A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

Világháborúban, hadifogságban, kommunista diktatúrában. Közvetlen életveszélyben. Kerényi Lajos piarista atya mindig kitartott hite és elvei, a mostanság olcsó politikai termékké nyilvánított polgári értékek mellett. Akkor is, amikor az emberileg a lehetetlennel volt határos.
Azt mondja, még küldetése van, ezért nem is törődik a korával. Nyolcvannyolc évét meghazudtolva egyenes derékkal, lendületesen, mosolyogva lépett az emelvényre Brüsszelben az Európai Parlament ünnepségén mikor átvette az Európai Polgári Díjat. Elismerését annak, hogy a reményt közvetítette a kommunizmus éveiben, s fiatalok ezreit szólítja meg ma is, immár évtizedek óta a nagymarosi és egerszalóki ifjúsági találkozókon. A díjátadót követő napon Brüsszelben beszélgettünk.

Albert Enikő (Heti Válasz): Ennyire fontosak lennének a szilárd elvek?
Kerényi Lajos: Azért fogadtam el ezt a díjat, mert ezzel az alapvető emberi értékeket ismerik el, a pozitív értékek közvetítését melyeket én is oly sokra tartok. Az embereket ki kell emelni a fásultságból, reményt kell nyújtani.  A korábbi immanens világnézetek azért mondtak csődöt, mert nem adtak választ az embert érdeklő végső kérdésekre. A szenvedésen, halálon túl csak a nagy szakadék, a semmi tátongott. Ahogy az ember szembekerül a vég rettenetével szorongani kezd, depressziós lesz. Márpedig mindenkiben ott a végtelen vágy a szépségre, jóságra, igazságra, a szeretetre.  Ezt pedig csakis egy végtelen értelmes intelligencia  - Isten – adhatja meg.

A.E.: Ugyanakkor az Unió épp távolodik keresztény gyökereitől.
K.L.: Rosszul teszi. Az alapító atyák, a kereszténydemokrata Konrad Adenauer és Robert Schuman jól kitalálták annak idején, nem lehet csupán üzleti vállalkozás szintjére süllyeszteni az európai egység gondolatát. Ha csak a pénz és a gazdasági érdekek mozgatják, egy idő után kiüresedik, elsilányul. Igenis szükség van a magasztos eszmékre, a pozitív értékekre.

A.E.: Feljövőben a másik pólus keleten. Moszkva vagy Brüsszel?
K.L.: Azt mondanám, egyik sem kizárólagosan. Rendkívül fontosak az alapvető szabadságjogok, a hagyományos európai értékek, de a transzcendens dimenzió nélkül elsorvad a nyugati ember lelke. Tizennyolc éves koromban hadifogolyként a Donyeck-medencében szénbányába kerültem, borzalmas körülmények közé, s társaimmal kitaláltuk, megtérítjük a Szovjetuniót. Mikor külszíni munkára küldtek, cérnaszálra erősítettük a féltve rejtegetett feszületeinket és a nyakunkba akasztottuk. Nem volt veszélytelen vállalkozás. Felkészültünk a legrosszabbra is, ehhez képest vézna, beteges gyerekek szaladtak oda hozzánk, csókolgatták a keresztet és kiabálták: Ó Hrisztosz! Akkor úgy éreztük, itt van velünk és mosolyog ránk az Isten.

A.E.: Ha az egykori Szovjetuniót nem is sikerült megtéríteni, kórházi látogatásai során sok megtéréssel találkozott már.
K.L: Így van, ma is folyamatosan járom a kórházakat. De már nem téríteni akarok, valószínű, akkor sokan azonnal elzavarnának. Inkább azt mondom: „Lajos atya vagyok, az Úr Jézus üdvözli!”, majd beszélgetünk. S közben csodás istenélményekben van részem. Találkoztam már így például azzal a vérbíróval, aki ’56 után számos halálos ítéletet hozott, Mindszenty bíborost, illetve engem is elítélt. Véletlenül találtam rá egy kórteremben, először meg sem ismertem, beszélgetés közben derült ki, hogy ő a hírhedt Olty Vilmos. Könnyek között kérte a feloldozást, feladtam rá a szent kenetet, s még távozásomkor is remegve kérdezte, ugye akkor most már megnyugodhat, megbocsátott neki az Úr? A halálos ágyon már nincsenek ateisták.

A.E.: A fiatalok között viszont egyre többen.
K.L.: Természetes, hogy a fiatalokat még könnyebben megrészegíti a kincs, a hír, a gyönyör, amire azt mondom, talán érthető. Nem is arról van szó, hogy ezeket az örömforrásokat meg kellene tagadniuk, a baj csak akkor kezdődik, amikor kialakul a függőség. A megoldás: lelkünk, értelmünk irányítson minket, s akkor ösztöneinket a megfelelő helyre becsatornázhatjuk, sőt magasabb rendű céljaink szolgálatába állíthatjuk. Természetes, hogy a rossz újra és újra próbálkozik, el akarja pusztítani a jót, de gondoljon csak bele, hol vannak ma már a történelem zsarnokai! Néróról legfeljebb a kutyánkat nevezzük el. Jézus viszont kétezer év távlatából is hitet és erőt ad nap, mint nap.

A.E.: Ez szép és jó, de a gyakorlatban ki fogja vállalni az ezzel járó mindennapi lemondást?
K.L.: Ki mondta, hogy egyszerű? A mag is meghal azért, hogy a növény megszülethessen. Ám rendíthetetlenül optimista vagyok, a Jóisten annyira szeret bennünket, hogy a legsötétebb időkből is kiemelt bennünket, olyan embereket küldött, akik visszaadták a hitet, gondoljunk csak XXIII. János pápára vagy Maximilian Kolbe atyára. Az én kicsiny világomban is annyi megtérést tapasztalok, hogy nem hihetek másban, mint a szeretetben - igaz ennek útja a szenvedés. Per crucem, ad lucem, vagyis a kereszt által juthatunk a fényhez.

Forrás: www.valasz.hu
Interjút készítette: Albert Enikő (Heti Válasz)

A 2008-ban alapított Európai Polgári Díjjal olyan kivételes teljesítményt nyújtó személyeket díjaz az Európai Parlament, akik hozzájárultak a közös megértés, a polgárok és a tagállamok közötti szorosabb integráció előmozdításához, vagy az EU értékeinek képviseletére hivatott programokat alakítanak ki.

A díjazottak a származási tagállamukban rendezett díjátadó ünnepségen kitüntetésben részesülnek, valamint meghívást kapnak a február 25–26-án Brüsszelben rendezendő találkozóra is.
Ma késő délután dr. Kerényi Lajos piarista szerzetes vehette át a rangos kitüntetést Hölvényi György, európai parlamenti képviselőtől az Európai Parlament Tájékoztatási Irodája Magyarországon rendezett emelkedett hangulatú ünnepségen a budai Szent Margit Gimnáziumban.

