A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

Kedves Piarista Öregdiák Barátaim!

2016. július 18-án reggel 9 órakor, életének 83. évében, szerzetességének 63. és papságának 59. esztendejében elhunyt Borián Tibor piarista szerzetes, tanár a budapesti piarista rendházban. Generációk nőttek fel keze alatt, számtalan diákja tanult tőle magyar nyelvet, történelmet, zenét és emberséget.

Tanár úr volt a Magyar Piarista Diákszövetség rendi összekötője, egykori budapesti és veszprémi igazgatónk, Diákszövetségünk kiemelkedő tagja, a Piarista Diák és a Hírlevél felelős kiadója, szerkesztőtársam, barátunk, sokunk magyar nyelv (ÉDA) és irodalom (IMŰ) tanára, osztályfőnöke, lelki atyja.
Ma reggel megtért Teremtőjéhez!

Erre most nincsenek szavak...
Csak köszönet van és hála a sok-sok jóért amit adott nekünk. 

Nyugodjék Krisztus békéjében!

Mikecz Tamás
Hírlevél főszerkesztő

Temetésének időpontjáról és helyszínéről a későbbiekben Hírlevelünk hasábjain adunk hírt.
Megemlékezéseiteket, kondoleáló soraitokat a főszerkesztői email címre ( mikecz.tamas@mpdsz.piarista.hu) küldhetitek (a Tanár úr előtt Hírlevél Különszámmal tisztelgünk augusztus elején).

Kedves Piarista Barátaim!

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy múlt héten csütörtökön elhunyt Esterházy Péter író, piarista öregdiák.
A neves írónak következő Hírlevél számunkban állítunk emléket. Minden kedves piarista öregdiák barátomat bíztatom, aki ismerte, szerette, írjon róla megemlékezést, ha van közös történetetek, amely a piarista diákélethez és közösségünkhöz kapcsolódik, küldjétek el szerkesztőségünkbe: mikecz.tamas@mpdsz.piarista.hu.

"De szerettem a piaristákhoz járni! Más ember volnék a gimnázium nélkül, de nem akarnám rájuk tolni a felelősséget. Szerintem amúgy sem tudják, milyen sok jót tettek velem. Most kicsit meghatódtam, de ezt kemény kézzel letöröm. Letörve."
(Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló, 115. o.)

Nyugodjék békében!

A hétvégén pályatársak, barátok olvasók és rajongók személyesen emlékezve búcsúztak a múlt héten elhunyt Esterházy Pétertől. A Kossuth-díjas íróra emlékezve több százan virrasztottak a Petőfi Irodalmi Múzeumban a péntek éjfélig tartó rendezvényen felolvasással és gyertyagyújtással, de felolvasást tartottak Sepsiszentgyörgy főterén is. A Bánkitó Fesztivál résztvevői papírhattyúkkal és felolvasással búcsúztak a népszerű írótól.

A New York Times mellett német, olasz és spanyol lapok közöltek emlékező írásokat Esterházy Péterről. Giorgio Pressburger író az olasz Corriere della Sera hasábjain úgy fogalmazott a fél világ olvasói veszítették el egyik kedvenc írójukat. Pressburger hozzátette: elhunyt az író, aki lelket adott hazája történelmének a Habsburg-korszaktól a kommunizmus szakadékáig. Kertész Imre után Európa egyik legfelvilágosodottabb tudatát veszítette el – jegyezte meg a Budapesten született olasz író. Összeállításunkban Rónay László búcsúzó írását közöljük, aki szerint nevezhetjük Esterházyt az irodalom hősének, aki utolsó leheletéig szolgálta a kultúrát.
Amikor szakított a matematikával, piarista tanára nyilván dühödten szitkozódott, hiszen véleménye szerint minden más hiábavalóság. Ám az irodalomnak és általában az irodalmi modernségnek óriási nyereségét hozta ez a fordulat. Írói tehetségére emlékezetem szerint Jelenits István figyelt föl. Ő küldte édesapámhoz a Vigilia szerkesztőségébe. (Ezt a jelenetet Esterházy meg is írta.) Akkor talán már készen állt Fancsikó és Pinta című kötetének anyaga. Az igazi robbanást persze nem ez okozta, hanem az 1979-ben megjelent Termelési regény, amellyel sikerült felháborítania a marxista szemlélet nemes képviselőit, s alaposan feladta a leckét a kritikusoknak, akik tisztában voltak ugyan a posztmodern fogalmával és jelentőségével, de minden elismerő szavukat patikamérlegen kellett kimérniük, megfelelő ellensúllyal a másik oldalon.

