A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

Idén tizenhárman lettek Budapest díszpolgárai: Kovács Ágnes olimpiai bajnok úszó,  Psota Irénszínművész, Rost Andrea operaénekes, Csoóri Sándor költő, esszéíró, politikus, Faragó Tamásolimpiai bajnok vízilabdázó,  Jelenits István piarista szerzetes, teológus, Kocsis Zoltán karmester, Ránki Dezső zongoraművész, Rubik Ernő építész, játéktervező, a Rubik-kocka feltalálója, Taróczy Balázs teniszező, Tóth József válogatott labdarúgó, az Aranycsapat tagja.
Posztumusz kitüntetésben részesült Czibor Zoltán, az Aranycsapat csatára (a kitüntetést testvére, Mester Emilné Czibor Zsuzsanna vette át) és Rónay György költő, volt országgyűlési képviselő (a kitüntetést unokája, Rónay Tamás vette át).

Jelenits István atyával a HÍR TV ezen alkalomból interjút készített MAGYARORSZÁG ÉLŐBEN c. műsorában, amelyet itt lehet megtekinteni:  http://frissvideok.hu/hirek/473595-video-magyarorszag-eloben-diszpolgar-lett-jelenits-istvan

Forrás és fotó: MTI

Jelenits István Tanár Úrnak a Magyar Piarista Diákszövetség öregdiáktársai nevében is szívből gratulálunk a kitüntetéshez!

MPDSZ Hírlevél Sajtóbizottság

A Fővárosi Közgyűlés Pro Urbe Budapest díjat szavazott meg Magyar Zoltán olimpiai bajnoknak, a Magyar Torna Szövetség elnökének, a Magyar Olimpiai Bizottság alelnökének, Béres Józsefnek, a Béres Gyógyszergyár Zrt. elnökének, Edvi Péternek, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat elnökének, Solymosi Pál szájsebész főorvosnak,  Szilágyi-Sándor András református lelkipásztornak és Tóth Tamás eddigi budapesti rendőrfőkapitánynak.

Budapestért díjban részesül Sóron László, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár nyugalmazott főigazgató-helyettese, Kamuti Jenő világbajnok vívó, orvos, sportvezető,  Kállay Emil piarista szerzetes, hittanár, Kányádi Sándor költő,  Győrffy Lászlóigazgató-helyettes, a Magyar Állami Népi Együttes, Rúzsa Magdolna énekesnő, dalszerző, Tátrai Tibor gitáros, zeneszerző, Kovács Sándor nyugalmazott vezérőrnagy, T akaró Mihály irodalomtörténész, Müller Istvánné intézményvezető, a  Római Sport Egyesület, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, Rimanóczy Jenő építész,  Frenák Pál táncművész, koreográfus, Albrecht Ute, a Budapest Főváros Városépítési Tervező Kft. ügyvezetője, Bokor János nótaénekes,  Farkas Bálint operetténekes, Kovács Attila Ferenc helyettes országos tiszti főorvos,  Simon Tamás egyetemi tanár, Fallerné Hajdu Katalin Anna, az Abigail Galéria és Aukciós Ház ügyvezetője, valamint Vasváry Artúrné, a Magyar Rákellenes Liga tiszteletbeli elnöke.

A fővárosi elismeréseket hagyományosan minden évben Budapest napján, november 17-én adják át.

Kállay Emil atyának a Magyar Piarista Diákszövetség öregdiáktársai nevében is szívből gratulálunk a kitüntetéshez!

MPDSZ Hírlevél Sajtóbizottság

Beszélgetés a 90 éves Etele György atyával
 
Diákszövetségünk lapjának - jubileumi cikk megírására vonatkozó - felkérésére az a megtiszteltetés ért, hogy a 90 éves Etele atyával nemcsak megismerkedhettem, hanem szépen berendezett szobájában hosszasan elbeszélgethettem vele. A jóságot, békét, kiegyensúlyozottságot tükröző egyénisége összhangban volt szép arcvonásaival, szemének derűs, tiszta ragyogásával. Öröm és felüdülés volt vele az együttlét!

- Kezdjük az elejével. Hogyan is indult el ez a tartalmas, szép élet?
- 1924. június 9-én születtem Budafokon. Szüleim egyszerű emberek voltak, édesapám munkásember, csodálatos ezermesteri képességekkel. A tőle örökölt kézügyességemnek nagy hasznát vettem a cserkészetben és egyáltalán a gyerekekkel való foglalkozásokban. Drága édesapám életet 1944-ben egy eltévedt golyó oltotta ki. Szüleimtől vallásos nevelést kaptam, s igen jó, mondhatni meghitt kapcsolatba kerültek a piaristákkal.

-  Gondolom ez meghatározó volt a piarista gimnázium megválasztásában is?
-  Igen. 1934-ban kerültem „kis diákként” a gimnáziumba (Bp), ahol közepes tanuló voltam, de igen lelkes és szorgalmas. Ez utóbbit tanáraim méltányolták. Szerencsémre egyre szorosabb lett a kapcsolatom nemcsak velük, de egyáltalán a piaristákkal, minthogy kollégiumi diákként szinte közöttük éltem, s a rendházi élet is így ismerős lett számomra.

- A bejáró diákok ettől mind elestek
- Tapasztaltam, hogy a bejáró és kollégiumi diákok életmódja merőben más volt. Mi kollégisták könnyebben tudtunk barátságokat kötni a fölöttünk járókkal is, s a Rendházból a piarista atyák kisebb-nagyobb feladatokkal bíztak meg, melyeket örömmel teljesítettem. S tanárainkat is jobban, közelebbről megismerhettük, ami az irántuk való tiszteletünket még tovább fokozta.

-  Pedig szigorúak lehettek…
-  Nagyon is. Az én időmben a jegyekért, még a közepesért is nagyon meg kellett dolgozni. Nekem, mint közepes képességű diáknak ez nagy kihívást jelentett. Igen kemény, szigorú nevelésben részesítettek. Súlyosabb esetekben nem volt ritka, hogy  egy-egy jogos pofon elcsattant… A szigorú tanárok voltak többségben, csak kevesen voltak az „elnézőek”. A szigorúság néha szívtelenségnek hatott, annyira a tantárgyak tökéletes megtanulására akarták a diákokat rávenni, csúnya szóval: kényszeríteni.

- Kitől kellett legjobban tartani?
- Teller József németet tanított, igen szigorú volt, ráadásul soha nem volt jó nyelvérzékem. A latint Pogor Ödön tanította, nála több sikert értem el, mint németből. Legjobban a latint és vegytant szerettem. A piaristáknál eltöltött 12 évi diákoskodás meghatározó volt életemre.

- Ugyanakkor erős lehetett a tisztelet irántuk
- A szüleimtől örököltem a mások iránti tisztelet érzését, amely aztán a piarista tanáraim iránt csak erősödött. Akkoriban – nem tudom, hogy most hogyan van – a tanárainkról csak tisztelettel beszéltünk, s még a hátuk mögött sem nyilatkoztunk róluk viccelődő stílusban.

- Érettségi után rögtön a Noviciátusba került?
- Igen. 1942-ben az érettségi után egy évig a Noviciátusban voltam Vácott pontosan 1942. augusztus 27-én léptem be a Rendbe. 1943-1949 között a budapesti Kalazantiumban a teológia mellett az ELTE-n történelem-földrajz szakos pályára készültem. 1947-ben tettem a Rendben örök fogadalmat.

- És hol kezdett a Tanár úr tanítani?
- Először (1949-ben) Tatára kerültem, majd onnan hamarosan Sátoraljaújhelyre helyeztek, ahol is az ottani állami gimnáziumban hittan tanár voltam, egyben a Rend tempolmának plébánosa. 1950-ben a Rendházban lakó piaristákat elhurcolták, én „hivatalosan” akkor már onnan „kijelentkeztem”, ezért maradhattam, sőt nekem kellett augusztus 1-jén éjjel a rendház kulcsát átadni az ávósoknak.

- Aztán utána?
- 1952-ben Sík Sándor Debrecenbe helyezett át, de alig melegedtem meg ott, rögtön behívtak katonának.

- A katonaság után mi következett?
- A Fejér megyei Szár községbe kerültem kántornak, mivel papi hivatásom gyakorlását az állam nem engedte. 1954-ben a visszakapott kecskeméti konviktus prefektusa lettem. Szép éveket töltöttem itt, 1955-1980 között négyszer voltam osztályfőnök.

- Kecskemétről hová került?
- Budapestre kerültem és a Kalazantiumban tanítottam, majd visszakerültem Kecskemétre, ahol 1988-1991 között házfőnök voltam. 1991-ben visszahelyeztek Sátoraljahelyre.

- Hogy teltek ott az évek?
- Ez utóbbi helyen igen kellemes munkakapcsolatban dolgozhattam együtt az aranyos, vesebetegsége ellenére is mindig mosolygó, drága lelkű rendtársammal, Havas Józseffel. A város ottani működésem elismeréseként 2004-ben díszpolgári címet adományozott.

- Érzem szavaiból, hogy milyen meghitt légkörben élt rendtársaival
- Rendtársaimmal a kapcsolat túlmutat a „baráti” jelzőn, mert az igazi testvéri kapcsolat volt és persze ma is az. Csak a szeretet hangján tudok mindannyiukról beszélni, ezért nem is szeretnék külön valakit is kiemelni.

