A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

Előző Hírlevelünk kiküldésekor, 2015. június 18-án reggel kaptuk a szomorú hírt, hogy elhunyt dr. gyóni Zlinszky János piarista öregdiák, ügyvéd, egykori alkotmánybíró, a Magyar Piarista Diákszövetség alapítója és első elnöke, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának alapító dékánja, a Magyar Katolikus Jogászok Krisztushívők Társulásának tagja, római jog professzor, sokak jó barátja, szerető édesapa és nagypapa, volt diáktárs.

Sokunkat megrázott halála, mert mélyen tiszteltük, szerettük, barátunknak tekintettük. Nyugodtan mondhatjuk, igazak rá a másik piarista diák Gyurkovics Tibor versének szép sorai: "Nem félek a haláltól. / Megállok vele szemben. / De amikor lesujt rám, / Isten, ölelj meg engem." János Bátyánk nem félt a haláltól. Sokszor mondogatta az utóbbi hónapokban, hogy "ennyi idősen már készen kell állni a megjelenésre Isten előtt". Krisztus értékrendje szerint élt, hitt az üdvözülésben, hitte, hogy a Jó Isten magához öleli a nemes harcot megharcolókat, a hitet megtartókat és a pályát megfutókat. Pár nappal ezelőtt megállt a halállal szemben, amely lesujtott rá. Hisszük, a Jó Isten magához ölelte. Az égben pedig már várták szeretett barátai: Bittsánszky Géza, Radnay József, Bánrévy Gábor, Békés Imre és Pálinkás György, a Pázmány Egyetem mennyei karának tagjai, közülük többen piarista öregdiákok is voltak, ugyanakkor Diákszövetségünk elhunytjai is, többek között Antall József, Mádl Ferenc, Szűcs Ervin és Osváth József.

Diákszövetségünk első elnöke előtt Hírlevél Különszámmal kívánunk fejet hajtani. Köszönet mindazoknak, akik felhívásomra laudációt, emlékezést küldtek Szerkesztőségünkbe.
Ajánljuk figyelmetekbe az alábbi videókat:
- gyászmiséje Dabason: https://www.youtube.com/watch?v=2-ZuzseB8Qg
- temetési szertartása Dabason, a Zlinszky utca kriptájában: https://www.youtube.com/watch?v=BHvKw6qjfeo
- híres előadása, Jézus pere: https://www.youtube.com/watch?v=ZtV1LU2_8C8
- beszéde a Világjogi konferencián: https://www.youtube.com/watch?v=v2Vm3ZA7iv0
- beszéde Diákszövetségünk 25. jubileumán: https://www.youtube.com/watch?v=O6WbfmdpK4s

Nyugodjék békében!

Borián Tibor Sch. P. rendi összekötő és Mikecz Tamás Hírlevél főszerkesztő

Uram, hiszem, hogy mindöröktől fogva
Ki van jelölve már az én helyem,
Hogy életemnek megszabtad útját,
Uram, hiszem, hogy terved van velem!

Kis hangya helye - egy a milliók közt?
Egyszerűen tégla templomod falán?
Hajódon egy szeg? egy betű a könyvben?
Vagy szőlőben egy munkás kéz talán?

Uram, akarok állni ama helyen,
Amelyre szántál, önként, szabadon,
Legyen derűs bár, vagy sötét az élet,
A Te nevedben állni akarom!

S ha többre hívnál, építőmesternek,
Hajókormányhoz, azt is köszönöm!
Tudom, hogy nehéz lesz akkor az éltem,
De Te segítesz, hisz Érted küszködöm!...

Uram, add kérlek, hogy boldogan éljek,
Tebenned hívőn, szépen, szabadon,
Dalos lélekkel nyugodtan dolgozzam
Új életet keltve a romokon!

Add, hogy együtt sokan dícsérjünk Téged
Boldog magyarok: annak, ki megáld
Minden munkánkban az Ő békéjével,
Zengjük a forró hála himnuszát! 

De Uram, hogyha más életre szántál,
Én szívesen veszem keresztedet,
S ha megsegíted ezt a gyönge vállat,
Én akarlak követni Tégedet!

... Uram, hiszem, hogy megszabtad a helyem,
Mutasd meg nékem, kérlek, hol van az,
S én addig akarok ott csendben állni,
Míg egyszer majd Te el nem szólítasz!

Manréza, 1948.

Papp László 1946-os osztályában tanult Zlinszky János piarista öregdiáktársunkat, egykori jogászprofesszorunkat kérdeztük szövetségünk megalakulásáról. Személyes emlékeiről és a „folyamatosság” fontosságáról mesél, teszi ezt a tőle megszokott hitelességgel, hiszen a piaristáknál végzett két fia és négy unokája, de már édesapja, sőt dédapja is. Szavain keresztül elénk tárul a múlt, a kommunizmus nehéz korszaka és az enyhülés évei, majd a rendszerváltoztatás. Megelevenednek az egykori tanárok, osztálytársak, barátok, köztük a megalakulásban társai, Antall Jóska és Jelenits Pista, ahogy ő nevezi őket. 

Mikecz Tamás: A diákszövetség létrehozása a ’80-as évek végén még a puha diktatúrában sem lehetett könnyű. Melyek professzor úr személyes élményei, emlékei a megalakulásról? 
Zlinszky János: A piaristák a kommunizmus évei alatt is működhettek, tehát folyamatosan voltak piarista tanárok és diákok Pesten. Két fiam is ott végzett, aztán négy unokám, mint ahogy anno édesapám és már a dédapám is, tehát szoros családi közös kötődésünk volt az iskolához. Papp László 1946-os osztályában végeztem, vele baráti-családi kapcsolatokat ápoltunk. Ebből adódott, hogy amikor negyvenéves korom környékén visszakerültem a jogászi pályára, én lettem a rend jogtanácsosa, és ameddig az Alkotmánybírósággal ez nem került ellentmondásba, addig ezt a tisztséget be is töltöttem. Nem volt sok perünk, mert az ember inkább behúzta a nyakát akkoriban, és örült, ha az állam nem foglalkozik vele, de ez is állandó kapcsolatot jelentett a renddel, amellett, hogy családunkból is szinte folyamatosan járt valaki az iskolába. Jó kapcsolatot ápoltam több piarista atyával is, egyrészről azokkal, akik még az én időmben tanítottak: Öveges professzor matematika- és fizika-, illetve Ohmacht Nándor egykori hittanárommal. Másrészről azokkal, akikkel így vagy úgy ismertük egymást: Jelenits Pistával, aki több évvel alattam járt, de mint idősebb aktív diákra emlékezett rám, vagy Havas Istvánnal, aki öcsém osztálytársa volt. Az éppen odajáró gyerekek szüleivel – akik közül rengetegen voltak egykor piarista diákok és ápoltak kapcsolatot valamelyik tanárral – évnyitókon, rendezvényeken és szülői értekezleteken találkoztunk; velük aránylag könnyű volt így, legalább áttételesen kapcsolatot tartani. Szűk volt ez a kis katolikus kör, viszont összetartó. És bár a piaristák sohasem voltak politikailag exponált rend, bizonyos szempontból mértéktartó szemléletet tanítottak, s kiálltak olyan értékek mellett, amelyek mellett mi is. Ez az állandó kapcsolat a renddel okozta, hogy az enyhülés éveiben, amikor könnyebben lehetett ilyen címen kapcsolatokat teremteni vagy támogatást szerezni a „piarista maffiában”, már megvoltak a személyes kapcsolatok, nem kellett keresni őket.