Emlékszem arra a tanszéki értekezletre, amelyen Király tanár úr elfúló lélegzettel szidalmazta a művet (nem egyedül, szokatlansága valóban ingerelt sokakat) és annak a véleményének adott hangot, hogy az ifjú tehetség „megtér”. A 29 éves fiatalembernek persze nem kellett megtérnie, hívő katolikusként komoly hittani ismeretekkel a modern keresztény életszemlélet képviselője volt és maradt, ahogy akkor mondták, tudatos világi hívő, aki szakítani akart a megrögzült nézetekkel és az egyház belső megújulását sürgette, kendőzetlen őszinteséggel fogalmazva meg véleményét.
Nem tudom, hány éves lehetett Dóra lánya, amikor a Tövis utcai kis templomban az oltár mellé készített baldachinra mászott (körmeneteken ez alatt viszi a pap az Oltáriszentséget, áldást osztva jobbra-balra), és onnan szemlélődött, mert a magasból többet lehet látni.
Az idősebbek fejüket csóválták, a hevesebbek szentségtörést emlegettek, a fiatalok érdeklődve figyelték a történést. Esterházy Péter művei is így osztották meg az olvasókat az író haláláig. Felháborodott elutasítása, elismerés és rajongás kísérte szinte minden műve megjelenését. Ízlésére utalt gesztusaival: kézzel lemásolta Ottlik Géza korszakos regényét, az Iskola a határont, beleérző hűséggel írt Esti Kornélról, szeretettel idézte Mándy Ivánt.
Egyik sem volt ugyan posztmodern szerző, de új irányt szabtak a magyar prózának, és vele az életről való gondolkodásnak is. Esterházy Péter is a megingathatatlan őszinteséghez, a kertelés nélküli beszédmódhoz vonzódott. Parancs János temetése után váltottunk erről néhány szót és az sem volt véletlen, hogy Kertész Imréhez meleg barátság fűzte.
Meggyőződése szerint az igazi író számot vet kora eseményeivel, és őszintén módja el róluk véleményét. Sosem tett lakatot a szájára, egyértelműen, szépítés és mellébeszélés nélkül beszélt, nem törődve a mindenkori hatalom elvárásaival. Megszámlálhatatlan külföldi és magyar irodalmi díj birtokosaként irodalmunk elvitathatatlan tekintélyeként szemlélték növekvő számú hívei, de az állami kitüntetést, Kossuth-díjat csak 1996-ban kapta meg. A hatalom kegyosztói sosem szeretik az őszinte beszédet, még kevésbé a bírálatot.
Esterházy néhány közéleti cikke nyilván feldúlta kedélyüket, bal- és jobboldalon egyaránt. Ugyanakkor nevét és alkotásait egyre több nyelvterületen ismerték meg és a modern magyar próza zászlóvivőjeként tartották számon Angliától Oroszországon át Törökországig. (Ha pontosan számolok: 24 nyelven adták ki műveit.) Érdekelte, hány híres akadémia választotta tagjául? Aligha. Sikerre szomjas kortársai nyilván elszálltak volna, ha a berlini Akademie der Künstler tagjai lehetnének. Neki arcizma sem rezzent.
Egy grófi ivadék tud viselkedni, még akkor is, ha ellenségnek minősült a család, kitelepítés, jogfosztás lett osztályrészük. Ezek az évek mégsem száműzetésnek, hanem élettapasztalatokkal bővítőnek bizonyultak. A majdani pofonokra való felkészítését szolgálták. Némelykor rá kellett döbbennie, hogy a kor satuja senkit sem kímélt, még édesapját sem. De talán épp ez a felismerés telítette a gyengék, a kiszolgáltatottak iránt megnyilvánuló együttérzésére, olykor felháborodott védelmezésére. Mint tudjuk, a hatalmasok számára, akik szolgasorban tartják a nyomorultakat, ez is bosszantó, ellenszenves magatartás, amelyet hű kiszolgálóik sietve megbélyegeznek.
Nevezhetjük Esterházyt az irodalom hősének. Utolsó leheletéig szolgálta a kultúrát. Hőstett volt, ahogy halálos betegsége szorításában hitet tett az írott szó mellett a könyv ünnepén. Megjelenését megrendítő, felejthetetlen gesztusaként értékelték mindazok, akik özönlöttek a megnyitóra. És hőstett volt az is, ahogy már-már objektív távolságtartással beszámolt betegsége előrehaladásáról a Hasnyálmirigynaplóban. Kevés megrázóbb olvasmányt ismerek. Egy ember, egy író, aki halhatatlan, szemközt találja magát az elkerülhetetlen véggel. Babits Mihály Jónás imájának emléke merül fel bennem olvasása közben: írni kell, amíg a Gazda engedi, amíg megrongyolt egészségünktől telik.
2015-ben a kórházban összefutott Cserhalmival, a színésszel (rákos beteg feleségét kísérte). Beszélgettek és egykettőre Istennél jártak, hogy magyarázatot találjanak az emberi szenvedésre. (Nincs magyarázat, csak beletörődés.) Nem is olyan régen valamelyik lapban beszélgetést olvastam a színművésszel. Elmondta, mekkora hatást gyakorolt rá az író, aki példát mutatott a türelemről, a belenyugvásról. Pedig – amint naplója mutatja – néha annyira szenvedett, hogy szinte nyüszített. Mégis írt. Az író ír, amíg teheti, mert ez a mestersége, ezzel gazdagíthatja az olvasókat, akik előbb-utóbb ugyancsak szembetalálják magukat az elkerülhetetlennel.
Esterházy készült erre a találkozásra. Készült, de egyetlen pillanatra sem veszítette el méltóságát. Fájdalmairól, megtöretettségéről csak naplójában vallott: „Mit lehet tenni, ha a test, amely addig mindenestül a munkát szolgálta, egyszerre az írás ellen fordul? - olvassuk a napló mondanivalójának összegzésében. – Hogyan rögzíti a napjait az író, akinek minden műve a valóság és költészet szétszálazhatatlanságára épül? Mi történik az ’ontológiai derűvel’, amikor a halálos betegség mindennapi gyakorlattá válik? Megírható-e szerelemként a hasnyálmirigyrák?” Nem, a hasnyálmirigyrákba nem lehet beleszeretni, megszokni sem.
Írni mégis lehet róla és közben minden más egyébről is: a végső kérdésekről, életről és halálról is. Kosztolányi – Esterházy egyik kedvence – megírta rádium-élményeit, olvassuk a napló egyik bejegyzésében. „A Réz Pál-os kötetben rálapozok az írást követő versre. Ki más engedné meg magának a nyitó rímet? Ekkora pofátlanságot! Egy vézna kisfiú arcomba bámul / Amint kinézek fülkém ablakábul. Csodálatos. A beszámoló egyetlen szóval sem említi, nem is sejteti, miért van ott Kosztolányi. Mintha csak egy érdekes helyre keveredett volna, és akkor erről beszámol kedves publikumának. Milyen utolsó mondat! Élni, élni, föltekinteni a napra, vagy eltűnni, meghalni, s ami svédül olyan lágyan hangzik, mint valami dajkaének, mint a gyermekgügyögés, és csak ennyi: Dö.”
Lassan elhalkul a dajka éneke. A nap azonban tűz tovább, és él tovább Esterházy Péter is. Ha máshol nem, az irodalomban és olvasói szívében.

Rónay László
Forrás: https://nepszava.hu/cikk/1100212-a-fel-vilag-olvasoi-veszitettek-el---toredekek-esterhazy-peterrol

A kiblawani piarista iskolához tartozó kosárlabdapálya felújítására összegyűlt a szükséges 4000 euro. Az adománygyüjtő  kampány lezártával, a gyűjtést kezdeményező Urbán József piarista szerzetes, tanár, aki jelenleg a rend ázsiai cirkumskripciójáért felelős generálisi asszisztenseként tevékenykedik, személyesen köszöni meg a támogatást nyílt levélben.

Kedves Adományozó Diák, Öregdiák, Tanár, Szülő és Barát!
Most, hogy lezárult a „kampány”, szeretném személyesen is megköszönni a kiblawani piarista iskola kosárlabdapályájának felújítására küldött támogatást. Az adományok összegyűjtése természetesen csak az első lépés a cél elérése felé, de fontos, hogy ezt is megünnepeljük. Az ünneplésünk, remélem, végigkíséri majd a felújítás befejezéséig tartó egész folyamatot. Ezért iparkodom a szokásos csatornákon időről időre beszámolót küldeni a további lépésekről is.
Talán nem tolakodás a részemről, ha bevallom, hogy nagy izgalommal követtem az adománygyűjtés alakulását. Voltak nehéz pontok, amikor csüggedtség fogott el, de ilyenkor mindig volt valaki, sőt mindig többen is voltak, akik kézbe vették és újra magasba emelték a zászlót. Utólag világosan látszik, hogy nemcsak engem, de másokat is magával ragadott a lelkesültségük és az ügybe vetett hitük.

Nehéz megfogalmazni, mi is az, amit támogatunk, miben áll valójában ez az „ügy”. Különös, de éppen a nehézkedések, a kelletlenség láttán fogalmazódott meg bennem: nem másokról van szó, hanem rólunk, nem a filippínó piarista diákokról, hanem saját magunkról. Hiszen nemcsak szép imádság, hanem valóság és igazság az, amit Assisi Szent Ferenc olyan pontosan mondott a Tégy engem békéd eszközévé kezdetű imájában:
amikor adunk, kapunk,
amikor megbocsátunk, bocsánatot nyerünk,
amikor meghalunk, új életre kelünk.
A lánc, a gondolatfüzér eleje és vége összekapcsolódik: amikor adunk, új életre kelünk. Lehetséges így adni: lehetséges úgy adni, hogy az adományom ebbe a láncolatba kapcsolódjék. Lehetséges nem pusztán pénzt adni, hanem a pénzzel figyelmet, a részesedés szándékát, életet. Hogy így legyen, csak rajtam áll. Ezt lehetőségként megtapasztalni: evangélium. Vagyis megtapasztalni, hogy ez valóban lehetőség – olyasvalami tehát, ami nem parancsol, hanem kínálja magát –, és éppen ezáltal élet: ez az evangélium, a szabadság üzenete. Nekem egyre inkább ezt jelenti ez az „ügy”.
Ezért írtam azt, hogy remélem, az ünneplésünk végigkíséri majd az új kosárlabdapálya elkészültéig tartó folyamatot. Sőt ennél távolabbra tekint a reményem. Bízom benne, megtapasztaljuk majd, hogy részünk van abban is, ami a pálya felépítése után kezdődik: mindabban az örömben, játékban és jókedvben, amely gyerekzsivajban, nevetésben, szurkolótáborok izgatott harsogásában ölt testet. Bízom benne, hogy megtapasztaljuk majd az új életet.
Hálával és köszönettel a következő híradásig:

Urbán József SP

Június 17-én péntek délután zsúfolásig megtelt a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola aulája: munkatársai, rendtársai, egykori diákjai és tisztelői köszöntötték az idén nyáron 80 éves Lukács László piarista szerzetest, tanárt, teológust, irodalomtörténészt, a Vigilia folyóirat főszerkesztőjét.

