeum hivatalos megalapítása 1917-re tehető, amikor a Duna-parti rendház épületébe Hültl Dezső építész már erre a célra kialakított tereket is tervezett. A rend múzeumi gyűjteménye azonban jóval korábban kialakult, hiszen minden városban, ahol piaristák működtek – így például Tatán vagy Nagykanizsán – a szertárak anyaga bővült, és a világra kíváncsi piaristák gyűjtése nyomán legtöbbször a városi múzeumok alapjai lettek. Az előadó kiemelte Nagy Lipót nevét, aki 1800-tól kezdve létrehozta a Váci Természetrajzi Múzeum alapjait. Munkáját a többi városban működő rendtársai azzal segítették, hogy anyagokat, műtárgyakat küldtek Vácra. E gyűjtemény jelentette az alapját a pesti rendházban kialakított Piarista Múzeumnak.
Farbaky Péter, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója a pesti épületegyüttes történetét mutatta be az 1717-es évtől kezdve egészen az 1900-as évig; Karácsony Rita, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Középülettervezési Tanszékének munkatársa pedig a ma is a piaristák pesti rendházának otthont adó épület tervezőjéről, Hültl Dezsőről tartott előadást. Karácsony Rita előadásában kiemelte, hogy a korszak kiváló építésze a piaristák megrendelésére több épületet is tervezett szerte az országban, s mindig figyelembe vette a funkcionalitás szempontjait, elvárásait. Így lehet, hogy más elvek szerint tervezte meg például a pesti rendház és iskola épületegyüttesét, mint a MABI kórház (ma Péterfy Sándor utcai kórház) épületét.
Koltai András, a Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltárának vezetője a piarista humorról tartotta meg előadását. Mint mondta, a rend megalakulásától nyomon követhető, hogy a szerzetesek egymás szórakoztatására, megviccelésére verseket, énekeket alkottak. Minden kor szerzetesei közt voltak olyanok, akik elődeikről anekdotákat tudtak mesélni a többieknek, de voltak olyanok is, aki rendkívül találó karikatúrákat készítettek rendtársaikról, a házba érkező vendégekről, esetleg a Rómából érkező elöljárókról.
Maczák Ibolya, az MTA-PPKE Barokk Irodalom és Lelkiségi Kutatócsoport tudományos főmunkatársa a budapesti piarista gimnázium önképzőköreinek történetéről szóló előadásában arról beszélt, hogy a piarista nevelésnek mindig alapvető szempontja volt, hogy a kötelezően előírt tananyag mellett a diák többet akarjon a világban megtalálható dolgokból megtudni, elsajátítani. E célt szolgálták az iskolán kívüli foglalkozások, melyeket önképzőköröknek, szakköröknek hívtak és hívnak ma is.Maczák Ibolya először az önképzőkörök jogi hátteréről beszélt, hiszen azt egy 1868-as miniszteri rendelet szabályozta, melyet aztán 1876-ban egy rendelet pontosított. Ezek a két legfelsőbb osztályban engedélyezték magánszorgalomból alapított önképzőkörök működését. Ezek elvileg politikától mentes kezdeményezések voltak, ám tevékenységük sok esetben politikai demonstrációnak számított. Előzményként megemlítette, hogy a Bach-korszak idején például illegális tevékenységnek minősült a diákoknak azon kezdeményezése, hogy Petőfi-verseket tanultak és szavaltak el egymásnak. (Ebben az időben még egy Petőfi-kötet birtoklása is a törvénybe ütközött.) A kiegyezés után, a miniszteri rendelet hatására ez a nyomás csökkent, megindulhatott az önképzőkörök szabadabb működése, melyre jó példa, hogy volt olyan esztendő, amelyben nyolc különböző irodalmi pályadíjat tűztek ki. Az önképzőköröket minden esetben egy-egy nagy tanáregyéniség vezette. Hatásukra jellemző, hogy a piarista diák, Pilinszky János több visszaemlékezésében is megemlíti az önképzőkörök szabad légkörét és az azokat vezető tanárok rendkívüli hatását.
Utolsó előadóként Völgyesi Orsolya, az MTA BTK Történettudományi Intézetének főmunkatársa Bulányi György és a debreceni katolikus kiscsoportok 1945–52 közötti történetét mutatta be. A Bokor mozgalom vezetőjének az egyházi hierarchiával, a Hittani Kongregációval folytatott küzdelmei ismertek. Bulányi György, aki 1919-ben született, és a II. világháborút követően Debrecenben volt magyar–német szakos tanár, ekkor kezdte el a kiscsoportok szervezését. Völgyesi Orsolya az ÁVH-iratokban fellelhető és az egyházi reakció elhárításával foglalkozó alosztály irataiban megtalálható információkat mutatta be. Ezekből kiderül, hogy már Debrecenben húsz csoport közel száz tagja hetente-kéthetente találkozott – mely az akkori megítélés szerint illegális tevékenységnek minősült. Állambiztonsági jelentések, vizsgálati anyagok és évtizedekkel később keletkezett írásos vagy szóbeli visszaemlékezések adják a bázisát a Bulányi vezette katolikus ifjúsági csoportok töredékes és mára már szinte homályba vesző történetének. Ezek a kisközösségek egy országos mozgalom részeként próbálták a kommunista diktatúra első éveiben az ifjúsági hitoktatás és a keresztény életre való felkészülés új formáit és tartalmi elemeit kialakítani.
Mint a konferencia kezdetén Labancz Zsolt tartományfőnök mondta: számvetésre, tervezésre, rácsodálkozásra adott alkalmat a piaristák egy esztendőn át tartó ünnepségsorozata. A kutatások felmutatták a rend tudományos munkásságának fontosságát, a város és az ország fejlődésében betöltött fontos szerepét. Hallgatva az előadókat, akiknek legtöbbje azt is megemlítette, hogy az idő szűkössége miatt kutatásainak csupán vékony szeletét tudta bemutatni a konferencia résztvevőinek, elmondhatjuk: a piaristák és a főváros múltja és jelene elszakíthatatlan, a szerzetes tanárok munkássága a tudományok és a diákok jövőjét, fejlődését szolgálta.

Szöveg és kép: Bókay László, Magyar Kurír

Kedves ünneplő piarista nagycsalád!

Ebben a jubileumi időszakban sokan, sokféleképpen köszöntjük a piarista rendet és 300 éves budapesti gimnáziumát. A Piarista Diákszövetség főtitkáraként én most abban a szerencsés helyzetben érzem magam, hogy még a titulusom okán is megengedhetem magamnak a luxust, hogy kifejezetten az egykori piarista diák szemével visszatekintve mondjak köszöntőt. A személyes gondolatok persze szükségszerűen szubjektívek, de mindenképp egy kockát jelentenek a nagy mozaikban, és valamiképp egészen biztosan részei a nagy egész igazságának.
300 év nagyon-nagyon hosszú idő. Azért, hogy most itt ünnepelhetünk, többszörösen is van okunk hálát adni a Jóistennek. Ha már eszembe jutott a készület alatt, akkor nem állom meg, hogy ne azzal kezdjem: már csak azért is figyelemre méltó dolog a piarista rend és iskola megmaradása, mert ahogyan azt Fórián-Szabó Zoltán tanár úrtól mindannyian tudhatjuk: „A piarista diák a legsúlyosabb korróziós tényező: amit török, tatár, német, orosz vagy akár a savas eső meghagyott, azt ő szívós, nyugodt munkával elintézi.” Mindekelőtt örömmel állapíthatjuk hát meg, hogy legalább magán a Renden azért nem fog a piarista diák rozsdája.

