2015. december 06., VII. évfolyam 15. szám

 

Adventi elmélkedés 2015. december 11-én, pénteken 17:00 órakor

Kedves Piarista Öregdiákok!

A Magyar Piarista Diákszövetség Budapesti Tagozata Adventi elmélkedést szervez 2015. december 11-én délután 17 órai kezdettel a Piarista Kápolnában.
Az Adventi elmélkedést tartja Szakál Ádám piarista szerzetes, földrajz-történelem szakos tanár, budapesti igazgatóhelyettes "A mai szép időkben!" címmel.
Témamegjelölése: "Napjaink budapesti piarista iskolája: diákok, tanárok, szülők és a ma született Megváltó."

Az elmélkedést szentmise követi kb. 18:15 órai kezdettel, amely után egy-egy pohár borral, az idei év piarista boraival koccintunk.

Időpontja: 2015. december 11., péntek, délután 17:00.
Helyszíne: Piarista Kápolna (bejárat: Piarista Gimnázium, Piarista utca 1.).

Szeretettel várunk minden kedves piarista öregdiákot, családtagjait és érdeklődőt!

Magyar Piarista Diákszövetség
Budapesti Tagozatának elnöksége


Antall József és Mádl Ferenc piarista öregdiákok sírjainak ünnepi koszorúzása

Antall József néhai miniszterelnök halálának 22. évfordulójára emlékezve sírját december 11-én, pénteken 14 órakor koszorúzzuk a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben.

A Magyar Piarista Diákszövetség, annak Budapesti Tagozata és az Antall József Baráti Társaság közös emlékezésén beszédet mond Oberfrank Ferenc, a Diákszövetség elnöke.

Ugyanekkor fejet hajtunk másik elhunyt öregdiáktársunk, Mádl Ferenc volt köztársasági elnök úr sírjánál is.
A néhai neves közéleti személyiségek sírjához emlékezésre és koszorúzásra szeretettel várunk minden piarista öregdiákot!

A Magyar Piarista Diákszövetség Hagyományörző Bizottsága


Meghívó a Diákszövetség 2015. december 13-ai ünnepi szentmiséjére

A Magyar Piarista Diákszövetség 2015. december 13-án, vasárnap a Piarista Kápolnában délután 17:00 órakor kezdődő szentmisén emlékezik meg Antall József miniszterelnökről, a Diákszövetség újjáalapítójáról.

A szentmisére szeretettel hívja és várja a piarista öregdiákokat!

A Magyar Piarista Diákszövetség Hagyományörő Bizottsága


Meghívó a Diákszövetség Óévbúcsúztató ünnepségére

A Magyar Piarista Diákszövetség Óévbúcsúztató ünnepségét 2015. december 29-én, kedden 15 órai kezdettel tartjuk a Magyar Piarista Diákszövetségben.

Szeretettel várunk minden kedves piarista öregdiákot!

A Magyar Piarista Diákszövetség Hagyományörző Bizottsága


Kölcsei Tamás beszélgetése Pomogáts Béla piarista öregdiákkal

Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel a piarista gimnáziumi emlékekről

A középkorúak, de főleg az idősebb generáció számára nem kell bemutatni Pomogáts Bélát. Régebben a TV-ben gyakran láthattuk, de nevével most is gyakran találkozunk – és nemcsak irodalmi berkekben. A számos díjjal (Széchenyi díjjal, a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztjével) kitüntetett híres irodalomtörténész hat éven keresztül az Írószövetség elnöke volt, de egy sereg régebbi és jelenlegi elnökségi tagságának, közéleti szerepének ismertetését hely hiányában mellőzöm.

- Először is köszönöm, hogy az interjú készítéséhez a beszélgetésre – „idegenként” – lakásodra invitáltál. Belépve hozzád szinte mellbevágott hatalmas, példásan rendezett könyvgyűjteményed, jobban mondva méretes könyvtárad lenyűgöző látványa. Hány könyved van?
- Nagyjából harmincháromezer, ezek most már szépen rendbe vannak rakva. Azt tervezem, hogy a könyvtár, majd, ha az Úristen magához szólít, Erdélybe, a Székelyföldre kerüljön. Ezt tavaly be is jelentettem Csíkszeredában, nagy tapsot kaptam érte. Remélem, a könyvek elszállítását valahogy, remélhetőleg állami segítséggel, meg lehet majd oldani.

- És ebből mennyi, amit te írtál és mennyi, amit te szerkesztettél?
- Több mint száz önálló könyvem jelent meg és közel száz olyan antológia, szöveggyűjtemény, amelyet én állítottam össze. Mondhatom, egész életemben dolgoztam, szerencsére az életem is úgy alakult, legalábbis harmincéves koromtól kezdve, hogy mint egy akadémiai kutatóintézet munkatársa ezt megtehettem.

- Úgy tudom, magyar tanár az eredeti végzettséged. De hogyan sikerült a piaristáktól a kommunizmus vad éveiben a tanári szakra bejutni? Az én gimis éveimben (1957-1961) tudomásom szerint szinte senki nem próbálkozott a jogi és tanári szakra jelentkezni – hiszen reménytelen volt a bejutás.
- Nekem ebben szerencsém volt, mert orvos édesanyámnak volt egy olyan meggyógyított hálás betege, aki gyógyulása után érdekemben szólt legjobb barátjának, az ELTE akkori rektorának. Így a rektornak engedélyezett keret jóvoltából felvettek.

- Hát ez tényleg csodának számíthatott akkor a piaristáktól bejutni az egyetemre, bármilyen jól is tanult (és felvételizett) valaki. Biztos vagyok benne, jól tanulhattál a gimnáziumban.
- Végig mindenből jelesem volt, s kitűnő bizonyítványomat nem rontotta le a testnevelésből eredetileg négyesnek szánt érdemjegy, amit Szilágyi Géza tanár úr jelesre javított.

- Nálatok is akkoriban a kosárlabdázás töltötte ki a testnevelési órát?
- Egész órán kosaraztunk, jelzem, én pocsék játékos voltam a „menők” társaságában. Akkoriban az országos középiskolai bajnokság döntőjét a gimink és a szombathelyi csapat játszotta. Ez olyan rendkívüli esemény volt számunkra, hogy pár diák kivételével „illegálisan” az egész osztály kiszökött a döntőre. Győzött is a csapatunk! De a „lógás” miatt Fekete Antal tanár úr, aki különben kiváló tanár volt, szigorú szankciókat követelt ellenünk az igazgatónál, a kényes ügyet Szemenyei tanár úr diplomatikus közbenjárása simította el.

- Mint egykori igen középszerű diák mindig ámulva tekintettem az olyanfajta kitűnő és rendkívüli tehetséggel megáldott osztálytársaimra, amilyen te is lehettél. Gondolom azért a humán tárgyakban erősebb voltál, mint a matekban.
- A reáltárgyakat is szerettem, így a matematikát is, de a magyar mellett a földrajz volt a másik kedvenc tantárgyam. Erősen gondolkoztam azon, hogy földrajzszakos tanárnak megyek.

- Akkor miért nem azt választottad?
- Tudtam, hogy egy földrajzosnak tantárgya jobb elsajátításához sokat kell majd külföldön járni, s erre a kommunizmus éveiben nem láttam lehetőséget. Így a magyar mellett döntöttem.

- De mikor? Már jóval az érettségid előtt?
- Nem. Lényegében csak az érettségi körül döntöttem a magyar mellett.
- Hát nagyon jól választottál. Irodalmi vonalon imponálóan magas csúcsokra jutottál, elég csak arra utalni, hogy sokáig az MTA Irodalomtudományi Intézet vezetőségében dolgoztál, az MTA Irodalomtudományi Bizottság tagja voltál, Széchenyi-díjat és Akadémiai Díjat kaptál, stb.,stb. De térjünk vissza a múltból a régmúltba, a piarista évekre. Egyáltalán miért választottad a piarista gimnáziumot?
Abban az időben nyolcosztályos volt az iskolánk, s gyerekfejjel nem én választottam, hanem szüleim. Ebben talán az is közrejátszott, hogy édesanyám egyik kedvelt kolleganőjének a fia piarista pap volt, édesapám meg rendszeresen – és mindig nagy csodálattal – hallgatta Sík Sándor prédikációit.

- Biztos vagyok benne, hogy kitűnő magyar tanárokat kaptál, akik nagyban meghatározóak voltak a magyar iránti érdeklődésed felkeltésében és főleg annak megszerettetésében.
- Magyar István színes egyénisége, lelkes irodalomszeretete, Fekete Antal nívós nyelvtanórái, a módszeres és logikus gondolkodásra nevelés nagy hatással volt rám és egyáltalán a pályaválasztásomra.

- Ki volt az osztályfőnököd?
- Szemenyei László.

- Mit tanított?
- Földrajzot és biológiát. Neki köszönhetem, hogy a magyar mellett a földrajz lett a másik kedves tantárgyam. Nemcsak mint kiváló tanárt és osztályfőnököt, hanem eszményi cserkészparancsnokot is tisztelhettem benne. Az egyik legkiválóbb tanár volt, akivel életemben találkoztam.

- Ki tanította a matekot? Csak nem Pogány tanár úr, akitől végig rettegtem, – mindig elismerve bámulatos nagy tudását, tantárgya iránti fanatizmusát.
- Péntek tanár úr ugyanolyan – ha még nem szigorúbb - tanár lehetett, de az ő szigora nem párosult heves indulatokkal.

- Kik voltak még a tanáraid?
- Az eredetileg német szakos Meggyes tanár úrról tudtuk, hogy a hadifogságban tanult meg oroszul. De milyen jól! A hittant Medvigy tanár úr tanította, aki az ő kedves, szinte bájos előadásmódjával a korszerű katolikus vallásos gondolkodás irányába terelt bennünket, Maklári tanár úr kémiát tanított, némiképp bohém természetű „művészlélek” volt, aki egyben az énekkart is vezette, s a szolid diáktréfák lelkes méltányolója volt.

