A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

2016. július 18-án, életének 83. évében, szerzetességének 63. és papságának 59. esztendejében elhunyt Borián Tibor piarista szerzetes,tanár a budapesti piarista rendházban. Generációk nőttek fel keze alatt, számtalan diákja tanult tőle magyar nyelvet, történelmet, zenét és emberséget.

Hajmáskéren, egy Veszprém melletti faluban 1933. november 22-én született Szent Cecília napján, amely kétségkívül meghatározta későbbi vonzódását a muzsikához, különös tekintettel az egyházi zenére. Édesapja a hajmáskéri katonai tábornak volt főhadnagyi rangban orvosa; Tibor atya gyakran emlegette, hogy ágyúszó és katonaság „közt” nevelkedett. A falu általános iskolájában ismerkedett meg a vallással, ministránsként is szolgált itt, majd négy év után a veszprémi Piarista Gimnáziumba jelentkezett. Édesapja és testvérei mind a székesfehérvári cisztereknél tanultak, viszont a háborús események ezt számára már nem tették lehetővé a nagy távolság miatt, amely Fehérvár és Hajmáskér között húzódott, így a közelben fekvő Veszprémre esett a választás. Így került életre szóló kapcsolatba a piarista renddel. Az 1948-as államosításig az itteni piarista gimnáziumba, majd utódiskolájába, a mai Lovassy László Gimnáziumba járt, ahol 1952-ben érettségizett. Már ekkortájt kialakult benne a papi hivatás iránti érdeklődés és vonzalom, amely egyáltalán nem volt idegen a Borián családtól, ahol öten választották ezt a pályát három generáció alatt.
Az államosítást követően az iskola nélkül maradt piaristák ifjúsági pasztorációs tevékenységet folytattak, amely során kapcsolatba került Bulányi György, Török Jenő és Juhász Miklós atyákkal. Érettségi után jelentkezett a rendbe, ahová a helyek korlátozott száma (14 főben maximalizálták) miatt nem jutott be elsőre. Ez időben egyetemre kezdett járni magyar szakra, majd közben 1952-ben beöltözhetett a rendbe. Teológiai tanulmányait hat év alatt végezte el; 1958-ban szentelték pappá, s 1959-ben megkapta magyar-történelem szakos diplomáját is. Mint a legtöbb ifjú piarista ebben az időben, Kecskeméten kezdte meg nevelői pályafutását, ahol nyolc évet töltött. Itt kétszer volt osztályfőnök, majd kollégiumi prefektus, irodavezető. Kecskeméthez kötődik az énekkari munka elkezdése is, annak a szomorú eseménynek folytatásaként, hogy Forrai István piarista, aki zeneakadémiai tanulmányokkal a háta mögött kiváló karvezetői munkát végzett, tragikus hirtelenséggel távozott fiatalon, rákbetegségben. 1960-ban a diákénekkarnak lett a vezetője hét éven át, budapesti áthelyezéséig, ahol tizenegy évig a rendi kispapoknak volt a prefektusa amellett, hogy az iskolában tanított magyart és történelmet. 1972-ben itt is rá bízták a diákénekkar vezetését majd 1976-ban a felnőttekét is Maklári Lajos karnagy halálát követően. Igyekezett a kihívásoknak megfelelni, ezért elvégezte a kántorképzőt, és jeles karvezetőket, zenészeket is megkeresett, hogy tanulhasson tőlük. A kórusnak mintegy negyven művet írtak olyan ismert zeneszerzők, mint Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Farkas Ferenc, Halmos László, Rosta Ernő. Az énekkarnak számos lemeze is megjelent, amelynek több mint 500 mű szerepelt a repertoárjában a gregorián énekektől, a madrigáloktól a barokk korálokon át a modern művekig.
1976-1979-ig tartományfőnöki asszisztensként és irodavezetőként tevékenykedett, majd budapesti házfőnök és 1985-től a gimnázium igazgatója lett tizenhárom évre. Ezen évek során a 30-40 főt számláló iskolai felnőtt kórust sikerült teljesen megújítania, ahol nem csupán piarista öregdiákok, hanem az aktuális diákok szülei és hozzátartozóik is énekeltek. A Sík Sándor Kamarakórus (Kalazancius Kórus korábban) 65 évig működött, amelynek közel negyven éve az ő vezetéséhez kötődik. 1998-ban Kállay Emil, akkori tartományfőnök áthelyezte Veszprémbe, ahol a Padányi Bíró Márton Római Katolikus Gyakorlóiskolának három évig Görbe László piarista volt a vezetője, akivel ekkor „helyet cserélt”: ő feljött Budapestre igazgatónak, Borián Tibor pedig lent élt nyolc éven át az egyházmegyei, érseki iskola vezetőjenként, amelyet a piarista iskola egyfajta utódiskolájának tekintettek. A 900 fős iskolacentrum általános iskolát, gimnáziumot és egészségügyi szakiskolát foglalt magába. A 65 évesen vállalt feladat nagy kihívást, számos újdonságot hozott számára. Eddig ugyanis csak középiskolás fiúkkal foglalkozott, itt pedig a hatéves gyerekektől a huszonkét éves felnőttekig fiúk és lányok egyaránt tanultak, mindez kiegészült missziós feladatokkal. „Életem során mindig úgy lettem elöljáró, hogy egy nagyformátumú elöljárót követtem a sorban…, úgy érzem, sikerült megfelelnem a magam elé támasztott követelményeknek.” – emlékezett vissza Tibor atya nyolcvanéves születésnapján.

Veszprémben ezen felül a Közoktatási Közalapítványnak, a KÉSZ-nek és a Diákszövetségnek is az elnöke lett, amellett, hogy az iskola pasztorációs felelőseként is dolgozott. 2006-ban, 73 évesen jött vissza Budapestre, ahol pár hónap alatt közel tíz feladatot kapott… 2011-ben a szervezete kezdte felmondani a szolgálatot, kórházba került, ezért kevesebbet próbált vállalni. Ennek ellenére Nagyböjtben előfordult, hogy akár öt lelkigyakorlatot is tartott, emellett rendszeresen misézett pl. a Patrona Hungarie Gimnáziumban, a kőbányai Szent György templomban, Biatorbágyon. A Kairosz Kiadónak lektorálási feladatokat végzett, s ellátta a Veszprémi Diákszövetség elnökségi feladatait a KÉSZ-alelnökség mellett, majd a Magyar Piarista Diákszövetségnél a sajtóbizottság elnöke lett, az utolsó tíz évben pedig rendi összekötőjük.

Sík Sándor összes művét Borián Tibor rendezte három kötet alá, lektorálta egyetemi előadásait. A polihisztor szerzetest, irodalmárt és költőt atyai szeretete, műveltsége, és emlékezetes nagyböjti konferenciabeszédei miatt is egyik példaképének tartotta Borián atya. Életútján meghatározó volt Előd István, Benkő Andor, Kincs Lajos tanár urak szelleme és dinamizmusa is.

Szathmáry Melinda legutolsó beszélgetésükkor megkérdezte tőle: Mi okoz igazán örömet a számára? Szerényen, csendesen ennyit felelt: „Hogy élhettem, s élek. Az Úr irgalma végig velem volt és megmentett bizonyos dolgoktól.”

Augusztus 5-én, péntek délután kísértük utolsó útjára családtagjai, rendtársai, egykori diákjai, kórustársai, barátai és tisztelői Borián Tibor piarista szerzetest, tanárt a rákoskeresztúri Új Köztemetőben. A Tanár Urat Labancz Zsolt tartományfőnök atya temette, a ravatalozóban elmondott gyászbeszéde után búcsúbeszédet mondott Strommer Pál, a Magyar Piarista Diákszövetség elnöke és a Sík Sándor Kórus vezető képviselője Igali György.
A temetést követően az elhunyt rendtársai gyászmisét mondtak Borián tanár úr lelki üdvéért a Duna-parti Piarista Kápolnában. A mise főcelebránsa Wettstein József piarista szerzetes, tanár és házfőnök volt, a szentbeszédet Lukács László piarista szerzetes, tanár, korábbi iskolaigazgató tartotta.

Nyugodjék békében!

Szöveg: Szathmáry Melinda
Fotó: Mikecz Tamás

Kedves Rendtársaim, kedves gyászoló Családtagok, egykori Diákjaink, kedves Barátaink!

