A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

Kedves Tagtársak, Öregdiáktársak és minden Barátunk!
Szeretettel meghívunk Benneteket Szövetségünk újjáalakulás utáni negyedszázadáról megemlékező ülésünkre!
A Jubileumi Emlékülés időpontja 2014. október 11. szombat 10 óra, helyszíne a Duna-parti Piarista Kápolna, Budapest, V. kerület, Piarista utca 1.
Az emlékülés napirendje:
1. Szentmise
2. A diákszövetségi zászló átadása
3. Elnöki köszöntők:
Oberfrank Ferenc a Magyar Piarista Szövetség elnöke
Zlinszky János a Magyar Piarista Szövetség első elnöke
4. Ünnepi köszöntő: Jelenits István
5. Díszoklevelek átadása
6. Zárszó
7. A jubileumi kiállítás megnyitója és a jubileumi kiadványok bemutatása
Agapé, köszöntőt mond: Labancz Zsolt tartományfőnök
A Jubileumi Emlékülést az MPDSZ Hagyományőrző Bizottsága készítette elő Osváth József és Strommer Pál vezetésével, a Választmány és az Elnökség aktív támogatásával.
Nagyon várunk Benneteket minél nagyobb számban!
Piarista köszöntéssel:
Oberfrank Ferenc
az MPDSZ elnöke

A Magyar Piarista Diákszövetség negyedszázados jubileuma alkalmából az Új Ember hetilap 2014. év 41. heti számában interjú jelent meg Oberfrank Ferenccel, Diákszövetségünk elnökével.

- Milyen céllal jött létre a Piarista Diákszövetség?
- Az öregdiákok valamiféle szerveződése már egyidős a piarista iskolákkal. Ezek a XIX-XX. század fordulóján erősödtek meg. A trianoni Magyarországon egészen addig, amíg a kommunisták be nem tiltották a piarista iskolákat, egyesületi és önképzőköri formában működtek. Később azok alakították újjá a diákszövetséget, akik erőszakosan lettek elválasztva a piarista iskolarendszertől. Antall József volt ennek a fő kezdeményezője, ő ment el annak idején Jelenits István piarista tartományfőnökhöz ötletével, aki támogatását adta hozzá. Ennek a rendszerváltás környékén politikai jelentősége is volt. Segített a társadalom civil oldalának a kialakításában és az is feladata volt, hogy az egyházi szervezetek újraélesztésében erőforrás legyen.

-  Hány tagja van a diákszövetségnek és ők milyen munkát végeznek?
-  Közel háromezer tagja van jelenleg a diákszövetségnek. Elmondhatjuk, hogy a piarista nagycsaládot összességében hűen reprezentálja a diákszövetség. Az utóbbi években szép megjelentek az ezredforduló körül érettségizettek és dinamizálták az életünket. Fontos a hagyományőrzés: megemlékezések évfordulókról, egykori diákokról – Antall József és Teleki Pál kiemelt tiszteletet élvez. A Piar-Tours, a turisztikai tagozat negyedévenként szervez komoly túrákat, ezekről az utakról aztán beszámolók is születnek. Félévente jelenik meg a diákszövetség életét bemutató folyóiratunk. Havonta akár többször is kiadunk egy hírlevelet, melyet az egész világon olvasnak. Támogatjuk az öregdiákok sporttevékenységét és a Barátok útját is, mely egy nagyszerű lelkigyakorlatos közösség. Meg kell említeni a fiatal generáció által létrehozott piarista bor kezdeményezést. De vannak előadásaink és kulturális programjaink, kiállításaink is. Tagozataink – Tatán, Szegeden, Veszprémben, Nagykanizsán, Vácott, Kecskeméten vagy Mosonmagyaróváron – az iskolák mellett szerveződve működnek és segítik is azok munkáját. Sajnos ahol nincs már iskola, ott már nem sokáig lesznek öregdiákok sem. Azt is meg kell jegyezni, hogy bár az értékrendünk teljesen világos, és régebben erre volt is igény, a politikában nem törekszünk jelen lenni. Ez persze nem azt jelenti, hogy a közélet kérdéseiben nem nyilatkozunk meg. A jövőben azt is feladatunknak tekintjük, hogy a mindennapi, mégis sorsdöntő élethelyzetekben igyekezzünk segítséget nyújtani egymásnak és a magyar embereknek. Ezt azért tudjuk megtenni, mert a piarista iskolákban bennünket komolyan felkészítettek az életre, arra, hogy a felmerülő problémákról azelőtt kell gondolkodni, mielőtt szembesülnénk velük. Egy értékorientált közösség fontos szempontokat tud adni a hétköznapi morális kérdések megoldásában is, hiszen a mai világban könnyű megbukni az erkölcs területén.

-  Önnek milyen piarista kötődése van?
-  Családomból édesapám és a nagybátyáim piarista diákok voltak addig, amíg be nem zárták az iskolát. Testvéreim, unokatestvéreim és én is a Mikszáth téri iskolában végeztem a gimnáziumot. Engem még tanítottak „legendák” is. Ők a maguk tudományágukban a piarista körökön kívül is meghatározó személyiségek voltak. Pogány János a matematikában, Kovács Mihály a kibernetikában, Öveges József a fizikában, Borián Tibor az ének-zene területén, Takács Ervin a diákszínjátszásban. Kutatóorvosként Jelenits István vagy Medvigy Mihály erkölcstani iránymutatásait később is nagy haszonnal tudtam forgatni. Meghatározó volt a számomra, hogy problémáimmal nem csak a középiskolás évek alatt, hanem utána is fordulhattam tanáraimhoz.

-  Hogyan lett a diákszövetség elnöke?
-  A diákszövetséggel akkor lett szorosabb a kapcsolatom, amikor Urbán József rendfőnök említette egyszer, hogy a fiatalabb nemzedék képviseletére is szükség lenne. Mivel ekkor úgy láttam, hogy tudok majd ebben segíteni, Osváth József mellet alelnökként kezdtem a diákszövetségben dolgozni. Amikor Osváth leköszönt, engem választottak meg elnöknek.

-  Vannak olyanok, akik már nyugdíjasok, és akik még csak most érettségiztek. Hogyan sikerül a különböző korosztályokat összefogni?
-  Van egyfajta nemzedéki hiány, mert azokból, akik a hatvanas-hetvenes években voltak aktívak, kevesen csatlakoztak a diákszövetséghez. A vezető ereje a közelmúltig az a réteg volt, akiktől a politika elvette az iskolát. Ez egy tiszteletreméltó, sokat szenvedett generáció. Ők nagyon lelkesen a saját képükre alakították a diákszövetséget, de a fiatalabbakat így nem mindig sikerült megszólítani. Az ezredforduló környékén történt ebben változás, amikor megszerveztük a diákszövetség tagozatait. Mára már elmondhatjuk, hogy a generációs problémák szinte egyáltalán nincsenek a diákszövetségben. Tagjaink között van egy szélesebb idősebb korosztály, az utánuk következő nemzedék tagjai kevesebben vannak, míg a fiatalabb generáció ismét nagyobb számban van jelen a diákszövetségben. Arra is fel kell készülni, hogy egyre több a végzettek között a nő.

-  Nemrég találkoztam egy olyan volt piarista diákkal, akinek az édesapja és a fia is piaristákhoz járt. Zlinszky János alkotmánybíró, az újjáalakult diákszövetség első elnökének két fia és négy unokája, de már édesapja, sőt dédapja is piaristáknál végzett…
- Valóban, nagyon sokan gondolják úgy azok közül, akik maguk a piaristákhoz jártak, hogy gyermekeiket is lehetőség szerint itt iskoláztatják majd. Egyszerűen megfogalmazva, a piarista tanintézmények évszázadokon keresztül jó iskolák tudtak maradni. E mellett az is fontos, hogy széles társadalmi réteget vonzott iskoláiba, köztük nem egy igen nehéz személyiséget. Az itt tanítók nagyszerű pedagógusok és oktatók voltak mindig. A hitet nagyon hitelesen, egyszerűen, de magas szinten tudják megjeleníteni. A piarista tanárok abban segítik a diákot, hogy azt az életszakaszt, amiben éppen van, élményszerűen tudja megélni. Jól össze tudják hangolni az egyén és a közösség épülését. Számomra a legfontosabb mégis az volt, hogy úgy éreztem, a tanáraim egész élete ránk van szánva.

- Miben egyedi a piarista felfogás?
- Elsősorban értékeiben, melyek mindenki számára fontosak lehetnek. Vannak ezen belül olyan jellemzők is, melyeket rajtunk kívül más nem tud képviselni. A piarista rend jelmondata, a pietas et litterae (kegyesség és tudomány) számomra azt jelenti, hogy az élet elkerülhetetlen megpróbáltatásaihoz türelmesen és szelíden kell hozzáállni. A litterae pedig arra utal, hogy a tudományokat – a természettudományokat is – komolyan kell venni. Mindezt úgy, hogy ne legyünk merevek, nyitottak legyünk a világ jelenségeire, az emberi gondolkodás újdonságaira és ezek kezdeményező, de kritikus alkalmazására.