A dí­jat át­adó Hölvényi György lau­dá­ci­ó­já­ban hang­sú­lyoz­ta, hogy Kerényi Lajos a re­ményt köz­ve­tí­tet­te a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra év­ti­ze­de­i­ben. A nagy­ma­ro­si és egersza­ló­ki if­jú­sá­gi ta­lál­ko­zó­kon sok ezer fi­a­tal­nak adott re­ményt, célt és kö­zös­sé­get egy olyan idő­ben, ami­kor ez koc­ká­za­tos és ti­los volt.
A kép­vi­se­lő szólt ar­ról, hogy Európa ke­resz­tény gyö­ke­re­i­ből táp­lál­ko­zik. A má­sik­ra fi­gye­lő szo­li­da­ri­tás, a he­lyi kö­zös­sé­gek­re épü­lő tár­sa­da­lom, a ter­mé­szet vé­del­me és a sza­bad­ság esz­mé­nye mind ke­resz­tény ta­ní­tás­ból fa­kad. Ezen ér­té­kek meg­tar­tá­sá­ért azon­ban küz­de­ni kell, amely­hez jó pél­dák­ra és mi­nél több ön­ál­ló, a kö­zös­sé­ge­kért ten­ni ké­pes eu­ró­pai pol­gár­ra van szük­ség.
Kerényi Lajos atya az ün­nep­sé­gen ar­ról be­szélt, hogy a ter­mé­szet­fe­let­ti ér­té­ke­ket "ki­lop­ták az em­be­ri lel­kek­ből és a tár­sa­da­lom­ból, a meg­té­pett, ér­té­ke­i­től meg­fosz­tott em­ber pe­dig nem ta­lál vá­la­szo­kat az élet nagy kér­dé­se­i­re, és eb­be be­le­be­teg­szik".
A dí­ja­zott hoz­zá­tet­te: ő ed­dig is min­dent meg­tett a ter­mé­szet­fe­let­ti vi­lág "vissza­va­rá­zso­lá­sá­ért", és ez­után még na­gyobb lel­ke­se­dés­sel és erő­vel fog mun­kál­kod­ni.

Kerényi Lajos piarista szerzetes és tanár 1927. június 1-jén született. 1945-ben orosz ha­di­fog­ság­ba ke­rült, ahon­nan né­hány hó­nap múl­va sú­lyos be­te­gen tért ha­za. 1946-ban lé­pett be a pi­a­ris­ta rend­be, 1952. június 22-én szen­tel­ték pap­pá. A Budapesti Hittudományi Akadémián végzett 1953-ban. Első szol­gá­la­ti he­lye az Alsó-Krisztinavárosi temp­lom volt káplánként 1953–1957 között. Ezt követően a Városmajorban tett szolgálatot 1958-ig, majd számos településre helyezték át: Ásványrárón, Bp.-Herminamezőn, Szécsényben, Rimócon, Dunakilitin,Nagymaroson, Angyalföldön. 1976-tól a kül­ső-fe­renc­vá­ro­si Szent Kereszt plé­bá­nia káp­lán­ja, 1996 óta a plé­bá­no­sa. Az utóbbinál nem csak plébánosként, helyettes esperesként majd megbízott esperesként is működött.
1990 után so­kat tett a Szent Margit Gimnázium új­ra­in­dí­tá­sá­ért, amelynek mai na­pig a ta­ná­ra.

Forrás: MTI, Piarista Rend Magyar Tartománya

Főtisztelendő Plébános Úr!

Nagy örömmel értesültem, hogy 2015-ben Főtisztelendőséged kapja az Európa Parlament "Európa Díját". A magas szintű elismeréshez szívből gratulálok. Korábban vállalt kötelezettségeim miatt sajnos személyesen nem állt módomban részt venni az átadó ünnepségen.

Főtisztelendőséged életére és munkájára Isten áldását kérve maradok
főpásztori szeretettel:

dr. Erdő Péter bíboros, pírmás, érsek

Kedves Tamás!
Az alábbi rendhagyó történettel kívánok gratulálni Lajos atyának.
Megköszönöm, ha továbbítod neki.
Köszönöm
Kelen Ákos ('94. Bp.)

Kedves Lajos atya!
1978-ban, 3 évesen, a kőbányai Szent Kereszt Plébánia hittantermébe belépve az alábbi kép tárult elém:
Egy szokatlan reverendás pap bácsi állt a hittanterem nagy, tömör fa asztalán és kíváncsian nyújtogatta nyakát a pálmalevelek mögül. A következő pillanatban kiderült, hogy Zakeus jelenetét játssza éppen Lajos atya az óvodás hittanon. Évek múltán megoldódott a szokatlan reverenda "rejtélye is". Megértettem, hogy a cingulus egy rendkívüli piarista szerzetest "övez".

1990-ben piarista diák lehettem és azt követően már sajnos nem jártam Lajos atya hittanóráira a plébániára... Ilyen örök és meghatározó emléke azonban csak egy 1978-ban három éves kis-óvodásnak lehet.

Hálával jelentem, hogy nem lettem "krumpli ember"!

Szeretettel gratulálok!

Köszönettel

Kelen Ákos

​Figyelem! 1940-ben, 1945-ben, 1950-ben, 1955-ben és 1965-ben érettségizettek!

Kedves Öregdiáktársak!

Pár hónap múlva elkezdődnek az osztálytalálkozók. Különösen ünnepélyesek az 50, 60, 65, 70 és a 75 éves találkozók. Ezekre a találkozókra kérésre Matura lapot szoktunk készíteni. Ahhoz, hogy időben elkészüljenek, és minden hivatalos aláírás is rajta legyen, idő kell. Kb. két-három hét a találkozó előtt. Ezért időben adjátok be igényeteket személyesen vagy emailben, és egy pontosan kitöltött jelentkezési lapot várok vissza. Jelentkezési lap nálam igényelhető.
* * *

Korábban 355-re címre küldtem egy érdeklődő levelet tagságotokkal kapcsolatban. Köszönöm a 105 választ. 250-en nem válaszoltatok, ez szomorú. 69 válasz érkezett azzal, hogy továbbra is tagok akartok maradni. Ez örömmel töltött el. 36 válasz szólt arról, hogy kilép. A 69 igen választ adóból 35 már fizetett is tagdíjat. Várom még a többiek jelentkezését erre a címre: csepely.peter@mpdsz.piarista.hu

A Diákszövetség 25 éves évfordulója alkalmából az Adatbázisunk adatainak segítségével a hat legidősebb Öregdiáktársunkat személyesen köszöntöttük. Borza György segítségével díszoklevelet készítettünk számukra, és átadtuk nekik az évfordulóra elkészült albumot. A két 100 éves társunk köszöntésénél jelen volt elnökünk, Oberfrank Feri is. Van köztük, aki teljesen önellátó ebben a magas korban, és van, akinek a bot segítsége kell a járáshoz.

A névsor:
Sipos Elek, a legidősebb pártoló tagunk (1918.02.26). A fia volt a budapesti gimnázium tanulója.
Merkly-Belus István (1918.02.11) Nagykanizsán végzett. 21 dédunokával dicsekedhet.
Szladeky Tibor (1917.11.04) tatai diák.
Szádeczky László (1916.09.24) Tatán végzett.
Mátéffy József (1915 07.11 a kolozsvári iskolánk diákja volt.
Géher Ferenc (1914.11.15) debreceni diák már a 101-be lépett.
ISTEN éltesse őket!

