A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

Kedves Piarista Öregdiákok!

A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevél Sajtóbizottsága nevében ezúton kívánok minden Olvasónknak áldott, kegyelmekben gazdag húsvéti ünnepet!

Mikecz Tamás
Hírlevél főszerkesztő

Sík Sándor: JÉZUS ÉS A KERESZT

Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók,
És tompán megzördültek a hosszú nagy szegek.
Odalépett. Szemében két csillag remegett,
S az ostor izzó csókja szent vállain piroslott.

Vöröslő fény világolt a Koponyák-hegyén,
Az égen torladoztak fekete fellegek.
Már vijjogott a szél, a föld már reszketett,
És recsegett a kárpit a templom rejtekén.

A palota előtt kiáltozott rekedten
A hullámzó tömeg, kis, szegény emberek.
A lét örök forgása egy percre megmeredt,
S némán egymásra néztek: Krisztus és kereszt, ketten.

Nagy, ismeretlen tűzzel a lét új titka rezgett
Szemén és homlokán s a töviskoszorún.
És karjait kitárta, szelíden, szomorún,
És magához ölelte a rettentő keresztet.

"Feltámadás szele mindig újra
Fúj a földön - fújj hát rajtam át,
Pusztaságom odvaiba fújva
Oszlasd szét a kétely zavarát,
S új Kezdet lesz, ami már kiszáradt:
Hajtasd ki megint a pálmafákat!

Te, aki nem űzted el Tamást sem,
Bár boldog, aki hisz, ha nem is lát,
Ugye megadod, hogy újra lássam
Szép arcod hitető sugarát?
Virraszt velem a türelem,
S könyörög a kétely és a hűség:
Támadj föl már bennem, örök Húsvét!"
(Vas István: A rostirónt letettem)

Hogy a "feltámadás szele" járja át lelketeket, és újítson meg a béke és az öröm ajándékával, - szívből kívánom a 25 éves Magyar Piarista Diákszövetség minden kedves tagjának szeretettel

2014. Húsvétján

Borián Tibor SP
rendi összekötő

A Piarista Rend Magyar Tartománya áldott, szeretetben, kegyelmekben gazdag húsvéti ünnepeket kíván  Labancz Zsolt tartományfőnök atya gondolataival.

2014 húsvétján

Olyan szép, ahogyan évről évre összekapcsolódik a természet tavaszi sarjadó megújulása és a nagyböjti időszak, Jézus húsvéti feltámadására való készületünk. Az egyre többször s egyre melegebben ragyogó napsütésből, a zöldülő-virágzó növényekből árad felénk a megújulás hívása. Húsvét ünnepe újra és újra arra szólít, hogy keressük életünk igaz forrását, s keressük életünk megújulását. Ferenc pápa nemrégiben magyar nyelven is megjelent Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdítása igen sok értékes és provokáló, kihívást adó szempontot kínál e húsvéti megújulási úthoz.

Bizalom a szentségekben
A nagyböjti időszak hagyományosan a bűnbánat, a megtérés, a megújult Krisztushoz térés időszaka. Ezen az úton különös jelentősége van Egyházunkban a szentségeknek: elsősorban az Eucharisztiának és a bűnbocsánat szentségének. Ferenc pápa a papokhoz fordulva így ír: „a gyóntatószék nem lehet kínzókamra, csakis az Úr irgalmasságának a helye.” Hiszen, ahogyan folytatja: „Mindenkihez el kell hogy jusson Isten üdvözítő szeretetének vigasztalása és ösztönzése, amely – túl a hibáin és elesésein – mindenkiben titokzatosan munkál.” (EG 44.) Az Oltáriszentséggel kapcsolatban pedig így tanít és buzdít: „Az Eucharisztia, jóllehet a szentségi élet teljességét jelenti, nem jutalom a tökéletesek számára, hanem bőkezű gyógyszer és táplálék a gyöngéknek.” (EG 47.) Sokszor gondolkodunk úgy Istenünkről, hogy először meg kell változnunk, előbb jóvá kell lennünk, s majd utána állhatunk „Isten színe elé”. Ferenc pápa szavai ahhoz az evangéliumi igazsághoz vezetnek minket vissza – vagy inkább haza –, hogy higgyük el: Isten életünk minden szakaszában velünk van, szerető jelenlétével már most kísér minket, szomjazza a velünk való találkozást, s épp innen fakadhat életünk alakulása, változása is.

Öröm
Húsvét a bőséges alleluja időszaka. A feltámadt Krisztussal való találkozásból mély benső öröm fakad: visszakapjuk „lelkünk fiatalságát”, kitisztul életünk értelme, újra bekapcsolódunk a megváltás világába. Ahogyan Ferenc pápa írja: „Akik engedik, hogy [Jézus] üdvözítse őket, azok megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől és az elszigetelődéstől. Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm.” (EG 1. ) Keresztény létünk nem csak az egyházi év ezen szakaszában kell, hogy feltámadástól „megjellegzett” legyen, egész életünkben arra kapunk meghívást és egyben küldetést, hogy a feltámadás és a Feltámadott örömének tanúi legyünk. Sokféle formájú „elsivatagosodás” játszódik le körülöttünk. E sivatagos, a teljes életre szomjazó világban arra hív Ferenc pápa, hogy „amfora-emberek legyünk: adjunk inni másoknak”(EG 86.) – elsősorban örömünkkel szólítva meg azokat, akik örömüket és életük értelmét keresik.