-  Hogyan tud részt venni a Diákszövetség a társadalmi párbeszédben?
-  Nagyon sok olyan kérdés van a mi életünkben, melyek felkészületlenül érnek bennünket. Ezekkel először is szembe kell néznünk. Azt látjuk, hogy nagy horderejű kérdésekről születik személyes vagy közösségi szintű döntés úgy, hogy nincs róla elégséges eszmecsere. Mi nem szeretnénk lobbi tevékenységet folytatni, ugyanakkor a mi színes világunkban ezeknek a megbeszéléseknek a szemléleti alapjait és a képességet hozzá meg tudjuk teremteni. A családok előtt álló kihívásoktól kezdve, a társadalom elöregedésén keresztül, akár a géntechnológia kérdésein keresztül egészen a külpolitikáig részt tudnak venni tagjaink az értelmes társadalmi párbeszédben.

-  Milyennek képzeli el a Piarista Diákszövetség jövőjét?
-  Azt szeretném, ha aktív közösségek működnének az iskolák mellett úgy, hogy tagságuk folyamatosan megújul. Az tagozatok legyenek kíváncsiak arra, hogy mi történik az iskolákban és a maguk lehetőségei szerint támogassák azt szükségleteiben. Találják meg annak a formáit is, hogy a rászoruló gyerekeket segíteni tudják. Vegyenek részt az iskola közös programjaiban. Társadalmi szinten pedig abban kell segítenünk, hogy a párbeszéd kultúrája és készsége meg legyen a különböző csoportok között. „Az élni nem tudónak baj, hogy él” – írta annak idején Vörösmarty Mihály öregdiák, ami annyit jelent, hogy a „kis dolgok művészetében” kell leginkább bölcsnek lennünk Az életünk tudatos szervezésében kell egyfajta mintát adni és példát mutatni.

Az emberiség leggyakoribb és legkínzóbb kérdései ma is aktuálisak. Ilyenek a levésnek kérdései, a bűnök és szenvedések miértjei, a halál nagy titka és az ember halál utáni sorsának örök mélysége.
Minél inkább kilépünk önmagunkból, és egyre több, magasabb eszmekörbe kapcsolódunk, életstílusunkban egyre inkább átveszi az irányítást a X. parancs szelleme, ezért többet megértünk Isten mélységeiből.

1. Isten felénk közeledése: Rajta nem múlik a mi lelki harmóniánk kialakulása, hiszen állandóan motivál, üzen. Részünkről az az első feltétele a szerencsés egyéniség kialakulásának, hogy tudjunk és merjünk kiemelkedni kis „mái magunkból”.
A Piarista Diákszövetségnek is meg kell újulnia. Ez nem szégyellni való, hanem kötelesség, hiszen az állandó evolúció ezt megköveteli. Mindig el kell hagyni a régit, az avíttat, és újítani kell, de nem akárhogyan.

2. Milyen legyen a megújulás. XVI. Benedek pápának „A Keresztény reményről” szóló enciklikája ezt üzeni: „Az igazi élet, amely felé valamilyen formában mindig törekszünk, egy ’néppel’ való együttléthez van kötve, és csak ebben a közösségben válhat valóra minden egyes ember számára. Ez föltételezi a saját énünk fogságából való kivonulást, mert csak ennek az egyetemes tágasságú alanynak a nyitottságában nyílik meg a szem az örömnek, magának a szeretetnek forrására – Istenre.” Ebben a megújulásban az egyéneknek is komoly feladatuk van. Nekik nem szabad szétrombolni, szétforgácsolódni az egységet önmagukkal.

3. Teszteljük csak magunkat, mint piarista örökséget hordozók. Önmagunk nem vagyunk-e szétesők? Unalmasak, eszmevesztettek, valamilyen káros tulajdonság függői. Megcsontosodottak, hajthatatlanok. Belül szétszóródottak, fejlődni már képtelen „vén lelkek”? Ha minél több ilyen „őslény” van egy közösségben, akkor az a „gyülekezet” gittegyletté válik. Ady egyik karácsonyi versrészlete nagyon rájuk illik: „ember ember ellen csatázik, mi egyesítsen nincsen eszme, rommá dőlt a Messiás háza, tanítása, erkölcse veszve.”
Ilyen esetben szétesik az összetartó eszmék nélküli közösség. Üres, tartalom nélkülivé silányulnak a találkozók. A szavak ezerszer ismételt puffogtatások lesznek. Pedig de szépek a piarista eszmék: a kegyelet, amely késztet az egyre mélyebb gondolatok és összefüggések keresésére.

4. Megváltásra van szükségünk. Nem reménytelen törekvés ez. Ennyi: helyre kell állítanunk az egységet: kezdve önmagunkkal.
Szent Ágoston alázatos önleleplezéssel merte ezt vállalni. Vallomások című könyvében így kritizálja önmagát: „Uram, szépséges világodnak lelkem rútságával rohantam neki.” És mert alázatos volt, megkapta a Jóisten kegyelmét, és csodálatosan helyreállt lelkében az áldott egység.
Az egyének belső rendezettsége világméretűvé magasztosul.

Szűz Anyánk, a piaristák égi Nagyasszonya! Ugye segítesz nekünk?

A 25 éves jubileum kapcsán Antall József egykori miniszterelnökünkre, Diákszövetségünk alapítójára az 1992. évi tanévzárón elmondott beszédével emlékezünk.

Különleges érzés ránézni azokra a helyekre, ahol egykor - pontosan 1942-ben – ahogy az iskolai rend megkívánta, I/A-sként itt állhattam, és úgy mentünk hátrafelé, míg el nem jutottunk ahhoz a ranghoz, hogy már ülhettünk. Keresem az elhunytakat, akiket a temetőben találhatok csak meg. Keresem hátul Óhmacht tanár urat és Éder-Szászy tanár urat a gyóntatószékben. És elindul bennem minden, amit azok az évek jelentettek. Az a kemény nevelés, amikor búban és bajban az Erzsébet hídtól a Lánc­áig minden reggel 7 és 8 óra között a piarista gimnázium teljes diáksága tornatrikóban tornázott, végig a Duna-parton. Emlékezem a mindennapos reggeli misékre, amikor, most már bevallhatom, tudták elnéző tanáraink, hogy alig lesz térdeplő diák, mert nem az imakönyvét, hanem a kémia-tankönyvét tanulmányozza szinte mindenki.
Emlékezem mindarra, ami nekünk hitet és erőt adott; a háború éveiben hogyan vártuk a légiriadót, hogy megszakadjanak az órák. Emlékezem azokra az erőfeszítésekre, ahogy példát akartunk mutatni az Erzsébet-híd roncsainak kiemelésénél. Emlékezem az alattunk levő tornateremre, ahol a bordásfal csak lómagasságban kezdődött, mert az ide beterelt katonalovak éhesen a bordásfal alsó részeit lerágták. Emlékezem arra, amikor a fűtetlen osztályokban papírokkal magunk csináltuk ebben az épületben az ablakot. - Voltak, akik ügyesebben, voltak, akik jobban tudták.