Na, de komolyabbra fordítva a szót is tekintélyt parancsoló a három évszázad. Ha csak arra gondolunk, hány korszak, hány kormányforma, sőt államforma jellemezte hazánkat ez idő alatt, rögtön megérinthet minket 300 év és az alatta lezajlott változások súlya. De ne is erre a horizontra tekintsünk most, hiszen nem ezért gyűltünk itt ma össze, hanem gondoljunk csak bele: hány tartományfőnök hány magyar szerzetes életét igazgatta, és hány paptanár hány piarista diák személyiségét formálta 300 év alatt.
Az ember rögtön érzi is szerényen saját kicsinységét, amikor arra kerül a sor, hogy fogalmazza meg a maga gondolatait e nagy jubileum kapcsán. A jó hír mégis az, hogy nagyon is van miből bátorságot és gondolatot meríteni. A piarista diákként a budapesti gimnáziumban eltöltött 4 év ugyanis engem is, miként oly sokatokat ebben a teremben, a 300 év legfontosabb tanújává avatott. Kik fogalmazhatnák meg vallomásukat a Pesten immáron három évszázada tanító piaristákról, ha nem mi, piarista öregdiákok, akik a kezük alatt formálódva személyiségünkkel, életünkkel tükrözünk valamit abból, amit a Kegyes Tanítórend Magyarországra hozott.
Ami már messziről is látszik, az az, hogy amit hozott, az páratlanul sikeres. Mutatja ezt a lehető legszélesebb körben tisztelt és szeretett paptanárok tanári és lelkipásztori munkája, és mutatja az iskoláikból kikerült diákok elismert és ünnepelt hozzájárulása hazánk és az egész világ tudományához, művészetéhez, társadalmi előrejutásához, kereszténységéhez. Ami viszont meggyőződésem szerint már csak közelebbről – és leginkább csak az iskola falai között – látszik igazán jól, az a siker titka. Hogy lehet egy ily sok változást hozó többévszázados periódus alatt, újabb és újabb történelmi körülmények között, mindig mozgásban lévő társadalmi valóságban a lehető legjobb értelemben sikeresnek, gyümölcsözőnek lenni. Míg a körülmények mindig változnak, a siker állandónak tűnik. Valami állandónak, az idő által kikezdhetetlennek kell tehát lennie e mögött a siker mögött.
Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, ez az állandóság egy emberképben ragadható meg, amely koroktól függetlenül nyújtja a teljes és értelmes élet reményét, és amelyet a piaristák a 300 év során mindvégig hitelesen képviseltek. Egy keresztény emberképben, amely a változások közti céltalan útkeresés helyett egyértemű célt, értelmet és karaktert ad a nevelésnek.
Ha meg szeretném ragadni ezt az emberképet, akkor számomra a lényeget érzékelteti, ahogy piarista diákok egymás közt emlegetjük iskolai éveinket. Valahányszor összeülünk, beszélgetésünk jó részét a tanárainkról, iskoláinkról való sztorizgatás tölti ki. Óriási egyéniségek tanítottak minket, és ennek megélése alapvető élményt nyújtott. Iskolai életünk élmények, történetek, tanárainktól kapott bölcsességek és idézetek kifogyhatatlan tárházában is kifejezhető. (Őszintén szólva szoktuk is kicsit sajnálni a köreinkben feltűnő barátnőket, mára már feleségeket, akiknek minden egyes alkalommal 138-adszor is végig kell hallgatniuk, ahogy mi ugyanazzal az átszellemült lelkesedéssel vesszük végig emlékeinket.)
De valóban, ami itt a lényeg, az a legjellemzőbb módon számomra nem is annyira eszmékben, nem ’valamiben’ ragadható meg, hanem inkább személyekben, ’valakikben’. Az eszmét – meggyőződésem szerint – egyébként sem lehet Sík Sándornál szebben összefoglalni: „Hitre, tudásra, szép életre, jóra…” Piarista nevelésünk sajátosságának ugyanakkor mindenekelőtt azt látom, ahogy tanáraink az egyéniségükből fakadó különleges karizmával közvetítették felénk ezt az értékrendet. Ők maguk is sokfélék voltak, összességében mégis rendkívül koherensnek látom az emberképet, amire formálni próbáltak minket.
Diákként sokszor tapasztalhatta az ember, hogy jellemzi őket egyfajta keménység. Ez a keménység azonban sokkal több és mélyebb volt, mint a tanár szigorúsága (…bár ez utóbbiban is volt részünk gazdagon). Olyan értékeket mutattak föl nekünk, amelyek a teljes életre törő ember ideájának elengedhetetlen részei: szellemi és lelki igényesség, az élethez való fegyelmezett hozzáállás, vagy – ahogy Zlinkszky János, a Diákszövetség első elnöke frappáns egyszerűséggel megfogalmazta – a komoly dolgok komolyan vétele. Felelős közösségi szerepvállalás és kötelességtudat. Kitartás abban, ami előrébb vihet. Önmagunk helyén kezelése: ha annak van helye, vegyük magunkat komolyan, viszont nyugodtan nevessünk magunkon, ha úgy adódik. Életre szóló szellemi, erkölcsi fogódzók ezek, amelyekbe kapaszkodva az ember mindig megőrizheti a tartását és hitelességét. A katolikus hitben és a felkészült tudásban gyökerező iránymutatások, amelyek az élet dolgaihoz való helyes hozzáállásban segítenek minket.
Mai fejjel különösen fontosnak látom azt is, ami ezeknek a fogódzóknak immanens része: a mértékletesség. A piarista atyák értékeikben elkötelezett, azokért kiálló, de mértéktartó személyiségekké igyekeztek formálni bennünket. Elkötelezettség és mértéktartás – egymást korántsem zárják ki, sőt a személyes és a közösségi életben is nélkülözhetetlen iránytűk, amelyek nélkül nincs értelmes együttműködés.
Tanáraink, kétség nem férhet hozzá, közösségre neveltek. Jól tudták azonban, hogy az első az ember – abban az értelemben, hogy a közösségnek saját egyéniségüket megtaláló és helyesen bontakoztató fiatalokra van szüksége. Szemünk előtt volt a példa: tanáraink sosem tagadták meg önmagukat, és sosem rejtették el előlünk egyéniségüket. Láttuk őket erejük teljében, de talán gyengeségeikbe is tudatosan engedtek olykor bepillantást. Egész életükkel azt üzenték nekünk, körülöttük élő diákjaiknak: ne féljetek attól, hogy „valakik” legyetek, mert a közösség szolgálatára is így váltok alkalmassá.
Változhatnak és változnak is az idők, a társadalmi körülmények és elvárások, egy dologra minden kornak pontosan ugyanakkora szüksége van: hitben és tudásban megedzett életrevaló, hiteles, szolgálatkész emberekre. Hogy ebben a teremben most sokunknak van elképzelése arról, hogy miként lehet ilyen emberré válni, abban a kegyes atyáknak meghatározó szerepük van. A magam részéről ezért mondok nagy köszönet nekik és 300 éves pesti iskolájuknak!

Török Bernát

Meghívó a 7. Piarista Szalon rendezvényére

Időpontja: 2018. április 5-én, 17.30 órakor
Helyszíne: a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Díszterme
(Piarista köz 1., 2. emelet)

ANTALL JÓZSEF POLITIKAI ÖRÖKSÉGE A 21. SZÁZADBAN - TISZTELGÉS A NÉHAI MINISZTERELNÖK EMLÉKE ELŐTT

John Lukacs szerint az évszázadokat nem a kalendáriumi évek határozzák meg, hanem a szellemtörténet kimagasló mérföldkövei, illetve az emberi történelem jól behatárolható fordulópontjai. Így lett a 20. század az emberiség legrövidebb évszázada, amely 1914-től 1989-ig tartott. Számunkra, magyaroknak mindenképpen helytálló ez a megállapítás. 1989-ben feltűnt a magyar politika színpadán egy addig jobbára csak szűkebb történészi körökben ismert férfi azzal az eltökéltséggel, hogy ő lesz a 15 milliós magyar nemzeti közösség politikai képviselője és vezetője az elkövetkezendő sorsfordító időkben. Honnan ez az elhivatottság, honnan ez az életet is feláldozó hűség és kitartás a hittel vállalt feladathoz, ami a század másik két kiemelkedő óriása, gróf Tisza István és gróf Teleki Pál a magaslatára emeli őt? Közös mindhármukban az is, hogy nagy a feltétlen tisztelői táboruk, de mind a mai napig nem elhanyagolható az őket támadók hangja sem. Az ősi magyar fátum megtestesítői ők tehát?

Sokat tudunk róla, és mégis keveset. Nemhiába jelent meg könyv is, s készült riportfim „Az ismeretlen Antall József” címmel.
Ezeket a kérdéseket állítottuk a mostani Szalon középpontjába. Tudatosan kerülni akarjuk a direkt aktuálpolitikai áthallásokat, mégsem tudjuk figyelmen kívül hagyni azt az egybeesést, hogy három nappal Antall József miniszterelnök úr születésnapja, a 90-es választások győztes második fordulójának 28. évfordulója és az idei választások napja előtt leszünk. Szeretnénk felidézni az ő emlékét és megfogalmazni az ő erkölcsi és politikai örökségének a mára szóló üzenetét, amely segíthet mindnyájunknak, hogy eligazodjunk egyre ellentmondásosabb és konfúzusabb korunkban. Azzal a kérdéssel is szembe kell néznünk, hogy miként bánjunk ezzel az örökséggel?
A programon Dér András öregdiák „Az ismeretlen Antall József” c. filmjének első részét vetítjük, majd utána moderált beszélgetésnek leszünk tanúi az alkotóval és a néhai miniszterelnök két miniszter munkatársával, Jeszenszky Géza volt külügyminiszterrel és Surján László volt népjóléti miniszterrel.

Az estet agapé zárja az Aulában.

Regisztrációt kérünk és várunk a szokásos piaristaszalon@mpdsz.piarista.hu email-címen, illetve Várgedő Tamásnál a 70 391 4359 telefonszámon.

Szeretettel

a Piarista Szalon szervező Kollégiuma

Kedves Öregdiákok!

Sátoraljaújhelyen négy éve éledezik és gazdagodik a piarista jelenlét. A kollégiumunk mellett bontakozik a templomi közösség, született egy piarista tanoda, ahol harminc szegény sorsú roma gyermekkel vagyunk együtt tanuló közösségben napról napra délutánonként, van egy önkéntes programunk és húsz középiskolás hátrányos helyzetű lányt mentorálunk. Nagyon gazdag az a világ, amire az Úristen Kalazancius karizmájában meghívott bennünket itt.