Csepely Péter 
MPDSZ tag- és tagdíjnyilvántartás-vezető
(Budapest, 1956, Helyes L.)

„Amikor ismeretlen területre merészkedünk, az veszéllyel járhat, viszont nagy esély van arra, hogy valami új születik. A határok keresése, a nyitottság és a folyamatos tanulás mind meghatározói a piarista rendnek és a saját életemnek is" – mondja Guba András matematika–fizika szakos tanár, szerzetes. A piarista kispapok lelkivezetését és az oktatási intézmények pedagógiai igazgatását végző szerzetes pap többször merészkedett „határmezsgyékre": belekóstolt a lovaglásba, a harcművészetbe, a tanyasi létbe és a mentálhigiéné tudományába is, melyeken keresztül megtapasztalta Isten útmutatását, az emberi hivatást és a közösség működését.

– Van az életének olyan része, amelyről azt mondhatja, hogy „jellegzetesen piarista"?
– A keresés, a határok jó értelemben vett feszegetése arra késztet, hogy folyamatosan tanuljak, s ezt piarista mivoltunk egyik legfőbb sajátosságának tartom. Tanítunk, s eközben nemcsak a szaktudást adjuk át a fiataloknak, hanem egyfajta képet is arról, hogy miként érdemes élni, jól élni. Én boldog vagyok ebben a létformában, amelyhez viszont folyamatos (ön)reflexióra és a korábbi felismerések megkérdőjelezésére van szükség, s ez kockázattal jár. Eszembe jut erről Galilei, akihez az inkvizívió idején elküldte rendtársait Calasanctius, hogy elsajátítsák a mester fizikáját. Rendünket már akkor is jellemezte az új iránti fogékonyság, s így vagyok ezzel a saját életemben is. Amikor ismeretlen területre merészkedünk, az veszéllyel járhat, viszont nagy esély van arra, hogy valami új születik. A határok keresése, a nyitottság és a folyamatos tanulás fontos meghatározói a piarista rendnek és a magam életének is. Úgy fogalmazhatnék, hogy hasonlítok arra a vadászkutyára, amely szagot fogott, és mennie kell a nyomon annak ellenére, hogy még nem tudja, mi várja az út végén.

– Konkrétan mire gondol, amikor úgy fogalmaz: „ismeretlen terület"?
– Ilyen a világi, például a gazdasági szervezetek működéséről, vezetéséről, fejlesztéséről felhalmozott tudás megismerése és beemelése az egyházi gyakorlatba. Örülök, hogy a piarista vezetés merít ezekből a forrásokból. De ilyen terület a személyes kísérés is. A lelkivezetés tekintetében a legfontosabbnak azt tartom, hogy gazdag és sokrétű legyen. A hagyományos egyházi eszköztár szinte kimeríthetetlen, de nem szabad visszariadni a rokon területek megismerésétől sem, ahol szintén felhalmozódtak bizonyos tapasztalatok és igazságok. A gyónások számának visszaesése például azt mutatja, nem biztos, hogy minden rendben van a saját házunk táján. Ám a hívek mégis keresik azt a papot, szerzetest, aki hajlandó melléjük állni és támogatni őket. Ebben a helyzetben fel kell ismernünk, hogy nem minden esetben érdemes azonnal beterelni a hozzánk fordulókat a gyónás keretei közé. Inkább abban kell segítenünk őket, hogy eligazodhassanak az életükben, a belső világukban, hogy szembe tudjanak nézni a problémáikkal, és megtanulják kezelni azokat. Ebben a folyamatban világossá válik az Isten helye is, és lehetséges, hogy megtörténik a kiengesztelődés.
A szülők, a tanárok, és mindazok, akik emberekkel foglalkoznak a mindennapjaikban, gyakran találkoznak nehéz sorsokkal, s ez lelkileg megterhelő lehet. Számukra nagy segítséget jelenthet a személyes kísérés, a mentorálás. Jómagam szupervíziót tanultam, és ezt a szemléletmódot követve igyekszem támogatni fogadalmas rendtársaimat, akiknek magisztere vagyok. Sok kérdés merül fel bennem azzal kapcsolatban, hogy miként lehet ezt jól és hitelesen végezni, hiszen egyszerre kell tiszteletben tartanom a kispapok fejlődésének folyamatát és közvetítenem a rendem által megfogalmazott ideált.

– Hogyan egyeztethető össze a divatos kifejezéssel élve „mentálhigiénés tudás" és a krisztusi közösség fegyelme?
– A krisztusi közösségben is emberek élnek, akiket ugyanolyan tulajdonságok és reakciók jellemeznek, mint mindenki mást. Náluk ugyanúgy jelen vannak a hatalomra, befolyásra törő energiák, és ezek dinamikáját sem szabad figyelmen kívül hagyni, sőt, rendezésükre alkalmat kell teremteni. Ehhez kínálnak hatékony eszközöket a korábban említett szakterületek. Tudjuk, hogy a krisztusi közösségben mindig eggyel többen vagyunk, hiszen jelen van közöttünk az is, aki összehívott minket. Neki biztos, hogy van megfelelő „mentálhigiénés tudása", mert ismeri a lelkünk legmélyét, és képes arra is, hogy begyógyítsa sebeinket.

– Fontos, hogy férfiakkal él közösségben?
– Igen, fontos. Napjaink társadalmában elbizonytalanodott a férfi és a női identitás jelentése. Hagyatkozhatnánk csupán a biológiai adottságokra: a férfi legyen férfi, a nő pedig nő, házasodjanak, legyenek gyerekeik, és mindenki megtalálja majd a helyét. A szerzetes azonban ezt nem teheti. Nekünk sokkal tudatosabban kell foglalkoznunk ezzel a témával. A magam számára is tisztáznom kell, mit jelent számomra az, hogy férfi vagyok. Ha szerzetesként közel engedem magamhoz ezt a kérdést, akkor nem kerülök ugyan könnyű helyzetbe, de találhatok a segítségemre szolgáló választ. Fontosnak tartom ezt a témát, és örülök, hogy a magyar keresztény hagyományban találtam olyan fogódzót, amely eligazítást adhat. Középkori templomainknak azokra a freskóira gondolok, amelyeken a Szent László-legendát ábrázolták. A legenda értelmezéséről és üzenetéről Tornay Krisztina írt az Új Emberben (Szent László ma is üzen. Új Ember, 2013. június 30. – A szerk.): „Szent László férfi volta megváltott, keresztény, és ugyanakkor szervesen, természetesen, erőteljesen a magyar gyökerekhez kapcsolódik, azokból meríti erejét. László é v s z á z adokon át a magyar férfiasság keresztény mintája lett, s annál izgalmasabb, hogy – szimbolikusan tekintve a történetet – ilyen férfi mellett válik szabaddá, talál saját erejére a legendabeli nő. Az elrabolt magyar leány egyedül nem képes megszabadulni. Amikor azonban megjelenik a hős, biztató, erőt adó jelenlététől ő is megtalálja saját belső erejét. Igazából a leány választ: amikor a két férfi küzd, ő dönti el, kinek a lábába vág, vagyis kit segít győzelemhez. S a leány azt választja, aki szabaddá teszi, nem pedig azt, aki maga alá rendelve elrabolja. Olyan férfi mellett tud valóban önmaga lenni, aki együttműködik, egyenrangú, és aki számít rá." Ahogyan a kérdésében is fogalmazott: egy férfiakból álló közösségben élek, s ez a létforma nagyon fontos meghatározója az életemnek. A társadalmunk szétzilálódott, sok helyen megszűntek a megtartó csoportok. Mi, szerzetesek közösséget alkotunk, amelynek tagjai nem rokonszenv vagy vonzalom alapján választották egymást, mint például a mai, szerelmi alapon köttetett házasságokban a fiatalok. Ha a közösségünk mindennapjait tudatosan, reflektáltan élnénk meg, akkor számos olyan tapasztalatot gyűjthetnénk, amelyek minden más közösség, társaság, család számára is irányadóak lehetnek. Krisztusi közösség akarunk lenni, amelynek tagjai meg tudják osztani egymással azt, amijük van: örömeiket, nehézségeiket, küzdelmeiket, Istennel való történetüket.