Új kapcsolatok építői
A feltámadott Úrral való találkozás arra hív, hogy „győzzük le a mai világ sugallta gyanakvást, az állandó bizalmatlanságot, a megtámadástól való félelmet, a védekező magatartást.” (EG 88.) És bár sokszor magunk is hajlunk a bezárkózásra, a feltámadás öröme arra késztet, hogy „vállaljuk a másik arcával, minket megszólító fizikai jelenlétével, fájdalmával és kéréseivel, ragadós örömével való találkozás kockázatát.” Az új, megváltott világ csírái indulnak el ezekkel a találkozásokkal, az így alakuló kapcsolatokkal, ahol számot vetünk „az evangélium társas természetének realizmusával”.
E gondolatokkal kívánok minden kedves Olvasónknak, a tágas piarista közösség tagjainak áldott, a feltámadás örömét hozó szent Húsvétot:

Labancz Zsolt SP
tartományfőnök

Lk. 24,13-35

Szent Lukács három húsvéti jelenettel zárja a harmadik evangéliumot. Az elsőben az asszonyokat látjuk, amint megállnak Jézus üres sírja előtt, s hallják a két angyal szavát: "Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadt!" Sietnek a jó hírrel a tizenegyhez meg a többi tanítványhoz, de azok nem hisznek nekik.
A második képsor két férfit mutat: Jézus tanítványai voltak. De ők nem a sírhoz mennek, majdhogynem menekülnek Jeruzsálemből, s mindattól, ami Jézushoz kapcsolta őket. Őket maga a Feltámadott szólítja meg.
Mikor visszasietnek Jeruzsálembe, együtt találják a tizenegyet. Összerakják tapasztalataikat, s most mindnyájuknak megjelenik Jézus. Megjelöli további tennivalóikat, megáldja őket, majd a mennybe vitetik közülük.
A középső szövegrészt olvashatjuk a húsvéti ünnepi mise evangéliumaként. A sírhoz siető asszonyokat a fájdalom töltötte el, ezt a két férfit csalódás teszi egészen tompává. Nem fogták fel az asszonyok jelentésének súlyát, s most az úton Mesterüket sem ismerik föl, amikor melléjük szegődik. Panaszolják neki, hogy keresztre feszítették azt, akiben nagyon reménykedtek. "Azt reméltük, ő lesz, aki eljön, hogy megváltsa Izraelt." Jézus korholja s bátorítja őket: "Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?" Rendre fejtegeti előttük az (ószövetségi) írásokat, s lángol a szívük, de még mindig nem veszik észre, ki beszélget velük. Emmauszban rájuk esteledik. Marasztalják az ismeretlent, s a kenyértörésben felismerik. Eltűnik előlük: már nincs szükségük látható jelenlétére. Nyomban visszafordulnak, s Jeruzsálemben elmondják, mi történt velük.
A három jelenetnek közös középpontja Jézus gesztusa, amellyel kínszenvedését és halálát értelmezi. Nem azt mondja: felejtsétek el, már túljutottam rajta. Inkább azt: vegyétek szemügyre, értsétek meg: abban teljesedett a küldetésem. A két bús férfinak találkoznia kellett a Feltámadottal, hogy ezt megértsék. De örvendezővé nem Jézus feltámadásának ténye tette őket, hanem az, hogy halálának értelme megvilágosodott előttük. Betölti majd szívüket a pünkösdi Lélek, s hirdethetik az Evangéliumot. Így segít minket is a Feltámadott, hogy értsük, s vállalni tudjuk, amit a nagypéntek és a húsvét tanúinak - örvendező szívvel - vállalniuk kell, hogy tanúságtételük hiteles legyen.                               

Jelenits István SP
(2004)

Jézus halála megrendíti a természetet is. Egy nagyböjti ének így sírja bele a világba az „Isten halálát”: Sírt, kesergett, gyászolt mindent az egész nagy természetben. A szentírás e drámát így beszéli el: „Ekkor a templom függönye kettéhasadt, felülről egészen az aljáig, a föld megrendült, a sziklák megrepedtek, a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek teste föltámadt.” /Mt 27, 51-53./ Isten a természet erőivel szinte széttörte a régit, a már elavultat. Mert mindig ki kell törni a régiből, a túlszárnyaltból. „A templom kárpitja kettészakadt.” Jelképe ez annak, hogy az Ószövetség helyébe új lépett. A fejlődés, a több érték betörése mindig áldozat. Valaminek meg kell szűnnie ahhoz, hogy az új, a tökéletesebb úrrá legyen.

18 évesen a tatai piarista gimnáziumból érettségi előtt a frontra kerültem. Majd fogságba estem, és kivittek a Donyec-medencébe hadifogolynak. Ott négyen-öten, fiatalok telve voltunk eszményekkel. Elhatároztuk, hogy Istent, Jézust beleénekeljük az ottani ateista világba. Az Úr ihletett, hogy merjünk betörni Jézussal az istentelen szovjet világba.
Ötünknek volt egy-egy kis feszülete, Felszíni munkán, szénbányában dolgoztunk, nyakunkba akasztottuk a kis feszületeket. Tudtuk, hogy ezzel áttörjük a szigorú, elavult, tiltó kereteket. Oly erős volt a kisugárzás, hogy kettészakadt az ateista múlt, és egyre több kisgyerek szaladt oda, csókolgatták a keresztet, és mondogatták: Ó Kriszti, Ó Jézosz Kristosz. Több őr is ugyanezt tette. Áldozat volt ez részünkről, reszkír, de megérte.
A Zebedeus fiúk Jézus hívására otthagyták apjukat és a halászatot, Lévi a pénzváltó asztalt. Megrendítő Haydn muzsikája, ahogy ebben a döbbenetes részben feloldja a szenvedés és a halál rettenetes tragédiáját. Hiszen Jézus megsemmisítette a halál kényszerét.