- Ki volt a történelem tanárod?
- Gál tanár úr a történelmet úgy tanította, hogy egyszerre a hivatalos tankönyv megtanulása mellett az igazi magyar történelmet is előadta, felkészítve minket arra, ha tanfelügyelő jön, mit is kell „helyesen” felelnünk.

- A gimnáziumból az egyetemre kerülve ott is jó tanuló voltál?
- Végig jeles voltam, csak katonai ismeretek tárgyból kaptam „rossz”, azaz négyes jegyet.

- Aztán megszakadt a kapcsolatod a piarista „közeggel”?
- Egyáltalán nem. 1964-ben megnősülve eskető papom Jelenits István volt. Egykori osztálytársaimmal is megmaradt a kapcsolatom, ha az évek során fellazult is. Közülük megemlíteném a kiváló szobrász Melocco Miklós nevét, valamint a jelenleg is professzorként ténykedő Gyürk István nevét, aki – biztos te is tudod - Ausztráliában volt nagykövet.

- Ráadásul a Piarista Diákszövetségben is kezdetben aktívan vettél részt. Tudom, egy időben a Diákszövetségünk elnökhelyettese voltál.
- Igen. Antall József volt az elnök, én az egyik helyettese.

- Irodalmi vonalon, tehát pályádon is tartottál kapcsolatot volt piar diák „kollegákkal”?
- Igen. Példaként említem, hogy Pilinszky Jánossal gyakran találkoztam hosszas eszmecserék erejéig. Korunk legnagyobb, a világirodalomban is számon tartott költője volt. Sokszor voltam együtt Örkény Istvánnal is Szigligeten az ottani alkotóházban. És persze egykori eskető papommal, a neves hittudóssal és nagy írói tehetségű Jelenits Istvánnal (Pistával) is kapcsolatban maradtam. Nem hallgathatok arról sem, hogy egyik legjobb barátom: Rónay László ugyancsak piarista diák volt, néhány esztendővel alattam, és ugyancsak a piaristák növendéke, majd maga is piarista szerzetes és tanár Lukács László, a Vigília főszerkesztője, aki szintén a szűkebb baráti körömhöz tartozik.

Köszönöm a finom kávét, a dedikált ajándékkönyvet és főleg azt, hogy időt szakítottál erre a – számomra oly kellemes és érdekes – beszélgetésre. Biztos vagyok benne, hogy öregdiák társaink is érdeklődéssel fogják olvasni majd a visszaemlékezéseidből készült beszámolót.

Kölcsei Tamás


Interjú Esterházy Péter piarista öregdiákkal

Kedves Piarista Öregdiáktársaink!

Nem titok a szomorú hír, hogy Esterházy Péter piarista öregdiáktársunk súlyos betegséggel küzd. Tisztelőiként, piarista öregdiáktársunkért imádkozunk, szeretettel gondolunk rá! 
Ezúton buzdítjuk Diákszövetségünk tagjait, hogy minél többen imádkozzatok Esterházy Péter testvérünk gyógyulásáért!

Piarista öregdiák barátsággal
Borián Tibor Sch. P. rendi összekötő és Mikecz Tamás Hírlevél főszerkesztő

„Nekem csak a szavak kellettek” – Interjú Esterházy Péterrel

Pár hónapja, április elején adott nekünk nagyinterjút, éppen Az évek iszkolása megjelenése előtt, közel a 65. születésnapjához. Most beteg. A göteborgi könyvvásárra küldött levelében maga írt arról: hasnyálmirigyrákja van. Azóta, aki csak teheti, ír, üzen, Facebook-csoporthoz csatlakozik, a neki ajánlott Ottlik-esten gondol rá. Egyéb eszköz híján mi ezzel a gesztussal szeretnénk a legjobbakat kívánni. Köves Gábor a júniusi Marie Claire-ben megjelent interjúját teljes terjedelmében közöljük.
Európa-, ország- és irodalomszerte ünneplik az idén 65 éves Esterházy Pétert. Nekünk a nagy tülekedésben személyesen is volt szerencsénk leülni vele: az iszkoló évek és a felnőttségbiznisz mellett a Beatles-szimpátia, Radnóti és a pecsenyezsír is szóba került.

- 1969. Szilveszter. Házibuli. Jelenlévők: Esterházy Péter leendő író, Reén Gitta leendő feleség, anya és borítótervező – és még sokan mások. Olyan Megáll az idő-s bulihangulatot kell elképzelni?
- Kicsit szelídebb bulik voltak ezek, mert hát a Piarista Gimnáziumba jártunk. De ezért volt bennük valami megállazidős, színes, szélesvásznú.
- Zene?
- Én nagyon határozottan Beatles-párti voltam a Rolling Stones-osokkal ellentétben. De nagyon nem voltam heves ellenálló, mert mennyivel jobb egy Rolling, mint mondjuk a Hazy Osterwald Sextett. Ugyanezt gondoltam nagy naivan a rendszerváltozáskor is, hogy majdnem mindegy, jobboldali vagy baloldali az adott párt, a fő az, hogy végre nem a Hazy Osterwald Sextett játszik. Aztán ez kapott egy vajszínű árnyalatot.

- Mindkét interjúkötetben az amerikai professzor asszony, Marianna D. Birnbaum a beszélgetőpartnere. Mióta beszélgetnek?
- 1988–89 táján találkoztunk először, a Hrabal könyvét írtam éppen. Elég zsúrfiúsan megkérdeztem tőle, hogy csak nem családlátogatáson van Budapesten? Mire azt felelte, hogy nem, a családomat Auschwitzban kiirtották. Amire én állítólag azt válaszoltam, hogy nem helyeslem. Innen ered a barátságunk.

- Az első beszélgetőkönyv még elég szemérmes, nem úgy a második. Most már azt is tudjuk, hogy Vicuska fürdése az Egri csillagokból az első gyermekkori erotikus olvasmányélménye. És a többi?
- Elvileg úgy gondolnám, hogy például Mándy Ivánt biztos nem lehetne idesorolni, és mégis, azok a hihetetlen csajok, nők, kisasszonyok, akik felbukkannak nála… És még csak nem is a cukrászdás lányokra gondolok okvetlenül. Vagy ott vannak a klasszikus, Balzac-féle érett asszonyok. A magyar íróhagyományok erotikaügyben szemérmeskedők. Móricz naplóiból látjuk, hogy mi van eltagadva a regényekben, melyekben persze ott a testiség, csak kicsit toporog – a tradícióinknak megfelelően. Nem úgy a mai amerikaiaknál: Philip Roth jót tett a magyar közönségnek, a néven nevezés brutalitása és őszintesége. Updike talán eggyel finomabb. Hogy hochmecoljak egy kicsit: nem sokkal a halála előtt – de hangsúlyoznám, nem ezért halt meg – az Egy nőről írt a The New Yorkerben. Azt bírta mondani, hogy a kortárs irodalom legjobb szexjelenetei vannak benne. Kicsit peckesebben jártam két napig.

- Van önnek egy Thomas Mannt ábrázoló fotója: a nagy német író 25 évesen pózol rajta – erre mondta, hogy sosem lesz olyan felnőtt, mint Mann ezen a képen.
- Sosem érzékeltem igazán a felnőttségemet, aztán hirtelen 65 lettem, de az öregkort se érzékelem. Ez generációs dolog vagy korszakfüggő, ez a bizonytalanság. Épp ma derült ki számomra, hogy Kosztolányi éppen akkor lett volna 65 éves, amikor én születtem. Azt persze nem tudom, milyen következtetést kéne levonnom ebből.

Van egy másik fotó, képeslapként árusították a jobb könyvesboltokban egy időben: ezen ön látható, nyakigláb 35 éves fiatalember, a pelyhedző állú Kornis Mihállyal.
- Ez valami hajókiránduláson csinálódott. Nézze csak meg, hát felnőtt az ilyen? Két örök kamasz, reménytelen esetek ebben a felnőttségbizniszben. De azért azt is igyekszem elkerülni, hogy játsszam a lobogó hajú örökifjút. Ebben nagy segítséget nyújtott a futballozás. Ott az ember nagyon élesen konfrontálódik a korával. Ott 35 évesen már öreg futballista vagy. Ezt mondja a tested minden pillanatban. Fáj konkrétan mindened. Ezt már Csehov is megírta, noha ő nem volt futballista. Vagy titkolta. Grekova: Mije fáj? Platonov: Az egész Platonov. Egyébként nincs konfliktusom a korommal, igaz, örömöm sincs benne. Persze ahhoz, hogy Thomas Mann 25 évesen annyira felnőttnek fessen, kellett az akkori társadalom, ami ennyire felnőtté tette az embert.

- Thomas Mann nagy naplóíró volt. És ön?
- Én nem. De jegyzetelés az van. Mindig van a zsebemben egy darab papír és egy ceruza, csodálkoznék, ha most nem így lenne. Látja? Itt vannak… Amúgy ez egy rémes processzus: a céduláról átírom a közös cédulára, a közös céduláról az egyik füzetbe, az egyik füzetből a másikba, és akkor onnét esetleg valahova bele. Ezt hívják munkának.

- A mosás nem jelent veszélyt a jegyzetfecnikre?
Még együtt vagyunk, én és Gitta, ami azt jelenti, hogy olyan sokszor ez nem eshetett meg.

- Nemrég jelent meg Radnóti feleségének, Gyarmati Fanninak a naplója. Olvasta?
- Most olvasom. Hát, elképesztő. Majdnem olyan, mintha beengedne a közös szobájukba. Mint egy Való Világ-közvetítés. És nagyon sokat elmond róluk is, Radnótiról is, arról a korról, a félelmekről, erről az egész, beinduló fasizálódásról, a háború fenyegetettségéről, a kicsi árulásokról vagy azoknak a megjelenéséről. Én próbálgattam régebben naplót írni, de minden naplóhoz kell valami szempont. Ha ez nincsen, akkor nincsen mondat se, csak odavetett jegyzetek, amikről két hónap múlva már nem is lehet érteni, hogy micsodák. Nekem nem volt ilyen szempontom.

