2014. január 12. - VI. évfolyam 01. szám

 

Emlékek könyve a Kalazancius Kórus és a Sík Sándor Kamarakórus alapításának 65. évfordulójára

"Cantare amantis est!" EMLÉKEK KÖNYVE - Készült a Kalazancius Kórus (1948-1983) és a Sík Sándor Kamarakórus (1983-2011) alapításának 65. évfordulójára

Borián Tibor SchP "EMLÉKEK KÖNYVE" címen a Kalazancius Kórus (1948-1983) és a Sík Sándor Kamarakórus (1983-2011) 65 éves történetét mondja el a kórus valamennyi volt és jelenlegi tagjának és az utókornak – a megszerzett források felhasználásával. A könyv megjelenése alkalmából a Rend és a Diákszövetség emléklapot adományozott a szerzőnek a következő indokolással: „Kiemelkedő és meghatározó szerepe volt a magyar egyházzenei kórus-kultúra terjesztésében, a Kamarakórus határainkon túli megismertetésében, a piarista hagyományok követésében és a Piarista Diákszövetség hírnevének növelésében.”
„Ez az emlékkönyvnek szánt írás egy amatőr egyházi énekes közösség évtizedeiről ad hírt az utókornak. Több évtizedes fennállása, működése egy sajátos történelmi helyzetre utal. A XX. század második felének egyházi, társadalmi és kulturális körülményeit tárja elénk. A különböző évfordulók megemlékezései felidézik a kórus keletkezésének hátterét, a piarista értékek szolgálatának gazdagságát, a kor adottságait az egyház liturgikus, művészeti és társadalmi keretei között.
Több szempontból is egészen sajátos a kórus 63 éves szolgálata: 
Vezetői nem hivatásos zenészek, hanem a szó eredeti értelmében szívvel-lélekkel amatőrök: piarista szerzetes tanárok, az ifjúság nevelői, a pietas elkötelezettjei. Szolgálni kívánják a diákok és hozzátartozóik szellemi-lelki műveltségének gazdagodását. 
Tagjai volt tanítványok, szüleik, rokonaik, valamint a piarista lelkiséghez közel álló személyek. Nem felsőfokon képzett zenészek, hanem olyanok, akik értik és szeretik a jó zenét, és a közösség érdekében szívesen hoznak áldozatot, megosztják egymás örömeit és bánatait az együttlét során. Családias légkört tudnak kialakítani, amikor lelki – vallásos közösséget alkotnak.
A kórus zenei színvonala általában megfelel egy lelkes amatőr kórusénak, azzal a többlettel, hogy a szövegeket megértve, mélyen átélve, igen nagy hitelességgel szólaltatják meg az egyházi muzsika műveit. A kórus átlagos létszámának (30-40 fő) és a kórustagok zenei adottságának megfelelő egyházi és világi műveket adnak elő a gregoriántól, a reneszánsz muzsikától kezdve a különböző zenei korszakok alkotásaiból a 20. századi szerzők kompozícióikig.” 
A szerző ezzel kezdi a kórus történetét. Már az előszóban tudatosítja, hogy amit az olvasó a kezében tart, az nem egy szokványos történet, nem hétköznapi körülmények között zajlott események leírása.

Borián atya 55 éve piarista szerzetes-tanár, aki e hosszú évek alatt százakat, ezreket tanított, generációk nőttek fel keze alatt, számtalan diákja tanult tőle magyar nyelvet, történelmet, éneket és emberséget. Több kiadvány szerzője, társszerzője, szerkesztője, lektora.
A szerző tapintattal, dr. Maklári Lajos kórusalapító karnagy szavaival ismerteti a hazánkat a háború után ért tragikus eseményeket, melyek a Piarista Rendet és ezen belül a kórus életét végzetesen érintették, és melyek következtében a kórus évekig nem működhetett. Mély tisztelettel ír a kórusalapító rendtársairól. A kötet tartalmazza mindazt az ismeretanyagot is, amely az alapító karnagy írásos hagyatékából fellelhető.
A tízéves jubileumról névtelenül írott beszámolóban a következő mondat különösen megragadó: „Nem önmagunkat akarjuk ünnepelni, hanem emlékezni a megtett útra azok számára, akik később csatlakoztak hozzánk, mesélni az indulásról, a múltról.” Végül így zárja a jubileumi megemlékezést: „Beszámolóm végén most a névtelen magyar piarista áll a Kalazancius Kórus elé és köszöni meg a Rend nevében, hogy 1948-58 nehéz 10 évében velünk voltak, hogy volt hozzá szívük és nem utolsó sorban bátorságuk teleénekelni éjszakánkat, széppé tenni istentiszteleteinket. Köszönjük… köszönjük… köszönjük jóságukat…” − és ezek a beszámolók az Emlékek könyvének megírásával talán még be sem fejeződtek.
A műben méltó teret kap Kalazancius, a kórus névadója; Sík Sándor tartományfőnök, a kórus alapítója; Maklári Lajos kórusalapító karnagy; Zámbó István volt piarista diák, volt kórustag és vendégkarnagy áldásos tevékenysége; a jubileumi évek eseményei; a Maklári Lajos kérésére írt − vagy neki dedikált – kórusművek; Mathia Károly rendtárs „házi zeneszer-ző” laudációja; a 20. század búcsúztatása; a generális atya jubileumi köszöntő levele, továbbá sok neves személyiségnek a kórusról alkotott véleménye; a kórustagok visszaemlékezései, valamint a kórus és a karnagy kitüntetései.
Borián Tibor karnagy felsorolja azokat az országokat, helységeket és helyszíneket, ahol a kórus meghívásra szerepelt, és azokat a műveket, melyeket előadtak, de nem feledkezik el arról sem, hogy a látottakról beszámoljon.
Az évenként rendszeressé vált kirándulásokat naplószerűen idézi fel. Sajátos, hogy azok a kórustagok, akik tehették, rendszeresen meghívták a kórust lakásukba vagy hétvégi házukba. A vidéki hétvégi házakban töltött többnapos tartózkodás alatt a templomi éneklés sem maradt el.
A szerző a valamikor volt összes kórustagot megtiszteli azzal, hogy megemlíti nevüket, − a házaspárokét külön is. Lehetőséget kínál mindnyájuknak, hogy emlékeiket és véleményüket a készülő könyvben közzétegyék. Az így összeállított kötet tartalmát a szerző saját naplójából egészíti ki. Ezen túlmenően dőlt betűkkel emeli ki világhíres zeneszerzők, kórusvezetők, operaénekesek, elismert színművészek, neves egyházi személyiségek, újságírók és egyéb médiaszakemberek a kórusról, annak művészi színvonaláról, egy-egy kiemelkedően sikerült fellépéséről neki írott elismerő szavait, a sajtóvéleményeknek pedig külön fejezetet szentel. Nehéz nem észrevenni, hogy a piarista sajtó nem sok teret adott a 65 év alatt határokon túl elismertté vált Sík Sándor Kamarakórusnak.
Tartalmazza a könyv a házon belüli, valamint a házon kívüli hazai és külföldi fellépéseket is, Nagykárolytól Rómáig. A leírásból kiderül, hogy mikor, hol szerepelt a kórus, melyik szerző, melyik művét adták elő. Megtudjuk, hogy a számtalan énekpróba, hazai és külföldi utazás és fellépés alatt a kórus a karnagy-szerző vezetésével igazi közösségé kovácsolódott. Értékes és többnyire ma is működő, családias és baráti kapcsolatok alakultak ki a kórustagok, a tagok, a karnagy és az alkarnagyok között is.

A könyv felépítése alkalmazkodik a nem mindennapi témához és tartalomhoz. A művet a szerző négy fő fejezetre bontja, a történetet a fellépések helyszínén készült képekkel gazdagítja. Az írásmű hatalmas időszakot ölel fel; stílusa végig könnyed, olykor finom humorral fűszerezve. Szerkezete és felépítése olvasmányossá teszi, formája, tipográfiája és külleme pedig jól megválasztott, vonzó. A történet érdekfeszítő, a tagoknak szívmelengető, a kívülállóknak ámulatot keltő.

Az egymondatos UTÓSZÓ frappáns, tömör, a kórus profiljához illő, találó. Az is jól jellemzi a szerzőt, ahogy a címlapon olvasható latin mondást (Cantare amantis est!) lefordítja, sőt saját szavaival érthetőbbé teszi: „Csak az tud énekelni, akinek a szívében szeretet van”.

Az EMLÉKEK KÖNYVE olvasásra ajánlható mindazoknak, akiknek a kórussal közvetlen kapcsolatuk volt, és akiket egy amatőr kórus 65 éves értékes fennállása során megtartott fellépései, az énekelt művek, az ezzel járó utazások, élmények, sikerek és elismerések leírása érdekel. Ajánlható végül a mű mindazoknak, akikben felmerül a gondolat, hogy vajon miért vállalják a kórus tagjai önként ezt a rendkívül nehéz, sok szabadidőt igénylő, de szívet-lelket gyönyörködtető, örömteli és hivatásszerű feladatot.

Budapest, 2013. november 22.

Borza György senior
piarista öregdiák


"Antall József öröksége ma is ható erő" - Orbán Viktor miniszterelnök beszéde az Antall József miniszterelnök halálának 20. évfordulója tiszteletére rendezett emlékkonferencián 2013. december 13-án Budapesten

Kedves Klára Asszony! Tisztelt Dalma Asszony! Áder János és Schmitt Pál köztársasági Elnök Urak! Tisztelt Miniszterelnök Urak! Kedves Emlékezők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Külön is köszöntöm Szabad Györgyöt, aki nélkül a mi nemzedékünk számára Antall József politikai életműve nem lenne értelmezhető. Az, hogy őt külön köszöntöm, nem feltétlenül jelenti, hogy itt van, tisztelt Hölgyeim és Uraim.

Tisztelt Emlékezők!