E T  R E S U R R E X I T T E R C I A  D I E !

Ez a mi jövőnk is. Ezért mondja Jézus újra meg újra: ne féljetek! Én legyőztem a világot. Csak bízzatok és tartsatok ki! Mikor minden veszni látszik, ti emeljétek fel fejeteket, mert közel van már az üdvösségtek!
Amikor aztán majd minden a helyére kerül a mikro- és makrokozmoszban, akkor a megtestesült Fiú a megváltott világot visszaadja Atyjának,

É S   A K K O R   I S T E N  L E S Z  M I N D E N,  M I N D E N B E N.

(részlet a „JÉZUS HÉT SZAVA A KERESZTEN!” elmélkedéséből)

Kerényi Lajos
piarista atya

Ezúton tájékoztatunk Titeket, hogy megjelent a PIARISTÁK MA áprilisi, Húsvéti száma (IV.évfolyam, 2. szám).
A lap elérhető a piarista iskolákban és templomokban, városi plébániákon.

Sík Sándor: A keresztúton
 
Megy a Jézus a Kálváriára,
Fejében a töviskoronája.
Véres rózsák verték ki a testét.
Megy a Jézus, viszi a keresztjét.
Most először roskadt el alatta,
Vad pribékek keze fölrángatta.
Szeges szíjak a húsába tépnek,
Borzalommal kísérik a népek.
Szeges szíjak csontig elevenbe.
Jön az úton Szűzmária szembe.
A szeméből mennyek mosolyognak,
De szívében hét tőre pokolnak.
Nézi Jézust, nézi a keresztfát,
Azt a véres, verejtékes orcát,
Azt az Arcot, azt az édes-egyet,
Aki az ő testéből testedzett.
Kis Betlehem boldog éjjelében
Ő ringatta ámuló ölében,
Ő mosott rá, főzött és dagasztott,
Ágya szélén de hányszor virrasztott!
Ruhácskáit szőtte, fonta, foldta,
Haj pedig már akkor is de tudta...!
Ó hogy nézte távolodó képét,
Mikor elment, három éve, végképp!
Nézi most is, rogyadozó testtel,
Kicsi fiát a szörnyű kereszttel.
Nézi, nézi, fátyolodó szemmel.
Megy a Jézus, utána a tenger.
Véres úton, végestelen hosszan:
Tenger ember, férfi, gyerek, asszony.
Véres tajték veri ki a mesgyét.
Valamennyi viszi a keresztjét.
Nem hiányzik senki sem a sorból:
Legelöl a tizenkét apostol,
Utánuk a számolatlan ezrek,
Ködbevesző végtelen keresztek.
Ott piheg a sok mái szegény is:
Édesapám, édesanyám, én is!
Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,
Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is!

Az ízesen népi XXIII. János és a felejthetetlen kisugárzású II. János Pál pápa alakját egyaránt felidézi az az interjú, amelyet Erdő Péter bíboros adott a Magyar Kurírnak.

 
Bíboros úr még gyermek volt XXIII. János pápa szolgálatának idején. Akár családi, akár iskolai emlékek nyomán milyen kép alakult ki, és milyen kép él ma róla Önben?
– Édesapám éjjeliszekrényén volt egy fénykép XII. Piuszról, melyet jó katolikus emberként tisztelettel ott tartott. Megválasztása után XXIII. Jánosról is keresett képet. A Jézus Szíve-templom bejáratánál, a kapualjban egy néni könyveket és kegytárgyakat árult, nála lehetett kapni. Így került ki XXIII. János képe is az éjjeliszekrényre.
A zsinat idején vettem egy szentkép méretű ábrázolást XXIII. János pápáról, és ezt évtizedekig az Újszövetségi Szentírásomban őriztem. XXIII. János híre és kisugárzása olyan erős volt, hogy még a nyugati kapcsolatoktól elzárt Magyarországon is – legalábbis a vallásukat gyakorló katolikusok – felfigyeltek rá és megszerették, tudtak érte lelkesedni. XXIII. János idején az egész egyházat egyfajta lelkesült hangulat jellemezte. Természetesen a hatvanas években az egész világ hangulata is más volt. Édesapám egyszer azt mondta: milyen nagyszerű, hogy XXIII. János pápa, Kennedy elnök és Hruscsov egyszerre vannak hivatalban, mert a legnagyobb bajok így elkerülhetők. Valószínűleg arra gondolt, hogy a kubai rakétaválság idején sikerült megelőzni a katasztrófát.
Már középiskolás voltam, mikor az Ecclesia Kiadónál megjelent a pápa egyik könyve  Egy lélek naplója címmel. Nagy szeretettel olvasgattam. Kispap koromban egy erdélyi papnövendék barátomnak is elküldtem, de ő persze nem kapta meg. A könyvnek valószínűleg két hibája is volt: az egyik, hogy magyarul volt, a másik pedig, hogy szent témáról szólt. János pápát tiszteltük és szerettük: ami keveset hallhattunk a beszédeiből vagy a személyes megnyilatkozásaiból, az nem közvetlen tapasztalat volt, inkább közmondásszerűen terjedt köztünk. Ennek ellenére elgondolkodtató mai szemmel olvasni a Vigília II. Vatikáni Zsinat alatt közzétett beszámolóit. Azok az intelligens világi katolikusok, akik ezeket a beszámolókat írták, pontosan tudták, hogy miről van szó, és pontosan értették a zsinati események lényegét, járatosak voltak az egyház fogalomrendszerében, a teológiai kérdésekben, hiszen a maguk idejében nagyon magas szintű kultúrát szereztek. Ezeknek az értékes beszámolóknak a nyomán alakult ki itthon a II. Vatikáni Zsinat és XXIII. János pápa tisztelete és szeretete, akit „jó pápaként” és a zsinat kezdeményezőjeként tartunk számon.