Azért szólítalak meg Benneteket, hogy ebbe a gazdag és bennünket is ajándékozó szolgálatba munkatársakat hívjak.
A Magyar Piarista Diákszövetséggel közösen hívok minden olyan érdeklődőt egy találkozásra március 10-én 16 órára az öregdiák szövetségbe (a Budapesti Piarista Gimnázium, 1052 Budapest, Piarista utca 1. a kápolna melletti „üveges terem”), akiket érdekel az, amit Sátoraljaújhelyen tesznek a piaristák és esetleg szívesen kapcsolódnának ehhez a küldetéshez az önkéntesség valamely formájában.

Akkor is várunk, ha éppen most nem látod, hogyan szeretnél vagy tudnál kapcsolódni; vagy esetleg éppen most még nem is szeretnél, de van benned nyitottság és érdeklődés. A találkozón mindent megtudtok arról, hogy miről szól a meghívásunk.
Itt csak röviden: együttműködni kicsikkel és fiatalokkal, mellettük állni, őket segíteni iskolai előmenetelükben és az élet nyújtotta gazdagsághoz való hozzáférésükben. Mindezt közösségben elkötelezett emberekkel, sikereket, örömöket, gondolatokat és tanácstalanságokat megosztva egymással. Hívlak munkatársnak, tanú társnak – mert együtt nagyobb mértékben hozzáférhetünk ahhoz a gazdagsághoz, amelyet az Úristen akar nekünk ajándékozni.
Ne feledd: március 10-én van egy helyed az öregdiák szövetségben, és van ott egy neked szóló ajándék, amit csak ott tudsz megtalálni.

Szabó László piarista, az élet tanúja a szegénységben Sátoraljaújhelyről

Hívei, egykori tanítványai, barátai, általa keresztelt fiatalok és idősebbek, a házasságukra felkészítést tőle kapott házasok és a Villányi úti ciszterci Szent Imre-templom közössége zsúfolásig megtöltötték a templomot január 21-én, hogy a 89. születésnapját ünneplő Kállay Emil piaristát köszöntsék.

Szkaliczki Csaba Örs OCist plébános szólt elsőként az ünnepelthez, akit elkísért Labanc Zsolt piarista tartományfőnök is. A plébános köszöntőjében kiemelte, hogy Kállay Emil évtizedekig szolgált a templomban. Mint mondta: a jelenlévők Isten áldását kérik Emil atyára, egész életére, de köszönetet is kell mondaniuk munkásságáért, az emberekért végzett munkájáért, melyet Isten kegyelmével és segítségével végzett életében.
Labancz Zsolt olvasta fel és homíliájában magyarázta a szentmise evangéliumi részletét (Mk 1,14–20). Mint beszéde elején mondta, Márk evangéliumának szakasza, mely Jézus fellépésének első pillanatait idézi – miután Keresztelő Szent Jánost elfogták, s meghívja első tanítványait –, tulajdonképpen összefoglalása annak, hogy ki is volt Jézus, mi is volt üzenetének lényege. A piarista tartományfőnök az „elközelgett Isten országa” kifejezést elemezve hangsúlyozta, hogy a görög eredeti szövegben az „elközelgett” szó pontos jelentése „itt van”; tehát Jézus kijelentette, hogy elérkezett Isten országa. Labancz Zsolt beszélt az előző vasárnapokon olvasott, a maihoz kapcsolódó evangéliumi részekről is. Kiemelte Jézus megkeresztelkedését. Mint mondta, a Jordánban való megmerítkezés a bűnösök számára az újrakezdést jelentette.
A piarista tartományfőnök egy másik evangéliumi részt is idézett, mely arról szól, hogy a száz juh közül az egy elveszett után indul a pásztor. Jézus ezt természetesnek vette; hajlamosak vagyunk mi is annak venni, pedig egyáltalán nem az. Nem így gondolkodunk manapság. Sokszor gondoljuk, hogy Isten az igazak pártján áll, a bűnösök pedig távol vannak tőle. Széthasítjuk a világot igazakra, jókra és rosszakra. Jézus egész tanítása bizonyítja, hogy ez nem így van. Ezt láthatjuk a házasságtörésen ért asszony történetében is: Jézus szavaival, viselkedésével olyan helyzetet teremt, hogy végül senki nem ítéli el az asszonyt, maga Jézus sem. Világos lesz az asszony számára, hogy Isten ott van a bűnösök mellett is.
Hajlamosak vagyunk tehát arra gondolni, hogy bűneink miatt Isten távol kerül tőlünk, máskor közelebb van hozzánk. A mai evangélium azonban bizonyítja: Isten igenis itt, azaz közel van hozzánk. Ahhoz, hogy ezt Isten megtegye velünk, hogy közel legyen hozzánk, ahhoz emberekre is szüksége van. Jézus ezért hív meg tanítványokat. Nem tanítást kellett elsajátítaniuk, nem elméleti tudást kellett megtanulniuk, hanem együtt éltek Jézussal, látták, hogyan beszél, pihen, gyógyít, miként érinti meg a leprást…
Megtanulták, hogyan lehet élni, amikor Isten itt van. A mai napon tehát Jézus üzenetének összefoglalását, újdonságát hallottuk az evangéliumban. Párhuzamot lehet vonni a születésnapját ünneplő Emil atya élete és a felolvasott evangéliumi rész között – folytatta Labancz Zsolt. – Olyan embert ünneplünk, köszöntünk ma, akinek egész életét ez az evangéliumi rész határozta meg. Emil atya a Hargitán meghallotta a hívást, mindig táplálta a mécsest, nehogy kialudjon, meghallotta az Úrnak a piarista szerzetesi életre való hívását is, melyhez azután egész életében hűséges maradt.
Piarista növendék volt, aztán egyházmegyés pap lett; hűséges maradt akkor is, amikor az Anyaszentegyház rossz anyaként elfeledkezett róla, megtagadta tőle a papi szolgálatot. Ekkor és ezután is megmaradt Isten hívó szavánál. Meghallotta azt, amikor újra lehetősége volt a papi, közösségi életre is. Szívében mindig piarista maradt, így tért vissza a rendbe, amint azt megtehette. Ott kispapok nevelője lett, majd tartományfőnök volt, utóbb misszionáriusként szolgált Csíkszeredán. Most is ezt a hűséget éli Emil atya, példát mutat nekünk, miként kell és lehet Istenre hagyatkozni – zárta szentbeszédét Labancz Zsolt piarista tartományfőnök.
A szentmise végén a tanítványok és a Szent Imre-templom közösége nevében a több mint negyvenévnyi szolgálatért is hálát adva köszöntötték Kállay Emilt. Arra emlékeztették, hogy amikor a plébániáról elhívta elöljárója a rendházba, akkor azzal búcsúzott, hogy amíg él, a szíve a Szent Imrében dobog.
Az oltár előtt, majd a szomszédos gimnázium egyik termében is szólt Emil atya az őt ünneplőkhöz. Mint mondta, nagyon sokat imádkozik egykori plébániai híveiért, tanítványaiért, de Istenhez fohászkodik azért is, hogy megmaradjon a hit Európában, a keresztények hűségesek legyenek Istenhez, hitükhöz az egész világban.
Imádságban, hűségben és helytállásban példa volt és példa ma is Emil, Emil atya. Sokaknak – például egykori Rókus-kápolnai tanítványainak – pedig Emil bá’. Isten éltesse!
Bókay László/Magyar Kurír
Fotó: Bókay László

Kedves Öregdiáktársam!

Ezúton tájékoztatlak, hogy Választmányunk április 14-én tartja következő ülését. A választmányi ülés és a közgyűlés meghívóját a napirendekkel kellő időben a szokásos felületeken tesszük közzé.

Öregdiák barátsággal

Strommer Pál
MPDSZ elnök

Budapest – Az Evangélikus Pedagógiai Intézet, a Magyarországi Református Egyház Zsinati Oktatási Irodája, a Katolikus Pedagógiai Intézet, valamint a budapesti Piarista Gimnázium meghirdeti 7. országos filmszemléjét a katolikus, református és evangélikus általános- és középiskolák diákjai számára.

Résztvevők: I. korcsoport: 5-8. évfolyamon tanulók, II. korcsoport: 9-12. évfolyamon tanulók. Egy alkotó vagy alkotócsoport legfeljebb három filmmel pályázhat, egy iskolából több csoport is indulhat.