A legnehezebb dolog a helyes hangütés eltalálása. Nehéz dolog eldönteni, hogy afféle gyászemlékezésen vagy inkább egy sikeres államférfi életművének méltatásán vagyunk-e most itt, ezen a mai napon. Antall József halálának huszadik évfordulóján már nemcsak az emlékezetünkben élő emberről és államférfiról beszélhetünk, hanem arról a két évtizedes korszakról is, amely az ő hivatalba lépésével kezdődött el, és az új Alaptörvény elfogadásával zárult le. Ma már rendelkezésünkre áll egy olyan történeti távlat, amely tükrében jól kivehetőek az 1990-es rendszerváltoztatás legjelentősebb mozzanatai és tanulságai. Az Antall József által vezetett magyar jobboldal rendkívül nehéz kihívással szembesült 1990-ben. A választók azzal a történelmi feladattal bízták meg, hogy vezesse át Magyarországot a puha diktatúrából a demokráciába, a KGST-ből a piacgazdaságba, a Varsói Szerződésből a NATO-ba. Az ország korábbi vezetői addigra már kisöpörték az államkincstárt, és csak az adósleveleket hagyták hátra. A magyar nép jelentős része pedig úgy képzelte el az átmenetet, mintha csak átautóznánk Ausztriába megvásárolni egy hűtőgépet. És voltak, akik számára akkor szinte a meglepetés erejével hatott, hogy a határainkon kívül is élnek magyarok, akikért mi személyes felelősséggel tartozunk. Mindent újra kellett gondolni és újra kellett alkotni: a szuverenitás helyreállításától kezdve a szomszédságpolitikán át a szociálpolitikáig, a kultúráig, az oktatásig, az önkormányzatiságig, a belső rend fönntartásáig és az ország védelméig. Visszatekintve ki lehet mondani, hogy a magyar parlamenti demokrácia intézményei Antall József áldozatos munkájának köszönhetően szilárdultak meg. Megörököltünk egy szerkezetileg teljesen életképtelen gazdaságot. A kommunizmus annak idején korszerű épületeket, működőképes gyárakat és gazdaságokat tulajdonított el, hogy 1990-re már csak ezek romjait szolgáltassa vissza a régi és az új tulajdonosoknak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Antall Józsefnek jutott az a feladat, hogy felébressze ezt az országot, a mi hazánkat a Kádár-korszak kábulatából. Olyanok is voltak, akik az ébredés után szerettek volna inkább ismét álomba szenderülni. Az adósságra épített és a jólétinek titulált rendszert nem volt elég a tárgyalóasztal mellett legyőzni. A rendszerváltoztatásnak a közgondolkodásban is meg kellett történnie. A mindennapos gondokat – jól emlékszünk még erre –, mint amilyen egy benzináremelés a magyar társadalom megrázkódtatásként élte át. Még olyan történelmi események, mint például a Varsói Szerződésből vagy a KGST-ből történő kilépés, vagy az visegrádi együttműködés kezdeményezése valahogy távoli, és ezért kevéssé fontos ügyeknek tűntek sok ember számára. A legvidámabb barakk kádári Magyarországa valójában egy tízmilliós átnevelő tábor volt, ahol az embereket leszoktatták a politikáról, leszoktatták a nagy tervekről, miközben arra tanították őket, hogy legjobb nem kilógni a sorból, a szürkeségből ugyanis még sosem volt baj. Kiderült, negyven év kommunizmus kevés volt ahhoz, hogy az emberek elfelejtsék, ami ezt megelőzően történt, de túl sok volt, hogy ott folytassák, ahol akkor abbahagyták, illetve abbahagyatták velük. Negyven év után a magyarok egy különös fénytörésben, torzítva látták a Horthy-rendszerben, a II. világháborúban és 1956-ban betöltött szerepüket. Ebbe a fénytörésbe helyezték Antall József híres kijelentését, miszerint lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Miközben itthon és a határon túl honfitársaink joggal érezhették, hogy a nemzetről való gondolkodásban végre bekövetkezett a régóta várt fordulat, emlékezetes marad az az össztűz is, amely személy szerint a miniszterelnökre és az egész országra zúdult. Szavait pillanatok alatt a konfliktusok kiélezésében érdekelt külső erők kiforgatták, s úgy állították be őt, mint revánsvágyó, területi revíziót akaró, szélsőjobboldali politikust.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Antall József és az általa vezetett kormány egy olyan szituációba került, ahol úgy tűnt, rövid távon veszítenie kellett az akkori jobboldalnak, hogy hosszú távon az egész nemzet nyerhessen. Higgyék el nekem, ez minden politikus rémálma. Antall József éppen ezt emlegette úgy, hogy ő egy kamikaze kormányt vezet. Mégis, a közép-európai régió akkori álmai közül az Antall József, majd Boross Péter által vezetett kormány volt az egyetlen, amely megbízatásának négy évét ki tudta tölteni. Magam úgy értelmezem, hogy a II. világháborút követően Magyarországon létrejött egy sokra hivatott, de a nagyhatalmi érdekek miatt csak kérészéletűnek bizonyult demokrácia, amelynek értékrendszerét Antall József úgy zárta magába, és úgy tartott ki mellette évtizedeken keresztül, ahogy egy őssejt őrzi meg az emberi szervezet számára az újrakezdés és az öngyógyítás képességét. A Gondviselésnek köszönhető, hogy ez az őssejt visszakerülhetett a magyar politikába, hogy elősegítse a magyar nép és a magyar nemzet gyógyulását.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Antall József öröksége ma is ható erő. Ma már politikai szerepének itthoni értékelése felzárkózott ahhoz, ahogy kortársai külföldön látták őt. Azok az országok, amelyeknek vezetői – az ő szavaival élve – úgy ültek a NATO és az európai közösség előszobájában, mint a fogorvosi rendelő várójában, ma már az Európai Unió meghatározó államai lettek. Mindez pedig azért is lehetséges, mert annak idején egy orvos-történész képes volt Közép-Európában felismerni azt a közös értékrendszert, ami az itt élő népeket egybefűzi.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Végezetül, ha az őt ma méltató, de életében gúnyoló és engesztelhetetlenül lejáratni igyekvő szocialista és liberális politikus társainkat hallgatom, azt a megállapítást kell tennem, hogy csak a halott jobboldali lehet jó jobboldali. Látható, számunkra is van még remény.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Orbán Viktor

Megjelent: miniszterelnok.hu
Forrás: http://www.antalljozsef.hu/2013__december__20_ 


Marinovich Endre beszéde az Antall József miniszterelnök halálának 20. évfordulója tiszteletére rendezett emlékkonferencián 2013. december 13-án Budapesten

Hármas minőségben szeretnék megszólalni: egyfelől a tizenéves diák szemszögéből, aki a múlt század ötvenes éveiben Antall József történelem tanár úr tanítványa volt, másfelől Antall József miniszterelnök munkatársaként, harmadrészt pedig annak a szervezetnek a nevében, amely feladatának tartja  az  Antall József személyéhez kötődő szellemiség fenntartását és gondozását.

Három megközelítés – három korszak. Engedjék meg, hogy - talán kissé szokatlan módon -  az egyes korszakokat egyfajta színképelemzéssel jellemezzem.
A korai ötvenes évek legjellemzőbb színe a szürke. Kopott épületek, rosszul öltözött emberek, unott jelszavak. Ez a szürke tónus uralkodott abban a budapesti gimnáziumban is, ahol 1955-ben a II.a osztály új történelemtanárt kapott. Addigi tanárainkról elmondható volt, hogy nagy tudású, de láthatóan megfáradt, öregedő emberek, annak a középosztálynak a képviselői, akiknek gerincét már megroppantotta a történelem. Ebbe a környezetbe robbant be egy energikus huszonhárom éves fiatalember, akinek szellemi és fizikai eleganciája megjelenésének pillanatában felpezsdítette a levegőt. Izgalmas történelemórák következtek, gyakran a kötelező tananyag teljes mellőzésével mégis a lényegre koncentrálva. Az új tanár hamarosan mindannyiunk példaképévé vált még azelőtt, hogy 1956. októberének csodálatos napjaiban az iskola Forradalmi Bizottságának elnökévé választották.
Emlékezetes maradt eltávolítása is az iskolából. 1957. március 15 táján néhány napra eltűnt, a folyosói pletykák szerint a megtorló hatalom sok veszélyesnek tartott emberrel együtt őt is „begyűjtötte”. Amikor a következő történelem órán mégis megjelent úgy adta le a tananyagot, mintha mi sem történt volna, majd a kicsöngetés előtt a táblához lépett és franciául felírta Talleyrand híres mondatát: „A politikában és a szerelemben nincs mindig és nincs soha”. Egyetlen mondattal kommentálta: „tegnap óta ugyanez olvasható a gyűjtőfogház egyik cellájának falán is.” Majd becsukta az osztálykönyvet és elhagyta az osztálytermet. Tanárként soha többet nem találkoztunk vele.
A kilencvenes évek elején sokszínűvé vált a világ: a zöld nyugalmat zaklató kék törekvések, narancsos lobogás, vörös nosztalgia. A színek kavarodása hullámokat korbácsolt és veszélyes vizekre sodorta a fiatal magyar demokrácia törékeny hajóját.
Antall József, amikor a hajó kapitányává választották mindent tudott a navigációról, de a hajózás gyakorlatát nem ismerhette, hiszen évtizedekig a kormánykerék közelébe sem engedték. Matrózai nagy részének rátermettségéről, megbízhatóságáról – vagy éppen ennek ellenkezőjéről -  csak akkor győződhetett meg, amikor a hajó már elhagyta a  kikötőt. Példaképei nagy hajós nemzetek vezetői voltak, tény, hogy az általa kormányzott ország sikeresebb volt a nemzetközi vizeken, mint a hazai partokhoz közeli Scylla és Caribdis sziklái között.
Csak a tényeket figyelembe véve: Antall József válságos helyzetben vette át az ország vezetését. Kormányának megalakulásakor még létezett a Varsói Szerződés és a KGST, mintegy 50 ezer szovjet katona tartózkodott Magyarországon. Valutatartalék nem volt, az egy főre jutó adósságállomány a legnagyobbra rúgott Európában, az infláció 30 százalékos. A lakosság egyharmada a hivatalos létminimum alatt élt, a tömeges munkanélküliség réme fenyegetett.
Mindezek ellenére csodákat vártak el a miniszterelnöktől és kormányától, ami értelemszerűen nem következhetett be, de az ország – az összes akadályozó tényező ellenére – működőképes maradt.
Hogyan alakult Antall és tágabban értelmezett munkatársainak viszonya? A hazai közjog legnemesebb hagyományaira támaszkodva tette világossá, hogy az állam irányításában el kell választani egymástól a politikai és a közigazgatási szférát. Igényes volt a munkában, megkérdőjelezhetetlen a magyar nemzet iránti elkötelezettségében.
Emberi vonásait sorra keresik a visszaemlékezők. Sok mindenről esik szó, de arról a mélységes empátiáról alig, ahogyan munkatársainak egyéni gondjait kezelte. Tudta, hogy nem gép az ember, de azt is érzékeltette, hogy a magánélet problémái nem veszélyeztethetik a munka minőségét.
Mai közéletünket nehéz lenne színekkel meghatározni. Manapság lényegesen erősebbek a kontúrok, a körvonalak, mint az egyes árnyalatok. Erős dominanciájú a nemzeti értékrendű, hagyományokat tisztelő és követő irány, de bőven vannak olyanok is, akik tagadva mindezt az ellentétes oldalon állnak. Pontosan úgy, ahogyan ezt tették húsz évvel ezelőtt.
Antall József szellemiségének mostani, évfordulós megítélésekor az a furcsa helyzet alakult ki, hogy egykori ellenfelei vagy azok követői elismerő szavakat szólnak a demokratáról, az euroatlantizmus gondolatának képviselőjéről, a szociális piacgazdaság hívéről, de mélyen hallgatnak ezek meghatározó fundamentumáról, arról hogy mindez mélyen keresztény és mélyen nemzeti. Pedig Antall munkája az alapok figyelmen kívül hagyása nélkül nem értékelhető.
Találkozunk napjainkban egy másik furcsa jelenséggel. Egykori küzdőtársak, a Magyar Demokrata Fórum korábbi vezetői és a hozzájuk csapódó mindig elégedetlenek, a pálya széléről bekiabálók próbálják kérdőjellé görbíteni a megkérdőjelezhetetlent. Nem más ez, mint a háttérbe szorulók önigazoló magamutogatása, a későn érkezők és kívülről bírálók deheroizáló reflexe.
Az Antall József Baráti Társaság egyszerű civil szervezetként, de mélységes elkötelezettséggel tűzte zászlajára az egykori miniszterelnök szellemiségének sallangmentes gondozását. Meggyőződésünk, hogy a különböző oldalakról mellé tolt kulisszák lebonthatók és akkor nemes csillogásában áll előttünk az antalli mű. Bronzos ragyogással, mint Antall kedvelt szobra, Marcus Aureliusé Róma központjában, a Capitoliumon.