- Szép Ernő híres bonmot-ja a Lila ákácban, hogy most már legyen valaki más a zsidó, mert ő már sokat volt. A kikeresztelkedett Radnótinak ez ideig-óráig sikerült is. Érezte úgy, hogy most már legyen valaki más keresztény, mert ön már sokat volt?
- Hát… nekem már az is jó volna, ha egy kicsit keresztény lennék. Az ugyanis nem egy triviális opció. Annál nagyobb élmény kevés van, mint mikor igazi hívővel találkozik az ember. Nem ezekkel a kirakat- és politikai hívőkkel. A legfinomabb, ha azt mondom rájuk, hogy hányinger. Csak reménykedhetünk a mindenható nagyvonalúságában. Hogy úgy mondjam. De az igazi hívő ember az valami fantasztikus. Akkor lehet látni, hogy ez micsoda nagy szerencse. Hogy a Nádas regényéből vegyem a szót, olyan ez, mint amikor Isten tenyerén ülünk. Ami nem szavatol semmit, csak az egészet. Nem azt mondja, hogy boldog leszel, csak azt, hogy vigyázva van rád. Nagymamám például úgy hitt az Istenben, mint… mint ahogy egy kő van, szóval hogy hogyan is lehetne másképp. Találkoztam egyszer egy fordítónővel, akin ott volt mindig a hitnek ez a derűje. Vagy a piarista tanárom. Egy szerzetesnek mindig nehezebb dolga van, ugye, hogy igazi hívő legyen. Ez a derű a nagy dolog. Ezzel szemben áll a mai buzgó neofiták összeszorított, acsargó szájszéle, ahogy sziszegik, hogy szeretet.

- Mostanában mintha bántanák a kedvenceit: Kosztolányit és Hrabalt a legnagyobb elismerés hangján olykor elküldik a búsba, mint felszínes szócséplőket.
- Kosztolányinál ez az olvasat mindig megvolt. Hrabalt pedig kezdetben Nyugaton valami kocsmai sztorizónak látták csak. Balszerencsés, aki csupán ennyit lát belőlük.

- Hrabalt nemcsak könyvből ismerte: kocsmáztak is.
- Söröztünk. Óvatosan közelítettünk egymáshoz. Nem volt szimmetrikus a helyzet, mert ő bírta az én bizalmamat mindenestül, mert én tudtam, hogy ő kicsoda, de ő nem tudta, hogy én ki vagyok. Voltak pontok, amikor egy kicsit beljebb kerültem a körön. Voltak pontok és voltak sörök.

- Gondolom, kötelességének érezte, hogy lerészegedjen az italozó nagy író társaságában.
- Elvileg az volt az önképünk, hogy nem rúgtunk be. Amikor definitíve tudom, hogy berúgtunk, az eggyel később volt, amikor egy francia kiadóval Párizsban vacsoráztunk. Az Hôtel de Crillon annyira elegáns hely, hogy olyan nincs is. A pincérek mint a francia márkik, az öreg meg valami elképesztő kötött, nem is pulóverben, hanem zakóban volt, aminek a színe csak a Trabant zöldjéhez fogható. A nép egyszerű gyermeke csak libafoszöldnek nevezi az ilyet. És ebben a kötöttségben tudott ő olyan szuverén lenni, de szuverén ide, szuverén oda, egyrészt mindketten sunyiztunk, mert már elígérkeztünk egy másik kiadónak, másrészt elképesztően jó bordeaux-i vörösborok voltak. A mértéktelenség bűnébe estünk. Ő kicsit jobban berúgott, mint én, de rendőrileg nem lett volna jelentősége a különbségnek. Az megint egy szép jelenet volt, amikor hazavittem az öreget. Egy szállodában laktunk, fölvittem a szobájáig, kinyitottam neki az ajtót, és belöktem rajta. Menjél, aludjál! Az szép volt: két részeg kelet-európai a párizsi luxusban.

Kunderával is szövődött valami?
- Találkoztunk, de nem lobogott fel a láng. 

- Egyszer azt írta, hogy a Kádár-kor vesztét a botrányos pezsgő és a trehány töltött káposzta okozta. E mostani rendszerben elégedett a gasztroszínvonallal?
- Sok az új hely, azt nagyon bírom. Az azért kéne, hogy a megbízható középszer megbízható legyen, ne csak a csúcsgasztronómia. De most egy csomó ilyen bisztrószerűség nyílt, ami a kettő között van. De az nem jó jel, hogy időnként alig hallani magyar beszédet az éttermekben.

- Saját bevallása szerint a lábasok mélyi maradékok nem érezhetik biztonságban magukat, ha ön a közelben van, szóval a nagy író a nagy maradékfeldolgozók közé tartozik. A családtagjai többször rajtakapták már konyhai bűnelkövetés közben.
- Hát, igen, teszem azt a pecsenyezsír! Az egészséges étkezés az egy rémálom. Nem is gyakorolom, bár igény – az orvostudomány részéről – lenne rá. Eltekintve attól az elkedvetlenítő dologtól, hogy nem tudok főzni, elég tehetséges evő vagyok. A fesztávom a pacaltól a homárig terjed. Semmi nem idegen tőlem – ami jó. Bizonyos helyzetekben mindig ugyanazokat a történeteket mesélem: Egyszer, egy szép tavaszi napon kiszólt a főpincér, midőn elhaladtam a Múzeum Étterem mellett, hogy most érkezett egy újfajta grappa, ha ezt megkóstolnám. És akkor bementem, délután négy volt, benyomtam a grappát, mindközönségesen a törkölyt, kérdezte a főúr, milyen, mondtam, hogy céljának megfelel, majd felálltam és továbbmentem. Az volt az érzésem, hogy egy fantasztikus városban élek, ahol ismernek és becsülnek, ahol jó élni, ahol jó.

- Ez jobb, mint a Kossuth-díj…
- Ez jobb. Mindig azt szoktam mondani, hogy a legjobb kitüntetésemet a német Feinschmecker magazintól kaptam, ők ugyanis az év haspókjává választottak. Szerintem igazságtalanul, de nem tiltakoztam. A díj egy nagy vacsora volt Köln mellett egy Michelin-háromcsillagosban. Szmokingban.

- A kukoricagölödin, ez a furcsa összetett szó átvonul az életművén. A Michelin-csillagos éttermekben valószínűleg nem kapható.
- Gölődin, hosszú ő. És ezt inkább Petőfitől tanultam, mint a konyhából. De onnét is tanultam, idegen konyhából. Amikor a Harmonia cælestist írtam, lent Szigligeten, az alkotóházban bementem a konyhások közé, és megkérdeztem, milyen olyan ételek vannak, amiket nagy szegénységben készítenek. Langalló, kukoricaprósza vagy mi, ilyeneket tanultam. Nekem csak a szavak kellettek. Vannak azért nekem is rendes élményeim. A kitelepítésről. Eléggé északon voltunk, nem tót vidéken, de már eléggé pálócosan beszéltünk. Én gyerekként így is beszéltem, hosszú á-val. Ott nagyon sok krumpli volt. Így lettem krumplis. Születésnapkor épeszű ember rántott csirkét kér, én meg mindig olajos hagymás krumplit kértem. A testvéreim őrjöngtek. 

A gölődin, hasonlatként elkészítve, az Esterházy – Egy házy nyúl csodálatos élete című mesében is felbukkan. Olyan nagyon magyarra fordította a nyulakat, hogy a szerzők talán rá se ismernének a meséjükre.
- Ezt én a saját könyvemnek tekintem, okkal, azt hiszem.

- Tényleg az édesapjával fordíttatta az első szövegváltozatot?
- Apám akkorra valahogy kipörgött a fordításból, talán még megbízták volna, de nem volt kedve, mindenesetre volt valami üresség körülötte. Én meg kvázi megbíztam. Egyébként ödipálisan is nagyon jó gyakorlat volt. Ő, ugye, nagyon jó fordító volt, meg jól is tudott magyarul. De a nyulas mesénél láttam – és látá az Úr, aki vagyok! –, hogy immár én jobban tudok magyarul, mint ő. A lényeg persze nem az apagyilkosság volt, hanem hogy munkát adjak neki. Még ki is fizettem. Fater, mennyi? Hát, fiam, hány leütés?

Esterházy, a házy nyúl után beszélnünk kell Umbertóról, a házy kutyáról. Mit szólt Umberto Eco, amikor ön a Budapesten elmondott laudációjában az Umberto nevű szőrpamacsot emlegette?
- Figyeltem az arcát, elegánsan viselte. Ténykérdés, hogy a kutyánk azért lett Umberto, mert a gyerekek így próbáltak engesztelni, mert a hátam mögött vették meg a kutyát. Azt gondolták, hogy ha kollegáról nevezik el, akkor enyhül atyai haragom. Atyai haragom nem enyhült, de aztán mégis elszivárgott. Maga a kutya szivárogtatta el, akivel nem keveredtem baráti viszonyba, de elláttam rendesen, és ez mélyebb, mint a baráti viszony. Enni adni valakinek. Nagyon félt a villámlástól, ilyenkor én is vele szenvedtem. Abban volt valami megrendítő. Aztán elkerült Umberto vidékre. Jó dolga volt ott. Amikor évekkel később meglátogattuk, már nem volt fiatal. Az volt a szomorú, hogy nem tudtam százszázalékosan eldönteni, megismert-e.

Lehet, hogy önről is el van nevezve valahol egy házi kedvenc…
- Ékszerteknős nem lennék, de elkényeztetett szobabernáthegyi igen. Vagy egy gonosz óriáskígyó. Aki lenyelte a bernáthegyit. És egyetlen barátja ez az ékszerteknőc. De ez már egy másik történet.
Egy kis extra!

