A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

Szeptember 19-én ünnepelték a piaristák tatai megtelepedésének 250. évfordulóját. Az ünnepség az utódiskola – egykori gimnáziumunk – dísztermében kezdődött három órakor. Dr. Nemes Lajos, a Magyar Piarista Diákszövetség tatai tagozatának elnöke köszöntötte a résztvevőket, majd Izing László titkár ismertette a programot.

Az első előadást Koltai András levéltár vezetőnk tartotta a tatai alapítás körülményeiről. Ezután Michl József polgármester, KDNP-s országgyűlési képviselő köszöntötte a vendégeket és méltatta a piaristák tatai munkásságát. Jelenits István Sch. P. a rendszerváltoztatás utáni újrakezdés motivációjáról és gondjairól beszélt. Borián Tibor Sch. P., aki éveken át végezte a patrocíniumi szentmiséket Tatán, és tartotta a kapcsolatot a diákszövetséggel, az elhunyt Posztoczky Ivánról és a veszprémi diákszövetségről beszélt. Kerényi Lajos Sch. P. felelevenítette tatai diákkorának élményeit és ismertette a piaristák lelkipásztori tevékenységét. Ruppert József Sch. P. a Közép-európai piaristák helyzetéről tartott beszámolót, majd végül Görbe László Sch. P. a mai keresztény pedagógia kihívásairól tartott rövid előadást.

Ezután a résztvevők átvonultak az egykori piarista rendházban lévő deszakralizált, raktárnak használt kápolnába, amelyet a szervezők a mai napra kitakarítottak és szentmise bemutatására alkalmassá tettek. Ez a kápolna még minden díszétől megfosztva (csak a csupasz falak maradtak meg) is méltóságteljes és áhítatra indító. Nemes Lajos elnök úr ismertette a kápolna történetét és egykori művészeti értékeit. A jelenlévő piaristák és a tatai káplán koncelebráltak Borián Tibor Sch. P. vezetésével, ő mondott szépen átgondolt homiliát is Kalazanciusról és a gyermekek befogadásáról. A hívő közösség soraiban a tatai híveken kívül sok régi barátunk, és a még élő öregdiákok vettek részt, megtöltötték a kápolnát.
A szentmise után a helybeli Esterházy kórus félórás koncertje következett: a csodás akusztikájú kápolnában áhítatra hangoló egyházi műveket szólaltattak meg.

Az ünnep azonban ezzel még nem ért véget. Az öregdiákok és a piaristák tisztelői bevonultak az egykori piarista ebédlőbe, ahol gyertyafénynél szakestélyt tartottak. Idézet az ünnepre kiadott énekeskönyv bevezetőjéből: "Úgy határoztunk, hogy a Kegyes Tanítórend Tata városában való megtelepedése 250 esztendős és a Magyar Piarista Diákszövetség Tatai Tagozata megalakulásának 15 éves jubileuma alkalmából méltó tiszteletül szakestélyt tartunk az Selmecbányai Academia Montanistica szabályai szerint." Ez meg is történt. Itt aztán alkalom nyílt az emlékek felelevenítésére, baráti beszélgetésre.

Ruppert József Sch. P.

Az MPDSZ tatai tagozata Szűcs Ervin országos elnök részvételével alakult meg 1999. május 15-én a József Attila Kollégium, a volt tatai piarista rendház dísztermében. Az ülésre mintegy 70 öregdiák kapott meghívót, a tagozat több mint 30 taggal jött létre. A helyi tagozat létrehozásának célja a piarista rend emlékének méltó őrzése és a piaristák visszatérésének elősegítését szolgáló tevékenység biztosítása volt.

Röviddel a megalakulás után Tatára is eljutott a hír, hogy a Rend az itteni ingatlanjait nem igényli vissza. Ez – mivel a helyi szervezet létrejöttének legfontosabbik célja elveszett – érthető módon nagyon visszavetette a tagok lelkesedését és aktivitását a közös munkában. Tagozatunk élete indulásától kezdődően hasonló érdeklődés és személyi okok miatt is szorosan összeforrt a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége 1994-ben alakult tatai csoportjával, a piarista öregdiákok rendszeresen látogatják a KÉSz-szel közös rendezvényeket. A tatai tagozat is bekapcsolódott a pár hónappal korábban alakult TaKTuS (Tatai Kulturális és Tudományos Szervezés) munkájába, mely a különféle felekezetek, a keresztény szellemiségű kulturális és jótékonysági szervezetek programjainak egyeztetését célozta.
Tagozatunk saját tagságának negyedévente szervez rendezvényeket, ezekből volt az első a megalakulást követően 1999 szeptemberében melyen Haraszti Mihály tagtársunk „A Piaristák letelepedése Tatán” című nagy sikerű előadása hangzott el. Ezt Lux Andrásnak a Diákszövetség budapesti összejöveteléről szóló beszámolója követte, majd kötetlen beszélgetés, visszaemlékezés folyt és kialakult a következő program.

A Körmendy Géza vezette Tatai Öregdiák Szövetség szervezésében már hagyományosan 1999. szeptember 10-én 17. órakor Kalazanci Szent Józsefre emlékezve Borián Tibor tanár úr, a veszprémi piarista iskola igazgatója a tóvárosi Kapucinus templomban szentmisét mutatott be, melyen szervezetünk tagjai is részt vettek.
Tekintve, hogy a tagság szinte fele a tatabányai kihelyezett tagozat diákja volt, és jelenleg is odavalósi, így a 2000. év márciusi rendezvényt is az ottani Szent Margit katolikus iskolába szerveztük. Előadónk Monos Rudolf a „Piaristák és a magyar tudomány” címmel tartotta meg előadását. Jól érzékelhető volt, hogy a város életében szerepet játszó cégek, különösen a meghatározó, többször is átalakult bányavállalat vezetésében magas volt a korábbi piarista diákok száma. Ennek alapján is megállapítható, hogy Tata környékén a műszaki értelmiség kiképzéséről – nem szakmai, de az alapozó, reál tárgyak magas színvonalú oktatásával - a piaristák gondoskodtak. Ez a hatás sajnos hiányzik a környék jelen és jövőbeli életéből, és az öregdiákok mély szomorúsággal vennék tudomásul, hogy erre esély sincs. 
2000. szeptember 15-16-ra a Magyar Piarista Diákszövetség elfogadta a tatai tagozat meghívását, hogy a MPDSz országos választmánya kihelyezett gyűlését Tatán tartsa. A rendezvény a helybéliek soros összejöveteléhez is kapcsolódott, melynek során együtt hallgatták meg Kállay Emil tartományfőnök úr előadását „ A piarista rend múltja, jelene és jövője címmel. Az előadás után a tatai tagozat tagjai az országos választmány vendégeként közös vacsorán, baráti összejövetelen vettek részt. Dr. Nemes Lajos a tagozat elnöke átadta a jelenlévőknek a tatai gimnázium hajdani tanárairól összeállított kiadványát. Haraszti Mihály tagtársunk jóvoltából este előadás formájában, másnap délelőtt séta során ismerkedhettek meg a Választmány tagjai Tata nevezetességeivel és a Rend emlékeivel.
2000. szeptember 30-án a bánhidai, keresztény, középiskolás korú ifjúság előadta Sík Sándor: István király című iskoladrámáját a volt piarista gimnázium színpadán. Érdekes volt arra gondolni, hogy ez a darab itt a rend idejében is elhangozhatott, és jó volt azt tapasztalni, hogy a piaristák nélkülözése mellett is színre került. Az előadás után a jelenlévő ünneplő közönség a himnusz eléneklésével zárta az államalapító királyunkra való megemlékezést.
2001. május 2-án Jelenits István nagy érdeklődés közepette tartott előadást a volt piarista gimnázium dísztermében középiskolás korúak nevelésének problematikájával kapcsolatosan „Amikor másodszor születik az ember” címmel. A piaristák előadásai a tagságunkon kívül is mindig sok hallgatót vonzanak, egy-egy ilyen esemény Tatán ünnep számba megy. A téma fontossága és az előadó megnyilvánuló jártassága, tapasztalatai lelkisége folytán a tanár úr sok megszívlelendő gondolatot ültetett el mindannyiunkban.
2002. november 18-án negyedszer rendezte meg a Diákszövetség tatai tagozatát is tömörítő TaKTuS (Tatai Kulturális és Tudományos Szervezés) a Szent Erzsébet jótékonysági estet.
Az MPDSZ választmánya az elmúlt években a piarista értékek rendszeres ismertetésében, fenntartásában és szervező munkáiban részt vevő dr. Nemes Lajos elnök urat Diákszövetségért jelvény arany fokozatával, és Izing Lászlót aki a tatai tagozat életre hívója, titkára, példaértékű tevékenységeiért Antall József Emlékéremmel tüntette ki.
Az Önkormányzatnál a korábbi években kérelmeztük, hogy a hajdani piarista rendház előtti Tanoda tér, amely valamikor Pintér Elek, a gimnázium negyven éven keresztüli igazgatója nevét viselte, kaphassa vissza régi nevét. Ezen a téren 2003. december 20-án Antall József miniszterelnök halálának 10. évfordulóján és a tatai tagozat megalakulása 5. évfordulója alkalmából fát ültettünk. A rendezvényen részt vett Antall Józsefné is, a megemlékezést Szűcs Ervin, a Diákszövetség akkori elnöke tartotta, az ünnep fényét emelte a Szent Márton kamarakórus színvonalas közreműködése Varga Istvánné vezetésével.
Változatlanul érdeklődésre tartott számot a 2002 őszén Piarista esték címmel indított előadás sorozat a Rend tagjainak közreműködésével, valamely, az előadó által kiválasztott témában.
2007 januárjában volt Vass Péter, az egykori tatai piarista gimnázium, és a tatabányai kihelyezett tagozat tanára, majd alsógallai plébános halálának 25. évfordulója, melyre misén való részvétellel emlékezett a tagozat. A szentmisét a jelenlegi utódja Simon Péter celebrálta, aki maga is a piaristáknál érettségizett. A 2007 évi Patrocinium emlékezetes megünneplését nagyban elősegítette, hogy Túróczy Gábor a Piarista Kht. ügyvezetője elhozta Borián Tibor igazgató urat, aki hagyományosan a szentmisét celebrálta és Posztoczky Ivánt, tagozatunk aktív „fővárosi kapcsolattartóját”.
A 2008. szeptemberi Patrocinium alkalmával megtisztelte helyi tagozatunkat Oberfrank Ferenc, és Strommer Pál, Posztóczky Iván társaságában. A Borián Tibor igazgató úr által bemutatott szentmisét követően az Esterházy Énekegyüttes „élménybeszámoló” koncertjét élvezhettük a kapucinus templomban. Még decemberben is sor került egy piarista eseményre a városházán. A Diákszövetség és a városi önkormányzat Vízkeleti András könyvének bemutatójára hívta az érdeklődőket. A programot Izing László titkár vezette, a Múltidőben című visszaemlékező kötetet a városháza dísztermében Jelenits tanár úr mutatta be. Michl József polgármester is köszöntötte a mintegy 80 fős jelenlévő közönséget.
A következő év, 2009 rendezvényeinek megtervezéséhez nagy segítséget jelentett, hogy Nemes Lajos tagozati elnökünk régi tatai újságok alapján folyamatosan gyűjti a város jelentősebb történéseit. Nyilvántartásából derült ki, hogy a Tata-Tóvárosi Híradó 1934. február 24.-i száma szerint az akkori erdélyi szellemi élet, az Erdélyi Helikon reprezentáns írói meglátogatták városunkat. Akadt köztük egy mágnás, aki az erdélyi szellemi élet vezetőit évenként összehívta kastélyában, és ezeken az összejöveteleken, mint a szellemi hadsereg nagyvezérkari tanácskozásain megbeszélték a jövő esztendők haditerveit". A hely szellemét és az évfordulót idézve a Piarista Diákszövetség tatai tagozata emlékünnepséget tartott 2009. április 2.-án az jelenleg Eötvös József nevét viselő, volt piarista gimnázium dísztermében, amelynek előadóját Vizkelety András, Tata díszpolgára segítségével kerestük meg. Széchenyi díjas akadémikusunk javaslatára Pomogáts Bélát, volt budapesti piarista diákot, a Magyar Írószövetség volt elnökét kértük fel.
Szeretettel vártuk tagtársainkat, családjukat és az érdeklődőket a tatai Piarista Gimnázium volt tanára, Öveges József piarista halálának 30. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésre. A rendezvénysorozat 2009. október 20-án szentmisével kezdődött a Kapucinus templomban, ezután az Öregvár kapujánál, a tóparton álló Öveges-szobornál tartott tisztelgésen Nemes Lajos tagozati elnök idézte fel a tanár úr emlékét, majd Görbe László piarista és Izing László tagozati titkár helyezte el a diákszövetség koszorúját.
Évek óta, halottak napján elhelyezzük a Diákszövetség kegyeletének jelét a tatai Környei úti temetőben a piarista kriptánál. Mindig örömmel látjuk a tanári sírokon a Kálmán Attila igazgatása alatt működő középiskola, a Pápai Református Kollégium Tatai Gimnáziuma szép koszorúját is. Most ezek a sírok is rendben vannak, a Tatai Öregdiákok Szövetsége még Körmendi Géza elnöksége idején felújította az idők során olvashatatlanná vált feliratokat.
2010 szeptemberi kulturális rendezvényünk címe – a Tatai Civil Napok eseményeihez kapcsolódóan „Mindenki annyit ér, amennyit használ”. A tatai tagozat ezzel a programmal is tisztelgett Gróf Széchenyi István emléke előtt halálának 150. évfordulója alkalmából. Az előadást Horváth Attila a PKKE JÁK egyetemi docense tartotta a legnagyobb magyar működéséről, mellyel elmaradott hazája ügyét fáradhatatlanul szolgálta. Az év utolsó rendezvénye volt december 29-én a valamikori piarista rendház közelében álló BorDó Házban (Fazekas u. 4) a szokásos évbúcsúztató egyesületi találkozó. Itt hangot kaptak az egyesület mindennapjaival és a vezetőség megújításával kapcsolatos észrevételek is. A résztvevők által hozott otthoni sütemény és bor segített az óév vidám elbúcsúztatásában.
Volt tanítványai 2011. január 15.-én a szombati esti szentmisén emlékeztek meg a Szent Kereszt Templomban a Kender József kegyesrendi tanárról halálának 50. évfordulóján. Május elején a Magyar Piarista Diákszövetség tatai tagozata ünnepi ülést tartott. Nagy megtiszteltetés érte a helyi csoportot, a Választmány két kitüntetést is adományozott tagjainknak. Haraszti Mihály tagtársunk Antall József emlékérmet kapott. Turi Róbert tanár úr, vezetőségi tagunk pedig a Diákszövetségért jelvény ezüst fokozatát vehette át a közgyűlésen a helyi tagozat vezetésében kifejtett odaadó tevékenységéért. Ezúton is köszönjük munkáját.
Izing László titkár tagozatunk képviselőjeként rendszeresen részt vesz a parlamentben félévenként megtartott Keresztény Civil Szervezetek Fóruma ülésein, melyen a levezető elnök tisztét Strommer Pál diákszövetségi alelnök látja el. 