Hölgyeim és Uraim!

Amikor Antallt egyik alkalommal e falak között hazaárulónak nevezték, a következőképpen reagált: „Sajnos ebben a Házban, hosszú története során, néhányszor elhangzott a hazafiatlanság vádja olyanokkal szemben, akiknek később egészen más emléket állítottak.” Ha én is így járok, tette hozzá: „nyugodtan fogok a túlvilágra költözni.”

A miniszterelnök nagy történelmi elődeinek - a kivégzett Batthyány Lajosnak, a Moszkvában jeltelen sírba temetett Bethlen Istvánnak – méltó értékelését  nagyjából haláluk után ötven évvel kezdte el az utókor. Ma még csak 2013-at írunk, és az ünnepi szimfónia hangulatát disszonáns mellékhangok kísérik.
Aki 2043-at megéli minden bizonnyal emelt fővel emlékezhet Antall Józsefre.

Marinovich Endre


Csepely Péter felhívásai

Bár már többször kértem, sajnos meg kell ismételnem a következőket.

1. Alapítványi csekkre ne fizessetek be tagdíjat.
2. Tagdíj csekkre ne fizessetek be Piarista Alapítványra szóló összeget.
3. Ha megváltozott a címetek, a "közlemény"-nél jelezzétek, hogy új cím.
4. Ha nagyobb összeget küldtök, és azt több évre szánjátok, de nem osztjátok fel az összeget a "közlemény"-nél, akkor a teljes összeget a csekken lévő évre írjuk, akkor is, ha az akár három évre is írható lenne. Csak akkor fennáll az a helyzet, hogy a következő postaküldemény címkéjén bizonyos évek után a 0-t fogod látni.
5. Mindig teljes lakcímet kérünk.
6. Többen elfelejtették, hogy sok év után emelkedett a tagdíj összege: aktív tagoknak 4000 Ft, nyugdíjasoknak 2000 Ft.

Kérjük, hogy eszerint fizessetek.
Hálás köszönettel, hogy megkönnyítitek a munkánkat!

Csepely Péter
Magyar Piarista Diákszövetség
tag- és tagdíjnyilvántartás-vezető


Kölcsei Tamás: A podolini piaristák és Rákóczi

Rákócziról tudjuk, hogy az ország leggazdagabb földbirtokosa volt.  Ő maga a lengyel, felesége pedig a francia és angol királyi házzal volt közeli rokonságban. A gondtalan, fényűző főúri élet minden lehetősége adott volt számára, ő mégis a haza függetlenségéért vívott küzdelmes, lemondásokkal teli harcot vállalta. E rendkívüli tehetséggel, nemzetirányító képességekkel is rendelkező arisztokrata soha nem a „hasznot”, hanem nemzete ügyének a szolgálatát nézte.

Kapcsolata a jezsuitákkal
A dicső fejedelem mélyen vallásos lelkületének megnyilvánulásairól is sokat tudunk, s arról is sokat hallani, hogy a katolikusoktól és protestánsoktól egyaránt megkövetelte a mély vallási életet. Azt is tudjuk, hogy táborában és hívei között sok szerzetes is volt.  Életének első, szerzetesrendekhez köthető kapcsolata a jezsuitákkal volt, még ha kényszer jelleggel is, a rideg gyám, Kollonics érsek irányításában. A kezdeti keserű tapasztalatokat a csehországi neuhausi jezsuita kolostorban kellemesek váltották fel. A tisztalelkű, jó modorú fiatalembert a jezsuita tanárok hamar szívükbe fogadták – a szívtelen Kollonics érsek elvárásai ellenére. A jezsuitáknál eltöltött pár év után – fordulatokban gazdag eseménysort követően – hamarosan egy igen rövid, szinte villanásnyi újabb szerzetesi kapcsolat köszöntött be életében. Ez viszont a fejedelem számára életre szóló élményt jelentett – a vendégszerető podolini piaristáknál menekülésben eltöltött idő.

Menekülőben a podolini piaristáknál
Szinte mindenki előtt ismert a fejedelem bécsújhelyi fogságának története. Alig hogy kalandos úton megszabadult ebből a fogságából, társaival eszeveszett menekülésbe kezdtek, hogy a szabadság földjére lépjenek. Kíséretében volt a hűséges, 20 éves Berzeviczy Ádám nevű apród, a podolini piaristák volt növendéke. A derék „öregdiák” kíséretében a szabadság földjét átlépve, Podolinban álltak meg. Az ifjú apród rögtön felkereste egyik volt tanárát, aki meleg szívvel fogadta őket és bőségesen ellátta a csoportot élelemmel. Más források szerint maga a podolini rendház látta vendégül az ifjú fejedelmet, menedéket nyújtva neki és kísérő társainak. Másnap folytatták útjukat Lengyelországba – immár szabadon. A podolini piaristáktól kapott nagy segítséget soha nem felejtette el Rákóczi, s hálából a rendnek minden évben több hordó tokaji bort küldött misebornak.
A podolini piaristáknál eltöltött időt Sík Sándor „A podolini diákok” c. színművében elevenítette fel. A darabban több piarista szerzetes (P. Schrade Bernát, P. Kraus Mihály, Roskoványi Zsiga) mellett a volt piarista diák, Rákóczi apródja, az előbbiekben említett Berzeviczy Ádám és persze az akkor 24 éves Rákóczi szerepel. A jelenet a rendház bástyatornyának földszinti szobájában játszódik le, méltó emléket állítva egy nagy eseménynek, melyre a piarista rend nagy büszkeséggel tekinthet vissza. Nem túlzás azt állítani, hogy a podolini piaristák által nyújtott segítség szárnyakat adott az ifjú fejedelemnek, aki a piaristáktól hálás szívvel elköszönve útnak indult, s megkezdhette a szabadságharc megszervezését, irányítását.

Az első magyarországi piarista gimnázium Podolinban
Ha már a fejedelem életében oly mély nyomot hagyott a podolini piaristáknál töltött rövid idő, érdemes e derék atyákról több szót ejteni, annál is inkább, mivel 1642-ben itt nyitott Magyarországon először gimnáziumot és itt telepedett le a piarista rend. A gimnázium nyelve – az 1772-es visszakerülésig – a latin és a lengyel volt, mivel a rend lengyel tartományhoz tartozott. (Egyébként ebben a patinás, régi gimnáziumban tanult négy évig Krúdy Gyula – persze jóval később –, melyre a homlokzaton emléktábla emlékeztet).
Az olvasóban óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy miért volt a gimnáziumban a latin mellett pont a lengyel az oktatás nyelve. Erre a történelem furcsa alakulása adhat választ, nevezetesen az, hogy a város azon a területen feküdt, amelyet 1412-ben Zsigmond magyar király elzálogosított Lengyelországnak, tehát a XVII. században közigazgatásilag Lengyelországhoz, de egyház-kormányzatilag Magyarországhoz tartozott. Kettős helyzetének köszönhette, hogy az 1642 őszén itt alapított piarista rendház kiindulópont lehetett mind a lengyelországi, mind a magyarországi piarista rendtartomány létrejöttében. A rendház annak köszönhette alapítását, hogy a harmincéves háború zivatarában, 1642 nyarán protestáns svéd csapatok törtek be Morvaországba, akik a piaristákat is menekülésre kényszerítették. A menekülők egy része Varsóban (más források szerint Krakkóban), másik részük pedig –  köztük a noviciátus – a krakkói palatinus, később hercegi címet kapott Stanisław Lubomirski hívására annak szepességi birtokán, Podolinban telepedett le.
A piaristák kezdetben a podolini várban kaptak néhány szobát, majd 1648-ra költözhettek be újonnan épült rendházukba, összesen tizennyolc szerzetessel. Maga az iskola 189 tanulóval kezdett, akik többségükben németek és szlovákok volt, de magyar diákok is akadtak köztük. Mivel Podolin a történelmi Magyarország területén feküdt, ezért a magyarországi terjeszkedés kiindulópontja volt, így alapításától számítható a Piarista Rend magyarországi megtelepedése.
E nevezetes év a Piarista Rend történetében meghatározó jellegű, de az egész magyar történetem emlékezetes momentuma is Podolinhez kötődik, nevezetesen Rákóczi fejedelemnek – a cikkben részletezett – podolini emlékei, mely számára életre szóló hálaérzetet is jelentett a piaristák iránt. E kettős szerepével Podolin joggal a magyar piarista rend egyik büszkesége, mondhatni: történelmi nevezetessége.

Mellékelt fotó: A podolini rendház könyvtára 1942-ben. Polyák Lajos felvétele


A PIARTOUR 2014. évi tanulmányútjai

1. 2014. június 10-14 között szervezzük meg a szeptemberről elhalasztott tanulmányutat az Alsó-Ausztriai várak, kolostorok és városok megtekintésére a Waldviertelbe.
Útvonal: Lilienfeld-Melk-Weitra-Zwettl-Rapottenstein-Pöggstall-Geras-Riegersburg-Raabs-Heidrichenstein-Gmünd-Altenburg-Eggenberg-Rosenburg-Grafenegg.
A tanulmányút költsége 200 EURO + 12.000 Ft (Busz, szállás félpanzióval)
Jelentkezés: Csapody Gézánál a hétfői klubnapokon 100 EURRO előleg egyidejű befizetésével.

2. Egynapos tanulmányutat tervezünk a komáromi erődrendszer megtekintésére. (ősszel)

3. Egynapos tanulmányutat tervezünk Békéscsaba, és Gyula nevezetességeinek megtekintésére 2014. május 10-én, szombaton.
Költség:7.500 Ft (Buszköltség, belépőjegyek), mely összeg jelentkezéskor fizetendő.

4. 2014. szeptember 9-13 között tanulmányutat szervezünk a Partium, Mezőség, Kalotaszeg, Kincses Kolozsvár és környékének megtekintésére.
Költség: 56.000 Ft, amely összeg tartalmazza a szállás, félpanziós ellátás, a belépők, és a busz költségeit.

Jelentkezés Csapody Gézánál a hétfői klubnapolon 30.000,- Ft előleg egyidejű befizetésével.


Jubileumi Celestina év a Piarista Nővéreknél

Kedves Piarista Atyák, kedves Barátaink!