M. T.: „Piarista maffia”, Antall József örök érvényű mondása. Vele hogyan kerültek egymás mellé?
Z. J.: Antall Jóska tipikus értelmiségi volt, pár évvel alattam tanult Vékey Károly osztályában, egészen az államosításig. Édesapja nagybátyám mellett – aki az elnöki osztály vezetője volt – dolgozott a belügyben. Jóska apja ott volt tanácsos. Jóska az unokaöcsémnek osztálytársa volt, tehát onnan is volt családi-ismeretségi kapcsolat. Sokszor nyaraltak együtt a balatonlellei üdülőben is. 1956 után Jóska múzeumi vonalon vészelte át a következő korszakot. Feleségem is muzeológus volt, s a nagyapja, sőt a dédapja is orvosprofesszor, tehát orvostörténeti vonalon is sok közös kapcsolatunk volt – mondhatom, szakmai kapcsolat révén is kapcsolódtunk egymáshoz. Én ekkor már ügyvédként praktizáltam, tehát a közélethez eleve volt közöm, és hivatalos jogosultságom volt hozzászólni, Jóska pedig erről a tudományos vonalról tudott itt-ott segíteni. Ez nem jelentett szoros társadalmi kapcsolatot, nem is nagyon kereste az ember akkoriban, már csak azért sem, mert a rendőrség mindig érdeklődött iránta. Közben is szívesen foglalkoztam ifjúsággal, általában a gyermekeim osztálytársait, barátait és a rokonságbelieket vittem kirándulni, szerveztem nekik beszélgetéseket. Így amikor akkorák lettek, és abban a világban éltünk, amelyben a közéleti nevelésnek célja és értelme volt, igen fogékonyak voltak ezen témák iránt. Aztán elérkezett a szabadabb szólás lehetősége, és az erős kontroll is engedett valamit a 80-as évek végén. Akkor jött az elképzelés: próbáljunk meg olyan semleges vonalakat keresni, amelyek nem vezetnek rögtön ütközéshez, de összevezetik azokat az embereket, akik a szólás és gondolkozás szabadsága szempontjából egyetértenek. Jóska ötlete volt, hogy ilyen lehetne a Piarista Diákszövetség. Neki, minthogy éppen nem volt piarista diák gyermeke, inkább a tanárokhoz való kapcsolatai révén jött az ötlete. Egyébként folyamatosan készült arra, hogy amikor lehetőség nyílik rá, politikai-közjogi vonalon be tudjon kapcsolódni a jogállam bizonyos jobbra tolódásának szervezésébe. A múzeumi igazgatói szoba pedig elég békés hely volt arra, hogy ne minden kerüljön ki onnét. Bizonyos dolgokat el lehetett mondani egy orvostörténeti előadás keretében is, amik esetleg semlegesebben hangzottak. Így történt, hogy először Jóskában merült fel a szervezés igénye. Felkereste Jelenits Pistát, aki hozzá közelebb járt az iskolában, mint hozzám, pedig rendfőnökként velem – mint jogásszal – állandó kapcsolatban volt. Így bevontak az alapítói munkába, megmondandó, meddig lehetne elmenni, s tegyük ezt minél kevésbé veszélyessé és minél hatékonyabbá. A szervezés alapelve elsősorban az iskola és diákjainak, illetve a tanárok oktató tevékenységének segítése volt, másodsorban az állandó igény: visszaszerezni a pesti épületet, amelyet anno erőszakkal vettek el. A telekkönyvi rendezésnél nem is fogadtuk el, hogy a Sophianumot a rend nevére írják, mondván, ez másik egyházi szerv vagyona, és nekünk nem kell. Amíg a sajátunkat nem adják, addig megleszünk anélkül. Közben az iskolán belül és a szülői kapcsolatokon keresztül is, évfolyamról évfolyamra járva találkoztunk azokkal, akikkel érdemes volt e témában együttműködni. Miután osztálytársainkkal amúgy is ötévente osztálytalálkozót tartottunk, a cserkésztársakkal minden karácsonykor összejöttünk, volt egy belső mag is a ’46 után végzett korosztályból, akik még a piarista iskolába jártak, de már szembesültek az iskola felszámolását kereső igényekkel. Tehát kézenfekvő volt, hogy így együtt egy polgári, talán kockázatmentes szervezkedés élére álljunk. Jóska ebbe lelkesen vetette bele magát, elsősorban osztálytársi-baráti körével, többek között Szűcs Ervinnel. Ugyanakkor ő ezen túl is lépett, mert keresett embereket a politika vonaláról is. Ő nem egy békés polgári szervezetet szeretett volna létrehozni az egyházi oktatás támogatására, hanem sokkal inkább politikai beállítottságút. Ezzel kellett foglalkozni, mert mi tág határokra nyitottunk: aki odajárt és tartja az oktatás céljait és hasznosságát, azt szívesen látjuk, és nem nézzük, ki melyik oldalon kíván politizálni. Ezért aztán Jóska hamar túllépett ezen a fázison. Gyorsabban is ment a dolog, mint gondoltuk, ugyanakkor a piarista jellegen túl hamarosan inkább visszahúzó erőként jelentkezett, hogy Jóska révén csomó olyan ember is megjelent, akik az új keretek között kapcsolatokat akartak találni, esetleg pozíciójukat biztosítani. Így aránylag kevesen voltunk, akik a szövetséget létrehoztuk. Jóska ezt a lépcsőt, amely a tágabb erők összehozása szempontjából érdekes volt, hamar meglépte. Bár mindig vallotta, hogy közénk tartozik, s együtt gondolkodik azokkal, akik az iskola szellemét és az abban végzettek összetartozását vallják, illetve szívesen dolgozik azokkal a munkatársakkal, aki onnan kerülnek ki, elhatárolódott ettől a vonaltól, hogy ne húzza vissza ez, amikor szabadabb mozgásra volt szüksége a jobboldal szervezésében. Esetemben, amikor Sólyom László javaslatára az Alkotmánybíróság ellenzéki bírójelöltjei közé kerültem, közéleti szerepvállalásom politikailag semleges magatartást igényelt: bíró ne politizáljon, hanem keresse a törvényességet. Minthogy alkalmas voltam egy ilyen vezető pozícióra, amely nem állami, nem egyházi, de nem is kíván politikai elkötelezettséget, alkotmánybíró lettem, amit a rendhez való közeli kapcsolatom sem akadályozott. Jóskával sikerült úgy megtartani a jó viszonyt, hogy közben világosan kinyilvánította: ő a napi politika útján kívánja a jogállami fordulatot véghezvinni, mi pedig egy ideológiai alapon fennálló közösség hátterét kívánjuk nyújtani hozzá, tehát keresztény gondolkodású, szakmai, közéleti szerepléshez kívánunk nevelni továbbra is.

Török Bernát: Professzor úr hangsúlyozta, hogy a diákszövetség kezdetektől fogva felül akart emelkedni bizonyos megosztottságokon, az alapító nyilatkozat kifejezése szerint a valamennyi piarista diákot összekötő rejtett szálakra épült. Melyek ezek?
Z. J.: Az alapkiindulás az, ami a piarista iskolákat mindig is meghatározta: egyházi intézmény, katolikus iskola, de nem kívánja meg a náluk tanulóktól és a velük együttműködőktől a vallási konfrontálódást, mindaddig, ameddig az nem értékrendi. Tehát egy értékrendet elfogadunk, de az feljebb van, mint a napi politika. És aki a pályáján, életében ezt az értékrendet elfogadja, közénk tartozik. Még ha nem tudjuk is, mert a legtöbben nem tudjuk egészében megélni azt, hiszen kereszténynek lenni napjainkban nem könnyű. Ami ebből kötelességteljesítés, szabálykövetés, komoly dolgok komolyan vétele, közösségi beállítottság, szolidaritásérzés – ezek viszont velejárói a kereszténységnek, ugyanakkor nem bírják sem valamely párt kizárólagos képviseletét, sem a közömbösséget: „Minden mindegy, mert amíg jó tanuló vagyok, addig minden rendben van.” Érdekes volt, hogy iskolánkban igazán nem is nézték, jó tanuló-e valaki, mert azt eleve elvárták, ugyanakkor akadtak diákjaink, a prominensek között is, akik jó közepesek voltak. Papp László azt mondta mindig, hogy igazában a „jó közepes tanulóból” lesz a kiváló ember. És ebben sok igazság van. Az élethez való gyakorlati, következetes és bizonyos ezzel járó terheket nyíltan vállaló magatartás közelebb áll a piarista szellemhez, mint a hangsúlyozott életszentség. A piaristák mindig is nevelési vonalon működtek. Csendes, Istenre alapozottság, sok szó és gesztusok nélküliség jellemezte őket. Nem lett jobb tanuló vagy előnyben részesített, aki ott nyüzsgött. Természetes dolog, hogy pap tanáraink voltak, akiket akár éjszaka is fel lehetett verni. Öveges professzor mondta mindig, hogy aki megtanulta kívülről a könyvet, az akár éjszaka is jelentkezhet, s ha még mindig nem érti, szívesen elmagyarázza. Ugyanakkor Horthy Miklós gyermekétől is elkérték az igazolást, ha mulasztott. Ezáltal közösségi egyenlőséget létesítettek a piaristák diákjaik között, ami a későbbiekben is hatott. Ez talán az a csendes szál, amely egész egyházunknak is alapja: a pásztor-nyáj kapcsolat. A nyáj csendesen követi a pásztort, és a báránynak ott kell maradnia a sorban, mert ha kiesik, nehezen kerül vissza.

T. B.: A diákszövetség indulásánál mi volt távlati elképzelésük?
Z. J.: Az elképzelés az volt, hogy olyan fórumot teremtsünk, ahol a magunkfajta gondolkodású emberek úgy tudnak szóba állni egymással, hogy ne legyen belőle rendőrségi ügy. Amikor gyermekeimmel ideológiai témában szerveztünk beszélgetéseket, előfeltétel volt, hogy papot nem hívunk, és az együttlétnek nevet nem volt szabad adni. Viszont fontos, hogy megtanuljunk kulturáltan vitatkozni. Az értelmiségi ember általában megsértődik, ha valami nem úgy van megfogalmazva, ahogy ő gondolja. Erről jó lenne leszokni. Aki tud és akar is a nyelvünkön beszélni, s hozzá tud adni a keresztény oktatáshoz, az velünk van, nekünk dolgozik. De nem leszünk zászlóvivője szélsőséges politikai folyamatoknak. Azt tűztük ki, hogy az önállóan gondolkodó emberek közössége szeretnénk lenni. Ez ma sem kis kihívás. Folyamatos munkát igényel, és még mindig messze vagyunk ennek megvalósításától. Az egyetemen is csak nemrég vette át egy fiatal társaság a stafétabotot. Ennyi idősen mondhatom, a sok munkáért cserébe az ember megkapja ezeket az éveket ráadásnak, így a vége felé. Már nem élek abban a hajszában, és látom a gyümölcsét annak, amit felépítettünk.

T. B.: Az 1988–89-es évek a jogállam kialakulásának időszaka. Ahhoz képest változtak-e az értékek, amelyeket egy piarista öregdiák közösségnek képviselnie kell?
Z. J.: Nem változnak, csak sajnos nem valósulnak meg. Jóska abban tévedett, hogy azt gondolta, az értelmiség nagy része úgy gondolkodik, mint mi, legfeljebb kevésbé meri mondani. Azt gondolta, amikor mi leszünk fönt, akkor mindenki mögénk áll. Ez nem jött be. A másik oldal érdekközössége, az alacsonyabb rendű anyagi érdekközösség jóval szorosabbnak bizonyult, mint a mi összetartozás-tudatunk.

M. T.: Mi volt a feladata az első elnöknek?
Z. J.: Meg kellett adni a szervezet jogi keretét úgy, hogy az egyaránt elfogadható legyen állami és egyházi oldalon. Kellően laza legyen, befogadja mindazokat, akik jönnek, s akik ide valók. Lényegében az egész ismeretségi alapon működött. Ugyanakkor előfordult, hogy politikailag jól hangzó nevek jelentkeztek például a Soros-vonalról, akiknek azt mondtuk: inkább ne adjon pénzt, de az illetőből sem kérünk. Adtunk arra, hogy az a vezetés maradjon, amelynek van pap-tanári kapcsolata, lehessen tudni, kiről is van szó, s vigyázzunk, ne hígítsuk fel a közösséget.

A Mikecz Tamás és Török Bernát által közösen készített interjú a Magyar Piarista Diákszövetség fennállásának 25. évfordulójára készített Emlékkönyvben jelent meg. 

Hölgyeim és Uraim!
Szeretett diáktársaim!
Főtisztelendő Tanárurak!

Amikor kézhez vettem a mai 25 éves évfordulóra szóló meghívót, eszembe jutottak Arany Jánosnak, a búcsúzó, öreg Arany Jánosnak a sorai, aki az élettől a végén azt várta volna, adjon neki „Munkás, vidám öregséget, Hol, mit kezdett, abban véget… S hogy megint ültessen, oltson”. Ő úgy zárta az életét, hogy most már késő is lenne, ha megkapná. Én azzal a gondolattal olvastam a meghívót, idéztem fel magamban ezeket a sorokat, hogy mi az a nemzedék vagyunk, ami bizonyos szempontból megkapott dolgokat. S itt most elsősorban arra a megkapott befejezésre, a „Hol, mit kezdtem, abban véget” gondolatára utalok, hogy az a 25 évvel ezelőtti első megalakulásunk lényegében egy ad hoc keretben történt, a minket összekötő láthatatlan szálakat összebogoztuk, de a látható szálakból még bizony sok hiányzott. És most abban a kápolnában ünnepeljük a 25 éves évfordulót, amelyben töltekeztünk diákéveink alatt, amelyből nekiindultunk annak az életnek, ami ezt a 25 évet is hozta, és itt újra otthon érezhetjük magunkat. „Hol, mit kezdtünk, abban véget”. Remélem, kívánom, hogy ez a vég, ami nyilván előbb-utóbb és, ahogy az évenkénti találkozóink sorait nézem, egyre inkább elér teljes joggal és korunknál fogva is mindannyiunkat, olyan legyen, hogy ahhoz a kezdethez csatlakozzék, ami innét indult.