Az ünnepségen – melynek moderátora Juhász Ferenc gyöngyösi plébános, Lukács László egykori növendéke volt – köszöntő beszédet mondott Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek (az ünnepelt egykori tanítványa), Várszegi Asztrik OSB pannonhalmi főapát, Várnai Jakab OFM, a Sapientia Főiskola rektora, Ruppert József SchP, a kecskeméti piarista iskola egykori igazgatója, Hatházi Róbert kecskeméti plébános, Rajesh Salagala szalézi szerzetes, a Sapientia egykori hallgatója és Szörényi László irodalomtörténész, a Vigila szerkesztőbizottságának tagja. Az eseményen részt vett többek közt Gyulay Endre nyugalmazott szeged-csanádi püspök és Hegyi László, egyházi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár is. Az egyes beszédek között klasszikus zenei betétek csendültek fel fiatal művészek tolmácsolásában. Az ünnepelt meghatódva hallgatta végig a személyes hangvételű köszöntéseket, majd maga is szólásra emelkedett. Kifejezte végtelen háláját az Úristennek, aki ennyi gazdag évvel ajándékozta meg és a szerzetesi és tanári pályát, hivatást jelölte ki útként számára.  Hálát adott azért a számos diákért, akiket taníthatott, s akik életének többek közt értelmet adtak. Végezetül megköszönte a Teremtőnek családtagjait, barátait, munkatársait és mindazokat, akik életében meghatározó szereppel bírtak. Az esemény záróakkordjaként Győrffy Ákos és Vörös István költő olvastak fel verseikből.

Lukács László 1936. július 31-én született Budapesten. Érettségi vizsgát az itteni Piarista Gimnáziumban tett 1954-ben, majd ugyanezen évben belépett a piarista rendbe. Felsőfokú tanulmányait a Kalazantinum Piarista Hittudományi Főiskolán végezte 1954 -1961 között. 1963-ban a Római Katolikus Hittudományi Akadémián dogmatikából, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar-angol szakán irodalomtudományból doktorált. 1959. augusztus 28-án örökfogadalmat tett, 1961. március 18-án szentelték pappá. 1981-ben a teológiai tudományok doktori címének is birtokosa lett.
Lukács László atya kimagasló teológiai és irodalmi munkássága mellett ízig-vérig tanár is tudott maradni, aki diákjainak nem „csupán” valódi tudást adott át, hanem emberségre, a teljes értékű életre nevelte és készítette fel őket. Több mint két évtizedig működött Kecskeméten, ahol kezdetben a gimnázium tanára, majd a diákotthon igazgatója lett. A piarista gimnázium igazgatói tisztjét közel 10 éven át töltötte be 1984-ig, ezt követően pedig a Kalazantinum Piarista Hittudományi Főiskolán oktatott egészen 2000-ig, amikor a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola főigazgatója és dogmatikatanára lett. Főigazgatóként 2006-ig, rektorként 2008-ig működött az intézményben.
Lukács tanár úr mindig is meghatározó alakja volt a magyar katolikus médiának: 1984-től a mai napig a Vigilia c. katolikus folyóirat főszerkesztője és felelős kiadója. Az Új Ember katolikus hetilap felelős szerkesztői és kiadói tisztségét 1989-1995-ig ő töltötte be, 1990-től pedig a Magyar Kurír Rt. felelős kiadója volt tíz éven át. 1989-1995-ig vezette az MKPK Kommunikációs Irodáját, majd 1995-2007 között a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsának konzultoraként is tevékenykedett.
Számos díjban, kitűntetésben is részesült a rendszerváltást követően: a New York-i katolikus St. John Egyetem díszdoktora (1990), Leopold Kunschak-díj (1991), Pulitzer-díj (1995), Kodály Zoltán közművelődési díj (1999), Pro Urbe Budapest-díj (2011).
Az öt nyelven (angol, német, francia, spanyol, latin) kiválóan beszélő és író piarista szerzetes tudományos munkássága rendkívül figyelemreméltó nemzetközi viszonylatban is; évente számos alkalommal hívják meg hazai és külföldi tudományos konferenciákra különböző témájú előadások tartása céljából.
1992–2010 között az Europäische Gesellschaft für Katholische Theologie és a Német Dogmatikusok és Fundamentálteológusok Társaságának tagja volt, 2009-től a La Comisión Permanente de las Escuelas Pías Europeas elnökségi tagja három éven át. 2012-ig az ET elnökségében is részt vett.
Lukács Lászlónak kb. százötven magyar nyelven, negyven  idegen nyelven írt tanulmánya jelent meg könyvekben, folyóiratokban,  s tizenöt könyv lefordításához fűződik a neve. Nem csupán teológiai, hanem irodalmi, művészeti, és kommunikációelméleti esszéket is publikált. „Cikkei, művei, közvetítő szerepe nemcsak egyház- vagy teológiatörténeti szempontból jelentősek, hanem művelődéstörténetileg is, hiszen mind a Kárpát-medencei, mind a nyugati emigráció keresztény közösségeivel felvette a kapcsolatot.” – írja róla Baranyai Béla, az Új Ember és a Magyar Kurír újságírója.
Legfrissebb munkája a XVI.Benedek pápa életéről szóló, több, mint 500 oldalas könyve, ami idén jelent meg a Szent István Társulat kiadásában „Az igazság munkatársa” címmel. Az emeritus pápa maga írt személyes ajánlást a könyvhöz: „A magyar olvasóknak, akik Lukács László atya Az igazság munkatársa című könyvét kézbe veszik, azt kívánom: olvassák örömmel, mindenekelőtt pedig azt remélem, hogy közben láthatóvá válik előttük katolikus hitünk igazsága és szépsége, amelynek szolgálatát életfeladatomnak tekintem”.

Szöveg és kép: Szathmáry Melinda
(Életrajzi adatok forrása: Lukács László adatlapja a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola honlapján, Wikipédia)

Kedves Lukács László Tanár Úr!
A Magyar Piarista Diákszövetség minden tagja nevében ezúton kívánunk boldog születésnapot, erőt és jó egészséget, további sikereket!

A Jó Isten áldja meg és éltesse sokáig!

Borián Tibor Sch. P. Hírlevél felelős kiadó
és Mikecz Tamás Hírlevél főszerkesztő

Július 1-3-ig tartott az "Irgalmasság egyeteme” a budapesti Haller Campingben Kerényi Lajos piarista atya vezetésével. Ezen az egyetemen arról tanulhattunk, hogyan kell irgalmasnak lennünk önmagunkhoz és másokhoz; a megbocsájtás művészetét sajátíthattuk el.

2016-ban harmincnegyedik alkalommal került volna sor az egerszalóki ifjúsági találkozóra, amely végül a krakkói katolikus Ifjúsági Világtalálkozó miatt elmaradt. „Arra gondoltam, valamit azért tennem kell, hiszen nem mindenki jut el Krakkóba. Százával, ezrével vannak olyanok, akik az évek során ráhangolódtak Egerszalókra – valami kis »kárpótlást« gondoltam számukra az irgalmasság évében” – mesélt az ötlet születéséről Kerényi Lajos a Magyar Kurírnak adott  interjúban.
A Haller Campingben pénteken és szombaton Kerényi Lajos, Papp Miklós, Csókay András és Süveges Gergő tartott előadást, emellett kiscsoportokban beszélgethettek, elvégezhették szentgyónásukat, szentségimádáson vehettek részt, illetve szombat este meditatív körtáncokat tanulhattak a résztvevők.

Vasárnap 10 órakor a záró szentmisét Dobszay Benedek ferences tartományfőnök mutatta be. A három napot, melyen mintegy kétszázan vettek részt, végigkísérte zenei szolgálatával az Imperfectum együttes.

Kerényi Lajos egy példával kezdte meghívó üzenetét:
„Keresztapám egy vicinális kis gőzmozdony vezetője volt. Kisfiú voltam még, amikor ezt mondta: Tudod, fiam, a mozdonyom pont úgy viselkedik mint én, és általában az emberek. Mikor lefelé rohan a lejtős pályán, ezt kiáltja világgá: „le-me-gyek-én-ma-gam-is”. Semmi segítségre nem szorulok. Amikor aztán felfelé kell kapaszkodnia, ezt lihegi: „Is-ten-se-gíts! Is-ten-se-gíts!”
Rendkívül nagyléptékűek tudunk lenni, amikor egészségesek vagyunk, megvan mindenünk. Fölösleges az Isten, majd mi megoldunk mindent. Mihelyt azonban fordulatot vesz az irány, és betegek, tehetetlenek leszünk, belőlünk is felsír a sóhaj: Istenem, segíts! És Ő ezt válaszolja: Jöjjetek csak hozzám, ha fáradtak vagytok és nehéz terheket cipeltek, én megenyhítlek titeket. Jézusunk, hála legyen neked, mert irgalmas a szíved. Az irgalmasság szent évében úgy érezzük, nekünk is meg kell tanulnunk az irgalmasságot ebben az irgalmatlan világban.”