A filmek témája:
Kiemelt téma kategória: Újrajátszva - Amikor egy helyzetet szeretnénk újraélni, hogy másként léphessünk benne.
Szabadon választott kategória: Bármilyen témában ábrázolhatják az alkotók azt, ami őket megragadta, foglalkoztatja, amit életük komoly vagy humoros eseményeivel kapcsolatban filmre valónak ítélnek.
A filmek műfaja: Tetszőleges. Lehet dokumentumfilm, kisjátékfilm, etűd, animáció, reklám, klip stb.
A filmek időtartama: Nem haladhatja meg a 8 percet.
A filmek szellemisége: A beküldött műveknek az általános emberi értékeken túl hitünk értékeit is tiszteletben kell tartaniuk. Nem szükséges vallási témát érinteniük, lehetnek humorosak, ironikus hangvételűek, problémafelvetők, de fontos, hogy az élet evangéliumi szemléletével összhangban álljanak.
Pályázási feltételek: Diákfilmszemlénken azok a filmek kerülhetnek vetítésre, amelyek megfelelnek a szemle weboldalán (www.okudiakfilm.hu) az Aktuális menüpontban található részletes versenyszabályzat pontjainak. A nevezési lapon a pályázó aláírásával tanúsítja e szabályzat tudomásul vételét.
Nevezési lap: Szintén a weboldalunk Aktuális menüpontjából tölthető le. Nevezési díj nincs.
A beküldendő filmek formátuma: HD (25p, 50i vagy 50p) vagy video-DVD (részletek a nevezési lapon).

Beküldési határidő (a film és a nevezési lap postára adásának határideje): 2018. május 7. hétfő 24 h.
Beküldési cím: Budapesti Piarista Gimnázium, 1052 Budapest, Piarista u. 1., vagy személyesen is beadható a Piarista Gimnázium portáján. A borítékra jól láthatóan kérjük ráírni: DIÁKFILMSZEMLE.

Az ökumenikus előzsűri szakmai és tartalmi szempontok figyelembevételével választja ki a döntőbe kerülő, a szemlén vetítendő alkotásokat. A beküldött filmek alkotóit 2018. május 26-ig értesítjük a döntésről. A szemle ünnepélyes, nyilvános bemutatója 2018. június 2-án szombaton délelőtt 10 órakor lesz a Sapientia Főiskola Auditorium Maximum termében (Budapest, V. Piarista köz 1.). A vetítés után a zsűri a közönség előtt értékeli a bemutatott alkotásokat, majd kihirdeti a kategóriák győzteseit, és átadja a díjakat.
A szemle díjai: Az Újrajátszva témát a két korcsoportra bontva díjazzuk, a szabadon választott témát egyben. A díjak videófelszerelések és videóstúdió-tartozékok a következő értékben: három 1. díj egyenként 80 000 Ft, három 2. díj egyenként 50 000 Ft, három 3. díj egyenként 30 000 Ft. E díjakon túl (szintén tárgyjutalommal járó) különdíjakat és dicséreteket is adunk ki.

További információk: www.okudiakfilm.hu, illetve a filmszemlével kapcsolatos bármilyen jellegű kérdéssel a szemle főszervezőjéhez, Wettstein József piarista tanárhoz lehet fordulni: wettstein.jozsef@gmail.com

A Magyar Piarista Testvériség tagjai 2018. január 5-én pénteken Kecskeméten találkozót szerveztek a Testvériség iránt érdeklődőknek.

A közel húsz résztvevő sokszínűsége kellőképp reprezentálta a magyar piarista világot: tanárok, kollégiumi nevelők, tartományfőnökségi munkatársak, a Magyar Piarista Diákszövetség és a Kalazanciusi Mozgalom tagjai, akik helyileg Budapestről, Gödről, Kecskemétről, Sátoraljaújhelyről, Szegedről és a temesvári Gerhardinumból érkeztek. A jó hangulatban zajló találkozón meghatározó elem volt a rácsodálkozás sokszínűségünkre, valamint az egymással való ismerkedés, találkozás.

A délután folyamán alkalom nyílt a Testvériség magyarországi indulásának megismerésére, a jelenlegi tagokkal való találkozásra, a kapcsolódás módjainak megismerésére.
A találkozó végén közösen gondolkodtunk az egyes piarista jelenlétek közösségeinek elindulási lehetőségeiről. Ötletek, konkrét tervek és elhatározások születtek arra nézve, hogy piarista szolgálatunk színterein hogyan tudjuk a meglévő közösségeket erősíteni vagy újakat indítani azzal a távlati reménnyel, hogy lesznek majd, akik hívást éreznek magukban a Testvériséghez való csatlakozásra.
A Testvériséghez kapcsolódó közösségek alakulásával és a csatlakozással kapcsolatban a Testvériség Tanácsának a testveriseg@piarista.hu címre írt levélben lehet érdeklődni.

Jusztin István kollégiumvezető, a Magyar Piarista Testvériség tagja

Igazi örömhír nekünk piarista diákoknak is, hogy Pannonhalma élére olyan szerzetes atya került, aki tanított pár évig a Budapesti Piarista Gimnáziumban is. 

2018. január 6-án került sor Pannonhalmán az új főapát megválasztására. A szerzetesközösség Hortobágyi T. Cirill atyát választotta meg a monostor elöljárójának.
Ferenc pápa elfogadta a választás eredményét, és Hortobágyi T. Cirill atyát kinevezte Pannonhalma 87. apátjának.

A Magyar Piarista Diákszövetség elnöksége és az öregdiákok nevében ezúton is szívből gratulálunk Hortobágyi T. Cirill atyának! Kívánjuk, lelje örömét ebben a szép munkában, amelyre a Jó Isten meghívta!

Piarista öregdiák barátsággal

Mikecz Tamás
MPDSZ Hírlevél főszerkesztő

A Piarista Nővérek Kongregációja ebben az évben a világegyház és a szatmári egyházmegye tematikus éveihez kapcsolódva dolgozta ki imádságos életének központi feladatául a hivatásokkal való elmélyültebb foglalkozást. A kongregáció minden szerzetes közössége felajánlott egy-egy szentmisét a hivatásokért. A nagykárolyi Piarista Nővérek Oázisában január 20-án, szombaton tartottak szentmisét, hálát adva minden piarista nővéri hivatásért, és új hivatásokat kérve a Jóistentől.

Izgatottsággal vegyes örömmel készültünk a hivatásokért mondott szentmisére. A gyermekeink közül tízen vállalkoztak arra, hogy a Kongregációnkban a Hivatások Évének választott esztendőben rendszeresen találkozva, Judit nővér vezetésével, imádságaikkal adnak hálát a piarista nővéri hivatásokért és esdik ki a Teremtő atya új hivatásokat ajándékozó akaratát. A Celestina anya ünnepén, március 18-án megkezdődött évben többszöri találkozásaik, imádságaik, egyéni feladatvállalásaik fokozatosan gazdagították Oázisunk minden lakójának életét. Az ő imahadjáratuk meghatározó állomása is volt a szombati szentmise, amiben az oltárszolgálatot és legfontosabb feladatokat ők vállalták magukra.
A szentmisét Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök atya celebrálta, a szentbeszédet pedig Ft. Simon Attila spirituális tartotta. Beszédének központi gondolata Jézus első tanítványainak meghívástörténetéből bontakozott ki, amely talán a legszebb meghívástörténet és mélyen megérinti az embert. Ez talán valamennyiünk meghívástörténetének is az alapja. Keresztelő János tanítványai odamennek Jézushoz. Ő megérzi, hogy ott állnak mögötte, megfordul és megkérdezi: Kit kerestek? Itt indul el az ember hivatása, indul el mindenki a megszentelődés útján. Kit kerestek? Isten nem akarja elrejteni önmagát! Bár ő maga a titok, a megismerhetetlen, megfejthetetlen misztérium. Mégis, ha most a saját meghívás történetünkre gondolunk, mindnyájunk életében vannak olyan pillanatok, amikor úgy éreztük, hogy Isten egészen feltárja előttünk önmagát, kinyilatkoztatja magát nekünk. A kegyelemnek ezen különleges pillanatain, gyöngéd érintésein keresztül Isten egyre közelebb vonzott és ma is vonz saját magához.