„Menj be Urad örömébe!” – így szól Jézus példabeszédében a távolból hazatérő úr szolgájához. A példabeszédben talentumokról, a talentumok ügyes forgatásáról, kamatoztatásáról beszél Jézus, s arról a lelkületről, ahogyan a kapott kincseinkhez viszonyulhatunk. Tudjuk jól, mindannyian sok-sok kinccsel érkezünk a világba, teremtésünknél fogva mindnyájan Isten gazdagságából részesedtünk, s hivatásunk és lehetőségünk, hogy ezt a gazdagságot ajándékként továbbnyújtsuk mindazoknak, akikkel életünk útján találkoztunk.
„Menj be Urad örömébe!”
Tibor bácsi életútjára tekintve lenyűgöz minket az a gazdagság, amely jellemezte őt, a rendi megbízatásoknak, a vállalt szolgálatoknak egészen különös sokfélesége. Hiszen ifjú örökfogadalmas piaristaként tanár, osztályfőnök és kollégiumi nevelő vagyis prefektus volt Kecskeméten, majd Budapesten a növendékházban magister studentium, a rendi fiatalok nevelője, azután énekkar vezető, tartományfőnöki asszisztens, házfőnök  és sok-sok éven át igazgató is pesti iskolánkban. Később igazgató a számára oly kedves Veszprémben, egykori „alma matere” és hivatása indulásának városában, ahol a Padányi Bíró Márton egyházmegyei iskola vezetését vállalja öt éven át, annak reményével is, hátha rendünk újra meg tud telepedni „a királynék városában”. Aktív és fáradhatatlan alakítója a Diákszövetség munkájának. S emellett lelkipásztori feladatok sokaságát viszi: rendszeresen jár szentmisét ünnepelni szerzetesi közösségekbe, plébániákra, lelkigyakorlatokat tart, gyóntat.
S ha erre az életútra, és Tibor bácsi – számunkra még oly eleven – személyére tekintünk, egy szó fogalmazódik egyre világosabban: „odaadottság”. Igen, Tibor bácsi egész életét ez az egyértelmű, szerény és teljes odaadottság jellemezte. Odaadottság a piarista rendnek, odaadottság a piarista életnek, szolgálatnak. Az ő életének színtere a piarista világ volt.
Hogy jobban értsük ezt, hallgassunk bele, milyen szép, ahogyan első osztályának a ballagásán – még 1963-ban, Kecskeméten – beszélt búcsúzó diákjaihoz:
„Amikor kerestem a gondolatokat, hogy mit is szólhatnék hozzátok én, aki négy év gondját, bánatát és örömét megosztottam veletek az iskolában és a konviktusban; én, aki nemcsak egyszerűen az időt töltöttem veletek, hanem valamiképp veletek is alakultam, fejlődtem,  - a régi Róma történetéből bukkant fel előttem egy kép.” „nemcsak egyszerűen az időt töltöttem veletek, hanem valamiképp veletek is alakultam, fejlődtem” – gyönyörű kifejezése ez annak, ahogyan Tibor bácsi akkor s azután is a piarista életét élte: a sokféle szolgálat nem egyszerűen feladat, munka volt számára, hanem az ő életének, személyének alakító részesei is. Egészen beleadta magát ezekbe a feladatokba, kapcsolatokba, egyrészt hogy ő is alakítsa azokat, másrészt hogy közben ő maga is alakuljon, fejlődjön. Forgatta, kamatoztatta a talentumokat, hiszen tudta, hogy ez az ő élete, s felfedezte azt is, hogy ebben az életben szól hozzá az Isten, aki meghívta őt s akinek követeként élt.
S hogy hogyan is gondolkodott Tibor bácsi az életéről, a talentumokról, szépen mutatja az a beszéde, amelyet 2011-ben, immár 78 éves korában mondott el rendalapítónknak, Kalazanci Szent Józsefnek ünnepén, a felújított budapesti épületünkben, ahová nemrég költöztünk akkoriban vissza. Ebben a homíliájában a 2009-ben tartott egyetemes rendi káptalanunk mottójából indult ki: „Docere audeo” – „merészelek tanítani, van merszem tanítani”. S a szépen kidolgozott prédikációnak – mint szinte mindig – címet is adott: „A kalazanciusi kockázat és kaland a mai piarista hivatás mintája és gyakorlata.” Az alcím pedig így szólt: „a jézusi kalandvágy a piarista életben”. Milyen szép ez: az idős rendtárs merészségről, kockázatról, kalandról beszél. Igen, azt hiszem, itt nagyon magáról is szólt Tibor bácsi: ő is ezzel a merészséggel, kockáztatással élte élete kalandját: hitte, hogy ha beleadja egész önmagát az újra és újra jelentkező kalandos helyzetekbe, amelyek a merészségét is provokálják, akkor e kalandok által gyarapszik a rábízottak élete, bontakozik az ő személye, s így épül Isten Országa már most, itt, köztünk.
„Menj be Urad örömébe! … hű voltál…” - Nagyon értjük ezeket a szavakat Tibor bácsi életére tekintve.
S amikor ezt a jézusi mondatot halljuk, felfigyelhetünk arra is, hogy Jézus örömről beszél, amikor Isten közelségét említi. Az Istennel való közelség, az Isten Országa s majd a halálunk utáni örök élet jellemzője is az öröm.
S úgy hiszem, ez a szó megint nagyon Tibor bácsiról beszél. Öröm, jókedv, vidámság  – mindezek olyan szavak, s olyan vonások, amelyek nagyon kapcsolódnak bennünk Tibor bácsi személyéhez. Szerette a vidám együttléteket, közös utazásokat, kirándulásokat, szívesen kapcsolódott be baráti együttlétekbe, beszélgetésekbe –akár egy-egy pohár finom bor mellett –, ahol az élet dolgait, különböző híreket, a nagyvilág és a piarista világ történéseit lehetett megbeszélni, átgondolni. A közelében ilyenkor mi is tapasztalhattuk, hogy alapvetően jó a lét, s emberként arra kaptunk meghívást, hogy egymás életét is segítsük. S azt hiszem, hogy azért is tudott ő ilyen baráti ember lenni, mert maga is tapasztalta életében, hogy „egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam”. Tudott vendég lenni ismerős Urunknál, s így tudta a vendég-lét örömét közvetíteni környezetének is.
S így Tibor bácsi olyan piarista volt, akihez lehetett kapcsolódni: sok-sok barátja búcsúzik most is tőle, itt vannak egykori diákjai, akikkel odaadóan ápolta a kapcsolatot, akiket később esketett, akiknek gyermekeit keresztelte, itt vannak munkatársai, akikkel együtt tanított, s itt vannak hívei, akik útmutatásért fordultak hozzá, szentgyónásukat végezték nála. Szent Pál írja a Filippiben élő híveknek: „Jóságos emberségeteket ismerje meg mindenki!” „Jóságos emberség” – igen, ez jellemezte Tibor bácsit a kapcsolataiban. A humánum, az emberség szép értékei – s mindez jósággal, a másik iránti érdeklődéssel és tisztelettel, segítőkészséggel, barátságos lelkülettel „megfűszerezve”, élővé és éltetővé téve.
S bár az utóbbi időben már készültünk a Tibor bácsitól való búcsúzásra, távozására, mégis érezzük, hogy hiányzik az ő kedves személye. Szükségünk van a „jóságos emberségnek” ilyen tanúira környezetünkben.
Tibor bácsi néhány évvel ezelőtt Thomas Mertont idézte egy prédikációjában: „Életem titka Istenben van elrejtve. Istennek csodálatos elképzelései vannak rólam. De a tervrajzot csak Ő ismeri. Igazi lényem nem más, mint Isten legbensőbb ismerete rólam.”

Kedves Tibor bácsi, köszönjük, hogy az elmúlt időben, hosszú életedben adattál nekünk, a magyar piarista világ tagjainak, hogy itt-ott, rövidebb-hosszabb időre összekapcsolódott az életünk, a szolgálatunk. Köszönjük, hogy kutattad Isten csodálatos elképzeléseit Veled kapcsolatban, s aktív életeddel, talentumaid bőséges kamatoztatásával már fel is villantottad e tervrajz sok-sok vonását. Hála Érted, köszönünk Téged az Úristennek, menj be Urad végtelen örömének Országába, ég Veled!

Budapest, augusztus 5.

Labancz Zsolt Sch. P.
tartományfőnök

Fotó: Szathmáry Melinda

„Véghetetlen irgalmu szentséges Isten,
Az ki engem segitesz minden ügyemben,
Te vagy énnékem győzhetetlen fegyverem,
Paizsom, kűfalom, minden reménségem.

Hajts le füleidet az magas kék égből,
Halld könyörgésemet kegyelmességedből,
És ne csinálj törvént az én érdememből,
Hanem véghetetlen irgalmas szüvedből,”

Zrínyi imája kezdődik ezekkel a sorokkal a Szigeti veszedelemben, de ez a Te imád is Tanár
Úr, Igazgató Úr, kedves Tibor!

Megrendülten próbálunk rendet tenni kavargó emlékeinkben, gondolatainkban.
Nem történt semmi váratlan, hiszen tudtuk, láttuk, hogy fogy az erőd, egyre gyengülsz. Mégis megüt a hír, és mint minden gyászban először akaratlanul és önző módon a veszteségeinket kezdjük leltározni. Azután hamar világossá válik, hogy amiket sorra veszünk, azok egyike sem veszteség, ellenkezőleg: mindegyik velünk marad, mindegyikkel tartósan gyarapodtunk.
Tanítottad nekünk anyanyelvünk pontos és láttató használatát, közben pedig neveltél, arra neveltél, hogy képzeljük magunkat a másik oldalra, a hallgatóéra, és ellenőrizzük magunkat. Figyeljük, hogy a kimondott, vagy leírt mondat számára érthető-e. Valóban azt jelenti, igazán azt a hangulatot közvetíti, amit ki szerettünk volna fejezni?
Tanítottál magyar- és világirodalmat. Ezzel az „ürüggyel” pedig létközegünkké tetted az olvasást, a verseket, de a színházat, a filmeket és a koncerteket is. Rávezettél arra, hogy mennyire leegyszerűsítő és buta az a kérdés, hogy „humán vagy reál beállítottságúak vagyunk-e”. Ha érteni akarjuk a világot, akkor használnunk kell a tudományokat, a művészeteket, a filozófiát is.
Tartottál irodalom szakkört, vezettél irodalmi színpadot, és azóta - ha mindig lámpalázzal is, de - ki merünk állni, és el merjük mondani az aktuális szerepünket. Az énekkart is vezetted, tanítottad és vezényelted, és mutáló kamaszként megértettük, hogy nem csak tökéletes egyéni teljesítmények eredője lehet jó produkció. Figyelemmel, gyakorlással és persze értő irányítással belülről biztosan, de talán kívülről is élvezhető harmóniát lehet elérni.
Elkísértél minket gyalogtúrákon, vezetőnk voltál vitorlázás közben, amikor a teremtett világ és egymás közvetlen megtapasztalása közben váltunk közösséggé, sőt szükségletünkké vált, hogy közösségekkel vegyük körbe magunkat. Különleges érzékkel követted egyéni életünket, a fejlődésünket, és feltűnés nélkül tudtál segíteni, amikor szükségünk volt rá.
Engem Te hívtál munkára a Diákszövetségbe. Együtt élhettük meg öregdiákságunk sok szép mozzanatát, együtt dolgozhattunk. Hűséges maradtál Veszprémhez, írtál cikkeket és könyvet, szerkesztettél újságot, hírlevelet. Minden programunkat, egész munkánkat figyelted, képviseltél minket. Rendi összekötőként körültekintő, pontos és tapintatos személeted fontos támaszt jelentett és segít majd eligazodni.
Sok és sokféle talentumot kaptál. Sokoldalú életed igazi piarista módján élted. Valaki egyszer azt mondta, hogy a „pietas et litterae” jelmondatban nagyon fontos az „et” szerepe, jelentősége, az összekapcsolás, az egységgé alakítás szolgálata.  Látszólag ellentmondó jellemzőid villódznak bennem, váltogatják egymást: szilárd és rugalmas, hagyományt tisztelő és újat befogadó, a földi valóságot megélő és a transzcendenst megvalló, nagyon komoly és önfeledten vidám, határozott és finoman érzékeny, megfontolt és lelkes, sőt lelkesítő.
Mindig hálás leszek Várgedő Tamásnak az ötletéért, és szervező munkájáért, amivel a közelmúltban meghívott, hogy egy „nosztalgia irodalom órán” Zrínyiről újra (újra, azaz ismét és újra, azaz újdonságra) taníts minket. Történészként, irodalmárként is jól ismerted és szeretted ezt a kort, mégis különleges gondossággal készültél az órára.