Fotó: Erdőháti Áron
Szerző(k): Köves Gábor
Forrás: http://marieclaire.hu/Kultura/2015/10/12/Nekem-csak-a-szavak-kellettek-Interju-Esterhazy-Peterrel


Adventi szeretetebéd Kecskeméten

A Piarista Iskola és a Szentháromság Plébánia képviseletében adventi szeretetebéd osztásban vettünk részt Katonatelepen, a Mathiász János Általános Iskola tornacsarnokában. A rendezvényt advent négy vasárnapján a Kecskemét Városi Szociális Közalapítvány munkatársai szervezik.

Munkájukba a segítő szeretet jegyében a kecskeméti egyházi, vallási közösségek is bekapcsolódnak. A mostani, advent II. vasárnapi ebédosztáson a pünkösdi vallásfelekezeti közösség valamint a piarista plébánia és iskola működött közre.

A rendezvény programja a következő volt:
Dr. Szeberényi Gyula Tamás alpolgármester úr köszöntötte az ebédre érkezetteket, majd meggyújtotta az adventi koszorún a második gyertyát.
Nagy Attila Sch. P. adventi elmélkedése az ajándékozó szeretet mivoltáról.
A katonatelepi általános iskola citerazenekarainak fellépése.
Szerdi Szilárd pünkösdi gyülekezet lelkészének áldó imádsága.
Közös adventi, karácsony váró éneklés ("Mennyből az angyal...")
Az ízletes vasárnapi ebéd felszolgálása, elfogyasztása a szeretetebéden résztvevők körében.
Mikulás csomagok kiosztása.
A rendezvényen a közösségi szolgálat jegyében gimnáziumunk 7 diákja is részt vett. Köszönjük, hogy rászánták idejüket a rászorulók szolgálatát, megsegítését célul kitűző szeretetebédre.

Nagy Attila SchP ig.


Eltemettük Fórián-Szabó Zoltán piarista szerzetest

Emlékezők sokasága, a gyászoló család, rokonság, rendtársak és paptársak, egyházi és közéleti vezetők, templomi hívek, diákok és öregdiákok vettek végső búcsút Fórián-Szabó Zoltán SchP atyától, a kecskeméti Szentháromság piarista templom plébánosától.

A gyászszertartás az elhunyt lelki üdvösségéért mondott temetési szentmisével kezdődött, amelyen a főcelebráns Dr. Bábel Balázs érsek atya volt. A gyászbeszédet Dr. Jelenits István piarista atya mondta. A temetési szertartást, melynek első része a templomban felravatalozott koporsónál volt, Labancz Zsolt tartományfőnök úr tartotta.
A szertartás a kecskeméti köztemetőben, a piaristák sírboltjánál folytatódott a koporsó sírba helyezésével. A temetési ceremónia befejeztével, a Piarista Templom Liturgikus Kórusának éneke után a nagyszámban megjelentek hosszú sorokban járultak a sírhoz, hogy fejhajtással és a kegyelet virágaival elbúcsúzzanak szeretett tanáruktól, lelkipásztoruktól. A temetés utáni agapé a piarista iskola diákebédlőjében volt.

Nagy Attila Sch. P. 

Forrás és fotók a temetéről: http://kecskemet.piar.hu/hirek/241/6721

Kedves Piarista Öregdiákok, Kedves Piarista Atyák!

Ezúton kérünk Titeket, hogy akik ismertétek, szerettétek, akiknek egykor fizika és/vagy kémia tanára volt, akik rendtársai, barátai voltatok a november 23-án elhunyt Fórián-Szabó Zoltán piarista atyának, amennyiben időtök engedi, írjatok megemlékezést róla, vessétek papírra vele kapcsolatos kedves történeteteket, emléketeket, nyugodtan írjátok meg idézett szentenciáit, hogy az a Diákszövetség következő, decemberi Hírlevél Különszámában megjelenhessen. Aki gondolja, a Tanár Úr által adott becenevével is aláírhatja emlékező sorait.

Fórián-Szabó Tanár Úr a Piarista Rend különleges, igen színes egyénisége volt, egyedi humorral megáldva, akinek mondatai, a kémia és fizika füzeteink hátlapjaira felírt humoros-szatírikus, az élet legkülönbözőbb területein bármikor idézhető gondolatai az évtizedek során szentenciákká alakultak. Éppen ezért külön kérjük, akiknek Fórián Tanár Úr mondatai "rémlenek", "macskakaparással írt" kockás füzetükből kiolvashatóak, rendelkezésükre állnak valahogy, vagy "netántán véletlenül" emlékeikben élnek: küldjék el azokat Szerkesztőségünk email címére 2015. december 10-éig!

Hisszük, hogy az ilyen kiváló humorral és állandó jókedvvel megáldott emberekre soraikkal, kedves gondolataikkal is illendő emlékeznünk. Hírlevél Különszámunk legvégén ezért szeretnénk - egy csokorba szedve - közzé tenni "hírhedtté" vált gondolatait, amelyek mint gyakran mondta "megszívlelendőek és nem pedig átvészelendőek".

Ezúton kérjük azt is, hogy jelentkezzenek Szerkesztőségünknél azon volt diákjai, akik az utolsó vele készített interjúban megemlítésre kerültek, miszerint folyamatosan gyűjtögették szentenciáit, gondolatait. Kérem küldjék el eddigi gyűjtésüket, hogy közre adhassuk azokat.
Aki rendelkezik fotóval a Tanár Úrról (pl. vitorlázásról, kirándÚlásról) kérjük azt is küldje el emailben.

Beküldési határidő: 2015. december 10.
Email cím: mikecz.tamas@mpdsz.piarista.hu

Köszönettel

Szomorúan búcsúzunk tőle: rendtársai, paptársai, rokonai, tanítványai, ápolói és a Szentháromság Plébánia hívei.

R. I. P.


Felsőoktatási tájékoztató Kecskeméten

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemről érkeztek előadók végzős gimnazista diákjainkhoz, hogy az egyetemek, főiskolák világáról adjanak tájékoztatást, különösen is saját intézményük képzési rendszeréről, lehetőségeiről.

Előadóink voltak:
Dr. Kovács György piarista öregdiákunk a Pázmány Péter Egyetem Jogi Karáról
és Tompa Zsófia egyetemi oktató, a PPKE Bölcsészet és Társadalomtudományi Kar Vitéz János Tanárképző Intézetétől.

Köszönjük szépen előadásukat, egyetemük bemutatását!


Jubileumi Kiállítás nyílt Nagykanizsán

Idén 250 fennállását ünnepli a nagykanizsai Piarista Iskola. Ebből az alkalomból a Thúry György Múzeum, a Piarista Iskola és a rendtartomány központi levéltárának szervezésében új, időszaki kiállítás nyílt a Kiskastélyban. A látványos tárlat az intézmény történetét mutatja be korabeli fotók, szöveges dokumentumok, illusztrációk s rengeteg érdekes tárgyon át, érintve a kezdeteket, az újraindulást és napjainkat is. Bemutatja, hogyan is éltek a korai és az azt követő időkben, milyen módon tanítottak azt itt élő piarista szerzetesek és világi tanárok.

A tárlat megnyitóján Száraz Csilla múzeumigazgató és Nyeste Pál SP, a jubiláló iskola igazgatója köszöntötte a megjelenteket. „Ma már igazán sikeres az intézmény, egyre többen iratkoznak be iskolánkba. Korábban csak elemi iskola, később nyolc osztályos iskola, majd hat és nyolc osztályos gimnázium működött. Jelenleg általános iskola, gimnázium, kollégium, sőt óvoda alkotja az intézményegyüttest.”- mondta el Nyeste Pál piarista tanár, az iskola igazgatója.
Ezt követően Dénes Sándor polgármester emelkedett szólásra, aki beszédében kiemelte, hogy e kiállítás tanúbizonyságot ad arról, hogy a piaristák – jelmondatukhoz híven – mindig a kegyességre és a tudományra nevelték a jövő generációt. „Kiváló nevelő munkájáról mindig messze földön híres volt a kanizsai piarista iskola, amely mind a mai napig meghatározza a város erkölcsi életét és arculatát. Olyan kiváló hírességek is koptatták e padokat, mint pl. a haza bölcse, Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály.” – mondta el a polgármester.
Dénes Sándor beszédét követően az önkormányzat nevében emléklapot adott át Nyeste Pál atyának a 250 éves évforduló alkalmából.
Az új kiállítás igazodik az intézmény szellemiségének kettős arculatához: az egyik fele ugyanis a tanárok életét, tudományos és lelkipásztori munkáját mutatja be, a másik pedig a diákok mindennapjait. Dr. Koltai András, a Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltárának vezetője, a kiállítás egyik megálmodója és rendezője érdekes és izgalmas történetekkel is szolgált tárlat-nyitó beszédében az 1765-ös alapítástól az 1948-as államosításig.1950-ben az ÁVO eltávolította a szerzeteseket az intézményből, s a tanítás 40 éven át szünetelt. Dr. Koltai András ellenpontként az aktív cserkészélet virágkoráról is beszélt, amikor a szerzetesek még együtt teniszeztek a diákokkal.

A Kunics Zsuzsa és Dr. Koltai András által rendezett kiállítás 2016. január végéig fogadja az érdeklődőket.

Fotóalbum: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.10154387777512738.1073741876.1...

Fotó és szöveg (helyi médiumok tudósításait is felhasználva): Szathmáry Melinda, Piarista Rend Magyar Tartománya


Beszámoló a Mosonmagyaróvári Jótékonysági Bálról

Piarista jótékonysági bál

2015. november 21-én 18. alkalommal rendezték meg a Mosonmagyaróvári Piarista Iskola immár hagyományosnak tekinthető jótékonysági bálját.