A megszentelt életállapotban levőknek az a legfőbb feladatuk, hogy Isten országáról kézzel fogható módon tanúságot tegyenek. Isten meghívása, valamint a bűneink, korlátaink közötti feszültséget, ezt az összeegyeztethetetlennek tűnő ellentétet Jézus Krisztus megtestesülése, világba lépése oldja fel.
Jézus Krisztus személyén keresztül Isten ma is hív minket.
A szerzetesi és papi hivatásban is mindig van egy nagyon határozott, nem csak átvitt értelemben veendő megérintés; amikor Isten megérinti az életünket, és ennek mindig van egy nagyon személyes jellege. Amikor úgy érezzük, hogy Isten megérint bennünket, és általunk akarja újjáteremteni ezt a világot. Isten arra hív meg bennünket, papokat, szerzeteseket, de világi keresztényeket egyaránt, hogy elsősorban a mi személyes hitünkön keresztül tegyünk tanúságot az Ő jelenlétéről. Így vagyunk mi az egyházközségünkben, szerzetes közösségünkben, a családban, a munkahelyen a közösségünknek a papjai. Másokat Istenhez vezetni, ez a küldetésünk.
A szentmise a felajánlásokkal folytatódott. Az imacsoport tagjai vitték a felajánlott tárgyakat, a kulcscsomót, mellyel szíveink megnyitásának hatalmát nyújtottuk át; az iránytűt, mellyel a Gondviselő isteni útmutatásért adtunk hálát és új hivatásokat is kértünk; a kincses ládikót, mellyel lelki, szellemi és fizikai javainkat köszöntük meg; a lámpást, mely Istennel való találkozásunk vágyának jelképe; valamint a vizet, a kenyeret és a bort, hogy átváltoztatva ezek legyenek életünk forrásai és piarista szerzetesi hivatásunk táplálói.
Három imádság fogalmazódott meg a hivatásokat kérő jelenlévők segítségével. A szentmise megkezdése előtt, a Piarista Nővérek alapítójától, Boldog Celestina anyától kértük közbenjárását. Az áldozás utáni csendben pedig imával fordultunk, mi szerzetes nővérek a minket szerető és kegyelmeivel szüntelenül elhalmozó Istenünkhöz, valamint Kalazanci Szent József atyai pártfogásába vetett bizalmunkat fogalmazta meg a piarista karizmát világiként megélő barátunk. A szentmisét követően agapéra hívtuk a velünk ünneplő barátainkat, megköszönve nekik imáikat, támogatásukat.
Oltalmazzon a mennyből minket Isten anyja, Mária, Kalazanci Szent József és Boldog Celestina Donati. Segítsenek, hogy minden nap hűségesen megismételhessük örömteli és szeretetteljes Igenünket, neked, Istenünknek, és kisebb testvéreinknek.
Ámen.

Tóth Borbála, piarista nővér

Török Ádám, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára pedagógusi munkája mellett elért érdemes tudományos eredményeiért Pedagógus Kutatói Pályadíjban  részesítette a bölcsészet- és társadalomtudományok területén dr. Acél Zsoltot, a váci Piarista Gimnázium és Kollégium, valamint a budapesti Piarista Gimnázium tanárát.

Tizenketten vehették át idén kutatótevékenységük elismeréseként a Pedagógus Kutatói Pályadíjat az MTA Székházában. A díjazott pályamunkák témái között szerepel többek között egy komplex szemléletű, prevenciós olvasásfejlesztő program bemutatása, illetve egy robotikával és szenzoros mérési adatgyűjtéssel kapcsolatos beszámoló is.
A Magyar Tudományos Akadémia Pedagógus Kutatói Pályadíjára a legalább öt éve oktató, legalább félállásban alkalmazott pedagógusok pályázhatnak olyan tudományos munkával – monográfiával, nagyobb terjedelmű tanulmánnyal, kísérleti eljárási eredménnyel, forráskiadvánnyal stb. –, amely tényleges előrelépést jelent egy adott tudományos téma alaposabb feltárásában. A pályamunkákat a tudományterület szempontjából illetékes akadémiai kutatóintézet bírálja el, majd az Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsának (AKT) szakbizottságai rangsorolják. A bírálók és szakbizottságok értékelő véleménye alapján az AKT kialakítja a díjazásra vonatkozó javaslatát. Ennek ismeretében az MTA elnöke dönt a díjazottak személyéről, majd a főtitkár részesíti őket a személyenként bruttó 200 000 forinttal járó elismerésben.
A Magyar Tudományos Akadémia főtitkára pedagógusi munkája mellett elért érdemes tudományos eredményeiért Pedagógus Kutatói Pályadíjban részesítette a bölcsészet- és társadalomtudományok területén:
dr. Acél Zsoltot, a váci Piarista Gimnázium és Kollégium, valamint a budapesti Piarista Gimnázium tanárát „A látható könyvtár. A palatiumi Apollo-könyvtár és a római irodalmi élet” című pályamunkájáért;

Bódizs Anikót, a Zuglói Hajós Alfréd Magyar–Német Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola tanítóját „Tehetségpontok pedagógusainak koncepciói a tanulói érdeklődésről” című pályamunkájáért;
Demeter Gábornét, a Baranya Megyei Pedagógiai Szakszolgálat gyógypedagógusát, „»Ablak a világra«. Egy komplex szemléletű, prevenciós olvasásfejlesztő program elméleti háttere és modellje” című pályamunkájáért;
dr. Farkas Zoltánt, az SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola vezető tanárát, Vlagyimir Szolovjov: Előadások az Istenemberségről (fordítás, jegyzetek és „Szolovjov az emberibb emberért” című tanulmány) pályamunkájáért;
dr. Nebojszki Lászlót, a Szent László Általános Művelődési Központ Szakgimnáziumának mérnök-tanárát „Felső-bácskai települések néprajzi-helyrajzi leírása 1859–60-ból” című pályamunkájáért;
dr. Németh Tibor Jánost, a Gádor Általános Iskola tanárát „Gyarmatosítás és kiengesztelődés – Őslakos hagyomány Kanadában” című pályamunkájáért;
Martis Zsombort, a Corvin Mátyás Gimnázium tanárát „»Nagyob kű emelés is kell a Sion vára rakására«: Gyülekezetalapítás, polémia és mártíromság Czeglédi István életművében” című pályamunkájáért;
Szalai Attilát, a Szabadhegyi Magyar–Német Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnázium tanárát „Az 1920–1947 közötti győri parlamenti választások története” című pályamunkájáért;

a matematikai és természettudományok területén:
dr. Dobóné Tarai Évát, a Berzsenyi Dániel Gimnázium kutatótanárát „Tanulói kísérletek hidrogélekben, egy új, környezetbarát kísérleti eszköz kémiaórákon” című pályamunkájáért;
Gilicze Tamást, a Csongrádi Batsányi János Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium tanárát „Robotika és szenzoros mérési adatgyűjtés az iskolában” című pályamunkájáért;
Kaposvári József Vilmost, a veszprémi Lovassy László Gimnázium tanárát „Az illegális hulladékelhelyezés rendszerelméleti vizsgálata: Program az illegális hulladéklerakók felszámolására és az újratermelődés csökkentésére” című pályamunkájáért;

az élettudományok területén:
dr. Jámbrik Katalint, a kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium tanárát „A mikrocisztin-LR és a cilindrospermopszin hatása a vízinövények növekedésére, proteáz és nukleáz enzimeik aktivitására” című pályamunkájáért.

„Magyarországon nagy hagyománya van annak, hogy pedagógusok részt vesznek a tudományos életben. Jedlik Ányos, Öveges József vagy a mai akadémikusok közül Ritoók Zsigmond éppúgy ismertek pedagógusi munkájukról, mint tudományos eredményeikről. Manapság ez a kettősség kevésbé jellemző, de az Akadémia mindig kitüntetett figyelemmel fordul a tanárok felé, próbálja elismerni a kutatással is foglalkozó pedagógusok teljesítményét” – mondta az MTA Székházában tartott ünnepélyes díjátadón Török Ádám, az MTA főtitkára.

Forrás: MTA.hu
Kép: MTA, Piarista Rend Magyar Tartománya

Jelenits István életről, irodalomról, politikáról - „Bölcsességet kívánok magunknak”

Milyen volt a piarista „ridegtartás”? Sutba vessük-e a kötelező olvasmányokat? Válaszolt-e a Soros-tervről szóló kérdőívre, és mit gondol a migránsválságról? A rend jubileumán interjú a napokban 85 éves Jelenits István piarista irodalmárral.
Szőnyi Szilárd

– Budapesten a piaristáké az egyetlen, épp 300 éve alapított fiúgimnázium, de az országban is kivételnek számítanak a nem koedukált iskolák. Elérkezhet az idő, amikor itt, a Duna partján fel kell adniuk ezt a hídfőállást?
– Iskolánk a török utáni Pest első és több mint száz évig egyetlen – középfokú – tanintézménye volt, csak fiúknak. Lányiskolákat az országban jóval később alapítottak, a koedukációt pedig csak a múlt század második felében vezették be a középiskolákban. Többi intézményünkben mostanában magunk is áttértünk a vegyes oktatásra, de Budapesten van elég egyházi gimnázium, s mi a fiúk nevelését tekintjük igazi hivatásunknak. Egyébként a koedukáció a 14–18 éves fiúk és lányok eltérő fejlődési ütemére nem tekintő intézkedés volt. Megkérdeztem egyik világi tanár barátomat, aki élete java részében vegyes osztályokban tanított irodalmat, hogy mik a tapasztalatai. Azt felelte, minden óráján egyszerre két órát tart: egyet a lányoknak, egyet a fiúknak. A lányok kamaszkorban érettebbek, szavakészebbek, könnyebben hozzászólnak olyan emberi problémákhoz, amelyek az irodalomban felvetődnek. A fiúkhoz a matematika személytelenebb világa áll közelebb, irodalmi kérdésekben nem szívesen foglalnak állást, inkább átadják a szót a lányoknak. Az ő szívük „legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt” nehéz feloldani.