Itt, ahol kezdtük a piarista létünket, most nem véget ünneplünk, hanem menet közben megállót tartunk. Ünnepelni tudni kell, évfordulókra odafigyelni tudni kell, a történelemből tanulni és annak lépéseire felfigyelni tudni kell. A Piarista Diákszövetség újraalakulása szignifikáns eseménye volt annak, amit mi magunk hívunk úgy, hogy rendszerváltás. Részben azt mondjuk, hogy ez nem volt, részben örülünk annak, hogy megértük, és különböző, itt-ott be nem teljesült remények miatt bizonyos esetekben talán némi keserűséggel is konstatáljuk, hogy lám, meglett, és mégis. És valóban mindezek a szempontok jogosultak, de azt el lehet mondani, hogy a rendszerváltáskor a fokozatos átmenet a jogállami erkölcsi alapjait kereső és megtaláló társadalomban a Piarista Diákszövetség alakulásával egy olyan lépést tett, amely a helyén való volt a maga idején és a maga szerepét betöltötte. Ezt nem lehet elmondani a rendszerváltás minden eseményéről és intézményéről. Nem ígért ez az alakulás többet, mint amennyit hozott. Annak a megnyitását, hogy akik azonos kútfőről szíva tudás, erkölcs, világnézet szempontjait, azok most már nyíltan is megvallhatják, hogy egymáshoz tartozunk, ugyanazt akarjuk, és amit a Gondviselés kegyelméből az iskolánk közben is bár megfaragva, de mégis folytatott, azt újra kibontakoztathassuk. És ennek a kibontakoztatási folyamatnak az elején, amely a rendet is váratlanul érintette és sok nehézség elé is állította, ott áll az az egymás felé tett nyilatkozata az öregdiákok részéről, hogy igen, akarunk együtt, egy szellemben összetartva dolgozni. Ez az alakulás a véleményem szerint közéleti jelentőséggel is bírt azért, mert egy bizonyos fokig pótolt a rendszerváltás elején egy nagy hiányosságot, ami pedig a rendszerváltás nehézségeinek fő oka volt. Akkor úgy mondtuk, hogy a másik oldalon lévők minden információnak és minden hatalmi eszköznek birtokában minket is ismernek és egymást is ismerik, mi meg egymást se ismerjük és őket sem. Ebből sok tévedés, félreértés, alaptalan gyanakvás vagy alaptalan bizakodás keletkezett, mindenesetre akadálya volt a folyamat gyorsabb és egyértelműbb kibontakozásának.
Antall József nagyon jól látta meg azt a pillanatot, amikor egy olyan vonalon tudott mégis kapcsolatot teremteni az együvé tartozók és egymást nem ismerők között, ami hivatkozási alap lehetett, hiszen törvényes volt az elmúlt rendszerben is, és amire építeni lehetett, és amelyben beláthatatlan lehetőségek voltak aszerint, hogy mennyire kívánunk élni azzal, hogy azok közül, akik ebből a közös forrásból merítették  azt az életfelfogást, amibe indultak, vajon kik azok, akikkel együtt dolgozhatunk, kik azok, akikre legalább is előzetes bizalommal másképp indulhatunk, mint azokra, akiknek ezt az eredetét nem ismerjük. Persze a Diákszövetség ebből a szempontból igenis nagyon jelentős volt éppen a rendszerváltás első korszakában abban is, hogy a politikailag bizalmatlan társadalomban bizonyos kapcsolatokat bizalmasabbá segített tenni.
A másik gondolat, amit fölvetek, ez az iskola, amely közben is folyamatosan dolgozott és ahol most megint a régi falak között vagyunk, hosszú ideje építi a magyar kultúrát, és építi bizonyos szempontból már családokban is, családokból indulóan is. Nem akarok most ilyen apró részletekbe menni, hogy 1848. március 15-én öt Zlinszky piarista diák volt a tömegben, amely megszökött az iskolából és ment az esernyős forradalommal. Két dédapám volt köztük és ezek három testvére, és még az édesanyámnak a nagyapja is, tehát egy harmadik dédapám is. Ezek nyilvánvalóan valami közöset hordoztak és vittek tovább, és aztán generációról generációra vitték tovább, dédapám, édesapám, mind a két fiam, immáron több unokám is ebbe az iskolába járt, és ez megint biztosított egy kapcsolatot azok között is, akik nem voltak éppen itt, de akik a maguk hozzátartozóit hozták, útjukat figyelemmel kísérték, tanáraikat óhatatlanul megismerték, még ha nem is mindig olyan közlések révén, amelyektől boldogok voltunk, de hát ez már a szülők sorsa. A kapcsolat a családokkal éppen a tanító rend jellege révén generációról generációra megújul, változik, és mégis ugyanaz marad, és ebben rejlik a varázsa is ennek a testületnek, hogy remélhetőleg nem fog kiöregedni. Mert nem arról van szó, hogy néhányan annak idején egy nagy nosztalgikus gondolatba belekapaszkodtunk és néhány estét búsan boroztunk együtt, hanem arról van szó, hogy ezek a továbbélő kapcsolatok évről évre, osztályról osztályra, évfolyamról évfolyamra léteznek.
Gyakorlatban tapasztalom immáron a felsőoktatásban a katolikus egyetem jogi karán, hogy az innét jött diákok között létezik ez az összetartozás anélkül, hogy ezt akár az egyetem erőltetné, akár mások, úgy érződik, hogy ez nekik belső igényük. És igen sok haszon származik abból, hogy hajlandók együtt dolgozni és egymással iniciatívákban együttműködni. De ma már az iskolából eredő és a katolikus egyetemen is átment közéleti nevelt emberek tömegére mondhatjuk, nagy számára mondhatjuk, hogy a közélet is szívesen fogadja őket. És ahogy az egyetem padjaiban egymásra ismertek a közös jegyet hordozók, még ha nem is egészen ugyanabból az iskolából jöttek, hanem más-más városokból, ugyanúgy egyre inkább látom, hogy a közigazgatásban, igazgatásban, összes közszolgáltatásokban, általában a társadalom mozgásában létezik ez az összetartozó erő, fel-felismerjük a hozzánk hasonlókat és a hozzánk tartozókat. És hát könnyebb, ha társ van, akivel vállvetve lehet dolgozni, mintha egyedül kell állni azokat a nehézségeket, amiket a döntő részében a más szellemben nevelt társadalomból még mindig itt lévő és eredő gondolatok és eszmék erőltettek és képviselnek. Van értelme annak, amit megalapítottunk, volt eredménye és értelme annak, amit 25 év alatt ez a testület végzett. Bízom benne, hogy a következő időben is méltó lesz a hagyományaihoz és tovább fog építeni azokon az alapokon, amelyeket a kalazanciusi szellem és a piarista iskola nyújtott nekünk.

Köszönöm.

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=O6WbfmdpK4s
Köszönet a szöveg legépeléséért Bognár László barátunk feleségének, Eszternek.

„Csak használhassak!” – talán ez a Széchenyitől származó idézet lenne a legtalálóbb mottója ennek a kivételesen gazdag, ám több szempontból is rendhagyó életműnek.

Zlinszky János családi hagyományként örökölte a jogászi hivatást. Édesapja, két nagyapja, három dédapja is jogász volt. E családi tradíció a XVII. századig vezethető vissza. Ő maga 1947-ben kezdte el jogi tanulmányait a Pázmány Péter Egyetem Jog- és Államtudományi Karán. A szorgalmas és nagy tehetségű joghallgató elhivatottságát korán felismerő, őt a tudományos pálya felé terelő tanárai között tudhatta Marton Gézát, Eckhart Ferencet, Baranyai Jusztint, Navratil Ákost, Laky Dezsőt, Szászy Istvánt, Beck Salamont és Nizsalovszky Endrét. Ilyen indulás után egyértelműnek tűnt, hogy fényes szakmai karrier előtt áll. És bár ez utóbb valóban meg is valósult, életútja magán viselte annak a korszaknak a legviharosabb nyomait, amelyben élt.
1950. májusban koncepciós fegyelmi eljárás alapján kizárták az ország összes egyeteméről. A következő hónapban családját kényszerlakhelyre telepítették ki, elkobozva, illetve államosítva a család teljes vagyonát. Ezt követően 1957-ig az építőiparban dolgozhatott, akkor engedélyt kapott arra, hogy egyetemi vizsgáit letehesse. A tudományos pálya azonban továbbra is álom maradt a számára. Egyetemi pályázatát elutasították, így vállalati jogászként, majd vidéki ügyvédként tartotta el addigra népessé vált családját.