– Vallási és nemi hovatartozástól függetlenül nagyon fontos szerepe van életünkben a testünknek, ám jelzéseit nem mindig kezeljük megfelelően. Ön korábban küzdősporttal, lovaglással edzette a testét.
– Nagyon megörültem, amikor találkoztam a test teológiájával kapcsolatos gondolatokkal, melyek II. János Pál pápától erednek. Isten férfiként és nőként fogalmazta meg magát, amikor megalkotta az embert. Női és férfi mivoltunk testiségében, minden rezdülésében mond valamit Istenről, s ezt érdemes komolyan venni. Számomra vallási és nemi hovatartozásom miatt is nagyon fontos a testem. Ugyan nem verekszem már (mosolyog), de a küzdősport fontos szerepet játszott az életemben. Arra a kérdésre kerestem a választ, hogy miként vagyok férfi. Küzdöttem, a testemmel is. Annak idején a jeetmando nevű harcművészetbe kóstoltam bele, amelyben nem a stílus volt a lényeges, hanem a küzdőtársak. Sokat tanultam tőlük. A mesterem ma is tanít a gödi iskolánkban. Meghatározó élmény volt számomra a lovaglás is: beléptem az istállóba, és onnantól kezdve semmi nem volt kérdés. Ott volt az Isten töményen, a lószag töményen, és egyértelmű volt, hogy mit kell tennem. A ló hátára felülve azt éreztem, hogy a helyemen vagyok. Nem tudom, mi erre a megfelelő kifejezés, leginkább azt mondanám, hogy testileg és lelkileg is éltem, igazán és nagyon intenzíven. Aztán két és fél évvel ezelőtt egy évet egy tanyán töltöttem Nógrád megyében. Ezt Sabbath évnek hívjuk. Volt két lovam, egy vadászkutyám, időnként bementem a faluba, és ismerkedtem a föld embereivel. Otthon voltam, apám vére feléledt bennem...

– Változott valami az év elteltével?
– A szerzetesi és prófétai hagyományban nagyon erős meghívástörténetek vannak, és sokan emlékeznek arra, hogy mi volt az a „prófétai mennykű", amelyen keresztül Isten „beléjük csapott", és meghívta őket. Én nem éltem meg hasonlót, legalábbis a szerzetességem elején nem. Sokáig nem is hiányzott ez a tapasztalat, aztán mégis keresni kezdtem valami egyértelmű – akár testi tapasztalásból – fakadó bizonyosságot, mert a hivatástörténetemet erősen szelleminek éltem meg, és szerettem volna, ha jobban belegyökerezik a testbe, a földbe. Azért költöztem ki egy évre a tanyára, mert azt reméltem, hogy Isten majd ott tesz velem valamit. És valóban más életet éltem ott a föld közvetlen közelében. Volt egy fűtés nélküli szoba, abba bontott anyagból építtettem egy cserépkályhát. Fát vágtam az erdőn, víz nem volt a házban, csak odakint, de az sem volt iható. Magam főztem. Plébánoskodtam is, minden vasárnap reggel dézsában tisztálkodtam, tiszta ruhát vettem, és bementem a faluba misézni. Nagyon megszerettük egymást a falusiakkal. Nem volt egyszerű felvállalnom, hogy a „legyen meg a Te akaratod" helyett válaszra akarom „kényszeríteni" Istent. De vártam. A tél végén nagyon erős tüdőgyulladást kaptam, két hétig nyomtam az ágyat, egyedül. Ahogy a betegségből kezdtem kigyógyulni, egyik reggel kimentem a ház elé. A tavasz fogadott. Biztosan átélte már, milyen érzés, amikor furcsa, friss illata lesz a levegőnek, és aranyosan kezd csillogni a táj... De csak egy pillanatra. Elmosolyodtam, visszamentem aludni, és álmodtam. Azt álmodtam meg, amiért kijöttem a tanyára, és megértettem, hogy milyen küldetést szánt nekem Isten. Fiatal papként sokat emlegettem Jákobot, aki az angyallal küzdött, hogy megkapja, amit kért. Ötvenéves koromra valami hasonló történt velem is, és ezért nagyon hálás vagyok Istennek.

– Jelenleg Budapesten él, föld, ló és vadászkutya nélkül. Van-e valami, amit az Önre bízott fiatalok nevelésében különösen fontosnak tart?
– Talán két dolgot emelnék ki a többi közül. Az egyik, hogy minden embernek hivatása van. Ezt a hivatást keresni kell, és aki tud, annak segítenie kell ebben, mert ha egy ember a „helyére kerül", akkor megtalálja a boldogsága egyik alappillérét. A másik, hogy Isten közösségi létre hív mindannyiunkat. Meg kell találnunk azt a keresztény társas formát, közösséget, amelyben számíthatunk egymásra: anyagiakban, támogatásban, elfogadásban. A hivatás és a közösség is Isten hívásáról szól. Ha ezt szem előtt tartjuk, és eszerint élünk, akkor boldog emberek lehetünk.

Interjút készítette: Szikora Réka
Fotó: Kissimon István

Forrás: ujember.hu

Január 30-án délután ünnepélyes keretek közt megnyílt a Kecskeméti Katona József Múzeum és a Piarista Rend Magyar Tartománya gyűjteményeiből létrehozott kiállítás, amely a piarista rend 300 éves kecskeméti múltját mutatja be. A Cifrapalotában látható tárlat március 29-ig várja az érdeklődőket.

Pontosan 300 évvel ezelőtt, 1715 januárjában érkeztek Kecskemétre az első piarista szerzetesek azzal a céllal, hogy iskolát nyissanak a városban, és katolikus gimnáziumi oktatást és nevelést nyújtsanak a város és a környék lakói számára. Ezt a szolgálatot az időkhöz és körülményekhez alkalmazkodva azóta is végzik. Ha szükség volt rá diákotthont, általános iskolát, óvodát nyitottak, ének- és zenekart, színjátszókört, cserkészcsapatot vezettek.
A Cifrapalota Pávás termében rendezett megnyitó ünnepségen Nagy Attila, a kecskeméti Piarista Gimnázium, Kollégium, Általános Iskola és Óvoda igazgatója köszöntőjében hálaadásnak nevezte azt a kiállítást, amely a rend 300 éves kecskeméti működését mutatja be. Mint egykori itteni piarista diák, szólt a jelenlévőkhöz dr. Bábel Balázs érsek, kiemelve Koháry István gróf tevékenységét, aki városunkba hívta a tanító szerzeteseket.
Az intézmény ma már Közép-Európa legnagyobb piarista iskolája, közel ezer diákkal – erről már Labancz Zsolt tartományfőnök beszélt.