Bocsássák meg a régiek, az öregek, hogy felidézem ezeket az emlékeket és bo­csássátok meg ti, akik most vagytok itt, ennek az ősi iskolának a falai között. És gondoljatok a rend alapítójára. Mert hiteles tanúként szeretném elmondani, hogy nekünk 1942-43-as tanévben különleges érzés volt, hogy tudtuk: a piarista rend 300. évfordulóját ünnepelheti Magyarországon. A megtelepülésének évfordulóját. Akkor a kicsit nagyobb zászlók, és a zászlótartók itt álltak. Az egyik kisdiák én voltam, aki a zászlót imához leeresztve félrehúzta a nagyfiúnak. Homonnainak, a rúdugrónak kellett tartania, aki akkor ezen a szentmisén velünk volt. És mi akkor azt éreztük a világégés közepette, hogy az az erő, amit egy magyar, egy magyarrá vált szerze­tesrend adott nekünk, az egy életre szól... Azt, amit... Eton és más iskolák jelentettek Nagy-Britanniában és más országoknak ezek a híres iskolái, ezt jelentették az egykori történelmi Magyarország 20 és 30 között változó számú piarista iskolái. Kalazanci Szent József szellemisége él tovább, és bennünket is elkísért utunkra.
…Ez az a Piarista Kápolna, amelyik annyi nemzedéknek, annyi ifjúnak adott örök útravalót, ahol nemcsak a nevelés, nemcsak a haza szolgálata, hanem közvetlenül a piarista szellemiség szolgálata is kötelező útravaló volt. És most, amikor itt állok, emlékeznem kell arra is, hogy a számomra feledhetetlen Teleki Pál - előttem az utolsó piaristáknál végzett miniszterelnök - mindig Magyarország újjászületése, szel­lemi újjászületése érdekében működött. Megtisztelő számomra, hogy a róla elnevezett piarista emlékérmet is átvehettem.
Teleki Pál mindnyájunknak példaképe lehet, hiszen egy országot kell újjáépíte­nünk, ha nem is a romjaiból szó szerint, de mindenképpen újjá kell építenünk a lelki romokból, s ez az előttünk álló legfőbb feladat. És éppen idekészülődvén, fel­nyúlva az egykori piarista diák könyvéhez, ott nyílt ki, ahol azt mondja, hogy a nemzet nem egyszerűen azokat a milliókat jelenti, akik benne élnek, hanem azoknak a közösségét, akik tudják, mi a nemzet feladata, és a nemzet feladatait szolgálják.
Ezt a gondolatot kell követnetek, ezt kell követnünk, akkor is, hogyha nagyon nehéz, és még nehezebb újra és újra kezdeni, de újra kezdi az egyház, a magyarság, a piarista rend és mi mindnyájan. Ennek az újrakezdésnek és egyben a folytonos­ságnak legyen a szimbóluma ez a kápolna. Annak a folytonosságnak, amire számos vonatkozásban csak öregedő fejjel ébred rá az ember, felismerve, mi is volt a piarista nevelésben az állandóság jelképe.
Arra neveltek bennünket, hogy szolgáljuk a hazát, valóban mindhalálig, mindent vállalva. És amikor itt most szólhatok, azt kell mondanom, ne csak arra gondoljatok, ami most körülöttetek van. Mi, akárcsak a stafétában, csak átadni tudjuk a stafé­tabotot. Mi, akik az életből kifelé tartunk, arra vállalkoztunk, hogy megragadjuk a lehetőséget. Ne legyen szégyen, hogy az 1945-47-es kísérlet után megpróbáltunk a szovjet megszállás alatt, piarista diákokként tüntetve, egy új és valóban szabad Ma­gyarországot megteremteni... Ott voltunk 1956-ban is - csak az én osztályomból ketten estek el. És 1987—88-tól, majd az 1989-90-es fordulatnál is, amikor a har­madik kísérletet tettük, hogy ez az ország szabad lehessen, ott voltak a piarista diákok - ott voltunk.
Amikor tudatában vagytok, hogy egy olyan iskola és egy olyan rend tanítványai vagytok, amely ennek a nemzetnek Széchenyit, Kossuthot, Deákot - és sorolhatnám tovább az írókat, költőket, tudósokat, Eötvös Lorándtól Semmelweis Ignácig - adta, akkor ez kötelez. Arra kötelez bennünket - és nem egy párt politikája szellemében, nem egy párthoz tartozva hogy mindenütt, ahol a tisztességet, a hazát, a keresztény szellemiséget, az egyházat lehet szolgálni, ott szolgáljatok. Nemcsak a békére kell felkészülnötök. Nincs befejezve az átalakulás! Ez a nemzet és ez a térség csak le­hetőséget kapott: lehetőséget arra, hogy annyi évtized és évszázad után bizonyos értelemben megteremtse a szabadságot és egyesüljön Európa szerencsésebb nemze­teivel. De botor lenne az, aki azt hinné, hogy minden véglegesen sikerült...
Azt tudjuk, hogy a Nyugat nem készült fel, és a világot váratlanul érte több mint hét évtized után a világkommunizmus összeomlása, a Szovjetunió felbomlása.
De azt is tudni kell, hogy ez a hét évtized egyes politikai álmok történetében csak rövid időszak volt. A cári Oroszországnak sem volt más célja, mint a Duna-medence elfoglalása. A múlt század nagy orosz költője, Tutcsev kérdezte versében, hol legyen Szentoroszország határa, és ezt válaszolta: az Elbánál, a Dunánál és sorolta tovább a térségeket a kínai nagy falig, a Nílusig, ameddig valaha is elért érdekbefolyásuk. Ezek az álmok, eltűntnek hitt pánszláv álmok, ám megváltozott köntösben újra meg újra felüthetik fejüket. Ismerjük azt a mentalitást, amelyik 1918-ban Breszt-Litovszknál csak átmenetileg adta fel a harcot. Ha kell, újra kezdi.
Ez nem rémtörténet. Nem azért mondtam el, mert ez lesz a sorsunk. Hanem azért, mert látnia kell a világnak és nekünk, magyaroknak, hogy ami most megtörtént, egy politikai fordulat: ennek során a magyarság ismét betölthette azt a történelmi sze­repét, amelyet mi mindig játszottunk: a könnyűlovasságét. Mi voltunk a politikai átalakulás könnyűlovassága, akik... nemcsak 1956-ban és azután, hanem most is él­lovasai lehettünk az átalakulásnak. De sajnos ennek a magyar könnyűlovasságnak és magyar huszárságnak sokszor hiányzott a területet megtartó gyalogsága és a tűzerőt biztosító tüzérsége. Teljesítettük a könnyűlovasság feladatát, de ha nem tudjuk megtartani, amit megnyertünk, súlyos veszélyek várnak erre az országra.
Sok mindent elmondhatnék még, amit egyszer majd talán elmondok. Nektek azonban itt és most tudnotok kell, hogy az a hit, az a tudás, amit itt megtanultatok, az erőt kell adjon számotokra. Az a tudás, amit itt az atyáktól magatokhoz vesztek, az minden időkben tőletek elvehetetlen, és útravalótok lesz egy életre.
Amikor módomban volt tudományos munkámban arról írni, mit jelent a gondol­kodás, megtaláltam azt a piarista tanárt (és könyvét, Palotai Purgstaller filozófiai könyvét), aki Semmelweis Ignácot megtanította arra a gondolkodásra, amelyből le lehetett vezetni a Semmelweis-doktrína felfedezését. A logikus gondolkodásra való törekvésnek ösztönzőjét egy piarista tanár szakkönyvében lehetett kimutatni! De pi­arista állt minden nagy oktatási reform mögött a XIX. századtól, Eötvös József re­formja mögött Winter, Klebesberg mögött Kornis Gyula... Tudnotok kell, hogy ez is a piarista iskola hagyománya, és a piarista rendnek, a kegyes tanítórendnek is vissza kell térnie arra az útra, amelyet talán kényszerűségből kellett feladnia. Egy ideig a természettudományok, a matematika és a műszaki tudományok nyújthattak csak továbbtanulási lehetőséget diákjainknak. Volt ennek jó oldala, mert erőssé tette a természettudományos képzést, kiválóak voltak a tanárok és a növendékek, és ez ma is érvényes. De ma már bátran vissza kell nyernie a piarista gimnáziumoknak és a piarista szellemiségnek mindazt, ami nemcsak a humán műveltség és a termé­szettudományos műveltség egységében jelentkezik, hanem abban a nemzeti külde­téstudatban is, hogy ha kell, ezt a hazát mindhalálig szolgáljuk. És ezt vállalnotok kell. Bennünket erre oktattak, erre neveltek, és minden körülmények között, bármi­lyen sorsot vállalva is, ehhez tartottuk, ehhez tartjuk magunkat.
Kívánom, hogy most, amikor a piarista rend magyarországi megtelepülésének 350. évfordulóját ünnepeljük, amikor Kalazanci Szent Józsefre emlékezünk, amikor a ti iskolaévetek lezárul a Te Deummal, és előttetek a nyár, akkor ebben a szellemiségben folytassátok tevékenységeteket. Mert reátok van szüksége ennek a hazának, és arra, hogy áldozatkészen, biztos hittel és tudattal szolgáljunk, amíg erőnkből telik. Mind­nyájatoknak jó pihenést kívánok ezen a csodálatos évfordulón. És köszönet tanára­itoknak. Megköszönöm a rendfőnök úrnak, a piarista rendnek, hogy felmenőim sokadik leszármazottjaként én is ennek az iskolának lehettem tagja. És hogy a piarista szellemiséget, ha kellett, és ha lehetett, szűkebb területemen, a tudományban, és ha kell és lehet, az ország szolgálatában kellő alázattal valósíthatom meg, míg megva­lósítanom adatik.

(Az Új Ember 1992. június 28-i és július 5-i számaiban közölt szöveg)

A Magyar Piarista Diákszövetség Hagyományörző Bizottsága a 25 éves jubileum alkalmából, Oberfrank Ferenc elnök társaságában 2014. október hónapjában megkoszorúzza a Diákszövetség elmúlt negyedszázadának emblematikus vezetőinek sírját, emléktábláját. Először Szűcs Ervin Ürömi utcai emléktábláját, majd később Antall József sírját koszorúzzuk a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben.

2014. október 8-án Szűcs Ervin örökös elnökünk egykori lakóházának (Ürömi utca) falán található emléktábláját koszorúztuk meg. A megemlékezésen jelen volt: Oberfrank Ferenc elnök, Strommer Pál alelnök, Osváth József egykori elnök és a Hagyományörző Bizottság tagjainak jelentős része (Borián Tibor Sch. P., Csapody Géza, Farkas Zsolt, Kiss Zoltán, Mikecz Tamás, Weeber Tibor). A megemlékezésen részt vett Szűcs Ervin özvegye, Márta Asszony is.