2014 őszére az MPDSZ tatai tagozata a piaristák tatai megtelepedése 250. évfordulójának megünneplésére készül. Ezt rendezvénysorozat előkészítésével, másrészt a városképre hatással lévő átalakításokkal tervezi emlékezetessé tenni.

Izing László titkár
MPDSZ tatai tagozat

A mellékelt fotóért köszönet Izing Lászlónak.

Kedves Diáktársunk, Barátunk!

A Magyar Piarista Diákszövetség tatai tagozata idén 15 éves, de ezen a jubileumon túl sokkal nagyobb ünnepre is készül. A Kegyesrendi atyák Esterházy gróf hívására 1764-ben, 250 esztendővel ezelőtt telepedtek meg városunkban, és ezt az eseményt szeretnénk egy rendezvénysorozattal méltó módon emlékezetessé tenni.
Az államosítás előtt működő tíz piarista gimnázium helyszínei közül Tatára a rendszerváltozást követően nem tért vissza a rend. Az 1950 előtt működő itteni gimnázium diákjai közül már kevesen tarthatják a kapcsolatot a szellemiség idézésére törekvő helyi szervezettel. A nimbusz fenntartása egyik jelentős eszközének szánjuk az évforduló megünneplését.
Dr. Nemes Lajos professzor úr, tagozatunk elnöke már megkezdte az ünnepségsorozatot egy, a tatai megtelepedésről tartott előadásával. Jelentős eseménye a jubileumnak a hagyományos Patrocinium, a rendalapítónkra emlékező szeptember 19-ei szentmise, melynek helyszíne a jelen - egyébként méltatlan - állapotában is felemelő Piarista Kápolna lesz. Azok az atyák koncelebrálnak, akik a tatai tagozat 15 éve alatt előadóként, vagy korábban (pl. Jelenits István tanár úr, mint tartományfőnök is) kapcsolatba kerültek a várossal.

Az ünneplést a piaristák számára 100 éve épült gimnázium dísztermében kezdjük 15 órakor a tanár urak és a diákszövetség tisztségviselőinek megszólalásaival. 18 órakor kezdődik a szentmise, majd azt - ugyancsak a kápolnában, a helyhez és az eseményhez illően - az Esterházy Énekegyüttes Musica Sacra rövid koncertje követi.
Este 8 órai kezdéssel a míves barokk rendházi ebédlőben, fehér asztal mellett szakestéllyel köszönjük a résztvevőket. Az eseményt az 1735-ben Selmecbányán alapított Academia Montanistica örökségeként kialakult szabályok szerint bonyolítjuk le. Hála Istennek vagyunk néhányan, akik az érettségi után valamelyik utódintézményben diplomáztunk. Mi a diákéletnek ezen hagyománnyá nemesült szokását alkalmasnak érezzük az évforduló ily módon való – hiszen a piaristáknál is diákok voltunk - megünneplésére. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy vajon a felvidéki bányászvároska kegyes atyái, ha jelen lehetnének, milyen élményekről számolnának be.
Erre a reményeink szerint szép és emlékezetes napra hívunk, várunk tisztelettel és szeretettel.
A továbbiakban a szakestéllyel kapcsolatban részletesebb tájékoztatót is küldünk.
Kérünk visszajelzést ezúton postafordultával, vagy a 209 447 261-es számon a szakestélyen való részvételről.

Üdvözlettel
Izing László alias Nyitótáncos
titkár, MPDSZ Tatai Tagozat

Mellékelt fotó: a tatai tagozat 10 éves jubileumán készült.

Sajnos személyesen nem tudtam Veletek lenni a Patrocíniumon és a jubileumi megemlékezésen, így köszöntésem a Hírlevél útján jut el hozzátok.

Amikor Tatára gondolunk először fájdalom, tisztelet és reménység költözik a szívünkbe. Fájdalom, mert bármennyire szerettük volna, nem született újjá a patinás tatai Piarista Iskola. Tisztelet, mert a volt tatai iskola öregdiákjai minden csalódásuk, és megfogyatkozásuk ellenére őrzik a hagyományokat, tartják a kapcsolatot egymással, és befogadták a nem tatai piarista öregdiákot, rendszeresen eredeti és nélkülözhetetlen módon gazdagítják, éltetik a helyi társadalmi-kulturális életet. Végül reménység, hogy a tatai múltból mindörökre kitörölhetetlen piaristaság megtalálja a maga leleményes módját arra, hogy megbecsült és igényelt hatótényező maradjon továbbra is Tatán.
Miután úrrá lettünk a csalódás keltette lelkiállapoton, elgondolkodhatunk: talán nem éppen az lehet a diákszövetség létjogosultságát adó egyik feladata, hogy az intézményi háttér nélkül maradt, de évszázados piarista hagyományokkal rendelkező településeken megtalálja a folyamatos tanúságtevő piarista jelenlét biztosításának módját? Erre Tata esetében kiváló – mintaszerű - adottságok, nagyszerű példa áll rendelkezésre.

A Nemes Lajos professzor barátunk fémjelezte eredeti tataiak mellett ott van a máris hervadhatatlan érdemeket szerző, Izing László, akit nem nélkülözhetne Tata kulturális közélete. Ez igazi piarista erény.
Sok kiváló tatai öregdiák, élükön Posztoczky Ivánnal, élete során nem Tatán vette ki a részét a világi piarista hivatás műveléséből. Meg kell találnunk a módját annak, hogy azokon a településeken, ahol ma már nem működik piarista intézmény, de történelmi tény a valamikori intézményes piarista jelenlét, hiteles személyes képviselő útján, erkölcsi értelemben helyreállítsuk a piarista folytonosságot és rendszeres együttműködéssel a helyi közélet hatótényezőjévé tegyük a piarista értékeket, tapasztalatot a település mindennapi életében.

A tatai példa erre indít minket.

Köszönet, hála, elismerés érte!

Tisztelt Ünneplők, kedves tatai Barátaink!
Kedves 15 éves Tatai Tagozat!

Mindenekelőtt engedjétek meg, hogy annak a tisztemnek tegyek eleget, hogy nagy-nagy szeretettel köszöntselek Titeket a Piarista Diákszövetség országos vezetőségének nevében, és baráti szeretettel tolmácsoljam Felétek az elnökség valamennyi tagjának üdvözletét ezen a jubileumi ünnepen.
Azután azért is jöttem, hogy köszönetet mondjak. Köszönetet azért, amiről nekem, mint a Diákszövetség egy újabb generációja tagjának, a Tatai Tagozat elmúlt 15 éves tevékenysége tanúskodik. Ez pedig nem más, mint az elköteleződés, a hűség, az elkötelezett közösségi munka példája. Hadd kezdjem ezt a gondolatomat egy idézettel. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szerkesztő jóbarátomnak köszönhetően már a napokban kézbe vehettem a Diákszövetség 25 éves jubileumára hamarosan megjelenő páratlan kiadványunk szövegét, amelyben a Tatai Tagozat krónikája a következőképpen kezdődik: „Az MPDSZ Tatai Tagozata Szűcs Ervin országos elnök részvételével alakult meg 1999. május 15-én a József Attila kollégium – a volt tatai piarista rendház – dísztermében. (…) A helyi tagozat létrehozásának célja a piarista rend emlékének méltó őrzése és a piaristák visszatérésének elősegítése volt. Röviddel a megalakulás után Tatára is eljutott a hír, hogy a rend itteni ingatlanjait nem igényli vissza. Ez – mivel a helyi szervezet létrejöttének legfontosabbik célja elveszett – visszavetette a tagok lelkesedését a közös munkában.”
És mit találunk ezután a krónikában? Azt, hogy a Tatai Tagozat elmúlt 15 éves életének fontosabb állomásait a szerkesztők alig tudták 19 oldalról a kiadvány engedte terjedelmi lehetőségek közé szorítani. Voltak ugyanis néhányan a tatai öregdiákok és a Tatán elő budapesti diáktársaink közül, akik a céljavesztettség beletörődése helyett rendíthetetlen, áldozatos munkával szervezték ennek a közösségnek az életét. Köszönöm Nekik, köszönöm Nektek ezt a csodálatos példát elkötelezettségből és hűségből.

Másik gondolatom a mai nap személyes élményéből táplálkozik. Bár talán magam is meg merném így fogalmazni, de bátorítóan hat rám, hogy egy piarista tanár úr, Urbán József igazgató úr is úgy fogalmazott egyszer: a piarista kezek által nevelt és tanított diákok egyúttal a „piaristaságból” is részesednek, és hordozóivá válhatnak a piarista szellemiségnek és lelkületnek. Ezt éltem ma meg Tatán: céltalan múltba révedés helyett élő piarista jelenlétet. Persze az atyák mai ittléte most magától értetődővé tette ezt, de el sem juthattunk volna ehhez a mai jubileumhoz, ha az elmúlt másfél évtizedben és persze az azt megelőző évtizedekben az itteni öregdiákok nem hordozzák magukban mindazt, ami a piarista lelkületből él bennük, és nem ragaszkodnak ahhoz, hogy ezzel a lelkülettel újból és újból beoltsák Tata közösségi életét. Köszönjük, hogy úgy jöhettünk ma Tatára, mintha haza jönnénk, és megélhettük, hogy otthon vagyunk itt mi, piarista öregdiákok.

Köszönjük a meghívást, Isten éltesse a Tatai Tagozatot!

A fotót Török Bernátról készítette: Wágner Csapó József.

Nagy várakozással tekintettem az ünnepségek elé. Korábban sajnos nagyon kevésszer fordultam meg Tatán. Először 1970-ben Jeleneits tanár úr biciklitúráján jutottam el a városba rövid időre, ahol meglátogattuk az oda száműzetésbe küldött Pásztori Walter bencés atyát. Emlékezetes volt még egy, – immár diákszövetségi tisztségviselőként – való részvételem a hagyományos Patrocinium misén a Kapucinus templomban, Borián Tibor atya celebrálásában, hogy majd azt követően dr. Nemes Lajos professzor úr tagozati elnök és Ízing László tagozati titkár vendégei lehettünk egy baráti összejövetelen és vacsorán.

Honnan származott ez a várakozással teli izgalom bennem? Utalnom kell az 1992-ben kiadott „Piaristák Magyarországon – 1642-1992” című kiadványra, amelyben valamikor nagyon régen rábukkantam valaha volt orosztanárom, dr. Hegyi Ferenc (1912-1983) egy tanulmányára: „Új adatok a tatai piarista kollégium XVIII. századi történetéhez” címmel. Először csak futó érdeklődésből néztem bele a műbe, majd egyszerre rádöbbentem: ezt a terjedelmesebb írást, amely nemcsak a tatai intézmény, hanem a rövidéletű szenci Collegium Oeconomicum történetét is tárgyalja, nekem végig kell olvasnom. Olyan részleteket ismerhettem meg belőle az alapítással és az iskolák működésével kapcsolatban, ami bepillantást adott az egész akkori korszakra országosan jellemző oktatási helyzetbe, az akkori kegyesatyák műhelytitkaiba. Lebilincselve olvastam, és ekkor megértettem a szerző szinte nosztalgikus kötődését és szeretetét érezve, hogy ennek az iskolának valami olyan különleges légkörének és kisugárzásának kellett lennie, amit Tatát Veszprém mellett a magyar rendtartomány egyedülálló ékkövévé tette.