– Különösen fontos kérdés ez a széthullott családokban, apakép nélkül felnövő fiúk esetében.
– A mi iskoláinkba is egyre többen érkeznek csonka családból. De ha a szülők együtt vannak is, gyakran mindketten pénzkereső munkát végeznek, keveset vannak otthon, és odahaza is körülveszik őket a világ információi. A francia családokról olvastam, hogy férj és feleség naponta átlag hét és fél percet beszélget. Vajon a gyerekeikkel mennyi szót váltanak? Mi a tanítási órákon kívül is igyekszünk összehozni a diákjainkat, szakkörökben, kirándulásokon, táborokban. Ezek nemcsak sportteljesítmények, hanem emberpróbáló, játékos, mégis komoly alkalmak sokféle tapasztalatszerzésre, ahol napokig együtt van velük a tanár is, és maga a világ nyílik meg előttük váratlan sokszínűséggel. Ezeknek is sajátos tartalmat ad, ha csak fiúk vagy lányok vesznek részt bennük.

– Mostanában hallani, hogy szakítani akarnak a „ridegtartással”, és a legendás piarista szigor helyett nagyobb teret nyerne a gondoskodó szeretet. Támogatja ezt a törekvést?
– A szigor és a szeretet nem állítható szembe egymással. Szeretet nélkül a szigor brutalitás, nem pedagógia. És szigor nélkül a szeretet talán a nagyszülők magatartása, nem a tanároké. Gyerekkoromban, fiatal pedagógusi éveimben a tanári szigor nem riadt vissza egy-egy nyaklevestől. Ilyet többnyire otthon is kaptak a fiúk. Ha valaki súgott, puskázott vagy be akarta fejezni a tízóraiját az óra alatt, számíthatott egy-egy fülesre. Egykori osztályfőnököm parasztgyerekként nevelkedett, kormányzói gyűrűs doktor, kiváló tanár volt, de szigorú is. Így szólította ki a felelőket: „Vérfürdő, uraim, vérfürdő. Fürödni kijő…”, s következtek a nevek.  Ugyanakkor „uraim”-nak szólított minket, egyenként is gyakran Balog úrnak, Jelenits úrnak. Játék volt ez, de megbecsülés is. Valaha a fiúkat latinul dominénak, vagyis úrnak szólította a tanár, s ha csíntevésen kapta őket, adott egy pofont. Manapság – talán a diktatúra pofonjaira emlékezve – a nevelési szigor másféle megnyilvánulásait próbálgatjuk. Beírni az intőkönyvecskébe? Erről is sokat mesélhetnék. Pogány tanár úr például ilyen „vérfagyasztó” sorokat íratott be egy osztálytársam ellenőrzőjébe: „Kedves Szüleim! Míg a tanár az év legnehezebb matematikai anyagát magyarázta, én az osztály pókját figyeltem.”

– Ma a korszellemhez történő igazodás igénye többek között a fiataloknak nehezen érthető, témájukban tőlük idegen kötelező olvasmányok kérdésében csúcsosodik ki. Ön milyen szempontok szerint vizsgálná felül a műveket?
– Ez nekem is sok fejtörést okozott. A diák szeretné minél kevesebb erőfeszítéssel, mihamarabb elvégezni a munkáját. A mai információs eszközök gyors, de többnyire felszínes ismeretek összegyűjtésére teszik képessé. Az igazi olvasáshoz viszont hozzátartozik a nyugodt, csöndes, elmélyedő figyelem. Nemcsak adatokra vadászunk, hanem átengedjük magunkat egy szöveg zenéjének, belesimulunk a mondatok mögül felsejlő érzelmekbe. Le-letesszük a könyvet, s éjjel továbbálmodjuk a regényt vagy a drámát, amit éppen olvasunk. Ezért a diákokat a mai világban is rá kell vezetni az olvasás örömére. Az irodalom azért is fontos, mert a művészeti órákat a természettudományok háttérbe szorították, így az iskolában jószerivel már csak ez a tárgy foglalkozik érdemben a személyiséget gazdagító műalkotásokkal. Az is lényeges, hogy míg a nyugati országok ma is olvasható irodalma ezer évre tekint vissza, a miénk kétszáz esztendős. Persze fennmaradt a Halotti beszéd és néhány más nyelvemlék, de Dante vagy Shakespeare korából nincsenek a mai füllel is érthető műveink. Ez az idő olyan rövid, hogy a diáknak igenis felkínálhatjuk irodalmunk egészét.

– A pesti piaristák korábbi irodalomtanára, Nényei Pál ugyanakkor lapunkban azt mondta: A kőszívű ember fiai miatt főmumus Jókait nem tanítja; de nem azért, mert nehéz, hanem mert nem tartja jó írónak, legfeljebb igényes lektűrszerzőnek.
– Jókait abban az értelemben valóban lehet lektűrszerzőnek nevezni, hogy csevegő modorával kitárta az irodalom kapuit a széles közönség előtt. De ezért kár volna száműzni a tanrendből, főleg, hogy nem mindig a legnagyobbakat tanítjuk. Az Egri csillagok sem az irodalom csúcsa, mégis megkerülhetetlen. Azon elgondolkodhatunk, hogy a történelmi téma miatt kulcsmű Kőszívű mellett nagyobb hangsúlyt fektessünk Jókai olvasmányosabb regényeire, például Az arany emberre.

– Vagy ott van a Szegény gazdagok: izgalmas, ma is korszerű kalandregény.
– Valóban. Én egyébként a második világháború idején olyan házban éltem, amelynek polcain száz kötet Jókai sorakozott, és 12-13 évesen csak úgy faltam őket. Persze ha az irodalmat merő tananyagnak tekintjük, akkor csakugyan feladjuk a leckét a gyerekeknek. Ezért jó volna úgy tanítani, hogy általa az olvasás örömét szerettessük meg. Például azzal, ahogy Illyés Gyula modernizálta a Bánk bán nyelvezetét – az ilyesmit előbb pártolom, mint azt, hogy lemondjunk fontos művekről.

– Vagyis nem az olvasmánylistával van baj, hanem az egész módszertan kérdése?
– És a tanrendé. A mai könyvek kronológia szerint akkor tárgyalják például a görög szerzőket, amikor a diákok történelemből még a kőkorszaknál tartanak, így nincs mibe beágyazni az olvasmányokat. Emlékszem, 14-15 éves korunkban egész évben négy író – Arany, Petőfi, Jókai és talán Vörösmarty – volt terítéken, és a Bánk bán a fenti okokból később került elő, pedig korábbi mű.

– És ez még csak a magyar irodalom; sok külföldi szerzőt még nehezebben értenek a diákok.
– Ezért is támogatnám, hogy az idegen nyelvű szerzők ne előzzék meg a magyarokat. Dantét például az Isteni színjátékot lefordító Babitsnál lehetne tárgyalni, Shakespeare-t pedig az őt számunkra felfedező Arannyal együtt. Vagy éppen egy téma apropóján belopva, például egy Robert Bresson-film elemzésekor felidézni az annak alapjául szolgáló Tolsztoj-novellát. De lehetnének tematikus órák is, melyeken egy-egy élethelyzetre különböző korokból származó műveket vetünk össze. És ha így, az irodalomra a diák fejlődési szintjének megfelelő módon nyitnánk ablakot, annak emlékét megőrizve később is bizalommal fordulna az adott szerzőkhöz.

– További gyakori észrevétel, hogy a legfrissebb kötelező olvasmány is több évtizedes, mintha irodalmunk megállt volna Örkénynél. Támogatná, hogy kortársak is felkerüljenek a listára?
– Sőt, egyszer valamelyik írónk azt mondta, hogy csak élő szerzőket tanítsunk, és ha a diákok rajtuk keresztül megszeretik az irodalmat, akkor később maguktól is elolvassák a klasszikusokat. Az illető azzal példálózott, hogy a biológia- vagy fizikaórán sem az anyag részei az elavult álláspontot képviselő tudósok. Csakhogy Shakespeare ma éppúgy eleven szerző, s az irodalmi műveket nem lehet csak úgy meghaladni, legfeljebb a bennük felvetett örök érvényű kérdéseket más formában tárgyalni. A kortársakkal pedig csínján bánnék, hiszen a tanár nem feltétlenül képes eligazodni köztük, ráadásul ki van szolgáltatva a divatnak vagy a saját ízlésének. Nem véletlen, hogy ha egy nép kollektív emlékezete a klasszikusok közé emel egy szerzőt, abban nehéz csalódni. Kérdés viszont, hogy a például mostanában – egyébként méltán – népszerű Lackfi János ötven év múlva benne lesz-e a kánonban.

– Csakhogy épp Lackfival remekül lehet illusztrálni, hogy az irodalom nem feltétlenül klasszikussá nemesedett, ne adj’ Isten, merevedett dolog, hanem élő valóság.
– Persze. Ezért amikor azt mondom, hogy nézzük meg, egy-egy korban ki hogyan dolgozott fel valamely témát, akkor a példák közé oda lehet tenni, hogy egy modern szerző miként ír ugyanarról.

– A piarista öregdiák Esterházy Pétert is tanítaná?
– El tudom képzelni, hiszen nagy divatja van, de nem tenném meg etalonnak. Inkább a modern irodalom játékos, kísérletező jellegére lehetne felhozni példaként.