A megemlékezést megnyitotta Oberfrank Ferenc elnök, beszédet mondott Mikecz Tamás, a budapesti tagozat alelnöke. Gyurkovics Tibor "Istenem" című versét felolvasta Borián Tibor piarista atya, rendi összekötőnk. A megemlékezést az O pater parvulorum éneklésével zártuk.
 

Megjelent a Piaristák MA őszi lapszáma, amelynek fókuszában az élet ünneplése áll.

Ebben a tanévben két iskolánk is ünnepli 300 éves alapításának születésnapját: Kecskemét és Vác. Tartományfőnök atyánk írja a köszöntőben: "a múltat ünnepelni csak úgy érdemes, ha felfedezzük azokat a mozzanatokat, amelyek régen életet adtak". A színes iskolai élményeken és hagyományos rovatainkon túl olvashatunk a Piarista Múzeumról, Laczkó Dezső geológus piarista szerzetesről, emellett olvashatunk a piarista pedagógia alapképzésről is.
A lap elérhető a piarista iskolákban és templomokban, városi plébániákon.

A lap online verziója megtekinthető itt: http://www.piarista.hu/system/files/PiaristakMA_4evf_2szam_lapozos.pdf

A 300 éves jubileumát ünneplő KECSKEMÉTI PIARISTA GIMNÁZIUM nevében szeretettel hívjuk a 34. alkalommal megrendezendő P I A R I S T A   V A C S O R Á R A
Időpontja: 2014. november 8., szombat 17 órától
Helyszíne: Piarista Templom és a Piarista Iskola díszterme
Program:

• 17.00: szentmise a Piarista Templomban
• 17.30-tól folyamatos regisztráció
• 18.00: koszorúzás a gróf Koháry István szobornál
• 18.30: köszöntők és előadások a díszteremben
• 19.30: ünnepi vacsora

Szeretettel várunk jubileumi öregdiák rendezvényünkre a szervező Piarista Gimnázium, a Piarista Diákszövetség Országos Elnöksége valamint a Piarista Diákszövetség Kecskeméti Tagozata nevében minden jelenlegi és volt tanárunkat, öregdiákunkat.
A vacsora költsége 2000 Ft/fő. A vacsora után adományokat gyűjtünk az iskola javára.

Laczkó János PDSZ-KT elnök

Nagy Attila SchP ig.

Erdő Péter, a Vatikánban zajló családszinódus főrelátora október 7-én az üléssorozat hétfői és kedd délelőtti eseményeiről beszélt a Vatikáni Rádiónak adott interjúban.

Hétfőn a főrelátori nyitóbeszéd után szabad felszólalások következtek fél órában, a délután során pedig a rendes felszólalásokra került sor. Egy fél napba mintegy negyven felszólalás fér bele. A szinódus résztvevői hétfő délután és kedd délelőtt egy-egy tanúságtételt is meghallgattak olyan különböző kontinensekről érkezett házaspároktól, akik családokból álló közösségeket vagy egyesületeket alapítottak. A tanúságtevők személyes családtörténetüket, hitük történetét ismertették, valamint arról beszéltek, hogy ezt a tapasztalatukat ők és a többi család miként adják át a körülöttük lévőknek. A kötött felszólalások után a délutáni rész – megszakítás nélkül – az egy teljes órát kitevő szabad felszólalásokkal folytatódott.

Erdő Péter különösen értékesnek tartotta azokat a felszólalásokat, amelyek – a szinódus gyakorlati, pasztorális célját tiszteletben tartva – azt szorgalmazták, hogy egy-egy komolyabb pasztorális kérdésre teológiai mélységgel reflektáljanak a szinódusi atyák. A főrelátor hangsúlyozta, hogy az olyan gyakorlati kérdéseket, mint: ki járulhat szentáldozáshoz, szentgyónáshoz, ki az, aki házasságban él, és ki nem, az alapvető teológiai ismeretek fényében kell végiggondolni. A magyar főpásztor szerint a teológiai szellemtörténeten, a tan történetén kívül az egyház intézménytörténetét is vizsgálnia kell a szinódusnak, és ez a későbbiekben hangsúlyosabb is lesz.
Erdő Péter elismerte, hogy minden felszólalás magán hordozza annak a kultúrának a nyomát, ahonnan a felszólaló érkezett. Így például az afrikai püspökök a többnejűségről mint tapasztalatról beszélnek, és ennek kapcsán be tudnak arról számolni, hogyan kezelik a különféle szentségekkel kapcsolatban ezt a kérdést. Ugyanakkor például pont az afrikaiak veszik észre az analógiát az elváltak és újraházasodottak helyzete és az ő országaikban jelen lévő problémák között – tette hozzá a bíboros.
A főrelátor rendkívül érdekesnek tartja, hogy az iszlám többségű társadalmakból milyen szempontokat kap a szinódus. Hiszen vannak e térségben olyan országok, ahol tisztán polgári családjogi viszonyok nem is léteznek, hanem a vallási jogrendekre épül az állam jogrendje, például saría van, amihez képest azért bizonyos kisebbségek követhetnek más jogot. Ilyen helyeken nincs is tehát mód, hogy valaki a többedik polgári házasságában éljen. Egyes országokban pedig a saría az együttélés bizonyos formái esetében ma is halálbüntetéssel él.
Negyven felszólalást meghallgatni egy délelőtt sok, de egyedülálló lehetőség arra, hogy egy panorámát kapjunk – véli Erdő Péter bíboros. A felszólalások témánként vannak felosztva, a munkaokmány fejezeteinek megfelelően, ez pedig segíti a hallgatót, hogy árnyalja a képet arról, amit az egészről alkotott. A Szentatya is nagy figyelemmel követi a szinódusi előadásokat – tette hozzá.

Fotó: Zimbio.com
Forrás: Magyar Kurír

 
A szinódust megelőző napokban tette közzé a bíborosokkal foglalkozó Rosso Porpora honlap azt az interjút, amelyet Giuseppe Rusconi készített Erdő Péter bíborossal. Az eredetileg olasz nyelven elhangzott beszélgetés magyar fordítását teljes terjedelmében közöljük.

– Bíboros úr, Önt az október 5-től 18-ig tartó szinódus főrelátorának nevezték ki, vagyis egyfajta moderátori szerepe lesz, a vitában felmerülő nézőpontokat kell összefognia. (Érdemes tudnunk, hogy ezt egy év múlva követi majd egy másik szinódus is, azután várhatók majd konkrét eredmények.) Nem lesz könnyű feladata, mivel – legalábbis a médiában megjelent, nem ritkán bíborosok tollából származó írásokat olvasva – heves vita várható. Amennyire érthettük a dolgokat – ne haragudjon a labdarúgásból vett hasonlatért – meglehetősen kemény meccsre van kilátás az úgynevezett konzervatív oldal (a tanítás kapujának védelmére összezáró sok bíboros betonvédelmével) és az úgynevezett progresszív oldal között, mely utóbbit egy olyan csodacsatár vezet, mint a német Kasper bíboros, és amely a labdákat egy nagy súlyú argentin személytől kapja, legalábbis a „konzervatívak” gyanúja szerint. Ez történik majd?
– Nem gondolom, hogy a kissé elvont tan és a hittől elszakadt gyakorlat közötti összecsapásra lenne kilátás, hanem a valósághoz sokkal közelebb álló vitára, amely az értékek körül folyik. Ezek pedig az élet értékei, az életet szolgáló értékek. Ahogyan VI. Pál pápa írta az Evangelii nuntiandi kezdetű nagy apostoli buzdításában: úgy kell cselekednünk, hogy az evangélium átjárja az életünket, és ebben merítenünk kell az egyház hagyományának és hitének nagy kincsestárából. Párbeszédet kell tehát folytatni a ma élő férfiakkal és nőkkel azért, hogy az evangéliumi értékeket ne csak elfogadják, hanem vonzónak találják őket, olyanoknak lássák, amelyek képesek boldoggá tenni életünket. Ez az előttünk álló nagy kihívás. Ez a központi témája a szinódusnak, amelynek nem véletlenül már a címe is kifejezi a rá váró feladatot, hogy tudniillik megvitassa „a családdal kapcsolatos lelkipásztori kihívásokat az új evangelizáció összefüggésében”. Arról azonban gyakran megfeledkeznek a sajtóban, hogy ott van az „új evangelizáció összefüggése” is.