Ezt az ékkövet kerestem tehát a mostani ünnepségeken. És örömmel mondhatom, megtaláltam. Önmagában is nagyszerű volt a bejutni a gimnázium impozáns épületébe, sétálni a folyosókon, belépni a díszterembe, ahol az ünnepségsorozat kezdődött. Ez a hűségükben és a hajdanvolt intézmény iránti ragaszkodásukban fogyatkozó létszámuk ellenére is páratlan példát mutató 15 éves Tatai Tagozat öregdiákjainak tanúságtételével kezdődőtt. Felemelő volt hallani Nemes profeszzor úr emlékezéseit, Izing László köszöntő szavait, majd a megjelent piarista atyák következtek. Nehéz csokorba szedni és megszólalásra bírni ennyi kiváló atyát egyetlen alkalommal. Itt mégis sikerült. Jelenits volt tartományfőnök úr személyes emlékezését a rendszerváltozást követő piarista „risorgimento” időkre már egyszer volt alkalmam hallani, de igazából csak most értettem meg azt a kínzóan fájdalmas, de az akkori kultúrpolitikai elvárások által kényszerűen megszületett döntést, amit  a rendtartomány akkor felelős vezetőjeként meg kellett hoznia, mármint hogy a Rend lemondott a tatai és a veszprémi iskolák újraindításáról.
Borián igazgató úr a Diákszövetség elmúlt 25 évét tekintette át, benne elhelyezve az MPDSZ Tatai Tagozatának működését és szerepét is. Kerényi atya emlékezése derűs pillanatokat is szerzett, majd Ruppert József, éveken át a közép-európai régióért felelős generálisi asszintens tartott egy érdekfeszítő áttekintést, hogy miként alakult  Rend helyzete a rendszerváltozás után ebben  a földrajzi-történelmi egységben. 
Ezután vonultunk át a volt rendház kápolnájába az ünnepi szentmisére. Különleges lelki élménynek ígérkezett az elhagyott épület kápolnájában tartott liturgia. A 19. századi romantika irodalmában és német festészetében jelenik meg az sűrű bozóttal benőtt kert közepén düledező falakkal álló, a régi dicsőséges idők áhítatot sugalló szellemét mégis közvetíteni tudó kolostorok leírása, illetve képe. Valami ilyet vártam. Sűrű bozót persze nincsen, a falak is állnak és nem fenyegeti összedőlés őket, de mégis szívet facsaróan megrendítő érzés volt belépni a kívülről behozott fényforrásokkal gyéren megvilágított kápolnába, ahol szinte teljesen lecsupaszított falakat, s letört sarkú márványlappal fedett oltárt találtunk, az alkalomhoz és a lehetőségekhez képest mégis ünnepien feldíszítve. Még egy egykori, Kalazanciust ábrázoló festményt is áthoztak erre az alkalomra.
Utoljára több mint 60 évvel ezelőtt, a piarista atyák 1950. júniusi kiűzetésének éjszakáját megelőző napon volt itt eucharisztikus ünnep! Aki nem volt ott, aki nem volt ennek részese, annak lehetetlen leírni azt a torokszorító élményt, amiben részünk volt. A csonka oltár körül látni ennyi piarista atyát, az ijú tartományfőnök urat, a középnemzedék képviselőit és az időseket, ki még erősen, ki már érezve az évek súlyát, de mind töretlen szívvel és lelkesedéssel, a hivatás iránti elkötelezettséggel dicsőítették a történelem Urát. Borián igazgató úr homlíliája is erről szólt.
A szentmsie után a Musica Sacra és az Esterházy Énekegyüttes kristálytiszta hangon megszólaló zenei áhítata következett.   
Majd a különben világítás és víz nélküli épületben felvonultunk a vacsorához. A rendházi folyósokon a kőpadlóra kihelyezett mécsesek mutatták az utak. Szinte hallani lehetett a régmúlt korok kegyesatyái reverendájának suhogását. Lélekben biztosan velünk voltak és örültek, hogy egy röpke estére életre kelt a régi otthonuk.
A különleges tisztelettel övezett vendégek – így a diákszövetségi vezetők is – harcsapaprikás  vacsorában részesültek. Majd csatlakoztunk a rendház egyetlen viszonylagos épségben és a régi fényét halványan megőrző helyiségében, a refektóriumban tartott különleges ünnepséghez, a piarista diákok egykor gyakorta választott továbbtanulási intézményében, a Selmecbányán 1735-ben alapított Academia Montanistica-ban kialakult szabályok szerint lebonyolított szakestélyhez. A meghirdetett „19 hora, 59 minuta kezdethez” képest ugyan némi késéssel megkezdett estély a jókedv jegyében zajlott. A szigorú szabályok komoly próbatételt jelentettek néhányunknak. Hiszen csak úgy közbekiabálni nem volt szabad, mindenki az illő időben alázatosan jelzett „Vocem preco” jelzéssel adta tudtul beszélni való szándékát, aminek csak akkor tehetett eleget, ha az Elnök nem „Non Habeas”-szal, hanem „Habeas”-szal adott rá engedélyt. A megszólalás kötelezően a „Mélyen Tisztelt, a Tatai Piarista Atyák Dicső Emlékére Tartott Történetekből is Fakadó Történelmi Szakestély, Magas Praesidium!” megszólítással kezdődött. A tévedést azonnali hangos lehurrogás büntette. Főtitkárunk állta a sarat, én sajnos, zavaromban feledtem az előírást. Azonnal javítanom is kellett magamat.
A felszólalásokat a különböző szakestélyi nobilitások által elrendelt vidám dalocskák követtek, amelyekhez külön Daloskönyv is készült. Még a „balekavatás” szertartását is megismerhettük.  
Szívet melengető volt a szakestély tradíciójának felelevenítése (egyébként a Szellemi kulturális örökség részévé választották, és felveszik az UNESCO Szellemi Kulturális Örökségek magyar listájára is).  Bárcsak sokan követnék a tatai öregdiákok példáját, mert hiszen biztosan van még sok hasonló, évszázados diákhagyomány feltámasztására lehetőség ebben az országban!

Kedves Tatai Öregdiákok!
Köszönjük, hogy ilyen emlékezetes és méltó módon ünnepeltétek ezt a nevezetes évfordulót és ennek az ünnepnek mi is részesei lehettünk!

Szeretettel
Várgedő Tamás

Mikecz Tamás: Vocem Praeco!
Izing László: Habeas!

Mikecz Tamás: Szövetségünk tatai tagozatának 2014. szeptember 19-én rendezett szakestélyén latinul, „Vocem praeco” kellett szót kérni. Izing László, alias Nyitótáncos, a szakestély Major Domusa (háznagya), aki egyébként a tatai tagozat titkára: „habeas” vagy „non habeas”, lainul adott engedélyt szólsára, vagy utasíthatta el a felszólalást. Ezen  sorokat olvasó piarista öregdiáktársaink azt hihetik, elment az eszünk, fogalmuk sincs hogyan kerül a „Nyitótáncos” megnevezés egy tagozati vezetővel készített interjúba, és legfőképpen nem érthetik, miért kértem szót ebben az interjúban tőled latinul. Nos, akkor tegyük gyorsan helyére a dolgokat. A Magyar Piarista Diákszövetség Tatai Tagozat titkára vagy, idén ünnepeltétek fennállásotok 15. születésnapját, és szakestélyt tartottatok.
Izing László: Valóban, sok szép kerek évfordulónk van mostanában. Idén 15 éves a tatai tagozat, de nem feledkezünk meg az országos szervezet 25 éves évfordulójáról sem, a legfontosabb viszont, hogy a piaristák 1764-ben telepedtek meg Tatán, vagyis éppen 250 éve. A következő évben megindult a tanítás, amely folyamatosan fejlődve zajlott az államosításkori megszűnéséig, először a majki kamalduliak épületében, majd a kegyes atyáknak épített rendházban, illetve a tavaly 100 éves fennállását ünneplő gimnáziumi épületben. A rendszerváltoztatáskor a piarista rend nem tért vissza a városba, így jelenleg nincs itt piarista gimnázium. A megtelepedést, és a több mint 180 éves működést ugyanakkor szerettük volna emlékezetessé tenni azzal is, hogy szakestélyt tartottunk.

- „Szakestély” - titokzatosan hangzik. Mit érthetünk ez alatt, és milyen hagyománya van itt Tatán?
- A Mária Terézia által 1762-ben akadémiai rangra emelt selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia működése során kialakult szokásokat az utódintézményekben a mai napig ápolják. Ezek összetartást kovácsolnak, és bensőséges kapcsolatot teremtenek a felsőbb évesek és fiatalabb társaik között. A diákhagyományok fontos részét képezik a szakestélyek, amelyek kötött menetű, többnyire tréfás hangnemben zajló összejövetelek, ahol a szaknak megfelelő „szent italt”, sört vagy bort és zsíros kenyeret szolgálnak fel. Ha már minket a Teremtőnk abban részeltetett, hogy megélhettük az áldott soproni és miskolci falak közt a társas együttlét e hangulatos és tradicionális módját, törekedtünk ezt megőrizni, sőt itt Tatán mintegy tíz évvel ezelőtt elkezdtük az ősi selmeci alapokon, de újfajta céllal immár polgári használatra, eszközként a helyi közösségek építésében felhasználni. Még fontosabb, hogy a hagyományok továbbadása fiataljaink számára is példa lehet önnön lényüknek és saját társaságuknak fejlesztésében. Míg az eredeti funkciók a bányajáró, balekkeresztelő, gyűrű- és kupaavató, valéta (végzősöknek) szakestély, mi már rendeztünk pinceavatót, Márton napi újborkóstolót, vagy a bortermelés védőszentjének, Szent Orbánnak tiszteletére is ilyen összejövetelt, és sajnos már túl vagyunk egy gyász-szakestélyen is.

- 250 éve telepedtek meg Tatán a piarista atyák, ma viszont már csak az utódiskola létezik. Édesapád még itt tanult, Te már Pesten. Mesélnél piarista élményeidről?
- Ahogy említettem a tatai piarista gimnázium az államosítással megszűnt. Az iskolaépületben jelenleg az Eötvös József Gimnázium működik, az én generációm tagjai valóban idejártak. Ennek az iskolának volt diákja Michl József polgármester úr is, aki a délutáni emlékülésen köszöntötte az emlékülést és a tanár urakat, majd részt vett a szakestélyen is. Ott megtisztelő módon velünk ünnepelt dr. Kálmán Attila is, a Tatai Református Gimnázium megalapítója és első igazgatója.
Visszatérve a piarista gimnáziumra, családunknak nagyon fontos, hogy apám 1942-ben még itt érettségizett. Dr. Nemes Lajos professzor úr a tagozatunk elnöke, dr. Túri Róbert tanár úr, vezetőségünk tagja, és a még élő néhány öregdiák a tagozatunkból eltölthetett benne pár évet. Én már, ahogy fiam is a budapesti Piarista Gimnáziumba jártunk. Nagy öröm, hogy nem az én javaslatomra, hanem saját elhatározásából ő is azokat a padokat koptatta.

- Többen adtak hangot szomorúságuknak, mert Jelenits atya tartományfőnöksége idején a piarista rend nem kérte vissza a Tatai épületet, iskolát…
- A tataiak annak idején valóban nagyon várták a piaristák visszatérését. Amikor ez szóba került, én még nem követtem az eseményeket, és amikor elhatároztuk a tagozat megalakítását, már nem is volt napirenden. Mivel Kalazancius utódai nem tanítanak Tatán, és a piarista rend nem foglalkozik az itteni működés kérdésével, azt eredményezi, hogy a környéken mindig sokra értékelt kegyesrendi hatás az öregdiákok fogyásával néhány éven belül eltűnik. A tagozat feladatául a különféle programok, előadások szervezésével már csak ennek késleltetését tűzhettük ki. Az is nyilvánvaló, hogy nem volt elég piarista, hogy mind a tíz korábbi helyszínt megfelelően betelepítsék, sőt most úgy látszik, hogy a helyzet nem a javulás irányába halad.

- Említenél piarista szerzetest, akik Tatán tanítottak, és akiket a Hírlevél olvasói ismerhetnek?
- Azt hiszem nincs Magyarországon olyan fizikát tanult ember, aki ne hallotta volna Öveges József professzor, a tatai iskola jeles tanáregyéniségének nevét, akinek emlékére manapság is tartanak országos fizika versenyeket. Itt tanított Vass Péter, akinek a kezdeményezésére rövid ideig Tatabányán kihelyezett tagozat működött, hogy a - már akkor nagyobb - szomszédos bányászváros fiataljai mentesüljenek a fáradtságos bejárástól. Abban az épületben indították be elleniskolaként a városban sokáig egyedüli Árpád Gimnáziumot. Én személy szerint Péter atyának köszönhetem, hogy a budapesti Piarista Gimnáziumba járhattam, mert konviktus hiányában a rendházban lakhattam. Ott találkoztam még Magyar István, Veszprémi Tibor, Darvassy Mihály tanár urakkal, akik az elhurcolásukat megelőzően Tatán működtek. Sokan ismerték Hegyi Ferencet és a motorkerékpárjának eltulajdonításából származó hatósági afférok már-már vicces - még a neten is megtalálható - történeteit. Édesapám pedig Fekete Antal tanár úr első osztályába járt.