- Megkérem, tegye!
- A máig tartó, nem messzire nyúló időszakot szemlélve a Rend két kiválóságát, Sík Sándort és a jelen igazi nagyságát, Jelenits Istvánt kellene kiemelni. Mindketten a Rend igazi büszkeségei.

- Visszaugorva a jelenbe tiszta levegőt árasztó, szépen berendezett szobájában hogyan telnek  Tanár úr napjai?
- Amióta ismét itt vagyok az új „régi” rendházban, szemtanúja vagyok a több intézménynek is helyt adó épületben zajló eseményeknek. Az ebéd és vacsora jó alkalom, hogy találkozhassak és kicsit beszélgethessek rendtársaimmal. Most is sokat olvasok, TV-t nem szoktam nézni (nincs is a szobámban). Néha a rendházi csend után kicsit kimegyek sétálni a Belváros forgatagába.

- Járnak-e látogatók, régi tanítványok a Tanár úrhoz?
- Sajnos, rokonaim közül már senki nem szokott meglátogatni, mert sokan meghaltak, másik részük pedig külföldön él. Néha egy-egy tanítvány telefonon jelentkezik, nagyritkán meg is látogatnak, ami mindig nagy öröm számomra. 90 éves korban sokat jelent számomra a ragaszkodás ilyen megnyilvánulása, és persze kezdettől fogva mindig a rendtársaimmal való testvéri kapcsolat.

A közelgő 90-ik születésnapja alkalmából azt kívánjuk, hogy adjon az Isten a Tanár úrnak erőt, egészséget. Szívből kívánjuk, hogy még hosszú ideig el tudja látni áldásos tevékenységét – rendtársai, hívei, volt tanítványai és az Anyaszentegyház javára. Isten éltesse sokáig!

Dr. Kölcsei Tamás  

Kedves Tagozatvezető Barátunk és Tagtársaink!

Mint tudjátok, Diákszövetségünk idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját. Ez alkalomból a Magyar Piarista Diákszövetség elnöksége és Hagyományőrző Bizottsága úgy döntött, hogy Emlékkönyvet ad ki "A Magyar Piarista Diákszövetség negyedszázada - 1989-2014." címmel.

A könyv célja, hogy bemutassa az elmúlt 25 év fontosabb eseményeit, interjúk és tanulmányok útján megszólaltassa a Diákszövetség emblematikus figuráit, emléket állítson azon elhunyt társainknak, akik életük fontos részének és szívügyüknek tekintették a Diákszövetséget, és hogy bemutassa működésünket, szervezetünk felépítését. Szeretnénk ezzel a kézi- és egyben emlékkönyvvel megmutatni, az Antall József-i meghívástól hová sikerült eljutnunk negyedszázad alatt.
A könyv „fejezetekből” áll, amelyek bemutatják Diákszövetségünket sok-sok képpel, tanulmányokkal, interjúkkal, a korabeli alapító nyilatkozat beillesztésével és a hatályos Alapszabály fontosabb részleteivel, illetve egy igen részletes és mindenre kiterjedő történeti kronológiával.
Az emlékkönyvhöz az alábbi cikk(ek), megemlékezések megírását, anyagok, fotók elküldését kérjük minden tagozattól, elsősorban azok vezetőitől, másodsorban bármelyik tagjától:

1. Terveink szerint az emlékkönyv egyik fejezete „A Diákszövetség felépítése, működése” címmel tartalmazná a tagozatok leírását, bemutatását. Ezúton kérjük tisztelettel a Tagozatok vezetőit, hogy legyenek szívesek augusztus 15-ig bezárólag emailben, a mikecz.tamas@mpdsz.piarista.hu email címre elküldeni a maximum két A4-es oldal terjedelmű (Times New Roman betűtípus, 11-es betűmérettel kalkulálva) cikküket, az „XY Tagozat felépítése és működése” címmel. Módosíthatjátok a címet is, sőt alcím megadására is lehetőség van. Kérjük feltüntetni a szerző(k) nevét.
Kérünk, hogy a két oldal terjedelemben mutasd be tagozatotokat, először is röviden megalakulásának körülményeit, az alakulásban részt vállaló személyek felsorolásával, az emblematikusabbak bemutatásával, majd hosszabb terjedelemben működését, az azóta eltelt időszak történéseit, eseményeit, pár mondatban a szervezett különféle programokat. Külön köszönjük, ha fényképet is küldötök mellékelve egy-egy személyről, illetve egy-egy fontosabb eseményről.
Rátok bízzuk a cikk felépítését, csak a terjedelem, és a leadási határidő van meghatározva, és kérjük is ezek pontos betartását. Azok a tagozatok, amelyek vezetői nem küldenének anyagot, nem vagy csak nagyon röviden (a rendelkezésre álló információink alapján) tudnak bemutatásra kerülni az évkönyvben.

2. Az emlékkönyv utolsó két fejezete:
Az egyik a) Diákszövetség programjait (úgymint borkóstolók, lelki napok, vacsorák, sportesemények, filmklubok, rendezvények, ünnepségek etc.) fogja bemutatni, amely mellé egy fényképalbum is bekerül a könyv végére. Ehhez kérünk tőletek bármilyen cikket, fényképet, anyagokat. Pl.: várjuk az alábbiak leírását: Triduum, lelkigyakorlat, lelki nap, piknik, borkóstoló, ünnepi vacsora, bál, kirándulás, utazás, bármilyen összejövetel. A terjedelmet rátok bízzuk, a két sorostól a pár bekezdésesig bármekkora terjedelmű lehet, de a szerkesztőség fenntartja a szöveg módosításának, stilizálásának, rövidítésének jogát.
b) Visszaemlékezések címmel pedig több mint 20 oldal terjedelem áll rendelkezésére a diáktársaknak, hogy leírják élményeiket, bemutassák a Diákszövetség élő mivoltát. Ide tagozattól függetlenül küldhettek eseményleírásokat, ünnepségekre való visszaemlékezéseket, sőt néhány sorban akár a piarista diákéveitekről is írhattok, amennyiben cikketeknek van későbbi, tagozati, Diákszövetségi vonatkozása. Pl. emlékezetes esemény leírása lehet azokkal a barátokkal a gimnáziumi évekből, akikkel napjainkban is találkoztok a Diákszövetségben.

Kedves Barátaink!

Ezúton kérünk, és bíztatunk Titeket nagy szeretettel, hogy az elkövetkező fél hónapban küldjetek minél több anyagot az emlékkönyve, terjesszétek tagozataitokban, barátaitok között egyaránt a lehetőséget és kérést, hogy minél több cikk érkezzen Szerkesztőségünkbe.

Köszönettel és piarista öregdiák barátsággal

Mikecz Tamás
főszerkesztő

Vác – 300

Várható Programok az év második felében:
 
      Jubileumi Emléktúra a Felvidékre kerékpárral – 2014. augusztus 4. és 9. között Az első piaristák Nyitráról, Privigyéről, Pozsonyszentgyörgyről érkeztek Vácra. E városokon kívül érinteni kívánjuk még Lévát, Selmecbányát, Trencsént, Nagyszombatot, Pöstyént. A túra 2014. augusztus 4. és 9. között lesz.
      Cserkész nagytábor 2014. július 6-14. (Vác, Kecskemét, Budapest)
      Piarista kiállítás városi múzeumi megnyitása – 2014. őszén
      Veni Sancte – 2014. augusztus 31., du. 16:00 – váci dómban
      A jubileumi pályázat fotókiállításának megnyitása – 2014. szeptembere
      Patrociniumi esték 2014. november. 6.
      Patrociniumi esték 2014. november. 13.
      Tudományos konferencia a váci iskola múltjáról 2014. november 7.
      Patrocinium 2014. november 14.
      Váci Piarista vacsora november vége

Kedves Öregdiáktársak!
Sokan közületek a tagdíjat banki átutalással intézitek, tehát nincs szükségetek arra, hogy csekket küldjünk.Ezért költség kímélés céljából azok számára, akik az utóbbi időkben ezt a módot választották, nem küldünk csekket. Ha mégis kell a csekk, kérem, szóljatok és küldünk.
Üdvözlettel,
--
Csepely Péter
Magyar Piarista Diákszövetség
tag- és tagdíjnyilvántartás-vezető

A 65, 60, 55 éve a Veszprémi Piarista Gimnáziumban, illetve jogutódjában, a Lovassy gimnáziumban végzett öregdiákok, tanárok tartották összejövetelüket a várban, hogy összevont érettségi találkozójuk alkalmával hálát adjanak az Úrnak gondviselő kegyelméért, a piarista iskolában magukba szívott keresztény szellemiségért.

Az ünnepség a piaristák veszprémi letelepedésének 300. évfordulójára 2011-ben állított emléktáblánál kezdődött, ahol Nagy Károly apátkanonok, a veszprémi székesegyház plébánosa köszöntötte az idős testvéreket, biztatván őket: tanúságtételükre nagy szüksége van a mai világnak is. Jézus búcsúbeszédét idézve mutatott rá: feladatuk, küldetésük ma is az, hogy példát mutassanak hitvalló életükkel családjukban, környezetükben. Úgy, amint tették annak idején piarista tanáraik, mintát adva növendékeiknek, hogyan kell helytálló keresztény életet élni a világban.