– Az úgynevezett konzervatív oldalon a következő félelem terjeng: vajon ha megváltoztatjuk a gyakorlatot, a konkrét, mindennapi hozzáállást családhoz az irgalmasság szellemében, nem gyöngítjük-e ezáltal a katolikusok körében a házasság felbonthatatlanságának tanát, még ha formálisan nem is érintjük?
– Ebben az összefüggésben, ismerve a világ különböző részein élő társadalmak tapasztalatait, elképzelhető hangsúlybeli különbség, attól függően, hogy valaki hol él. Személyes tapasztalatom alapján azt mondhatom, hogy a család megtartása és megerősítése iránti aggodalom nagyon elterjedt: sokan olyan konkrét szóra várnak, amelyet gyakorlatra lehet váltani a mindennapi életben. Nem széles ívű teológiai vagy pasztorális beszédekre van szükség, hanem arra, hogy valamiképpen pozitív módon tudjunk hatni sok család életére. Hűségesen alkalmaznunk kell a II. vatikáni zsinat alatt követett módszert, amikor ugyanis a nagy súlyú és mélyenszántó teológiai eszmefuttatások eredményeit felkínálták az egyház élete számára…

– Eszerint Ön nem tart attól, hogy a szinódusi döntések következtében a szentségi házasság felbonthatatlanságát kevesebben vallják majd a katolikusok körében…
– A szinódusnak van egy munkadokumentuma (Instrumentum laboris),amelybe beledolgozták a szinódus titkársága által összeállított előzetes kérdőívre adott válaszokat is. E dokumentum tartalma alapján már kijelenthetjük, hogy a világon élő katolikusok többsége tudja, hogy a szentségi házasságot nem lehet felbontani a házas felek akaratából. A házasság nem csak egy bizonyos időre szól, a házasság felbonthatatlan. Ebben széles körű egyetértés mutatkozik, legfeljebb az emberek nem elvont teológiai megfontolások alapján vannak erről meggyőződve, hanem mert a Szentírás és a Katolikus Egyház Katekizmusa is így tanítja.

– Ez a meggyőződés azonban nem jelenti azt, hogy automatikusan a mindennapi életben konkrétan is e szerint járnának el…
– Így van, én különbséget tennék a házasság értékének ismerete és elfogadása, valamint a gyakorlati magatartás között. A szociológia jól ismeri, micsoda különbség lehet a között, hogy valaki vall egy értéket, illetve hogy miként valósítja meg azt a mindennapokban. Ez a keresztény házasságra is érvényes. Ha megnézzük a válások számát, látjuk, hogy – legalábbis Európában – nagyon magas. Magyarországon például a házasságoknak több mint a fele így végződik. Ugyanakkor aki templomban házasodik, teljesen és nyilvánosan elkötelezi magát a kötelék megtartása és a házastársával való törődés mellett, minden körülmények közt, jó- és balsorsban egyaránt. A magyar szertartásban van egy középkori eredetű, gyönyörű, ünnepélyes esküszöveg, amellyel a felek holtomiglan-holtodiglan elkötelezik magukat egymás mellett, és ezt a protestánsok is használják.

– Beszéltek és ma is beszélnek arról a javaslatról – mely az egyház és a családok közötti kapcsolatok területén az irgalmas magatartásnak sokkal nagyobb hangsúlyt adni kívánó légkörben fogalmazódott meg –, hogy engedjék szentáldozáshoz az elváltakat, akik polgárilag újraházasodtak…
– Alapvetően arról van szó, hogy ha megnézzük a válaszokat, amelyeket a kérdőíven keresztül adtak arra a kérdésre, hogy mit kérnek az újraházasodott elváltak az egyháztól, világosan látszik, hogy az országok nagy részében ezek az elváltak semmit sem kérnek. Nagyon sok országban csak elvétve fordul elő, hogy az újraházasodott elváltak ismét szentáldozáshoz akarnak járulni. Sok elvált személy templomban kötött ugyan házasságot, de sohasem törődött azzal, hogy járjon is templomba. Vagyis számukra nem fontos az a kérdés, hogy járulhatnának-e újra szentségekhez, ez nem jelent nekik problémát. Bizonyos térségekben az újraházasodott elváltak még azt sem tudják, hogy bizonyos szentségekhez nem járulhatnak.

– Értem, de akkor miért beszélnek mégis annyit erről a témáról?
– Mert bizonyos országokban ez a kérdés különösképpen foglalkoztatja az embereket. Máshol ez a téma más vonatkozásban kerül elő. Kifejtem. Negyven év feletti személyek – talán a barátaikon keresztül – elkezdik valóban megismerni a hitet. Megkeresztelt személyekről van szó, olyanokról, akik templomban kötötték első házasságukat, de aztán a katolikus vallásgyakorlás szempontjából ott meg is álltak. Soha nem voltak tehát valódi gyakorló hívők. Elváltak, újraházasodtak, és a hithez való komolyabb közeledés után pedig kezdik megérteni, hogy helyzetük a házasság szempontjából nem összeegyeztethető azzal a hittel, amelyre rátaláltak. Lelkipásztori szempontból ez alkalmat jelent arra, hogy elmagyarázzuk a házasság valódi értékét, segítsünk nekik, hogy áttekinthessék múltjukat, és megvizsgálhassák, milyen okok vezettek házasságuk felbomlásához. Elképzelhető, hogy élettörténetük áttekintése során olyan okokat találnak, amelyeket az egyház az első házasság semmissé nyilvánításához lehetséges tényezőknek ismer el. Ebben az esetben az első házasság semmisségéről szóló egyházi ítélet nemcsak egy hivatalos, formális jogi ténykedés lesz ahhoz, hogy érvényesnek lehessen tartani a második egybekelést, hanem egy valódi pszichés és lelkipásztori felszabadulást is magával hoz.

– Az elmondottak alapján levonhatjuk a következtetést, hogy az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz járulásának engedélyezése nem lesz központi témája a szinódusnak…
– Nem tudom, nem láthatom előre, milyen téma áll majd a szinódusi eszmecsere középpontjában. A szinódus célkitűzését tekintve nyilván nem kell központi helyet elfoglalnia. A házasságról fogunk beszélni, az evangelizáció összefüggésében, amely roppant fontos téma, a valóság tényei is ezt bizonyítják. Sok földrészen a családok jelentik a plébániák működésének alapsejtjeit, a családok végzik a karitatív munkát és az evangélium hirdetését a nem hívők körében.

– Ez érvényes Közép-Kelet-Európára is, ahol az embereket gyakran pszichésen is tönkretette a kommunizmus romboló tevékenysége, és gyanúsnak tartottak az állampárt által nem engedélyezett minden csoportosulást?
– Magyarországon és általában a kommunista országokban a rendőri szervek gyanakvással nézték és rossznak tartották, ha az emberek rendszeresen kisebb csoportokban találkoztak. Aki ilyesmiben részt vett, azt de facto az államhatalom ellenségének nyilvánították, megfigyelték, és volt, akit üldöztek is. A plébániákon akkoriban nem voltak olyan családközösségek, amelyek olvassák a Bibliát, együtt imádkoznak, tanulmányozzák a katekizmust és segítik egymást. Ma viszont azt látom, hogy az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye plébániáinak több mint a hetven százalékában működnek – teljes intenzitással – családközösségek, s főként fiatal családok közösségei. Ezek a közösségek hívják a barátaikat, más nem hívőket, és lehetővé teszik számukra, hogy közelebb kerüljenek a hithez. Sok fiatal anya esetében láttam ezt. A családközösségek továbbá nemcsak részt vesznek a házasságra való felkészítésben, hanem kísérik is a házasokat életútjukon, támogatják őket, ha nehézségekkel találkoznak. Ilyen az evangelizáló családok valósága.

– A nyugati világban folyamatosan és erőteljesen növekszik az együttélések száma…
– Meggyőződésem, hogy foglalkozni kell ezzel a problémával, amely világméretű és a statisztikai számokat tekintve is jelentékenyebb minden más kérdésnél. Az emberek ma már nem házasodnak. Magyarországon – minden korosztályt figyelembe véve – a pároknak több mint a fele többé-kevésbé tartósan együtt él, minden intézményes – vallási vagy polgári – forma nélkül.

– Akkor ebben nincs nagy különbség Magyarország és sok nyugat-európai ország között…
– Azt kell mondanom, hogy a közép-kelet-európai térség néhány országában olyan gondolkodásmóddal szembesülünk, amelyet posztszovjetnek neveznék. Magyarország is közelít ehhez a modellhez. Ezekben az országokban mélységes közömbösség jellemzi az embereket, és a házasság mint az együttélés intézményes formája is sokat veszít értékéből. Közép-Kelet-Európa más országaiban, mint például Lengyelországban, Szlovákiában és Horvátországban azonban a keresztény hagyomány elevenebb maradt: itt az egyházi házasságok adják még a házasságok többségét, a tendencia viszont csökkenő.