- Említenél híres tatai piarista diákokat is?
- Mindenki ismeri Kerényi Lajos atyát a Nagymarosi és Egerszalóki találkozókról, ő is büszke tatai öregdiák. A diákszövetségi központban sokan emlékeznek Posztoczky Iván confrater, piarista öregdiákra, aki fáradtságot nem ismerve, sok évvel a háta mögött lelkesen látta el a kapcsolattartás feladatát a rend vagy a központ és a tagozat között. Örömmel említjük dr. Vizkelety András akadémikus nevét, aki ha teheti, még Budapestről is látogatja rendezvényeinket, többször volt előadónk már.

- Hogyan jött létre tizenöt évvel ezelőtt az öregdiákok tatai tagozata?
- A gimnáziumi évek alatt sokszor kaptam segítséget Görbe László igazgató úrtól, aki akkor végezte az egyetemet. Érettségi után sem szakadtunk el teljesen, nála érdeklődtem a cserkészcsapat megalakításával kapcsolatosan, amikor pedig segédtiszt lettem, a tábornak ő volt a parancsnoka. Az egyházi ingatlanok visszaadásának idején, a ’90-es évek közepén az akkori polgármester – helyben jobb híján – engem keresett meg bizonyos szerzetekhez kötődő épületek kapcsán. Mivel Tatán nem volt katolikus iskola, akkortájt foglalkoztunk ilyen intézmény megalapításával is. Természetes volt, hogy a piaristák újra és újra szóba kerültek. Megoldásnak azt találtuk Görbe tanár úrral, hogy a „rend kinyújtott kezeként” ilyen formában segítsük a kívánatos helyzet kialakulását. A rendházba összehívott alakuló ülésre 70 öregdiáknak tudtunk meghívót küldeni és a tagozatot harmincan alapítottuk meg. A jelenlegi nagyon szűk létszámot magyarázza, hogy 15 év sokat jelent annál a korosztálynál, akik a ’40-es években jártak ide gimnáziumba.

- Mivel lehetne legjobban jellemezni tagozatotok működését?
- Rendszeresek a kulturális előadások, 5 évenként tematikus „Keresztény kulturális hetet” rendezünk. Szívesen ünneplünk minden évfordulót. Öveges Józsefre Görbe László igazgató úr emlékezett szentmisével, előadással. Antall József halála évfordulóján özvegye, Klára Asszony jelenlétében fát ültettünk a rendház előtti területen. A terecske nevének Piaristák terére változtatását kérvényeztük az évforduló kapcsán. A kápolna rendbehozatalára jótékonysági kórushangversenyt szerveztünk pár éve, mindig szívesen énekelünk a remek akusztikájú környezetben, már CD-t is készítettünk itt. Köszönettel vettük a kapott „Diákszövetségért kitüntetéseket” és az „Antall József Emlékérmeket”. Részesültem én is ebben a megtiszteltetésben, és itt említem a másik díjazott, Haraszti Mihály nevét. Misi bátyánk módszeresen kutatta a tatai piaristák történetét, többször beszámolt előadásokon az eredményekről. A rendi sorozatban önálló kötete van a tatabányai tagozatról, cikkeket juttatott az egyesületi lapba és a Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevelébe is, távozása nagy vesztesége a tagozatnak. A rendi kutatásokban vezetőségünk, Nemes elnök úr és Túri tanár úr is kiveszi a részét, szeretnénk most a jubileum kapcsán egy kiadvánnyal is megjelenni.

- Haraszti Mihály annyira neves tatai tagtársatok volt, hogy a huszonöt éves jubileumra Borián tanár úrral közösen készített „A Magyar Piarista Diákszövetség negyedszázada 1989-2014” című emlékkönyvünk „In memoriam” rovatába is bekerült egy szép laudációval. Nyugodjék békében!
Melyek voltak a tatai tagozat elmúlt 15 évének legfontosabb rendezvényei?
- Szervezetünk immár 16. éve vesz részt a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének helyi csoportjával és a Tatai Polgári Körök szövetségével a „Szent Erzsébet jótékonysági est” megrendezésében. Egyik alkalommal az egykori tatai piarista gyűjtemény, ma a Kuny Domokos Múzeumban elhelyezett anyagából való XVII. századi fa Krisztus-szobor restaurálására adtuk át az adományokat Borián Tibor Sch. P. igazgató úr és Posztoczky Iván tagtársunk jelenétében. Szeretettel tartjuk számon a 10 éves évfordulónkat, amikor Oberfrank Ferenc elnök úr volt estünk fővédnöke és művész vendégként jelenlévő színművész testvérével remek hangulatot teremtettek. A nagyjubileumi jótékonysági bálunkon az idei Erzsébet napkor Labancz Zsolt tartományfőnök urat köszönthetjük. Népszerű volt a piarista esték címmel indított előadás sorozat a rend tagjainak közreműködésével, valamely, az előadó által kiválasztott témában. Szerveztünk kórustalálkozókat, a X. összejövetelünkön az MPDSZ Sík Sándor Kamarakórusa is velünk énekelt, Borián Tibor és Zámbó István karnagy urak vezetésével, másik alkalommal pedig Farkas István Sch. P. igazgató úr hozta el a Mosonmagyaróvári Piarista Általános Iskola, Gimnázium és Szakközépiskola kiskórusát tatai kirándulásra és a tiszteletükre szervezett Kisiskolások Tatai Kórustalálkozójára. Minden évben van két esemény, ami nem maradhat el. Ilyen a halottak napi temetőlátogatás, újabban Ruppert József Sch. P. tanár úrral, közösen körbejárjuk a gondozásunkban lévő piarista sírokat. A másik a még Körmendy Géza gimnáziumi igazgató, helytörténész és az általa alapított Tatai Öregdiák Szövetség által kezdeményezett, mostanában már általunk szervezett szeptemberi Patrocinium, a Kalazanci Szent Józsefre emlékező szentmise, immár hagyományosan Borián Tibor celebrálásában. Hálásak vagyunk a tanár úrnak, hogy fáradtságot nem ismerve mindig eleget tett felkérésünknek, és köszönjük Strommer Pálnak, hogy az eljutásban többször is segítségünkre volt. Nos, ezt a szinte egyetlen, a renddel összekapcsoló ünnepet a Patrocinium eseményét kíséreltük meg idén a neves évforduló alkalmából a Piarista Kápolnába szervezni. Sokan kételkedtek a sikerben, de végül a nagyszabású pakolás és takarítás után mégis odaállhatott a hat piarista szerzetes és a helybéli káplán, 1950 óta most először a tardosi márvány oltárhoz. Azt megelőzően emlékülésen vettünk részt a gimnázium dísztermében, ahol Jelenits István Sch. P., Kerényi Lajos Sch. P., Borián Tibor Sch. P., Görbe László Sch. P., Ruppert József Sch. P. tanár urak és Koltai András levéltári igazgató előadásait hallhattuk. Ennek a napnak a zárásaként bonyolítottuk le a szakestélyt.

- Amikor kezembe vettem a 2014. szeptember 19-én tartandó szakestély meghívóját, el sem tudtam képzelni, hová fogunk jönni. Különleges kivitelezésű, szép, igényes meghívó volt, de egyben furcsa, régies szövegezésű is. Készülődve hozzátok kicsit utána is olvastam az interneten: "szakestély és bányászok" – találtam ezt a két szót, sokféleképpen leírva, mégis egy gondolatkörben említve. Meséld el kérlek, hogyan kapcsolódnak ezek össze?
- Tatán, a diákok és a civil egyesületek mellett nem volt szokatlan az erdész és a bányász egyenruha látványa sem, hiszen a tatai járás székhelyétől néhány kilométerre Alsógalla, Felsőgalla, és Bánhida községek területén kőszéntermelés indult a millennium idején. Ehhez kellő képesítésű vezető szakemberekre volt szükség. Honnan is vetődtek ők erre a környékre? Selmecen, a festői környezetben lévő kis lélekszámú és elszigetelt városkában, a helyi kocsmákban a diákok egyedülállóan különleges szokásai alakultak ki, amelyek az elmúlt évszázadok során fegyelmezett és tartalmas hagyománnyá nemesültek. A balekavatás, a szakestélyek, a bálok és a valétálás ritka pillanataihoz illő, a mindennapokat megszínesítő diákénekek keletkeztek, maradtak fenn, idézve az ifjúság legszebb pillanatait. A szövegeken és hangulatukon keresztül átélhetővé válnak a szakestélyek, megtapasztalható az összetartozás sugárzó érzése, amelyet minden, Sopronban, Miskolcon és a testvérkarokon végzett diák ismer. Találhattunk-e megfelelőbb módot a Kegyesrendi atyák tatai megtelepedésének és a diákszövetség jubileumának megünneplésére, mint - a városunk életében is nagy szerepet játszó rend iskoláiban, vagy a selmeci akadémia valamelyik utódintézményében eltöltött diákévekkel a hátunk mögött, - hogy a rendház refektóriumában a Piarista Borokkal, derűs dalainkkal szakestet tartsunk?

- Jó kedéllyel esztek-isztok, borozgattok és dalolgattok egy ilyen szakesten. A résztvevők ezen a rendezvényen kívül is tartják egymással a kapcsolatot?
- Tagjainkkal a közös program nem a szakestély. Az elmúlt tíz év alatt körülbelül évente ünnepeltünk ilyen módon, de ez többnyire nem kötődött a tagozathoz, hanem mint említettem a polgári összejöveteleknek gondoltunk új stílussal szolgálni. Ezt az estét a tanár uraknak és a tatai öregdiákoknak szántuk, de úgy tűnt, hogy fárasztóbb volt a program és – sajnos – már nem maradtak olyan számban, mint ahányan a meghívót megkapták. A szigorú, alaposan előkészített forgatókönyv viszonylag gyorsan megbillent azzal, hogy a várt tatai öregdiákok kimentették magukat, az idősebb fővárosiak pedig korábban indultak vissza. Nem tudtuk pl. Borián úrnak hálás szívvel átadni a diákosan megkomponált „Nyomós Oklevelet” a tataiak érdekében kifejtett tevékenységéért. Sajnos az összes résztvevőnek szánt kis ajándék átadása is elmaradt, ezt természetesen igyekszünk pótolni. Visszagondolva úgy látjuk, hogy egy "generációs átadás" is történt. Azt a forgatókönyv is tartalmazta, hogy a nagykanizsai piaristáknál érettségizett és Sopronban diplomázott Bakos Péter alias Tisztelt Úr - aki személyében is jól képviselte az alma materek hagyományainak összekapcsolási szándékát - a szakestély elindítása után átadta a "praeses" tisztséget fiának Bakos Tamásnak, alias Otyecnek. Érdekes volt a felismerése annak a nem tervezett váltásnak, hogy nem a tatai öregdiákok élték meg várakozásunk szerint a szakestély eseményét, hanem a többi meghívott, gimnáziumi osztálytársaim, a fiaink és a diákszövetség központi küldöttsége. Nagyon hálásak voltunk a részvételükért, a kedves hozzászólásokért, és nem utolsó sorban a finom piarista borokért. Köszönet illeti a Cantus Praeses tisztjét ellátó Mátray Árpád, alias Komisszárt közreműködéséért, aki a budapesti érettséginket követően Sopronban lett erdőmérnök, és többször emelte már tatai szakestélyeink fényét remek intonálásával.
Föl is merült bennem a gondolat, hogy ha a szakestélyt, mint formát a szövetség megfelelőnek ítélné piarista diákok összejövetelei keretének, érdemes lenne belenézni a XXI. századi technika adta tagnyilvántartásba, hogy mely diákok folytatták tanulmányaikat a selmeci Academia Montanistica utódintézményében. A mi időnkben ez a soproni és a miskolci egyetem, valamint a székesfehérvári és a dunaújvárosi főiskola voltak. Felejthetetlen élményt jelentene egy „összpiari” szakestélyt tartani (Miskolcon nem ritka a több száz fős rendezvény), ami nem lenne gond, hiszen mi egy nyelven beszélünk - vagy inkább énekelünk.

- Hogyan tovább, véleményed szerint mit hoz a jövő?
- A tatai piarista történelem kimenetele immár nagyon egyszerűnek és egyértelműnek tűnik. Az iskola szellemisége föllelhető a Tatai Református Gimnázium működésében, örülünk, hogy egy évtizede a kegyes atyák hiányában sem lehetetlen a gyermekeink konzervatív nevelése. Az iskolaépületet az állami gimnázium használja, a rendház üresen áll. Ennek felújítását, használatbavételét talán megoldja egy új elképzelés megvalósulása. Jelen voltam az együttműködési szándéknyilatkozat aláírásán, amely egy országos természettudományos tanártovábbképző központ létrehozását célozza. A központ az ország összes ilyen intézményének bevonásával itt működne, és a nevében megjelenítenék a tudományos ismeretterjesztés úttörője, Öveges József tatai piarista nevét. A II. világháború utáni szétszóratás viszont sajnos végképp megszüntette azt a közel 200 éves áldásos helyzetet, amelynek során a rend meghatározó volt Tata és térsége kultúrájára. Az értelmiség, de az egyszerűbb családok gyerekeinek magas színvonalú oktatásáról ugyanis a piaristák gondoskodtak. Ha ezt a hatást nem is tudjuk pótolni, de működésünkkel szeretnénk a piaristák emlékét életben tartani városunkban.