Ahogy Bíboros úr is utalt rá, XXIII. János pápát ezzel a két jelzővel szokták emlegetni: a jó pápa és a zsinat pápája. Számos területen indította el a megújulást…
– Pápasága kezdetén egy lélegzettel meghirdette az egyetemes zsinatot, az Egyházi Törvénykönyv reformját és a római egyházmegyei zsinatot, amely még egyáltalán nem mutatta a későbbi nagy újítások jeleit. Ő ugyanis az egyházi latinitás fontosságát nagyon hangsúlyozta. Érdekes visszanézni a korabeli filmfelvételeket: külsőségek szempontjából egy rendkívül régi vágású emberrel találkozunk, aki azonban nagyon szeretetteljes, nagyon spontán. Érdekes visszahallgatni azt a beszédét, amelyben bejelenti a zsinat összehívását. A Szent Péter téren lévő tömegnek mondott esti beszéd úgy ér véget, hogy a pápa azt mondja: és most menjetek haza és cirógassátok meg a gyerekeiteket, mert valami nagyszerű dolog kezdődik. Mindezt ráadásul nagyon ízes dialektusban, erőteljes tájszólásban mondta. XXIII. János egész alakjában volt valami nagyon népies – olyan ízesen népi vonás, amely ma már nagyon ritka, hiszen a tömegtájékoztatás nagyon egyformára csiszolta a beszédet és a kifejezési formákat.

Tartogat-e meglepetéseket ma XXIII. János pápa személyének és tevékenységének újrafelfedezése?
– Sok kiadvány jelent meg róla, sok mindent megtudtunk a háború alatti szerepéről, de legújabban is merülnek fel olyan dolgok, amelyek korábban nem voltak a köztudatban. Azt tudtuk, hogy törökországi apostoli delegátusként az üldözöttek érdekében is tevékenykedett. Nemrég jelent meg például egy olasz történész által gondozott könyv annak a Verolino érseknek a visszaemlékezéseiből és személyes irataiból, aki a nehéz időkben Angelo Rotta mellett a budapesti nunciatúrán titkárként működött. A kiadvány egyik nagy érdekessége, hogy bemutatja, ahogyan Roncalli mint törökországi apostoli delegátus és Angelo Rotta mint budapesti nuncius együttműködik abban a történetben, amelynek során Roncalli Törökországon keresztül beszerzi az angol hatóságoktól a Palesztinába szóló beutazási engedélyeket, és eljuttatja a budapesti nunciatúrára, ahol ezerszámra kiosztják olyanoknak, akik ki akarnak vándorolni a Szentföldre. Mindez a legnagyobb üldöztetések idején történt. Ilyen módon akár Magyarországgal kapcsolatban is új vonások válnak közismertté a jó János pápáról.

XXIII. János 1959. január 25-én meghirdette a Kánonjogi Kódex revízióját. Egyházjogászként hogyan értékeli az Egyházi Törvénykönyv átdolgozását? Mit jelentett ez akkor?
– A revízió kifejezés szerényen hangzik. Való igaz, hogy az a hosszú, több évtizedes munka, amely az 1983-as egyházi törvénykönyv kihirdetéséhez vezetett, az 1917-es kódexet tekintette alapnak, és jelentős mértékű szövegszerű átalakítással ugyan, de mégiscsak arra támaszkodott. Az ’59-ben meghirdetett program azonban a zsinat nyomán és a zsinat következtében – a szerényen hangzó elnevezés dacára – bizonyos szempontból radikálisabbnak bizonyult, mint az 1917-es kodifikáció. A feladat ugyanis nemcsak az volt, hogy új szerkezetben kapjuk kézbe a joganyagot, hanem egy reális, a II. Vatikáni Zsinat tanításán alapuló átdolgozás is időszerűvé vált. Ezért kellett – ahogyan II. János Pál pápa a kódexet kihirdető apostoli rendelkezésében mondja is – megvárni a zsinat végét ahhoz, hogy a munkák igazán intenzíven elkezdődhessenek, és ezért mondhatta II. János Pál, hogy az Egyházi Törvénykönyv a II. Vatikáni Zsinat utolsó nagy dokumentuma.