Eközben azonban egy pillanatra sem adta fel tudományos ambícióit. Marton Géza bíztatására elkészítette első nagyobb önálló római jogi munkáját 1960-ban, német nyelven, Zur Frage der Verschollenheit im römischen Recht címen. Mentora váratlan halálakor elszántan látott hozzá a Marton-hagyaték rendbetételéhez, illetve két félkész művének, köztük a nagy, polgári felelősségi monográfia befejezéséhez, ez utóbbi végül 1992-ben jelenhetett meg, a kisebb Marton művet 1965-ben sikerült kiadatnia Németországban.
Bár a politikai rendszer továbbra sem engedte, hogy katedrára álljon, gyakorló jogászi munkája mellett, önerőből, barátai és kollégái segítségével tudományos kutatásokat folytathatott. Ennek is köszönhetően 1964-től rendszeres résztvevője volt a Német Jogtörténész Napoknak, majd meghívást kapott a frankfurti Max-Planck-Institut keretében készülő Európai Magánjogi Kézikönyv magyar fejezeteinek megírására. Ennek keretében európai összefüggésben feldolgozta a magyar magánjog fejlődését a közép- és újkorban, az első világháborúig, német nyelven. Utóbb ez lett a kandidátusi dolgozatának alapja.Megpályázott és el is nyert egy Humboldt ösztöndíjat 1964-ben a müncheni egyetemre, útlevelet viszont nem kapott.
1981-ben kapott felkérést arra, hogy a Miskolci Egyetem alakuló Jogi Karán római jogot oktasson. Ekkorra már több mint húsz külföldi publikációja jelent meg, jelentős folyóiratokban és emlékkönyvekben. 1982-ben leadta a Helmut Coing kézikönyvhöz készített kéziratot, és első részei rövidesen meg is jelentek. A miskolci évek alatt végre valóra válthatta 30 éves álmát: egyszerre oktathatta és kutathatta a római jog és állam kezdeteit, amely téma később akadémiai doktori munkájának témája lett.
1989-ben alkotmánybíróvá választották, új hivatása a figyelmét alapjogi és jogi etikai kérdésekre és közjogi problémák kutatására irányította.
Életútjának kiteljesedését a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog-és Államtudományi Karának alapítása jelentette. Hihetetlen munkabírásról tanúságot téve, alkotmánybírói és kutatói munkája mellett –melynek eredményeit előadások és publikációk sora fémjelzi – a jogtudomány gyakorlását és átadását magas színvonalon képviselő intézményt épített, nem ritkán ügyvédi és építőipari tapasztalatát is mozgósítva ebben a munkában. Amikor karalapító dékánként a céljairól faggatták, Teleki Pál szavait idézve vallotta: „Kötelességet keresünk.” Ehhez munkatársaitól, diákjaitól egyaránt azt várta el, hogy „Többet kell nyújtani, mint amennyit okvetlen muszáj”.
Vérbeli tudósegyéniségként soha nem ment el egy-egy érdekes téma mellett. Amikor ügyvédkedett, megírta a hivatás (jog)történetét. Később így készült el a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének gondozásában Baranyai Decsi János magyar humanista munkájának szövegkritikai kiadása. Oktatói munkájának első pillanatától kezdve nagy hangsúlyt fektetett az utódok nevelésére, tanítványait remek témákkal indította el a tudományos pályán. Tanárként nagylelkűen és nyíltan osztogatta az ötleteket, témákat, nem akart mindenáron társszerzőként érvényesülni. A dolgozószobájában tartott, legendás reggeli teázások és beszélgetések élményének is köszönhetően mára az egykori tanítványok közül többükben a jogtörténet és a római jog kiváló tudósait tisztelhetjük.
Gazdag és kiemelkedően eredményes pályafutása során számos elismerésben részesült. Az Osztrák Tudományos Akadémia 1993-ban levelező tagjai közé választotta. 1998-ban a Magyar Köztársaság Középkeresztje a csillaggal és Pro Cultura Hungariae Deák Ferenc díjjal tüntették ki. 1999-ben MTA Akadémiai Díjat kapott, 2003-ban pedig neki ítélték a Honoris Causa Pro Scientia (OTDK) díjat. 2005-ben a Magyar Köztársasági Elnök érdemérmét vehette át. A pápai Nagy Szent Gergely Rend parancsnoki fokozatának, valamint a Pro Ecclesia Catholica Hungariae érdeméremnek is birtokosa. Nemrégiben a jogi hivatásrendek által közösen alapított életműdíjat vehette át.
Itt most meg is állhatnánk: az alázat és kitartás, az áldozathozatal és a bátorság megannyi megnyilvánulásának tanúja ez a töredékességében is magáért beszélő szakmai életrajz. Ehhez az életműhöz kevés az emberi erőfeszítés: hűséggel megvallott és képviselt keresztény elköteleződése mellett az igazságba és a jövőbe vetett mélységes hite segítette őt át azokon a szakadékokon, amelyek felett és amik mellett idáig vezetett és vezet ma is az útja.
Jogtudósként, tanárként, jogalkalmazóként, közéleti szereplőként, de mindenekelőtt szűkebb és tágabb közösségéért felelős férfiúként vette és veszi ki ma is a részét a jogállamiság megteremtéséért folytatott küzdelemből. Hitvallásának és erkölcsi meggyőződésének összegzése és egyben kifogyhatatlan kincsestára az a két stúdium, amit az egyetemen ő vezetett be, és a római közjog mellett máig ő oktat. A Keresztény erkölcs és jogászi etika, valamint a Közéleti etika című tárgyakban a jövő jogászainak adja át a jogászi hivatás gyakorlásához kapcsolódó meggyőződését és tapasztalatait.
Egy vele készült interjúban úgy fogalmazott, hogy „olyan stúdium ez, amelyet holtig kell tanulni és művelni, kutatni és kibontakoztatni, mert egész embert, értelmet, akaratot és teljes érzelmi odaadást kíván. Ahogy Celsus mondja: „a jónak és a méltányosnak a művészete”. S a jogásznak – ezt már Ulpianus tanította – az a feladata, hogy az igazságosságot művelje, s igaz, nem pedig képmutató bölcsességre törekedvén, hivatásszerűen keresse a jó és méltányos ismeretét.”
A haza jogáért, szabadságáért mindent, a hazát semmiért nem szabad feladni – ezt a deáki hitvallást tükrözi Zlinszky János életműve, amiért most köszönetünket és tiszteletünket ezen az életmű díjon keresztül is szeretnénk kifejezni.

Isten éltesse sokáig!

A piarista rend 350 éve települt meg hazánkban, államunk, kereszténységünk történetének harmadában jelen volt mint művelődésünk, oktatásunk tényezője, mint kovász a kenyérben, mint só a levesben, láthatatlanul; ritkábban mint állványra helyezett lámpa, bevilágítva és megvilágítva a magyar haladás útját, rávilágítva az út buktatóira, nehézségeire, hiányaira. 

Kovász és só, bibliai hasonlatok, önként adódnak annak számára, aki valamennyire is ismeri e munkásság jellegét, módszereit, eredményeit. Csendesen, feltűnés nélkül, elismerést nem követelve, érdemeket nem hangoztatva, szerény anyagi körülmények között dolgoztak, oktattak, neveltek hazánkban a kegyes atyák. Munkájuk eredményébe lépten-nyomon belebotolhatunk, mégis sokan azt sem tudják, hogy léteznek. Pannonhalma magaslatára ezer éve felnéz a nemzet – a piarista műhelyek meghúzódnak a kisvárosokban és a mellékutcákban. 
Kilép ma a piarista rend ebből a szerény takarásból? Illik hozzá a várpalota fénye? Nem idegen a környezet? Nem hiszem, hogy akár aggódva, akár elégedetten állíthatnánk ilyesmit. Inkább az előző állításomat támasztja alá az a hangulatos, szerénységében is megkapó kiállítás, aminek ma a palota méltó keretet ad. Mert ez a kincseket rejtő összeállítás is elmondathatja velünk: látjuk a felszínt, s csak következtethetünk belőle a hallgatag mélységre.