A már emlegetett irodalmi színpadon rám osztottad azt a szerepet, amiben a szigetvári hős imáját is mondanom kellett. Idekívánkozik még az imát követő néhány versszak is:

„Igy az Isten előtt Zrini esedezett;
Azért meghallgatá az ő könyörgését.
Háromszor láttatott Zrininek, feszület
Hogy hozzá le hajlott, felelvén ezeket:

„Im az te könyörgésedet meghallgattam,
Az te buzgó szüvedet mind általláttam,
Atyai kedvemben ügyedet fogadtam,
Ne félj, mert nem héában érted megholtam.

Örűlj, én jó szólgám, mert jól kereskedtél,
Mert öt talentomodra még ötöt nyertél,
Világon magadnak koronát kötöttél,
Mellyet aranyassan Atyámhoz viszed fel.

Ottan az angyalok téged készen várnak,
Rendelt seregekben cherubinok állnak,
Téged jobb kezére Atyámnak állatnak,
Veled eggyütt örökkén vigadni fognak.”
Amen

Fotó: Mikecz Tamás

Tibor!

A 83 évből, amelyet az Úr kegyelméből magadénak tudhatsz immár, mintegy 39 évet léteztél karnagyként számunkra, énekeseid számára.
Ennél hosszabb ideig voltál közöttünk, hiszen figyelemre méltó tenoristája is voltál a kórusnak. Egész pályádat kísérhettük figyelemmel sokan közülünk örömmel.
Emlékezünk a gyakorló tanárra.
Jelenits, Borián, a bencés Lövey bátorítottak bennünket rövid pórázra fogott piarista diákokat, megmutatván, hogy aki valamivé akar lenni, annak az élet dolgait komolyan kell vennie, de ezt ki lehet bírni.
Lővey Félix 60 éves szerzetesi pályafutásának ünnepét követő kilencedik napon, az Úr rendelkezési állományába hívott téged, bár voltak még terveid a földi élet hátralévő szakaszára.

Emlékezünk a szerzetesre.
Engedelmesség. Ha Kecskemét, akkor Kecskemét, ha Budapest, akkor Budapest, ha Veszprém, akkor Veszprém. Mindenhol a rábízott feladat képességeihez mért legjobb megvalósítása.
Főhivatásod mellé kaptál egyéb regisztereket is, például a zenélésbe mások bevonásának regiszterét, amelyeket nem hagytál kihasználatlanul, és Veszprémből is hazajártál hozzánk, hogy a kórus működése távollétedben is zavartalan legyen.
Csak hálát adhatunk mindazért, amit kaptunk tőled.

Emlékezünk az énekesre és karvezetőre
A basszus és a tenor térbeli határán ülve tűrted a lélekből üvöltő, hangjára büszke – egyébiránt jó szándékú – szomszédaidat jó példával és csendes intelmekkel terelgetted afelé, hogy értelemmel is énekeljenek.
Cantare amanti est, írja Szent Ágoston, vagyis az tud csak énekelni, akinek szívében él a szeretet. Emlékeim szerint – kezed alatt – szépen énekeltünk a diákmiséken, a szent időkben, szerte az országban és határainkon kívül. Sík Sándor emléklemezünk is erről tanúskodik. A szívünkben tehát élt a szeretet és ez örökre megmarad nekünk.

Emlékezünk a jóbarátra
Amikor Maklári Lajos bácsit, szívünknek kedves elődödet az Úr láthatóan a hozzá vezető út végső szakaszára állította, a segítőkészség adománya működésbe lépett benned, és a művet, a szeretett kórust átmentetted.

Emlékezünk a kórus családfőjére
Sajátos helyzetedben sok család tagja vagy és mindegyikben jutott neked családfői szerep is. 
A Boriánok büszkesége voltál, majd pártfogójuk lettél és a família arra érdemes szellemét, a magukénak vallók személyét is sokszor megmutattad nekünk épülésünkre.
A kóruscsaládba családok léptek be, családok indultak innen útjukra. Te mint prímus inter pares a családfők csapatában, gondoskodtál testünkről, lelkünkről illendően és megszentelt módon.
Esetünkben a szemünk előtt voltál jó családfő a magukat kezeidre bízó énekesek számára. Odaátról se hagyj magunkra bennünket!

Emlékezünk a tanárra
Vallottad, hogy „Ha ugyanis a fiúkat zsenge koruktól szorgalmasan oktatják jámborságra és tudományokra, kétségkívül remélhető, hogy egész életük folyása boldog lesz.”
Szentatyánk, Kalazancius méltó utódja Sík Sándor, névadónk hagyta ránk utolsó versében: „És bízni, bízni akarok abban, amit Krisztus hozott.”

Emlékezünk a papra
"…Jézus, aki az Eucharisztiában nekünk adta önmagát" – imádkozzuk hálatelt szívvel. Nekünk adta önmagát számtalanszor, közreműködésed és felszentelt kezeid által.
Mi mindannyian sokszor kértük az Urat, nyerhesd el az élet koronáját. Számunkra nem kétséges, hogy szeretted Őt. Ezért hisszük, számodra ez beteljesedett.

Az Úr engedjen haza országába – mi mindig szeretünk – téged.

Fotó: Szathmáry Melinda

Alapvetés, hogy életem alakulására, személyiségem formálódására éppen azoknak a történéseknek van a legnagyobb hatásuk, amelyekbe nekem az égadta világon semmilyen beleszólásom nincs. A Gondviselés adja őket ajándékba. Most, amikor hálát adok Borián tanár úr lenyűgözően gazdag és derűs paptanári életéért, egyszersmind a Gondviselésnek ezt az ajándékozó kedvét ismerem fel megint a saját életemben. Egyrészt a mi osztályunk éppenhogy "elcsípte" még Őt Budapesten, hiszen miután leérettségiztünk, Ő azonnal indult is Veszprémbe, hogy ott folytassa iskolaépítő munkáját. Másrészt az igazgatói teendők mellett akkoriban már csak egyetlen osztályt tanított az egész pesti gimnáziumban, és az 1994-ben induló ‘b’ osztályunk (hogy Tanár Úrnak egy másik szövegkörnyezetben használt szavajárását alkalmazzam: a ‘b’ mindig boldogot jelent!) történetesen épp ilyen “boriános” osztály lett. IMŰ-t (Irodalmi Műveltséget) és ÉDÁ-t (Édes Anyanyelvünket) tanított nekünk négy évig. Ennek köszönhetően ismerhettem meg "úgy igazán" hallatlanul sokszínű személyiségét, életem egyik legmeghatározóbb tanáregyéniségét.
Mint mindenki az iskolában, kivétel nélkül, mi is tiszteltük benne az igazgatót, aki kellő szigorral, vezetői karizmával, tekintéllyel irányította a gimnáziumot. Ebben a szerepben is példakép volt: diákként nap mint nap tapasztalhattuk, milyen elhivatottsággal vezeti iskolánkat. Olyan igazgató volt, aki "jelen volt" számunkra.
Világra ébredésemet mélyen meghatározta az az igényes és érzékeny tanító-nevelő munka, amellyel abban a négy évben nekünk szentelte életét. Tanított irodalmi műveltségre: minden fontos tárgyi tudást számon kért, lépésről lépésre vezetett be minket az értő verselemzés izgalmas világába, de életreszóló élménnyé az vált, ahogy óráról órára a tanterem közepén állva, kitárt karral, fátyolossá váló szemekkel olvasta föl nekünk a világirodalom és a magyar költészet remekeit. Tanított magyar nyelvre: ami sokfelé csak kötelező gyakorlat, utálatos helyesírási szenvedés volt, az nálunk édes anyanyelvünk szeretetének és tiszteletének ünnepe, annak megértésével, hogy a magyar nyelv helyes használata különösen becses kincsünk lesz életünkben. Mindeközben pedig fáradhatatlanul nevelt minket, az élet minden területére kiterjedő alapossággal, rá jellemző jókedvvel: az előző esti tévésorozat jelenetei kiváló muníciót adtak a kezébe a társadalmi érintkezés jelenségeinek vizsgálatához (egyetlen példa: köszönés – a Dallasban sosem köszöntek egymásnak!); nagy gonddal alakította bennünk magyar öntudatunkat, mindig óvva minket a magyarkodás túlzásaitól; és igazi kalazanciusi lelkülettel terelgetett minket Isten jóságának felismerésére.
Az igazgatói példán és az értünk élő paptanár munkáján túl, ha lehet, még többet kaptunk tőle: személyes, közvetlen, ahogy sokszor már a gimnáziumi évek alatt megfogalmaztuk: "nagyapai" szeretetet. Egyik figyelmes gesztusa mélyen beírta magát tizenéves szívembe: témazáró dolgozat kiosztását követően örömmel nyugtáztam a füzetembe írt értékelést, amikor is közvetlenül az óra után Tanár Úr félrehívott a folyosón, és a következőket mondta: „Bernát, a dolgozat tartalmi értékelését már olvashattad, de ami fontosabb, hogy az írásképeden úgy látom, nagyon nyugtalan időszakot élsz. Így van? Mi ennek az oka?”
Ha pedig mindez nem lett volna elég, évekkel később azt is láthattam, hogy szűnni nem akaró lelkesedéssel és hűséggel fáradozik a piarista diákszövetség formálásán, lelki vezetésén. Kezdettől, az alapítástól fogva meghatározó személyisége volt az öregdiákok közösségének, és elkötelezettsége a fizikai gyengüléssel semmit nem változott. Ő volt az, akinek köszönhetően a diákszövetség egyik programja sem maradhatott piarista atya nélkül. Mindig volt ki köré összegyűlni! És bár az ambóhoz vagy a mikrofonhoz már egyre nehézkesebben tudott odalépni, tanítása mindvégig megőrizte lenyűgöző szellemi-lelki lendületét, összeszedettségét és derűjét.