A hagyományt 1995-ben Pályi Gábor piarista igazgatósága idején az igazgató úrral együttműködve teremtette az akkori kollektíva, amelyből ki kell emelnünk Kiszelka Marianna ny. igazgatóhelyettest, aki a kezdetek-kezdetétől vállán viselte ennek a komoly, sok munkát igénylő, olykor hálátlan feladat együttesnek a terhét.
Ennek az évről évre megrendezett társadalmi eseménynek az elsődleges célja, hogy az iskola a piarista szellemhez híven segítse a hátrányos anyagi helyzetben lévő diákokat. A támogatás melyet ebből a forrásból az iskola diszkréten ám hatékonyan nyújtani tud, azt a célt szolgálja, hogy az osztálykirándulások, a nyári táborok, és a több napos lelki gyakorlatok mindenki számára elérhetőek legyenek. A bál továbbá lehetőséget nyújt a város polgárai számára, hogy miközben kulturáltan szórakoznak, segítsenek abban, hogy azon tanulóknak is legyen mire visszaemlékezni, akik kevesebb szerencsével kezdték az életet.

A hagyományos célkitűzések mellett, az idei bál az oktatás minőségének javítására is irányult, oly módon, hogy az intézményben már jelenlévő interaktív táblák használati értékét jelentősen megnöveljék, új, jó minőségű hangszórók vásárlásával. Örömmel tudatjuk, hogy az idei jótékonysági bál is eredményesen zárult, a források az említett célokra így elérhetőek lettek.
Az esemény hagyományosnak tekinthető módon a 8.-os diákok táncvizsgájával kezdődött, amely hivatalosan a tanulók első bálozásának is minősíthető a mosonmagyaróvári piarista berkekben. A diákok, miután a több mint 370 főnyi vendégsereg előtt bizonyították a tánctudásukat, felkérték szüleiket és tanáraikat is. Öröm volt nézni az alkalomhoz illő öltözetben, színvonalasan szórakozó fiatalokat, akik az iskola konzervatív értékrendjéhez méltóan tudták magukat jól érezni.
A táncvizsga után az iskola dolgozói és a rendház piaristái műsorral kedveskedtek az összegyűlteknek. Az előadás oldott hangulatú, humoros hangvételű volt. Megcsodálhattuk Dr. Bubó rendelését (Vereb Zsolt atya), a tanárok kórusát és a „hat tyúk tavát”, 8 férfi tanár tökéletessé érlelt koreográfiájában A jelenlévő öregdiákoknak, és szülőknek nem kis derültségre adott okot a hétköznapokban szigorú tanárok és piaristák által előadott bensőséges műsor. A siker - mint minden évben - elsöprő volt. Az előadás után következett a vacsora, a tánc, valamint az elmaradhatatlan tombola. A támogatók által nagyszámban felajánlott ajándéktárgyak többféle módon találtak gazdára. Volt hagyományos tombola, de idén sorjeggyel is indulhattak a bálozók a tombolatárgyakért. A jelentősebb értékű felajánlásokért emelt árú sorsjegyek vásárlásával, valamint árveréses úton is versenghettek az adakozni vágyók. A sorsolás után még hajnali 3 óráig állt a bál.

Ezúton is köszöni minden résztvevő a fő szervező, Kiszelka Marianna munkáját, aki a rendezvény keretében bejelentette a főszervezői tevékenységtől való visszavonulását. Nélküle természetesen egy hasonló minőségű esemény szervezése nehezebb lesz, mint eddig, de a mosonmagyaróvári piarista iskola folytatja a hagyományt, és minden bizonnyal a kollektíva jövő évben is szeretettel várja a kedves régi és új bálozóit.


Kihirdették a keresztény értelmiségiek társadalmi szerepéről szóló pályázat díjazottjait

December 4-én kihirdették a Vigilia folyóirat „A keresztény értelmiségiek szerepe korunk társadalmában” címmel kiírt pályázatának díjazottjait a Sapientia Főiskola dísztermében. Lukács László főszerkesztő szerint a pályaművek közös gondolkodást indítottak, lehetőséget teremtettek a párbeszédre.

A nyolcvanéves folyóirat pályázati kiírására nyolcvan pályamű érkezett. Idén két irányban is tágították a megszólítottak körét – tudtuk meg Lukács László főszerkesztőtől: a 30 év alattiak számára junior kategóriát hirdettek, és ökumenikusan is megnyitották a pályázatot.
Várnai Jakab OFM, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora köszöntőjében azt a kíváncsiságát fogalmazta meg, vajon a Vigilia pályázatára érkezett dolgozatok mennyire tudták elkerülni a korunkban oly divatos jelszavakban való gondolkodást.
Képesek-e túllépni ezen, és fel tudnak-e tárni szellemi tartalmakat? – vetette fel az intézmény rektora.
Az eredményhirdetést Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek, a bírálóbizottság elnöke és a pályázat fővédnöke nyitotta meg. Az érsek a pályázatot kiíró Vigilia 80 éves fennállása feletti örömét kifejezve úgy fogalmazott: a 40-50 év átlagéletkort megélő folyóiratok között matuzsálemnek számít a katolikus kiadvány. Mellette rendszerek változtak, életerejét megmaradása mutatja. A pályázat témája kapcsán kifejtette: a hit nemcsak bizalom, hanem igazságok elfogadása is, az értelem meghódolása Isten előtt. Az értelmiségi lét feladata, hogy az értelem megközelítésében is megtalálja az Istenhez vezető utat. Úgy vélte, a pályamunkákban világosan tetten érhető az útmutatás igyekezete.
Lukács László piarista szerzetes összefoglaló értékelést adott a beérkezett pályaművekről. A Vigilia főszerkesztője a pályázat témájáról elmondta, míg két évvel ezelőtt kiírt országos pályázatuk a hit évéhez kapcsolódva a hit szerepére kérdezett rá, addig idei kérdésfelvetésük a hit hordozóinak, megszólaltatóinak szerepét helyezte a középpontba. Lukács László rámutatott: egy meghatározott csoport, az értelmiség szerepvállalását vizsgálták, kiindulva abból a feltételezésből, hogy ennek a rétegnek kiemelt feladata a reflexió, a valóság gondolatokba, szavakba foglalása.
A pályamunkák jelentőségét megfogalmazva a főszerkesztő hangsúlyozta: elindítottak egy közös gondolkodást, lehetőséget teremtettek a párbeszédre. Azt bizonyítják, hogy mind a keresztény, mind az értelmiségi lét életforma, melynek sajátos eleme a reflexió, az önreflexió. Az értelmiségi mindezt közösségben, hivatástudattal, felelősen teszi, az egyház és a társadalom szolgálatára készen, törekedve a párbeszédre, a társadalmi békére, a konszenzus megteremtésére az egyházon belül is.
Formai szempontból értékelve a munkákat Lukács László négy típust különített el: érkeztek klasszikus értelemben vett tanulmányok, saját érvelésű gondolatmenetet leíró, hivatkozások nélküli munkák, önéletrajzi ihletésű vallomások, valamint egy-egy kezdeményezést, mozgalmat bemutató írások.
Vigilia főszerkesztője a dolgozatokból idézve áttekintést adott arról is, hogyan láttatják a pályázók a keresztény értelmiségi helyét és feladatát a társadalomban és az egyházban. Rámutatott: a keresztény értelmiség és a nem hívő értelmiség között sok az azonos vonás. A kereszténység egy másfajta szemléletmóddal nézi a társadalmat, tudományt, kultúrát. Ezt a többletet jelölhetjük a transzparencia, transzcendens látásmód szavakkal. Ily módon a keresztény értelmiségi „az önmagán átszűrt transzcendentális beállítottsággal reflektál a kor társadalmi jelenségeire, visszásságaira, és kijelöli a gondolkodás irányát. A dolgozatok egyik részét az értelmiségi lét pesszimista diagnózisa jellemzi: testileg-lelkileg megfáradt, visszahúzódó, elbizonytalanodott, meggyötört hittel élő embert írnak le, aki napi megélhetési gondokkal küzd. Nemcsak a szegény a reményvesztett, hanem az értelmiségi is. A helyzetüket optimistán értékelők a közösségben megélt kontraszttársadalom, az egyházközségben élő közösség értékét emelték ki”.
Mit tehet egy-egy keresztény ember? – idézte Lukács László a dolgozatokban gyakorta feltett kérdést. – A feladatvállalás fő területe a társadalmi igazságtalanságokkal való szembenézés, a  homo politicus christianusként való fellépés, ami a keresztény ember közéleti aktivitását hangsúlyozza, rámutatva, hogy a politika az új evangelizáció fényénél új távlatokat nyithat. Az értelmiségi feladata eszerint, hogy az emberi teljességet és a közösséget építő folyamatokat hívja életre, és mint a társadalom lelkiismeretének hangja, szeretetből kötelezze el magát a közösség szolgálatára.
A beérkezett pályaműveket négytagú bírálóbizottság értékelte: Boór János, aMérleg folyóirat alapító főszerkesztője; Fabiny Tibor, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára; valamint Jelenits István és Lukács László piarista szerzetesek. A bizottság elnöke Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek, a pályázat fővédnöke és támogatója volt.
Először a junior kategória díjazottjait hirdették ki: első helyezést ért el Hidasi Márk, akinek pályaművét Fabiny Tibor értékelte, második helyezett lett Bencsik Csilla, dolgozatát Jelenits István mutatta be, a harmadik helyezett Wappler Ádám munkáját pedig Boór János ismertette.
A felnőtt kategória első helyezettjét, Görföl Tibort Fabiny Tibor méltatta, a második helyezett Kamarás Istvánt Boór János. A harmadik helyezést két pályázó érte el megosztva: Komáromi László és Bujdosó Ádám, munkáikat Jelenits István és Lukács László ismertették. A díjakat Bábel Balázs érsek adta át.
A junior kategória nyertese, Hidasi Márk a humor teológusát mutatta be, aki egy lehetséges szerepet vállal; önálló, eredeti módon kérdez és gondolkodik. Ő az Istenről beszélő, rá hallgató, őt követő ember. Tanúbizonyságot tesz, de csendben is tud lenni, figyel és tanul. A pályamunkában a humor mint életigenlő valóságértelmezés és életprogram jelenik meg. „Telibe talált szavak” – értékelte Fabiny Tibor az írást. 
Felnőtt kategóriában Görföl Tibor Docta Ignorantia jeligéjű dolgozatát ugyancsak Fabiny Tibor értékelte. Méltatta a szerző idegen nyelvű szakirodalomban való jártasságát. Rámutatott: a pályamű szerves része a kritika, de nem a tiltakozás a meghatározó benne, ennél fontosabb a pozitív tanúságtétel. A szerző elgondolkodtat, meghív az együtt gondolkodásra, de meg is kérdőjelezi a kapott válaszokat, és újabb, még jobb kérdéseket fogalmaz meg.
A szellem keresztény embereinek gyötrelmes feladatuk van – mondta a díj átvétele után Görföl Tibor. – Nincs kész recept a Szentírásban, ami utat mutatna, hogy eligazodjunk az adott kor égető kérdései közepette. A szellem keresztény emberének vállalnia kell a bírálatot, az elutasítást, a kritikát.
A kereszténység óriási perspektívát nyújt. A probléma abban áll, hogy a kor leszűkíti ezt a perspektívát, a keresztény embernek pedig azt kell felmutatni, ennyi nem elég. Figyelem, szorgalom szükséges ahhoz, ha ezt a leszűkítő szemléletmódot akarjuk bírálni. De mindenekelőtt ismerni kell, amit kritikával illetünk – hangsúlyozta, hozzátéve: mindezt a nagyvonalúság és tisztelet jegyében kell gyakorolni.
Az egyház belső kritikájával kapcsolatban úgy vélte: először saját berkeinken belül kell rendet tennünk, mert tele vagyunk „látens eretnekséggel”, olyan modellek alakítják az életünket, melyek ellentétesek a kereszténységgel. Akár konzervatív nagypolgárok vagyunk, akár kispolgárok, leszűkítjük az életünket. Életformánk és elveink tarthatatlanok. Részkérdésekkel bíbelődünk, holott az egészre kellene nyitottnak lennünk.
Nincsenek kész megoldások, automatikusan nem ad választ a keresztény hit. Feladatunk, hogy a keresztény üzenet és a konkrét valóság közötti szakadék felett hidat teremtsünk: új együttműködési formákat, új kapcsolatokat keressünk a jószándékú emberekkel. Merjünk meglepőek, újítók, eredetiek, kreatívak lenni – hangoztatta Görföl Tibor. Végül a művészet méltatlanul elfeledett jelentőségére emlékeztetett, és arra figyelmeztetett, keresztény értelmiségiként viselkedjünk „emberi módon”, cselekedjünk az irgalom, a jóindulat alapján. 