Lajos atya búcsúzó szavaiban mindenkit biztatott, hogy „strammul folytassuk az életutunkat ezután is”. Sötét a világ, vagyis többen kell vinni a fáklyát – vonta le a következtetést; végül jó utat, tiszta életet kívánt a résztvevőknek. „A viszontlátásra Egerszalókon!”

Verestói Nárcisz, Magyar Kurír

Gazdag kiállítás nyílt a váci Piarista Gimnázium aulájában. A 96 évvel ez előtti békediktátum előzményeit és következményeit bemutató kiállítás a várpalotai Trianon Múzeum jóvoltából és a Búzaszem iskola segítségével került iskolánkba.

A kiállítás installációját kollégista diákokkal és 9. B-s fiúkkal végeztük.

Untsch Gergely és Kalász Ákos

Forrás: http://vacipiar.blog.hu/2016/06/07/trianon-kiallitas_az_aulaban 

Az alábbi programok zajlottak gimnáziumunkban a TESZI zárónapon:
Molnár Ferenc diákonus, egykori piarista diák előadása a szeretetszolgálat fontosságáról
a TESZI csoportok közös munkája: az éves munka megbeszélése, értékelése
a csoportok nyilvános beszámolója tevékenységi kör alapján, melynek során különféle formákban jelenítették meg szolgálatuk tapasztalatait
záró ima, áldás
a legaktívabb TESZI-s diákjaink és a legjobb beszámolókat készítő csoportok díjazása.

Köszönjük szépen 10-ikes diákjaink egész éves karitatív munkáját, közösségi szolgálatát, az őket segítő tanáranimátorok kísérését, különösen is Iványosi-Szabó Andrea tanárnőnek, hogy ebben a tanévben is összefogta és szervezte iskolánk diák-szeretetszolgálatát.

Szeretettel várjuk jövőre a mostani 9. évfolyam diákjainak bekapcsolódását a piáros közösségi szolgálatba.

Nagy Attila SchP ig.

Ferenc pápa a kecskeméti Piarista Gimnáziumban 1982-ben érettségizett Pintér Gábor pápai prelátust, az ausztriai apostoli nunciatúra első tanácsosát, a Váci Egyházmegye papját idén május 13-án apostoli nunciussá nevezte ki a Belarusz Köztársaságba és egyúttal érseki rangra emelve őt a velebusdói címzetes érseki címet adományozta neki.

A váci székesegyházban bemutatott ünnepélyes szentmisén Pietro Parolin bíboros államtitkár, Erdő Péter bíboros és Beer Miklós megyéspüspök szentelte püspökké Pintér Gábort július 15-én. Az eseményen jelen volt Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke; Christoph Schönborn bécsi érsek; Tadeusz Kondrusiewicz, Minszk-Mohiljev érseke, a belarusz püspöki konferencia elnöke; Alberto Bottari de Castello, Magyarország apostoli nunciusa; Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes; Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára; az MKPK tagjai, valamint számos egyházi és világi személyiség. Iskolánkat a felszentel püspök egykori diáktársainak népes tábora, és volt igazgatónk, Dr. Lukács László SchP képviselte.
A szentelési szertartás kezdetén felolvasták Ferenc pápa május 13-án kelt bulláját. Ezt Pietro Parolin bíboros államtitkár szentbeszéde követte.

A homília után következett Pintér Gábor ígérettétele, majd a Mindenszentek litániája után a jelen lévő püspökök kézrátételével adatott át a papi rend teljessége az új püspöknek. Ezután az olajjal való felkenés, valamint az evangéliumos könyv, a püspöki gyűrű, a mitra - püspöksüveg - és a pásztorbot átadása következett. A püspökszentelési szertartás az intronizálással fejeződött be. Utóbbi azt jelenti, hogy a főcelebráns rövid időre átadta helyét az új püspöknek. Ezzel jelezte, hogy az apostoli folytonosság eredményeképp az új püspök a püspökök kollégiumának tagja lett.

A szentmise végén Erdő Péter bíboros köszöntötte az új püspököt és a jelenlévőket.

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kiemelte, hogy Pintér Gábor munkája során bejárta az egész világot. Mindig hű volt az egyetemes egyházhoz, de mindvégig hű maradt magyar népéhez is.

Pintér Gábor üdvözlő szavaiban megköszönte minden jelenlévőnek, hogy részt vettek ezen a szentmisén. Hálát adott Istennek, hogy elhalmozta szeretetével és elvezette erre a hivatásra. Megköszönte a családja támogatását, szeretetét, és köszönetet mondott azoknak, akik ezt az ünnepet - melyen a zenei szolgálatot a Váci Székesegyházi Kórusiskola és a templom Szent Cecília Kórusa teljesíttette Varga László, a váci székesegyház karnagya vezényletével - lehetővé tették.

Forrás: Magyar Kurír

A Kanizsa TV munkatársai elkészítették azt a videoklipet, amelyen öt nagykanizsai általános iskola diákjai éneklik Gyulai István Örökségünk című szerzeményét, amely a közös anyanyelv megőrzéséről, a nemzeti összetartozásról szól. A kisfilm felkerült az akciót kezdeményező oroksegunk.net weboldalra is.

A dal hangfelvétele a református templomban történt, öt általános iskola kórusának közreműködésével. A Kiskanizsai , a Miklósfai, a Hevesi, a Kőrösi és a Piarista Iskola kórusa vett részt karnagyaikkal, ez több, mint százötven fiatalt jelent. A kezdeményezést Paks városa támogatta először, hozzájuk csatlakozott az elsők között Nagykanizsa is.  Dénes Sándor, Nagykanizsa polgármestere elmondta: „Örömmel fogadtam ezt a kezdeményezést. Rólunk, a magyarokról szól, magyarságunkról, értékeinkről, de nemcsak az anyanemzetről, hanem minden magyarról, aki ebben a világban él.” Dénes Sándor polgármester köszönetet mondott mindenkinek, aki részt vett a film elkészítésében, hiszen amint mondta, ez egy nagyszerű összefogás eredménye. Az iskolások, az őket felkészítő pedagógusok, a Kanizsa Televízió munkatársai, a Kanizsai Kulturális Központ, a VIA Kanizsa Zrt., a nagykanizsai református gyülekezet, a Szikra Táncegyüttes, a rendőrség, a Közterület Felügyelet és a polgárőrség közreműködésével sikerült megvalósítani e nagyszabású tervet.

Az elkészült videoklipet megnézte Cseresnyés Péter államtitkár is, Nagykanizsa és a térség országgyűlési képviselője. aki azt mondta, hogy minden közösségi összefogásban erő van, de legfőképpen akkor, ha szellemi örökségünk, identitásunk megőrzése a cél. „Ezt a magyar örökséget, amelyet szüleiktől, nagyszüleiktől, dédszüleiktől örököltek meg akarják tartani és tovább akarják adni, és mi lehet lelket melengetőbb, mint hogyha a fiatalok is ezt mondják és ezt vallják” - mondta az államtitkár. A videoklip megtekinthető Nagykanizsa város honlapján, a facebookon, valamint az oroksegunk.net weboldalon  és a Youtube videómegosztón, ott tekinthető meg.

Forrás: KANIZSA TV, KANIZSAUJSAG.HU

Június 9-én a Tevékeny Szeretet Iskolájának zárórendezvényét tartották a nagykanizsai Piarista Iskolában. Az intézmény 10. évfolyamos tanulói számoltak be a kötelező közösségi szolgálat keretében végzett munkájukról, tapasztalataikról.