„Amikor így visszatekintünk egy 300 éves évforduló kapcsán, akkor fölidézzük mindazt a kreativitást, leleményességet, és azt az elkötelezettséget,ami a rendtársainkat jellemezte, különös teintettel a fiatalok szolgálatában végzett tevékenységükre. Leginkább a szegények felé való szolgálatukat emelném ki. Ebből szeretnénk ma most mi is meríteni; valahogy úgy élni, működni, hogy tudjuk folytatni azt a szolgálatot, amit ők elkezdtek” – nyilatkozta a provinciális.
A hittel nevelő és oktató szerzetesek iskolájának padsoraiból olyan kiválóságok kerültek ki, mint például Hornyik János, Kada Elek, Katona József, Sík Sándor, Erdősi Imre vagy Homoki Nagy István – hangsúlyozta a Tartományfőnök után felszólaló Mák Kornél alpolgármester beszédében.
A Kecskeméti Katona József Múzeum és a Piarista Rend Magyar Tartománya által rendezett közös kiállítás bepillantást nyújt a piaristák életébe, tevékenységébe, a rendház és templom ritkán látható műtárgyaiba és kincseibe. Bemutatja a rend alapítóját és jelképeit, amelyek évszázadok óta hozzátartoznak Kecskemét városához.
A kiállítás egy izgalmas, gazdagító időutazás, piarista lendülettel fűszerezve, amely sokak munkájának köszönhető; többek között Székelyné Kőrösi Ilona történész, főmuzeológusnak, ifj. Gyergyádesz László művészettörténésznek és Koltai Andrásnak, a Piarista Rend Magyar Tartománya levéltárosának.

MÚLTBANÉZŐ
A piaristák 1715 februárjában a ferencesektől átvett elemi iskolai épületben 63 tanulóval kezdték meg a tanítást. 1724-ben költöztek mostani helyükre, a Piaristák terén álló rendházba, ahol a század közepére templomuk is fölépült. Az egyre növekvő diáksereg számára a katolikus egyházközség 1825 és 1894 között a templom mellett emeltetett újabb épületszárnyakat, majd 1930 és 1933 között Hültl Dezső „modernizált barokk” terve alapján épült új iskolaépületet, amely építészetileg is a város egyik meghatározó pontja.
A kommunista diktatúra évei nem kímélték a kecskeméti piaristákat sem. Mégis az 1948. évi államosítás után, 1950-től az ország nyolc katolikus iskolájának egyike, egy négyosztályos fiúgimnázium, Kecskeméten működhetett.  A rendszerváltást követően, 1992-ben a piarista rend átvette az épületében működő állami Jókai Mór Általános Iskolát, majd 2012-ben az angolkisasszonyok (Congregatio Jesu) Czollner téri intézetét, és 2014-ben óvodát is nyitottak. Ennek következtében ma Kecskeméten működik Európa legnagyobb piarista iskolája, több mint ezer diákkal. Ez az intézmény egyben a második legrégebbi, folyamatosan működő katolikus egyházi iskola a mai Magyarországon.
A kiállításon megnyílik a látogatók előtt a régi piarista iskola, hogy fölfedje múltját: hogyan néztek ki a korábbi évszázadok tanárjai és diákjai, milyen könyvekből tanultak, milyen bútorok és taneszközök vették őket körül, milyen volt az iskolai színjátszás, és milyen kalandokat kerestek a cserkészcsapat tagjai, akik még a síeléssel is megpróbálkoztak bugaci dombokon. A kiállításon felbukkannak az iskolapadokból kikerülő legnevesebb diákok is, Katona Józseftől egészen Homoki Nagy Istvánig.
A tudós szerzetes tanárok mindvégig alapvető meghatározói voltak Kecskemét kulturális életének, a templomépítő Demka Sándortól kezdve Erdősi Imréig, akit honvédmúltja miatt „branyiszkói hősként” ismertek, vagy Mészáros Imréig, aki 1945-ben az egyesített városi gimnázium igazgatója volt. Rajtuk kívül természetesen diákok és szülők generációinak is megvan Kecskeméten a saját „kedvenc piaristájuk”, akit tanárként vagy lelkipásztorként ismertek meg, és akitől tudást, élettapasztalatot és hitet kaptak.

A tárlat 2015. március 29-ig tekinthető meg.

KÉPGALÉRIA: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.10153591973507738.1073741855.110914267737&type=1
Fotók: Szathmáry Melinda

A kiállításmegnyitón a Budapesti Tagozatot Hernády Zsolt és Mikecz Tamás Budapesti tagozati alelnökök képviselték.

Január 23-án a kecskeméti Bozsó Gyűjteményben, a Varga László kereszténydemokrata politikus és drámaíró emlékére rendezett ünnepségen átadták a róla elnevezett "Keresztény Közéletért" emlékérmeket. A Keresztény Közéletért Alapítványt 1992-ben hozták létre kecskeméti értelmiségiek.

Az ünnepségen Fórián-Szabó Zoltán, kecskeméti piarista templomunk plébánosa, valamint Vetéssy Katalin, a Református Gimnázium korábbi igazgatója vehette át az elismerést. Sajnos plébános úr kórházi kezelés miatt személyesen nem tudott jelen lenni a díjátadó ünnepségen. Helyette Szabó István SP házfőnök úr vette át az "Keresztény közéletért" életműdíjat.
Fórián-Szabó Zoltán ősi kecskeméti családban, de Budapesten született 1941. február 22-én. A háborút ott élte át, utána a család visszajött Kecskemétre a családi házba. Édesapja fogorvos volt. Zoltán fiuk volt az öt testvér közül a legidősebb.
Természetes volt, hogy Zoltán atya tanulmányait a Piarista Általános Iskolában kezdte. Ugyanekkor kezdett ministrálni a Nagytemplomban, ahol akkor viruló ministráns élet folyt. A főministráns, Peti szigorúan rendet tartott, rendszeres ministráns vizsgák is voltak, komoly beosztással. A toronyba is feljártak harangozni, akkor még a nagyharangot ketten húzták egyszerre. Majd megsüketültek a hangjától és egyiküket mindig felrántotta a levegőbe. Zoltán atya ma is  felejthetetlen emlékként idézi fel a Mindszenthy hercegprímás úr által vezetett körmenetet , mely a Rákóczi út végén fordult vissza, és végig tele volt a tér emberekkel.