Fotó: Lambert Attila, Metanoia
Szöveg: Trauttwein Éva/Magyar Kurír


Bemutatták az év Piarista borait

Hagyományteremtő céllal első ízben 2009-ben hirdetett versenyt borászatok, pincészetek számára  a Piarista Rend Magyar Tartománya, hogy nevezzék be boraikat arra a válogatásra, melyen a nyertes különlegesség egy éven át viselheti a „Piarista bor” címet.

Egy szakértőkből és a piarista rendhez köthető tagokból álló zsűri (Rohály Gábor, a zsűri elnöke, Nyeste Pál Sch. P., Freund Tamás agykutató, Niszkács Miklós, a Magyar Bor Akadémia elnöke, Oberfrank Ferenc, a Piarista Diákszövetség elnöke) vakkóstolással, 100 pontos rendszerben értékelte a borokat, s állította fel íz, zamat, szín és illat alapján pontozva a rangsort. Ez a megmérettetés más, mint a hagyományos borversenyek – fogalmazta meg a díjazottakat bemutató sajtótájékoztatón Rohály Gábor borlovag, a Magyar Bor Akadémia alapító tagja.
Hernády Zsolt piarista öregdiák, a borválogatás ötletgazdája és szervezője hozzátette: a piarista bor más kritériumoknak is meg kell, hogy feleljen: „…akár betegeket gyógyítson, akár műértő gyomrot igazándi lelkesedésre hozhassa, akár a szerkesztői tollat hosszabb cikkek írására izgassa…” – idézett Somhegyi Ferenc SchP tartományfőnök 1877-ben írt leveléből. Röviden ismertette, milyen fontos szerepet játszott a piarista rend életében a borászkodás. A rend magyarországi megtelepedésével egy időben megindult a borászat, az 1800-as években pedig már palackozták is a szerzetesek boraikat. Ezt törte derékba 1945: a kommunista rendszer felszámolta a nagybirtokokat, s megszüntette a piarista borászatot is. A rendszerváltáskor a rend ezt nem tudta folytatni, de nem is akarta, így született meg a gondolat, hogy a borászatok versenyén jöjjön létre a piarista bor.

A borászat egy rend életében több, mint egy finom nedű előállítása, hiszen a bor az eucharisztia egyik központi eleme – emelte ki Hernády Zsolt. A borválogatás esetében fontos szempont, hogy nemcsak egy kedves emléket elevenítenek fel, az a céljuk, hogy értékes borokat válasszanak ki „Az év Piarista bora” címre.
Van miért versengeni – emelte ki Rohály Gábor, milyen jótékony hatással bír a termelőkre a piaristák által meghirdetett borválogatás. A versengés más szempontokról is szól, más a győztes bor sorsa, mint egy szokványos borversenyen. Megkapja a címkén a „Piarista bor” feliratot, és a piarista család életének része lesz. A korábbi években jól választottunk, a fogyasztói visszajelzések ezt mutatják – mondta a hazai borkultúra meghatározó alakja. Rohály Gábor méltatta a szerzetesi jelenlétet a borászatban: a szerzetes számára mind az előállítás, mind a fogyasztás Isten nagyobb dicsőségére történik.
Labancz Zsolt SchP tartományfőnök örömét fejezte ki, hogy a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, a szerzetesség szellemi képzési központja ad helyet a rendezvénynek. Amikor 2015-ben Magyarországot választotta az egyetemes káptalan helyszínéül a piarista rend, első ízben kilépve a megszokott olasz, spanyol területről, 25 ország piarista közösségeinek képviselői – szerzetesek és a rendhez kötődő világiak – ünnepi asztalára került a piarista bor, s vált ezzel világszinten ismertté ez az egyedülálló magyar kezdeményezés.
A közelmúltban tartott Piarista Pedagógiai Napokra a piarista bor címkéje kiegészítő feliratot kapott. „Tanulásra nyitottan” – hirdette a megújulás fontosságát a magyarországi piarista intézményekben tanító négyszáz pedagógus számára. Az elöljáró rámutatott: a tanulás nem pusztán értelmi, hanem egzisztenciális folyamat is – egy másik személy felé nyitunk, s így alakulhat ki egy barátság, egy igazi kapcsolat. A piarista bor nemcsak egy szép hagyomány hordozója, hanem meghív a nyitottságra, a barátságot teremtő tanulásra – fogalmazott az elöljáró.
A köszöntők után Labancz Zsolt átadta a díjazottaknak a kitüntető oklevelet. A 2011-es carmenère-ével nyertes Molnár Pince és a 2012-es cabernet sauvignonjával nyertes Canter Borház képviselője vehették át az elismerést.
A rendezvény után Labancz Zsoltot arról kérdeztük, hogyan kapcsolódik a tanítórend tevékenységéhez ez a borverseny. A tartományfőnök válaszában elmondta: „Ha rákérdezünk, kapcsolódik-e alapküldetésünkhöz, azt kell válaszolnunk, közvetlenül nem. Az induláskor bennem is volt idegenkedés, szükséges-e ez, de ahogy teltek az évek, megerősödött bennem, helyesen döntöttünk. Ugyan az oktatáshoz nem kötődik, de a piarista világunkhoz igen. Mindazok, akik munkánk révén kapcsolódnak hozzánk, örülnek annak, hogy a piarista név kötődik a borhoz is, s valamiképpen a kötetlenebb szórakozás világába is bekerül a piarista név, élmény és gondolatok. Így egy tágasabb világban, a közösségalkotás keretében megtalálja a helyét a bor.”

Információk és a borok elérhetősége a www.piaristabor.hu és awww.piarista.hu honlapon.

Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír
Szöveg: Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Teljes cikk és képgaléria: http://www.magyarkurir.hu/hirek/bemutattak-az-ev-piarista-borait-2015


Rorate misék a budapesti PIÁRBAN!

Várunk szeretettel a budapesti rorate miséken!

Kedden és csütörtökön 6:30-kor iskolai rorate mise lesz.

Várunk szeretettel!


A jószívű püspök Szent Miklós ünnepe - december 6. (Dr. György Attila:

A mai Törökországban, Patara városában született és mint Myra püspöke halt meg 350 körül.
A karácsony előtti idő kedves eseménye a Mikulás várása és érkezése. December hatodikán korábban ébredünk és örvendezve fogadjuk a különféle ajándékokat, amelyek a Mikulás puttonyából számunkra is előkerülnek. A piros csizmák és egyéb csokoládéfigurák heteken át az ablakokban hirdetik az ajándékozó szeretet örömét.

Ha azonban megkérdezném, hogy tulajdonképpen ki is az a sokat emlegetett Mikulás bácsi, sokan talán nem tudnának válaszolni. Egyesek azt gondolják, hogy a Mikulás olyan mesebeli alak, mint Háry János vagy János vitéz. Akik ezt gondolják tévednek. A Mikulás, helyesen Szent Miklós püspök nem mesebeli alak, hanem valóban élt a II. század fordulóján. Kis-Ázsiában, Myra városának volt a püspöke, híveinek szerető lelkiatyja.
Mikor az Úr Jézus a földön járt, sokan és szívesen hallgatták tanítását. Történt egyszer, hogy hallgatói között megjelent egy gazdag ifjú. Igen tetszett neki is Jézus tanítása. Milyen boldogok lehetnek az apostolok, gondolta magában, akik állandóan élvezhetik Jézus szerető közelségét! Most az Úr éppen az örök életről kezdett beszélni. Igaz, a gazdag ifjúnak jó dolga volt, de ő is tudta, hogy a földi élet nem tart örökké. Hiába van sok pénze, a halált el nem kerülheti. Ezért érdekes Jézus ígérete: aki benne hisz, örökké élni fog. Ez különösen tetszett a gazdag ifjúnak.