Akitől mindehhez erőt, hivatást és szeretet kapott, most hazahívta. Tanár Úr, boldog mennyei éneklést és istenes verseket! Itt azért nagyon fogsz ám hiányozni.

Török Bernát
MPDSZ főtitkár

Fotó: Mikecz Tamás (készült az 1994-98-as B osztály 10 éves érettségi találkozóján)

Kedves Tibor, Atyai Barátom!
Szeretett Tanár Úr!

Az elmúlt tizenhárom év alatt háromszor írtam köszöntő beszédet, ünnepi méltatást Hozzád, most pedig, utoljára, botladozva a szavakat keresem, miként tudnék igazán méltó módon búcsút mondani Neked. A 49 év, ami összeköt minket, hosszú idő, több, mint amit röviden le lehetne zárni. De nem is kell és nem is szabad lezárni, mert ez a másfél emberöltő kitörölhetetlenül csak szüleim nevelő szeretetéhez mérhető módon lett meghatározó része az életemnek és szellemi-lelki személyiségem alakulásának. Éppen ezért most nem mint egy a diáktársak közül kísérlem meg felvázolni gazdag, mindannyiunk által csodált és tisztelt pedagógusi, szerzetesi-papi életutad rajzolatát – hiszen ezt megtettem már korábbi beszédeimben –, hanem személyes vallomásban kettőnk kapcsolatának több évtizedes fejlődéséből szeretném a talán mások számára is hasznos tanulságokat, értékeket felvillantani.
Már a kezdet azt jelezte nekem, hogy itt nem a szokásos tanár-tanítványi kapcsolat indul el. Azt hiszem, az első órán azzal hívtam fel a figyelmet magamra, hogy felmérő kérdésedre, mik a kedves olvasmányaink, én többek között az általam akkor valóban gyakran és nagy kedvteléssel forgatott ifjabb Plinius leveleit említettem, az írásos házi feladatban pedig Eric Knight „Légy hű magadhoz” c. könyvéről írtam. Te gondosan elolvastad valamennyiünk beszámolóját és a következő órán kis összefoglaló elemzést adtál szellemi állapotunkról. Tudni akartad, milyen kiindulópontra számíthatsz, milyen alapokra tudsz építkezni.
S tódulnak fel az emlékek. Elsős évfolyamunkról elsőként én tartottam egy nem túl nagy érdeklődést kiváltó előadást a Vörösmarty Önképző Körben „Krimi az irodalomban” címmel; emlékszel, szinte tréfaként dobtam be az ötletet, s Te azonnal döntöttél és visszaosztottad rám a feladatot. Máig féltve őrzöm az Általad gondosan legépelt előadásom szövegét. Aztán egy irodalmi szakköri kitörölhetetlen megrendítő élmény. Dsida „Itt feledtek” c. versét választottam szavalásra és elemzésre. Te megérezted a költő szavaival saját vergődését kimondó kamaszfiú fájdalmas panaszát: „Emberek, halló, emberek! / Idegyertek. Itt állok a kertben, / ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti, / pirosszívű, vonagló életű.” Máig szívemet melengető emlék, hogy évfolyamtársaim szavalókészségemet illető kritikájával szemben védelmedbe vettél.
Az irodalmon túl sok minden összekötött Veled már az első időtől kezdve. A nyelvek iránt érzett különös vonzalmam hatásodra átragadt az anyanyelvemre is, s így váltam – máig is – kérlelhetetlen és már szinte mindenki által megmosolygott vaskalapos őrzőjévé a régebbi nyelvi formáknak és szabályoknak. Én nem haladok a korral…
De ott volt a történelem is, majd a gyorsan felfedezett közös örömünk: a komolyzene. Apámnak mesés hanglemezgyűjteménye volt, tele ritkaságszámba menő, máig felülmúlhatatlan zenei kincsekkel. Először Maklári Lajos bácsival kezdtél hozzánk járni lemezhallgatásra. (Néhány évvel később Lajos bácsi ezt írta a banketten a hirtelen ötlettel emléklappá alakított osztálynévsorunk hátlapjára: „A soklemezű és négy év során sok örömet szerző Tamásnak – öreg barátod Lajos bácsi”.) Ilyenkor én is bent ülhettem Veletek, s így emlékszem Apám egy mondatára az első este után. Arra hívta fel a figyelmünket, hogy Te mindvégig mennyire udvariasan és tisztelettel beszéltél Lajos bácsival és milyen fegyelmezetten őrizted a rendtársaid iránti lojalitást: semmi idegenre nem tartozó megjegyzést nem tettél, pletykát nem mondtál, még véletlenül sem. Akkor még olyan idők jártak, hogy az apák ilyen kijelentésének súlya volt, a fiúk pedig figyelmesen meghallgatták és emlékezetükbe vésték ezeket a szavakat. Később is gyakran elgondolkodtam rajtuk…
A zenehallgató kör aztán kibővült Apám barátaival, s lett Mozart, majd Mozart-Liszt Zenekör, rendszeres összejövetelekkel, előre, nagy izgalommal és szeretettel összeállított műsorokkal. Majdnem mindig szerepelt kedvenceid közül Mozartnak, Lisztnek és Brahmsnak egy-egy műve is. Én melletted ülhettem, s figyeltem, ahogy jegyzetelsz a műsorlapra, s néha szóban is megosztottad velem gondolataidat. Felejthetetlen, estébe nyúló délutánok voltak ezek. Harminc (!) éven át tartottak. Apám halálával értek véget, amikor egy, a Kör valamennyi halottjának emlékére rendezett utolsó összejövetellel zártam le a történetünket.
De voltak közös hangversenylátogatásaink is. Elsőként Te hívtál meg engem, még kisdiákként a Zeneakadémiára. Abbado második budapesti koncertje volt, Mahler 2. szimfóniájával, benne Klopstock megzenésített Feltámadási himnuszával. Én ettől számítom Mahler-rajongásom kezdetét, azt, hogy ma már ő lett a legtöbbet hallgatott, ha nem is az egyetlen legkedvesebb zeneszerzőm. Az utolsó közös koncertre én vittelek néhány évvel ezelőtt, Haydn Teremtése volt a műsoron. 
A félig-meddig kudarcként megélt érettségi szóbeli irodalomfeleletem volt az első alkalom, amikor igazán szégyenkeztem Előtted. Több mint tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy be merjem vallani, milyen váratlanul rámtámadt, ijesztő fizikai rosszullét okozhatta a fiaskót. De szégyenkeznivalóm később is akadt, amikor 10 év vallási langyosság után lelkiatyámnak is választottalak, így lettél esendőségeimnek, emberi bukásaimnak is bölcs és szelíd bírája, erőt és vigasztalást nyújtó tanúja. Hányszor fordulhattam Hozzád lelkiismereti vagy életvezetési kérdésben tanácsért! Te mindig meghallgattál, s eligazítottál. Azon voltam, hogy kövessem útmutatásaidat.
Fontos családi eseményeinken Téged hívtunk papi szolgálatra: házassági évfordulónkról minden évben Veled emlékeztünk meg szentmisével, a 34-ik jön most szeptemberben, a résztvevők száma csökken, a szeretett halottaink száma most ismét növekedett… De lakásszentelők, Annamáriával közösen tartott kerek életkorhoz vagy évfordulóhoz kapcsolódó hálaadó szentmisék mind Hozzád kötöttek. Egy felejthetetlen emlék: tavaly Édesanyám halálakor – már megrendült egészségi állapotodban – egy fontos kórházi vizsgálatot halasztottál el azért, hogy a temetés utáni gyászmisét Te tudjad megtartani és őt elbúcsúztatni.
A Diákszövetségbe is az ajánlásodra kerültem. Mint választmányi elnöknek az elmúlt 8 év sok örömet szerzett és elismerést is hozott a nem kevés terhet jelentő feladatok mellett. Szüleim után közvetlenül Tőled, a Te példádból tanultam meg: első mindig a vállalt vagy ránk osztott kötelesség teljesítése.
Számos tárgyi emléket is őrzök Tőled: egy-egy gondosan nekem kiválasztott ajándékkönyvet, a családomnak szóló prédikációk leiratát, egykori magyar dolgozatfüzeteimben és olvasmánynaplómban tett értékelő soraidat, amelyhez az idén még egy járult. Sóczó tanár úr Piarista Akadémiájában Eckhart mesterről előadott tanulmányomról írtad le a régi jól ismert gyöngybetűiddel alapos, a kritikát sem nélkülöző („A dolgozat főbb értékei” / „Talán jobb lett volna” kategóriák szerint), de végső sommázatában engem büszkeséggel eltöltő véleményedet. Mint egykor a tanár a diákjának. S ott vannak a DVD-k: az aranymisédről, az idei utolsó nagyböjti konferenciabeszédről és a májusi Piarista Szalonon tartott előadásodról, amikor Jelenits tanár úrral ünneppé varázsoltátok 45. érettségi találkozónkat a múltat idéző rendhagyó irodalmi órátokkal. Amikor megérkeztél az előadóterembe, ahol mintegy 150 fő gyűlt össze izgatott várakozásban, megrémültem; már szinte alig vánszorogtál. De a katedrán a megtört testet legyőzte a szellem és az akarat: Zrínyi Miklósról tartottál megrendítő, magyarságunkban megerősítő, biztatást adó előadást. Akkor már féltünk, hogy bekövetkezik az, ami el is jött: így szellemi végrendeleted átadásának bizonyult ez az óra, amit szerencsénkre megőriz, és bármikor felidézhet a készült videofelvétel. „Egy életre szóló szép emlék lesz.” – írta egyik osztálytársam.
Arra a bizonyos banketti lapra Te ezt írtad nekem: «„Embernek lenni, semmi egyébnek…” (Sík S.) Mindig így szeretnék találkozni Veled!». Nem tudom, teljesítettem-e maradéktalanul ezt a kívánságodat, de a Neked való megfelelés mindig fontos belső követelmény volt a számomra. Még ma, a síron túl is az. S figyelmes tekintetedet és szeretetedet mindvégig érezhettem magamon. A végső találkozásnál az Örök Bíró ítéli majd meg, helyt álltam-e.
Szentbeszédeidből sok tanítást őrzök magamban. Két vissza-visszatérő motívuma a Krisztus keresztjének hordozása az életünkben és az Úr irgalmába vetett szilárd reménység, a kétségbeesés elutasítása minden élethelyzetben. Ezt fogalmazza meg a Feltámadás himnusz is oly gyönyörűen, orgona- és harangzúgásba zenésítve: „Aufersteh’n, ja Aufersteh’n wirst du / mein Staub, nach kurzer Ruh! / Unsterblich Leben! Unsterblich Leben / wird, der dich rief, dir geben. / O glaube, mein Herz! O glaube: / Es geht dir nichts verloren! / O glaube: Du wardst nicht umsonst geboren! / Was entstanden ist, das muss vergehen! / Was vergangen, auferstehen!”