Az államosítás után a Piarista Általános Iskolából, a Jókai utcai iskola lett. Innen az általános iskola befejezése után "átigazolt" az épület másik oldalán lévő Piarista Gimnáziumba. Nemcsak az iskolai  élet, a tudományokkal való megismerkedés, hanem a kirándulások, kerékpártúrák, a tiszai evezőstúrák is nagy hatással voltak rá. Az érettségi után 1959-ben  belépett a Piarista Rendbe. A Kalazantínum Piarista Hittudományi Főiskola elvégzése mellett az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Természettudományi Karának kémia-fizika tanári szakán szerzett diplomát 1968-ban. Az előtte lévő évben pappá szentelték.
Tanári pályáját Kecskeméten kezdte a gimnáziumban és a diákotthonban. A következő tanévre azonban már Budapestre helyezték. Itt harminc évet tanított a gimnáziumban. E tekintélyes idő alatt hat osztálynak volt osztályfőnöke. Messze nem csak a tárgyi tudásukat fejlesztette diákjainak, hanem igyekezett az életre nevelni, a férfias helytállás értékét természetesé tenni. Fontosnak tartotta, hogy diákjaival ne csak tanítási órákon találkozzon. Az év közbeni túrák közül diákjai szívesen emlékeznek vissza, hogy a karácsonyi szünetben a néhány napos téli túrájukon hogyan küzdöttek meg a hidegben a téli terep nehézségeivel, és utána mégis milyen jól el tudták tölteni az estéket, főzéssel, evéssel, játékkal. Mindez közösséget formált belőlük. A nyári nagy evezőstúrák, kerékpártúrák, vitorlástúrák még tovább erősítették a közösséget, annyira, hogy még most is visszajárnak hozzá. Kovács Mihály piarista tanártól átvette a vitorlástúrák szervezését, gondosan végezte a vitorlások karbantartását. Ebből az időből mesélte egy öregdiák:” Önként jelentkeztem munkára a vitorlások javításához. Mint afféle városi gyerek állandóan a nyakára jártam , - most hol van ez, hol van az, jó ez így? Türelmesen válaszolgatott és egyszer nagy komolyan  megkérdezte: Öreg, most tisztázzuk!  Te segítesz nekem, vagy én segítek neked. Nagyon elröstelltem magam és egy életre mérce lett számomra, ha segítek tiszta szívből tegyem és hatékonyan.
Tanári, nevelői munkája mellett rendi feladatokat is kapott. Néhány évig a Magyar Rendtartomány vezetőségében, hosszú ideig pedig a budapesti rendház főnökeként is dolgozott. Gondoskodott a rendtársak életfeltételeiről, élelmezéséről, javítatta, felújítatta a rendházban lévő berendezéseket.
A rendszerváltás után a rend visszakapta intézményei nagy részét, felmerült az igény, hogy azokat fel kell újítani, sőt újat is kell építeni. Ekkor a tanítást abbahagyva a megalakult Piarista Iskolaépítő és Fenntartó Közhasznú Társaság ügyvezető igazgatója lett. Szervezte, irányította a szegedi piarista iskola építését, a Duna-parti nagy piarista épület déli részének felújítását, melyben a Sapientia Hittudományi Főiskola kapott helyet. Ebben a munkakörben eltöltött hat év után nyugdíjba ment.
2003-ban Kecskemétre helyezték plébánosnak. Eddigi tevékenységéhez képest új terület nyílt ki előtte. A papság eddig is része volt életének, most azonban ez került az első helyre. Lelki vezetőnek lenni egy igényes nagy hívőseregnél, nyugodtan mondhatjuk, különlegesen szép és nehéz feladat. Hitoktatás, - mindenkit megérintő szentbeszédek tartása -, felkészítés elsőáldozásra, bérmálásra, a szülők bekapcsolása, hogy ne „küldjék”, hanem vezessék gyermekeiket a lelki építkezés útján, - személyes odafigyelés a temetést kérőkre, a házasulandókra, a keresztelendőkre és családjukra, mind nagyon fontos, felemelő feladat, hivatásszeretet nélkül jól elvégezhetetlen. Fórián Szabó Zoltán mindezt példaadóan végezte, romló egészségi állapotában ugyan számíthatott rendtársainak segítségére, de szolgálatát mind a mai napig hősi fokon gyakorolja.
2014. november 8-án, a piarista rend 300. évi kecskeméti jelenlétének ünnepén, a piarista öregdiák vacsora ünnepi miséje jubileumi prédikációjában kiemelte. „A múltunkat testvéreim, ami most szemünk előtt van, nem csak a piaristák építették. Nagyon sok segítőtársuk akadt, tanítványok, volt tanítványok és nagyon sokan mások, akik a rend mellé álltak, részt vállaltak munkájában szellemi és anyagi segítséggel egyaránt.”
Eddig az idézet a szentbeszédből.  Mi jelenlévők és a díjra jelölők pedig megköszönjük azt a magyarságot felemelő, testet és lelket építő tanítást, nevelést, az emberi szabadság tiszteletének és szeretetének példaadását, hitünk és kultúránk megtartásában végzett munkát Fórián Szabó Zoltánnak és a Kecskeméten 300 éves piarista rendnek.

Fogadja szeretettel a Dr. Varga László emlékérmet a keresztény közéletért végzett munkája elismeréséül!

Röviden Varga Lászlóról
Varga László politikus, ügyvéd, író 1910-ben született, 2003-ban halt meg. 1947 és 1948 között a Demokrata Néppárt jelöltjeként országgyűlési képviselő, majd a nyugati magyar emigráció egyik vezető képviselője volt. Hazatérése után 1994-től 1997-ig a Kereszténydemokrata Néppárt, 1997-től haláláig a Fidesz jelöltjeként országgyűlési képviselőként dolgozott. 1994 és 2003 között az Országgyűlés korelnöke. 2002 és 2003 között a KDNP elnöke volt.
A Keresztény Közéletért Alapítványt 1992-ben hozták létre kecskeméti értelmiségiek.

Forrás: KTV, Kecskeméti Piarista Iskola

Piarista nővérek (Tünde, Ágnes és Borbála) és leányaik látogattak meg minket Nagykárolyból a Cifrapalotai kiállítás megnyitása kapcsán. A hétvégét is itt töltötték, iskolánkkal és a várossal ismerkedtek.

A nagykárolyi piarista nővérek bentlakásos leánynevelő intézetet tartanak fent. Leányaik közül sokan annak a tőlük nem messze lévő Kalazancius Iskolaközpont diákjai, mellyel testvérintézményi kapcsolatot ápolunk hosszú évek óta.

Nagy Attila SchP ig.

A Pázmány Egyetem tájékoztatója

2015. január 29-én Dr. Kovács György a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának oktatója, kecskeméti iskolánk 1997-ben érettségizett diákja tartott tájékoztatót végzős tanulóinknak az egyetem jogi képzéséről Kecskeméten.

A magyar kultúra napja alkalmából idén is rendkívüli tanítási órák keretében megtartott előadásokat hallgattunk. A 300. jubileumunk jegyében a magyar kultúrának olyan nagyjaival ismerkedtünk, akik valaha gimnáziumunk diákjai voltak, s kiemelkedő életművükkel egykori alma materük hírnevét is öregbítették.

Az első előadónk Dr. Jelenits István piarista atya, iskolánk egykori magyar és hittan tanára volt, aki Katona József öregdiákunk irodalmi tevékenységéről, és kiemelten a Bánk bán c. művéről beszélt.