Örömmel, megelégedetten és büszkén is vállaltam a megtisztelő szerepet, hogy itt ma néhány szóval megnyissam a jubileumi kiállítást; örömmel afölött, hogy a magyar történelem értékeinek rangos őrzője és népszerűsítője, a Budapesti Történeti Múzeum vállalta e kiállítás megrendezését és bemutatását. Megelégedéssel nyugtázhatjuk mindnyájan, akik valamennyire is ismerjük a rendi gyűjtemények, levéltár és könyvtár értékeit, hogy legalább azok egy része az ugyancsak szűkös körülmények közül, ha átmenetileg is, méltó helyre kerülhetett, és a nagy közönség számára is láthatóvá, megismerhetővé lett. Büszkeség tölt el, mert közösséget érzek az ünnepeitekkel többszörösen is, mint a hazai kultúrtörténet kutatója, családi szálak sokaságával a piarista iskolákhoz kötődvén, mint a budapesti iskolának nyolc éven át diákja.
Ismerősként köszöntenek a tárlókban elhelyezett tárgyak, képek, emlékek. A régi névsorokban történelmi és családi feljegyzésekre bukkanhatok, a könyvekből az a kultúra beszél, amelyben nevelődtünk, a tanárok szigora és mosolya egyaránt emlékeket idéz.
Magyarország középkori történelmének alakítói között is ott volt az egyház, ott munkálkodtak a szerzetesrendek. Nekik is köszönhető, ha a XV. század végén hazánk Európa kultúrnemzeteinek élvonalába tartozott, ha vezetői közvetlenül Olaszországból vették át keresztény világnézetük mellé a humanizmus, a reneszánsz eszméit és gyakorlatát, átvették hibáival, túlzásaival és bűneivel, de értékeivel is. S míg a hibákat és önzést hordozó országnagyok a mohácsi mezőn vérükkel adtak elégtételt az önzés mérték nélküli s zabolát nem ismerő bűnének nemzetrontó eredményeiért, maga a humanista műveltség szétsugárzott a központját vesztett ország perifériáira, s ott hozott tisztább, általános és mindenki számára megnyíló gyümölcsöket. 
A magyar művelődéstörténet új korszaka indul meg a XVI. században. Külföldi egyetemeken és hazai kollégiumokban, a többrétűvé vált kereszténység kulturális versenyében, egyszerű vándordiákok, mesteremberek és nemesi, főúri ifjak versengve teszik általánossá az európai kultúrértékeket, sőt továbbítják is őket Észak és Nyugat felé is: rácáfolva az inter arma silent musae tételére. Az ezeréves, a román és gótika tudományának és művészetének emlőjén felnőtt magyar középkor emlékét kövek és tépett lapok őrzik: a barokk kultúrájára épül mai Magyarországunk.
A XVI. század végén indult el Róma felé az a férfi, akit a barokk Róma szentjének neveznek, Don Jósé de Calasanz. Oda hívta a lélek, hogy rábízza a szegényt, gondozásába adja az árvákat. S volt-e akkor Európában szegényebb és árvább nemzet, mint a szétszaggatott, többfelől támadott, magára hagyott magyar? Volt-e olyan, akinek fiai jobban rászorultak a megértés, a szeretet, a pietas szellemére? A Gondviselés még a rendalapító életében elvezette hazánk felső szélére a kegyes atyákat, s munkájuk már a magyar szenvedés s megosztottság századában is gyümölcsöző volt. Ahol a megosztott magyar kereszténység a jezsuita rend harcosságával szembehelyezte a protestáns harcosságot, a piarista atyák szerény alázatát elfogadta, tűrte, majd tisztelni tanulta. A Felvidék kis városaiból a rend a visszahódított ország városaiba is előrenyomult, s bekerült a jezsuitákat kitiltó Erdélybe, be a kálvinizmus debreceni fellegvárába is. 
A kiállítás tárlói elénk tárják a kezdet után a XVIII. századi növekedést. A rend megbirkózott a protestáns előítélettel, nyilvánvalóan szerény és közhasznú tevékenysége tekintélyt parancsolt a jozefinizmus felvilágosult pragmatizmusának is. Nem véletlen, hogy II. Józsefre két kiállított tárgy is emlékeztet – a piaristákat ő sem kívánta eltörölni.
Pedig az ő idejében már kibontakozott a kegyes tanítórend magyarsága. Dugonics András és tudós társai a magyar reformkorszak nagyjainak nevelői, eszméinek megalapozói és hordozói, ám a természettudományok iránt mindig fogékony, s anyagiakban mindig szerény rend a felvilágosodás oldaláról nem volt támadható. Kalazancius tanártársai Galileihez jártak fizikát tanulni, utódaik is mindmáig élenjárnak a természettudományok művelésében, nem feledkezve meg közben a humán tárgyakról sem.
A tárlókból a XIX. század nagy tanítói és nagy tanítványai pillantanak ránk. A reformkor építői, a szabadságharc hősei, az elnyomatás idején a nemzeti kultúra őrzői és megmentői. Nem kísérteties-e a mi nemzedékünk számára a párhuzam saját megélt tapasztalatainkkal? A tanítás modern, a szellem a régi. Személyválogatás nélkül való, munkára, szorgalomra és tisztességre nevelő, a tehetséget mint adományt számon kéri inkább, mintsem honorálja. A gyengéhez és szegényhez le kell hajolni, az erőset serkenteni, hogy talentumával elszámoljon. Véletlen-e, hogy Eötvös Loránd fizikából, Petőfi Sándor poétikából esett náluk – inter alia – szekundába, s az ország kormányzójától éppúgy megkövetelték fia hiányzásának igazolását, mint bárki mástól? 
Neves magyar piaristák képei néznek ránk – a nemzet tanítói. Nem hordanak bíbort, püspöki keresztet: a piarista nem keresi az egyházi hivatalos tanítóhivatalt és méltóságot. Ám a magyar tudomány nagyjai közé számosan emelkedtek közülük: jeles írók, kutatók, az akadémia díszei, az egyetemek neves oktatói közé eljutottak a szerény kegyes atyák. De én úgy vélem, igazán jól nem ott érezték magukat ekkor sem: a cserkésztábor tüze mellett volt otthon Sík Sándor, név szerint ismert diákjai között Balanyi György. 
A kör zárul. Az idézett nevek a tegnap nevei, az én életem alakítói, tanúi is voltak. Mikor először léptem a pesti iskola falai közé, 1938 tavaszán, édesapám negyvenéves érettségi találkozóján, mint az iskola leendő diákja, megcsapott annak levegője, és úgy érzem, bennem él és teljesedik azóta is. Nem vagyok ezzel egyedül. Sok öregdiáktársam, az élet legkülönbözőbb területein, más-más életszemlélettel vallja: a magyarra fordíthatatlan pietas szelleme él és hat benne mindmáig. 
Nem hordozta könnyen, hogy is tehette volna, a megcsonkított rend az utolsó félszázadot. A sebek láthatatlanok, de hordozzuk őket. Nem sorsszerű-e, hogy e megnyirbált, elnyomott, megtűrt közösség alapított a munkástanulók számára új iskolát az új kor első évében? Hogy visszahívják, visszavárják mindenüvé, ahol elárvultak az atyák távoztával a gyerekek, szegényebbek és árvák lettek a tanításra szorulók? S nem tanúsága jó munkájuknak, a rejtekben végzett nevelő és megtartó tevékenységüknek, hogy az új magyar rend vezetői között, szinte egymásról sem tudva, egyre-másra jelennek meg a kegyes iskolák neveltjei? 
Az új tervekről, a jövő ígéretéről nem beszélnek a tárlók. Hallgat a mély. De a bemutatott múlt hordozza a jövő ígéretét. Tanuljunk belőle, bizalmat, hálát és tiszteletet ébresztő emlékeiből, s a piarista szellemben legyünk büszkék erre a múltra. A jelszó kötelez: ad maius pietatis incrementum!

A Magyar Piarista Rend fennállásának 350. évfordulója alkalmából elmondott beszéde megjelent a Magyar Piarista Diákszövetség fennállásának 25. évfordulóra készített Emlékkönyvben is.
A kéziratot még 2014 őszén Zlinszky János bocsátotta Szerkesztőségünk részére.

Kedves János!

Nagyon sokan gyászolunk. Lenyűgözően tanulságos életutad, a magyar jogállamiság megteremtéséből és megszilárdításából kivett hatalmas részed, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog és Államtudományi Karának megalapításával és dékáni tevékenységeddel betetőzött életutad a Rád emlékezők méltóképpen idézik fel sokhelyütt, és tették búcsúztatásod alkalmával is. Sokan említik piarista diák mivoltodat. Mi, öregdiáktársaid úgy gondoljuk, hogy Téged, életutadat, életművedet nem lehet értékelni és megérteni e tény figyelembe vétele nélkül. S hogy mennyire nem, s hogy ez nem csak a középiskolai fogékony évek messzire ható következménye, hanem a Te identitásod alapeleme, tudatos vállalásod és mindennapos referenciád volt, azt az is bizonyítja, hogy Te voltál a Magyar Piarista Diákszövetség első elnöke. Erről nem akárki, Jelenits István emlékezett meg búcsúztatásodon.
Tavaly ősszel ünnepelte a Magyar Piarista Diákszövetség negyedszázados jubileumát. Az MPDSZ-t elsősorban a piarista iskolák elvételét megélt diáknemzedékek tagjai szervezték újjá és rendkívül gazdag belső életet kialakítva szökkentették rövidesen virágkorába. Hálánk jeleként vettük ki részünk a nyolcvanadik születésnapodra készült emlékkönyv megjelentetéséből. 
Milyen rendkívüli is az Isteni Dramaturgia! A 25. évforduló alkalmából még nagyon fontos beszélgetést készíthettek Veled jogász tanítványaid a megjelenő MPDSZ emlékkönyvbe. Jó volt megtapasztalni az elfogódottságukat, amivel a feladatra készültek, és az örömüket, hogy milyen komolyan veszed a közös munkát, az interjút. Majd pedig, hasonlóan a huszadik évfordulóhoz, úgy a negyedszázados ünnepségen is Te beszéltél a fogyatkozó nagy nemzedék nevében. Karizmád jele, hogy felkérésed leghangosabb szorgalmazói nem is a Te nemzedéked tagjai, hanem ismét csak a legifjabb diákszövetségi vezetők, volt egyetemi tanítványaid voltak. Persze nyitott kapukat döngettek. 
Szerencsénkre a nagy Rendező is úgy gondolta, hogy így lesz teljes első negyedszázadunk, de nem telhetett ki egy újabb év, és többé már nem kereshetünk, hívhatunk, hallgathatunk.
Jubileumi beszédedben, minket összekötő láthatatlan szálak meglétéről és a még hiányos, de folyamatosan pótlandó látható szálakról beszéltél. Ezeket a szálakat jórészt Te és Társaid kezdtétek szövögetni. A látható szálak immár a mi kezünkben vannak, de a láthatatlan szálak sem foszlanak semmivé, továbbra is összekötnek bennünket: csak végük immár a magasba vész…

Kedves János!

Áldott az emléked, amit immár együtt őrzünk a Legnagyobbjainkéval, és így legyen, amíg csak piarista diákok vannak: itt a földön, s fenn az Égben!

Nyugodj békében!

Oberfrank Ferenc
elnök

„Had dícsérjük a híres férfiakat,
a mi őseinket nemzedékeik sorában.
Sok dicsőséget juttatott nekik az Úr…”
(Sirák fiának könyve 44, 1-2.)

Ennek a szentírási helynek hangja csendül s fülembe, amikor Zlinszky János kedves alakját, emlékét igyekszem felidézni.

A gondos nevelő édesapa
János fiának magyartanáraként találkoztam vele először szülői fogadás alkalmából. Megfogott őszinte érdeklődése, mintha csak egy jól ismert diáktársával beszélt volna. Rövidesen tisztáztuk piarista diák múltunkat, összevetettük az én veszprémi és az ő budapesti piarista diák élményeit, gazdagító értékeit. Az évek során megismerhettem hűséges ragaszkodását a piarista rendhez, a katolikus egyházhoz, a magyarsághoz és különleges érzékét a kor kérdéseihez. Gyakran találkoztam kedves feleségével is, és hosszasan elbeszélgettünk nevelési kérdésekről, a Zlinszky-család hányattatott életéről (kitelepítés, szakmai mellőzés, nehéz megélhetési viszonyok), ugyanakkor a korábban elfogadott értékekhez hűséges ragaszkodásról.

A kiváló jogász
Őseitől örökölte rendkívül fogékonysását az igazság és emberség szolgálatára, akik több generáción át magukba szívták a piarista kultúra- és nemzetszolgálat lelkületét. Így lett Zlinszky János jól ismert fővárosi ügyvéd, kiváló szakember ugyanakkor bizonyos értelemben háttérbe szorult katolikus értelmiségi ember. Tudása és felkészültsége alapján joggal várható volt egyetemi oktatóvá kinevezése, de ez csak az 1980-as évek második felében történt meg a Miskolci Egyetemen.

A Magyar Piarista Diákszövetség egyik szervezője és első elnöke
Az 1970-es évektől rendszeres kapcsolatot tartott egykori diáktársaival, cserkésztársaival, és közösen ápolták a piarista iskolai hagyományokat. Míg végül 1988-89-ben Antall József kezdeményezésére és Jelenits István egykori diáktársa, az akkori piarista tartományfőnök közreműködésével megalapították a Piarista Diákszövetséget, amelynek alapító nyilatkozatát ő fogalmazta meg és terjesztette elő az 1989. április 8-i alakuló közgyűlésen. „A Piarista Diákszövetség nagy tradiciók örököse, követni kívánja a kereszténység kétezeréves eszményeit, és a hagyományos hűség jegyében akarja szolgálni a Magyarország megmaradását és fölemelkedését, egyszersmind azt, hogy hazánk ismét az európai nemzetek közösségének megbecsült tagja legyen… A piarista diákok közösségi szolidaritása nem újkeletü. Mi most a régi lobogót készülünk kibontani abban a meggyőződésben, hogy együtt többek vagyunk mint külön, és a piarista szellemiség nagy értékeinek cselekvő képviselete jobbá teheti azt a körülöttünk élő társadalmat, amelynek sorsáért a Gondviselésnek felelősséggel tartozunk.” – Nem csodálható, hogy ő lett a Magyar Piarista Diákszövetség első elnöke, és ő mondta az ünnepi beszédet a Magyar Piarista Rend fennállásának 350. évfordulóján a Budapesti Történeti Múzeumban, de ugyancsak ő köszöntötte a Diákszövetséget megalapításának 20. és 25. évfordulóján is. Kiemelkedő tevékenységéért Antall József-emlékérmet, valamint Teleki Pál-díjat kapott a Diákszövetségtől.