Soha el nem múló köszönet és hála Neked és a Gondviselésnek az elmúlt 49 évért, atyai szereteted és barátságod oly bőkezűen osztott ajándékaiért!

Szeretettel
Tamás

Fotó: Borza György (közös képen Borián Tibor Sch. P. és Várgedő Tamás)

Tanár úr!

"Nagy feladás vár rám!" Tibor testvéremről, rendtársamról szeretnék emlékezni. Alig éltem vele. Nem tanítottunk együtt, nem is laktunk együtt.
Mégis: műveit és életművét ismerve, előadásait időnként hallgatva meg kell állapítanom, hogy remekül felkészült tanár volt. Óráira, előadásaira alaposan előkészült. Közhelyeket, gondolatpótló "allgemeineket" soha nem használt.
Bizonyos szuggesztívitást feltétlenül sugárzott. Ezt diákjaitól is tudom. Amikor irodalmat tanított, mindig a lényegre és összefüggésekre figyelt. Ő nem volt önmagát ismételgető szürke tanár. Magam is sokat tanultam tőle.
Veszprémi igazgatósága idején kétszer is elhívott a diákok számára lelkigyakorlat tartására. Magam rendkívül kedvelem a méltóságot. Őbelőle sugárzott: éppen ezért büszkék voltak a diákok, akik tőle tanulhattak. Nagyon rossz a természete azoknak, akik érzékenyek, megsértődnek. Őt könnyű volt szeretni.
A zene különleges egyéniséggé avatta. Igazolta Ő maga is, és remek, életrevaló kórusa is a nagyszerű Igazságot. Túlparti üzeneteket varázsoltak számunkra. Egy alkalommal meghívtam Őt és kórusát templomomba hangversenyre. Könnyek beszéltek Tibor karmester úr meditatív tehetségéről.
Tanár úr, kérünk! Bár itt hagytál minket, mégsem csüggedünk. Te mennyei születésnapot ünnepelsz. Hiszen soha nem süllyedtél önmagadba. Mindig felül tudtál emelkedni ezer nehézségen. Mert ragyogó volt a hited. És most az Úr emelt fel magához, ahol meg nem szűnő égi dallamok közepette égi ölelés tesz örökre boldoggá.

Kerényi Lajos piarista, plébános

Fotó: Mikecz Tamás (A fénykép készült a Piarista Borkóstolón, amelyen Kerényi atya tartotta a szentmisét.)

Borián Tibort, akinek ugyan abban az évben született kortársa voltam, még fiam tanáraként, igazgatójaként három évtizede ismertem meg, de találkoztam vele rokoni körben is. Diákszövetségünk megalakulásával szervezetszerűen is közelebb kerültem hozzá "rendi összekötő" minőségében. Aztán újabb két év telik el, és a vezetőség 1992-ben elindítja a Diákszövetség folyóiratát "Piarista diák" elnevezéssel. Ennek lett főszerkesztője, és maradt haláláig, az ezévi márciusi 82. számig a Sajtóbizottság vezetője. Segítségére többen is rendelkezésére álltunk, az Impresszumban Görbe László igazgató úr is szerepelt, mint alap kiadásához átmenetileg csatlakozó pesti Piarista Gimnázium igazgatója.
A lap legelső számában a beköszöntőt Borián Tibor írta, kegyelettel emlékezve először is az elmúlt 350 esztendő piarista nevelőire meg a diákok sokaságára, akik közül számosan váltak híressé. A jelenlegi tanulók és a még élő öregdiákok mind a "piarista nagycsaládba" tartoznak, akiket rendszeresen (kezdetben negyedévente, mára már félévente) megkeres ez a lap, hogy híreket és tájékoztatásokat közöljön az élet sokszínűségéről, eseményekről és eredményekről, a tervekről és gondokról. Nyomon követi nemcsak a budapesti Piarista Iskola és a Diákszövetség központjának a tevékenységét, de közli a vidéki iskolák és a határon túliak főbb híreit, és a sajtó érdekesebb cikkeit. A Piarista Diák újságban így válhat közös üggyé az iskolai élet és az öregdiákok munkássága, sorsa is.
Tibor ebben a szellemben látott hozzá alap felelős szerkesztésének, fogadta a beérkező írásokat, és elbírálta munkatársaival együtt. Ha kellett, hát stilizált is, de még a mutatkozó helyesírási hibákat is piros apró betűvel készségesen javítgatta, mintha csak diákjaival foglalkozna. És mindezt tanár mivoltából fakadt, ezt azonban civil segítőivel "egyenrangúként" tette.
Végzettsége szerint nemcsak magyar, hanem történelem tanár is volt. Szerette és kiválóan ismerte mindkét humán területet, amiből következett a történelmi cikkek szerepeltetése is lapunkban. Volt figyelme rá, hogy ne támogassa olyasféle írás megjelenését, aminek tárgya, tartalma miatt komolyabb ellenérzés támadhatott a belső piarista körben vagy azon túl is.
Az Egyház lelkiségével, szellemiségével, személyiségeivel foglalkozó írások, meg a piaristasághoz és a piaristákhoz kötődő tartalom természetesen bekerült a lapba, mégha olykor akár enyhe kritikát meg is fogalmazott. Helyet biztosított a múlt és jelen tanártársainak, valamint közéleti személyek emlékének és megnyilatkozásainak, az egyházi és világi jelentős eseményeknek. De vonatkozott ez az öregdiáktársakra is, akikről és akiknek a tollából származó életrajzokat, "szépprózákat", kegyeletes megemlékezéseket készségesen közöltük. Külön kiemelt rovata volt a híreknek, amiket Ő szedett csokorba, a Piartour-utazásoknak, amit feltétlenül támogatott.
Tibor saját írásokkal is jelentkezett, bár ezek száma - legalábbis kezdetben - sajnálatosan csekély volt. Pedig szereplése a katolikus és piarista életben, a pasztroációban idejének jelentős részét tette ki. Kedves elfoglaltságának számított a zene, s hogy az általa vezetett Sík Sándor Kamarakórusról szóljon, a szívügyének tekintette. Az öt érintő eseményekről (évforduló, kitüntetés) mi, öregdiáktársak számoltunk be, mégpedig örömmel, hiszen papi szolgálatával személyesen is gyakran találkoztunk, hallgattuk tartalmas szentbeszédeit, amikre alaposan felkészült. Több esetben is - sajnos talán nem eléggé gyakran - közöltük is ezeket.
Öröm volt számunkra mindig, hogy hétfő délutánonként diákszövetségi "klubnapunkon" rendszeresen megjelent. Amint belépett azzal a különlegesen kedves, komolyságát mosolygással vegyítő arcvonásával, mi is felélénkültünk, hogy köré ülhetünk, együtt beszélgethetünk. Ilyenkor nemcsak tanár vagy lelkiatya volt, hanem aféle társasági ember, mert kedélyesen tudott mindenben részt venni, aminek máris meghatározott középpontja lett. Egy egy névnap légköre és azon az ő szereplése is emlékezetes marad.
Egészségének általunk is tapasztalt romlása, főleg kórházba kerülése bizony őszinte aggodalmat váltott ki, halálhíre mégis váratlanul ért bennünket. Szinte búcsúzásának tekinthetjük emlékezetes irodalmi előadását május 19-én a Sapientia Főiskolán, amikor élénken, teljes szellemi frissességben, alaposan felkészülve adta elő gondolatait az irodalom szakavatott tanáraként. Itt még semmiképpen sem gondolhattuk, hogy földi életében már pontosan csak két hónap van hátra.