Az ünnepélyes találkozó a hajdani piarista Szent Imre- templomban folytatódott szentmisével, melyet Borián Tibor piarista atya celebrált. Szentbeszédében a lelki-szellemi gyökerek fontosságáról szólott. A növények is akkor fejlődnek, ha gyökereik megfelelő táplálékot kapnak, ha gondozzuk őket. Mi, piaristák, öregdiákok, tanárok is a gyökereinkből táplálkozunk, mondta. A piarista szellemiség beépült lelkünkbe, idegrendszerünkbe, s hosszú évtizedeken át táplált és ma is táplál bennünket. Madách Az ember tragédiája drámájából kicsendül az üzenet, mely minden kor társadalmához szól: az ember mindig képes felülemelkedni a problémákon, ki tud bontakozni a tragédiákból is, de csak akkor, ha Isten kezét fogja, ha gondviselésébe kapaszkodik, mondta. A vég nem lezárás, sokkal inkább koronája földi életünknek, amelyet követ majd a még teljesebb élet, az örök élet.
A szentmise záróakkordjaként felcsendült a piarista és a pápai himnusz is, majd a szertartás után dr. Varga Miklós confrater, a veszprémi piarista öregdiákok baráti körének vezetője – aki a múlt század '40-es éveiben nyolc esztendeig volt tanulója a gimnáziumnak – matúra emléklapokat adott át Borián Tibor atyával a 65, illetve 60 éve végzett veszprémi piarista diákoknak.

Toldi Éva
Forrás: veol.hu
Fotó: Nagy Károly apátkanonok megáldotta a várbeli emléktáblát (készítette: Toldi Éva)

A Lévai Szent László Kör sok szeretettel hív a már hagyományos szentmisére,  Szent László tiszteletére Nyitrára. (Szent László királyunk 1095. július 29-én hunyt el Nyitrán.)

A szentmisét bemutatja: Bíró László tábori püspök.

A szentmise védnökei:
Magyar Királyi Szent László Lovagrend (Budapest), Szent György Lovagrend (Budapest), Vitézi Rend (Budapest), Európa Club (Bécs), Zoboraljai Községek Regionális Társulása

A szentmise kezdete: 2014. július 25-én, pénteken 15:00
Helyszín: a nyitrai Szent László piarista templom
(a volt PRIOR épülete mögötti utcában)

Családháló: A beavatás mindenképpen valaminek a vége és valaminek a kezdete. Nagyon nehéz, mert szembenézést, őszinteséget, felelősségvállalást kíván. Egy ma élő fiúnak megvan ehhez az ereje, az érettsége?
Guba András: Nemrég egy fiatal szerzetestársam lelkigyakorlatot tartott, amelyen a beavatás elemeivel foglalkozott, a küzdelemmel, az apákkal való kapcsolattal.  A jelenlévők közül egy fiú sem volt, akit ne vonzott volna ez a kérdés: úgy látszik, mindegyikükben ott van az igény a beavatásra, a férfivá válás folyamatára, rituáléjára. A közelmúltban egyetemista lányokkal beszélgettem, és előkerült a párkapcsolat témája. Néhányan mondták, hogy hiányzik valami számukra fontos férfi-elem a párjukból. És aztán egy kis idő múlva kapok egy-egy visszajelzést a legényektől, hogy maguk is keresik férfi identitásukat. Van, hogy csatlakozunk is egymáshoz.

CSH: Ön hogyan tapasztalta meg élete során a beavatást-beavatódást?
G.A.: A beavatás számomra néhány alapvető emberi, spirituális tapasztalat átélése, tudatosítása. Abban hiszek, hogy ezeket a tapasztalatokat megosztva mondok igazat a férfivá válásról. 11 éves lehettem, amikor “beleállt” a gondolat a fejembe, az érzés a szívembe, hogy pap legyek. Azt gondoltam, ez azt jelenti, két lépést lépjek hátra a lányoktól, ha egyszer úgysem nősülök meg soha. Ettől azt hiszem, a női nem áttolódott bennem a “veszélyes” kategóriába.

CSH: Nem is beszélgetett lányokkal, nőkkel?
G.A.: De beszélgettem, csak volt bennem egy félelem is: jó, kedves ez a lány, de ha vonzó, ha megérint, akkor mennem kell a közeléből.

CSH: Azért félt, mert attól tartott, hogy egy lány eltérítheti a hivatásától?
G.A.: Igen. Voltak lányok, akik erősen hatottak rám, felpörgették a szívemet, de ekkor tudtam, hogy mennem kell. Kecskemétre jártam fiúiskolába. Természetesen én is ott voltam a bulikon, de ha egy lány érdeklődött irántam, azonnal eltűntem. Persze közben jólesett, nagyon fontos volt, hogy a lányok ne vegyenek semmibe, hogy normális srác, férfi vagyok, hogy megfelelek az elvárásaiknak. Ittam azokat a szavakat, amiket a többi fiú mondott arról, hogy ennek vagy annak a lánynak tetszem.

CSH: Tudták, hogy papnak készül?
G.A.: A fiúk igen, a lányok nem, csak akkor, ha valaki nagyon közeledett - akkor elmondtam.

CSH: Olyan nem volt önben, hogy “mégiscsak meg kellene próbálnom, azért, hogy tudjam, miről mondok le...”?
G.A.: Ha úgy próbálok meg valamit, hogy tudom, hogy úgysem lesz belőle semmi, akkor nem tudom, mit próbálok ki. Eközben viszont nagyon vágytam arra, hogy valahogy mégis kapcsolatba kerüljek egy lánnyal. És ebben a „ki nem próbálásban” volt egy keserűség, mert láttam, hogy azért egy férfi-nő kapcsolat nagyon jó. Sétáltam a városban egyedül, láttam, hogy a többieknek van barátnője...

CSH: ...és sajnálta magát?
G.A.: Igen, nagyon. Akkor azt gondoltam, hogy ha ettől a magánytól szenvedek, akkor az biztos jó lesz valamikor, de nem a földön. Volt bennem egy nagy önsajnálat. Aztán beléptem a piarista rendbe, ahol azt a képet alakítottuk ki magunkban, hogy akkor hasznos és értelmes az életünk, ha éjjel-nappal erőfeszítésben élünk. Ha kispap vagy, a tanulás a dolgod, a lehető legnagyobb erőbedobással. Emellett sokat túráztunk, mozogtunk, sportoltunk, szintén keményen, a legnagyobb erőbedobással. Aztán az egyetem vége felé kapcsolatba kerültem az iskolanővérekkel, ami kiforgatott eddigi életlátásomból. Ők arra kértek, legyek az egyik vezetője egy lányoknak szóló, hivatástisztázó lelkigyakorlatnak. Megjelentem ott, mint egy szem férfi, elővettünk egy szentírási részt, és azt a lányok átélték, érezték, egy sor dolgot “csinált” velük a szöveg, én meg nem éreztem semmit. Szégyelltem magam, és borzasztóan megirigyeltem ezt a belső gazdagságot. Minden alkalmat megragadtam, hogy megszerezzem ezt. Elmentem például lelkigyakorlatokra, ahol sokat kellett az érzéseimről beszélni, és szép lassan rájöttem, hogy nekem is vannak érzéseim, csak eddig nem tudtam kapcsolatba kerülni velük, ám ha nagyon figyelek, akkor mégis sikerül. Egy idő után elkezdtem örülni magamnak, annak, hogy vagyok és amilyen vagyok. Előtte inkább feladatnak, kötelességnek éreztem az életemet, a létemet. Akkor kezdett körvonalazódni, hogy szeretem magamat, és még az is lehetséges, hogy Isten is szeret engem.

CSH: Miért voltak eltemetve az érzések önben?
G.A.: Kiskoromban, azt hiszem,  nagyon “természetes” srác voltam, éreztem, átéltem azt, ami megesett velem. Aztán 14 éves koromban meghalt édesapám, a szemem láttára, áramütéstől. A kertünkben lévő fóliasátorban rossz volt a világítás, ő kiment megszerelni - az én tanácsomra, és belehalt. Ezt szörnyű volt látni, és eszembe jutott, hogy én öltem meg. Persze tudom, hogy nem, de mégis ott volt bennem a gondolat. Itt maradtam az édesanyámmal és a két húgommal, és hirtelen beleraktam magam a családfő szerepébe 14 évesen. Emlékszem, hogy édesapám sírjánál sem szívből sírtam, hanem féltudatosan. Egy részem sírt, a másik nézte és felügyelte a helyzetet egyfajta száraz, katonai figyelemmel. Itt valami beragadt, mondjuk úgy: az érzelmi életem. Az édesapám halála napján találkoztam egy pap ismerősömmel, és elmondtam neki, hogy dühös vagyok Istenre, amiért ezt tette. Azt mondta, hogy ilyet nem lehet gondolni. És akkor ettől “dugó” került az érzéseimre, mert magamra vettem, amit mond. Hogy az, ami bennem így forrong, kavarodik, egy kontroll alatt tartandó valami. Ez jól beleillett abba a férfi képbe miszerint az élet erőfeszítés. Az előbb említett lelkigyakorlatokban talán ez a „dugó” tudott felszakadni. Megtapasztaltam, hogy gazdagság van bennem, és ez jó is volt mindaddig, amíg megint csak körbe nem néztem, és rá nem döbbentem, hogy nem értem, mit is jelent a férfi pozitív értelemben. Most már van belső gazdagság, de ez mintha nagyon nőies volna. Addig azt gondoltam, hogy a férfi az, aki elhallgattatja az érzéseket, belső világát az akarat, az erőfeszítés határozza meg. Ez ott hirtelen negatív színben tűnt fel előttem. De akkor hol van a pozitív férfi és mit jelent az én férfi létem? Összegezve: meghatározó volt számomra a nőkkel való találkozás, de még inkább, hogy ennek nyomán az én belső - mondjuk úgy - női részemmel találkoztam, és nagyom megörültünk egymásnak.