A Piarista Rend jogi tanácsosa és iskolái újjászervezésének munkatársa
A Rend tulajdonviszonyainak ismeretében (államosítás, telekkönyvi helyzet, visszaigénylés, kárpótlás) nagymértékben segítette, támogatta a tartományfőnökség iskolákat megújító tevékenységét, mindig szem előtt tartva az aktuális jogszabályok megtartását és a Rend igényeit, terveit. Szívügyének érezte a magyar piaristaság megújulását, iskoláinak visszavételét. Budapesti iskolánkban többször tartott „osztályfőnöki órát” a közügyek, társadalmi kérdések keresztény szemléletű megvilágítására és szolgálatára.

Az alkotmánybíró és egyetemi tanár
Nem volt váratlan, hogy amikor megalakult a jogállam megszilárdítása érdekében a magyar Alkotmánybíróság, Zlinszky Jánost az elsők között választották meg alkotmánybírónak. Élete utolsó alkotó korszakában megszervezte a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi karát, amelynek első dékánja volt.

Számos kitüntetése közül megemlíthető:
-          A Magyar Köztársaság Középkeresztje csillaggal,
-          Nagy Szent Gergely Rend parancsnoki fokozata,
-          Pro Ecclesia Catholica Hungariae érdemérem,
-          MTA Akadémia-díj,
-          Pro Cultura Hungariae érdemérem Deák Ferenc fokozata,
-          Köztársaság Elnöki Érdemérem,
-          Az Osztrák Tudományos Akadémia levelező tagja,
-          Pro Facultate Oklevél,
-          Pest Megye Díszpolgára,
-          Dabas Város Díszpolgára.

Mély tisztelettel hajtom meg fejemet e „híres férfiú” életműve, Isten áldotta alkotó tehetsége és szolgálata, valamint a piarista szellemiség emblematikus képviselője előtt.
Emlékét hűséggel megőrzi Kalazanci Szent József magyar tanítványainak népes sokasága.

Budapest, 2015. június 25.

Borián Tibor

Kegyes hozzánk a Jóisten, ha fiatalabb útkeresőként olyan példaképeket ad nekünk hivatásunk elmélyítéséhez, mint Zlinszky János, vagy ahogy ifjoncok hívhattuk a diákszövetségben: János bátyánk. Halálhíre kapcsán a hála és az öröm érzései kerekednek felül bennem, hogy ismerhettem őt, gondolatain nevelődhettem, példáján lelkesedhettem, a diákszövetségben követője és társa lehettem közösségünk építésében. Életműve bámulatosan gazdag: jogászprofesszorként, katolikus jogi kart alapító dékánként, alkotmánybíróként, a piarista diákszövetség egyik megszervezőjeként és első elnökeként, és ki tudja, még hányféleképp emlékezünk majd rá. Fontos is, hogy szellemi öröksége ebben a sokféleségben, kinek-kinek a neki szóló üzenettel maradjon fönn. Piarista diákként, pázmányos joghallgatóként, közügyeinkkel foglalkozó jogászként én is többfelől szemlélem életművét.

Ami azonban mindenekelőtt megragad, az épp a közös lényeg ebben a sokszínű gazdagságban, bármely szolgálatban, megszólalásban: János bátyánk mélyen megélt keresztény hitéből kibontva épített mindent. Egészen hiteles keresztény életút az övé.
Megerősítő és lelkesítő, hogy ennek során milyen nagy mértékben támaszkodott „piaristaságára”. A diákszövetség 25 éves jubileumára vele készített interjúban minden fontosat elmondott. „Csendes Istenre alapozottság, sok szó és gesztusok nélkül” – vallomása szerint ez jellemezte piarista tanárait, ezt tanulta tőlük. Mi pedig az ő személyében már arra kaptunk erős példát, hogy a hűséges tanítvány miként teljesíti ezt az életre szóló penzumot. Ugyanott a piarista diákokat összekötő értékrendről szólva a keresztény élet további útjelzőit fogalmazta meg: kötelességteljesítés, a komoly dolgok komolyan vétele, közösségi beállítottság, szolidaritásérzés. Szavaiból, mint mindig, ekkor is sugárzott a bölcsesség, és a közösségépítésről beszélve az is, hogy sosem az ellenségeskedést kereste, hanem szeretettel fordult azok felé is, akik esetleg másként gondolkodtak.
Élete mindezt összefoglalta számunkra és elénk helyezte. Sokakkal együtt a piarista diákok közössége is hálás lehet azért, hogy különösen is megszólítottja példájának.

Diákszövetségünk első elnökének sokszínű életműve a hűséges keresztény élet sok gyümölcsöt termő lelkesítő mintája. Ő, aki nem önmagát akarta építeni, bizonyította, hogy az az építő nem fáradozik hiába, akivel az Úr együtt építi a házat. És ez az Építőtárs közben mennyei hajlékot is készít számára.

Török Bernát
főtitkár

MAGYAR KATOLIKUS JOGÁSZOK TÁRSULÁSA
www.mkjt.hu
_______________________________________________________
Prof. Dr. Zlinszky János (1928 - 2015)
„Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei”

A Magyar Katolikus Jogászok Társulásának tagjai mély megrendüléssel vették a hírt, hogy életének 88. évében elhunyt Zlinszky János professzor, Társulásunk egyik alapítója és elnökségi tagja.
Zlinszky János professzornak, vagy ahogyan barátságával megtisztelt bennünket, János bácsinak küzdelmes jogászi pályafutás adatott. Tavaly még részt vett közös tihanyi lelkigyakorlatunkon, ahol bölcsességgel és alázattal idézte fel a próbatételek éveit, de mindig a jövőre tekintett, remény és bátorítás volt szavaiban, soha ne térjünk le az igazság útjáról. Katolikus jogásznak lenni hivatást és életprogramot jelentett számára, erre a krisztusi látásmódra biztatott bennünket is. A jogász nem csak útjelző tábla, aki megmutatja „mi az irány”, hanem útitársa is az életének problémáira megoldást kereső embereknek, szeretetben és igazságban. János bácsi ezt tette számunkra is kézzelfoghatóvá.

Sokan akarták a karriert, futottak utána, János bátyánk mindig Isten irgalmában és szeretetében bízott, így Ő tudott valóságos eredményeket felmutatni. A jó harcot megharcolta, a pályát becsülettel végigfutotta, erős meggyőződésünk, hogy élete Isten szertetetében teljesedett be.

A boldog feltámadás reményében foglaljuk Őt imádságunkba.

Budapest, 2015. június 18.

Dr. Korencsi Attila
MKJT elnök

A június 18-án elhunyt Zlinszky János volt alkotmánybíróra, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának (PPKE JÁK) első dékánjára emlékezik az egyetem rektora, Dr. Szuromi Szabolcs DSc.

† Dr. Zlinszky János (1928. március 7. – 2015. június 18.)

Az ember, a barát, a kolléga, a tudós, akinek a legnemesebb értelemben vett Ius (Jog) volt az élete. Ennek az ismerete és szeretete érvényesült minden kijelentésében és érvelésében. Tisztán érvelt, nagy történelmi tudással és tapasztalattal felvértezve, amely érvelésben tükröződött nemcsak széles körű tájékozottsága, hanem mindig megcsillant a hívő ember igazságszeretete is.
Neve összeforrott a magyarországi Alkotmánybíróság megszületésével, amelynek 1989-től 1998-ig volt bírája; de hasonló módon úgy emlékszünk rá mint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem 1995-ben megalapított Jog- és Államtudományi Karának első dékánjára, akinek a kar szervezeti, oktatási, kutatási, szabályzati, működési kereteit köszönheti. Aki folyamatosan síkra szállt a jog- és államtudományok katolikus egyetemen történő oktatásának állami elismeréséért; és aki tudása és tekintélye legjavát adta azért, hogy mostanra országosan az egyik legkiemelkedőbb jogi kar működhessen, a klasszikus egyetemi eszme megvalósításának minden vonatkozásában, a katolikus egyetem keretei között.

Nem szabad azonban megfeledkezni arról a hosszú és példamutató útról, ami eddig elvezette Zlinszky Jánost, ami már korábban kivívta a magyar és nemzetközi jogásztársadalom megbecsülését. Már Marton Géza mellett tevékenykedve, jogászi tanulmányi alatt, a római jog lett az, amiben tudományos érdeklődését megtalálta. Ismert, hogy politikai döntéssel lehetetlenné tették tanulmányai folytatását, kitelepítették és 1951–1952-ben munkaszolgálatra rendelték. Csak 1957-ben fejezhette be az egyetemet és nyerhette el a rég megérdemelt jogi doktori fokozatot. 1958 és 1983 között ügyvédként tevékenykedett, végül az Ügyvédi Kamara elnökségi tagja lett. Élete álmát, az oly sokáig várt feladatot, a jog tudományos környezetben történő művelését, kutatását és átadását 1983-ban kezdhette meg a Miskolci Egyetemen, ahol újra a római jog elemzésének szentelhette életét. Ennek eredménye az 1984-ben elnyert kandidátusi fokozata, majd 1990-ben az MTA doktori címe. A Miskolci Egyetemen megszervezte a jogtörténet és a római jog magas szintű oktatását. Innen került a rendszerváltás után felállított Alkotmánybíróság első bírái közé.
Csak azok, akik átélték a PPKE Jog- és Államtudományi Kara megalapításának és megszervezésének időszakát, tudják azt, hogy milyen emberfeletti munkára, szervező- és problémamegoldó készségre volt szüksége mindennap Zlinszky János professzornak, a kar első dékánjának, amelyet Ő a legnagyobb körültekintéssel, pontossággal, emberiességgel és jogászi bölcsességgel kezelt, nem lankadó hittel. Akik ismerik ezt az időszakot, még inkább megértik, hogy miért szerették rajongásig hallgatói. Felejthetetlen az a pillanat, amikor tanítványai felállva és meg nem szűnő taps között nyújtották át születésnapjára Pázmány Péter Isteni igazságra vezérlő kalauzának egy korai kiadását. A PPKE JÁK oktatói és hallgatói közösségét összekovácsolta Zlinszky professzor szigorú, de mindig emberséges, valódi nevelő személyisége.
Tudományos munkásságát levelező tagsággal ismerte el az Osztrák Tudományos Akadémia 1993-ban, de megkerülhetetlen tekintély volt nemzetközi szinten a római jog kutatása terén, bármely új elmélet elemzésekor. Számtalan elismerésben részesült, de számára a legnagyobb elismerést hallgatói szeretete jelentette. Emlékezetessé tette minden előadását, akár a római jogról, akár a jogászi etikáról, vagy Krisztus peréről szólt. Személyisége élete utolsó pillanatáig meghatározta a PPKE JÁK mindennapjait. Életpéldája és tanácsai nagyon sokaknak adtak segítséget és reményt.
Ennek a reménynek a tökéletes formájában, a feltámadás reményében búcsúzunk Dr. Zlinszky János professzortól.