Sokat beszélünk a II. Vatikáni Zsinat okmányairól, de nagyon kevesen értjük és éljük meg a bennük foglaltakat. Hogyan látja ezt a Bíboros úr?
– Hogy hányan éljük meg, az is fontos kérdés, de az is, hogy hányan olvassuk el egyáltalán. Nem olyan misztikus dokumentumok ezek, amelyeknek valami különleges jelentése lenne, függetlenül a szövegtől. Meg kell ismerni a szöveget, jól meg kell érteni azt, hogy mi a bennük foglaltak lelkülete, iránya, tartalma, és hogy mit kíván tőlünk. A zsinat dokumentumainak tanulmányozása ma is időszerű, megnyugtató, erőt árasztó, sőt lelkesítő is tud lenni. Ha mindazt, amit a zsinat dokumentum formájában kiadott, valóban életre váltanánk, akkor azt hiszem, hogy sokkal elevenebb és gazdagabb lehetne a közösségeink élete. A II. Vatikánumnak olyan korszakos jelentősége volt – és ahogyan az idő telik egyre inkább érezzük –, mint a Trentói Zsinatnak. Mindkét zsinat a hit fényében, ugyanakkor szellemi téren egy-egy új kor kihívásaira kívánt válaszolni. Sok munkába kerül még, amíg a II. Vatikáni Zsinat nagystílű megújulási programját teljes gazdagságában fel tudjuk használni és életre tudjuk váltani.

Bíboros úr életében meghatározó II. János Pál pápa személye, hiszen 2000. január 6-án Rómában ő szentelte püspökké, majd 2003-ban az érseki palliumot is tőle vette át. Hogyan él a Bíboros úrban II. János Pál pápa képe?
– Lenyűgöző egyéniség volt: olyan ember, aki ha belép egy térre, akkor ezt az ott lévő félmillió ember rögtön megérzi. Olyasvalaki, akinek megjelenését a szinódusi aulában az ott lévő háromszáz ember fizikailag is átélte, és aki a legnagyobb tömegekkel is tudott emberi módon, de a hit által átlényegítetten kommunikálni. Érzelmeket, meggyőződéseket tudott továbbadni, azt érezték benne az emberek, amire a lelkük mélyén mindannyian vágynak: az Istennel való kapcsolatot. Ezért tudott ő a médián keresztül is akkora hatást elérni. Ez nem íróasztalnál megtervezett dolog volt, hanem személyes életszentsége és zsenialitása. Az utolsó éveiben, nagybetegen is képes volt a legalapvetőbb és a legmélyebb dolgokról kommunikálni. Nemcsak a közvetlen környezetével, hanem a tömegekkel is. Ez egészen csodálatra méltó és felejthetetlen jelenség.
Volt figyelme az egyes emberre és a helyi egyházak gondjaira is. Alkalmam nyílt néhányszor beszélni vele, amikor már nagyon nehezen beszélt. És sokszor előre készülvén azt gondoltam, hogy bizonyos problémákat megemlítek neki. De nem kellett megemlíteni: ő hozta szóba.

Hogyan emlékszik vissza magára a püspökszentelésre?
– Vízkereszt a liturgikus szövegek üzenete és hangsúlya szerint annak az ünnepe, hogy Krisztus örömhíre minden embernek, minden nemzetnek, minden kornak szól. A Szent Péter-bazilikában tizenkét új püspököt szentelt II. János Pál pápa, különböző nemzetiségű püspököket, többen voltunk magyarok is – Veres András püspök úr és Kósa Antal (Anton Coşa), aki most chisinaui megyéspüspök. Éreztük azt, hogy küldetésünk az egész világra szól, mint annak idején az apostoloké. Azóta is él bennem, hogy a püspöki feladatkör missziós küldetés, ahogy Jézus az apostolait küldi, hogy – elmenvén a világba – tanítsanak minden népet.

Milyen jelentőséggel bírt a pápa két magyarországi látogatása?
– A látogatások során nem volt központi szerepem. A Szentatya első útja idején Budapesten tanítottam, azokban a napokban beteg is voltam, ennek ellenére nagy örömmel és meghatódottan kísértem végig a szertartásokat. Ez a látogatás a rendszerváltozás beteljesedésének a jelképe is volt.
Felejthetetlen mozzanat volt, hogy II. János Pál pápa elment Esztergomba Mindszenty bíboros sírjához, és ott imádkozott, valamint az is, ahogyan nagy szeretettel találkozott a betegekkel vagy a protestánsokkal. A megnyílás a társadalom felé, a világi kultúra intézményei felé, vagy a szentmiséje az ifjúság számára: ezek mind felejthetetlenek.
Budapesten, az Úri utcában találkozott a püspöki kar tagjaival, és a magyar püspökökhöz intézett ottani beszéde rendkívül fontos volt. Többek között ott szólította fel a püspöki kart arra, hogy tartsanak egyházmegyei zsinatokat. Több év kellett, míg ezek létrejöttek, először 1994-ban Esztergomban, aztán Szegeden, majd országszerte. Közben ő volt az is, aki átalakította az egyházmegyék határait. A II. Vatikáni Zsinat  Christus Dominus kezdetű határozata az egyházmegyei felosztásról fontos és nagyon modern irányelveket fogalmaz meg. A volt szocialista országokban a rendszerváltozás után vált lehetővé, hogy ezeknek az irányelveknek a mentén építsék újjá az egyházmegyei szerkezetet. Magyarországon így lett az Esztergomi Főegyházmegyéből Esztergom–Budapesti Főegyházmegye, három egyházmegyénként egyháztartomány alakult, a latin szertartásban pedig két új egyházmegye született. Fontos volt, hogy központjuk megyeszékhelyre kerüljön, olyan városba, ahol az emberek élnek. Budapesten nem volt rezidens katolikus püspök, ezt II. János Pál pápa nyilvánvalóan korszerűtlennek érezte, és a Hungarorum Gens kezdetű bullájában, amelyben az egyházmegyei határmódosítások voltak, nagyon határozottan kitért arra, hogy lelkipásztori egységbe kell foglalni a magyar fővárost.
A második pápalátogatástól 1996-ban mindenki azt remélte, hogy Pannonhalmán nagy találkozó lesz a moszkvai pátriárkával, amelyre végül nem került sor. Jómagam a győri szentmisén vettem részt, ahol a Szentatya megint nagyszerűen rögtönzött. Együtt misézett olyan papokkal, akik a legtöbb időt töltötték börtönben a kommunizmus alatt, például Lénárd Ödön atyával. Másrészt nagy szél volt, olyannyira, hogy félni kellett, hogy mindent magával ragad. És ő erre mosolyogva azt mondta, érezni lehet, hogy a Szentlélek működik…