– Ha nem bánja, „ugorgyunk” nap­jaink közéleti történéseire. Milyen orgánumokból tájékozódva alakítja ki a véleményét?
– Megvallom, nemigen figyelem a napi eseményeket. A lapok közül a Heti Választ követem rendszeresen, egyébként rendtársaim beszélgetéseire hagyatkozom, és csak akkor olvasok el egy-egy cikket innen-onnan, ha felhívják rá a figyelmemet. Ezt nem is akarom feladni, mert így nem veszek el a lényegtelen hírek tengerében.

– Mely híreket most a migránskérdés uralja. Ön például visszaküldte a nemzeti konzultációs ívet a Soros-tervről?
– Igen. Alaposan elgondolkodtam a kérdésen, azt is mérlegre téve, hogy a nyugati országokban, ahol már csak a súlyosabb munkaerőhiány miatt is nagyobb a fogadókészség, másként állnak a bevándorlókhoz. Mi viszont megszenvedtünk tatárt, törököt, szovjet csapatokat, Trianont, ezért jobban átérezzük, mennyire védeni kell a magyarságunkat. Nehéz tehát azt mondani, hogy válogatás nélkül, esetleg valamiféle személytelen kvóta alapján befogadó szeretettel készítsük elő azoknak az útját, akik holnap esetleg ellenünk fordulnak.

– Ferenc pápa viszont inkább a befogadásra buzdít.
– Érthető, hogy egy Dél-Amerikában felnőtt ember máshová helyezi a hangsúlyokat, de a bajok fokozódásával talán ő is jobban át fogja érezni azoknak az érveit, akik más történelmi tapasztalatot hordoznak a zsigereikben. Sőt, ha nyilatkozatait figyelmesen elolvassuk, láthatjuk, hogy tisztában van a nyakló nélküli migráció veszélyeivel, és hangsúlyozza, hogy egyik országnak sem kell a teljesítőképessége határait meghaladó mértékben befogadnia menekülteket.

– A pápa arra is felhívta a figyelmet, hogy egyes kormányok migránsügyben politikai okokból hergelik az embereket. Amikor Őcsényben kiszúrták egy panziós autójának kerekét, mert szállást akart adni menekülteknek, magyar püspökök is szóvá tették a kormányzati kampány vadhajtásait.
– Magam is szomorúan hallom ezeket a híreket, és a Heti Válaszon is látom, hogy például ilyen kérdésekben egyre kritikusabb a kormánnyal. Ezeket a cikkeket egyetértéssel olvasom, de annak is örülök, hogy a lap nem vett 180 fokos fordulatot, és eddigi értékeit megőrizve ír, szükség esetén bírálóan a hatalmon lévőkről. Nem szívderítő látni, hogy manapság a parlamenti többséghez a leegyszerűsített üzenetekre különösen fogékony tömegek szavazatát kell megnyerni, olykor nem a legfinomabb eszközökkel. Ennek sajnálatos következményeként viszont az árnyaltabban gondolkodók hajlamosak elveszíteni bizalmukat abban a kormányban, amelynek politikájával amúgy egyetértenének.

– Egy papnak ezt azért sem magától értetődő szóvá tenni, mert közössége nagyban függ az állami támogatástól. Jobb volna tán az önfenntartás, az anyagi függetlenedés a politikától, ám ez is felvet kérdéseket. A piaristák például arról vitáznak, jó-e luxuslakásokat árulni a rend budai telkén, vagy éppen – a hely szelleméhez nem méltatlan – ruhaüzlet, bisztró, étterem, iroda, bankfiók mellett egy kétes hírű bárnak is kiadni rendházuk földszintjét.
– Amikor tartományfőnök voltam, épp ezért törekedtem arra, hogy a szellemiségünkhöz méltó intézménynek, például a spanyol állam Cervantes Intézetének vagy a Herder nevű német keresztény könyvkiadónak adjuk bérbe az épület egy részét – de a terv sajnos kútba esett. Csak bölcsességet kívánhatok magunknak ahhoz, hogy a helyhez minél illőbb tevékenységekre, köztük egyházi intézményeknek vagy éppen piarista öregdiákok hozzánk méltó vállalkozásainak adjuk ki a helyiségeinket. Sajnos manapság előbb lehet pénzt szerezni világiasabb célú bérlőktől.

– Úgy tudni, az újfajta menedzserszemlélet a rend ifjabb tagjait jellemzi, ők pedig azzal érvelnek: a bevételek hasznos célokra mennek, például a piaristák sátoraljaújhelyi tanodájára vagy gödi szakmunkásképzőjére.
– Ezek valóban fontos célok, és a pénzeket nyilván igyekszünk is okosan elkölteni, de úgy látom, értékeink körültekintőbb hasznosítása terén akadna még tennivalónk. Nehezíti a helyzetet, hogy ezekben a kérdésekben a rendszerváltozás óta még nem szerezhettünk kellő tapasztalatot. Ebben segíthet a rend idén éppen 400, illetve a pesti gimnázium 300 éves múltja. Amikor például a XVII–XVIII. század fordulójának Habsburg uralkodója, Ferenc császár meglátogatta iskolánkat, és látta, milyen szegényes körülmények között tevékenykedünk, a rendnek adományozta egyik székesfehérvári kanonokbirtokát. Ez, illetve a Balaton nagy részére kiterjedő halászati jog a közösségnek anyagi biztonságot adott, de ezzel is meg kellett tanulnunk felelősen gazdálkodni.

– Bár egy 85 éves piaristának nehéz újat mondani a rendről, az idei jubileumi évben volt-e olyan momentum, amely a kegyes atyákhoz tartozás eddig nem ismert rétegére irányította a figyelmét?
– Egy megrendítő párhuzamot említenék, ami számomra is csak most mutatta meg magát. Kezembe került Sík Sándor akkor még friss piarista tanár 1917. novemberi, „honfoglaló” beszéde, amikor a gimnázium beköltözött a mostani épületbe. Aztán eszembe jutott, hogy 1948-ban, az államosítás előtti utolsó évzárón magam is hallottam, amint ugyanő, immár tartományfőnöki tanácsosként, bejelentette: ősztől nem az atyák tanítanak minket, mert a kommunisták elveszik az iskolánkat. A „kiűzetésről” szóló szavakkal nem csupán a tanévet zárta le, hanem emberi számítás szerint úgy látszott, a rend magyarországi történetét is. Szorgalmaztam is, hogy a két beszédet adjuk ki egy füzetben, és minden diákunk kapjon belőle. Jó ugyanis, ha tudják: miként a Megváltó születése is előrevetíti a kereszthalált, majd húsvét vasárnapját, hasonlóképpen mi, piaristák később ebből a lehetetlennek tűnő helyzetből támadtunk fel.

Az interjú megjelent a Heti Válasz újságban. Köszönet Szőnyi Szilárd kollégámnak, hogy teljes terjedelmében az MPDSZ Hírlevél rendelkezésére átengedte.

Mikecz Tamás
Hírlevél főszerkesztő

A Kalazancius Mozgalom tartományi csoportvezető-képzésének idei második alkalmát tartottuk február 15.és 17. között Budapesten. Ipacs-Szabó Noémi és Németh Virág beszámolóját közöljük.

Végre elérkezett az idő! Február 15-e mindannyiunk számára ugyanazt jelentette: a második képzési alkalom kezdetét. Nem mellesleg, február 15-e a Kalazancius Mozgalom világnapja.
Tudtuk mire számítsunk. Ismerős hely, ismerős arcok… de mégis bennünk volt az a kíváncsiság, hogy mitől lesz másabb, mint az előző alkalom, de mitől lesz egyben ugyanolyan jó is. A találkozásnak mindenki nagyon örült, mondhatni barátként köszöntöttük egymást. Cseppet sem volt idegen, zárkózott, távolságtartó senki. Úgy gondolom, ez a bizalom jele.