Nehéz szembenézni azzal, hogy életében többé már nem találkozhatunk vele. Jó emlékezetünkben azonban megmarad, olvashatjuk írásait, sőt szalagon megmaradt beszédjén át felidézhetjük személyét is. Mi, akik annyi éven át élveztük közelségét, barátságát, azt kérjük, hogy az Úristen jutalmazza meg bőségesen minden ténykedését, amit a rábízottak javára tett - ahogy saját szava járásával használta a kifejezést - ezért-azért, szóval mindenért…!

Farkas Zsolt
konfráter, pesti öregdiák, a Piarista Diák újságban Borián Tibor szerkesztőtársa

Fotó: Mikecz Tamás (A fénykép készült 2015. novemberében, halottak napja alkalmából az Új Köztemető piarista parcellájában.)

Különböző helyeken születtünk és cseperedtünk fel, de Veszprém megyében és közel egymás lakóhelyéhez, Tibor Hajmáskéren, én pedig Peremartonban, a mai Berhidán. Aztán az iskolánk közös lett: a volt veszprémi Piarista Gimnázium, ha nem is azonos osztályban, de ugyanazon piarista tanárok keze alatt tanultunk. Kincs Lajos egykori osztályfőnököm Őt is tanította.

A középiskola után eltávolodtak útjaink: Tibor a piarista hivatást választotta és első ízben Kecskeméten tanított az ottani piaristáknál, én pedig a pénzügyi banki szakmát választottam. És amikor feladatomnak tekintve a veszprémi piarista múlt feltárását, Budapesten is kerestem piarista múltunk gyökereit, akkor először a budapesti Piarista Gimnázium igazgatói székében találkoztam vele, készségesen segített a fővárosi piarista levéltárban kutatni, stb.
Ezt követően együttműködés alakult ki közöttünk, mert tisztséget vállalt öregdiák egyesületünkben, majd pedig egyesületi elnökünkké választottuk, amely tisztséget egészen a közelmúltig betöltötte. Örökké emlékezetesek maradnak számunkra a "veszprémi piarista misék", amelyeket érettségi találkozók táján, vagy a "Kalazanczi évfordulókon" volt várbeli piarista templomunkban, évközben pedig /a volt piaristák egykori veszprémi nyughelyén/ a Szent Anna templomban tartott. És amikor rengeteg feladata mellé még a Veszprémi Padányi Scola igazgatói teendőit is bevállalta, akkor még többször találkoztunk.
Ha lehetőséget kaptam, akkor nem hagyhatom említés nélkül azt sem, hogy ittléte alatt Borián atya családunkhoz is kötődött, ami pl. fiam házasságkötésének lebonyolításában, valamint unokáink megkeresztelésében, vagy a mi 50 éves házasságkötésünk évfordulójának megáldásában is testet öltött.

Örökké hálásak leszünk neki, és kérjük a Jóistent, hogy országába befogadásán túl, ezeket a nálunk és öregdiák baráti körünkben tett jó cselekedeteit külön is jutalmazza meg drága Borián Atyánknak! 

Veszprém, 2016 július végén 

Dr. Varga Miklós sk. veszprémi piarista öregdiák és piarista confrater

„Hiszen egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának; …”(Róm 14,7)
Amíg élt az Úrnak élt és az Úrnak halt meg.

Kedves Tibor Atya!

Váratlanul mentél el, megrendültünk.
Nem tudtunk mindent megköszönni.

Én azt, hogy megtanítottál arra, hogy Isten néha fájdalmat okozva terel arra az útra, amelyen járnom kell. Tóth Árpád Isten oltókése című versét adtad a kezembe, hogy értsem meg azt, hogy „Isten próbáinak áldott oltó-kése Őt szolgálja és új szépséget teremni sebez.”
Köszönöm, hogy bátorítottál a látásfogyatékkal élő gyerekek segítésében, a lelki gondozói tanulmányaim elvégzésében.
Köszönöm, hogy gondosan kézzel írott homíliádból néhányat átadtál elolvasni, hogy lelkipásztorként hogyan értelmezel egy-egy szentírási szakaszt.
Köszönöm, hogy ott voltál a Sapientián a diplomaosztómon, együtt örültél velem, hogy sikerült megtalálnom azt az utat, amelyen járnom kell.
Köszönjük, hogy 35, 40, 45 éves házassági évfordulóinkon áldásod adtad ránk, megköszönve Isten segítségét. Most, az 50. házassági évfordulónk előtt sajnos a szentmise egyes részeinek általad gondosan összeállított énekei jegyzékének elkészítéséig jutottál csak el. Augusztusban a jubileumi áldást onnan fentről kapjuk Tőled.
Szeretettel, hálával és tisztelettel emlékezünk Rád.

Nyugodj Békében!
Forgó Éva és László, a Diákszövetség tagjai

Fotó: Borza György

Elsős gimnazista voltam akkor, már a tanév vége közeledett. Nagy izgalommal vártam az énekkari meghallgatást, hogy alkalmasnak talál-e Borián Tibor tanár úr arra,  hogy besoroljon a tenor szólamba. Biztosan éretlen volt még a hangom, de Tibor atya látta, mennyire szeretnék kórustag lenni, így fölvett az újoncok közé. Akkor még nem kellett kényszeríteni a fiúkat, mivel rendkívül vidámak voltak a próbák, a terem falán pedig ott sorakoztak az aranyoklevelek, amelyek a kamarakórus országos sikereiről tanúskodtak. Borián atya tudta, mekkora örökséget vett át Maklári Lajos tanár úrtól, a kórus alapítójától. A heti két énekkari próba egész életemre meghatározó lett, papságomban is elkísért. Tibor atya születésnapja Szent Cecilia ünnepére esett (nov. 22.), ez saját vallomása szerint irányt szabott életének. Tőle hallottam először a húsvéti öröméneket, az Exultet-et. kis kápolnánkban felcsendülni. Azóta sokszor énekeltem magam is, mégis mindig Borián atya hangja cseng a fülemben. Piarista kispapként a „Kalazantínum”-ban mindig a pénteki énekkaron pihentük ki a hét fáradalmait.
Vannak-e véletlenek? Ahogyan a Cecilia ünnepére eső születésnap mutatja, a látszólagos véletlenek valójában az Úr akaratát mutatják. Háborús időkben túl messze volt a székesfehérvári ciszterci gimnázium, ahová a Hajmáskéren született fiú édesapja és testvérei jártak, ezért került az ifjú Tibor a veszprémi piaristák iskolájába.  A veszprémi piarban élte át az egyházi iskolák államosítását, de örömmel tért vissza a városba az ezredforduló tájékán, hogy a piarista iskola örökébe lépett érseki gimnázium igazgatója legyen. Álma – a piarista iskola újraindítása Veszprémben – sajnos nem valósulhatott meg… Szaktudásával, derűjével, emberségével mégis képviselte a városban a piarista szellemiséget.
Milyen jövőképe lehetett annak, aki egy államosított egyházi iskolából jelentkezett a piarista rendbe, ahová a létszámkorlátozás miatt fel sem vették azonnal, hanem javasolták számára az egyetemi tanulmányok megkezdését. Ő mégis türelemmel várakozott, bízva a piarista rend magyarországi jövőjében.
A piarista rendben sokféle feladatot látott el, volt a kispapok elöljárója (prefektusa), a budapesti rendház vezetője, a tartományfőnök asszisztense és a pesti piarista iskola igazgatója. A sokféle vezetői feladat ellenére mégis talán első kecskeméti tanítványai álltak szívéhez legközelebb, aggódó szeretettel követte életük érettségi után alakulását.
Érettségim évében Borián tanár úr vette át osztályunk történelem tanítását. Szokatlan volt számomra, hogy az addig jól kiszámítható néhány szóbeli felelet után írásbeli dolgozatokra is kellett készülnöm a fiatalos dinamikájú, kiválós felkészültségű Tibor atyánál. Egyszer beteg voltam egy témazárónál, és elfogadta pótbeszámolómat, amit egy énekkari koncertünkön a szünetben hallgatott meg. Ilyen tanár volt: igényes, de szeretetteljes. Nevezetes mondásaiból füzetek teltek meg, anekdoták születtek: „Ne ülj le, még felelek belőled!”
Tanári munkám kezdetén már ő volt a pesti gimnázium igazgatója. Megközelíthető, nyitott személyiségként sok pedagógiai tanáccsal látott el, de azokat nem erőltette. Mindenkit engedett önálló személyiségként dolgozni. Amikor kialakítottam tanári aláírásomat, tapintatosan megkért, hogy kissé tőle eltérően használjam a „BT” monogramot. Biológia tanárként támogatást kaptam tőle taneszközökre, informatikai fejlesztésre, tanulmányi versenyekre. Örült, hogy iskolánkban nagy hangsúlyt adtunk a természet- és környezetvédelmi oktatásnak, versenyeknek és táboroknak. Lelki támogatása erősített, nem a hibákat kereste, hanem a fejlődés lehetőségeit. Háromszor kaptam tőle osztályfőnöki megbízást, figyelemmel kísérte a diáktáborokat is. Utolsó igazgatóhelyettese lehettem, betekintve az intézményvezetés titkaiba. Pedagógiai kudarcaimat is bátran megoszthattam vele, olykor saját diákcsínyeivel, tanári sikertelenségeinek megosztásával vigasztalt. Jellemző volt rá, hogy nem könnyen mondott le egy-egy kallódó diákról, fegyelmi büntetéseit az irgalmasság, szeretet uralta, ügyes volt a konfliktusok kezelésében.
Borián atya osztálytalálkozókon még öregségében is igyekezet mindig megjelenni. Örömmel tölt el, hogy kedves osztályommal még megünnepelhettük 80. születésnapját és köszönetet mondhattunk áldozatos munkájáért, szeretetéért.

Tibor atya, Isten veled!

Vác, 2016. július 27.