A második rendkívüli tanítási órán Szlemenics Pál jogtudós életével, munkásságával ismerkedtünk. Előadónk Dr. Nánási László Kecskemét városának főügyésze volt. Az előadás helyéül szolgáló díszteremben egy üvegvitrinben állítottuk ki a jogtudós korabeli műveinek jó néhány példányát, valamint iskolánk 18. század végéről származó anyakönyvét, aminek latin nyelvű névsorában megtaláltuk Szlemenics Pál egykori diákunk adatait is.

Nagy Attila Sch.P. ig.

Újabb két kötettel bővült az immár tíz éve megjelenő Collectanea Vaticana Hungariae című vatikáni-magyar történeti könyvsorozat. A 9. és 10. kötet a középkori Magyarországra vonatkozó, eddig jórészt ismeretlen adatokat tartalmaz az Apostoli Kamara gyűjteményeiből.

Fedeles Tamás, az új kötetek egyik szerkesztője az MTI érdeklődésére elmondta: a Tusor Péter vezette MTA-PPKE Lendület Egyháztörténeti Kutatócsoport a magyar medievisztika régi adósságát törlesztette a sorozat legújabb két kötetével, ugyanis egy, a középkori magyar egyháztörténeti kutatások számára nélkülözhetetlen forráscsoportot adtak közre.

Az Apostoli Szentszék egyik központi hivatala, az Apostoli Kamara középkori magyar vonatkozású iratanyagát a 20. század elején Lukcsics József tárta fel a Vatikáni Titkos Levéltárban, azonban gyűjtését sajnálatos módon egészen mostanáig nem adták ki - magyarázta Fedeles Tamás.
A két vaskos kötetben az Apostoli Kamara és a középkori magyar egyház kapcsolatának közel másfélezer dokumentumát adták közre. A forrásgyűjtemény többek között lehetőséget nyújt a késő középkori magyar egyházi intézmények és javadalmak gazdasági potenciáljának összehasonlító vizsgálatára, a korszak magyar egyházi intézményei tagságának megismerésére, a magyar egyház és az itáliai bankházak kapcsolatának elemzésére. Mindemellett diplomácia- és politikatörténeti információkat is tartalmaznak az egyes bejegyzések, így például a husziták vagy a törökök elleni pápai segélyekre vonatkozóan.
A bejegyzések között találjuk egyebek mellett a Szilasi Vince váci püspök számára kiadott pápai felmentést (1471), amelyből kiderül, hogy a főpap részt vett a cseh eretnekek és a törökök elleni harcokban, amelyek során egyházi személy létére több ember életét oltotta ki. Egy másik forrás szerint 1476-ban csaknem 70 ezer forint segélyt folyósított a Szentszék a magyar királynak a török elleni védekezésre, melyet Domokos pápai legátus hozott az országba - emelt ki két érdekességet Fedeles Tamás.
A kutató azt is hangsúlyozta, hogy a vállalkozás egy jól összehangolt csapatmunka eredményeként valósult meg. A kiindulópontot néhai Lukcsics József forrásfeltáró munkája jelentette, melynek kézirata néhány éve került elő a Piarista Levéltárban. Az MTA-PPKE Lendület Egyháztörténeti Kutatócsoport biztosította a kutatás szakmai és anyagi hátterét.
A Camera Apostolica magyarországi forrásai nevű részprogram szakmai koordinálását Fedeles Tamás, a Pécsi Tudományegyetem docense végezte, a munkában részt vett továbbá Nemes Gábor, a Győri Egyházmegyei Levéltár munkatársa, Koltai András, a Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltárának vezetője, Kiss Gergely, a Pécsi Tudományegyetem oktatója, valamint Kalotai Noémi és Matus Zsanett, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktoranduszai.

Forrás: MTI

A Környezet és Energia Operatív Programon 2014 tavaszán közel 150 millió forintos támogatást nyert a nagykanizsai piarista Iskola. Az összegből az oktatási intézmény alsós épületének komplex energetikai korszerűsítését végezték el.

A munkálatokat a napokban fejezték be, így az alsós diákok hétfőn már beköltözhettek az új, korszerű épületbe. "Ez egy meglehetősen korszerűtlen épület volt, gyakorlatilag a 40-es években  - amikor megépítették - egyszer volt átalakítva, amikor a széntüzeléses kályhákat gázkonvektorokra cserélték. A felújítás elkerülhetetlen volt, mert energetikailag komoly összeget emésztett fel a rendszer." - nyilatkozta Nyeste Pál, igazgató.

Az alsó tagozatos épület energetikai fejlesztésére összesen 67 millió forintot fordítottak. "Nyílászárók cseréje történt, 10 cm-es hungarocell hőszigetelést kapott az épület, ezenkívül 4 db melegvíz napkollektort helyeztek el a tetőn. Melegvíz és a környezetbarát szolgáltatást, és új kazánt, új fűtőtesteket, központi fűtés kiépítését jelentette az alsó tagozatos felújítás" - mondta az igazgató.
Az épületben természetesen további felújításokat is végeztek: a pályázat jóvoltából a közösségi terek, az aula bővítése, valamint a tantermek korszerűsítése is lehetővé vált.
A munkálatok ezzel azonban még korántsem értek véget a piaristáknál, a napokban ugyanis megkezdődött az óvoda építése is. A 230 millió forintos beruházás várhatóan június végére készül el.

2015. január 27. Hetven éve halt bele sétüléseibe Szerb Antal regényíró, esszéista, irodalomtörténész, Prohászka Ottokár keresztfia, Sík Sándor tanítványa, az egykori piarista diák. 

Barátai visszaemlékezései szerint Szerb Antal erején felül igyekezett viselni a munkatáborral járó megaláztatásokat, közben pedig belerokkant lelkileg és testileg egyaránt. Az irodalom volt az élete, még 1944 szilveszterekor is előadást tartott fogolytársainak József Attiláról a balfi táborban, noha a szabadulás reményét egyre jobban elvesztette. A legyengült regényírót keretlegények puskatussal olyannyira megverték, hogy a nehezen mozgó Tóni, a magyar irodalomtörténet két csodálatos regényének (Az utas és holdivlágnak és a Pendragon legendának) írója január 27-én belehalt sérüléseibe. Halála szomorú tanúbizonysága egy szomorú kornak, egy igazságtalan önkényuralmi rossz rendszernek, annak igazságtalanságainak. Példaértékűen próbált túlélni, reménykedve a háború mielőbbi végében. Sajnos nem sikerült neki.

A herceg című novelláját így zárja: „A Szépség aranyüledéke gyakran mocskos folyók iszapjából csapódik le, és ezért szeretjük a nagy zavaros folyót, a Történelmet”. Sajnos soha nem tudjuk meg, hogy a holokauszt embertelenségét átélve, a balfi tábor szörnyűségeinek tükrében is ezt gondolta-e?
Halála mutatja, hogy egy zsidó származású, piarista öregdiákot, aki talán a légynek sem ártott, ugyanolyan rossz parancsuralmi rendszerek eltiporják.
Imádkozzunk, hogy a történelem ne ismételhesse önmagát!