A hétvége fő témája a játék, játékvezetés volt. Rengeteg hasznos információval gazdagodtunk, és személy szerint sok ismeretlen játékot tanultam meg. Találkozhattunk már csoportokat vezető fiatalokkal, akik a bemutatkozás mellett meséltek saját csoportjaikról, tapasztalataikról, örömeikről, nehézségeikről és jó pát ötletet, tanácsot osztottak meg velünk. Kiemelném a csütörtök esti közös játékot, ami lényegében arról szólt, hogy egyszerre két embert kellett a csoportnak közösen elcipelnie a folyosó végéig. Majd kiscsoportokban értelmeztük a játékot és megbeszéltük az ezzel kapcsolatos érzéseinket, félelmeinket. Elmondhatom,hogy nagyon színes, változatos vélemények születtek. Utána következett a vacsora, amivel mindenki jóllakhatott (kivéve, aki egész böjt alatt nem eszik húst), hiszen pizza volt. A vacsora után még egy blokkon vettünk részt, amelynek keretében szintén nagyon szemléletes, játékos feladatot ismerhettünk meg a koordináta-rendszertől, a post it-okon át, kiegészítettük a Piarista emberképet. Az estét közös sporttal, beszélgetéssel és imával zártuk. Az utóbbi számomra különösen meghitt és elcsendesítő volt. Ehhez hozzájárultak a kellékek, a mécsesek használata és a tudat, hogy társaink segítettek a megszervezésben, lebonyolításban.
A másnap reggelt egy „mozgásos” imával indítottuk. Majd csoportokban beszélgettünk, kinek-kinek az estéjéről, éjszakájáról, reggeléről. A délelőtt folyamán egy fejlődéslélektanról szóló előadást hallgattunk meg Galaczi tanár úrtól. Mindenki számára nagyon hasznos, fontos ismeretekről szóló másfél óra volt. A napba még egy kis meseírás is belefért, amik párunk rossz és jó tulajdonságairól szóltak, és minden esetben pozitív végük lett. Délután egy kérdésre is kellett válaszolnunk: Hol is tartunk most? Jelenlegi helyzetünket egy skálán ábrázoltuk. Játszottunk „hajléktalanosat”, megtanultuk, hogy mely 10 pont alapján ismertessünk egy játékot. Majd egy-egy társunk által vezetett játéknak lehettünk résztvevői, több kisebb csoportban. Pénteken ebéd után kimenőt kaptunk, amit valószínűleg mindenki hasznosan töltött; lehetőségünk volt felmenni a Szent István Bazilikába, vagy csak sétálni egyet a Váci utcán, vagy éppen a suliban beszélgetni, csocsózni. A fő, hogy jól érezzük magunkat. Szülinapokból sem volt hiány, két számunkra fontos személy születésnapját is megünnepelhettük együtt. Az örömteli pillanatok egyike…
Az este sokaknak sokféleképp alakult. A tervezett korcsolyázás nem jött össze, de szerintem senki nem bánkódott ezen, hiszen így is nagyon jól töltöttük el az időt egymás társaságában. Az ima után következhetett az álomba ringató hosszúra nyúló beszélgetés, majd a reggeli nehézkes felkelés...
Eljött 17-e, az utolsó nap. Reggeli, ima, játék, beszélgetés, szentmise. Röviden ennyire jutott idő szombaton. Ebéd után megkezdődtek a búcsúzkodások, haza utazások. Egy csodálatos hétvégének lehettünk részesei.
A legmegdöbbentőbb mégis az volt, hogy Pamplonában a szentélyt a mi csoportképünkkel díszítik. Jó látni, hogy a világon mennyi piarista közösség, csoport létezik!
A képzés második alkalma minden elképzelésemet felülmúlta. A többiekkel sokat találgattunk, milyen programok lehetnek, de még így is meglepődtünk, hogy tudtuk, a piaristák leleményességének határa a csillagos ég.
Ahogy megérkeztünk, nagy lelkesedéssel fogadtuk egymást, mintha el sem váltunk volna; szinte családias hangulat alakult ki már az első estén. A bevezetés után jött az első játék, aminek a célját először nem értettem, aztán rájöttem, azért van, mert kibillent minket a komfortzónánkból. A feladat az volt, hogy egyesével átvittünk mindenkit a folyosón, ki hogyan kérte, a lényeg az volt, hogy egységben legyen az erő, érezzük, hogy együtt elbírjuk a terhet, közösséget alkotunk. Ez tehát megalapozta az egymásba vetett bizalmunkat. Aztán jött a vacsora, és a  személyes kedvencem, a sport a tornateremben. Kedvünk szerint vezettük le az energiánkat, labdajátékokkal.
Második nap már rendesen "belecsaptunk a lecsóba", a reggeli,s sz ima után. Csoportokban dolgoztunk sokat, amelyek mindig változtak. Egy fejlődéslélektani előadást is meghallgathattunk, amit akár egész nap elhallgattam volna; érdekesen és érthetően volt szó az ember fejlődéséről, a serdülőkorról. A nap többi részében folyt a csoportmunka, interaktív feladat, játék, meseírás; tanultunk játékot vezetni. Szabadidőre is sor került: este csoportokra oszlottunk,  sétáltunk a városban. A szabadidő folyamán sokat beszélgettünk, nevettünk a mindennapjainkon; még jobban összekovácsolódtunk, közösséggé értünk.
Harmadik nap is folytatódtak a programok. Megnéztük a mozgalom nemzetközi videóját, és örömmel konstatáltuk, hogy milyen sokrétűek vagyunk mi, piaristák. A videóban jól látszik, mennyi lelkes fiatal vesz részt benne, szerte a világon. Nagyon hasznos volt még, hogy hallhattuk a már "kiképzettek" tapasztalatait, kérdezhettünk tőlük (és még az ajándék csokijaikat is odaadták). Ez az alkalom közelebb vitt a "skálán", a cél felé. Úgy érzem, sokat fejlődtem a csoport vezetésben, de a mi kis közösségünk is jobban érzi már, hogy mi is az a  cél, ami felé haladunk.
Már most nagyon várom a következő alkalmat, a találkozást. Azt hiszem, a legfontosabb, amit a képzésen kaptam most, az a büszkeség, hogy piarista lehetek, és ennek a közösségnek a tagja.

Németh Virág (Nagykanizsa)

2018 októberében rendezik meg a „Fiatalok, hit, hivatástisztázás” témájú püspöki szinódust, melyet Ferenc pápa hívott össze azzal a céllal, hogy megtudja, mit gondolnak a fiatalok Istenről, az Egyházról és önmagukról. Ez az esemény a fiatalokat teljes életre nevelő piarista rendnek is különösen fontos, ezért egy saját piarista szinódussal is csatlakoznak az egyetemes egyház tanácskozásához.

„Szinódusunk „Veled több” mottója gondolkodásra ösztönöz bennünket arról, hogy mi az közösségi és egyéni szinten is, ami által több tud lenni Egyházunk, a piarista rend, a közösségünk és a saját életünk. Egyben kutatjuk, hogy miként igaz ránk a mottó abból a perspektívából, hogy többek vagyunk Isten, az Egyház, a piarista lelkiség és hivatásunkkal vagy hivatásunk keresésével való kapcsolatunk által. A piarista szinódus ezért egy folyamatos együtt gondolkodás a fiatalokkal. A közeljövőben arra kérjük a ránk bízott fiatalokat, hogy az iskoláinkban, vagy a közösségi találkozások alkalmával tartott szinódusi foglalkozásokon, beszélgetéseken aktívan osszák meg nevelőikkel és egymással gondolataikat, véleményüket. Így létrejön egy kölcsönös reflexió hitünkről, az Egyházról és a hivatásról. Bízunk abban, hogy a piarista szinódus olyan megújulásra inspirál bennünket, mely nem áll meg gondolatok szintjén, hanem tettekben is megmutatkoznak gyümölcsei.” – összegzi a piarista szinódus céljait és folyamatát Szakál Ádám SP, a magyar rendtartomány ifjúságpasztorációért és hivatásgondozásért felelős asszisztense.

A magyar tartományban a januárban meghirdetett piarista szinódussal kezdetét vette az áprilisig tartó előkészítő folyamat. A piarista szinódust koordináló generálisi csapat a tartományonként beküldött anyagokat összesíti és eljuttatja a szinóduson résztvevő szerzetesek részére, ezáltal is segítve tanácskozásukat. Az európai tartományokat érintő találkozó július 29. – augusztus 2. között lesz Salamancában. Ennek eredményét eljuttatják majd a szinódust előkészítő bizottsághoz, így a Szentatya és a szinóduson résztvevő atyák a piaristák meglátásaival gazdagodva tudnak tanácskozni a meghirdetett témákról októberben.
Ferenc pápa felhívása az egész egyháznak, így nekünk is szól. Lehetőség és egyben kihívás is arra, hogy minden eddigihez képest koncentráltabban, felelős szabadsággal és a dialógus jegyében figyeljünk a fiatalok „hangjára”, ami jobbá, szebbé és éltetőbbé formálhatja közösségeinket és az Egyházat.

A szinódusi események folyamatosan nyomon követhetők a magyar tartományi és a szinódusi facebook oldalon is: fb.com/piaristak; fb.com/piaristsynod; piaristsynod.org.

Forrás: piarista.hu

Kedves Öregdiáktársaim!

Ebben az évben szabályzataink szerint egyik legfontosabb tisztségünket, főtitkárunkat választjuk meg az éves rendes közgyűlésünkön, 2017. május 5-én. A választás előkészítésére jelölőbizottságot állított az elnökség: Balázs Sándort, Bognár Lászlót és Somodi Lászlót. Kérlek Titeket, hogy javaslataitokat a bizottság tagjainak tegyétek 2018. április 15-ig meg a jeloles2018@mpdsz.piarista.hu e-mail címen, vagy személyesen. Kérem, hogy a jelölt neve mellett a telefonszámát, e-mail cmét is adjátok meg.

2018. február 14.

Öregdiák barátsággal:

Strommer Pál
elnök
Magyar Piarista Diákszövetség