Balogh Tamás piarista

Fotó: Mikecz Tamás (készült az 1994-98-as B osztály 10 éves érettségi találkozóján, a képen a háttérben Balogh Tamás osztályfőnök úr látható)

Kedves Tamás!

Szomorúan vettem tudomásul Borián tanár úr távozását. Engem nem tanított, de a Piarista Diákszövetség munkája révén és különben is, mint iskolám egyik kiváló tanárát jól ismertem. Sokat beszélgettünk, és engem mindig magával ragadott az a szeretet, amellyel a magyar irodalomról beszélt.
Szomorú dolog, de egyre kevesebb olyan piarista tanár van még közöttünk, akit ismerhettem és olyan már egyáltalán nincs, aki tanított (1953-ban érettségiztem).

Szeretettel őrzöm a tanár úr emlékét.

Baráti üdvözlettel

Pomogáts Béla

Magyar Piarista Diákszövetség
1052 Budapest, Piarista köz 1.
Strommer Pál elnök részére

Tisztelt Elnök Úr!

Szomorúan értesültem arról, Borián Tibor piarista a héten elhunyt. Tanár Úr iránt többször kifejeztük nagyrabecsülésünket, legutóbb 80. születésnapja alkalmából, hiszen Antall József kortársaként, a halála óta eltelt elmúlt két évtizedben ébren tartotta Miniszterelnök Úr emlékezetét: szervezőként, szónokként, karnagyként tette a Magyar Piarista Diákszövetség és a Baráti Társaság közös megemlékezéseit méltó ünneppé.
Nagyrabecsülésünk kifejezése mellett engedje meg, hogy az Antall József Baráti Társaság nevében kifejezzem, és egyben kérem, hogy tolmácsolja öregdiák közösségük felé részvétünket!

Budapest, 2016. július 20.

Dr. Kapronczay Károly
elnök

„Az élet örök búcsúzás.
Ó bár csak tudnánk távozáskor
fényt hagyni, mint a Messiás,
belészeretni az szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a Messiás!”
(Mécs László)

Kicsoda Ő?
Ő a Kiválasztott.
Egy Nap, akit körbevesznek a csillagok és hűségesen követik őt.

Tibor atyával munkakapcsolatba akkor kerültem, amikor a Sík Sándor Kamarakórus fennállásának 65 éves évfordulójára emlékkönyvet állított össze. Attól kezdve négy év alatt három és fél (Emlékek Könyve, Válogatás, Nézz fel a kékbe c. és a Mathia Károly írásaiból készülő összeállítás szerkesztése a hagyaték folyamatos gyűjtése mellett jelenleg is folyik – címe még nincs –, egyenként több-száz oldalas) könyvet írt és társszerzőként a Diákszövetség negyedszázadáról készült könyv készítésében is részt vett. Ezekben a munkákban voltam segítségére. Eközben negyedikes gimnazista korától 2015 szeptemberéig közel ezer oldalon megjelent írásait és beszédeit olvastam és szerkesztettem. Ezeken keresztül ismertem meg őt: a diákot, a tanárt, a papot, a karnagyot emberi oldaláról is.
Tibor atya a lektorálás és a korrektúrázás időigényes munkáját rendszeres egyéb elfoglaltságai (tanulmányok, interjúk, előadások, szentbeszédek stb.) mellett végezte Ennek során hosszú időt töltöttem Tibor atyával, és írásai, beszédei, szerkesztésén, olvasásán, továbbá egyéb megnyilvánulásain keresztül alkalmam nyílt megismerni egy kicsit az EMBER-t is. Több helyen, többször olvastam életrajzi adatait, az életútjából ollózott részleteket, diákjai, a kórus tagjai stb. véleményét, visszaemlékezéseit, interjúkban adott vallomását. Ezek szinte mindent elmondtak róla. Mégis azt gondolom, hogy el kell mondanom a vele munkában töltött idő alatt saját tapasztalatomat.
Az alkalmanként két-három órás megbeszéléseket a Diákszövetség irodájában tartottuk. Elsőként érkeztem az irodába, és nyitott ajtóval vártam érkezését. Már messziről hallani lehetett csoszogó lépteit, az ajtóhoz érve – üdvözlés után – rögtön dohogott: „Hallatlan, mennyit hívnak telefonon ma is kora reggel óta – te persze bármikor hívatsz” – mondta, miközben lerogyott egy székre. „Augusztusban lesz az esemény, de már most (áprilisban) kérik az anyagot… Na, akkor készülj fel, legközelebb hozd be a számítógépedet a kellékekkel, megírom a „kívánságlistát”, és megkérlek, hogy írd le és küldd el.” A tervezettnél hosszabbra nyúlt beszélgetés miatt olykor elkésett az ebédről… Csúsztak a délutánra vagy a következő napokra tervezett munkái. Ha munka közben hívták, akkor úgy tett, mint akit zavarnak, de minden esetben igyekezett felvenni a mobilját – feltéve, hogy a hívó megvárta, míg táskájából előveszi, bőrtokjából kiveszi a készüléket, megnézi a számot (sok hívót már a telefonszámról felismert) – és úgy beszélt, mintha nem lett volna más dolga.
Egy-egy alkalommal vállalt szerzői, lektorálási, korrektúrázási munkát mindig elvégezte. A felmerült problémákról, hibákról, teendőkről hajszálvékony, apró, de olvasható betűivel feljegyzést készített (ezeket többnyire sikerült „megfejtenem”), majd az idő múltával – ki-kifutott az időből – György deáknak diktálta le őket, még később pedig már a deáknak kellett sietve feljegyezni a feladatokat.
A munkamegbeszéléseken – pihenésképpen – jóízűen mosolyogva, újra átélve elmondott a témával kapcsolatban egy-egy történetet a diákok csínyeiről és arról, hogy tanárként mikor hogyan reagált azokra. Másszor amikor a tudás, tanulás, szorgalom került szóba megkérdezte: „Tudod-e, hogy én vörös diplomával végeztem az egyetemet?” Olvastam róla, de nem feleltem… Mit mondhat ilyenkor egy „hithű magyar deák”? Ekkor elmondta a diktatúra ideje alatt történteket,  diplomaszerzésének részleteit, körülményeit.
Szerénysége nem ismert határokat. Ez megmutatkozik a Válogatás c. művében felsoroltakban is. Elismerések közül legjelentősebbek a Veszprém várostól és a Veszprémi Érsekségtől kapottak. (Veszprémi Érsekség Millenniumi érme, Boldog Gizella érem, Brusznyai-emlékérem, Pro Urbe érdemérem, Volkra Ottó díj). Érthetetlen sokunk számára, hogy életében, életművéért nem terjesztették fel állami kitüntetésekre. Ez a Rend és a Diákszövetség mulasztása. Ő maga nagyra értékelte a Rendtől és a Diákszövetségtől kapott EMLÉKLAP-ot, melyet „A Magyar Egyházzenei Kórus-kultúra terjesztéséért…” („kiemelkedő és meghatározó szerepéért”- megj. György deák) kapott.
Közös munkáinkat a: „Máma még nem ittunk semmit, nem mehet ez így tovább…” kezdetű munkadallal indítottuk, majd néhány nyelet Hungaricummal száraz torkunkat benedvesítettük. Ahogy múlt az idő, orvosi tanácsra Tibor atya elrendelte, hogy egy-egy pohár vörösborral (csak vörössel, és csak egy pohárral) vezekelhetünk. Az orvosok által előírt napi boradagot ásványvízzel egészítettük ki. A munkaközi szünetekben rendszeresen énekeltünk egy-két népdalt és nótát – csodaszép tenorhangon énekelt: „Gyere Bodri kutyám”, vagy egyik kedvenc nótáját:
Elkopok én,
mint a kaszafény,
öregapám is azt mondta
mikor a csöbröt hajtotta:
igyál, igyál, igyál ebadta fattya!