– Bíboros úr, miért kötnek egyre kevesebben házasságot?
– Az emberek egyre inkább menekülnek az intézményektől. Megfelelést találtunk például azok százalékos aránya között, akik bármiféle házassági kötelék nélkül együtt élnek, illetve azoké között, akik nem kérnek temetést rokonaik számára… hazaviszik a hamvakat egy nejlonszatyorban, szekrényben tartják, vagy éppenséggel szétszórják a szabadban…

– Ez a házasság és a temetés valóságos privatizálása…
– Igen, ez egyfajta privatizálást jelent, ami nincs összhangban azzal, ami például a házasság vagy a család. A házasság és a család ugyanis nem pusztán lelki valóságok, hanem kihatással vannak a társadalomra is: vagyis akarva-akaratlanul jelentős intézményi szerepet játszanak. Ugyanez érvényes az elhalálozásra is: a testünknek alapvető szerepe van az egymás közötti és az Istennel folyó kommunikációban. Sőt a halál után is. A társadalom számára fontos, hogy az elhunytak iránt kifejezzük tiszteletünket a temetőben, hogy őrizzük, ápoljuk emléküket. Ha azonban a hamvakat szétszórják, az a benyomás alakulhat ki az emberben, hogy az egyes ember életének voltaképpen semmi jelentősége sincs a közösség és annak jövője számára.

– Anyagi szempontok is közrejátszanak abban, hogy csökken a házasságkötések száma…
- Az elmondottakhoz bizony a dolgok pénzügyi vonatkozását is hozzá kell tennünk: a házasságkötés sok pénzt felemészt, a temetés is, az embereknek pedig kevés pénzük van. Még egyszer érdemes kiemelni: társadalmunkban az emberek úgy érzik, hogy agyonnyomja őket a bürokrácia, fulladoznak az intézményes keretektől. Ezért ahol csak lehetőség van kibújni egy magatartásforma szoros értelemben vett kötelező volta alól, az emberek élnek is ezzel a lehetőséggel. Ahogy látja, a szinódusnak – a földrajzi térségekre jellemző sajátosságokkal is számot vetve – a mai családi élet számos jelentős vonását kell alaposan megvizsgálnia, olyan, gyakran nagyon összetett vonásokat, amelyek messze túlmutatnak egy-egy részletkérdésen.

Fordította: Tőzsér Endre Sch. P.

Fotó: Europress/GettyImages
Magyar Kurír

A kecskeméti Piarista Gimnázium, Kollégium, Általános Iskola és Óvoda egy modern, a kor minden igényét kielégítő természettudományos labor létesítését kezdhette meg a közelmúltban. A labor építése a TÁMOP-3.1.3-11, „A természettudományos oktatás módszertanának és eszközrendszerének megújítása a közoktatásban” elnevezésű program keretében elnyert 336 074 694 forintos támogatásból valósulhat meg.

A kecskeméti piarista gimnázium jelentős szerepet tölt be a dél-alföldi régió közoktatásában. A létrejövő természettudományos centrum azonban az iskola saját tanulóin túl, az egész régió diákjai és tanárai számára nyújthat fejlesztő közeget. A létrehozni kívánt természettudományos laboratórium olyan központot hoz létre Kecskeméten és környékén, amely lehetővé teszi, hogy a kisebb településeken élő, a nagyvárosi iskoláknál hátrányosabb anyagi helyzetű általános iskolákba járó diákok valóban korszerű szemléletű természettudományos gyakorlati képzéseken vehessenek részt.

A jelen projektben megvalósuló laboratórium egy olyan intézményt képvisel a Rend életében, amely a természettudományos ismeretek megszerzésén túl a diákok tanulásban való önállósodását, felelősségét és kompetenciafejlesztését segíti.
A két részből álló labor a kapcsolódó helyiségekkel az iskola második emeletén, a Gyenes tér felőli szárnyban kerül kialakításra. Mindkét labor interaktív táblával, vegyi fülkével, tanulókísérletek végzéséhez szükséges eszközökkel, berendezéssel lesz felszerelve, melyek a fizika, biológia, kémia és földrajz tárgyak kísérleteihez nyújtanak majd korszerű környezetet. Az említett tárgyakból a rend tananyagfejlesztést tűzött ki célul középiskolások számára közép- és emelt szinten egyaránt német minták alapján.
A labor számára a pályázat tizenkilenc hónapjára megfelelő személyzetet biztosít a kecskeméti iskola, így professzionális laborvezető, tanárok, és laboránsok biztosítják majd a szakszerű munkát.
A projekt célja láthatóan túlmutat azon, hogy az iskola saját felszereltsége javuljon. A nagyarányú tananyagfejlesztés és a szakmai együttműködések kialakítása, a partner iskolák bevonása elősegíti és erősíti azt a céljukat, hogy a Kecskeméti Piarista Gimnázium, Kollégium, Általános Iskola és Óvoda részt vállaljon mind regionálisan, mind országosan a közoktatás természettudományos képzésének megújításában.

A projekt várhatóan 2015 októberében zárul majd le.

Forrás: piarista.hu

Bensőséges koszorúzással emlékeztek meg 2014. május 5-én a piarista Öregdiákok Helyes László (1914-1981) tanárukról, a Vesz­prémi Kegyestanítórendi Gimnázium utoljára érettségiztető osz­tályfőnökéről, születésének 100. évfordulója alkalmából. Az ünnep­ségre a Veszprémi Lovassy és volt Piarista Öregdiák Baráti Kör Egyesület kezdeményezésével került sor - a  Lovassy László Gimnázium I. emeleti iskolatörténeti kiállító térségében, az utódiskola tá­mogató közreműködésével.

A 17:00 órakor kezdődő ünnepség megnyitását, s majdan befejezését is a hajdani várbeli ősi gimnáziumból áttelepített folyosói harang megkondítása jelezte, a fennmaradt és állandóra kifüggesztett három piarista érettségi tabló (1946, 1947, 1948) szomszédságában.
A sorrendben harmadik, vagyis az 1948-ban megszűnt piarista gim­názium tablója Helyes László osztályfőnök fényképével a harang mellé került, amelynek kerettartója méltó helyet kínált a koszorú felfüggesztésére. A megemlékező beszédet Borián Tibor piarista atya, az öregdiák Baráti Kör elnöke tartotta, aki úgy is mint veszprémi kisdiák, na­gyobb részt pedig mint tanár- és rendtárs emlékezett Helyes tanár úrra. Megjegyezte, hogy különösen a kecskeméti együttműködésük ide­jén sokat tanult a többgenerációs tanító-család pedagógus szellemiségét továbbvivő tanártársától és pozitív megnyilvánulásainak erő­teljes kisugárzásaiból. Arra már korábban is felfigyelt, hogy az 1940-es években az átlagosnál nagyobb számban Veszprémbe került tehetséges fiatal piarista tanárok csapatának egyik motorja volt Helyes László. Vele együtt további öt tanár, Balogh Ferenc igazgató, Benkő Andor, dr. Előd István, Kincs Lajos és dr. Medvigy Mihály tar­tozott abba az eminens csoportba, amelynek tagjaira a Rend a buda­pesti Piarista Gimnázium államosítás utáni újraindításakor igényt tartott. Balogh Ferenc a budapesti iskolának is igazgatója lett, aki helyetteséül Helyes Lászlót választotta.

Borián Tibor atya nem felejtette el a pozitívumok közé sorolni Helyes tanár úr sajátos humorát sem, ami alapot adott a vele töltött derűs együttlétekhez. Kiváló kapcsolatteremtő készsége volt, ami tiszteletadással is párosult a hivatalos érintkezésekben és tanítványai szüleinek irányában is. Érzelemgazdagsága kreatív gondolkodásában is kifejeződött, amit megbízatásai során, vagy elkötelezetti nevelőként jól hasznosított.
Felkért hozzászólóként Lechner László, 1948-ban érettségizett öregdiák emlékezett vissza Helyes Lászlóra, aki nyolc éven át tanára, hét évig osztályfőnöke volt. Megemlítette, hogy lelkesedést és követést kiváltó vezetőként is eredményes tudott lenni Helyes dr. a különböző diákköri foglalkozásokban. Különösen a gyakorlatias sokoldalúságával az új dolgokra irányuló mozgósításaival és a magával ragadó fiatalos temperamentumával tudta maga mellé állítani diákjait.
Visszaemlékezés szerint úgy tűnt, hogy a méltatott tanár nemcsak a kötelező tananyag elsajátításában hanem azon kívül eső egyéb hasznos területeken is igyekezett sikerélményekben részesí­teni diákjait rátermettség és képességek szerint. Ezen a téren jól használta ki a cserkésztáborokban, egyáltalán a cserkész foglalko­zásokban kínálkozó lehetőségeket, beleértve ebbe az akkori Veszprém kisvárosias távolsági áthidalhatóságának és környezetének vadregényes jellegű adottságait.
Matematika és fizika szakos tanárként az önálló gondolkodás és kifejezésmód fejlesztésére nevelte tanítványait. Önkéntes kollokválásokra is lehetőséget adott az egyetemi számonkérések mintájára és megismertetésére. Ezek értékelését az osztály bevonásával végezte.
A megemlékező ünnepség látványosságát és tartalmi kiegészítését gazdagította, hogy a házigazda Lovassy Gimnázium vezetősége önkéntes figyelmességgel vetítőberendezést állított be Helyes László és kiemelkedő kulturális tevékenysége képeinek bemutatására. A megemléke­zések alatt felvillantott képeket az iskola 300. éves jubileuma alkalmából, 2010. december 3-án tartott előadás archivált felvételeiből válogatták.
Az elhangzott méltatásokat követően az öregdiákok koszorúját dr. Varga Miklós, a Baráti Kör ügyvezető elnöke és dr. Énekes Zoltán 1943-ban érettségizett öregdiák, Helyes László ma élő legidősebb veszprémi tanítványa helyezték el a függesztőkre.
A jelenlévők, akik között jelentős arányban már az utódiskolában végzett öregdiákok és érdeklődő vendégek is voltak, többségében együtt maradtak egy ideig a Baráti Kör szokásos havi összejövetelébe kapcsolódva. Agapé-társalgás keretében folytatták az emlékek fölidé­zését a legendás hírű tanárról abban a városban, ahonnan 1981 tavaszán közel 30 főnyi volt veszprémi- tanítvány utazott Kecskemétre végső búcsúztatásra és az „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek” kez­detű népdal éneklésére.