Szeretettel küldöm meghívónkat a Celestina-évünk rendezvényeire

2014. június 24-én 125 éves lesz a Kongregációnk, ezért Jubileumi évet hirdettünk, amelyet hivatalosan október 26-án, Celestina anya születésnapján nyitunk meg Firenzében. Nagykárolyban november 3-án tartunk egy ünnepi szentmisét, ezzel kezdjük el mi, magyar nővérek ezt a különleges évet.
Szeretettel hívunk és várunk mindenkit együtt ünnepelni bármelyik szentmisére vagy rendezvényre.

Imával és testvéri szeretettel mindannyiunk nevében: 
K. Jutka


Ruppert József atya újévi jókívánságai a "jóhír" emailjeit olvasóknak

Kedves "jóhír" Olvasók!

A fenti temesvári köszöntővel kívánok áldott, boldog újesztendőt. (emailjében egy képeslap volt mellékelve - a szerk.)
Kb. tizenöt éve, amikor egy alkalommal szegedi rendházunkban jártam, észrevettem, hogy a prenovíciusok az esti közös imádságnál a piarista liturgikus naptár felolvasásakor mennyire küszködnek a latinból való fordítással. Ettől kezdve hónapról hónapra lefordítottam a megfelelő részeket és elküldtem nekik. Mások is érdeklődtek ez iránt, másoknak is elküldtem. Az lett a címe, hogy PIARKAL (=piarista kalendárium). 2007 szeptemberében Kállay Emil és Sárközi Sándor elkezdték missziójukat Csíkszeredában, ezért az ő munkájukról is kezdtem küldeni híreket. Amikor aztán intenzívebben kezdtem intézni a Romániai Piarista Provincia ügyeit (épületek visszaszerzése, kapcsolat az öregdiákokkal, könyvbemutatók, utódiskolák, stb.), egyre több hír gyűlt össze és a küldemények címét "jóhír"-re változtattam. Meggyőződésem, hogy nagyon szükséges és fontos tájékoztatást adni mindarról, ami ott történik. Ma már annyira megszaporodtak az események, hogy hetenként kétszer küldöm a "jóhírt".
Azért választottam az információküldésnek ezt a formáját (e-mail), mert így nem kell senkinek internetes oldalakat kinyitni és keresgélni, hanem csak megnézni egy megérkezett levelet. Jelenleg 38 piarista és 20 "világi" piarista kapja ezt a küldeményt.
Kérésem: ha valaki "erőszakos bombázásnak" érzi és bosszantja a rendszeresen hetenként kétszer érkező levél, kérem, írjon, és törlöm a listáról – sine ira et studio.
Kaptam olyan jelzést is, hogy miért csak egyesek kapják, miért nem mindenki. Nem tudom, így alakult. Lassanként kezdett terjedni a híre. Aki kérte, azt fölvettem a listára… De boldog örömmel megküldöm bárkinek, akit érdekel. Bár magam is ajánlgattam, de nem szeretnék tolakodni. Esetleg a "jóhír" olvasó rendtársak megkérdezhetnék rendházukban: ki szeretné kapni…? Vagy a "piarista világiak" ajánlhatnák ismerőseiknek – akiket érdekel… Kérem, terjesszük a jó hírt! Köszönöm.

Minden kifogást és javaslatot örömmel fogadok és köszönöm a türelmet.

Üdvözlettel: RJ. (=Ruppert József)

Ezúton mondok hálás köszönetet Ruppert József atyának, tiszteletbeli "szerkesztőtársunknak" a rendszeresen küldött emailekért, az abban található "jóhírekért". Az MPDSZ Hírlevél Szerkesztőbizottságának, és a Hírlevélben megjelent cikkeken keresztül az egész Diákszövetségnek is nagyon jót tesz azzal, hogy rendszeresen informál minket különféle hírekkel, a havonta előre elküldött naptárral (részben ez alapján tudjuk, melyik piarista atyát szeretnénk születésnapja alkalmából köszönteni hasábjainkon, ki született/halt meg 100 éve, s ezért ildomos készülnünk megemlékezéssel, etc.), illetve a mai Románia területén élő magyar piaristák életének történéseiről.
Mutatja Ruppert atya munkájának fontosságát az is, hogy a diákszövetségi Hírlevél egyben kapocs az Erdélyben élők, és az anyaországi piaristák között.
Schönberger Jenő szatmári püspök pár évvel ezelőtt emailben külön megköszönte nekem, hogy a Hírlevélben rendszeresen tájékoztatást adunk a romániai provinciában történtekről. Erre azóta is törekszünk.

Tartsa meg a Jó Isten nekünk sokáig Ruppert atyát, jó egészséget, és még sok sikert kívánunk áldozatos munkájához!

Barátsággal

Mikecz Tamás
főszerkesztő
MPDSZ Hírlevél


Kitüntetést kaptak a mosonmagyaróvári piarista iskola diákjai közösségi szolgálatukért

A köznevelési törvény szerint azoknak a diákoknak, akik 2016-ban ill. utána kezdik meg az érettségi vizsgát, kötelező közösségi szolgálatban kell részt venniük. Ez tanulóként 50 óra szolgálatot jelent, és az érettségire bocsátásnak is feltétele.

Mosonmagyaróvári iskolánkban ez 59 diákot érint, és ők valamennyien megkezdték e szolgálatot.

A szolgálat keretében az alábbi tevékenységet végzik:
- a kórház ápolási osztályán betegeket látogatnak, gondozásukban segítenek,
- óvodákban játszanak a gyerekekkel, segítenek a gondozásukban,
- iskolánkban a náluk fiatalabb diákokat segítik délutánonként a tanulásukban,
- a Családsegítő Szolgálat munkájában részt vesznek: családokat látogatnak, segítenek az átmeneti otthonban élőknek,
- a mozgáskorlátozottak helyi egyesületének munkájába is bekapcsolódnak; kimennek az egyesület tagjaihoz, besegítenek a házi és a ház körüli munkákban.

Közülük három diák már teljesítette is az előírt óraszámot, és további órákat is bevállalt.

A TESZI ötödik éve működik Mosonmagyaróváron.

Forrás: www.piarista.hu


Karácsonyi ünnepség a Gerhardinumban

Az elmúlt évekhez hasonlóan az idén december végén került sor a Gerhardinum diákjainak karácsonyi ünnepségére. A szervező XI.A és XI.B osztály Suciu Cosmina és Mihalca Márta osztályfőnökök irányításával a szépen és izlésesen feldíszített Aula magnában várták az ünnepsére meghívott vendégeket. A meghívottak között jelen volt főpásztorunk, Roos Márton temesvári megyéspüspök, egyházmegyénk több lelkipásztora és Kiss Ferenc tanfelügyelő. Ezenkívül előadásunkat megtisztelték figyelmükkel a szülők, nagyszülők, testvérek és iskolánk egykori diákjai.

Az ünnepséget a XI.B osztály adventi műsora nyitotta meg, majd ezt követték az iskolakórus karácsonyi énekei, melyet Dumitresc Emil temesvár-gyárvárosi kántor vezetett. Minden résztvevő szívében egy gyertyafényt gyújtott meg a IX. B osztály műsora, amely arra kereste a választ, hogy mit jelent a ma emberének karácsony ünnepe. A diákok Györgydeák Éva magyartanárnő és osztályfőnök vezetésével készítették elő műsorukat. Ezután két XII.A osztályos diák szavalata következett, amelyet Jánosi Tímea némettanárnő és osztályfőnök készített elő a tanulókkal. Lovasz Karin romántanárnő vezetésével a IX. A osztály szép, hangulatos versei és énekei lopták be a nézők szívébe a karácsony örömét. A kilencedikesek román, horvát, bolgár, cseh és magyar karácsonyi énekeket szólaltattak meg, evvel is jelezve a Bánság katolikusságának sokszínűségét. Ezután Muha Giovanna CJ nővér mutatott be a X. A osztály diákjaival egy karácsonyi jelenetet, amely azt igyekezett szemléltetni, hogyan viszonyul a mai fogyasztói társadalom a karácsony mély üzenetéhez. A X. A osztály néhány diákja Mihalic Iolanda CJ nővér vezetésével héber táncot mutattak be. Ezt követte a XI. A osztály pásztorjátéka.

A karácsonyi ünnepség Jakab Ilona igazgatónő szavaival és köszönetnyilvánításával fejeződött be. Köszönet illeti mindazon diákokat és tanárokat, akik vállalták az idei karácsonyi ünnepség megszervezését.

Kocsik Zoltán spirituális


Éppen 100 éve született Helyes László piarista atya, gimnáziumi tanár

Rendünk ünnepélyes fogadalmas, áldozópap tagja, gimnáziumi tanár, aki Gyórón, Sopron megyében született 1914. január 11-én. Nem csoda, hogy a felmenőiben és rokonságában található sok pedagógus révén, a családból kapott nevelői hivatásával, a Mosonmagyaróváron megismert, piarista rendbe kérte felvételét a gimnázium VI. osztályának elvégzése után.