Köszönöm szépen az interjút, különösen a szeptemberi ünnepélyt, amelyre többedmagammal meghívást kaptam. Várgedő Tamás választmányi elnökünkkel, Török Bernát főtitkárral, és Hernády Zsolt budapesti tagozati alelnöktársammal – barátaimmal – igen jól éreztük magunkat. A Borián-Kerényi-Jelenits-Ruppert-Görbe atyák előadásai különleges hangulatúak voltak, mindegyik a maga nemében egyedülálló, mint a személyek, akik tartották. Azt hiszem Jelenits István atya remekül a helyére tette, miért nem volt értelme annak idején visszavenni az épületet, és újraindítani itt a piarista oktatást Tatán. Ugyanakkor nem elfelejtendő, hogy ma már van egy igen jól működő Diákszövetségünk, egyre nagyobb háttérbázissal. Talán az emlékek átmentését, a "tatai piaristaság" megőrzését, a bárminemű folytatást: nekünk kell megoldanunk. 

Az egykori rendház tiszteletet parancsoló épülete lenyűgöző még ma is, különösen Bernát barátommal ámultunk, mert nem jártunk itt korábban. A helyi piarista kápolna pedig maga a csoda. Egy hely, ahol tényleg megérint a múlt. Egyszerűség, szép lassan - sajnos - pusztulásnak indult szürke, ódon falak, amelyek között vörös színben pompázik a sarkán kicsit törött, ugyanakkor méreténél fogva is elmozdíthatatlan tömör márványoltár: mind-mind az örökkévalóságot hirdetik, a legyőzhetetlen Jézus Krisztust, aki a "pót oltárképről" néz le ránk. A Kalazanci Szent Józsefet ábrázoló, eredeti oltárkép is csodálatos, szomorú hogy már nincs a helyén. Amikor beültünk a szentmisére, néma csend vett minket körül. Ámultunk az egyszerű, mégis ünnepélyes szentmisén, Borián atya szavai pedig betöltötték az egész kápolnát, megadva az emlékezés tiszteletreméltóságát. Az est megkoronázása a szentmisét követő koncert volt, amelyet a kápolna bejárati lépcsőjén ülve, az ajtónak dőlve hallgattam, a Pestről érkező, borokat szállító Hernády Zsolt barátomat várva. A résnyire nyitott faajtón átszűrődő sejtelmes fény, a szívetmelengetően kihallatszó, az éjszakában csendjét gyönyörűen megtörő ének- és zeneszó különleges élményt nyújtott. Gondolatban visszamentem az időben, és elképzeltem, milyen lehetett itt piarista diáknak lenni. Kerényi Lajos atya élménybeszámolója után ez nem volt nehéz, kaptunk tőle erre vonatkozó impressziót bőven.
Szívből gratulálok mindannyiunk nevében a szervezéshez, és köszönjük nektek, tataiaknak az életre szóló élményt!
Téged hallgatva, kedves Laci, és a szakesten nyújtott vendéglátásotokra emlékezve mondhatom: a szakestnek és a tatai tagozatnak van létjogosultsága a Magyar Piarista Diákszövetség jövőjében. Azt a rendezvénytipust, amelyre ennyi hasonló gondolkozású, és legfőképp jó ember, szervezett keretek között összejön - azt folytatni érdemes. Ígérem, hogy a november 18-ai MPDSZ elnökségi ülésen felvetem a lehetőségét egy ilyen szakestély budapesti megrendezésének. Szívből remélem, amennyiben az ötletet az elnökség felkarolja, résztveszel a megszervezésében.

Mellékelt fotón a koncert alatt kiszűrődő fény a Kápolnából. A lépcsőn ülve készítette: M.T.

Nem voltam tatai diák..., hanem csak veszprémi. Mégis állíthatom, hogy számos emlék és bizonyos "sorsközösség" Tatához fűz engem. Kölcsönösen fájó sebet hordozunk, hiszen a rendszerváltoztatás után - annyi szép megújulás és eredmény ellenére sem Tatán, sem Veszprémben sem tudott megindulni a piarista élet és nevelés. Összefűz bennünket a dicső múlt emléke, a jelen megbecsülése és a jövő reményének hordozása. 
Hogyan is lettem mégis "tiszteletbeli" tatai? Személyes, rendi és diákszövetségi kapcsolatok révén, mindháromban fontos szerepet töltött be Posztoczky Iván bátyám.

1992 óta együtt dolgoztam vele a Piarista Diák című lap szerkesztésében. Iván hallatlan lelkesedéssel és szervező erővel szolgálta a piarista sajtót: híranyagával, cikkeivel egyre gazdagabbá tette a nyegyedévente megjelenő lapot. A pontosság, a megbízhatóság példaképe volt. Nemcsak a tatai piarista iskola életét elevenítette fel, hanem igykezett a mai kor diákjait is ellátni bölcs irodalmi idézetekkel. Összefogta egykori osztálytársait találkozók alkalmával. Valósággal sugározta a piarista iskola szellemiségét. Felejthetetlen számomra Tata irénti szeretete, lelkesedése, amikor a tatai Kalazancius-misére utazva végigsétáltunk a Tóvárosi állomástól az Öregtó partjára, ahol jó kávézás előzte meg a templom előtti találkozást az öregdiákokkal. Nem felejtjük készséges diákszövetségi adminisztrációs szolgálatait sem.
Tatai kapcsolatot jelent számomra Vízkelety Bandi és Túri Robi barátsága, amely évtizedekre nyúlik vissza.
Szívesen említem Izing László egykori tanítványomat, aki szive-lelke a tatai piarista "utóéletnek", aki dinamikusan vesz részt a tatai közélet számos ágában, és segíti, vigyázza a piarista kapcsolatokat.
Köszöntöm minden piarista nevében a tatai ünneplőket, az utódiskola vezetőségét, tanárait és diákjait! Szívből kívánom, hogy eredményesen vegyék ki részüket az újabb évtizedek, évszázadok nemes szolgálatából.

Borián Tibor Sch. P., piarista rendi összekötő

Fotó: Borián Tibor Sch. P. és Kerényi Lajos Sch. P. a jubileumi ünnepségen.
(A fotót készítette: M.T.)

Szívem mindig megmelegszik, amikor Tatán járok. És gyakran járok. A városnak szinte minden röge csodálatos emlékeket mesél nekem, hiszen 10 éves koromtól a tatai Piarista Gimnázium növendéke voltam, 19 éves koromig. Egy évig tartó szovjet hadifogság (vojna pléna) miatt 9 évig tartott számomra a 8 év.
A piarista atyák elkápráztattak. Köztük tanultam meg lényeget látni a non multa sed multum tudás átadása által. (Nem sokfélét, hanem lényeget és összefüggéseket: e latin mondás jelentése.) Amikor 18 éves korom után a hadifogságból hazatérhettem, ők meleg szeretettel megölelve fogadtak. Újra kijártam a nyolcadik osztályt, és érettségiztem.

Tata városát is nagyon megszerettem. A Jóisten fantáziadús végzése volt, hogy érettségi előtt kb. fél évvel értek Tata határába a szovjet csapatok. Katona lettem, gyors kiképzésben részesültem, és frontharcossá "avanzsáltam". Első bevetésem éppen Tata határában történt. A lövészárokban egyik hajnalon én vettem észre, hogy Dad felől páncélosok dübörögnek felénk. Több volt a szovjet harckocsi, mint mi védő magyar katonák. Parancsra valamennyien lövészárokba vonultunk. Lövések záporában többen visszavonultunk. Menekülés közben egyszercsak egyedül maradtam a szőlőkarók mellett. Egy tank rám állt, kb. 100 méterről. Süvítettek mellettem a lövedékek. Valóban isteni csoda volt, hogy egy sem sebesített meg, és egyetlen repesz sem találta el a nálam lévő kézigrátnokat. Elestem, ők meg valószínűleg azt hitték meghaltam, és továbbálltak. Kiérve a lőzőnából a tatai nagytó mellé kerültem. Halálosan fáradt voltam, a félelem is hozzájárult ehhez. Derékszíjamon három kézigránát csüngött. Ezeket a tóba dobtam, mert ha rajtam robban egy is lövés miatt, nekem végem.
Hosszas visszavonulás után találkoztam az egységemmel. Folytattuk a visszavonulást tervszerűen új és új bevetéssel. Végül szovjet fogságba estünk. Ők kivittek a Donyeck medencébe szénbányába. Így lettem szénbányász.
A Szentlélek ott is velünk volt. Arra indított, hogy négyen-öten fiúk elhatároztuk, hogy a kis mellkeresztünkkel és hitünkkel hadat üzenünk az ateista kommunizmusnak. Felszíni munkák alkalmával cérnára akasztottuk kis keresztünket, hadd sugározzék. És sugárzott. Kis gyerekek rongyosan, éhesen odaszaladtak tizesével és csókolgatták e szent jelet. Közben mondogatták: Ó kröszty, ó Jézos Krisztosz. Több őr is titkon keresztet vetett. 
Mikor aztán mérhetetlen szenvedések után hazatértem, Szüleim is, a piarista áldott atyák is, és Tata is keblükre öleltek.

Fotó: Kerényi Lajos Sch. P. beszédet mond a jubileumi ünnepségen. (A fotót készítette: M.T.)

Az Magyar Piarista Diákszövetség Tatai Tagozata idén 15 éves, de egy sokkal nagyobb ünnepre is készül. A piarista szerzetesek rendje 1764-ben telepedett meg Esterházy gróf hívására a városban. Ennek jubileumát határozták el az öregdiákok egy rendezvénysorozattal méltó módon emlékezetessé tenni.

Izing László titkár elmondta, hogy a tatai tagozat a többi helyi csoporthoz képest sajátos helyzetben van, ugyanis az államosítás előtt működő 10 piarista gimnázium helyszínei közül ide már a rendszerváltozást követően nem tudtak visszatérni a kegyesrendiek. Ezért az 1950 előtti szerzetes gimnázium diákjai közül is már csak kevesen működhetnek közre a szellemiségük idézésére törekvő helyi szervezettel. A „kegyes atyák” jó hírének, kedves emlékének fenntartása jelentős eszközének szánjuk az évforduló megünneplését.
Nemes Lajos professzor úr, tagozatunk elnöke már tavasszal megkezdte az ünnepségsorozatot az egyik helyi kulturális egyesület felkérésére a tatai megtelepedésről tartott előadásával. Több kapcsolódó program lesz még jövőre is, de az egyik legjelentősebb állomása a jubileumnak a hagyományos Patrociniumhoz kötődik. Idén, mint már évtizedek óta sikerült Borián Tibor igazgató urat megnyerni, de a korábbiaktól eltérően több piarista mutatja be együtt a rendalapítónkra emlékező szentmisét szeptember 19-én pénteken. Örömmel hirdetjük, hogy a sokak által nagyon tisztelt Jelenits Istvánt, Kerényi Lajost is hallhatjuk, és másokkal együtt a többször nálunk járt Görbe László, Ruppert József tanár urakkal is találkozhatunk. Ezt az alkalmat szeretnénk még emlékezetesebbé tenni például oly módon, hogy a szentmise helyszíne a jelen, leromlott állapotában is felemelő piarista kápolna lesz.

Az ünneplést 15 órakor a 100 éve a piaristáknak épített gimnázium dísztermében kezdjük a diákszövetség köszöntőjével. A hivatalos felszólalásokon túl a tanár urak felidézik a várossal, az oktatással, a diákokkal összefüggő emlékeiket. Azokat hívtuk, akikkel korábban, vagy a tatai tagozat 15 éve alatt kapcsolatba kerültünk, jártak nálunk hivatalos, vagy baráti látogatáson.
18 órakor kezdődik a Patrocinium szentmise, majd azt kb. 19 órától ugyancsak a kápolnában, a helyhez és az eseményhez illően – Tata egyik büszkeségének Musica Sacra koncertje követi. A határokon túl is számos eredményt elért, Schmidt Mónika vezette Esterházy Énekegyüttes énekli majd a tőle megszokott igényes színvonallal műsorát.
Ennek a reményeink szerint szép és emlékezetes napnak a megszervezésében sokan vannak készségesen a segítségünkre, ezt ezúton is köszönjük. Nagyon bízunk benne, hogy a helyiek és a környékbeliek közül sokan velünk tartanak majd és ünnepelnek a gimnáziumban, majd a piarista kápolnában, hiszen a kegyesrendiek az itt tartózkodásuk csaknem két évszázada során nagy hatással voltak Tata és térsége kultúrájára. Az értelmiség, de az egyszerűbb családok gyerekeinek magas színvonalú oktatásáról ugyanis - amíg tehették - a piaristák gondoskodtak.

A mellékelt fotón a Helyi Téma újságcikke látható scannelve, fotóval a tatai rendházi épületről.