2014. május 13.

A rendezőség

Lékai bíboros, Lung László néven 1910. március 12-én született Zalalövőn, egy mélyen vallásos család első gyermekeként. Az elemi iskola elvégzését követően középfokú tanulmányait a nagykanizsai, majd - miután hatodikos gimnazista korában jelentkezett a veszprémi egyházmegye szeminaristái közé - a veszprémi piaristáknál folytatta.

Lékai egy későbbi interjúban megemlíti, hogy a papi hivatás választásának elmélyülésében és öntudatosodásában nagy szerepet játszott Krizsala Ferenc hittanár egyénisége, aki épp ezekben az években kezdett tanítani Nagykanizsán. 1928-ban a tehetséges fiatalembert egyházi elöljárója Rómába küldte. Pappá szentelésére is az Örök Városban került sor 1934. október 28-án, nyolcvan évvel ezelőtt. A Gregoriana Egyetem növendékeként megszerzett teológiai doktorátusát követően 1936-ban hazatért egyházmegyéjébe. Rövid ideig káplán egy zalai faluban, majd hét éven keresztül a veszprémi hittudományi főiskola dogmatikatanára és szemináriumi prefektus. Időközben németes hangzású családi nevét Lékaira magyarosította.

1944. március első napjaiban XII. Piusz pápa Mindszenty József személyében új főpásztort nevezett ki az immár tíz hónapja üresen álló veszprémi egyházmegye élére. Novemberben a nyilasok Mindszenty mellett annak titkárát, Lékai Lászlót is a sopronkőhidai fegyházba internálták. Szabadulásuk után fél évvel Mindszentyből esztergomi érsek lett, Lékai pedig továbbra is titkári feladatokat látott el az új veszprémi püspök mellett. 1948-ban a kommunista hatalom egyházüldöző gépezete őt is utolérte: Balatonlellére, Murakeresztúrra, majd Zalaszentivánra helyezték plébánosnak. A hatvanas évek második felétől az államhatalom már együttműködésre kész, a maga egyházpolitikai célkitűzéseinek megvalósítására alkalmas személynek ítélte Lékait. Így kerülhetett sor veszprémi apostoli kormányzói és giruss-torasii címzetes püspöki kinevezésére 1972 februárjában. Ezt követte két év múlva - Mindszenty tisztségétől való megfosztása után - az esztergomi apostoli kormányzói, majd 1976-ban esztergomi érseki, illetve bíborosi kinevezése. Székfoglaló beszédében küldetésének lényegét két pontban foglalta össze: egyrészt Istenhez vezető, meleg szívű atyja kíván lenni egyházmegyéjének, másrészt arra törekszik, hogy püspöktársai élén a valóságok talajáról irányítsa a magyar katolikus egyházat. Főpapi jelmondata és címere reményt fejezett ki egy reménytelennek tűnő korban: "A megnyesett fa kizöldül" - fölötte népiesen díszített, virágos korsóba helyezett zöldellő ágacska. Egy évtizedes főpásztori működését fáradhatatlan lelkipásztori munkával végezte: bár az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének beleegyezése nélkül semmit sem tehetett, mégis nap mint nap megkísérelt kis lépések útján eredményeket elérni. Kevesen emlékeznek már arra, hogy a Magyar Szent Korona Magyarországra való visszatérésében Lékai László nagyon sok "kis lépést" tett. Esztergomban 1977. december 29-én helyezte el a Szent Tamás Hegyi Kápolna falán Becket Szent Tamás emléktábláját felelevenítve ezzel az esztergomi Bánfy Lukács érsek és a canterbury Becket Tamás érsek közötti kapcsolatot. Ezt a megemlékezést újította fel a Rudnay Kultutális és Városvédő Egyesület a kilencvenes évek elején és megalapozta Esztergom és Canterbury közötti testvérvárosi kapcsolat megszületését.
Lékai Bíboros Árpádházi Szent Margit margitszigeti kultuszát és Boldog Özséb esztergomi bazilikai kultuszát is felelevenítette 1979-ben. 1981-ben megkezdődhetett a Szent Gellért Lelkigyakorlatos Ház felépítése Leányfalun. Ugyanebben az évben a bíboros vezetésével megtartott máriaremetei zarándoklaton több ezren vettek részt.
Szintén 1981-ben került sor Budapesten a XXIII. János pápáról elnevezett öregotthon felszentelésére. Sok nehézség árán sikerült beindítania a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia levelező tagozatát, ahol a laikus hallgatók hároméves képzést követően szerezhettek diplomát. Nevéhez fűződik az ipolytölgyesi gyermekotthon létesítése. Rómában, a Magyarok Nagyasszonya-kápolna létrehozásával a külföldi magyarok találkozóhelyét, az anyaországbeliek zarándokhelyét kívánta megteremteni. Mindent megtett annak érdekében, hogy az egyház minél jobban erősödjék. Kis lépései az egyházellenes diktatúra korában jelentős lépéseknek számítottak. És, hogy nem tehetett nagy lépéseket, annak nem ő volt az oka, hanem a vele szemben álló sokkal erősebb és nagyobb hatalom. Többen megjegyzik, hogy senki nem tudott volna akkor az ő helyében nagy lépéseket tenni. 
1986. június 30-án hunyt el Esztergomban.

A zalalövõi templom falán emléktáblát állítottak tiszteletére.

Augusztus 30-án a makói Szent István királyunknak szentelt katolikus plébánia templom falán, ünnepség keretében emléktáblát avattak Lévay Imrének, a város szülöttének, a Piarista Rend nagy egyéniségének. Az emléktáblára került bronz plakettet az önkormányzat készíttette, az emléktábla szövegének vésését és a fölhelyezés költségeit pedig a helyi plébánia közössége állta.

Lévay Imre 1842. november 10-én született Makón, családi neve Kozák volt. Édesapját korán elvesztette, szegény sorsú gyermek lévén nem volt lehetősége a továbbtanulásra. Ezért Makra Imre makói plébános ajánlatára a Csajághy Sándor csanádi püspök által szegény gyermekek számára fenntartott Seminarium Puerorumba került Temesváron, ahol az algimnáziumot végezte a piaristáknál.
1861. szeptember 16-án lépett be a Piarista Rendbe és családi nevét anyja nevével (Lévay) cserélte fel. Az újoncév után Kecskemétre ment, hol az V., onnét Szegedre, ahol a VI. osztályt és 1864-65-ben Kolozsvárra, ahol egy év alatt a VII. és VIII. osztályt végezte. 1865-ben kezdte a tanári pályáját Vácott. 1867. augusztus 17-én szentelték pappá. Ekkor Pestre helyezték át, ahol 1874-ig működött.

A veszprémi rendház főnöke s a főgimnázium igazgatója lett 32 éves korában. 1877-ben átvette a Veszprém c. lap szerkesztését, melyet 1880-ig, majd 1882 és 1884 között gondozott; 1884-ben elindította a Veszprémi Közlönyt. 1887-ben Trautwein János nyugalomba vonulása után a rendkormány a budapesti piarista főgimnázium igazgatásával őt bízta meg, egyszersmind kormánytanácsosi rangra emelte. A Veszprémi Közlöny felelős szerkesztője és kiadó-tulajdonosa volt. 1888-ban az ő kezdeményezésére alakult meg a budapesti Katolikus Kör, amely október elsején nyílt meg. 1891-ben rendfőnökké választották, majd 1891-ben újra választották. 1895. május 20-án halt meg Budapesten.
Lévay Imre rendfőnökként jól látta, hogy „józan reformokra van szükség, a melyeknek segélyével, bármint végződjenek a társadalmi válságok, a tanítás és keresztény nevelés magasztos elvei rendünkben és rendünk által megvalósuljanak.” Rendfőnöki munkásságáról alapos tanulmány olvasható Tomek Vince tollából a „Magyar piaristák a XIX. és a XX. században (Budapest, 1942)“ c. kötetben.
Köszönet Pálfai Zoltán plébános úrnak (hálás lelkű kecskeméti öregdiákunk) az emléktábla ötletéért és a megvalósításért.