Édesapja a község kántortanítója, iskolaigazgatója volt. Édesanyja Jászai Marinak volt unokahúga. Helyes László Vácott öltözött be a rendi ruhába 1931. augusztus 27-én, Szent István király nevét választva magának szerzetesi névül. A noviciátus még az önkeresés éve volt számára, de ezt nagy jóakarattal végezte. Már itt megmutatkozott a természettudományok művelésére késztető érzéke. Szerette magát elfoglalni fényképészettel, barkácsolással. Igen szolgálatkész volt mindenben. Hamar elérkezett a noviciátust lezáró egyszerű fogadalom ideje: 1932. augusztus 28-a.
A gimnázium két felső osztályát kecskeméti Studiumunkban végezte el (1932–1934). Érettségi után a budapesti Kalazantinum tagja lett (1934–1940). Hatévi teológiai és ötévi, a Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett matematika-fizika szakos tanulmány után az 1937. szeptember 8-án letett ünnepélyes fogadalommal kötve magát rendünkhöz, megszerezte a tanári oklevelet, majd 1940. június 16-án elnyerte a papi rend szentségét.
A lelkes fiatal tanár Veszprémben kezdte el áldásos működését, az öreg piarista kollégium falai között fiatalos kezdeményezéssel töltve nyolc szép évet 1940–1948 között, amíg az iskolák államosítása meg nem bénította buzgó tanári munkáját.
Az iskolai munka mellett csodálatos virágot nyitott Helyes Lászlónak a népdal és népzene iránt érzett szeretete. Halála után egyik volt tanítványa, Pesovár Ernő, Kossuth díjas koreográfus így emlékezett meg erről a munkáról a Táncművészet c. folyóirat 1981. júliusi számában (23. lap): „Helyes László munkásságával olyan szerzetesek nemes hagyományát követte, mint a piarista Dugonics András, a bencés Czuczor Gergely és Réthei Prikkel Marián. – Elévülhetetlen érdeme, hogy a néptánc - mozgalom korai periódusában 1940–1949 között a Veszprémi Kegyesrendi Gimnázium tánccsoportja egyik országos jelentőségű műhellyé vált. Magával ragadó egyéniségével, életre szóló útravalót adó nevelő munkájával, szervező készségével, a regös cserkészet elképzelésein túllépő koncepciójával olyan feladatok vállalására alkalmas együttest teremtett és nevelt, mely rangos művészi teljesítményre volt képes, s Molnár István egyik eredményes vidéki bázisaként működött. – Az együttes egykori törekvéseit és az otthont adó iskola mi sem jellemzi jobban, mint hogy 1944 júliusában, a német megszállás negyedik hónapjában a gimnázium művészi és politikai eseményként egyaránt jelentős Magyar Estet rendezett."
A háborút követő időszak főbb állomásai – az 1946-ban rendezett Ballada Est, az együttes számára készült Molnár mű, a Som Emőke bemutatója 1947-ben, az 1948-as centenáriumi versenyen elért országos második helyezés – egyaránt Helyes László munkásságának emlékét őrzik s a népművészet szeretetével összefonódott munkába vetett hitét idézik. Azt a hitet, amely az együttes megszűnése után is éltető eleme maradt tevékenységének és indítéka a népművészeti mozgalom eseményeire figyelő érdeklődésének. Emlékezetes rendezvényeket szervezett a Petőfi Színházban, a Séd-völgyben, a Várban.
Cserkészparancsnok volt 1940-től (ebből virágzott ki a fenti folklór munka!), majd 1941-től pár éven át levente parancsnok is. (1944-ben felfüggesztették a cserkészmozgalmat és kötelezővé tették a gimnáziumban is a levente-foglalkozásokat.) 1945-től az újonnan létesített piarista konviktusban prefektusként működött. Az 1948-as centenáriumi ünnepségek után az ÁVO üldözte, eltanácsolták a tanári pályától,(azzal vádolták, hogy diákjait zendülésre buzdítja az államosítás ellen), ezért vidéken kellett segédlelkészi feladatokat ellátnia. Tánccsoportját „narodnyik” jelzővel politikailag megbélyegezték és 1949 februárjában fel is oszlatták. A zaklatást még 1967-ben is folytatták a sajtó segítségével.
Az iskola államosítása után, így került Kőröshegyre (1948. szeptember 1-től), de hamarosan szülőföldje közelében kapott szintén segédlelkészi beosztást: Halásziban (1948. október 16-tól 1950. szeptember 10-ig).
1950. szeptember 12-től, ismét megindult budapesti gimnáziumunk élete, miután az állammal folytatott tárgyalások alapján visszakaptuk. Itt működött Helyes tanár úr, 1961-ig, az első évben igazgatóhelyettesként is (1950/51), először csak a tanításnak élve, majd 1957–1961 között házgondnokként érvényesítve gyakorlati ügyességét.
1961 őszétől Kecskeméten élt egészen haláláig. Ottani gimnáziumunkban volt tanár, diákotthonunkban kisegítő nevelőtanár és felügyelő. A népművészet iránt érzett szeretete fedeztette föl vele egyik kecskeméti diákjának, az utóbb országos hírre jutott Polyák Ferencnek fafaragási adottságát. Helyes László bíztatta munkára, részben kiállítási alkalom megrendezésével is. 61 éves volt, amikor riasztóan jelentkeztek nála a szívpanaszok.
Nyugalomba vonult 1975 nyarán, gyógykezeltette magát, aztán a következő évtől megint be tudott kapcsolódni az iskolai munkába óraadó tanárként. A rendház ügyeit számvizsgálóként segítette. 1979-ben végleg vissza kellett vonulnia az erősebb munkától. Az egykor fürge mozgású, igen dinamikus embert ekkor már lassú, megfontolt járás jellemezte. Már sok éve tartottak magas vérnyomási és szívpanaszai. Ezért szinte minden évben megjelent a balatonfüredi szívszanatóriumban, ahol egyik volt kedves tanítványa mindent elkövetett szeretett tanárának gyógyulásáért. Betegünk nagyon vigyázott magára: rendszeresen ellenőrizte vérnyomását, kímélte szívét. 1980-ban szívinfarktus gyanújával kórházba került, de másnap kiengedték. 1981. április 2-án az ebédnél még jó hangulatban volt. Délután átment a közeli SZTK-ba reumás bántalmainak leleteiért. A lépcsőn lefelé rosszul lett, a rendház előtti téren leült a padra, majd egy arra járt diák hazasegítette. Az orvosságok bevétele nem segített, ezért orvost hívtak, aki azonnal kórházba utalta őt súlyosnak látszó szívinfarktus miatt. Helyes László tanár úr maga kérte a szentkenet szentségét az elindulás előtt. A kórház intenzív osztályán mindent megtettek megmentéséért, de eredménytelenül: 1981. április 2-án este 6 órakor szíve megszűnt dobogni. Így távozott körünkből szeretett Helyes László rendtársunk Kecskeméten, életének 67., piaristaságának 49., áldozópapságának 41. évében.
Hogy mennyien szerették, megmutatkozott temetésén, amely 1981. április 10-én 11 órakor volt a lelki üdvösségéért bemutatott koncelebrációs szentmise után a kecskeméti piarista templom kriptájában. A sok gyászoló között 25 fővel jelentek meg egykori veszprémi tanítványai, akik visszaemlékezve a népi tánccal és zenével kapcsolatos tevékenységére az „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek…” éneklésével párban vonultak le a kriptába, majd helyezték el koszorújukat. A temetési szentmisén főcelebráns volt Varga László rendfőnök, szintén régi veszprémi diák. Ő is búcsúztatta. A sírnál régi tanítványa, legöregebb rokona és unokatestvére mondott utolsó istenhozzádot.
Egy szép papi-szerzetesi élet sok szép élménye után méltó kérésként hangozhatik el Elhunytunk ajkáról: „Bocsásd el, Uram, szolgádat, szavad szerint békességben, mert látta szemem üdvösségedet” (Lk. 2, 29).

Források:
1. Névtárak; Értesítők;
2. Házfőnöki jelentés H. L. haláláról;
3. Pesovár Ernő nekrológja H. L.-ról (Táncművészet, 1981. július);
4. Zámbó Istvánnak, a Veszprém város vegyes kara karnagyának visszaemlékezése tanárára a Magyar Rádióban, 1978. október 13-án este.
5. Dr. Lékai László bíboros, prímás, esztergomi érsek kondoleáló levele.

(1982. június 17.)
Forrás: Vincze Péter "Aranycsapat"


Öt éve távozott Mészáros Gábor piarista atya

Öt évvel ezelőtt, 2008 végén mindannyiunkat sokkolt a hír: december 28-án tragikus hirtelenséggel elhunyt Mészáros Gábor tanár úr, aki sokunk művészettörténet-, rajz- és történelem tanára volt. 1952-ben született Budapesten, és budapesti piarista diákként alakult ki szerzetesi hivatása. 
1972-ben belépett a rendbe, 1978-ban pappá szentelték, 1979-ben orosz-történelem szakos diplomát szerzett az ELTÉ-n.
1980-tól 1984-ig a budapesti Piarista Gimnázium tanára, aztán 1991-ig Kecskeméten tanár és konviktusi prefektus, majd 2008-ig újra a budapesti gimnázium tanára.
Részt vett a rendi növendéknevelésben is: 1982-től két évig a novíciusok promagisztereként, 1995-től 1999-ig a Kalazantínum spirituálisaként, 1995-től 2003-ig tanáraként. Közben a növendékház házfőnöke is volt.
1988-tól 1995-ig tartományfőnöki asszisztens.
Halála előtt óraadóként munkát vállalt az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek budapesti Szent Margit Gimnáziumában.
Odaadó tanári és osztályfőnöki munkája mellett a karácsonyi és húsvéti ünnepeken szívesen vállalt papi kisegítést olyan vidékeken, ahol különösen nagy a paphiány. Ilyen lelkipásztori munkából lázas betegen hazatérve szólította magához Mindenható Istenünk 2008 decemberében.

Soha nem feledjük azt a derűt, amely óráit jellemezte; és azt az igazságos, mindenkire egyaránt kiterjedő szigort, amellyel tekintélyt parancsolt. Ugyanakkor mindig éreztük kiáradó szeretetét, amellyel hozzánk, tanítványaihoz fordult. Tipikus rendi tanár volt: szigorúság, fegyelmezettség, ugyanakkor felkészültség és diákjai iránti szeretet jellemezte. Olyan EMBER volt, a szó legnemesebb értelmében, akire fel tudtunk nézni, aki tekintélyével megbecsülést vívott ki.
Jómagam igen sokat köszönhetek neki, bármilyen pályázaton indultam történelemből, mindig készségesen állt rendelkezésemre. Az eredményhirdetésig folyamatosan érdeklődött, helyezéseimnél pedig különösen figyelt, hogy udvariasan gratuláljon.
Igazi piarista volt. Amikor reverendában megjelent az osztályterem ajtajában, mindig pontosan, az osztály már síri csendben, "vigyázz"-ban állva várta. Egyszer fordult talán csak elő, hogy izegtünk-mozogtunk, amikor is belépve a nyitott ablakra lett figyelmes, anno december elején, s rögtön, még az ajtóban meg is kérdezte: "miért van nyitva az ablak? Kit vártok, csak nem a Mikulást?" Mire hátulról jött a válasz: "Nem, a Tanár urat!" A nevetésbe beleharsogta megszokott orgánumán: "Hülye Forstner! Villámfelelésre azonnal kijössz! Öt kérdés, öt válasz, jegyedet már tudod!" Az elégtelen érdemjegyet mutatóujjával jelezte, orra klasszikus megsimításával. 

Talán mondhatom, akiket nem tanított, szegényebbek egy igazi, hamisítatlan piarista élménnyel. Történelemből és művészettörténetből kimagaslóan jó tanár volt, még úgy is mondhatom ezt, hogy a másik történelemtanár a kiváló képességekkel rendelkező Havas István piarista atya volt. Mindkettejük felkészültsége, alapos rendszerszemlélete, a történelem horizontális és vertikális tudása, szigorú tanítási módszereik sokunkkal szeretette meg a történelmet, és Mészáros tanár úr esetében természetesen a művészettörténetet egyaránt. Sokan miattuk léptek kimondottan humán pályára.
A 90-es évektől egészen haláláig, illetve amíg Havas István piarista tanár úr is tanított, nekik köszönhetően nyert annyi piarista diák különféle történelem versenyeken, kapott jobbnál jobb helyezéseket az OKTV-n. Emlékszem, amikor 1996-ban az '56-os forradalom emlékére kiírt pályázaton indultam, rengeteg anyaggal látott el. Bármilyen kérdésem volt, még hétévégén is állt rendelkezésemre. Az országos versenyen elért első helyezésem neki és Havas Istvánnak köszönhető. Mindig hálával és nagy szeretettel gondolok rájuk.

Sokszor összefutottunk vele a gimnáziumi éveket követően is az utcán, első ránézésre mindig szigorú tekintettel fogadott, de közben már az "Inéééternum! Áááámen" elhangzása közben megjelent jellegzetes "Mészáros-mosolya" a szája szélén. Ha rá gondolok, azt is hallom, ahogy "üvölti": "Áles".