CSH: Az édesapja halálát nevezhetjük beavatásnak?
G.A.: Az biztos, hogy létfontosságú tapasztalat. Nagy ugrás a gyereklétből a felelős felnőtt létbe. De nem állt mellettem senki, egyedül voltam és ez csak “csinálódott” velem. Nem is sikerült igazán. Úgy látom, a beavatáshoz kell egy vezető és egy közösség, ahová beavatódik a férfi, egy közösség, aki befogadja őt. Ez velem a szerzetesi örök fogadalmamban történt meg, mert az egy határozott, rituális esemény közösséggel, befogadással. Itt, a piaristáknál azt jelenti: “Eddig tanultál, képződtél, próbálgattad életünket, most véglegesen közénk tartozol, mostantól te is tanítani fogsz, közösen felelünk közös küldetésünkért.” Amikor elmondtam a fogadalom szövegét, elsírtam magam. Ott és akkor ért össze az érzelmi és a racionális, kötelességet vállaló részem. Aztán bekerültem az IBS szervezetfejlesztő-supervisor képzésébe, ahol nagyon szabad közegben nagyon erőteljes férfiak és nők mozogtak, természetes módon. Mestereink vezetésével a férfi-női minőségünket a szupervízori munkában átéltük, használtuk. Egyik mesterem által ekkor találkoztam az egyik harcművészeti irányzattal, ami azért lényeges, mert a harc férfi létemnek egy nagyon fontos alapeleme volt.

CSH: Harc valami ellen vagy valamiért?
G.A.: Jó kérdés... alapvetően az volt a fontos, hogy átéljem, megtapasztaljam, hogy van bennem egy elemi, vad erő, amivel kapcsolatban keresztények és nem keresztények mindig feltesszük a kérdést, hogy szabad-e ezt megtapasztalni, mert ez a vad erő el tud szabadulni, és pusztítani is. Másrészt itt döbbentem rá, hogy nekem, mint férfinak ez van, a nőknek meg más van. Ekkor büszkén éltem meg a magányos harcost, és amikor beszélgettem férfi beavatásról, nem is volt előttem más kép, csak ez. Jó néhány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem: a beavatás mindig egy befogadás is egy közösségbe, és ennek a közösségnek a szolgálata. Ekkor lett igazán élő számomra a örökfogadalmam. Élővé vált a szertartás azon része, amikor minden örökfogadalmas szerzetes egyenként megölelt, befogadtak a “harcosok” közé. Az edzőteremben pedig megtapasztaltam és megtanultam, hogy a harc nem az ütésváltás. A harc, a konfrontáció nem más, mint az igazság pillanata. Ekkor kiderül ki vagy, mi mozgat vslójában, hol vannak a hstáraid? Ez a helyzet az, amiben benne kell maradni, hogy napvilágra kerüljön, aminek napvilágra kell kerülnie. A végsőkig benne kell maradni, nem kilépve belőle, ahogyan Jézus is tette.

CSH: Örül annak, hogy férfi?
G.A.: Igen. Amikor már rátaláltam a saját belső gazdagságomra és a vad erőre is, veszélyes életet éltem a hivatásomra nézve. Megéltem, hogy vagyok másik pólus, ráadásul olyan nők számára, akikben volt energia, erő. A nőiség erejének két oldalát éltem meg: a boszorkányt a pusztítót, a háttérből manipulálót, és a gyógyító, életet adót. Ahogyan a vad férfierő is lehet gyilkos és lehet teremtő, védelmező. Élveztem az azokkal való találkozást, akik átélik ezt a két lehetőséget. Mindezt fontos volt megtapasztalnom, hogy megéljek valamit a pozitív férfiasságból.

CSH: Még most is harcosként definiálná magát? Így éli az életét?
G.A.: A férfi archetípusokat a harcos, a mágus, a király és a szerelmes kategóriába szokás sorolni. Történetemben, életemben, abban, amit elmondtam, a testnek nagyon fontos szerepe van. Az erőnek, az érzéseknek. Egy rokonomnak voltak lovai. Lejártam hozzá lovagolni. A tizedik alkalom után már egyedül mentem terepre, veszélyes volt, de nagyon élveztem. Annyira szenvedélyesen akartam lovagolni, hogy a rokonom nekem adott egy lovat, amit Gödön tartottam. Hetente többször kilovagoltam terepre. Amikor a ló hátáról szétnéztem, azt éreztem, nomád őseim szemével nézek szét. Hogy megérkeztem a helyemre. Amint beléptem az istállóba, minden tiszta és egyértelmű lett. Az iskolában, ahol dolgoztam, éltem, átláthatatlan emberi fájdalmak, kapcsolatok, ügyek fogadtak... tőlem vártak segítséget, a lóháton pedig azt éreztem: itt van az Isten. Ekkor ez volt az az imám, amit át tudtam élni. Furcsa volt, mert a legkevesebb, amit mondani lehet róla, hogy romantikus, kicsit pogánykodó. Én meg katolikus pap vagyok. És arra gondoltam, milyen jó lenne, ha egy olyan belső tapasztalattal rendelkeznék, hogy ha szembejön valaki, aki azt mondja magáról, hogy sámán vagy táltos, akkor ne szaladjak el, hanem azt tudjam mondani, hogy én is az vagyok. Állok elibéd. Tehát, hogy keresztény papként átéltek legyenek azok a dimenziók, amiket ő velem szemben esetleg képvisel.

CSH: Úgy érti, hogy azt akarta átélni, hogy sámán és a pap számára ugyanazok a csatornák nyitottak?
G.A.: Igen: hogy ismerem azokat a csatornákat, amiket ő, és a keresztény hitemet tudom abban megélni. Mindebben megerősített az is, hogy amikor az El Caminón jártam, egy pihenő alkalmával kinyitottam a Szentírást, és a vérfolyásos asszony történeténél nyílt ki a könyv. Megragadott az a mondat, hogy Jézus “érezte, hogy erő árad ki belőle.” Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi az az erő, amiről itt szó van, hogyan volt ezzel Jézus, hogyan működik? És akkor azt mondtam: nekem ez kell. Elég merész ez így, de fontos volt ez nekem, mert végre oda mertem állni Isten elé, hogy egyszer végre már valóban kérjek Tőle. Korábban mindig meghajtottam a fejem, és azt mondtam, legyen meg a Te akaratod. De most mást gondoltam: azt, hogy ezt most én akarom, és lehet, hogy másként lesz, de akkor is kérem.

 
Folytatás: http://csaladhalo.hu/interju/ferfiva-avatas-minden-fiuban-ott-van-igeny-...

Forrás: Családháló.hu
Fotó: Szathmáry Melinda

1889. június 24-én Firenzében, Boldog Celestina Donati megalapította a piarista rend egyik női ágát. A rend azóta a világban kivirágzott, Nagykárolyban tíz éve vannak jelen. Tegnap a rend alapításáért adtak hálát a nővérek szentmisében a Mindenhatónak, barátaik, ismerőik, szolgálatuk csodálói pedig azért a sok kegyelemért, amely a piarista nővérek áldásos tevékenysége nyomán éri a közösséget.

„Számunkra most is a legfontosabb a szenvedésében szemlélt Jézus, aki szeretetből az Eukarisztiában nekünk adja önmagát; az odaadás és ráhagyatkozás a gondviselő Istenre, a gyermekek, fiatalok nevelése Kalazanci Szent József lelkiségét követve, és az, hogy minden ember üdvözüljön." - vallja Kürti-Bokor Judit piarista nővér a jubileumi év kapcsán készült interjúban.
Idén kettős jubileumot ünnepelnek a piarista nővérek: 125 éve alapították a Piarista Nővérek Kongregációját és tíz éve működnek Nagykárolyban. Ennek kapcsán beszélgettünk Kürti-Bokor Judit nagykárolyi piarista nővérrel a rendjük történetéről, múltjáról, jelenéről és jövőképéről nálunk és a világban.

Riporter: Különleges év az idei...
Kürti-Bokor Judit: Valóban, 125 éves a rendünk, 1889. június 24-én született meg Firenzében, a város patrónusának, Keresztelő Szent János születésének az ünnepén. Haza tizenkét éve jöttünk Tünde nővérrel, két évet a gyulafehérvári egyházmegyében szolgáltunk, és 2004-ben, tehát tíz éve telepedtünk le Nagykárolyban.