Nyugodjon békében!

Dr. Szuromi Szabolcs DSc. rektor

János bácsi: már a megszólítás, s ahogy egymást között is emlegettük, jelzi, milyen különleges viszony alakult ki tanítványai, néha jóval fiatalabb oktató társai között: szeretve tiszteltük. Senki máshoz nem hasonlítható aura lengte körül. Mindig szerényen elhárította, amikor a Kar alapítójának nevezték – „a Püspöki Konferencia az alapító” – mégis tagadhatatlan, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara az Ő karizmájából született meg.

Nem tartoztam a tanítványai közé. Magam sem tudom miként kerültem a látókörébe (talán a piarista diák iránt megelőlegezett bizalom?), és hívott át alkotmánybírósági szobájába az első évi jelentkezők kiválasztásánál – neves professzorok mellé ültetett, ekként alkottuk a „felvételi bizottságot”. És ettől fogva tanulhattam Tőle a legfontosabbakat.

Emberséget. Stílust. A fontos és a kevésbé lényeges ügyek megkülönböztetését. Hogy a jog: művészet, és igazán értelme csak akkor van, ha ekként, és hivatásként műveljük. S azután elleshettem valamit a végső helytállásról, az öregedés művészetéről is. Ahogy az elmúlt évek során háttérbe húzódva is biztos pontot jelentett, az első szóra részt vállalt mindenben, ami a Kar ügyét előbbre vihette – legyen szó a Kar életét előmozdítani hivatott Lósy Alapítvány életre hívásáról, rendezvényekről, konferenciaelőadásokról. Minden alkalommal élmény volt hallgatni, oktatók és hallgatók egyaránt ittuk a szavát. Helyesése, megelégedettsége kitüntetés volt, megerősített és bátorított.
Telhetetlen teremtmények vagyunk – a szomorúságon, megrendültségen mégis átsugárzik a hála, a köszönet és a kérés: nyerje el örök jutalmát!

Schanda Balázs

„Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.” (Dán 12,3)

Emlékezés Zlinszky János professzor úrra

Dániel könyvének a végső időkről szóló próféciája költői nyelven adja tudtunkra, milyen helyet szánt az Úr azoknak, akik életükben elkötelezetten keresik és hirdetik az Ő igazságát. Mi, akik Zlinszky János professzor úr tanítványai lehettünk, könnyen őrá ismerünk a jövendölésben. „Érteni tudó” ember, aki a múlt és a jelen tényei mögött a gyakran nem nyilvánvaló, a dolgok mélyén rejlő igazságot, s annak összefüggéseit kutatta. S „igazságra tanított sokakat”: egykor ügyvédként ügyvédjelöltjeit a jog gyakorlati művelésére; a Piarista Gimnázium, saját egykori középiskolája végzős diákjait a jogrend alapvető ismereteire; s joghallgatók generációit a római jog és a jogtörténet máig ható tanulságaira, a jogászi hivatás erkölcsi alapjaira. Tanított, mert életét átjárta a meggyőződés, hogy a fölismert igazság kötelez, s a megszerzett tudás annyit ér, amennyit mások szolgálatába állítanak, önzetlenül továbbadnak belőle.
Tudós és tanár. Fiatal korától erre a hivatásra készült. S bár kibontakozását már kezdetben elszegni igyekeztek, a katedrától kényszerűen távol, a jogalkalmazás különböző területein töltött évtizedekben is szakadatlanul gyűjtötte a tudást és tapasztalatot, hogy legyen mit továbbadnia. Mikor évtizedek múltán visszatérhetett eredeti hivatásához, a jog mindennapi valóságának ismerete különös megalapozást adott tudományos és oktatói munkájához. A jog tudományának bármely ágazatát tanította, mondandóját mindig az életből vett példákkal tette szemléletessé: az ókori római remekjogászokhoz híven, gyakran a kisemberek – saját praxisából is ismert – ügyes-bajos eseteivel.

Előadásai azonban nemcsak ezért voltak életszerűek. Hanem azért is, mert valóban élte, amit tanított. A bonus et diligens pater familias, a jó és gondos családapa ókori római jogi mércéje szemünk előtt elevenedett meg a katedrán. Mikor Ulpianusnak a jogászi hivatásról szóló örök érvényű szavait hallottuk tőle, rögtön éreztük, ő maga is az igazságosságot műveli, s igaz, nem pedig képmutató bölcsességre törekedvén keresi a jó és méltányos ismeretét (D. 1, 1, 1, 1).
Különös kegyelme a Gondviselésnek, hogy a Katolikus Egyetem Jogi Karának megszervezéséhez már egy e szellemben megélt jogászi pálya életbölcsességével kezdhetett hozzá. Mi, akik első évesként nyertünk felvételt az induló fakultásra, kezdettől tanúi, sőt részesei lehettünk az embert próbáló feladatnak. Anyagi nehézségek örvényei között, politikai ellenszélben kellett hajóznia, de nem volt kétséges: jogászi hivatásának fő műve, hogy olyan intézmény fundamentumait rakja le, ahol a jog tudományát a keresztény erkölcsi elvek és társadalmi tanítás alapján állva művelik és oktatják.
Ezt az universitast kezdettől élő szeretetközösségként alakította ki. Emlékszem a késődélutáni teázásokra, amelyeken – alkotmánybírói és dékáni feladatai mellett is – időt szakított arra, hogy az évfolyam minden csoportjával bensőséges légkörben is elbeszélgessen. Ezek a találkozások, ahogy sok későbbi is, részéről egyben mindig a megelőlegezett bizalom kinyilvánításai is voltak. Feladatot adott, gyakran nem is egyszerűt, amely teljes odafigyelést, belső elköteleződést kívánt. De egyúttal esélyt kínált növekedésünkre, önmagunk kibontakoztatására is. Gyakran idézte az Írást: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” (Mt 22,14) Ki-ki igyekezett hát a megelőlegezett bizalmat legalább utólag megszolgálni.
Számtalanszor tapasztaltuk nagyvonalúságát, ha külföldi konferenciaútról, ösztöndíj-lehetőségről, publikáció közzétételéről, szakmai fejlődésünkről volt szó. Ilyenkor „jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel” (Lk 6,38) mért, szerény képességeinkben is meglátva a kibontakozás ígéretét, mert hittel vallotta: „a növekedést az Isten adja” (1Kor 3,6). S akik közülünk rátették kezüket az eke szarvára, valóban érezhették, hogy munkájukat atyai, jóindulatú odafigyeléssel kíséri. Alkotói szabadságunkat soha el nem vonva, elképzeléseit soha ránk nem erőltetve, de bátorítva s támogatva, mikor szekerünk el-elakadt, adott újabb és újabb lendületet.
A római jog korokon átívelő tanulságain túl, legfőbb útravalónkat a jogászi hivatás erkölcsi követelményeiről szóló tanításából meríthettük. Életét az Isten által szívünkbe írt törvény irányította: miként az Írás mondja, őrizte azokat szívében, eszébe véste gyermekeinek és tanítványainak, hirdette őket otthon és útközben, mikor lefeküdt és mikor felkelt (MTörv 6,6-7). Épp ezért volt hiteles és magával ragadó, mikor a hit, remény, szeretet hármasáról, az okosság, a mértékletesség, a türelem, vagy épp az irgalmasság erényéről, s ezeknek a jogász számára való jelentőségéről beszélt tömött padsorokban ülő hallgatóságának.
Példát adott hűségből. Hűségből hitves és család iránt, mikor ember feletti munkaterhe mellett is övéire minőségi időt szánó, szerető férj és családapa maradt. Hűségből az ősök és mesterek iránt, mikor szellemi hagyatékukat felkutatta, megőrizte és közzétette. S hűségből hivatása, az igazság keresése és tanítása, a jogrend és a társadalom szolgálata iránt, amelyet minden körülmények között alapfeladatának tartott.
Példát adott alázatosságból, mikor tanítványai eredményeit őszintén elismerte, vagy akkor, mikor dékánként is összeszedte a Kar egy-egy szögletében eldobott cigarettacsikkeket. Ennek nagyobb hatása volt lelkünkben, mintha szemrehányást tett volna nekünk.
Példát adott bátorságból, midőn számtalanszor megküzdött a Kar indulását elszegni akaró erőkkel, vagy akkor, mikor olyan téveszmékkel, jogszabályokkal vagy hatósági döntésekkel szemben emelte fel szavát, amelyek aláásták volna az Isten által saját képmására teremtett, szeretett és megváltott ember eredendő szabadságát, méltóságát, vagy épp felelősségét.
Tette mindezt annak az embernek a derűjével, aki önmagának, önmaga érdekeinek már réges-rég meghalt, s életét Krisztus követése tölti be.
Az Üdvözítő, akinek küldetésében járt, most elhívta, mint „hűséges, derék szolgáját”. Immár bemehet „ura örömébe” (Mt 25,21).
Hiszem, hogy családja, tanítványai és kollégái, akik a Katolikus Egyetem küldetését magukénak vallják, hatalmas pártfogót nyertek benne mennyei születésnapján.

Dicsőség és hála légyen az Istennek körünkben eltöltött éveiért, műveiért és szeretetéért!

Komáromi László

Zlinszky János egy évvel fölöttem járt a Magyar Kegyes Tanítórend budapesti gimnáziumába. A Magyar Piarista Diákszövetség megalakulásakor (1989) külföldön dolgoztam, de hazatérésem után - a 90-es évek közeptől - többször találkoztam vele pl. villamoson is, mert a budapesti XI.-ik kerületben, nem messze laktunk egymástól. Témáink között szerepelt Magyarország jövője és a Piarista Rend valamint a piarista iskolák.