A tatai piaristák rendháza 1767-1770 között épült barokk stílusban, Fellner Jakab tervei szerint. Az épületben ma kollégium működik.
Az új tanintézet megalapítását Gróf Esterházy Miklós határozta el, amelynek vezetésére a kegyes-rendiek felkérését tervezte. A gróf 1764-ben meghalt így tervét utóda, gróf Esterházy Ferenc valósította meg, aki 1765-ben Tatára hívta a piaristákat. 1765 tavaszán Fellner Jakab tervei alapján elkezdődött a kamalduli rend meglevő épületének átalakítása.
A hatosztályos gimnáziumban a tanítás 1765. november 13-án kezdődött meg. Az új iskola, valamint a rendház északi szárnyának építését Fellner Jakab irányításával 1767-ben kezdték el, és 1806-ban fejezték be. A nyugati szárnyat Faisz József 1840-ben építette meg, a kápolnát 1841-ben nagyobbították meg. Az 1850. szeptember 9-én kelt miniszteri rendelet a hatosztályos gimnáziumot négyosztályos kisgimnáziummá vonta össze. Így működött az iskola 1910-ig, az új nyolcosztályos gimnázium megépítéséig. 
További helyiségek kialakítása érdekében Hültl Dezső tervei szerint 1929-1930-ban beépítették, az épület régi részeit renoválták és korszerűsítették. A gimnázium államosítása után a piarista tanárok még 1950. június 18-áig a rendházban maradhattak. A kápolnából 1950 telén az orgonát, az oltár-menzát, az oltárképet, a szószéket, a padokat és az egyéb felszerelést a kecskeméti piarista rendházba szállították át.
1948-tól az épület konviktusi részét az Állami Gimnázium Diákotthona használja.

Fotó: A gimnázium, Tata város honlapján.

1765. Esterházy Ferenc gróf telepítette le Tatára a piarista rendet. Rendházuk megépítésével a család az udvari építőmesterét, Fellner Jakabot bízta meg. Az épület tömbjén belül készült el az északi homlokzat egy részével határolt egy boltszakaszos kápolna. Az említett északi homlokzaton három kapuzat készült, köztük a középső a volutákkal, baldachin alatt elhelyezett Esterházy-címerrel ékesített legdíszesebb, a kápolna bejárata.

1841. Felszentelték és ettől kezdve nyilvánossá is vált a kibővített kápolna, mert a tanári kar és a tanulók számának bővülése miatt az eredeti már kicsinek bizonyult. Ekkor helyezték el a főoltárt a nyugati falra, a keleti- és északi falaknál pedig mellékoltárokat képeztek ki miséző helyek számára. Ez időben készültek el a mennyezetfreskók is. Az új kápolnában főoltárt és hat mellékoltárt építettek. A főoltár képe Kalazanci Szent Józsefet ábrázolta, amint tanítványait ajánlja a Szűz Anya oltalmába. Alkotója Vincenzo Milione római művész. A kép tartalma és a színek együttese Maulbertsch iskolájára utal.

1938. Magyary Zoltán a Mi lesz veled Tata-tóváros című munkájának bevezetőjében írja: „… Vannak megoldatlan problémák a múltból, keletkeztek új problémák az egyesítésből. Maga az élet is mindennap vet fel újakat. A problémákat lehet megoldani ötletszerűen is, de az ilyen megoldás ritkán kielégítő… Ezért szükséges, hogy az egyesített Tatatóváros jövőjéről körültekintéssel, megfontoltsággal gondolkozzunk, és átfogó terveket dolgozzunk ki, amelyek az összes életbevágó és fontos kérdés kérdések megoldására kiterjednek, és egyúttal lehetőséget nyitnak olyan kérdések megoldására, amelyek rövid lélegzetű, ötletszerű cselekvéssel soha sem lennének megoldhatók”. „... erre nemcsak azért érzem magam hivatottnak, mert tatai születésű vagyok, és szülőföldem sorsa szívemen fekszik, hanem azért is, mert a Tatai Piarista Diákok Budapesti Szövetségének elnöke vagyok, és végül azért, mert mint a közigazgatás szakembere, és egyetemi tanára, Tata és a tatai járás helyzetének a vezetésem alatt álló Magyar Közigazgatási Intézet közreműködésével való vizsgálata útján a problémák olyan ismeretét szereztem meg, amelyek közlése hasznosan egészítheti ki a város életében résztvevők élettapasztalatait”.

1950. június 18-ról 19-re virradó éjjelre a piaristákat a kommunista államvédelmi hatóság erőszakkal elszállította. Ez idő óta nélkülözi a város a kegyes atyák majdnem két évszázadig tartó, áldásos nevelési-oktatási tevékenységét. A kápolnát két éven át zárva tartották, végül a rend engedélyt kapott arra, hogy a megmaradt berendezés mozgatható részét; közte az oltárt és az oltárképet is, Kecskemétre szállítsák, ahol az ottani piarista templom szentélye melletti emeleti oratóriumban helyezték el.

1977. Tata történelme során három szerzetesrend játszott komoly szerepet. A létét városunk Szent István korára visszavezethetően a bencések megtelepedésének köszönheti, hiszen a település kristályosodási pontja az apostoli királyunk által Mártonhegyen alapított bencés apátságnak a Vértes-Gerecse lábánál fekvő birtokán volt. Tatai monostoruk a mai Apátság utcában állt. Az évszázadok során az itt élők lelki és kulturális életének fejlődését pedig Assisi Szent Ferenc és Kalazanci Szent József utódainak, a kapucinusoknak és a piaristáknak áldásos működése is segítette, biztosította. Bár a II. világháború utáni politikai fordulat e hatásokat felszámolta, mégis megvolt Tata számára a rendkívüli helyzet, hogy a három rend egy-egy iskolája órányi utazással elérhető volt. A szétszóratás után 27 évvel, Buhalla János és Pálinkás Zoltán a Temesvári Perbált Ferences Gimnáziumban, Esztergomban, Izing László pedig a Budapesti Piarista Gimnáziumban tehetett sikeres érettségi vizsgát.

1993. Dr. Vizkelety András Tatai Öregdiákok Szövetsége alapító tagja gyűjtést kezdeményez, és létrehozza a Pro Capella Totensi alapítványt a tatai volt piarista társház kápolnája felújítására. Az összeget jelenleg a Piarista Alapítvány kezeli.

1996. Kezdetben 8 fővel, Schmidt Mónika karnagy vezetésével megkezdte működését egy énekegyüttes, mely a Tata életét gazdasági és kulturális szempontból alapvetően meghatározó Esterházy család nevét vette fel. A kórus néhány helyi fellépést követően részt vett a franciaországi Dammarie-les-Lys testvérvárosban rendezett, A Zene Ünnepe című fesztiválon. Gyakran szerepelt Tatán vagy környékén, majd többször Budapesten, Szentgotthárdon, de hamarosan valamennyi testvérvárosban is.

2003. Az Esterházy Énekegyüttes éveken át volt szervezője a Tatai Barokk Fesztiválnak, melyben budapesti szólisták és zenekar közreműködésével oratóriumok, kantáták és operák előadásával vett részt. A rendezvénysorozat ez idő alatt egyre ismertebb és népszerűbb lett. 2003-ban Carissimi Jephte című oratóriumát a piaristák valamikori tatai rendházában, a romjaiban is ódon bájt sugárzó kápolnában mutatta be. Ekkor és ezután valamennyi művész, aki ott játszott, énekelt egyöntetűen azt nyilatkozta, hogy a terem kiváló adottságú, mérete, akusztikája és hangulata alapján remek koncerthelyiség lehetne.

2007. Michl József polgármester közzéteszi a tudósról és közigazgatási szakemberről elnevezett Magyary terv vitairatát, melynek előszavában ez áll:”…kínálat az egész város számára. Nem csupán az önkormányzat anyagi, szellemi forrásaira alapoz, hanem az egész város közösségét szólítja meg. Számtalan olyan ötletet, programjavaslatot tartalmaz, amelyek megtermékenyítik az itt élők, az itt működő közösségek képzeletét. Az ötletekből kultúrát formálunk…” A polgármester a vitairatban szereplő ötletekhez még továbbiakat is vár”.
Schmidt Mónika elnök a Tata életét hosszú távon remélhetően nagymértékben meghatározó átfogó terv számára beadja az Esterházy Énekegyesület javaslatát, melyben egy művészeti-oktatási központ kialakításának terve is szerepel: „az adottságok nagyon ideális helyszínné tehetnék Tatát egy nemzetközi művészeti-oktatási központ kialakítására. (Helyszín az Esterházy Kastély illetve a Piarista rendház is lehetne.) Ennek a tervnek kidolgozásában és létrehozásában részt vehetnének Tata testvérvárosai, valamint a szomszédos országok közül Ausztria is. Az egyesület ehhez is felajánlja szellemi kapacitását, segítségét. A központ első ütemben felnőttek továbbképzésével foglalkozna több művészeti ágban: zene, képzőművészet, előadó művészet (pantomim, színház)” Ugyanitt írja, hogy ha nincsenek a kápolna sorsát célozó egyéb elképzelések, koncertterem kialakítását ajánlja megfontolásra.

2008. A kápolna jelenlegi állapota egyrészt méltatlan, másrészt mivel ez a város legjobbnak mondható akusztikájú terme, az Esterházy Énekegyesület, továbbá Pálinkás Zoltán a Pax et Bonum Esztergomi Ferences Diákegyesület tagjaként, és Izing László a Magyar Piarista Diákszövetség tatai tagozat titkára szervezni kezd egy, a kápolna felújítására irányuló jótékonysági koncertet. Ezen együtt lép fel az egy hónappal korábban a gráci kórusolimpián aranydiplomát és bronzérmet szerző, kiemelt hangversenykórus minősítésű Esterházy Énekegyüttes és a ferences öregdiák Buhalla János tenor, a Torinói Opera Színház, a Teatro Regio di Torino énekese, Prónikné Mező Judit a tatai Menner Bernát Zeneiskola tanára kíséretével.
Az eltelt több mint öt évtized alatt a kezdetben talán szándékos gondatlanság, rongálás bizony csak nagy anyagi áldozatok árán jóvátehető sérüléseket okozott a kápolnabelsőben. Most viszont köszönet illeti a jelenlegi József Attila Kollégium vezetőit és dolgozóit, hogy az egykor pompás, de bensőséges helyet az esemény fogadására alkalmassá tették.
A hangverseny augusztus 17-én valósult meg a teljesen megtelt piarista kápolnában, az est védnökei Dr. Vizkelety András, Széchenyi díjas akadémikus, Tata város díszpolgára, és Michl József, Tata város polgármestere, továbbá Dr. Strommer Pál a Magyar Piarista Diákszövetség ügyvezető alelnöke jelenlétében. A műsorban operarészletek, áriák, kórusok hangzottak el, a szép számú érdeklődőnek tetszett az énekegyüttes ausztriai és spanyolországi sikeres szerepléseiből adott ízelítő, és vastapssal jutalmazta a vendégművész előadásában Bánk románcát, a Hazám, hazám címen ismert áriát, illetve az együtt énekelt dalokat.
Az énekegyesület a jeles alkalomra Dobroszláv Lajosnak a helyi piarista gimnázium egykori tanárának, a rendházat ábrázoló akvarelljével díszített CD-t jelentetett meg Genius Loci címmel, melyen a kórus a kápolna akusztikáját mutatja be.
A koncertet követően a közönség számos kisebb hozzájárulása mellett Dr. Vízkeleti András akadémikus 50 ezer FT-ot, továbbá Posztócky Iván a tatai tagozat vezetőségi tagja és Buhalla János előadóművész egyaránt 10 ezer Ft-ot adományozott a kitűzött célra. Az est erre fordítható bevételéből a kápolna felújításának terveit és költségvetését szándékozunk elkészíttetni.

Izing László
a Tatai Esterházy Énekegyesület alelnöke,
Magyar Piarista Diákszövetség tatai tagozatának titkára

Köszönet a fotóért Izing Lászlónak.

A tatai nagytemplom védőszentje Szent Márton, az Újbor Bírája nagy népszerűségnek örvend a helyiek körében. Városunk a létét a Szent Márton hegyi bencések itteni megtelepedésének köszönheti, hiszen a kristályosodási pont a Szent István által Márton-hegyen alapított bencés apátságnak a Vértes-Gerecse lábánál fekvő birtokán volt. „Miként általában a szerzetesek, úgy a mi tatai bencéseink is, Isten igéjének hirdetésével, fényes istentisztelettel gondozták, emelték a hitéletet; kolostoraikban tanították a saját neveltjeik mellett az urak és nemesek gyermekeit.” (Mohl Adolf: A Tatai Plébánia története)

Más szerzet is meghatározó volt Tata történelme során. A ferencesek érkezésének időszakát homály borítja, először 1462-ben említik őket, működésük hatásáról csak elképzeléseink lehetnek. 1510-ből viszont részletes forrás tanúskodik a ferencrendiek kolostoráról, ekkor volt ugyanis a híres tatai országgyűlés, mely néhány hónapig Tatát Európa egyik diplomáciai központjává tette. A várost 1543-ban megszálló török a kolostort is megsemmisítette. Az épület anyagát 1743-ban, a tőszomszédságában emelt kapucinus templomba és rendházba építették bele, így a folytonosság legalább az építőkövek által megvalósult. A kapucinusok 2007.-ig működtek itt, de munkájuk áldását még érezzük, hírük és vonzásuk pedig a település határain is messze túljutott.
Az Esterházyak hívására a piaristák 1765-ben telepedtek le itt. Működésük előtt a tatai ifjúságnak meglehetősen nehéz volt bencés, vagy ferences támogatással tovább tanulni, esetleg egyházi pályára lépni, ettől kezdve az itt kis gimnáziumot végzettek nagyobbik része folytatta tanulmányait.