Szomorúan érintett korai halála, ha élne, épp csak elmúlt volna 60. Még biztosan aktív "színfoltja" lenne az új gimnáziumnak, biztos mesélné, hogy az új ablakokkal talán csendesebb lett a Duna-parti épület (anno, még a Mikszáth téren mennyitt hallgattuk, hogy vége lesz a nyugodt éjszakai alvásoknak, az új éület "rohadt hangos" lesz, hisz ott az Erzsébet híd, s mekkora a forgalom), ugyanakkor ha élne, mennyien járhatnánk/járnánk vissza hozzá bármikor.

Az utolsó órák egyikén, kristálytisztán emlékszem, így búcsúzott: „Uraim! Az ajtó nyitva marad!”. És az Ő ajtaja valóban nyitva volt mindig, mindenkinek. Amikor 2011-ben, a költöztetéskor segédkeztünk a Mikszáth téren, többek között szobája kipakolásában/lomtalanításában is részt vettem. Komoly hatást tett ránk gyűjteménye, történelemkönyvei, jegyzetei, a számtalan dvd a XX. századi magyar és egyetemes történelemről. Amikor utoljára léptünk ki szobája ajtaján, az ajtót nyitva hagytuk. De sajnos, Ő már nem lépett be rajta.

Ennyi év távlatából is csak azt tudom mondani, azt hiszem, szeretett minket, tanítványait, a diákságot - úgy egészében. Hiányzik! 

Nyugodjék békében Tanár Úr!

Mikecz Tamás

Kedves Piarista Öregdiákok, Kedves Piarista Atyák!

Ezúton kérünk Titeket, akik ismertétek, szerettétek, tanítványai, rendtársai, barátai voltatok az öt éve elhunyt Mészáros Gábor piarista atyának, ha van kedvetek írjatok megemlékezést róla, vessétek papírra egy vele kapcsolatos kedves történeteteket, emléketeket, hogy az a Diákszövetség következő Hírlevelében megjelenhessen. Aki rendelkezik fotóval róla, azt is elküldheti emailben.
Beküldési határidő: 2014. január 20.
Email cím: mikecz.tamas@mpdsz.piarista.hu


Mészáros Gábor tanár úr emléke előtt "A piarista nevelés" című tanulmányának közlésével tisztelgünk

Mészáros Gábor SchP.: A PIARISTA NEVELÉS

Kalazancius Tanulmányi Központ
Budapest, 2000

A piarista rend, vagy Kegyes Tanítórend 1992-ben ünnepelte magyarországi megtelepedésének 350. évfordulóját. Ez alkalommal a budai várban, a Történeti Múzeumban egy kiállítás mutatott be részleteket a rend múltjából. A kiállítás mottója, egyben a rend egyik jelszava, illetve célkitűzése: Pietas et litterae. Mit jelent e két szavas jelige, amely mind a rendet, mind a rendi munkát kell, hogy jellemezze és irányítsa?1
pietas szó mögött meghúzódó jelző, a pius, illetve annak nőnemű alakja szerepel az első iskola feliratán: Scholae Piae, Kegyes Iskolák. A rendalapító, Kalazancius gondolkodásában a pietás szó négy dolgot jelent: 1) Isten megismerése; 2) válasz Isten szeretetére az imádsághódolatával; 3) részesedés Isten életében a szentségek által; és 4) elkötelezettség, hűség az egyházhoz. Érdekes, hogy a pia szóból alkotott néven ismernek bennünket az összes nyelveken, sőt a piaristák Kalazanciusnak tulajdonított másik jelmondatában is szerepel: „Omnia ad maius pietatis incrementum!” – „Mindent a pietás nagyobb növekedésére!”
pietás szón a rendtársak zöme általában egyszerűen vallásosságot ért. Viszont van egy tágabban értelmezett jelentése is, amely befolyásolhatja a piarista életét, illetve munkáját. SCHÜTZ ANTAL szerint a pietásos, a kegyeletes lelkület az aktív és társas erények gyökere, miként a passzív erényeké az alázat. Három vonását emeli ki:

1) Hódolat az iránt, ami fölöttünk van. Pietás Isten iránt, hódolat Isten előtt. Istenre áll a hódolat, más személyekkel, értékekkel kapcsolatban a tisztelet. Elsődleges az Istennel kapcsolatos vonatkozása, hiszen „ha Isten feledésbe merül, maga a teremtmény érthetetlenné válik” (Gaudium et spes, 36. pont). Schütz szerint ennek a pietásnak ellentéte az a cinikus lelkület, amely nem tud felismerni és elismerni semmi nagyságot, amelynek számára nincsenek titkok és problémák. Valami ilyesmi érződik ki a közelmúltban annyira emlegetett és népszerűsített, világnézetileg semleges oktatás és nevelés célkitűzéséből is.

2) Aztán a pietás megilletődöttséget is jelent azzal szemben, ami mellettünk és alattunk van, tiszteletet azzal szemben, ami körülvesz bennünket. A tanítványaink is bizonyos területen és mértékben alattunk vannak, alánk vannak rendelve. Nem sérthetnek meg, mi pedig nem sértődhetünk meg, mert nem vagyunk egy szinten a nevelés és az oktatás terén. De más területeken a problémaérzékenységük sokkal élesebb, elevenebb, mint a felnőtteké. Ráéreznek korproblémákra és gondolkodnak, ami persze néha veszélyes is lehet. A pietás itt arra int, hogy ne a magunk egyéniségét akarjuk rájuk erőszakolni, hanem megbecsülve adottságaikat, azokat igyekezzünk kifejleszteni. Részünkről a legfontosabb a gyerek elfogadása, hiszen minden emberi kapcsolatnak, így a nevelői-oktatói kapcsolatnak is az alapja a másik elfogadása. A pogány bölcsesség: „Maxima debetur puero reverentia” – „A legnagyobb tisztelet illeti meg a gyermeket” – voltaképpen egy ilyen keresztény és piarista igazságot takar.
Hogy az ilyen kegyeletes lelkület a legtágabb értelemben vett gazdasági és társadalmi szempontból is mit jelent, és hogy miben áll a kapitalizmus történelmi tévedése és bűne, jól fogalmazza meg MADÁCH Az ember tragédiája londoni színében:
Kilöktem a gépből egy főcsavart,
Mely összetartá, – a kegyeletet.

A pietással a társadalom, a jövő társadalma számára neveljük diákjainkat.
ZIMÁNYI GYULA
(milyen szép összhang, mostani Hírlevél zámunkban emlékezünk meg Róla, aki éppen hatvan éve hunyt el - a szerk.), aki 1940 és 1946 között volt rendfőnök, a pietás két arculatát így foglalta össze: a pietás lényege az, hogy mindent értéke szerint becsülünk meg. Ebbe azután belefér az Isten imádásától a legutolsó kis facsemete kíméléséig, ápolásáig minden.

3) Schütz még egy harmadik vonást is lát a pietás fogalmában: a valóság iránti nyitottságot. Legyen az a valóság természetfölötti vagy természetes, vagy az ember világa. Ez a pietás a magyarázata annak, hogy elődeink mindig figyeltek az emberek szükségleteire és igényeire, és így megállták helyüket a századok folyamán. Ez már átvezet a pietásból a litterae-hez, a tantárgy, a tudomány ápolásához és átadásához, amely megköveteli az állandó szinten tartást, a szaktárgyak napi eredményeinek ismeretét, az önképzést, a továbbképzést.
Kalazancius úgy jellemzi a piaristát, hogy ő az igazság munkatársa – cooperator veritatis. Nem az igazság egyedüli letéteményese, vagy forrása, hanem csak képviselője és továbbadója, a tárgya kérdőjeleivel, vitatható eredményeivel: „A tudomány mai állása szerint ezt kell mondanunk, de elképzelhető más eredmény is.” Például azt, hogy Teleki Pál halála öngyilkosság vagy gyilkosság volt-e, nem tudjuk megmondani, de az alternatívákat fel kell mutatni, hogy közelebb juthassunk, vagy jussanak majd diákjaink az igazsághoz.
A piarista szerzetes egyszerre tanár és pap. A papságát hitelesíti a szakmai képzettsége, tudása, következetes munkája, a tanári-nevelői követelményeit emberibbé teheti a papsága. Osztályfőnököm, DR. FEKETE ANTAL mondta már kispap koromban: „A piarista konok következetességgel képviseli a katedrán az igazságot, a gyóntatószékben pedig az irgalmat.” Hozzá kell tennünk ehhez, hogy nem árt, ha a kettő átjárja egymást.
Az oktatásban és a nevelésben is az a cél, hogy a diák előbbre jusson. Annak idején az egyetemen pedagógiából kötelező olvasmány volt MAKARENKÓ Az új ember kovácsa című munkája, melynek az alcíme ez volt: Pedagógiai hősköltemény. Makarenkó átnevelő táborokban élő gyerekekkel foglalkozott, és mint ilyen pedagógus írja le: „Követelek tőled, mert tisztellek.” Ha mi azt állítjuk, hogy a bennünket a gyerekek szeretete hozott össze ebbe a rendbe, vagy egy-egy iskolába, akkor nekünk még inkább kell követelnünk. Csak így van létjogosultságunk, mind szakmai, mind nevelési téren.
A pietásból folyó nemzeti és szociális elkötelezettséggel kapcsolatban idézi DEBRECZENI JÓZSEF A miniszterelnök című könyvében a két volt piarista diákot, Antall Józsefet, illetve Andorka Rudolfot.2 

ANTALL JÓZSEF:
A piarista rend mindig elsősorban nemzeti irányú volt, másodsorban erősen humanisztikus és nagyon mélyen szociális érzésű. A piarista rend iskoláiban ez a szellem ugyanúgy érvényesült, mint a vallásos tolerancia. Másvallású gyerekek és katolikusok között soha, még kérdésként sem merült föl, hogy milyen hittanra jár egy tanuló. […] Bennünket nem valamely világnézet alapján, hanem a nemzet szolgálatára neveltek. E nevelés hatásának fényes példája, hogy piarista diákokat éppúgy lehet találni az első felelős magyar kormányban (Széchényi, Kossuth, Deák), mint ahogy a kiegyezés után az első öt magyar miniszterelnök közül négy […] a piaristáknál tanult. Talán az sem véletlen, hogy Kossuth Lajos evangélikusként, vagy Ady Endre reformátusként szintén…

Igen sokatmondóak (az ugyancsak evangélikus) ANDORKA RUDOLF professzornak a fentiekkel jórészt egybehangzó visszaemlékező szavai:
A piaristák nevelési elveiben a kötelesség fogalma központi szerepet játszott, a kötelességteljesítés a legfontosabb erények egyikének számított. A mindennapi iskolai életben a kötelességteljesítés azt jelentette, hogy igen sokat tanuljunk… A kötelességetika azonban ennél többet is jelentett: a nemzet és a kereszténység iránti elkötelezettséget. […] A két világháború között a piaristák képviselték Magyarországon a legmodernebb katolicizmust. Ebből következett a tudomány föltétlen tisztelete, az erős kritikai szellem és a másként gondolkodókkal (köztük velem, a protestánssal) szembeni tolerancia. A piarista szerzetes tanárok és diákok között természetesen sokféle politikai nézet képviselői előfordultak, az uralkodó politikai irányzat azonban egyértelműen Teleki Pál nevével fémjelezhető nemzeti konzervativizmus volt. Ez jelenti a nemzetiszocializmussal való leghatározottabb szembenállást, a német hatalmi törekvésekkel szembeni ellenállást, ugyanakkor a másik oldalon a kommunista mozgalom és a marxizmus elutasítását. Ebből következően a Piarista Gimnázium egész ottani pályafutásom alatt kisebb-nagyobb mértékben ellenzéki politikai állásponton volt. Az ellenzékiség 1944-ig a háborúban való részvétel és az elmaradott társadalmi viszonyok (például a nagybirtokrendszer) csendes kritikájában nyilvánult meg, a német megszállás alatt a rendszer teljes elutasításában, 1945 után a Kommunista Párt hatalmi törekvésétől való félelemben majd az […] erősödő elnyomással szembeni ellenállás megkísérlésében.