- Olyan dolgot teszünk, amely nem csupán beugró az érettségihez, nem csupán egy iskola előírása ahhoz, hogy teljesíthesse valaki a követelményeket – ezekkel a szavakkal köszöntötte a diákokat és a partnerintézmények képviselőit Nyeste Pál, a Piarista Iskola igazgatója. - Maga a munka az Jézushoz kapcsol bennünket, aki így járt-kelt közöttünk. Ennek a tapasztalatát szeretnénk megosztani egymással, és aztán belekapcsolni ebbe az áramlatba azokat, akik jövőre készülnek hasonló szolgálatra - fogalmazott Nyeste Pál.
Az intézményben nagy hangsúlyt fektetnek a diákok lelki fejlődésére, személyiségük építésére, ezért fontosnak tartják, hogy a fiatalok megtapasztalják a másokon való segítés örömét. A közösségi szolgálatnak az iskolai koordinátor szerint több hozadéka van.
- A gyerekek önismerete is javul, jobban megismerik önmagukat, képességeiket, a tanulásban kevésbé sikeres diákjaink pedig olyan rejtett képességeket tudnak magukban felfedezni, ami egyébként eddig még nem került felszínre - mondta el Steinhardt Erika, iskolai koordinátor.
A piarista diákok közösségi szolgálatukat a kórházban, az Idősek Otthonában, a Fogyatékkal Élők Integrált Intézményében és a Gyermekotthonban teljesítették az elmúlt 9 hónapban.

Forrás: Kanizsa TV, Kanizsaujsag.hu

A Dugonics András Piarista Gimnázium művészeti életében ez az év nagy sikereket hozott - és hozhat még: Fábri-Ivánovics Tünde, Lipták Dániel és Fábri Géza népzenetanárok rendszeresen turnéznak külföldön, áprilisban a Zeneakadémián, a Hagyományok Házában, illetve Nagy László költő szülőházában volt nagy sikerű koncertjük.

Az iskola művészeti tanárainak sikere ezzel nem ért véget: Barkos Beáta tűzzománctanár a Firenzei Biennálén szerepelt alkotásaival, míg Csányi Ildikó gordonkaművész az Arany Ezüst Quartett-tel, illetve Csányi Zoltán gitárművésszel lép fel Szegeden, és turnézik külföldön. Szalkai Sándor gitártanár, a Gitártalálkozó megálmodója Symphony of Symbols nevű metálzenekarával ad ki CD-lemezt. Kuzma Levente orgonatanárnak pedig várhatóan a nyáron jelenik meg első szóló CD-lemeze Mesterművek címmel. Emellett Németországban, a belgiumi Barokk Orgonafesztiválon, Svájcban és az USA-ban is koncertezik.

Forrás: Délmagyar.hu

Januártól júniusig dolgozott egy csapat gödi piarista szakiskolás azért, hogy kifejlesszenek egy kooperatív játékot, a Falánk Óriást. A program a Nemzeti Tehetségprogram keretén belül, délutáni szakkörök formájában zajlott.

A heti szakkörön Hegedűs Csaba szakmai vezetésével eleinte különféle mechanizmusú és típusú játékokat ismertek meg, és emellett elméletet is tanultak arról, hogy hogyan készül egy társasjáték. De mi ebben a furcsa? Többek között az is, hogy ezek a szakiskolás fiúk, akikről sokan már lemondanak, kitartóan dolgoztak, kreatívan gondolkodtak és a tervezéstől a kivitelezésig saját társasjátékot találtak ki. Hogy ez a játék nem számítógéppel készült, hanem kézzel, sok-sok megbeszélés, egyeztetés és kompromisszum kellett hozzá, ami ebben az életkorban nem könnyű feladat.

A Falánk Óriás egy kooperatív játék, 1-4 fő játszhatja, együtt, közösen kell nyerni, nem egyénenként. Különböző terményeket kell előállítani adott idő alatt, ebben össze kell dolgozni, gazdaságokat fejleszteni. Ha sikerül, akkor meg tudják etetni az óriást az „év végén” és jöhet a következő kör, ha nem, akkor az óriás nyert. Előnye tehát abban is áll, hogy - a szokásostól eltérően - csak együtt tudnak nyerni a játékosok.
Turmezei Mónika, a program koordinátora, a játék elkészítésének folyamatáról elmondta: „Az alapötlet egy előrehaladottabb fázisában készült egy egyszerű demo verzió, amit elkezdtünk tesztelni, majd nemsokára elindult a gyártási folyamat. A játék alapillusztrációját iskolánk diákja, Kürtössy Ottó 10.-es szerkezetlakatos csinálta. A kézzel rajzolt képeket Hegedűs Csaba digitalizálta, és elkészítette a végső grafikai verziót. Ezután matricák készültek belőle, és ezt kasíroztuk fel a dobozokra (amihez a doboztesteket a Keller&Mayertől kaptuk ajándékba), és kartonokra. A dobókockákat az asztalosok készítették, forrasztópákával égették bele a számokat. A terményeket jelző apró alkatrészeket szintén Kürtössy Ottó rajzolta, majd Sóti Bendegúz 10.-es szerszámkészítő diákunk AutoCAD-ben megrajzolta, lézervágóval kivágtuk. Jelenlegi színüket pácolással nyerték.”
Az iskolai díszpéldányhoz készült egy fadoboz, amit szintén az asztalos diákok csináltak, lakkoztak.
A Piatnik egy-egy komoly társasjátékkal (Montego Bay) támogatta a programot, amit a résztvevőknek és az iskolának adtak. Hegedűs Csaba szakmai pedig Értem a pénzem nevű, legújabb történelmi-gazdasági játékából ajándékozott a gödi szakiskolának. Ez a játék nem került kereskedelmi forgalomba, és csak iskolák kapnak belőle. A jellegéből adódóan kifejezetten a történelemórákon lehet használni kiegészítésként.
A társasjáték június 22-i bemutatásán részt vett Pintér György, Göd alpolgármestere, aki elmondta: „Egyszer azt tanácsolták, hogy olyan nőt vegyek feleségül, akivel tudok együtt táncolni. Én azt kívánom Nektek fiúk, hogy mindig legyenek olyan barátaitok, társaitok, akikkel tudtok együtt alkotni és tudtok együtt játszani.”
A Társas tehetség elnevezésű, a második féléven átívelő program részeként a játékot fejlesztő diákok háromnapos kiránduláson voltak Nagymaroson, ahol együtt főztek, játszottak, s hajóztak is.

Besze Erika, Piarista Szakképző Iskola, Göd

Rák, ez a jó kezdőszó vezeti be az olvasót Esterházy Péter naplója első lapján új életébe. Majd a mondat teremtette csöndben beszélni kezd: ismerjük és nem ismerjük ezt a hangot, mely hol távolról szól, hol közelről, játszik, fürkész, olvas, imádkozik, és néha szinte énekel annak a másiknak, aki ott benn fészkel. Aztán meg-megsötétedik, és kedvetlenül elhallgat. Napokra. Mit lehet tenni, ha a test, amely addig mindenestül a munkát szolgálta, egyszerre az írás ellen fordul? Hogyan rögzíti napjait az író, akinek minden műve valóság és költészet szétszálazhatatlanságára épül? Mi történik az ontológiai derűvel, amikor a halálos betegség mindennapi gyakorlattá válik? Megírható-e szerelemként a hasnyálmirigyrák? Nem egyszerű történet.

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló. Magvető Kiadó, 2016.

Június 6-án jelent meg Esterházy Péter legújabb könyve a Magvető Kiadónál. Az író októberben vallott betegségéről, gyógyulásáért Facebook-oldal is indult, a Magyar Íróválogatott pedig a pályáról üzent neki. Új kötetének a Hasnyálmirigynapló címet adta, a könyvből megjelent részletek tanúsága szerint pedig valóban egy naplószerű olvasmánnyal van dolgunk, melynek központi témája a betegség.

Meggyes János piarista tanár 1916. június 29.-én született Budapesten. Eredeti neve Mülter János Antal. Édesapja, Mülter János zenész volt, édesanyját Becker Katalinnal hívták. Az I. kerületben laktak és a Fehérsas téri általános iskolába járt.