Riporter: Hogyan született meg a piarista rend női ága?
Kürti-Bokor Judit: Negyvenegy éves volt Boldog Celestina Donati, amikor a Piarista Nővérek Kongregációját megalapította négy társával együtt. Piaristák lettek, mert Celestina anyának egy szentéletű piarista lelki vezetője volt, Celestino Zini, aki olyan nagyon szerette Kalazanci Szent Józsefet, hogy ezt a ragaszkodást, szeretetet átültette az ő szívébe is. Celestina anya tulajdonképpen miatta lett piarista. Nagyon sokáig kereste az élete értelmét, 19 évesen elhatározta, hogy nővér lesz, és 41 éves korában alapította a rendet. A köztes években nagyon sok mindent kipróbált, kereste Isten akaratát. Nem volt szándékában egy új rendet alapítani, de rá kellett jönnie, hogy egy olyan sokoldalú hivatás, mint az övé mindenképpen piarista. Ezért alapította a kongregációt, és ezért létezünk ma mi is.

Riporter: Hogyan fejlődött az életében a rend és mi történt Celestina anya halála után?
Kürti-Bokor Judit: Celestina anya tanítónői oklevéllel rendelkező fiatal nő volt, aki Kalazancius lányaként élte a mindennapokat. Nem is meglepő tehát, hogy 1890 januárjában egy ingyenes népiskolát hozott létre a nővértársaival együtt fiatal lányok számára. Tulajdonképpen ez volt az ő első műve, amit életében létrehozott. Ezt követte számtalan iskola, aztán az első piarista oázis, az első bentlakásos iskola lányok számára. A piarista atyák foglalkoztak a fiúkkal, és Celestina anya nővérei pedig a lányokkal. Megszülettek az első óvodák, az első művészeti és szakmai iskolák, melyek a fiatal lányokat varrni, hímezni tanították, hogy meg tudjanak élni. 1899-ben nyitotta meg kapuit az első gyermekotthon a bebörtönzöttek lányai számára. Ez már olyan ház volt, ahol a gyerekek a mindennapjaikat élték. Olaszország-szerte nagyon sok ház nyílt, hisz sok volt a hivatás. Celestina anya életében már 14 ház működött. A külföld felé történt nyitást 1985-re tesszük, de én kihangsúlyoznám, hogy öt lengyel lány már 1911-ben, Celestina anya életében érkezett a rendbe - ő 1925-ben hunyt el -, ezért el tudom képzelni, hogy megfordult a fejében, hogy elhagyja Olaszország határait. Csak aztán sok minden közbejött: háború, megpróbáltatások, így akkor nem lett missziós házunk. Jóval később, 1985-ben érkeztek az első nővérek Brazíliába és nyitották meg szívüket más nemzetek felé.

Riporter: Celestina anya mellett biztosan voltak a rend életében még olyan személyek, amelyek meghatározóak voltak.
Kürti-Bokor Judit: Celestina anya sohasem volt egyedül, sem fizikailag, sem pedig lelkileg. Mély hite segített abban, hogy élő közösségben legyen Krisztussal. Ezt minden piarista nővérnek el kell sajátítania: hogyan lehet a mindennapok perceit Jézussal együtt élni. Fizikailag pedig nagyon sok segítsége volt. Elsősorban testvére, Gemma Donati, aki az egész életét Celestina anya művének szentelte. Szoktuk viccesen mondani, hogy Celestina anya volt a misztikus szent és Gemma a szent, aki két lábbal járt a földön. Míg az anya lelki dolgokkal volt elfoglalva, addig Gemma volt az, aki a rend, és az egyre szaporodó házak anyagi helyzetét intézte. Ha jobban meggondoljuk, talán neki volt nehezebb dolga, ugyanis a nővérek mindig anyagi gondokkal küszködtek. Gemma szilárdan kitartott a mű mellett, és annak ellenére, hogy nem volt szerzetes, mindig úgy élte az életét, mint egy igazi piarista nővér. Számára már nem volt fontos, hogy hármas fogadalommal kösse Jézushoz magát, mert úgy élt, ahogy nővértársai éltek. Aztán ott volt Celestino Zini piarista atya, akinek a közreműködésével jött létre a rendünk, ő Celestina anya lelki vezetőjeként segítette a művet életre kelteni. Sajnos az alapítást követően három év múlva, 1892-ben elhunyt, de mindazt, ami szívében-lelkében volt a nővérekre hagyta. Ő írta meg az első konstitúciót is, a piarista rend konstitúciója alapján. Kettőjükön kívül nagyon sok jótevőt, pártfogót, nővéreket említhetnék, akiket mi nagyon jól ismerünk, mert viszonylag fiatal rend vagyunk. Ha összegyűlünk, akkor az idősebb nővérek a nagymamákhoz hasonlóan régi történeteket mesélnek... Épp így ismerjük Maria Ducci nővért, Celestina anya első társának az életét, aki 18 évesen csatlakozott hozzá. De itt szeretném megemlíteni két pártfogónkat, Firenze érsekeit: Augustino Bauza-t, aki a nővéreket a szeme fényének nevezte, és Alfonzo Mistrangelo piarista bíborost, aki igazi fivérként állt a nővérek mellett. Rajtuk kívül tényleg nagyon sok jótevőnkről maradtak fenn történetek, és természetesen a nővérekről, akik előttünk járták ezt az utat.

Riporter: Ha a fontos személyekről beszéltünk, egy gondolat erejéig térjünk ki a fontos helyszínekre. Említettük már Brazíliát, de hova lépett még ki a piarista rend?
Kürti-Bokor Judit: Celestina anya egyik levelében arra buzdítja a nővéreket, hogy "legyetek szentek, szentek, szentek", és én biztos vagyok abban, hogy a nővérek szerte a nagyvilágban minden nap erre törekednek, négy kontinensen, öt országban. Nem választ el minket a távolság, bárhol is legyünk. A rend Olaszországban született, így ott van a legtöbb, 14 házunk, aztán Brazíliában kettő, Kongóban kettő, Nicaraguában egy, és itt, szűkebb kis hazánkban, a Partiumban, Nagykárolyban is kettő. Iskoláink vannak Olaszországban, Kongóban, és egy a legszegényebbek között, Brazíliában. Óvodáink szinte mindenhol, gyermekotthonok, napközik, lelkigyakorlatos házak fiatalok számára. Ezt örököltük Celestina anyától és ezt is visszük tovább, a jelenünk a múltunktól nem választható el. Minden megvan, amit annak idején Celestina anya megálmodott és a Jóistennel közösen létrehozott.

Riporter: Nagykárolyba hogyan, miért érkeztek a nővérek?
Kürti-Bokor Judit: Tünde nővérrel mindketten ebből az egyházmegyéből származunk. Reizer Pál püspök atya már akkor visszavárt bennünket, amikor elindultunk ezen az úton és megígértette velük, hogy ha egy mód lesz rá, akkor visszajövünk. Itt vagyunk...

Riporter: Hogyan találták meg a piarista rend női ágát? Egyszerű volt a jelentkezés?
Kürti-Bokor Judit: Nem volt egyszerű. Amikor először elmentem a piaristákhoz, Jelenits István atyával beszélgettem, és igazából akkor és ott döbbentem rá, hogy nincsenek Magyarországon piarista nővérek. Bár Jelenits atya mutatott nekem olyan magyarországi rendeket, ahol szintén neveléssel foglalkoznak, de én akkor már annyira Kalazancius lányának éreztem magam, hogy akárhova elmentem volna, csak hogy az ő lelkisége szerint éljek. Így kerültem el Olaszországba, majd Tünde nővér nemsokára csatlakozott hozzám, és onnan kezdve minden úgy ment, ahogyan a Jóisten meghagyta. Reizer Püspök atya halála után mindenképp szerettünk volna visszajönni, mert Nagykárolyban van Kalazanci Szent József plébániatemploma, és itt van a róla elnevezett iskola is. Ez számunkra nagyon fontos. Mi első sorban szerzetesek vagyunk, és másod sorban piaristák, ezért a templom és iskola minden számunkra. A nagykárolyiak, a környékbeliek, az egyházi elöljárók, a plébános atyák nagy szeretettel fogadtak bennünket. Itt a helyünk és nagyon jól érezzük magunkat. Nagyon szeretjük a nagykárolyiakat, nagyon sok barátunk van, a gyerekeink szeretetteljes környezetben nőnek fel. Mint minden életformának, úgy a mienknek is meg vannak a nehéz időszakai, de ott vannak azok a momentumok, amikor Isten konkrétan belenyúl az életünkbe, hogy valami csodálatos szülessen az érintése által.

Riporter: Említette a gyermekeiket. Azt azért tegyük hozzá, hogy a nevelést a nővérek annyira komolyan veszik, hogy nem csak oktatják a fiatal lányokat, hanem együtt is élnek velük. Hogyan jött az első gyerek, és aztán hogyan alakult ilyen szépen, hogy már 22 lánnyal élnek együtt?
Kürti-Bokor Judit: A mi történetünk is hasonlít kicsit a Celestina anyáéhoz. Mesébe illő, hogyan került hozzá az első kislány, akit édesapja agresszivitása miatt hozott el az édesanyja. Mi két-három napja voltunk Nagykárolyban, amikor egy kislány megszólított, hogy szeretne velünk élni. Akkor még nem volt hova befogadjuk a körülmények miatt, de aztán eljött annak is az ideje, hogy kislányokkal osszuk meg az életünket. Az évek során van, aki már felnőtt, van, akinek a családi körülményei rendeződtek, ezért hazament a szüleihez. Jelenleg huszonkét lányunk van, legkisebb négy éves, a legnagyobb egyetemista.