A Válogatás c. anyag feldolgozása után már a következő munkánkról Mathia Károly Zeneszerzői munkásságáról beszélt. Mathia Károly - Kodály Zoltán meghívására - egy évig az MTA Népzenekutató Csoportjában dolgozott. Így került szóba Kodály Esti dal c. műve melyet végigénekeltük. Elismerését fejezte ki volt tanárom (Farkas Dénes dr. piarista tanár Sátoraljaújhelyen tanította az éneket a negyvenes évek közepén az ötödik osztályban, ahol magam is tanultam.) iránt, akitől ezt a csodálatos dalt tanultam. Ez volt az egyik kedves dala. Ilyen hangulatos körülmények között készült el a bevezető sorokban említett néhány könyv.
Úgy gondolom, hogy a kis Tibor már kisdiák korában a József Attila által csodálatosan megfogalmazott: „Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani...” gondolat szellemében, isteni sugallatra, mint KIVÁLASZTOTT a tanári és a papi hivatást választva indult el a kijelölt úton.
Tibor atya piarista tanári, papi pályafutása hosszú évei alatt százakat, ezreket tanított a katedráról. A szószékről hirdette az igét, erősítette meg hitében, világosította fel és tanította emberbaráti szeretetre a hívőket. Generációk nőttek fel keze alatt, számtalan diákja tanult tőle magyar nyelvet, beszédet, magyarságot, történelmet, éneket, szeretetet, hűséget, emberséget. Gondosan választott témájú szentbeszédei bárhol is mondta el, sokakat vonzottak. A Diákszövetség évbúcsúztatóira és a havonta tartott kórustalálkozókra külön-külön rövid beszédeket, imákat írt.
Felkérésre több budapesti plébániára is elment misézni. (Egy alkalommal a kőbányai Szent György plébániáról felhívta a sekrestyés, akit jól ismert: „Tisztelendő úr, jöjjön misézni, mert a plébános úr meghalt, és a hívek lelkipásztor nélkül vannak.” Amíg egészsége engedte Kőbányára heti rendszerességgel járt misézni. Ott a szentmisékre nemcsak idősebbek és középkorúak, hanem gyermekes szülők is jártak 2-3-4 gyermekkel a karon ülőktől a 8-10 éves korúakig. A felnőttek áldoztak a gyermekek homlokára keresztet vetett. A gyermekeknek külön helyük volt a templomban és biztonságos /tűz- és csöpögés ellen védett/ gyertyákkal ők is részt vehettek a templomban belül tartott körmeneten.)
Ugyancsak heti-havi rendszerességgel utazott Veszprémbe. (A Veszprémi Diákszövetség vezetője lévén, és mint a helyi KÉSz alelnöke baráti összejövetelekre és előadóként. A Rendházon kívüli mozgást az utóbbi időben orvosi tanácsra hagyta abba.)
Aki ismerte többnyire megszerette, aki megszerette, jobb ember lett. Ezt magam is megéltem. Hasonlóan gondolkodott a szeretetről, mint Gandhi. („A szeretet lángjaiban a legkeményebb vasnak is meg kell olvadnia. Senki sem téríthet el engem ettől a. meggyőződéstől, mert a tapasztalás tanított meg reá. Nem tudom, hogy egyszer az emberiség tudatosan követni fogja-e a szeretet törvényét. De ez nem kell, hogy zavarjon. A törvény működni fog, ahogy a gravitáció is működik, akár elfogadjuk, akár nem. Az, aki felfedezte a szeretet törvényét, sokkalta nagyobb tudós volt, mint korunk tudósai. Egyelőre a kutatásaink nem olyan fejlettek, ezért nem lehetséges mindenki számára ennek a megértése.” /M. K. Gandhi/ Nem tudom, hogy egyszer az emberiség tudatosan követni fogja-e a szeretet törvényét. De ez nem kell, hogy zavarjon. A törvény működni fog, ahogy a gravitáció is működik, akár elfogadjuk, akár nem. Az, aki felfedezte a szeretet törvényét, sokkalta nagyobb tudós volt, mint korunk tudósai. Egyelőre a kutatásaink nem olyan fejlettek, ezért nem lehetséges mindenki számára ennek a megértése.” /M. K. Gandhi/)
Nagyböjti szentbeszédében szintén két Gandhi-idézettel utalt az európai gazdag keresztény államok helyzetére. („Szeretem a Krisztusotokat. Nem szeretem a keresztényeiteket. A keresztényeitek nem olyanok, mint Krisztus. A gazdag keresztény államok materializmusa ellentmond Jézus Krisztus kijelentésének, mely szerint ’nem szolgálhattok egyszerre Istennek és a Mammonnak’…” /M. K. Gandhi/ Az elhangzottak után rájött, hogy ezt nem Indira Gandhi, hanem M. K. Gandhi mondta. Szilárd meggyőződésem, hogy Európa nem Istent, vagy a kereszténységet képviseli, hanem a Sátánt. És a Sátán legnagyobb diadala, ha Isten nevével az ajkán jelenik meg.” /M. K. Gandhi/)
A Kalazancius Kórus tízéves jubileumáról névtelenül írott beszámolójában a következő mondatok különösen megragadóak: „Nem önmagunkat akarjuk ünnepelni, hanem emlékezni a megtett útra azok számára, akik később csatlakoztak hozzánk, mesélni az indulásról, a múltról.” Végül így zárja a jubileumi megemlékezést: „Beszámolóm végén most a névtelen magyar piarista áll a Kalazancius Kórus elé és köszöni meg a Rend nevében, hogy 1948-58 nehéz 10 évében velünk voltak, hogy volt hozzá szívük és nem utolsó sorban bátorságuk teleénekelni éjszakánkat, széppé tenni istentiszteleteinket. Köszönjük… köszönjük… köszönjük jóságukat…” − és ezek a beszámolók az „Emlékek könyve”-nek megírásával még be sem fejeződtek… /Gy. deák/

IDÉZETEK a tanártól:
„Nem az a fontos, aki ültet, aki gondoz, hanem aki a növekedést adja, maga az élő Isten. Végső fokon ez a bizalmunk legszilárdabb alapja. Hisszük és reméljük, hogy nem maradt hatástalan az a sok ima, áldás, szentmise, amelyeket értetek végeztünk. Hisszük és tudjuk, hogy a Lelket nem lehet kioltani. Ez a Lélek növekedni, kibontakozni akar, és diadalmaskodni is fog bennetek.” (1963)
„Kedves Fiuk! Csak annak lehet kedvező szele, aki tudja, hova tart. Nagyon reméljük, hogy valamennyien megkaptátok az irányzékot, és nem hányódtok hamis illúziók közt, nem jártok sötétben a vakok borzasztó szabadságával – hanem azt követitek, aki magáról mondta: Én vagyok az ÚT, az IGAZSÁG és az ÉLET!” (1993)
„Azt mondják, hogy a talentumos embereknek így szól az imperativusa: NAGGYÁ NEM LENNI GYALÁZAT!” (1996)
„Kedves Fiatalok! 
Olyan világban élünk, ahol az ígéreteknek valamivel többen hisznek, mint a tetteknek.
Az emberek nagy részét a virtuális valóság – üres vágyakozás a sült galambra – igézi meg.
Ti ne legyetek ilyenek, hanem az egész valóság, a teljes valóság legyen igényetek. Olyan világban élünk, ahol az agresszivitás, az indulat szabad utat kapott. De hogy milyen Európának lesztek tagjai, az itt és most rajtatok múlik. Az Isten fölemelő, teremtő szabadsága védjen és vezessen benneteket boldogulástok útján!” (2002)
„Ha megmenekültök a bűn rontásától, ha ragyogni fog szívetek Jézus barátságától, akkor mi is mindnyájan szebb életet élünk, és általunk is szebb lesz a CSALÁD, az EGYHÁZ, ez a kis ORSZÁG - az egész FÖLD!”

Amilyen szerény voltál életedben
úgy mentél el halkan, csendben,
fényt hagyva magad után,
melyen mi ott is követni fogunk… ezután...
/György deák/

Szeretettel búcsúzom:
Borza György senior
alias György deák, piarista öregdiák

Fotó: Borza György

„Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Ez a magától: ez a Kegyelem.” (Reményik Sándor: Kegyelem)

Huszonöt évvel ezelőtt fellobbant a fény… Nem a forradalmi harcok, főleg nem a bosszúálló tüzeknek a fénye, hanem a Kalazancius által ihletett kegyelem fénye. Már-már fuldokoltunk a negyven év áradatában, már-már úgy látszott, hogy a magyar piaristaság háromszáz éves szerepe lassanként háttérbe szorul, elhomályosodik. Hiszen mindössze két iskolai és rendi közösség tartotta fenn az életet…
És ekkor váratlan esemény történt. Váratlan? Inkább meglepő. 1988 szeptemberében egy illetékes „állami szerv” azzal fordult hozzám: „Igazgató úr, fogadni mernék, hogy a piaristák is megalakítják a diákszövetséget, ahogy a ferencesek is tették.” Én csak néztem fürkészve az arcát, hogy vajon milyen támadás vagy provokáció rejlik szavai mögött. És lám, neki lett igaza. Talán már tudta, hogy a társadalmi mozgások elérték a piarista diákok jelentős csoportjait, és sejtette az újjáéledő lehetőségek határait.
Igen, 1988 őszén fellobbant valami, ami eddig háttérben húzódott. A piarista diákok szívében „akkor megnyílt az ég” (Reményik Sándor).
Jól emlékszem a piarista öregdiákok szemének csillogására, amellyel a megnyíló szabadságot fogadták, üdvözölték. A lélek újra egymásra találásának gyönyörű pillanatai voltak ezek. A korábbi évtizedekben elvetett magok kicsíráztak, szárba szökkentek. Az iskolai években kapott értékek, az emberformálás élményei egyszerre a felszínre törtek, és keresték az aktuális kifejeződés lehetőségét – a hála, a megbecsülés, a hűség, röviden szólva a „pietás” megnyilvánulását.
A diákszövetség létrehozása és fokozatos újjáépítése belülről fakadó igényt jelzett. Nem egyszerűen a közös múlt nosztalgiáját, nem pusztán a szép emlékek ápolását, hanem a hagyományőrzés mellett a közösség szolgálatát: az egyház, a piarista rend, a nemzet újjáépítésének kezdetét.
És áradt a kegyelem… Egyre többen csatlakoztak az új típusú országos szervezethez: részt vettek az újra megnyílt iskolák támogatásában, valamint a rend ügyeinek intézésében.
A Magyar Piarista Diákszövetség most elkészült negyedszázados krónikája gazdag képet nyújt a nagy ívű szervező és programot biztosító munkáról, egyben az iskolákhoz való hűség jeléről. Bizonyítéka a piarista szellem megbecsülésének, sokrétű szolgálatának az élet számos területén.
Ez a 25 éves krónika a Piarista Rend Magyar Tartományának legújabb történetét is szolgálja. Emléket állít azon megbecsült öregdiákoknak, akik a diákszövetségnek az elmúlt negyedszázad során kimagasló munkát végeztek.

Mint rendi összekötő szeretném megköszönni azoknak a piarista atyáknak a szervező közreműködését, akik segítették a szövetség megújulását: dr. Jelenits István, dr. Kállay Emil, Urbán József és Labancz Zsolt tartományfőnökök, illetve Etele György, Farkas István, dr. Fekete Antal, Görbe László, Kemenes László, dr. Kerényi Lajos, dr. Lukács László, Szabó István, Takáts Ervin és Urbanek Rudolf piaristák.

Az újabb 25 év küszöbén a hálaadás mellett az őszinte kérés is hangot kap: Kalazancius atyánk tekints tanítványaidra, hogy méltóan folytassák elődeik hűséges munkásságát!
Borián Tibor Sch. P.
rendi összekötő 1989-1998, majd ismét: 2007 - 2016. július 18.