Dr. György Attila: Advent 2. hete, vasárnap (2015. december 6.)

A gyerekek az udvaron játszottak. A frissen esett, tapadós hóból szép hóembert készítettek. Sárgarépa volt az orra, szén a szeme, lyukas fazék a kalapja. Nagyapó kiégett pipáját is a szájába nyomták. Mikor elkészültek a nagy munkával, vidáman körültáncolták a hóembert. Közben kinyílt az ajtó és nagyapó így szólt az unokákhoz: elég volt a játékból, gyertek be, mert hamarosan megérkezik a Mikulás! Már a szomszéd utcát járja. A huncut Magdi Jancsihoz hajolt és fülébe súgott valamit. Meg is hallottam, hogy mit súgott. Bizonyára megint János bácsi lesz Mikulásnak öltözve. Tavaly is megismertem a hangjáról.

A gyerekek már az ajtó előtt álltak, de ott nagyanyóba ütköztek. Erélyes hangon rájuk szólt: Jól törüljétek le a lábatokat! Itt a kissöprű, ezzel tisztítsátok le egymásról a havat! Mikor mindezzel elkészültek, bementek a szobába. Letelepedtek az öreg cserépkályha mellé, ki-ki a saját székébe. Az asztalon fehér terítő és egy üveg bor a Mikulás bácsi számára. Nagyanyó az ablak mellett ült és harisnyát javított. Nagyapó leült és a gyerekek tudták, hogy most mese következik. De szépen tudott mesélni nagyapó! A gyerekek sokszor éjfélig is elhallgatták volna.
– Nemsokára megérkezik a Mikulás és elhozza nektek ajándékait.
Magdi meglökte Jancsit és rákacsintott. Nagyapó azonban tovább folytatta a mesét, mintha semmit sem látott volna.
– Amíg azonban megérkezik a Mikulás, szeretném elmondani nektek, hogy tulajdonképpen ki is ő és miért kapnak tőle minden esztendőben ajándékot a gyermekek?
– Nagyon, nagyon régen, kb. 1600 évvel ezelőtt született a kisázsiai Patára városában egy kisfiú. Jámbor szülei: édesapja Epifánius és édesanyja Johanna, sokat imádkoztak érte Istenhez. Végre imádságuk meghallgatásra talált és talán mondanom is fölösleges, hogy mennyire örültek az újszülöttnek. A kisfiú a keresztségben a Miklós nevet kapta. Nem tudom, hogy igaz-e vagy sem, lehet, hogy kedves mese, legenda csupán, mely azt tartja, hogy a kis Miklós szerdán és pénteken napjában már csak egyszer szopott, így már csecsemőkorában megtartotta a böjtöt.
Évi ezt már nem bírta megállni nevetés nélkül. És mert a nevetés éppoly ragadós, mint az ásítás, a többiek is nevetni kezdtek. Nagyapa is mosolygott a bajusza alatt. Megtömte a pipáját és megvárta, míg csend lesz. Majd így folytatta: Mikor Miklós nagyobb lett, gyakran eljárt a templomba ministrálni. Szívesen olvasgatta a bibliát is. Még egészen fiatal volt, mikor meghaltak szülei. Igaz, szép vagyont örökölt tőlük és így nem kellett éheznie. A Szentlélek sugallatára azonban elhatározta, hogy szétosztja vagyonát a szegények között és Jézus követésének szenteli életét. Jótékonykodását a szomszédjával kezdte. Ez egy elszegényedett nemesember volt és három leányával éldegélt nagy szegénységben. A sok nélkülözés és nyomorúság már csaknem a bűn útjára sodorta a leányokat. Mikor erről Miklós értesült, elhatározta, hogy segít rajtuk. Éjnek idején a szegény szomszéd házához lopódzott és a nyitott ablakon keresztül bedobott egy zacskó aranyat a szobába.
Jancsi szeme ennek hallatára felragyogott. Hű, ezt velünk is megcsinálhatná a Mikulás! Mindjárt vennék rajta egy kerékpárt.
– Csend legyen gyerekek, szólt közbe most már nagyanyó is. Nagyapó pedig tovább mesélt: Mikor reggel a szegény ember fölébredt és megtalálta a zacskó aranyat, táncolni kezdett örömében. Hiszen most már volt miből megrendezni legnagyobb lánya számára a lakodalmat. Persze, még hátra volt a két kisebb lány is. Ezért Miklós újra megismételte előbbi jócselekedetét. A harmadik alkalommal azonban a szegény ember résen volt és elhatározta, hogy meglesi jótevőjét. Mikor Miklós harmadszor is megjelent a szegény ember háza előtt, a pénzes zacskó csörrenésére fölébredő ember utána szaladt és így szólt hozzá: állj meg jó ember és engedd meg, hogy az arcodba nézzek! Leborult előtte és így mondott köszönetet a gazdag adományért.
Közben Myra városában meghalt a püspök. Az új püspök megválasztására sok pap és püspök jött a városba. Volt közöttük egy tudós és jámbor életű főpásztor, akit társai is nagyra becsültek. Ő arra biztatta társait, imádkozzanak a Szentlélek segítségéért, hogy jó és arra méltó embert válasszanak Myra város püspökévé. Történt aztán, mikor nyugovóra tértek, az előbb említett jámbor püspök a következő szavakat hallja: holnap reggel szentmise előtt álljatok a templomajtóba! Az első ember, aki a templomba lép és Miklós a neve, ő legyen az új püspök! Reggel a püspök elmondotta társainak a különös üzenetet. El is határozták, hogy engedelmeskednek a bizonyára Istentől származó utasításnak. Másnap reggel valóban Miklós lépett elsőnek a templomba. A püspökök feltartóztatták és a neve után érdeklődtek. Miklós alázatosan meghajtotta a fejét és így válaszolt: kicsiny szolgátokat Miklósnak hívják. Több se kellett a püspököknek. Azonnal megragadták és a püspöki székbe ültették. így lett Miklós szinte akarata ellenére Myra város püspöke.
Jancsinak nagyon tetszhetett a történet, mert olyan figyelmesen hallgatta nagyapó szavait, hogy a szája is tátva maradt. A huncut Magdi ezt észrevette és a zsebében talált cuclit Jancsi szájába dugta. Nosza, lett erre kacagás! Még a szigorú nagyanyó is elmosolyodott. Jancsi pedig füle tövéig elpirult és alaposan megrángatta Magdikánk copfját. Szerencséd, hogy a Mikulást várjuk, mert különben alaposan elraknálak – mondotta Jancsi bosszankodva.
– No, gyerekek, hát nem akarjátok, hogy tovább mondjam Szent Miklós történetét?
– De igen!
– Akkor hagyjátok abba a nevetést és a veszekedést!
Történt egyszer, hogy a tengeren hatalmas viharba került egy hajó. Végső szükségükben a hajósok Miklós püspökhöz folyamodtak közbenjárásért.
– Isten szolgája, ha igaz, amit rólad beszélnek, segíts rajtunk! És íme, még abban az órában a segítségül hívott püspök megjelent a hajón. Odalépett az evezősökhöz, megigazította a vitorlákat és hamarosan elcsendesült a tenger háborgása. Majd éppoly észrevétlenül mint jött, eltűnt. Mikor a hajó utasai szerencsésen partot értek, azonnal a templomba siettek. Itt fölismerték Miklós püspökben megmentőjüket. Eléje járultak tehát, hogy megköszönjék segítségét. Ő azonban minden köszönetet elhárítva így szólt hozzájuk:
– Nem, nem én, hanem erős hitetek és Isten kegyelme segített rajtatok.
Nagyanyó új cérnát fűzött a tűbe. Közben az egyik cérnagombolyag legurult a földre. Magdi azonnal felugrott és bebújt az asztal alá. Mikor újra le akart ülni a helyére, Jancsi kihúzta alóla a széket. Nem esett ugyan nagyot Magdikánk, de valamennyien jót nevettek égnek álló lábai láttán. Jancsi arcán pedig ott ragyogott a káröröm, hogy sikerült a cucliért visszaadnia a kölcsönt.
– Többet nem tetszik tudni a Mikulás apóról – kérdezte most Éva nagyapától?
– Dehogynem! Ha csendben lesztek, tovább mondom a történetet.
– Az egyik esztendőben rossz termés volt és az éhség beköszöntött Myra városába is. Az egész környéken nem lehetett búzát kapni. Az egyik nap aztán hírül hozták Miklós püspöknek, hogy gabonaszállító hajók érkeztek a kikötőbe. Miklós püspök azonnal a hajósokhoz sietett és arra kérte őket, hogy adjanak a gabonából éhező híveinek.
– Sajnos atyám, ezt nem tehetjük – válaszolták a hajósok. A gabonát Alexandriába kell szállítanunk és hiány nélkül le kell adnunk a császár raktárában.
– Megértelek titeket, de most mégis hallgassatok rám. Tegyétek azt, amit mondok és Isten nevében ígérem nektek, hogy semmivel sem lesz kevesebb hajótok rakománya! A hajósok végül teljesítették a szentéletű püspök kérését. Milyen nagy volt a meglepetésük, amikor Alexandriában a kirakodás után saját szemükkel láthatták, hogy semmi sem hiányzik a rakományból. El is mondták az ottani híveknek ezt a csodát, amit Miklós püspök kedvéért cselekedett az Isten.
– Milyen érdekes, szólalt meg Éviké! Tavaly, mikor az elsőáldozásra készültünk, a tisztelendő atya is ilyesmiről beszélt.
– Igen, igen, tette hozzá Jancsi, a csodás kenyérszaporításról.
– Mi is történt akkor?
– Az Úr Jézus úgy megszaporította az öt kenyeret és a két halat, hogy ötezer ember jóllakott vele.
– Én azt hittem nagyapó, hogy ilyet csak a jó Isten tud megcsinálni – mondotta János.