II. János Pál pápát úgy is szokták emlegetni, mint az ifjúság pápáját, de talán ugyanennyire a családok pápája is volt, hiszen egyik fontos enciklikája a Familiaris consortio. Azt idei évben családszinódusra készül az egyház. Mi az a legfontosabb – akár máig is ható – tanítás, amelyet maga II. János Pál pápa megfogalmaz ebben az enciklikájában?
– II. János Pál gondolkodása a családokról nagyon egyházközpontú volt: családegyházról beszélt, és azt mondta, hogy a család egy olyan közösség, amelyben az egyház él. A Familiaris Consortio szerint nemcsak a társadalomnak, hanem az egyháznak is alapvető sejtje a család. Fölméri a házasság, a szerelem, a család mint a legelemibb emberi közösség legmélyebb dimenzióit. II. János Pál pápa erőteljes filozófiai gondolkodó volt, antropológiai mélységeket tartalmaz a tanítása. Ebben az összefüggésben kell látni a családról szóló tanítását is. Abból a kérdésből kiindulva, hogy kicsoda az ember, tisztán megfogalmazza, hogy az egyház útja az ember útja, sőt az egyház útja maga az ember. Ez a súlyos kijelentés azt is jelenti, hogy a Teremtő akaratából családból kifejlődő, családra rendelt, családra hivatott lény az ember.

Maga a szentté avatás az életszentségen túl arra is ráirányítja figyelmünket, hogy életünk célja az üdvösség. II. János Pál pápa ezt úgy fogalmazza meg, hogy ne féljünk szentnek lenni. Mit jelent ez 2014-ben egy olyan világban, amikor akár a keresztények, akár a nem hívők körül minden mozgásban van, életünkben kevés a biztos kapaszkodó?
– Jó lenne, ha legalább az apostoli hitvallást, vagyis a rövid Hiszekegyet minden hittant tanuló fiatal és minden hívő tudná. Mi hisszük a test feltámadását és az örök életet, a személyes örök életet. Ez persze misztérium, nyilván nem tudjuk pontosan, természettudományos pontossággal leírni, hogy miként képzeljük el ezt. Isten örökkévalósága fantasztikus dolog, de nem irreális. Ha mi ezzel az Örökkévalóval személyesen kapcsolatba tudunk kerülni – ő erre hív bennünket –, onnantól kezdve nincs lehetetlen. Akkor elfogadhatjuk az örömhírt, amely tőle jön, és ráépíthetjük az életünket, mert a vele való kapcsolat minden másnál fontosabb. Az életszentségre való hivatás nem valami plusz dolog, nem kiváltság, nem dísze a keresztény világnézetnek, hanem alapja. Nem véletlen, hogy hitünk titka maga Krisztus halála és föltámadása, és ebben az az örömhír, hogy mindez bizonyítéka annak, hogy az Úr bennünket is örök boldogságra hív.

Fotó: Thaler Tamás
Interút készítette: Kuzmányi István
Forrás: Magyar Kurír

XXIII. János és II. János Pál közelgő szentté avatása kapcsán beszélgettünk Kerényi Lajos piarista szerzetessel, aki ugyanúgy ismerője a haldoklók lelki küzdelmeinek, mint a fiatalok útkereső vívódásainak.

Milyen emlékeket őriz a két szentté avatandó pápáról?

 – Mindketten a legnagyobb értékek hordozói voltak, ez megjelent a gondolkodásukban és az életükben is. Szeretet, jóság, távlatlátás – mindig nagy távlatban tudtak gondolkozni, mindig felül tudtak emelkedni önmagukon. Olyan értékrendet képviseltek, amely nagyon-nagyon fontos mindannyiunk számára. Ez tette őket különlegessé. Az én leginkább szeretett pápám egyébként XXIII. János. Amikor megjelent, nagy erő sugárzott belőle felém. Jött, kinyitotta az ablakot, majd ugyanezt folytatta II. János Pál is. Amikor megválasztották XXIII. Jánost, igazi örömujjongás fogott el engem. Nagyon aranyos ember volt, kedves anekdoták maradtak meg róla. Sokan félretették gondolatban, pedig nagyon komolyan látta a jövőt, reformálni akart. Az egyházban mindig van mit reformálni, mindig előre kell lépnünk, a végtelen felé haladnunk. Volt Franciaországban is, aztán áthelyezték Bulgáriába, majd a Szentlélek úgy adta, hogy velencei pátriárka lett. Pápaként leszállt a hordszékről – inkább a kordon mentén, az emberekhez közel haladt végig. Egy ilyen alkalommal két fiatal lánytól pár lépésre volt, amikor egyikük azt mondta a másiknak: de csúnya. Egyébként tényleg nem volt kifejezetten szép ember, mégis különös szépséget árasztott magából. Mikor aztán odaért melléjük a pápa, derűsen megjegyezte: hát, bizony, kislányok, engem nem a szépségversenyen, hanem a konklávén választottak meg. Erre azok teljesen elpirultak. Sok ilyen kedves történet maradt meg róla. Odafigyelt az emberekre, megértette őket.