Álljon itt a társadalmi megkülönböztetés elutasítására egy kettős példa: ifj. Horthy Miklós, a református kormányzó fia hiányzásainak igazolásai megtalálhatók a budapesti levéltárunkban: „Igazolom, hogy fiam, Miklós mumsz következtében 69 órát mulasztott.” Dátum: Gödöllő, 1920… aláírás: Horthy Miklósné.
A kormányzó fia 1924. január 1-től magántanuló lett. E mögött az állt, hogy osztályfőnöke a szemétkosárban kenyeret talált. Kiderítette, hogy ki volt a tettes, és elhangzott a felszólítás: „Horthy, küldje be az apját!” Másnap előállt egy fekete autó, az osztályfőnök urat fölvitte a várba. A családlátogatásnak lett az eredménye, hogy a Horthy-fiú magántanuló lett. Egy anekdota is szól a kormányzó és a piaristák kapcsolatáról: egyik iskolai ünnepségen az ünnepi szónok a főméltóságú úr jelenlétében ilyet is mondott volna: „Legyen minden magyar legény különb ember, mint apja volt!”
Akármennyire is igaz, hogy az állami és az egyházi legfőbb vezetés közt volt bizonyos összefonódás, attól még az iskola iskola maradt a saját elvárásaival és követelményeivel, sőt bizonyos mértékű kritikájával.
90-es rendszerváltás után a politika számunkra kedvezően alakult, sokan talán sokat is reméltek ettől, de hál' Istennek nem használtuk ki, hogy az Antall-kormányban több volt diákunk miniszteri rangban dolgozott. Sőt, Antall József temetése napján egy tv-interjúban az akkori rendfőnök, JELENITS ISTVÁN így nyilatkozott Antall és a Rend kapcsolatáról: „Én nem kértem tőle semmit, ő nem ajánlott föl semmit.” El is hangzott ezzel kapcsolatban egy rosszmájú megjegyzés: „Ez jellemző mindkettejükre.” – Nem baj. Mindkettejüknek igaza volt.

Iskoláink egyik fő törekvése a rendre szoktatás. Talán a középkori bölcsesség cseng vissza ebben: „Őrizd meg a rendet, és a rend megőriz téged!” Egy ilyen szétszórttá tevő, zaklatott tempójú életben ez életet menthet. A következő lépés persze a dosztojevszkiji gondolat lenne: „Őrizd meg Krisztust, és Krisztus megőriz téged!” És az erre való figyelmeztetés nemcsak a hittanár dolga, hanem mindannyiunké.
Ez év január 2-án a Vasárnapi Újság megemlékezett a 200 évvel ezelőtt született bencés szerzetes fizikusról, JEDLIK ÁNYOSRÓL. Egyszer egy teológus barátjával folytatott beszélgetése során mondotta: „Én hamarabb találkozom az Istennel a fizikában, mint te a teológiában.” Igen, a profán tudományban is észre lehet venni és vétetni az Istent, és a hittanból is lehet hittudományt csinálni… Itt megint a Debreczeni-könyvet idézem. Az Antall-család egyik pap barátja mondotta: „A piaristákról mindenki tudta, hogy nagyon jó magyarok, de hogy hisznek-e Istenben, abban senki sem lehetett teljesen biztos.” Az éles kritikának lehet, hogy volt némi alapja, hogy a tanár urak lelki élete nem volt mindenki számára teljesen követhető…
A pedagógiában egy időben nagyon hangsúlyozták az egyéni ráhatás elvét. Szent Pál is írja: „Azt is tudjátok, hogy mint az atya gyermekét, úgy intettünk, buzdítottunk, sőt egyenként rábeszéltünk titeket, hogy méltón éljetek ahhoz az Istenhez, aki meghívott dicsőséges országába.” (1Tessz 2,11–12) Korábban valamennyi főiskolára, egyetemre jelentkező diákról osztályfőnöki jellemzést kellett írni a felvételi bizottság számára, és ehhez jelentett segítséget egy-egy ún. önéletrajz, amelyet az osztályfőnököm minden évben megíratott velünk. Én szintén minden évben íratok az osztályommal egy fogalmazást Hogy látom magam? címmel. Azt közlöm, hogy „ezt soha, sehol, senkinek nem mutatom meg, és amennyire beengedsz a magad világába, annyira megpróbálok segíteni”. Volt olyan osztály, amelyikből négyen-öten azzal zárták a beszámolójukat: „Köszönöm, hogy érdeklődik a gondjaim iránt.” – Elismerésnek nem is rossz. Ezek után pedig mindegyikkel négyszemközt beszélgetek, mindenkivel annyira, amennyire ő kívánja. A kollégiumi nevelésnek ebből a szempontból nagy jelentősége van. Természetesen nemcsak szép szavakat mondanak, illetve mondok, hiszen korrigálnom is kell egy-egy jelenséget, de nem hallgathatok, még akkor sem, ha ez kellemetlen. „Engem esz a lúg, ha fejed mosom” – idézhetném ARANY JÁNOST a Bolond Istókból. De megéri, mert talán a későbbi, saját családi életét nem fogja elrontani.

Amikor pedig búcsúznunk kell, akkor az utolsó mondat ez: „Az ajtó nyitva marad!” Bárki bármilyen vargabetűket is ír le életével, vissza kell találnia Istenhez, mert van mód visszatalálni. És talán ebben is tudunk valamit segíteni, ha még élünk és kellünk. Az iskolával amúgy sem szűnik meg a kapcsolatuk, ezt bizonyítják az esküvői meghívások, hogy adjuk össze őket, vagy a keresztelési, vagy a temetési felkérések.
Régi piaristák, de újak is arra büszkék, milyen híres tanítványaik voltak. Legyünk itt is reálisak: minden szakmának van selejtje; mi sem dolgozunk 100 százalékos eredményességgel és eredménnyel. Isten a tudója, hogy mi az én érdemem, vagy hogyan, mivel rontottam el akaratomon kívül is egy-egy emberrel a kapcsolatomat, vagy a közte és Isten közti kapcsolatot.

Álljon itt VÁCI MIHÁLY "Származás" című versének első szakasza:

Nem az jelöli a származást, rangot,
hogy kikre büszke valaki,
de az, hogy ővele kik büszkélkednek,
s kik szokták nevét féltve mondani.

ROBERT BOLT megfilmesített művében, a Kinek se nap, se szél című drámájában van egy párbeszéd Morus Szent Tamás és a karrierista Richard Rich között:

More: De Richard, ha hivatala volna, mindenfélét felajánlanának magának. Nekem egyszer felkínáltak egy egész falut malmostul, kastélyostul, és az ég tudja, mi mindent még – az se lepne meg, ha a címert is beleértették volna. Miért ne menne el tanárnak? Magából jó tanár lenne, talán még nagy tanár is.
Rich: És ha az lennék, ki tudna róla?
More: Maga. A tanítványai. A barátai. Isten. Nem is rossz nyilvánosság… Ó, és nyugodt élet.

Az utolsó mondat kivételével, húsz évi tanítás után mondhatom, Sir Thomas More-nak igaza volt.

1. A pietás szó elemzése során elsősorban Dr. Fekete Antalnak egy kiadatlan tanulmányára támaszkodom.
2. Osiris, Budapest, 1998, 23–24. old.


Hatvan éve hunyt el Zimányi Gyula aranymisés áldozópap, piarista teológiai tanár, igazgató és rendfőnök

Kegyeletes életrajz - 58. Zimányi Gyula (írta: Írta: Biró Imre)

A hittudományok magisztere, rendünk beesküdött aranymisés áldozópap tagja, exprovinciális, született Makón, Csanád megyében, 1879. április 10-én. Rendünkbe beöltözött 1897. augusztus 27-én. Egyszerű fogadalmat tett 1898. augusztus 28-án, ünnepélyes fogadalmat 1902. április 20-án. Áldozópappá szentelték 1902. július 2-án.