– Hát jól is gondoltad. A hajó rakományát nem Miklós püspök szaporította meg, hanem az ő kérésére a Jóisten tette ezt.
A konyhából most valami zörgés hallatszott. A gyerekek felfigyeltek. Talán a Mikulás jön. Magdi kiszaladt, de mindjárt vissza is jött. A Cila cica lökte fel az egyik fazekat. Ez csörömpölt.
Nagyapó nagyot szívott a pipájából és tovább mondta a történetet.
– Egy ázsiai nép fellázadt a rómaiak uralma ellen. A császár három legkedvesebb hadvezérét küldte a föllázadt nép leverésére. Még a nevükre is emlékszem: Nepotianus, Ursus és Apilio volt a nevük. Útközben viharba kerültek és a tenger éppen Myra városának közelében sodorta őket a partra. Midőn erről Miklós püspök tudomást szerzett, azonnal meghívta a három hadvezért asztalához. Mikor megtudta, mi járatban vannak, akkor arra kérte őket, hogy ne engedjék meg katonáiknak a rablást és erőszakoskodást. Miközben beszélgetnek, hírnök jön és jelenti a püspöknek, hogy három becsületes és ártatlan lovagot halálra ítéltek. Siessen, akkor talán még megmentheti életüket. Nosza, erre útnak indult Miklós püspök és a három hadvezér is vele ment. Az utolsó pillanatban érkeztek. A három lovag bekötött szemmel már a vesztőhelyen térdelt és a hóhér fölemelte pallosát, hogy lesújtson az ártatlanokra. Miklós azonnal a hóhérhoz lépett és kivette kezéből a pallost. Kioldozta a lovagok kötelékét és a kormányzó palotájába sietett. Ez alázatosan, mézes-mázos szavakkal köszöntötte a híres myrai püspököt. Miklós azonban kemény szavakkal támadt reá:
– Te Isten ellensége, te a törvény megszegője vagy! Hogyan mersz szembenézni velem? Kapzsiságod miatt akartad ezt a három lovagot meggyilkolni. Vagyonukra áhítoztál! Följelentelek a császárnak.
Csak akkor enyhült haragja, amikor a kormányzó megbánta bűnét és megígérte, hogy ilyesmi többé nem történik.
Nem sokkal ezután, a három hadvezér megköszönte a szíves vendéglátást és engedelmességre kényszerítette a föllázadt népet. Ígéretükhöz híven, minden fölösleges vérontást és rablást elkerültek. Mikor hazatértek, a császár nagy tisztelettel fogadta őket. Megirigyelték ezt a császár körül lebzselő hízelgők és vádat emeltek a három hadvezér ellen. A fővádló terjesztette elő a panaszt, miszerint a három hadvezér szégyenletes dolgokat híresztelt a császárról. Az uralkodó hitt a vádaknak és kihallgatás nélkül halálra ítélte hűséges embereit. A börtönben kétségbeesve készültek a halálra a vezérek. Mitévők legyenek? Hogyan bizonyítsák be ártatlanságukat? Ekkor Nepotiánusnak eszébe jutott Miklós püspök, aki az ő jelenlétükben mentette meg három ártatlan lovag életét. Ezért buzgó imádsággal ők is a szentéletű püspök segítségét kérték. Ez nem is maradt el. Még az éjszaka megjelent a püspök a császárnak és így szólt hozzá:
– Miért vetetted börtönbe három hűséges emberedet és miért ítélted halálra, holott ártatlanok? Ha fölébredsz, azonnal engedd szabadon őket! Ha ezt nem teszed, kérni fogom Istent, hogy háború pusztítsa országodat, amelyben te is életedet veszted.
– Ki vagy te, aki éjnek idején palotámba jössz és ilyen keményen beszélsz velem? – kérdezte csodálkozva és bosszankodva a császár.
– Én vagyok Miklós, Myra városának püspöke.
Még ugyanazon éjszaka megjelent Miklós püspök a császár tanácsadójának is.
– Szerencsétlen ember, mi örömöd telik abban, hogy ártatlan embereket börtönbe zárattál és halálra ítéltettél? Siess, gyorsan, amíg nem késő és mentsd meg az ártatlan hadvezérek életét! Ha ezt nem teszed, férgek lepik el testedet és házad is összeomlik.
– Ki vagy te, hogy így mersz fenyegetni engem? – kérdezte ingerülten a császár tanácsosa.
– Ha tudni kívánod, hát megmondhatom, én vagyok Miklós, Myra város püspöke.
Reggel, midőn a császár és tanácsosa találkoztak, mindketten elmondták különös álmukat. Látták, hogy nem közönséges álomról van itt szó. Ezért azonnal kihozatták a börtönből a három hadvezért és a császár elé vezették.
– Miféle varázslással értétek el, hogy én és tanácsosom ugyanazt álmodtuk az éjszaka? – kérdezte tőlük a császár.
– Nem vagyunk mi varázslók, de nem érdemelünk halálbüntetést, mert ártatlanok vagyunk.
– Ismertek-e egy Miklós nevezetű püspököt?
Ekkor a halálraítéltek egymásra néztek és magukban hálaimát mondtak Istennek és megköszönték Miklós püspök közbenjárását. Ezután elmondták azt a sok csodálatos dolgot, amit Szent Miklós püspökről hallottak és jómaguk is láttak.
A császár meghatódva hallgatta szavaikat, majd így szólt hozzájuk:
– Menjetek, szabadok vagytok! Köszönjétek meg Istennek és Miklós szolgájának szerencsés megszabadulásotokat.
Nagyapó elhallgatott. Kialudt pipáját gyújtogatta és füstkarikákat eregetett.
– Nagyapa kérem, hol lakik most a Miklós püspök bácsi? – kérdezte a még óvodás Klárika.
– Hol lakik? Azt hiszem ezt nem lesz nehéz kitalálnotok. 343-ban halt meg és jelenleg az olaszországi Bari városában nyugszanak csontjai. Lelke azonban ma is él Isten országában.
– Hát ha meghalt, akkor hogyan hoz ajándékot nekünk?
– Kislányom, a jó emberek még haláluk után is folytatni tudják jótékonykodásukat. Így tett és így tesz Miklós püspök is.
– A legenda szerint egy gazdag kereskedő is a csodatevő Miklós püspök tisztelői közé tartozott. Arcképét kiakasztotta szobájában és gyakran kérte segítségét. Mikor egyszer hosszú útra indult, így szólott Miklós püspök arcképéhez:
– Rád bízom atyám a házat, vigyázz mindenre, amíg visszajövök!
A kereskedő elutazott. Távollétében rablók törtek be lakásába és mindenét elvitték. Csak Miklós képét hagyták a falon. Mikor aztán a kereskedő visszaérkezett, szemrehányást tett a püspöknek:
– Miklós úr, hát nem rád bíztam egész házamat utazásom előtt? Miért nem védted meg a rablókkal szemben? Ezért most meg kell bűnhődnöd! Ezzel már le is vette a falról a képet és alaposan megostorozta. Ezután érdekes dolog történt. Alighogy a rablók szétosztották egymás között a zsákmányt, megjelent Miklós püspök és így szólt hozzájuk:
– Nézzetek rám és lássátok sebeimet, az ostorcsapásokat, amelyeket miattatok kaptam. Gyorsan vigyétek tehát vissza az ellopott holmikat! Ha nem teszitek, kiderül bűnötök és valamennyien akasztófára kerültök.
– A rablók csodálkozva kérdezték: ki vagy te?
– Miklós vagyok, Isten szolgája, akit miattatok vert meg a kereskedő.
A rablók ekkor megrémülve vitték vissza az ellopott holmikat és elmondták a kereskedőnek különös látomásukat. Erre a kereskedő is elmondta, hogy mit tett Miklós püspök arcképével. A csoda láttára a rablók megtértek.
Ma is ő biztatja jó példájával az embereket, hogy megajándékozzák szeretteiket. A mai Mikulások mind az ő követői, akik által tovább folytatja jótékonykodását. Amint azonban hallhattátok, Miklós püspök nemcsak a szegények és ártatlanok védelmezője volt. Erélyesen föllépett a gonoszokkal szemben. Ezért van virgács a kezében, amit a rossz gyerekek kapnak tőle.
– Pszt… figyeljetek csak –, hallgatott el nagyapó. – Jön valaki.
A gyerekek izgatottan felugráltak székeikről. Kinyílt az ajtó és prémes bundában, piros süveggel a fején, nagy kosárral a hátán belépett a Mikulás.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
– Mindörökké ámen – válaszolták megilletődve a gyerekek.
– Úgy hallottam, hogy jó gyerekek vagytok. Ezért eljöttem hozzátok is, mint Miklós püspök követe.
Ezzel már le is vette válláról a hatalmas kosarat és kirakta az asztalra ajándékait. Volt ott piros csizma, csokoládé Mikulás, cukor, dió, mogyoró. Aztán megrázta virgácsát és a gyerekek felé suhintotta. Azok ijedten a nagyapához bújtak.
– Panaszt is hallottam rátok! Magdi a múlt héten új táskáján szánkázott le a dombról! Jancsi gyakran torkoskodik és belenyal a lekvárosbödönbe. Évi igen szeret füllenteni. No, meg a tanulás se megy valami fényesen. Amint látjátok, mindezt én is tudom.
– Biztos a nagyanyó árulta el – suttogta Magdi a megszeppent Jancsinak.
Közben a Mikulás leült az asztal mellé és nagyapó borral kínálta. Magdi kíváncsian nézegette és azon törte a fejét, ki lehet az idei Mikulás? Annyi biztos, hogy nem János bácsi. Őt megismerte volna a hangjáról. Egyszerre csak a cipőjére tévedt a tekintete. Ejnye, a napokban kit is látott ilyen cipőben? Megvan! A Mikulás nem más, mint a szomszéd Takács bácsi.
Úgy látszik az idén ő vállalta ezt a szép tisztet, hogy a Mikulás ajándékait kiossza az utcában lakó gyermekek között.