A Fehér Sas tér (Fehér sas tér) a budai Tabán egyik közterülete volt 1936-ig, mikor a városrészt területrendezés miatt lebontották. Korábbi nevei: Krakkerplatz (Krakker tér), Weissadlerplatz, 1874-től 1936-ig Fehér Sas tér. A Fehér Sas utca, a Hosszú utca (később Hadnagy utca), Árok utca, a Czipő utca és az Aranykakas utca és a Jakab lépcső közötti területen feküdt. A tér közepén állt egykor a szégyenoszlop, a legenda szerint ide kötötték ki régen a tolvajokat, bűnösöket és a csaló árusokat. A valóságban azonban egy olajlámpás tartóoszlopa volt az, amit pellengérnek hívtak. A Fehér Sas tér 3. szám alatt volt található a Zsolnay-kerámiákkal díszített Polgári Iskola. Nos, ebben az érdekes iskolában volt kitűnő tanuló Meggyes János.
1926-ban került a Budapesti Piarista Gimnázium első osztályába és végig a nyolcadikig ide is járt. Bizonyítványa szerint jeles és jó eredményei voltak. Érettségit 1934. június 5.-én tesz és ebben az évben volt a bérmálkozása is. A Piarista Rendbe lépett 1934. augusztus 27-én. 1935-től 1941-ig teológiát tanult a Rend főiskoláján. 1936.-tól a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi karára iratkozik be éspedig latin – német szakra. Ez évtől használja a Meggyes nevet.
Nem volt könnyű döntés számára a Rendbe való belépés. Később a Mi Piaristák újságban így emlékezik: Én az örökfogadalom előtt kis híján kiléptem a rendből, mégpedig az akkori szellem miatt akkor a Kalazantínumban nagyon elharapóztak a nacionalizmus szél¬sőséges formái. Harmincnégyben érett¬ségiztem, tehát ez olyan harminchét- harmincnyolc körül volt. Hiába magyaro¬sított, aki magyarosított - az én nevem is magyarosított -, azért is sváb maradt, aki sváb volt, és az ellenségnek számított. És én akkor úgy gondoltam, az ünnepélyes foga¬dalmam előtt, hogy minek fussak én olyan szekér után, amelyik nem akar fölvenni. És ezt elmondtam a prefektusnak. Ő okos volt, és azt mondta: azt csinálok, amit akarok, de ha kilépésemnek ez az egyetlen oka, akkor emiatt ne lépjek ki, mert ez el fog múlni. És igaza lett!