Riporter: Azért nem lehet egyszerű gyerekekkel együtt élni, felnevelni őket, majd elengedni. A hétköznapokban sok-sok kis kihívás érkezhet...
Kürti-Bokor Judit: Természetesen voltak és vannak kihívások, lesznek bizonyára a jövőben is, de amire Isten meghív, ahhoz kegyelmet is ad. Azt hiszem, hogy mindhárman aggódó anyák vagyunk, akik figyelemmel, szeretettel kísérik gyermekeik életét. Nem eresztjük el őket úgy a nagyvilágba, hogy ne állnánk mellettük lehetőségeink szerint. Tudják, hogy bármikor, bármilyen körülmények között számíthatnak ránk. Itt vagyunk, ha szükségük van ránk.

Riporter: A gyakorlatban hogyan néz ki ez az együttélés? Az ünnepekre együtt készülnek, minden évben nyílt napot tartanak - ezek az ünnepek. De a hétköznapokban együtt kell tanulni, készülni sok mindenre. Nyáron gondolom, együtt kirándulnak... Milyen ez az együttélés?
Kürti-Bokor Judit: Ez egy család típusú gyermekotthon, úgyhogy szeretnénk azt hinni, és reméljük, hogy a lányok itt családban nőnek fel. A mindennapok úgy zajlanak, szerintem, mint egy rendes otthonban: felkelünk, reggelizünk, a nagyobbak iskolába mennek, a kisebbek óvodába, ebédelünk, tanulunk. Nagyon komolyan vesszük a tanulást, fél négytől fél nyolcig a stúdium ideje van. Aztán jön a vacsora, rekreáció, villanyoltás, és másnap minden kezdődik elölről. Kirándulunk, imádkozunk, sírunk, nevetünk, veszekszünk, kibékülünk - együtt létezünk, ha nem lennének gyermekeink, mi sem lennénk piarista nővérek, itt minden összefügg.

Riporter: Említett nővér egy harmadik személyt is. Ha tekintjük Nagykárolyban a piarista nővérek fejlődését, akkor Judit és Tünde nővér mellett egy-két nevet még meg tudunk említeni.
Kürti-Bokor Judit: Igen, ketten kezdtük Tünde nővérrel, aztán jött Melinda nővérünk, aki Olaszországban, Rómában szolgál, őt követte Ágnes nővér, aki Melinda nővérhez hasonlóan magyarországi születésű, és egy novíciánk van, Bori, aki szintén magyarországi, ő most Firenzében tanul, az anyaházban, a noviciátus második évét tölti. Tehát öten vagyunk magyar nővérek.

Riporter: Idén Nagykárolyban is jubileum. Hogyan készítették elő ezt a jubileumi évet, miről szól ez az év?
Kürti-Bokor Judit: A jubileumi év mindig nagy ünnep, és évek óta készülünk a rendben erre a 125. évfordulóra. Mi is szerettük volna Nagykárolyban méltóképpen megünnepelni ezt az évet, amúgy is szeretjük az ünnepeket, hiszen örömünk kifejezői. Egy egész éves programunk volt, ami lassan lejár. A következő programunk a 125 éves emlékmise lesz, június 24-én a nagykárolyi Kalazanci Szent József plébániatemplomban. Minden hónap 18-án Celestina anya emléknapot tartunk elmélkedéssel, imádsággal, hogy minél többen és minél jobban megismerjük az ő lelkiségét, a hatalmas szívét, a sokoldalú hivatását, amit a Jóistentől kapott. Azért 18-án, mert márciusban ezen a napon van Celestina anya emléknapja, kongregációnk egyik fontos ünnepe. A 125 éves jubileumi évet október 26-án zárjuk egy szentségimádással.

Riporter: Nagyon fontos a nővérek számára a szentségimádás, a szoros együttlét Krisztussal fontos táplálék a hétköznapokban.
Kürti Bokor Judit: Örömmel mondhatom, hogy semmit sem veszítettünk abból a mély lelkiségből, amelyet Celestina anyától örököltünk. Ennek fontos része a szentségimádás. 1900-ban, Firenzében, folytonos szentségimádást kezdtek el, 1903-ban pedig Livornóban. Azok a nővérek, akik ezekben a házakban élnek, idősek, betegek, vagy azok, akik lelki felüdülésre vágynak, ma már csak napi szentségimádáson vesznek részt. Egy piarista nővér reggeli dicsérettel kezdi a napot, elmélkedéssel, szentmisén való részvétellel, majd a gyerekeké vagyunk. Tehát nagyon nagy szükségünk van arra, hogy töltekezzünk lelkileg, erre pedig mi sem alkalmasabb a szentségimádásnál. De ez nem csak szükség, hanem maga Élet, közös életünk Jézus Krisztussal.

Riporter: Talán csak így lehet igazán érteni és jól megélni azt a fejlődést, amit a nővérek megélnek. A gyermekotthon mellett pár éve egy napközit is nyitottak, most pedig felújítják a zárdát és nemsokára átköltöznek oda. Új csoportok is indulnak majd, ugye?
Kürti-Bokor Judit: Bővíteni szeretnénk a gyermekotthont egy fiúcsaláddal és egy koedukált kisgyerek családdal. Most úgy tűnik, hogy valóra válhat az álmunk, mert jövő nyáron átköltözünk a felújított zárda épületébe. Új kihívás és egy örömteli nap lesz az életünkben.

Riporter: A napközi jelenleg hány gyerekkel működik?
Kürti-Bokor Judit: Napközi otthonunk jelenleg körül-belül negyven gyerekkel működik. 2009-ben csak húszan voltak, de azóta több mint hatvan gyerek fordult meg nálunk. Ők is a mi gyerekeink, ugyanúgy, mint a lányaink a gyermekotthonból.

Riporter: Ez tehát egy gazdag jelen, de ugyanilyen gazdag a piarista rend jelene a nagyvilágban is. Jutka nővér a piarista rend vezetésében is szerepet tölt be, így rálátása van arra, hogy a világban jelenleg mi történik. Mit tud elmondani erről?
Kürti-Bokor Judit: Valljuk, hogy számunkra most is a legfontosabb a szenvedésében szemlélt Jézus, aki szeretetből az Eukarisztiában nekünk adja önmagát; az odaadás és ráhagyatkozás a gondviselő Istenre, a gyermekek, fiatalok nevelése Kalazanci Szent József lelkiségét követve, és az, hogy minden ember üdvözüljön. Ez a jelenünk, ez a múltunk, ezek a gyökereink. Egy mai piarista nővér nem csak Celestina anya és az előttünk járó nővérek szerzetesi ruháját viseli, hanem minden napját úgy éli, ahogy Celestina anya. Mindegyikünk erre törekszik. Az, hogy a lelki élettel megbízott asszisztens lettem, számomra egy érdekes és új helyzet, amely a nagykárolyi kis közösségem életére is hatással van. Megbíztak egy új feladattal, amivel nem egyedül kell megbirkóznom, a közösség megsokszorozza az erőmet. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a mi kis oázisunk a többi kis oázis mellett egy olyan közösséggé vált, amire a Jóisten nagybetűvel felvéste azt, hogy lelki élet. Számomra kell, hogy a legfontosabb legyen minden piarista nővér lelki élete. És az is. Mi úgy élünk, mint egy nagy család, mindenki tud a másikról. Tartjuk a kapcsolatot a Nicaraguában szolgáló nővértársainkkal, még a kongói nővérekkel is, akiket a legnehezebb elérni a hagyományos módszerekkel. Ez a 125 év mindannyiunkban olyan mélyen él, mintha a saját történetünk lenne. Celestina anya és Kalazanci Szent József összeköt minket.

Riporter: Csatlakoznak sokan a piarista rend női ágához, a rend büszkélkedhet novíciákkal, fiatal szerzetesekkel?
Kürti-Bokor Judit: Öt novíciánk van, nyolc ideiglenes fogadalmas nővértársunk, és mindegyik misszióból időnként érkeznek új hivatások. Ez természetesen egyedül a Jóistennek köszönhető. Rendünk jövője attól függ, hogy hányan csatlakoznak hozzánk, hogy Isten küld-e hivatást. Bizakodóak vagyunk, de miért is ne lennénk, hisz minden nap érezzük az Ő szeretetét, gondviselését. Celestina anyának van egy kedves mondása: Az Isten iránti tiszta szeretetből fakadó tettek belénk lopják az Ő szívét... Kell-e ennél több?