Utolsó levele a családjához:
"Édeseim,
végtelenül szomorú vagyok; nemcsak tervetek nem sikerült, hanem még a csomagokat sem kaptuk meg. Általában ez a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely és minden tekintetbe nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; csak ez tartja még bennem a lelket.
Most már sötét is van, meg hangulatom sincs, hogy többet írjak. Bízzatok benne ti is, hogy nemsokára találkozunk és szeressétek szerencsétlen
Tónitokat!
Balf, 1944. XII. 16."
Nyugodjék békében!
Mikecz Tamás

A wikipédián található életrajza:
Budapesten született asszimilált zsidó családba, a Deák Ferenc utca 15. szám alatt. Szülei 1900. augusztus 19-én Budapesten kötöttek házasságot. Édesapjával 1907. december 20-án a római katolikus vallásara tért át, ebben a szellemben nevelték (keresztapja Prohászka Ottokár volt), gyermekkora legmeghatározóbb élménye a cserkészet volt. Apja, a magát szabadkőművesnek valló Szerb Károly 1911 őszén beíratta a budapesti Piarista Gimnáziumba, ahol Sík Sándor tanította magyarra és támogatta irodalmi ambícióit az önképzőkörben. Itt írta élete első verseit, novelláit, sőt felsős gimnazista korában megjelentek esszé- és drámakísérleteiis.

Jeles érettségi után 1920 szeptemberében iratkozott be a pesti egyetem bölcsészkarára, magyar–német szakra. Közben tanult meg angolul és franciául, és utolsó szigorlata, valamint a Kölcseyről írt értekezésének benyújtása után 1924. július 24-én doktorrá avatták.
Húszéves sem volt, amikor a Nyugat 1921. februári száma egyszerre hat versét jelentette meg, majd kritikákat is írt a lapnak. Nemsokára a Napkelet című folyóirat is közölte írásait, majd az akkoriban szerveződő Minerva című tudományos, szellemtörténeti, arisztokratikus és reprezentatív jellegű folyóirat írógárdájához csatlakozott. A szerkesztőség 1926-ban teljes egészében közölteKölcseyről írt doktori disszertációját.
1925. december 19-én Budapesten feleségül vette a nála öt évvel fiatalabb Lakner Amália Irént, Dr. Lakner Bertalan és Szaborszky Gizella lányát, akitől 1928-ban elvált.
Az 1930-as években főként az angolszász irodalommal és regényelmélettel foglalkozott. Nagy összefoglaló műve, A világirodalom története megírásához Babits Mihály művére (Az európai irodalom története) is támaszkodott. A világirodalmat ő is folyamatnak tekintette, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek évszázadokon és országhatárokon átemelkedve megtermékenyítik egymást. Gondolatmenete stílusok és korszakok egységeire épül. Versei a lázas útkeresés, a szándékos meghökkentés programjából születtek. Pályakezdő éveinek novellái a történelmi múltba és a mesék időtlen világába vezetnek.
1932. június 15-én Budapesten az Erzsébetvárosban másodszor is feleségül vette Lakner Amália Irént, akitől 1933-ban újra elvált. Következő házasságát Bálint Klárával (Bálint Aladár, a Nyugat című folyóirat képzőművészeti kritikusa és Roth Edit lánya, Bálint Endre festőművész nővére) kötötte 1938. július 28-án Budapesten, a Terézvárosban.
Az 1930-as évek írói termésének nagy részében eltűnnek a látványos történelmi ihletések, helyükre a csodák, a misztikus borongás lép, és egy kedvesen ironikus lírai önarckép bukkan fel. A Pendragon legenda, első hosszabb prózai műve a detektívregény, a kísértethistória és az esszéregény ötvözete. Az Utas és holdvilág alapmotívuma az elfojtott legbelső sejtelmekhez vezető utazásélmény. 1935-ben Baumgarten-díjat kapott.
1941-től alkotói tere egyre szűkült: rádióelőadásai elmaradtak, magyar irodalomtörténetét betiltották, a Nyugat megszűnt. 1943-ban, majd 1944. június 5-én behívták munkaszolgálatra: először Fertőrákosra, majd Balfra került. 1945. január 27-én a balfi tábor pribékjei agyonverték.
Emlékezete
Budapest XVI. kerületében hatosztályos gimnáziumot neveztek el róla.
A balfi tömegsírt exhumálták. Sírja ma a Fiuemei úti Nermzeti Sírkertben található.
Művei
Az angol irodalom kis tükre (1929)
Magyar irodalomtörténet (1934)
Rózsakereszt (1934);
A Pendragon legenda (későbbi kiadások)
Budapesti kalauz marslakók számára (1935)
A harmadik torony (Nyugat 1936/10. - Önálló kötetben: Magvető, 2007)
Hétköznapok és csodák (1936)
Utas és holdvilág (1937)
A királyné nyaklánca (1943)
A világirodalom története (1941)
Gondolatok a könyvtárban (1946)
Madelon, az eb (1947)
A varázsló eltöri pálcáját (1961)
Szerelem a palackban (1963)
Ex (1965)
VII. Olivér (1966)

Dr. Verbényi István protonotárius kanonok, mesterkanonok, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye papja 2014. december 22-én visszaadta lelkét Teremtőjének – tájékoztatta szerkesztőségünket Kovács Zoltán prímási irodaigazgató.
Verbényi István Budapesten, 1938. május 16-án született.

Székesfehérvárott szentelték pappá 1961. június 21-én, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye szolgálatába 1993-ban került. Káplán Budapest-Kelenvölgyben 1961–62-ben, Ráckevén 1962–64-ig, Előszálláson 1964–65-ig, Székesfehérvár-Szent Imre-plébánián 1965–67-ig, Csákváron 1967–68-ig, Budakeszin 1968–73-ig, adminisztrátor ugyanott 1971-ben, káplán Székesfehérvár-Nagyboldogasszony-plébánián 1973–74-ben, teológiatanár és prefektus az esztergomi szemináriumban 1974 és 1983 között, tanulmányi szabadságon Rómában 1981–83-ig, prefektus a Központi Szemináriumban 1983–85-ig, plébános Budapest-Albertfalván 1985–2001-ig, adminisztrátor Budapest-Kelenvölgyben is 1993-ben. 2001-ben nyugállományba vonult.
Verbényi Istvánt 1977-ben nevezték ki püspöki tanácsossá, 1985–2007 között az OLT (Országos Liturgikus Tanács) tagja volt, a budapesti kántorképző tanfolyam-igazgatója 1992-től kezdve, 1994-ben lett protonotárius, kanonok. Az egyházzenei bizottságot 1995 óta vezeti. A Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézetnek (MALEZI) 2002 óta, közel tíz éven át volt igazgatója.
2011-ben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Pro Ecclesia Hungariae díjat adományozott Verbényi Istvánnak a Magyar Katolikus Egyházért végzett sokéves odaadó szolgálatáért, kiemelten a Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet megalapításáért és vezetéséért.
Számos publikációja jelent meg egyházi folyóiratokban. Szerkesztője volt a Liturgikus Lexikonnak és az Adoremus füzeteknek.

Nyugodjék békében!

Fotó: Új Ember
Forrás: Magyar Kurír