Hitünk szerint a szentek a mennyben vannak, mi magunk is oda készülünk. Hogyan képzeljük el a mennyországot?

 – Olyan értékek adódnak ott, amelyek a Jóistent is jellemzik. Mert ki az Isten? Ő a szeretet, a szép, a jó, a végtelen. A mennyország egy csodálatos, végtelen szépség. Erre teremetett bennünket az Úr. Egyszer, kórházi beteglátogatás alkalmával egy kilencven éves néninek fogtam a kezét, de jeleztem, nekem most mennem kell. Erre ő mondja: ne menjen még, Lajos atya! Mondom neki, mennem kell, sokan várnak még. Mire azt válaszolja: ne menjen, mert engem senki sem szeret! Erre nem mondhatom neki, hogy de hát eddig, kilencven évig szerették. Ez a példa is azt mutatja, hogy hitelesítve vagyunk a végtelenre. Nagyon fontos, hogy alkalmassá váljunk a mennyre. Ezt nevezzük tisztítótűznek. Az Úr már itt, a földi életünkben gondoskodik róla, hogy elkezdjünk megtisztulni, hiszen a szenvedés valójában egyféle katarzis. Amikor a pénzből hiába van akármennyi, már nem érdekes, a gyönyör, hírnév nem számít, enni, inni már alig tud az ember, akkor alkalmassá válik arra, hogy nyitott legyen a természetfelettire. Ezért fontos, hogy ott legyünk a betegek mellett, és próbáljuk őket ilyen irányban nyitottá tenni.

Ön nagyon sok idős mellett ott állt, amikor elindultak a halálon át a menny felé. Mit mond, mit tesz ilyenkor? 

 – Azt szoktam mondani ilyenkor, hogy én vagyok a lelki orvos, és Jézus üdvözli őt. Kérje tőle, hogy legyen irgalmas és bocsássa meg a bűneit. Ha már nem tud másként reagálni a beteg, csak egy könnycsepp jelenik meg az arcában, vagy egy pici bólintás, vagy valami aranyos mosoly varázsolódik az arcára, az már elég. Akkor már olyan átalakulások mentek végbe benne, hogy Jézus megszólítását elfogadta. A Szentírásban benne van, hogy hinni kell Isten létében és hogy Ő Megváltó. Végső esetekben ez bőven elég. Nem látok meghalni embereket Isten nélkül. Még azoknak is feladom a betegek szentségét, akik nem reagálnak, mert meg vagyok győződve arról, hogy a hallás nagyon sokáig működik. Volt egy ezzel kapcsolatos érdekes esetem. Nagyon sok intenzív osztályt látogatok, és egyszer éppen beléptem egy szobába, ahol tíz ágy van, a nővér máris mondja, hogy Lajos atya, most ne menjen sehova, amíg ahhoz a beteghez nem megy, mert ő pár perc múlva meghal. Odamentem. Egy maszk volt az orra és a szája előtt, halvány fehér volt, alig lélegzett. Elmondtam neki az előbbieket. Közben egy műszer mutatta valamiféle egészségügyi paraméterek összegzését, s látszott, hogy az előbb még ötven volt, aztán negyven, most már csak harminc. Mikor elmondtam, hogy Jézus üdvözli őt, semmi jelt nem adott. Feladtam neki a szent kenetet, a nővér odakiáltott a nővértársának: gyere, nézd csak, az előbb csak harmincöt volt, most már negyvenöt! Tehát az a paraméterjelző jelezte, hogy ott, belül van még valami tevékenység, valami megmozdult, valami kis életáram átsuhant. Nagyon nagy élmény volt ez számomra.

Sok fiatallal is találkozik – ifjúsági találkozókon százával, ezrével figyelnek Önre. Ők hisznek-e a mennyben, akarnak-e szentek lenni?

 – Mindenkiben benne van az isteni jegy, hiszen Ő teremtett minket, a maga képére, hasonlatosságára. Reményik Sándor úgy fogalmaz: „egy istenarc van eltemetve bennem”. Ám ezt a szennyár elözönli. Mondja is aztán a költő, hogy hozzatok csákányt, kapát, ásót, segítsetek, hogy a szennyárat eltakarítsuk, és az istenarcnak legyen újra reneszánsza. Azt látom, hogy a természetfeletti valamilyen módon mindenkit izgat. Van, aki dühös, amikor megjelenik a lelki orvos, van, aki rögtön kérdez, vagy legalább a fejét felkapja és odanéz. Ahol valami természetfeletti sejtés adódik, egy jelenés vagy hasonló, akkor odaözönlenek az emberek, mert annyira érdekel bennünket a jövő. Mert a jövőkép egy végtelen kép. Ez a kép bennünk él, talán névtelenül, de érzékeljük. Az érzékelést viszont eltompítják evilág rosszul értelmezett értékei és az immanens világnézetek. Magyarországon különösen nagy a veszély, hiszen immanens világnézet arat, közel hatvan éve. Evilág keretein belül akarnak választ adni a lét nagy kérdéseire, hogy honnan hová, miért a bűn, miért a szenvedés, miért a halál, van-e örök élet, egyáltalán van-e Isten, van-e kiút, van-e megváltás. A szegény fiatalok pedig mindebből nem kapnak megváltást. Az immanens világnézetek kirabolják az emberekből az Istent, Jézust, a hitet, a tízparancsolatot. Borzasztóan szabadjára engedik az egyént. Pál apostol így mondta: kettős törvényt látok a tagjaimban – látom a jót, mégis a rosszat teszem. Ó, én szerencsétlen, ki szabadít meg a bűn testétől? Neki is voltak kísértései, s a test ösztöne annyira zavarta, hogy háromszor kérte az Úrtól, hogy vegye el. De az Úr azt mondta: Pál, elég neked az én kegyelmem. Nem vette el a kísértést, hanem kegyelmet adott. Tehát Isten segít, de nekünk kell tudni élni a kegyelemmel.