Riporter: Oázisként említette Nagykárolyt. A nagy piarista térképen tehát ugyanolyan fontos a nagykárolyi rendház, mint az összes többi?
Kürti-Bokor Judit: Oázisoknak hívjuk a házainkat, piarista oázisoknak, és természetesen a nagykárolyi tíz év feljogosít minket arra, hogy igenis itt otthon érezzük magunkat úgy, mint a Piarista Nővérek Kongregációja. Mindaddig, amíg Celestina anyánk és Kalazancius atyánk nyomdokain járunk, természetesen épp olyan fontosak vagyunk, mint a többi Oázis szerte a világban, sem többek, sem kevesebbek.

Riporter: És milyen lesz a jövő, lehet ezt előre remélni, esetleg látni?
Kürti-Bokor Judit: Igen, bár ez is a Jóisten kegyelme, mint minden egyéb. Annyi bizonyos, hogy lesznek olyan házaink, amelyek megújulnak, sajnos olyanok is, amelyek megszűnnek, viszont lesznek olyan házaink, amelyek megszületnek, ugyanis az utolsó egyetemes káptalan új missziós házak létrehozását szorgalmazta olyan helyeken, országokban, ahol nincs még piarista nővérek közössége.

Riporter: És lesz sok-sok lélek, lányok és fiúk, akik kilépnek a piarista otthonokból, viszik az üzenetet, viszik ezt a lelkületet tovább. Az ünnepek alkalmával lehet látni olyan időseket, akik visszajönnek, büszkén vallják, hogy piarista szerzetestanárok nevelték, és valamit vissza szeretnének adni, ezért festenek egy képet, vagy írnak egy verset. Ez azért megmarad...
Kürti-Bokor Judit: Valóban, gyerekekből nincs hiányunk, ez természetes. Mindenhol tele vannak az iskoláink külsős gyerekekkel is. Vannak óvodásaink, iskolásaink, és vannak kiröppent kis madaraink, akiknek már családjuk van. Ők elhozzák a gyerekeiket, elmondják, hogy ők itt nevelkedtek, és hogy valaha ez jelentette számukra az otthont, a fészket, ahol megtanultak repülni. Szoktam azt is mondani, hogy én már nagymama vagyok, mert unokáim vannak (nevet - szerk. megj.).

Riporter: Akkor még sok unokát kívánok, Isten kegyelme maradjon meg a renden és a nagykárolyi rendházon is. Köszönöm a beszélgetést.
Kürti-Bokor Judit: Én köszönöm, és szeretettel várunk mindenkit Nagykárolyba, a Kalazanci Szent József templomba június 24-én, kedden este hét órára, a 125 éves jubileumi szentmisére.

A piarista rend életének két eredményekben és megpróbáltatásokban gazdag korszakába enged bepillantani A piarista rend 18. századi poétái című kiadvány a költészet világán keresztül, míg az Üzenetek a máramarosi végekről című kötet kortörténeti dokumentumok, személyes vallomásokon keresztül.

Köszöntőjében Labancz Zsolt Sch.P. tartományfőnök a piarista rend jubileumi évtizedének egyik kiemelkedő eseményeként jellemezte a könyvbemutatót. A rend 2011-2021. között több intézménye magyarországi megtelepedése 300 éves jubileumát, 2021-ben pedig a magyar tartomány önálló fennállásának 300 évét ünnepli. A két új kötet, ahogy a közelmúltban megjelent más kiadványaik a jubiláló közösség számára a visszatekintés alkalmát jelentik. A rend elöljárója A piarista rend 18. századi poétái kötet kapcsán röviden bemutatta a rendtartomány 18. századi életét: a rend 1642-1721-es magyarországi megtelepedését, majd az ezt követő felvirágzást, mikor országszerte jöttek létre piarista iskolák, és érintette az állami függés nehezebb korszakát.
Üzenetek a máramarosi végekről című kiadvány Kádár József SchP visszaemlékezései kortörténeti forrás, mely arról tesz tanúságot, hogyan lehet egy zaklatott korban hűségesnek maradni a hivatáshoz, élhető közeget teremtve mások számára – mondta a rendi elöljáró.
A kerekasztal-beszélgetésben Szörényi László irodalomtörténész és Jelenits István piarista teológus, irodalomtörténészKoltai András levéltáros vezetésével Tóth Sándor Attila A piarista rend 18. századi poétái: Latin humanitas, neolatin poézis. (1740–1820) című könyvét ismertetve vetettek fel a magyar művelődéstörténetben fontos kérdéseket: a latin nyelv szerepét és a szerzetesrendek oktatásban betöltött feladatvállalását kiemelve.
Szörényi László Révai Miklós 1789-ben tett vallomása alapján beszélt a latinhoz, mint a költészet nyelvéhez való viszonyról. Révai két világ határán áll, egyrészről a magyar nyelv lehetőségeinek, esztétikájának, megbecsülésének előharcosa. Révai Miklós, a latinul elsőrendűen verselő költő, meggyőződésből hagyja abba a latin költészetet, úgy érzi, az nem vezet sehová, majd megbánja, és újrakezdi. Ő az egyetlen, aki ezt a kettősséget tudatosítja, és számot ad a belső meghasonlásról, erről a kulturális eszményváltásról. Révai végül megfogalmazza, és érvelése irányadó lesz, hogy nem mondhatunk le arról az esztétikai minőségről, eleganciáról, amit latin nyelv nyújt, ami ezer éven át előrevitte a kultúrát.
Az öt piarista szerző bemutatásában Szörényi László kiemelte, költészetük gazdagság az irodalomtudomány számára. A két irodalomár egyetértett abban, hogy a versek poétikai értékük mellett főként kortörténeti források, és kiválóan jellemeznek egy-egy életművet. Jelentis István így fogalmazott: vannak versek, melyek személyes mondanivalót is hordoznak, valóban megszólító erővel bírnak, míg mások elsősorban művelődéstörténetünk számára forrásértékűek. Megszületésük ideje a latin nyelvű költészet letűnő korszakához vezet el, amikor még a magyar nyelvű poézis a töretlen talajon történő kertépítéshez volt hasonlatos – mondta Jelenits István.
Tóth Sándor Attila munkája a hitéletre az oktatásra, valamint a tudományra egyaránt nagy figyelmet fordító piarista szerzetesrend elfeledett 18. századi latin költőit tekinti át, elsősorban nyomtatásban megjelent munkáik alapján, számos eredeti idézettel, és azok mai magyar fordításával, a jezsuita költőkről szóló hasonló munka folytatásaképpen.
A könyv bemutatja, hol helyezkedik el a latin vers a 18. századi magyar kultúra folyamatában, hogyan válnak művelői a „kitagadott irodalom” letéteményeseivé, annak ellenére, hogy e költészet nemcsak a reneszánsz hagyományokon nyugvó társas irodalmiság hordozója, hanem a piaristák részéről is nemzeti, történelmi és egyéni sorskérdések megfogalmazója – foglalja össze a kötet lényegét Koltai András.
A rendezvény második felvonásában Ruppert József piarista, a Piarista Rend Romániai Tartományának megbízott képviselője a Kádár József piarista szerzetes beszámolói és emlékezéseit tartalmazó Üzenetek a máramarosi végekrőlcímű kötetet mutatta be.
Kádár József piarista szerzetes, a máramarosszigeti piarista gimnázium utolsó igazgatója, különleges ember volt, aki képes volt bátran és találékonyan megélni papi és tanári hivatását a második világháború és a romániai kommunista diktatúra legsötétebb éveiben, az ország talán legtávolibb pontján, Máramarosban. A háború után a semmiből iskolát szervezett, közben diákjaival hadifoglyokat és deportáltakat mentett, plébánosként fáradhatatlanul járta a rábízott falvakat, ha kellett szappant főzött, embereket és teheneket gyógyított. Ráadásul eközben bátor jelentéseket juttatott el kolozsvári és budapesti rendi elöljáróihoz, amelyek a maguk módján egyedülállóak. Ezeket adja közre ez a kötet, amely nemcsak a romániai magyarság kettős elnyomásának dokumentuma, hanem élvezetes és tanulságos olvasmány is.

Trautwein Éva (Magyar Kurír)

A csaknem háromszáz éves pesti rendház könyvtára, akár más, nagy múltú egyházi gyűjtemény, sok régi, ritka nyomtatvánnyal rendelkezik. Állománya az idők folyamán sok változáson ment keresztül, s módszeres feltárása viszonylag későn, a 20. században kezdődött.

A könyvtár története Koltai András írásaiból ismerhető meg. Egy 1918-as tartományfőnöki rendelkezés előírta, hogy a vidéki rendházak muzeális értékű anyagát a budapesti székházba kell szállítani, rendezni és hozzáférhetővé tenni. A háború és Trianon miatt nehezen végrehajtható terv csak korlátozottan valósulhatott meg, mégis a huszas, harmincas években Friedreich Endre könyvtáros (+1952) több vidéki rendházból, így pl. Magyaróvárról, Tatáról, Kecskemétről, Vácról jelentős mennyiségű muzeális dokumentumot szállított a pesti központba, ahol a régi magyarországi nyomtatványokról az 1940-es években gépírásos jegyzékek sorát állította össze. A cédulakatalógus összeállításához Weiner Ferenc (+1971) kezdett hozzá az ötvenes években, majd az OSZK-ból Borsa Gedeon vette leltárba az akkor feltalálható ősnyomtatványokat. (Ezekből 1970-ben 56-ot ismert az országos ősnyomtatványkatalógus, a CIH).