Ugyancsak gróf Esterházy József felkérésére Mikoviny Sámuel volt, aki 1746-ban felmérte és elkészítette a Tata, Almás és Szőny közötti terület csatornázási tervét. Nevét, jelentős tevékenysége a tatai Nagy-tó és a Cseke-tó szabályozása óta a Mikoviny-ároknak nevezett csatorna a mai napig őrzi. A tudós mérnök Selmecbányán élt családjával, amióta III. Károly 1735-ben megalapította a bánya tisztképző iskolát, és az első hazai műszaki tanintézmény vezető tanárának Mikovinyt nevezte ki. A Mária Terézia 1762-ben akadémiai rangra emelt, Császári és Királyi Bányászati Akadémia néven messze földön híressé vált.
Az uralkodók kamaralista gazdaságpolitikája kedvezett Selmecnek. Bár igaz, hatalmas beruházások révén, de a környékbeli bányákból ömlöttek az értékes ércek. Időközben megindult a szakirányú felsőoktatási képzés is a városban, mely az időben  Magyarország harmadik legnépesebb települése.
A királynőnek a piarista rend iránt érzett nagyrabecsülésének azáltal is bizonyságát adta, hogy az 1773-ban eltörölt jezsuita rend iskoláiból 1776-ban négyet rájuk bízott: Trencsént, Kolozsvárt, Kőszeget és Selmecbányát.
Az 1846-os oktatási reform után a bányatiszteket képző iskola neve Bányászati és Erdészeti Akadémia lett. Az, hogy a Habsburg-hű város új csillagainak, az oktatási intézményeknek fénye kire ragyogott, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eszméi megmutatták. A felvidéki hadjáratok során az evangélikus líceum, a piarista rend és az akadémia tanárai valamint diákjai sereglettek Kossuth zászlaja alá. Ebből a 48-as szellemből táplálkozott a város a dualizmus évtizedei alatt.
Híressé vált történet, hogy mikor 1849 januárjában Görgey felsődunai hadteste a bányavárosok felé vonult vissza, a Selmecbányára bevonuló nyolcadik dandár parancsnoka, a piaristáktól kért papot vegyes ajkú hadosztálya lelki gondozására. Poleszni István önként jelentkezett a feladatra. A tábori lelkészek nem kaptak katonai rangot, de az ütközetekben részt kellett venniük. Feladatuk a harcolók buzdítása, a sebesültek vigasztalása és ápolása volt.
1849. február 5-én a branyiszkói középről támadó a frissen toborzott 2. besztercebányai honvédzászlóalj rohama során az ellenfél magaslati pergőtüzében a szerzetes maga állt a honvédek élére, és magasra emelt kereszttel, a csatárlánc előtt rohant a meredek hegynek. „Előre, utánam, velünk az Úristen” – kiáltotta. Az egyik osztrák sánc előtt megcsóválta feje fölött keresztjét, a sánc mögötti ellenség közé dobta, és azt kiáltotta: „Hagynátok az ellenség kezébe jutni Isteneteket, és tűrnétek a mocskot zászlótokon?" A katonák nem hagyták, hanem tovább rohamoztak, és elfoglalták a sáncot. Kortársai az ütközet után a „branyiszkói hős pap”, vagy a „magyar Kapisztrán” néven is emlegették.
*
A millenium éveiben már más volt a Habsburg uralkodók, azon belül a magyar király Ferenc József megítélése. Az 1897 évi, nagy tatai hadgyakorlat „Ő cs. és kir. apostoli Felségének valamint Ő Felsége II. Vilmos német császár és porosz király” részvételével zajlott. A fogadási ünnepélyt a ferences, később kapucinus templom és a - harang tárolására megfelelő tornya nem lévén, külön épített - harangláb látványával jellemezhető téren rendezték meg. A látványosságokról a nagy szenzáció napjaiban a Komáromi Lapok így számol be: … ezután a tatai egyesületek, majd a járás több községeinek tűzoltósága, a tatai iskolák összes növendékei tanáraik és tanítóik felügyelete alatt állottak sorfalat. Majd a Magyar Általános Kőszénbánya részvénytársaság mintegy 120 bányásza képezett cordont a bányászok festői öltözetében. A tóparton felállított grófi diadalkaputól kezdődőleg a kastélyig az Esterházy uradalom erdészei és gazdatisztjei voltak felállítva. Az utcákon óriási közönség várta a király megérkezését. (Ravasz Éva: Az első tatabányai bányaigazgató). 
Tatán a diákok és a civil egyesületek mellett nem volt tehát szokatlan az erdész és a bányász egyenruha látványa sem, hiszen a tatai járás székhelyétől néhány kilométerre Alsógalla, Felsőgalla, és Bánhida községek területén kőszén termelés indult a század utolsó évtizedének második felében. Ehhez kellő képesítésű vezető szakemberekre volt szükség. Honnan is vetődtek ők erre a környékre?
Selmecen, a festői környezetben lévő kis lélekszámú és elszigetelt városkában, a helyi kocsmákban a diákok egyedülállóan különleges szokásai alakultak ki, amelyek az elmúlt évszázadok során fegyelmezett és tartalmas hagyománnyá nemesültek. A balekavatás, a szakestélyek, a bálok és a valétálás ritka pillanataihoz illő, a mindennapokat megszínesítő diákénekek keletkeztek, maradtak fenn, idézve az ifjúság legszebb pillanatait. A szövegeken és hangulatukon keresztül átélhetővé válnak a szakestélyek, megtapasztalható az összetartozás sugárzó érzése, amelyet minden Sopronban, Miskolcon és a testvérkarokon végzett diák ismer.
Találhatunk-e megfelelőbb módot a Kegyes atyák tatai megtelepedésének és a diákszövetség jubileumának megünneplésére, mint – a városunk életében is nagy szerepet játszó rend iskoláiban, vagy a selmeci akadémia valamelyik utódintézményében eltöltött diákévekkel a hátunk mögött, - hogy a rendház refektóriumában a Piarista Borokkal és derűs dalainkkal szakestet tartsunk?

Izing László
alias Nyitótáncos,
a Magyar Piarista Diákszövetség tatai tagozatának titkára

Fotó: a régi oltárkép. Köszönet a fotóért Izing Lászlónak.

Gyermekkorunk idején rossz szelek jártak Európa felett. 1933-ban születtünk. Kontinensüket a világháború fenyegető légköre jellemezte, s gyermekkori eszmélődésünk idejét éltük, mikor a nagy harcok megindultak.
Elemi iskolai tanulmányaink folytatásaként, tízéves korunkban beiratkoztunk a tatai Gróf Esterházy Ferenc Kegyesrendi Gimnázium első osztályába, s az iskolák államosításáig (1948) osztálytársakként itt folytattuk tanulmányainkat. Ugyancsak itt élhettünk a tanítás mellett az iskola által nyújtott egyéb lehetőségekkel is: önképzőkörök, zenekari munka, vízi cserkészet, színjátszás, stb. A piaristák szervezésében nyári táborozás részesei is lehettünk a rend Balatonszárszón akkor még meglévő, a tanulóknak is fenntartott nyaraló telephelyén. Sokat jelentett ez akkor, a háborút követő nehéz időkben nekünk, gyermekeknek.
A kegyesrendi gimnáziumban együtt tanultunk olyan tatai, tata környéki és tatabányai gyerekekkel, akik a későbbiekben szűkebb és tágabb környezetünk értelmiségi vezető emberei lettek.

Megkezdett középiskolai tanulmányaink a közelgő háborús front miatt alig néhány hét elteltével megszakadtak. A világháború sebesültjei miatt kórházként működött tovább az iskolaépület. A harcok miatt az alig kialakuló kis osztályközösségek hamarosan szétszóródtak, s a háború után nagyon sokan nem is jöttek vissza az iskolába.
A harcok miatt kieső iskolaév ismeretanyagának pótlására lehetővé tették a piaristák, hogy osztályozó vizsga letétele után a második osztályba léphessünk. Ezután sem volt könnyű dolgunk. A világháború befejezése után nagy nehézségek jellemezték a családok életét. Elpusztult otthonok, tönkrement gyárak, hiányzó élelmiszerek nehezítették a mindennapokat. A közlekedés hosszú ideig szünetelt, ezért az iskolai bejárás is nehézkes volt.
A sok tatabányai bejáró tanuló arra ösztönözte a kegyesrendieket, hogy Tatabányán fiókgimnáziumot nyissanak. Ezzel az elsőben együtt indulók ismét elszakadtak egymástól. Városi közlekedési lehetőség ekkor még nem volt Tatabányán, sőt, ekkor még nem is volt város a bányásztelepülés, s gyalog kellett megközelítenünk a tanítás színhelyét (a település több mint 10 km hosszú volt). Ez a tizedik évüket elhagyó kisebb, de a nagyobb diákoknak is fárasztó gyaloglást jelentett. A piarista fiókintézmény csak rövid ideig működött, mert a közben kialakuló ateista hatalom hamarosan (1948) megszervezte az első világi gimnáziumot Tatabányán, s ezzel kiszorította onnan a piaristákat.  -  A tatabányai gyerekek többsége átiratkozott az állami gimnáziumba, s csak kisebb része vállalta a bejárást Tatára. A tatai és tatabányai gyerekek ettől kezdve más-más intézménybe jártak, de sokan az osztálytársak közül továbbra is számon tartották egymás.
Haraszti Mihály barátunk az 1952-es érettségi után a Szegedi Pedagógiai Főiskolán biológia-rajz szakon tanult tovább. A főiskola befejezése után tanítást nem vállalt, helyette inkább a művelődés különféle szakterületein dolgozott. Több helyen volt népművelő, majd könyvtárosi és könyvkereskedői területen hasznosította az iskolában megszerzett tudását. Nyugdíjasként a rendszerváltás után önálló könyvkereskedést nyitott, s üzlete - nagyfokú hozzáértésének köszönhetően -  Tata városának egyik legjobb könyvesboltjaként vált ismertté.
Széleskörű általános műveltségét más, a fentiekben nem említett szakterületen is kamatoztatta. Szívügye volt mind Tata, mind pedig Komárom-Esztergom megye helytörténetének a kutatása, de munkássága kiterjedt a kisközösségek, a civilszervezetek történetének kutatására, sőt szervezésére is. Ez utóbbira jellemző, hogy létrehozta Tatán 25 évvel ezelőtt a Fiatal Utazók Klubját, külön azért, hogy az utazni vágyókat jeles helyekre vigye el, s ezzel közösséggé is szervezze őket. Vállalta az idegenvezetésüket is. (Több megyei útikönyv megírása is a nevéhez köthető.) A klub még ma is működő civilszervezet.
Ugyancsak egyik szervezője volt a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Tatai Csoportjának, s előadásaival is gazdagította annak programját.
Megyénkből, Agostyánból (ma Tata része) származott Zágon József, Mindszenty József munkatársa és a római Szent István Zarándokház megalapítója. Születésének 100. évfordulójára megemlékezést szervezett és meghívta Ruppert József piarista atyát (Zágon József utódját a Szent István Ház élén) a megemlékező szentmise megtartására.
Fiával, aki fotográfus, több, Tatát is ismertető és bemutató könyvet is megjelentetett, s a kiadványok egy részét az Agora nevű könyvesboltján keresztül, saját költségén tette közzé.
Szívügyének tekintette Tata piarista múltjának a feltárását és ismertté tételét is. Alapító tagja a Piarista Diákszövetség tatai tagozatának. Nagy része volt neki is abban, hogy a piarista lelkiség és az emlékek még élnek a városban. A BorDóHázi Esték (a PDSz és KÉSz rendezvénysorozata) c. sorozatunkban előadásokkal színesítette programjainkat. A „Piarista hatások a tatai szénmedence településeinek művelődéstörténetében” című tanulmánya alapján Dr. Koltay András a rend levéltárosa felkérte a piarista rendtörténeti sorozat 3. kötetének megírására, mely „Piaristák Tatabányán” címmel jelent meg 2009-ben. - Az Apostol című helyi plébániai lapban, rovatot indított „A tatai piaristák” címen. Több piaristát is bemutatott, s a sorozat néhány cikke a Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele 2011. januártól jutott el az olvasókhoz. A munkát már nem tudta folytatni, mert pár nappal a számára oly kedves, a Kalazanci Szent Józsefre emlékező évenkénti ünnep (patrocinium) előtt visszaadta lelkét Teremtőjének.
Kezdeményezte a piaristák tatai megtelepedésének 250. éves évfordulója alkalmából 2014-ben lebonyolítandó ünnepségsorozat megrendezését. Sajnos, halála ez irányú munkásságát megszakasztotta.
Műveit a tatai városi és a megyei könyvtár is számon tartja. A megyei könyvtárban 51 cikkét, könyvét, albumát katalogizálták, de az ott nyilvántartottakon kívül, a könyvtár által nem jelzett más munkáknak is szerzője.
A piarista múlttal kapcsolatos tevékenységét a rend, s a Piarista Diákszövetség is nagyra értékelte, s 2011. április 7-én a rendfőnökség székházában tartott országos összejövetelen Antall József Emlékérem kitüntetést adományozta neki. Betegsége ekkor már olyan előrehaladott állapotban volt, hogy nem tudott ezen az összejövetelen megjelenni. Az országos vezetőség felkérésére és megbízásából ünnepélyes keretek között a Piarista Diákszövetség tatai rendezvényén nyújtottuk át neki a jól megérdemelt elismerést.
Mihály Barátunk! Fájdalommal, de Isten akaratában megnyugodva búcsúzunk most Tőled. Legyen számodra könnyű a föld, s a szentségekkel megerősített lelked találjon megnyugvás az örök hazában! Isten veled!