Fotó: Fazekas Flóra
Készítette: Gégény István
Forrás: Magyar Kurír

Kedves Piarista Barátaim!

Húsvéthétfőn este a HÍR TV "Magyarország élőben" című műsorában (20:30 órai kezdettel) kedves ismerősöm, jó barátnőm Szabó Anett vendége lesz Kerényi Lajos piarista atya. Ajánlom szíves figyelmetekbe, nagyon szép, kerek interjú lett.
Lajos atya szokása szerint beszél a kommunizmus "ártalmairól", amelyek megedzették, idézi Reményik Sándor és Ady Endre gyönyörű verseit, és igen szép gondolatokat fogalmaz meg a saját életével és a húsvét misztériumával kapcsolatban is.
Krisztus feltámadott, alleluja!

Ha lemaradnátok, az interjú az alábbi linken kereshető:
http://mno.hu/magyarorszageloben

illetve az alábbi linken megtekinthető:
http://mno.hu/?block=mno_video_popup&param=media_id=97378

Barátsággal

Mikecz Tamás

​János a Mester nagy szivén pihen,
E tiszta sziven, e csöndes sziven
pihen, de lelke a holnapra gondol,
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!
Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog, és árvább, mint az árva,
Júdás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!
Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg,
S megszegi az utolsó kenyeret!

Ágyam fölött, a feszület fölött
Karácsonytól egész Nagypéntekig
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
(Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!)
Hű zöldje végül mégis elkopott
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.
Éreztem: nálam tovább nem marad
Nem bírja lelki szárazságomat,
S egy durvább illetésre szertehull.
De nem ily halált szántam én neki.
A kemencében énekelt a tűz,
Zsoltároztak a lángok lelkei.
A száraz ágat helyéről levettem,
Vigyázva, ahogy halottat viszünk, –
S a tüzes kemencébe bevetettem.
Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.
Erdők nagyságos tömjén-illata
Elborította rögtön a szobát.
A száraz ágból kiröppent a lélek,
Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek,
És hittem én is: hátha mégis élek…
Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
Barkáját kedves kéz által nekem,
Hogy a szent főnek új dísze legyen.
Az ólomszínű éji ég alatt
Langyos, ébresztő áramlat haladt,
És gyermekkorom ölén, a hegyen
Rügyet bontott a borostyánbokor.
Kolozsvár, 1929 március 30.

HÚSVÉT ELŐTT... nehéz, szomorú léptek.
Húsvét előtt... zokogó, bús miértek.
Húsvét előtt... ajtók, kemények, zártak.
Húsvét előtt... arcok, fakóra váltak.
Húsvét előtt... szívek, üres-szegények.
Húsvét előtt... kihamvadott remények.
Húsvét előtt... egy nagy ,,Minden hiába!"
Bús eltemetkezés az éjszakába.
De húsvét lett! Feltámadott a Mester!
HÚSVÉT UTÁN... el a gyásszal, könnyekkel!
Húsvét után... futni a hírrel frissen!
Húsvét után... már nem kérdezni mit sem!
Húsvét után... új cél és új sietség!
Jézus él! Nincs út, mely messze esnék!
Húsvét után... erő, diadal, élet!
Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet,
Akik még mindig húsvét előtt élnek.

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

A halott Jézus a kereszten: iszonyatos erejű tény. Iszonyatos erejű látszat. Szeretet, Igazság, Isten napfogyatkozása. Mégis kell szemlélnünk, ahogyan van, mivel – szemben a paradicsombélivel – e halott fa halott gyümölcse: a mi igazi élő fánk élő gyümölcse (S. Weil). Ezentúl erről a fáról kell szednünk, egyedül ennek a fának gyümölcsével lehet jóllaknunk.
Itt, a kereszt alatt ne gondoljunk előre, a föltámadásra, inkább visszafelé, az Utolsó vacsorára, Jézus kiontott vérére és megtöretett testére: íme, a mi valódi ételünk, íme, a mi valódi italunk.
Ahogy egykor az isteni jászlat pásztorok és királyok vették körül, a kereszt alatt az örök éhség és emberi szomjúság áll.
A kihűlt és elnehezült testet végül is levették a keresztről, és anyja ölébe helyezték. Méhének gyümölcse fekszik most holtan az anyaölben. A Tékozló Fiú még élve hazatalálhatott, de nem ő, a Szerelmetes Fiú, ki életét adta mindannyiunkért. Igaz, az ő „sorsa” már elvégeztetett, de nem Máriáé. Neki a „túlélők” fájdalma jutott, az a fajta fájdalom, amitől az emberi képzelet talán leginkább fél, riadva hátrál; meg se mer közelíteni. Áldott a te méhednek gyümölcse” – hirdette egykor az angyal, s Máriának most kell igazán elfogadnia ezt a mondatot.