Egyik emlékezetes találkozóm Jánossal 2012. június első szombatján történt a mi (1947-ben érettségizett "A" és "B" osztályok) 65-ik érettségi találkozónk szentmiséjének kezdete előtt. Találkozónk szervezője voltam és a szentmisét osztálytársunk dr.Miklós Dezső ny.érdi plébános mutatta be, koncelebráltak Urbán József  tartományfőnök és Borián Tibor ny.igazgató urak. Én vállaltam a ministrálást és a mise kezdete elött bejött a sekrestyébe János. Elmondta, hogy ők is ekkor tartják a 66-ik érettségi találkozójukat és a szentmisén szeretnének résztvenni, mert más időpontot már nem tudtak kapni. Azt is kérte, hogy velem együtt ministrálhasson az újonnan visszakapott és felújított gimnázium kápolnájában.

Természetesen örömmel elfogadtam kérését. Tudtam, hogy János gyakorló katolikus. A homiliát Miklós Dezső mondta, úgyszólván könnyezve. Ott mutathatott be szentmisét, ahol 65 évvel ezelőtt érettségiztünk. Mind Jánosnak, mind nekem és a jelenlévőknek megható volt ez a találkozás.

János, Isten veled és nyugodjál békében!

Barátod János

Lesujtott egykori római jogász professzorom, piarista öregiáktársam halálhíre, amely váratlanul ért minket 2015. június 18-ának reggelén. A facebook közösségi oldalon egy róla készült fénykép alatt olvastam a kiírást először: "Nyugodj békében János bácsi! Köszönünk mindent!" Nem is lehet szebben mondani: "köszönünk" és tényleg "mindent".

Megkönnyeztem halálhírét, mert mindig csodáltam János Bátyámat. Nem volt nehéz, hiszen csodálatra méltó ember volt, mégha ezt szerény lényéből fakadóan vissza is utasította mindig. Inkább tartotta magát egyszerű kereszténynek, csöndesen Istenre hagyatkozó "jó embernek", mint Európa-hírű jogászprofesszornak, ismert alkotmánybírónak, kar alapító dékánnak, etc. Számtalan titulusa volt az MTA levelező tagságától a Piarista Diákszövetség elnöki tisztségén át, kitüntetések garmadáját kapta jogászi működéséért - nem érdemtelenül. Ő mégis megmaradt jó értelemben vett egyszerű embernek: szerető férj, gyermekeiről örömmel beszélő édesapa, jóságos nagypapa, sokat megélt bölcs "öregúr" volt, és nem utolsó sorban Diákszövetségünkben: piarista öregdiáktárs. Egy a sok közül, mégis az egyik legkiválóbb. Mai létezésünk, működésünk nagyban az Ő érdeme. Köszönet érte.
Egy időben nem az ő elképzelései, gondolatvilága volt a követendő szövetségünkben, ezt tudomásul vette, csendben a háttérbe vonult. Diákszövetségünk 20. és 25. születésnapján felkérésünkre mégis mindenkit lebilincselő köszöntést mondott. Jött közénk ismét, nagy szeretettel, sértődöttség nélkül, a hozzá oly jól illő piarista szellemben. Úgy beszélt hozzánk, mint aki mindig velünk él, aki közülünk való. Gondolatát, "mi tág határokra nyitottunk: aki odajárt és tartja az oktatás céljait és hasznosságát, azt szívesen látjuk, és nem nézzük, ki melyik oldalon kíván politizálni": a mai fiatal vezetés követendőnek tartja. Kereszténységünk nagyszerű megélése, hogy nem rekesztünk ki senkit aki ide járt és közösségünk tagja kíván lenni. Hagyatéka ez az "ősbizalom", az igaz keresztény embert jellemző nyitottság. Követendő példa.

Mi, fiatalabbak úgy gondolkozunk mint Ő, nem csoda, többen tanítványai voltunk. A 25 éves jubileum előkészítése, és az Emlékkönyv írása kapcsán egymásra találtunk, hívtuk, rendszeresen kerestük társaságát, János Bátyánk pedig örömmel jött és kapcsolódott bele a közös munkába. Szellemiségében, hozzáállásában olyan fiatalos volt, mint kevesen az Ő korában. Bernáttal közösen interjút készítettünk vele, amely életünk egyik kimagasló élménye lett. Hosszan, de mégsem unalmasan, a rá jellemző részletességgel, választékos beszédmódjával mondott el mindent, amit a megalakulásról és a jövőről, az alapítók céljairól tudnunk kell. Mosolya, elegáns stílusa örökre szép emlék marad. Ma is hallom hangját, amikor az életről azt mondja: "aki életében sokat szenved, de mindvégig keményen dolgozik a jó cél érdekében, azt a Jó Isten kegyelme élete végén plusz évekkel jutalmazhatja". A Jó Isten kegyes volt hozzá, elméjét megkímélte a betegségektől, egészen kiváló szellemi állapotot adott neki hosszú földi kibontakozásához.
Csodálatam, ahogy öregszik. Gyakran láttam a Bartók Béla úti lakás előtt autóra várni, vagy a villamos megállóban, majd sétálni a Múzeum utcában a jogi kar felé. Sziluettje, járása rá volt jellemző. A Katolikus Jogászok Társulásának Tihanyban tartott tavalyi lelkigyakorlatáról mi hozhattuk föl Pestre, mellettem ült az anyós ülésen. Soha nem feledem azt a hazautat. Bernát feltett neki egy kérdést Balatonfürednél, és Ő az Érd tábláig egyhuzamban mesélt. Élmény volt. Mint azok az alkalmak is, amikor autóval hozhattam-vihettem a Piarista Kápolnába, lelkigyakorlatra, diákszövetségi rendezvényekre. Ő útközben mindig mesélt, szavaival tanított, gondolatvilágával lebilincselt. És csodáltam, hogy mindig mosolygott, mindig barátságos volt, udvarias, előzékeny, segítőkész. Szerettem vele közéletről, vallásról, életről, napi politikáról beszélgetni, mert bár a Diákszövetség nem színtere a napi politikának, olykor jó a diáktársakkal megosztani gondolatainkat, ütköztetni véleményünket. Napjainkat kritikusan szemlélte, és csak egyet lehetett vele érteni, mert mindig kristálytiszta logikával érvelt, és a Krisztusi értékrendre hivatkozott. A keresztény erkölcsből nem engedett.
Könnyű dolgunk van az élet sűrű útvesztőiben, mert volt egy Zlinszky János nevű professzorunk. Ha elbizonytalanodunk, megtorpanunk, nem kell mást tennünk, mint időről-időre elővenni beszédeit, olvasgatni könyveit, felidézni magvas gondolatait, és szellemében tovább építkezni.

1948-ban Manrézában írt hitvallásában önmagát "munkáskéznek", esetleg "építőmesternek" vagy "hajóskormányosnak" gondolta. Most már láthatjuk, milyen csodálatos volt a Jó Isten terve vele: élete során volt munkás kéz, amikor egyetemi évei alatt vagonokat pakolt vagy ácsként dolgozott; volt építőmester, amikor alkotmánybíró volt és amikor tanított a Piarista Gimnáziumban vagy a Pázmány egyetemen; és volt hajókormányos is, amikor a Katolikus Egyetem dékáni vagy Diákszövetségünk elnöki tisztségét töltötte be. Mindig szerényen viselte a Jó Istentől rá bízott nagy feladatokat. A nehézségeket pedig nem kínoknak élte meg, hanem gyorsan legyőzendő akadályoknak, amelyek után már menetelt is tovább, új, jó célokat tűzve maga elé. Bámulatos, hogy az élet mennyi területén alkotott maradandót. Igazi polihisztor volt.

Teljes élet az övé. Piarista szellemben leélt teljes élet. Mert mindig "rejtett szálakkal" és igen intenzíven kapcsolódott a Piarista Rendhez, és mindannyiunkhoz, piarista öregdiákokhoz. Emlékszem, kértem, hogy Blazsek Bandi bácsiról írjon egy laudációt a készülő Emlékkönyvbe. A megszólításon gondolkoztam, végül a "Tisztelt Professzor Úr! Kedves János Bátyám!" megszólításnál maradtam. Megható volt válasza: "Tamáskám! Itt küldöm. Köszönettel János Bátyád!" Azóta így szólítottuk. Nem alkotmánybíró úr, nem professzor úr, hanem János Bátyám. Tényleg "bölcs bátyánkat" tiszteltük benne.
Nem feledem, hogy mindig büszkén hirdette piarista múltját, mindenhol piarista nyakkendőben vagy piarista címeres kitűzővel jelent meg, tartott előadásokat. Csodáltuk ugyanakkor alázatosságát, ahogy felszedte az elszórt cigaretta csikkeket a Pázmány Egyetemen, ahogy már római jogi előadásában is a modern világról, az ÁFA fizetés és a tisztességes adózásról tanított, ahogy csendesen felszólalt lelkigyakorlatainkon. Megszólalásaival a Krisztus-i értékek tárultak elénk. Tőle még az "aki sokat markol, keveset fog" elcsépelt gondolat is komoly tanításként hangzott. Meg kell fogadnunk. Követendő az a büszkeség, amely piaristaságát jellemezte, és az az alázatosság, ahogyan élt. Emlékszem, egyik utolsó beszélgetésünkkor azt mondta: "a Diákszövetség és a Katolikus Jogász Társulás ülései, ezek a találkozóink arra jók, hogy megismertük egymást. Jó emberek vagyunk, nemes cél érdekében dolgozunk. És ez így jó." Jó emberek vagyunk. És ez így jó. Ugye milyen jó ezt hallani?

Tanításai, gondolatai, sziluettje a Bartók Béla úton vagy a Kálvin téren már most nagyon hiányzik. De ahova ment, egész életében készült, ne sajnáljuk. Inkább örüljünk vele, már ott mosolyog az Úristen oldalán. Édesapám gyakran emlegeti Albert Schweitzer német teológus, filozófus, a XX. század nagy polihisztorának halálát, amikor valaki ezt mondta: "Megtiszteltetés volt vele egy földbolygón élni."
János Bátyám halálakor nekem is ez jutott eszembe: "Megtiszteltetés volt vele egy földbolygón élni."

János bátyánk! Köszönünk mindent! 

Nyugodjék Krisztus békéjében!

Mikecz Tamás
egykori római jog hallgatója