Forrás: piarista.hu

Ottlik Géza (Budapest, 1912. május 9. – Budapest, 1990. október 9.) író, műfordító. A magyar intellektuális próza kiváló alkotója. Kiemelkedő tudású bridzsversenyző, többszörös magyar bajnok és válogatott, valamint világhírű szakíró, a bridzs-játék megújítója volt.

Az Ozori és Kohanóczi Ottlikok régi nemesi családok voltak. Tagjaik közül tábornokok és magas rangú állami tisztviselők kerültek ki. 1912-ben született. Apja belügyminisztériumi titkár és császári kamarás, akit másfél éves korában elveszített. Gézát a hagyományoknak megfelelően katonatisztnek szánták, ezért 1922-től katonai alreál- és főreáliskolákba íratták be, amitől egy életre elment a kedve a kaszárnyai fegyelemtől és később múlhatatlan krónikása lett a katonai nevelés embertelenségének. 1923-tól 1926-ig a kőszegi katonai alreáliskola, 1926-tól 1929-ig a budai katonai főreáliskola tanulója. 1930-ban érettségizett. Iskolás éveit a forradalmakat követő bethleni konszolidáció "rendcsináló" éveiben töltötte, otthonról hozva a franciás-angolos nyugatos műveltséget. Érettségi után a budapesti egyetem matematika-fizika szakára iratkozott be, ahol Fejér Lipót tanítványaként szerzett végbizonyítványt.

Első írásai 1931-ben jelentek meg a Napkeletben. Írásmódjára kezdetben Kosztolányi és Márai, valamint André Gidevoltak nagy hatással. Egyetemi évei alatt az Új Nemzedék munkatársa, 1933-tól a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerkesztője. 1939-ben Babits közölte a Nyugatban A Drugeth-legenda című elbeszélését. Ekkoriban kristályosodott ki a jellem, ami alapvetően humanista, elutasította az úri szabályörökséget, nem kötött egyezséget semmilyen szabályrendszerrel, de ellenségnek sem tekintette őket, a fasizmust kivéve, de megtartva saját véleményét, az előkelő szenvtelenség álorcája mögött eltűrten, még némi tisztelettel is övezetten együtt tudott élni Horthyékkal is, Rákosiékkal is, Kádárékkal is. A háború alatt légoltalmi szolgálatra osztották be, és üldözötteket mentett, köztük Vas Istvánt is.
A háború befejezésekor a magyar szellemi élet megújítását tervezte a Nyugat hagyományait folytatva. 1946-ig a Magyar Rádió dramaturgjaként dolgozott. Huszonöt év magyar irodalma címmel előadásokat tartott a rádióban, hangjátékokat fordított, és hangjátékot is írt (A Valencia-rejtély). 1945-től 1957-ig a Magyar PEN Club titkára volt. Az Iskola a határoncímű regényének 1948-ban Tovább élők címmel elkészült első változatát maga kérte vissza kiadójától.
Az 1948-ban örökölt 67 kh földjét azonnal, ellenszolgáltatás nélkül felajánlotta a termelőszövetkezeteknek, ebből az állam 53 hold földet fogadott el. 1949-től kezdve a megmaradt 14 kh után föld-adót kellett fizetnie („mezőgazdasági fejlesztési járulék”), s emiatt 1952-ben (az 1952. évi 2. sz. törvényerejű rendelet értelmében), noha soha nem volt nagygazda, kuláknak nyilvánították. A kitelepítéstől csak aMagyar Írószövetség közbenjárása mentette meg.
A Rákosi-rendszerben uralkodó dogmatikus irodalompolitika éveiben kiszorult az irodalmi életből, fordításokból élt. Kényszerű hallgatása 1957-ben ért véget, mikor megjelent Hajnali háztetők című kisregénye, amelynek első változatát még 1944-ben adta közre aMagyar Csillag. Nagyobb mértékben írta újra az Iskola a határon című regényét, amely 1959-ben jelent meg. Alkotói módszeréhez tartozott, hogy műveit évtizedeken át csiszolgatta.
1960 őszén Ottlikot kitűnő fordításaiért az angol kormány tanulmányútra hívta meg Londonba. 1969-ben megjelent elbeszéléskötetében csak a könyv címét is adó Minden megvan volt új. Az egyetlen hosszabb terjedelmű műve, amely az Iskola a határon ikerdarabjaként készült, a Lengyel Péter gondozásában megjelent Buda, bár végső, Ottlikra jellemző keretbe ágyazottságát, többszörös betétességét nem nyerte el, mégis az Iskola a határon méltó folytatásának tarthatjuk. 1981-ben József Attila-díjat, 1984-ben Déry Tibor-díjat,1985-ben Kossuth-díjat, 1988-ban Szép Ernő-jutalmat, 1990-ben Örley István-díjat kapott.
1990. október 9-én Budapesten halt meg. Ottlik irodalmi életműve nem nagy, holott szakadatlanul dolgozott. Műfordításainak száma sokkal nagyobb, mint eredeti műveié. Regényei, kisregényei, novellái, tanulmányai, kisebb esszéi és kritikái együtt beleférnek öt nem túl terjedelmes kötetbe.
Emléktáblája található az I. kerületben, a II. kerületben, szintén a II.-ban a Szent Lukács Gyógyfürdőben, a Bartók Béla út 15/b ház oldalfalán, zárt udvaron, valamint Gödöllőn.

Forrás: wikipedia.hu

Kedves Piarista Öregdiák Barátaink!

A kommunista diktatúra éveiben egyházi temetések számára tiltott Kerepesi úti sírkert helyett a rendtartomány 1970-ben lefoglalt 15 egymás melletti sírhelyet a Rákoskeresztúri temető „szerzetesi parcellájában” (154. parcella, a 3. körönd közelében). Azóta ide temették a Budapesten elhunyt piaristákat, 1971-ben pedig a más temetőkben addig nyugvó piaristákat is exhumálták, és ide, közös sírba helyezték. Az első sírok műkő borítása 1976-ban, a sírok között fölállított síremlék Léh István szorgalmazására 1977-ben készült. 1979-ben további 30 sírhelyet szerzett a rendtartomány.
A Temetkezési Vállalat ezt a parcella részt fenntartja számunkra, de az egyes sírokra a temető többi sírjával azonos szabályok vonatkoznak, azaz 25 évenként újra meg kell váltani a sírhelyeket. A levéltárban nincs nyoma annak, hogy kifizetések történtek volna. Most azonban, az Agárdy – Szomolányi sír felújításával kapcsolatban előkerült ez a kérdés.  Az alábbi kimutatáson látható, hogy 28 sírt meg kell váltania a Rendnek. A sírhelyek megváltásának ára  a lejárat évében 91 ezer, később 110 ezer forint.
A Magyar Piarista Diákszövetség vezetősége úgy gondolta, egykori tanáraink iránti tiszteletünk és hálánk jeléül gyűjtést rendezünk. Az Emlékülés keretében lehetőséget biztosítunk, hogy a piarista öregdiákok anyagi segítséget nyújthassanak a Rendnek. Hozzájárulásaitokat az erre a célra elhelyezett ládában gyűjtjük, majd a piarista atyák lejárt sírhelyének meghosszabbítása céljából átadjuk a Tartományfőnökségnek. 

A felsorolásban: a) a piarista atyák halálának éve, b) a sírhely lejáratának időpontja.
Ruppert József piarista atya a tárgyalások során elérte, hogy a lejárt sírhelyek megváltása nem a lejárat évétől, hanem a 2014-es befizetés napjától esedékes, a szabályzat szerinti huszonöt esztendőre.  
                                                     a)             b)
Babos Dezső                           1970           1995
Szentgyörgyi András              1971           1996
Weiner Ferenc                        1971           1996
Biró Imre                                1972           1997
Kerkai József                          1972           1997
Darvasy Mihály                       1973           1998
Ohmacht Nándor                    1973           1998
Örkényi János                        1973           1998
Péter Mihály                           1975           2000
Vékey Károly                          1975           2000
Fülöp Gyula                            1976           2001
Simon Sándor                         1976           2001
Dragos Károly                         1977           2002
Maklári Lajos                          1977           2002
Papp Elemér                           1978           2003
Szemes Ferenc                       1978           2003
Szemenyei László                   1981           2006
Szoboszlay András                 1982           2007
Léh István                               1983           2008
Pogány János                         1983           2008
Egyed András                          1984           2009
Nagy Ernő                               1985           2010
Balogh Lajos                           1988           2013
Galambos László                     1989           2014
László Mihály                          1989           2014
Somogyi Zoltán                      1989           2014
Személyi József                      1989           2014