1939. szeptember 8-án tett ünnepélyes fogadalmat, majd 1941. június 15-én szentelték pappá. Tanári oklevelét 1941. május 15.-én kapta meg és munkáját a debreceni Piarista Gimnáziumban kezdte meg, mint helyettes tanár. Még ebben az évben rendes tanári kinevezést kap és 1947.-ig Debrecenben marad. 1947/48.-ban Tatán találjuk.
Közben azonban lezajlik a II. Világháború. Meggyes János 1943-tól 1945-ig tábori lelkész. 1945-től két és fél évig a Szovjetunióban hadifogoly volt. Ott volt, amikor a szovjet hadsereg elfoglalta a budai várat. Így emlékezett rá később:
Ahhoz az évfolyamhoz tartoztam, az 1916-osokhoz, akik elsőként kaptak tábori lel¬készi kiképzést - kezdte vissza¬emlékezését a Tanár Úr. - Ez 1941 nyarán volt. A Ferenc József lovassági laktanyában vettünk részt kéthónapos tanfolyamon mintegy kétszázan; itt minden felekezet képviselve volt. Főként a szolgálati szabályzattal ismer¬kedtünk és egy kis alaki kiképzést is kaptunk.
Tényleges szolgálatra 1943 karácsonya után hívták be, a 155- ös kórházvonatra. Mint tábori lelkész, tartalékos főhadnagyi rendfokozatot viseltem. De ennek a bevonulásnak is külön története van.
Mondhatnám úgy is, hogy önként vonultam be. A rendünk debreceni kereskedelmi iskolájá¬ban tanítottam. Éppen az első érettségire készültünk. Kereske¬delmi-számtan szakos tanárunk már csak egy volt, s őt éppen akkor hívták be. Szóval nagy zavarban volt az iskola. Én akkor fölajánlottam, hogy bevonulok a kollégám helyett így kezdtem meg tehát a szolgálatot, ami 1945 februárjában fogságba eséssel zárult le. A számlánk azonban kiegyenlítődött: ez a kollégám ugyanis az 50-es években éppen annyi időt töltött börtönben, mint én szovjet fogságban..
A fiatal piarista tanár tehát egy kórházvonatra került Ez egy másodvonalbeli kórházvonat volt: a hátországba szállították a sebe¬sülteket, de nem közvetlenül a frontról. Később, ahogy a front előrehaladt, már oda küldték a vonatokat, ahol szükség-volt rá¬juk. Meggyes tanár úr az egész '44-es évet tábori lelkészként szolgálta végig, így a karácsonyi ünnepeket is.
-1944 decemberében Német¬országban voltunk.  Akkor már kitelepítettek magyar kórházakat; mi Würzburg tájára vittünk sebe¬sülteket. Ott már találkoztunk olyanokkal, akik a Rajna-vidék¬ről menekültek az amerikaiak elől.  A hírekből pedig azt is megtudtuk, hogy Budapest bekerítése is csak idő kérdése. A tisztikar és a legénység nagy része pesti volt és természetesen mindenki látni akarta a családját. S mivel én németszakos voltam, engem hasz¬náltak föl annak érdekében, hogy sikerüljön mielőbb hazajutni. Akkoriban egy üveg rummal el lehetett érni, hogy kapjunk egy mozdonyt. Úgyhogy karácsony előtt - huszadika körül - haza is értünk. Először nem akartak been¬gedni minket Budapestre, de a parancsnokunk „bekönyörögte" szerelvényünket előbb Kelenföld-re, majd a Déli pályaudvarra.
A szentestét, és karácsony napját már Budapesten töltötte a kórházvonat személyzete a Déli pályaudvar rendezőrészén, a Mé¬száros utca táján. Meggyes tanár úr mintegy harminc embernek misét is celebrált a vonaton: fegy¬vernyugvás volt, bár korántsem karácsonyi béke.
Eléggé kapkodva csináltuk a karácsonyi ünnepségünket, mert az lett volna a feladatunk, hogy a közeli katonakórházból kivi¬gyünk Budapestről ezer sebesül¬tet De akkor már nem lehetett kijutni Tata irányába, ezért azt mondták, hogy egy páncélvonat segítségével Esztergom felé irányítanak. De a páncélvonat alatt, a Széll Kálmán téren, össze¬törtek a váltók, így mi is bent ragadtunk. A sebesülteket sem tudtuk átvenni. Mindez karácsony napján történt.
Karácsony másnapján már ismét megélénkültek a harcok: a szovjetek elérték a János Kórház vonalát. A közelünkben, a Mészáros utcában volt egy iskola, egy SS egészségügyi század tartózkodott itt. A vonatunkon pedig volt egy szál nyilasunk, egy önkéntes ápolónő, ő állandóan jajgatott, hogy mi lesz vele, hogy bezzeg, a német nővéreket elviszik Buda¬pestről. A parancsnokunk átküld¬te őt a németekhez, hogy hajlan¬dók-e átvenni. Nos, ez lett a vesztünk. Átvették a nyilasunkat, de ugyanakkor így tudták meg, hogy a közelükben van egy jól fölszerelt kórházvo¬nat. Nekik pedig eléggé hiányos egészségügyi felszerelésük volt Alig telt el pár óra, a magyar hadtestparancsnoktól hozták a parancsot, hogy osszuk meg a készleteinket - matracokat, gyógyszereket, élelmiszert stb.- a németekkel.
A magyar kórházvonat parancsnoka nem tehetett mást: teljesítette a parancsot. Ez azon¬ban azt jelentette, hogy 1944 karácsonyától össze voltak kötve a németekkel, együtt élték át Budapest ostromát. Együtt ván-doroltak egyik helyről a másikra, ahogyan a front haladt. _ - Mivel karácsony másnapján már ismét kemény harcok foly¬tak, a Széli Kálmán tér és környé¬ke erős aknatűz alatt volt. áttele¬pültünk Pestre. Úgy tűnt ugyanis, hogy Buda napok alatt elesik. A vonatot ott hagytuk a pályaudvaron, a felszerelésből, pedig amit el tudtunk vinni, azt magunkkal hoztuk. A Mosonyi utcában ren¬dezkedtünk be, átalakultunk tá¬bori kórházzá. Két műtő volt, az egyik a miénk, a másik a némete¬ké. Pár nap múltán azonban innen is el kellett mennünk, mert már a Kerepesi temetőnél voltak a szov¬jetek. A mostani Szabadság tér egyik házának pincéjében műkö¬dött tovább a kórház.
Itt tartózkodtak egészen ad¬dig, amíg a hidakat fel nem rob¬bantották. Az utolsó éjszakán mentek át ismét Budára a Lánc¬hídon, ami kisvártatva szintén megsemmisült.
- Meg sem fordult a fejemben, hogy dezertáljak. A fogságba esésem előtti utolsó éjszakán vilá¬gosan láttam, hogy igenis nekem ott a helyem. Nagy volt az ijede¬lem a magyarok és a németek között is, s az, hogy ott volt egy pap közöttük, sokat jelentett nekik. Hiszen amilyen hírük volt a szovjeteknek, a papoknak kellett volna elsőként eltűnniük. S ránk nagy szükség volt: a rendes papi fel¬adatok ellátása mellett csillapíta¬ni kellett például a sebesültek rémületét. Azután gyakori kérés volt az is, hogy a sebesült helyett én írjak a családnak levelet, mert mondjuk az illető katona nem merte megírni, hogy például el¬lőtték az egyik lábát. De amikor nagy „rohammunka" volt, besegítet¬tünk az ápolóknak is. Sőt katonai feladatunk is volt: mi is adtunk napos tiszti szolgálatot.
A tábori kórház a Mátyás-¬templom alatti barlangrendszer¬ben rendezkedett be. Körülbelül január végéig tartózkodtak itt: akkor jött a parancs, hogy tele¬püljenek át a királyi palotába.
Nagy kaland volt, amíg átér¬tünk a Várba. Azt nem mondtam, hogy a kórházvonatunkon volt egy golyószórós kocsi is, ők védtek minket az esetleges támadástól. Ennek a kocsinak a legénysége a barlangrendszerben rábukkant a Nemzetközi Hálókocsi társaság italraktárára. Mindannyian jól berúgtak, s nem voltak hajlandók átjönni a Várba, mondván: a németek úgyis fölrobbantják - velük együtt - a palotát. A had¬apród őrmesterünk értesítette a Nemzeti Számonkérő Széket, hogy zendülés van nálunk. Ki is jött két csendőr azzal a paranccsal, hogy a lázadó tizedest hely¬ben agyon kell lőni. Én akkor sérüléssel máshol feküdtem, amikor üzentek, hogy baj van. Némi csellel sikerült megmente¬ni a helyzetet: amíg a csendőröket szóval tartottam, a nálunk szolgáló református lelkész „ki¬csempészte" a renitenseket. Amikor kiderült, hogy a „zendülőket" eltüntette valaki, minden¬ki boldog volt, még a csendőrök is, csak én nem. Hiszen ezt a részeg társaságot nekem kellett átvinni a királyi várba.
Nem mertek a pincéken keresztül átmenni a palotába: feljőve a barlangból az éj leple alatt gyalogoltak át az égő várba - szépen, libasorban. Az ostrom utolsó napjait már itt élték át.
- A palotában nagyon sok sebesült volt már. Mi a kabinet¬iroda alatti szinten voltunk, alat¬tunk pedig a főparancsnokság. Előre szaladva egy kicsit az idő¬ben: itt is megfordultam egyszer. A németek kitörése előtt éjszaka Hindy altábornaggyal, Buda magyar parancsnokával is beszél¬tem. A német egészségügyi szá¬zad parancsnoka ugyanis megkér¬dezte tőlem, hogy mi mit fogunk csinálni. Azt mondtam, hogy maradunk, örültek is neki. hogy ott maradunk a sebesültekkel. Hozzátette, hogy értesülése sze¬rint a kórházakat a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá helye¬zik, de érdeklődjem ez ügyben a főparancsnokságon. Ott magával Hindyvel beszéltem, aki akkor már legénységi köpenyben volt, de a „tiszteletemre" levette. Ijed¬temben a hagyományos módon tisztelegtem, holott abban az idő¬ben már a karlendítés volt a hiva¬talos forma. Hindy megerősítet¬te, hogy a nunciatúrán keresztül léptek kapcsolatba a szovjetek¬kel, s azok valóban védelmet ígértek a kórházaknak. Már a nunciatúrán tudtam meg, hogy ennek a feltétele az volt, hogy lefegyverzik ezeket az egészség¬ügyi egységeket, és a sebesülte¬ket. A németek kitörése után ezt elmondtam ott egy német ezre¬desnek. aki először tiltakozott, de azután ő fegyverezte le a sebesült német tiszteket. Amikor össze¬szedte a teremben a fegyvereket, előhúzta a pisztolyát, s főbe lőtte magát. Mintha jeladás lett volna: innen is, onnan is lövések hang¬zottak. Sokan ugyanis maguknál tartották a fegyverüket s inkább az öngyilkosságot választották.