A hetvenes években László Mihály könyvtáros (+1989) kiválogatta és elkülönítette az 1601 előtti (vagy csonkaságuk miatt annak vélt) nyomtatványokat, majd az OSZK űrlapjain rögzítette azok legfontosabb adatait. A 80-as években ugyanis az OSZK meghirdette az országos antikvaprogramot, célul tűzve ki az egyes gyűjtemények legrégibb anyagának egységes szempontok szerinti, a példányok egyedi sajátosságait is figyelembe vevő feltárását (pl.: teljesség/hiányok, kötés, tulajdonosi és más bejegyzések, illusztrációk). Ehhez a munkához csatlakoztam 2002-ben, Vásárhelyi Judit megbízásából, Kállay Emilatya engedélyével.
Az első évben sikerült a korábbiakkal együtt 61 inkunábulumot azonosítanunk, köztük a könyvtár legrégibb ősnyomtatványát, az impresszum nélküli strassburgi Bibliát (c. 1468/1470, GW 4208 Anm. 2), melyből az országban ez volt az első ismert példány s így még nincs CIH-száma. (Az ősnyomtatványokról összefoglalás jelent meg a Borsa Gedeon köszöntésére készült Fata libelli című kötetben, 2003-ban.)
A későbbiekben további ősnyomtatványokra találtunk. Legutóbb a kecskeméti rendházból származó, nagyrészt csonka antikvák között sikerült Szent Tamás Catena aureajának egy 1482-ben Velencében megjelent kiadását (CIH 3232) azonosítanunk. Ez az országban a harmadik ismert példány. Ezzel együtt ma a Piarista Központi Könyvtár 64 ősnyomtatvány tulajdonosának mondhatja magát.
A 16. századból mintegy 800 kötetben kb. 950 nyomtatvány várt részletes feltárásra az elmúlt években. A munkát nehezítette, hogy rendkívül sok a címlap nélküli, gyakran elöl, hátul csonka példány. Emellett hiányoztak a meghatározáshoz szükséges kézikönyvek, és az első években az internetes adatbázisok használatára sem volt lehetőség. Ebben később sok esetbenPéterffy Alexandra segítségével jutottunk eredményre, de digitalizált példányok hiányában maradtak még megoldatlan felvételek.
A részletes feltárás néhány olyan érdekességet eredményezett, amely nem maradhatott rejtve egy katalógusban. Ilyen Erhard Etzlaub mindeddig ismeretlen falinaptár töredéke, amely egy 1513-as párizsi kiadvány kötéstáblájába volt ragasztva. ErrőlVelenczei Katalin alapos tanulmányban állapította meg, hogy azt 1517-re nyomtatta Adam Dyon Nürnbergben. (Lásd a P. Vásárhelyi Judit tisz-teletére 2010-ben megjelent kötetben.)
A kéziratos bejegyzések közül megem-ítjük azt a középkori Minnelied-töredéket, amelynek első részét korábban Vizkelety András ismertette. A hetvenes években restaurált kötetből előkerült a második rész is, erről a könyvtárban CD készült. Magyar nyelvű népi imádság eddig nem ismert változatát jegyezték be egy latin nyelvű kötetbe a 18. században. Erre Erdélyi Zsuzsanna figyelmét hívtuk fel, aki a 60 éves Barna Gábor tiszteletére megjelent tanulmánykötetben ismertette.
A possessorok olvasatában nélkülözhetetlen volt Koltai András levéltárosunk segítsége. Ősnyomtatványaink nagy része olyan piarista atyák hagyatékából került a könyvtárba, mint  Koppi Károly, Szepesi Imre és Szentgyörgyi András. De került hozzánk Sátoraljaújhelyről három kötet I. Rákóczi György tulajdonából is. Legújabban pedig  Oláh Miklós könyvtárának egy darabja került elő Aranyszájú Szent János és Origenész egy-egy munkájával. A gróf Thurzó György nádor 1611-es bejegyzését is tartalmazó kötet, később a Debreceni rendházba került. (Magyar Könyvszemle 2013/4. sz.)
Az állomány összetételéről csak annyit mondhatunk, hogy szinte minden tudományágat képvisel, többségében latin vagy német nyelven, de feldolgoztuk a korszakba eső, kisebb számú magyar nyelvű vagy a történelmi Magyarország területén megjelent nyomtatványokat is. Közülük kiemeljük az országban unikumnak tekinthető Török császárok krónikáját (c. 1597/99; RMNY 842). Az állomány jelentős része restaurálásra szorul.
A feltárt, immár ezer fölötti leírás gépírásos lapokon, kötéslevonatokkal együtt a jelzetek rendjébe sorolva áll jelenleg 10 dossziéba fűzve. A többszempontú keresést a megkezdett számítógépes feldolgozás fogja segíteni. Az ősnyomtatványok leírásai (rövidített példányadatokkal) a könyvtár online katalógusában és a MOKKA-R-ben már kereshetőek.
Felmerült, hogy a mielőbbi közzététel érdekében – az eredeti tervtől eltérően – célszerű lenne az ősnyomtatványok katalógusát külön kiadni. Jelenleg ennek előkészítésén dolgozunk. Ehhez köszönettel vettük Rozsondai Marianne szíves segítségét a történeti kötések leírásánál.

Klinda Mária
Piarista Központi Könyvtár

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Szende Ákos elhunyt.

„… Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is,
hogy nem is olyan nagy dolog a halál.”         
      (Babits Mihály)

Isten akaratában megnyugodva tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy Szende Ákos 2014. július 3-án, 71 éves korában türelemmel és alázattal viselt küzdelmes szenvedés után visszaadta a lelkét a Teremtőnek. Drága halottunk földi maradványait 2014. július 18-án helyeztük örök nyugalomra a Farkasréti temetőben. A megboldogult lelki-üdvéért a gyászmisét Felső-Krisztinavárosi plébánia templomban mutattuk be. Emlékét szeretettel és Istennek hálát adva őrizzük.

Gyászolják felesége, gyermekei, menye, unokái, testvérei a rokonság és a barátok.
Szende Ákos a Piarista Diákszövetség egyik lelkes és aktív tagja volt a rendszerváltozást követő években, pár évig főtitkára. Számos előadás, rendezvény szervezője, konferenciák résztvevője. Mindig lelkes, igazi piarista diák, öregdiák tudott és akart is maradni. Nagy szeretettel emlékezett vissza a gimnáziumi négy évre (1957-61), az osztálytársakra, az ottani tanulmányokra, nagyszerű tanáraira, közülük is igazán mérvadó számára osztályfőnöke, Kovács Mihály tanár úr volt. A rend elismert és különleges tanárairól szóló visszaemlékezései, a tavaly év végén megjelent tanulmánykötete is mind töretlen, a rend iránti igazi diákos lelkesedését igazolják.

„… a fájó szívben hagyott seb örökös, de a Jóisten akarata szent”

Kedves Ákos, barátunk, nyugodj békében!

2009. július 23-án, életének 30., papságának 6. évében, hosszú súlyos betegség után elhunyt Kiss Áron atya, volt piarista diák. 2007-ig a Külső-Ferencvárosban (Ecseri út, Kerényi Lajos piarista plébános mellett a Szent Kereszt Plébánián) káplánként tevékenykedett, majd a Rákoskeresztúri Plébániatemplomban szolgált.

2009. augusztus 14-én temettük, a 11 órakor kezdődő szentmise után a Rákoskeresztúri Plébániatemplomban. A szentmisét Erdő Péter bíboros, prímás, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érseke celebrálta paptestvéreivel.

Áron! Nyugodj békében!

Kedves Tamás!

Megkésve, de sajnos még mindig fájó aktualitással szeretném megkérni annak közzétételére, hogy Édesapám, Székely Tibor 2013. december 25-én, Szent Karácsony napján elhunyt. Akkor Ambrus Zsolttal vettem fel a kapcsolatot, hogy jelenjen meg a halálhíréről értesítés a hirlevélben, de elmaradt végül a közlés. Mivel most lenne a Vizváry-osztály 60 éves érettségi találkozója, ennek apropóján kérem, hogy tegyék közzé a hírlevélben a halálhírét, noha a legtöbb barátjának akkor írtam.
Mellékelem a gyászjelentést is.

Szöveg: Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Székely Tibor életének 79. esztendejében, türelemmel viselt hosszú szenvedés után, 2013. december 25-én elhunyt. Temetése engesztelő szentmise keretében 2014. január 17-én, a Felső-Krisztinavárosi Keresztelő Szt. János Plébániatemplom altemplomában volt.

Köszönettel és üdvözlettel:

Székely Andrea

---
Dr Székely Andrea Dorottya PhD
egyetemi docens
angol tanulmányi felelős
--
Andrea D. Székely DMD, PhD
Associate Professor
Course Director of the English Language Programme
Department of Anatomy, Histology and Embryology
Faculty of Medicine
Semmelweis University
Budapest IX., Tűzoltó u. 58.
H-1094
Hungary
T: +36 1 2156920+36 1 2156920 /53601
F: +36 1 2155158
www.ana.sote.hu
szekely.andrea@med.semmelweis-univ.hu
andrea.d.szekely@gmail.com