Tata, 2013. február 3.

Túri Róbert
piarista öregdiák, Tata

A Diákszövetség egyik legtevékenyebb tagjaként működött a bu­dai Városmajori-kistemplomban tartott alakuló közgyűléstől kezdve. Posztoczky Iván tatai piarista diák volt egykoron. Találóan alkalmazta Borián Tibor piarista a Diákszövetség valóban „emblematikus alakjának” temetésén 2010 októberében ezt az igazán találó jellemzést: „Szíve-lelke mélyéig piarista diák volt, igazi pietásos lélek”.

Az 1989. évi újjáalakulás után ők ketten hamarosan munkatár­sak lettek a szövetségben, amelyben Iván is immár jelentős felada­tot vállalt, amit aztán két évtizeden át folyamatos munka követett. Kapcsolatuk - már csak a piarista sajtóban végzett munkájuk so­rán is - végig megmaradt. Így történhetett, hogy Ivánt halálakor, 2010-ben, Borián atya búcsúztatta. (Részletek az alábbiakban.)
A tatai gimnázium 8 éve után 1940-ben letett érettségijét a mű­egyetemi tanulmányok követték, majd a háborúban katonáskodott. Az­tán az építőiparban helyezkedett el, végül már nyugdíjas korában a Közterület-fenntartó Vállalatnál kalkulátor. (Családi kötődéséről, életéről sok mindent megtudhatunk az élete vége felé saját kiadásá­ban megjelentetett, fényképekkel kísért önéletrajzi kötetéből.)
Egyéni, magánemberi feladatköre - már a 70. életéve felé kö­zeledve - a Diákszövetségbe 1989-ben történt belépésével jelen­tősen kibővült: - nyugdíjas éveit netalán 100, de jó 90 százalék­ban a Piarista Diákszövetségnek való szolgálatra, ügyeinek előse­gítésére szentelte - mondta Borián atya (Piarista Diák 72. szám). Az MPDSz 1992. évi áprilisi közgyűlése már fontos feladattal bízta meg: az újonnan alakított munkacsoportok sorában, az ország­ban újra létező diákszervezetekkel történő kapcsolattartással. Emellett a Szövetség pénztá­rosa és a tatai gimnázium-utódszervezet összekötője is. Majd négy év múlva a Választmány hivatalból delegált tag­ja és a sajtóügyek felelőse. Ezen az alapon neve már 1996 decem­berétől a Piarista Diák impresszumában 14 esztendőn át váltakozó megnevezéssel - annak kiadójaként, majd szerkesztőjeként, illetve a Sajtóbizottság, Szerkesztőbizottság tagjaként - szerepelt élete végéig. 2000 tavaszától továbbra is választmányi tag, a házi pénz­tár (kézi kassza) kézelője, és a „sajtó felelőse”. Újabb négyé­ves ciklusra is megmarad választmányi tagnak, s a titkári műkö­désében is ugyancsak élete végéig. Megindítóan szép, rendkívüli kötődése volt tatai piarista is­kolájához, amely ugyan 1948 után állami gimnáziummá lett és maradt is:

„Szervezte és összetartotta osztálytársait, évente megrendezte az osztálytalálkozót, főleg az utolsó  években. Előre jelezte már, hogy mikor, hogyan lesz, milyen módon jönnek össze az osztálytársak.  Állandóan ébren tartotta a tatai iskolához való tartozásának a tudatát. Volt osztályuk (melybe beletartozott egyébként Budai Márta és Pajzs András is) kezdeményezte a tatai Kalazancius-miséket, amelyeken rendszeresen ott volt; még 2009-ben, utoljára eljött, amikor már nehézségei voltak az utazásban. Pontosnak tartotta ezeket az emlékmiséket, hiszen Tatára nem ke­rültek vissza a piaristák, s az öregdiákok a piaristák ’pótlására’ rendezték meg ezeket a szép ünnepségeket.” - szólt Borián atya. 
Ha semmi mást nem tett volna a Diákszövetségben, „csak” a piarista lappal foglalkozik, egész embernek való munkát, elfoglaltságot talált volna magának. Azon túl, hogy gyűjtötte az írni való témákat - például a 4- és a 8- folytatásos Aachen-i, illetve ta­tai érdekfeszítő sorozatát, - a Piarista Diák munkatársaival együtt legfőképpen ő viselte gondját a lapnak, mert ő „szerkesz­tette, és végig gondoskodott nyomtatásáról is, amely negyedéven­ként pontosan jelent meg az ő irányításával, anyaggyűjtésével s a saját maga írásaival. Stílusbeli pontosságával, igényességével gazdagította a lap hasábjait. Állandóan közölte vagy jelezte a konkrét piarista híreket, a diákszövetségi híreket, megemlékezéseket irt évfordu­lókról és a piaristák, egyes iskolák jubileumairól, ünnepségei­ről. Programokat szervezett, azokat mindig pontosan közölte” - emelte ki Borián Tibor.
A Piarista Diák megjelenésének 5., 10. és 15. évfordulójá­ról /a 22., 41. és 61. számban/ ő írta a visszaemlékezést, de a 75. jubileumi szám megjelenését már sajnos nem érte meg. Az 1992. júni­usi első számban kezdte cikkei írását, s tette ezt 18 esztendőn át sok munkával, törődéssel egészen 2010 szeptemberéig: vagyis a szó szoros értelmében "mindhalálig".
Átnézve az ő idejében megjelent 71 lapszámot, azokban kere­ken másfélszáz cikkét lelhetjük meg. De különösen érdekes, hogy nemcsak a saját kortársaihoz, gyakori diáktársaihoz szólt, hanem szólt a mai fiatal diá­kokhoz is, az új generációhoz. Ennek érdekében aforizma­szövegeket közölt 1992 decemberétől 2010 márciusáig a kö­vetkező meghatározással: „Újszerű kezdeményezést szeret­nék elindítani. Rádióban, napilapokban, keresztrejtvé­nyekben stb. számtalanszor hallunk, olvasunk, fejtünk meg aforizmákat, régi neves tudományos és közéleti személyek által megfogalmazott, elhangzott életbölcsességeket. Ezeket évtizedek óta gyűjtve, terjedelmes anyagom jött össze. Ezt a kincset szeretném veletek is megosztani. Ezért minden alka­lommal leírok ezekből néhányat. (...) Kezdeményezésemben az a szándék is vezetett, hogy a régvolt piarista diákokat magában foglaló diákszövetség és közétek, mai diákok kö­zött valamilyen élő kapcsolat alakuljon ki, induljon el. Jó szórakozást az olvasásukhoz, esetleg gyűjtésükhöz. Ez al­kalommal Eötvös Józsefnek egy gondolatát írom ide - nem véletlenül esett a választásom éppen erre a mondatra: „aki­nek nincs múltja, annak nincs jelene és jövője sem”
„Igen, a múlt és a jelen s a jövő állandó szívügye volt Iván bátyánknak. Állandóan gondoskodni próbált arról, hogy kapcsolat legyen az új generáció és a régi generáció között, hiszen a piarista szellemiség kell, hogy átíveljen különböző korokat, átfogjon más-más nemzedékeket, és tudjon adni a régiből és az újból egyaránt. Hogy ez meny­nyire így van, gondoljunk csak arra, hogy a legutolsó számban, amelyben még közölt aforizmákat (2010  már­ciusában) azt írja: ’Nem az számít, hogy milyen öreg az ember [utalva itt önmagára is], hanem az, hogyan lesz öreg, hogyan él öregként.’ – Ezt a hogyant megmutatta hű­ségével, kitartásával, megmutatta a szinte erejét meghala­dó törekvéseivel és szándékával. Isten áldja meg érte!” - emlékezett Borián atya.
„Iván lelkében az öröm nem múlt el, a kedves mosoly nem fogyott le arcáról a legnehezebb pillanatokban sem. Mindig tudott valami kedves megoldást, föloldást adni a nehézségek idején. Gondolok arra, hogy utolsó érettsé­gi találkozóján - amelyet még ő szervezett, a 70 éves talál­kozóra az év június 5-re a pesti gimnáziumba - egy külön meghívót szerkesztett. Ügyeljünk ennek szavaira; ebben megtaláljuk Ivánnak a lelkületét, a teljes odaadást, és - mondhatnám - már a jövőbe mutató szépségét: „Non nu­mero horas nisi serenas”, kezdi a latin közmondással: nem számlálom az órákat (az időt), hacsak nem a vidámakat. Majd hozzáteszi a piarista jelmondatot: „Omnia ad maius pietatis et scientiae incrementum!”, A Rubin-maturás meghívó (2010. június 5-re) így szól: „70 éve már an­nak, hogy nyolcévi diákéletünk végeztével a ’Gaudeamus igitur iuvenes dum sumus’ énekkel kiléptünk a tatai piaris­ta gimnázium, az Alma Mater falai közül az élet göröngyös útjaira. Az ének első két szava most, 70 év után is érvény­ben van: Gaudeamus igitur! Örvendjünk annak, hogy a Jóisten kegyelméből még élünk, találkozhatunk, emlékezhe­tünk egykori jó tanárainkra, akik nagy tudással, szeretettel tanítottak, és még nagyobb türelemmel viselték el kamaszos tökéletlenségeinket; az együtt töltött szép diákévekre. Ő még hívta egykori osztálytársait az utolsó találkozóra; a kö­vetkezőn már nem fog megjelenni: a hetvenegyediken már csak megmaradt osztálytársai érte imádkozhatnak” - emlé­kezett búcsúztató beszédében Borián Tibor atya.

E sorok írója 1997 júniusától volt együttműködő társa Ivánnak a Sajtóbizottságban, az utolsó pár esz­tendőben már együtt érző tanújaként segítője is az ő erejét egyre inkább meghaladó erőfeszítéseiben. Megdöbbentő, ha visszatekintek a lapkészítés 2010. évi kronológiájára. Júliusi és augusztusi utolsó talál­kozásunkat, illetve telefonbeszélgetésünket az ő au­gusztus 31-i 88. születésnapja követte, amikor la­punk kézirata már kiszedve és tördelve a kinyomta­tást várta. S amikor már ez is megtörtént, szeptember 11-én bekövetkezett az elkerülhetetlen tragédia...
„Igen, testvéreim, pietásos lélek volt. Ennek elismerése­ként 1989-ben megkapta a piarista confrateri diplomát a Rend generálisától Rómából. Ez a konfráterség azt jelenti, hogy osztozhat a Piarista Rend lelki értékeiben, szelle­mi javaiban, és imádságainkban mindig megemlékezünk róla. A Rend egyik fő elve, fő iránymutatója a pietas, a szentírási érték. Lényegében a teremtett világ összes értéke­inek megbecsülése, az arra való ránevelés, az arra való késztetés, hogy megbecsüljük azt, amit Isten adott a földön, az emberi értékeket, a világ tárgyi értékeit, megbecsüljük a szellemi értékeiket, a tudást, a műveltséget, megbecsüljük a művészetet, megbecsüljük egyszóval a teremtett világ teljes­ségét. Ennek a megbecsülésnek a jegyében alakítjuk saját­magunk szellemét, lelkét, egyéniségét”.
Iván diáktársunk más elismerésekben is részesült. Megkapta az Antall József emlékérmet, a Piarista Diákszövetségért Aranykoszorús jelvényt, végül a Rubin Matúra-emléklapot.
„Pietásos lélek volt, mert ragaszkodott a kalazanciusi életeszméhez, a hitben-tudásban való neveléshez-nevelődéshez, életformához. Pietásos volt, mert ragaszkodott isko­lájához, megbecsülte egykori tanárait, megbecsülte az isko­la örökségét, megbecsülte diáktársait és - nyugodtan mond­hatjuk - megbecsülte azt a népet, amelynek körébe szüle­tett, amelyet nagyon szeretett: a magyar népet, hazáját is. Gonddal és féltő figyelemmel kísérte az utóbbi évtizedek eseményeit. És jól tudta, hogy csak akkor lesz igazán béke és felvirágzás Magyarországon, ebben a hazában, és a Szent Istváni örökséghez akkor lesz méltó ez az ország, hogyha a keresztény erkölcs alapján, a keresztény világkép alapján építjük fel. S ami ezzel ellentétes volt, azokat na­gyon-nagyon fájlalta és elítélte” - fejezte be beszédét Borián Tibor atya.

Farkas Zsolt

Fotó: jobb szélen Posztoczky Iván, tőle jobbra Budainé Márta, mellette Szaszovszky István és az asztal másik végén Weeber Tibor társaságában. A fotót készítette: Farkas Zsolt.