A palota felső szintjei ekkor már égtek, a mintegy másfélezer sebesült viszonylag védett helyen zsúfolódott össze. A napok ebben a két hétben egybefolytak: a sebe¬sültek ellátásával, a róluk való fizikai és lelki gondoskodással teltek az éjjelek és nappalok.
- Mi úgy gondoltuk, hogy két lehetőség áll előttünk. A németek azt mondták, hogy a szovjetek agyonlövik a sebesülteket Ez volt az egyik lehetőség. A másik pe¬dig az volt, hogy tovább működik a kórház, hiszen mit kezdenének a szovjetek ennyi sebesülttel. Eszünkbe sem jutott a harmadik eshetőség: a fogságba esés. Már-pedig ez történt.
Február 12-én éjszaka érkez¬tek meg a szovjetek. A fogságba esés részleteire nem érdemes ki¬térni, az viszont érdekes, mi is történt a sebesültekkel.
Én nem láttam, csak hallot¬tam, hogy a sebesült szovjet fog¬lyokat a megérkező szovjet kato¬nák azonnal agyonlőtték. Viszont tanúja voltam más, számomra megdöbbentő dolognak. Az utol¬só éjszaka a rohamra készülő szovjet alakulatokat felváltották, tehát más csapatok hajtották végre az utolsó támadást Az a szovjet tiszt, aki minket kísért föl a Cita¬dellába - mert először ide zártak minket -, minden útjába kerülő halott szovjet katonába belerú¬gott, mondván: vlaszovisták.* Hogy a fogoly szovjet katonákat miért lőtték agyon? Talán azért, mert az a hír járta, hogy a néme¬tek nem ejtenek foglyokat, tehát ezek - az ő logikájuk szerint - bizonyára kollaboránsok voltak. (A tanár úr nem beszél a német és magyar sebesültekről és civilekről. Gosztonyi Péter leírásából is tudjuk, hogy a kitörés után a Várban visszamaradt, mintegy 12.000 fő napokon belül megsemmisült. A szovjetek nem sok foglyot ejtettek. Sok tömeges kivégzést hajtottak végre.)
(*Andrej Andrejevics Vlaszov volt Sztálin legfiatalabb, és nagyon tehetséges tábornoka. Az ő hadserege állítja meg a németeket Moszkva előtt. A leningrádi blokád során hadseregének egy részével átállt a németekhez. Ennek körülményei nem teljesen tisztázottak. Hadseregével a németek oldalán harcolt Sztálin ellen. A háború után a szövetségesek kiadták a Szovjetuniónak és 1946.-ban Moszkvában kivégezték. Az iratainak jelentős része eltűnt és nem minden esemény deríthető már fel.)
A fiatal tábori lelkész néhány hónapig még magyar földön tar¬tózkodott hadifogolyként, majd 1945 nyarán-Románián keresztül a Szovjetunióba vitték. Több hadifogolytábort is megjárt, míg 1947 nyarán hazatérhetett. A keserű fogolyévek ellenére kelle¬mes benyomásokat szerzett az orosz népről, és sok tapasztalattal lett gazdagabb. Sőt: a nyelvet is megtanulta, amit - mint tanár - a későbbiek során hasznosítani is tudott.
Érdemes azért a Mi Piaristák újságból egy visszaemlékezést is idézni a fogság idejéből.
Hadifogság. [.„] Körülbelül húszan voltunk magyar tisztek egy hatszáz fős tá¬borban. [...] Fegyveres őrök ide vagy oda, egypár hadifogoly kiszökött a táborból és fölbontotta a kolhoz egyik krumplis vermét, és... Ezt persze a kolhoz jelentette a tábor- vezetőségnek, és akkor engem vettek elő. Egy pofonnal kezdték, hogy miért enged-tem ezt. Mondtam, én ugyan nem enged¬tem és nem láttam, és a maguk fegyveres őrei is ott voltak, azok is vigyázhattak volna. De az volt a baj, ugye, hogy ők a kolhozban attól tartottak, hogy megfagy az egész. Én akkor felháborodásomban azt mondtam nekik, hogy adjanak elég enni¬valót a foglyoknak, és akkor nem fognak ilyesmit csinálni. Ha nem éheznek. És ez az éhezni szó az oroszban (amit én egy tan¬könyvből tanultam — egyszer valaki lopott számomra egy tankönyvet az iskolából, ahol dolgoztak) az erősen irodalmi kalamaty volt. Elakadtak azon, hogy honnan isme¬rem ezt a szót, hogy éhezni. Megszelídültek egy kicsit, de nem annyira, hogy ne engem büntettek volna meg. Mert az őrségnek a parancsnoka orosz volt [...]
Tél volt, és ott el lehetett volna pusz¬tulni [...] Vegyesen voltunk, magyarok, né¬metek, harmincan talán. A munkavezetőnk egy örmény volt, szintén száműzetésben. Ő nem volt a táborban, szabadon élt, de ott kellett lennie, nem hagyhatta el a területet ő vitt el minket három hónapos büntető¬munkára beosztottakat, az erdőben egy olyan helyre, ahol a németek már kivágták a fákat, de elszállítani már nem tudták. Úgy¬hogy minekünk a rönkfát csak ki kellett görgetni az út mellé, majd fel a teherautóra (a munka egyébként a biztos halált jelen¬tette volna a kiéhezett foglyok számára), így egész nap ott ültünk a tűz körül és hallgattuk örmény őrünket, aki összeszo¬rított öklökkel, villogó fekete szemekkel szidta az oroszokat. Volt-e három hónapra elegendő kivágott fa az erdőben? Vigyáz¬tunk, hogy ne nagyon teljesítsük a normát, mert akkor észreveszik, hogy túl jó erőben vagyunk. Arra mindig lehetett hivatkozni, hogy ilyen időben és ilyen koszt mellett nem tudjuk a normát teljesíteni. Nekem így is eltört egy bordám [...] Negyvenhét nyarán jöttem haza. Hát ez jó két és fél év fogság.
A hadifogság után még egy évig Tatán tanít, majd az államosítás után két évet egyházmegyei szolgálatban tölt. Az újraindult piarista gimnáziumokban 1988-ig, nyugalomba vonulásáig tanít: 1950-től 1968-ig a budapesti gimnáziumban, 1968-tól 1974-ig Kecskeméten, majd 14 évig ismét Budapesten. Sajátos küldetést jelentett számára, hogy 1952-ben megszerezte az orosztanári diplomát is, s diákjait orosz nyelvre is tanította.
Tudni kell, hogy Meggyes tanár úr, már a háború előtt is szeretett horgászni és a hagyatéka is őrzi, egykori horgászegyesületi igazolványait. Ehhez a hobbihoz kapcsolódik egy kecskeméti történet, amit így mesélt el:
[...] Hosszú ideig nem kaptam egyáltalán útlevelet Aztán Kecskemétre kerültem, és ott egy békepap volt a plébános, akinek az édesanyja is ott lakott a házban. És az egyszer megkérdezte tőlem, hogy: miért nem utazok külföldre – Mert nem kapok útlevelet válaszoltam. Nem kaptam még az NDK-ba se. „Na - azt mondta —, majd szólok annak a rendőrtisztnek, aki a papok ügyét intézi Kecskeméten." És tényleg szólt neki!
Úgyhogy engem egyszer írásban beci¬táltak a rendőrségre. Egy századossal kezd¬tünk beszélgetni, és az első kérdése az volt, hogy mit gondolok, miért nem kaptam én eddig útlevelet. Én tudtam egyet-mást egyik diákom apjától, akivel együtt Mária- kongregációt szerveztünk '48 és '50 közt, és mostanában kiszabadult, attól tudtam, hogy őt azzal vádolták; hogy velem együtt kémkedett az osztrák követség számára. Neki azt mondták, hogy írja alá ezt a vallomást nyugodtan, mert én már aláírtam. De ő nem volt haj¬landó aláírni. Kérte az én aláírásomat, hogy lássa. Hát azt nem tudták produkálni. Most akkor ennek a századosnak is ezt vettem elő, ez látszott a legártatlanabb dolognak. És elmondtam a századosnak, hogy bár én telefonon elég sűrűn beszéltem a svájci követséggel (abban az időben tanítottam ugyanis a svájci követnek a fiát latinra), de az osztrák követséggel az égvilágon soha kapcsolatban nem voltam. Mégis azzal vá¬doltak, hogy az osztrák követségnek kémkedek. Aztán a százados mondja, hogy hal¬lotta, hogy én nemigen foglalkozom mással, csak az iskolában tanítok, és azzal vagyok elfoglalva. Szándékozom-e bekap¬csolódni a békemozgalomba? Mondtam, hogy nem. Én eleve azzal mentem oda a rendőrségre, hogy nekem az útlevél nem ér meg ilyesmit Akkor elkomorult a száza¬dos: Miért nem akar? Mert nekem nem tetszenek azok az emberek, akik csinálják. Akik ötvenhat előtt azt mondták, amit akkor kellett, akik negyvenöt után azt mondták, amit akkor kellett. Hogy higgyek ezeknek? Én nem megyek közéjük. Akkor nagyon elkomorult, mire én azt mondtam, hogy ha én nem kapok útlevelet - bár mint németszakos nagyon szeretnék egyszer kimenni, már csak a nyelvgyakorlás kedvéért is - akkor kiülök a Tisza-partra, horgászok, és közben gondo¬lok magamban egy és mást. Erre fölcsillant a százados szeme: Maga horgászik?  Ki¬derült, hogy ő is. Részletesen megbeszéltük a Kecskemét környéki horgászlehetőségeket [...] Nagy barátsággal váltunk el. Azt mondta, hogy nem rajta múlik, hanem a főnökén, hogy kapjak útlevelet, de ő mindent megpróbál. Megkaptam! És attól kezdve, ha kértem, nehézség nélkül hozzá¬jutottam [...]

Életének utolsó hat évét ágyhoz kötve, szobájában töltötte: súlyos betegségeit csodálatos türelemmel, humorral, alázattal és példamutatóan viselte. Mozgásában is korlátozva volt, a szeme is egyre rosszabb lett. 1992 októberében Regensburgban megoperálták a szemét, de októberben egy ismételt műtétet kellett rajta végrehajtani a budapesti Uzsoki utcai kórházban. Végül is novemberben került vissza a Mikszáth Kálmán térre.
Öregdiákjai, rendtársai és mindenki, aki ismerte, rendkívül szerette, szerették hallgatni hihetetlen történeteit, bölcs okfejtéseit és jellegzetes, fanyar, öniróniával teli humorát.

Meggyes tanár úr 2004. szeptember 7-én, életének 88., szerzetességének 69., áldozópapságának 63. évében távozott az élők sorából. A rákoskeresztúri Új Köztemető piarista parcellájában nyugszik.