Zimányi Gyula rendtársunk színes, sokrétű, sok tekintetben egyedülálló egyéniség volt. Személyiségének felfejtése nem könnyű feladat. Ennek a kegyeletes megemlékezésnek az írója nem is él abban a hitben, hogy ezt a feladatot véglegesen megoldotta. Remélhetőleg nem ez a megemlékezés lesz az utolsó róla szóló írás, és későbbi, avatottabb méltatói majd kiegészítik ennek fogyatkozásait, és kiigazítják esetleges tévedéseit.
Zimányi Gyula ízig-vérig szegedi volt, pedig tulajdonképpen nem is volt szegedi bennszülött. A megáradt Tisza, az alföldi vasút vonalának áttörése után, 1879. március 11-én, hullámsírba temette az egész várost. Szülei még a borzalmas esemény bekövetkezése előtt Makóra vonultak, ezért lett ez a város születése helye. Az események igazolták előrelátó óvatosságukat. A vízbefulladt halottak száma 151, a romba dőlt házak száma 5585 volt. Csak 417 épület, illetve 334 lakóház maradt épségben. A kárt 10 880 000 forintra becsülték.
Szeged szomorú sorsának híre világszerte elterjedt. Külföldi nagy városok is segítségére siettek adományaikkal. A hálás Szeged utcanevekkel örökítette meg nagylelkűségüket. Így kapta nevét a Bécsi körút is, ahol szülei laktak. Az újjáépítés során (1879–1883) 3485 építkezés történt. Elkészült a Tisza medrének tetemes kibővítése, a hatalmas körtöltés a rakoncátlan Tisza megfékezésére, a közúti vashíd és a rakodópart. Az árvízre emlékeztető építmények koronája a fogadalmi templomnak, a mai nagyszerű püspöki székesegyháznak megépítése volt.
Zimányi Gyula iparos családból származott. Édesapja bognármester volt. Gyermekkori emlékei belegyökereznek a nagy áradás idejébe. Ez az esemény időszámítássá lett Szeged életében. Így beszéltek az emberek: „víz előtt” és „víz után”. Bizonyára sokat hallott róla a szülői házban is, rokonai és ismerősei körében is. A benyomások iránt fogékony, élénk szellemű és nyílt szemű fiúra, lelki fejlődése tekintetében, bizonyára maradandó hatást gyakoroltak hallomásai és élményei. Az iskolában is évről évre felújították a nagy pusztulás emlékét (március 12.). Nagyobb fiú korában maga is látta a születése táján hullámsírba temetett Szeged újjáéledését, fejlődését, épülését, nagyvárossá alakulását, a garázda Tisza megfékezését és mederbe szorítását, az emberi tudás és munka kézzelfogható eredményeit és diadalát a természet erői fölött. Majd a szellemi élet nekipezsdülését, Szegednek irodalmi központtá izmosodását, a Dugonics-kultusz újabb fellendülését (Dugonics Társaság). Isten kegyelméből és a szülői ház adottságai alapján sok olyan adományban részesült, amely jövendő pályáján lényeges lendítője lett. Ilyen: egészséges testalkata, arányos termete, kellemes arca, jó megjelenése. Olyan kedvező külsőségek, amelyek első tekintetre jóra hangolják a szemlélőt. Veleszületett előnye továbbá kellemes hangja, nem közönséges énekkészsége és jó kedélye, melyek különösen társaságban nagy vonzerőt biztosítottak egyéniségének.
Nagy hatással volt rá, lelki fejlődése tekintetében, a szegedi piarista gimnázium, a város büszkesége, amelynek akkor a messze földön híres Magyar Gábor volt az igazgatója. Nemcsak az Alföldnek, hanem az egész országnak is elismerten egyik legelső intézete volt. Nagy vonzóerőt gyakorolt különösen a Bánát és a Bácska idegen ajkú vidékeire. Egyik fő tényezője volt fiaik megnyerésének a magyar kultúra számára. Sok tehetséges fiú került innen a szegedi piarista iskolába, ami jelentékeny nyereség volt színvonalának emelkedése tekintetében is. A tehetséges és szorgalmas, gondolkodó és erős akaratú Zimányi Gyula számára is jó palaestra volt a szegedi piarista iskola istenadta képességeinek kibontakoztatására. Szellemi tekintetben is gazdag hozománnyal került ki a szülői házból, és talentumait egy pillanatra sem rejtette véka alá. Valamennyi iskolai bizonyítványa, elős elemista korától fel egészen egyetemi indexéig, írmagul sem mutat jelesnél gyengébb jegyet, mint megmaradt bizonyítványai mutatják. Bizonyítványai szerint igazán mintadiák volt, nemcsak tehetséges, de egyenletesen szorgalmas is: valóban princeps iuventutis. Előnyére lehet írni azt is, hogy nemcsak tanárainak, hanem osztálytársainak és iskolatársainak bizalmát is teljes mértékben bírta. A fiúk megérezték többre hivatottságát és készséggel elismerték tekintélyét. A rendes tanulmányokon kívül jelentős szerepet vállalt az Önképzőkörben és a Gyorsírókörben is. A régi Magyar Állam c. katolikus irányú lapban ismertetés jelent meg a szegedi piarista gimnázium 1895/96. évi Értesítőjéről. Dicséri az Önképzőkör pályatételeit. Az első pályatétel ez volt: „A katolikus egyház egységének okai.” A legjobb volt Zimányi Gyula 7. osztályos tanuló pályadolgozata. Bíztatja az ismertető, hogy lelkesedjék és dolgozzék tovább is ebben a szellemben. Azt is kiemeli róla, hogy több jutalmat is vitt el. Dicséri az ismertető a magyar dolgozatok tételeit is. „Ilyen szép tételeket még más értesítőben nem láttunk… mind olyan tárgyak, melyek fejlesztik, ápolják a kath. szellemet is. Üdvözöljük érte a lelkes és kiváló magyar irodalmi tanárt, Sáfrán József urat.”
Hetedikes korában (1895/96) mint első titkár majdnem egész évben helyettesítette a beteg Illics Ulászló jegyzőt. Ő szerkesztette és állította ki jól a jegyzőkönyveket. Szorgalmasan szavalt és második lett a szavalóversenyen. Az érdemkönyv jeles értekezését őrzi „Dugonics szerepe nemzeti életünkben” címen. A hittan pályázat mellett díjat nyert a magyar esztétikai irodalomból is. Egész évi tevékenységéért megkapta a Kisfaludy-díjat.
Nyolcadikos korában (1896/97) egyhangú választással az Önképzőkör ifjúsági elnöke lett. Maga is sokirányú munkásságot fejtett ki, tevékeny köri életet is pendített. Elnöksége alatt a tagok munkakörét több, mint 300 tárgy töltötte ki. Az Érdemkönyv lapjait nagyrészt az ő komoly tartalmú írásai töltik ki. Elnöki megnyitója hatalmas buzdítás társaihoz. Gyászbeszédet mond a tanárok sírjánál, szónokol a Vörösmarty ünnepélyen és a Kölcsey-ünnepségen, neve napján köszönti Magyar Gábor igazgatót, tartalmas évzáró beszédet mond. A későbbi szónok már itt bontogatja szárnyait. Megemlékezést ír Dugonicsról, jellemzést Eötvösről, értekezést Szt. Lászlóról a magyar költészetben, Széchenyi hatásáról nemzetünk újjáalakulására, Vörösmarty elégiáiról. „Írásbeli bírálataink” e téren követésre méltó tanítást ad társainak. Hittan dolgozatával első díjat nyer, egész évi munkájáért ezüstérmet kap.
Harmadikos korában (1891/92) sajátította el Bódogh Jánostól a Gabelsberg–Markovits-rendszer levelező gyorsírását. Például előtte járt kitűnő gyorsíró bátyja, Zimányi Lajos (Mihály). Ettől fogva ritka tehetségű és tántoríthatatlan hűségű barátja lett a gyorsírásnak. Gyorsírási működése már diákkorában is igen sokoldalú. A házi versenyeken, az országos szabatos írási pályázatokon és az országos gyorsíróversenyeken sikert sikerre halmoz. A szabatos írási versenyeken a legnagyobb díjakon kívül 1894-ben a 180 szótagos, 1896-ban pedig a 220 szótagos fokon érdemel ki aranyjutalmat. Bátyja mellett munkatársa a Gyorsírászati Közlönynek és a temesvári Gyorsírászati Hírlapnak. Hetedikes korában már első előadója a Gyorsírókörnek. Vezető szerepét megtartja nyolcadikos korában is, pedig ekkor már önképzőköri elnök is. Mind a két körben fáradhatatlan: előad, fölolvas, szervez és buzdít. Mint diák tehát mindent elért, amit akkoriban egy középiskolai diák elérhetett: elnöke volt a Gyorsírókörnek és az Önképzőkörnek, ő volt az ünnepi szónok és a mutatósabb dolgozatoknak és pályázatoknak készítője. Jellemző, hogy osztálytársai az érettségi után őt bízták meg a tíz éves találkozó előkészítésével. Ő szokásos lelkiismeretes gondosságával azonnal elnöki naplót fektetett föl. Ebbe a holtáig megőrzött naplóba pontosan belejegyezte a társai életében történt eseményeket, részint gyorsírással, részint közönséges írással.
A család mélyen vallásos légkörében kapta az indítást arra, hogy az egyházi pályát válassza. Az országos hírű intézet markáns egyéniségű szerzetestanárainak vonzó körében és hatása alatt ébredt rá szerzetesi hivatására. Példájával előtte járt e tekintetben testvérbátyja, aki csak édesanyjának fogadalma alapján lépett a premontreiek rendjébe. E nélkül hihetőleg ő is piarista lett volna. Tanárai közül különösen az alsó osztályosok körülrajongott pater parvulorumja, Kovács János, a felső osztályosok bálványa, Sáfrány József, a népszerű Szinger Kornél, Zvér Endre és Madarász Pál voltak rá nagy hatással vonzó emberi tulajdonságaikkal. Ők voltak az ő eszményképei.
Gyökerében Szegedre nyúlik vissza két döntő fontosságú barátsága is, amely egész életén végigkísérte. A testvéri szereteten kívül mély barátság fűzte testvérbátyjához, Zimányi Lajoshoz, aki a jászói premontrei rendnek lett, Mihály néven, igen tisztelt és kiemelkedő tagja. Őt vele szemben „fehér Zimányinak” szokták nevezni, maga pedig „öreg úr” néven becézte. Zavartalan és mély barátság fűzte az egy évvel fiatalabb Schütz Antalhoz, akinek hosszúra nyúlt öregkori súlyos betegségében haláláig hű támasza volt. Teljesedett rajta az Írás szava: A hűséges barát erős menedék, ki ilyenre akad kincset talál”. (Sir. 6. 14.)
A szegedi gimnáziumhoz, amelyből komoly önneveléssel kialakított egyéniséggel és alapos előképzettséggel távozott, haláláig szeretettel és kegyeletes ragaszkodással viseltetett. Sokat tudott róla is mondani, diákkori igazgatójáról és tanárairól is. Jóízű és jellemző előadásával nagyban hozzájárult emlékük ébrentartásához.

Érettségi vizsgálat letétele után lépett be a rendbe. A noviciátusi esztendőt (1897/98) Vácon töltötte. A kemény fegyelmet tartó és szigorú Roch Gyula volt a magisztere, és a kiváló nevelőnek tartott Randveg Mihály a promagisztere. Az ő formáló kezük alatt csak erősödött hivatástudata és kötelességérzete. Ebben a kemény iskolában is kitűnően megállta a helyét, és maga is kemény, elves növendékké nevelődött, aki felhasználta a jó szerzetessé fejlődésnek minden kínálkozó eszközét. „Exultat ut gigas percurrens viam”, mint a zsoltáros mondja (Ps. 18.). Hátramaradt írásai között megvannak a noviciátusban készített szószedetei, olvasmányai kivonatai és elmélkedései. De ennél talán még többet mond, hogy magisztereivel még egyetemi hallgató korában, sőt mint tanár is sokáig fenntartotta a kapcsolatot, és legalább is névnapra szorgalmasan irogatott nekik.
A noviciátusi esztendő után Budapestre került a Kalazantinumba. Szaktárgyaiul a hittudományokat választotta. A Kalazantinumban összekerült Schütz Antallal, aki ezt írja róla: „Sokat köszönhetek a piarista életben előttem járó szegedi barátomnak, akivel még két évig együtt voltam az intézetben”. (Életem, 142.) Itt lépett be életükbe Prohászka. Nem volt abban az időben kispap, aki nem érezte volna hatását. Esztergomi növendékeitől sokat hallottak életéről és tevékenységéről. Együtt rajongtak érte. Meghozatták litografált beszédeit, amelyekből később az Elmélkedések készültek. Mikor pedig rendszeresen Pestre kezdett járni, nem mulasztottak el egy alkalmat sem, hogy lássák és hallgassák. Személyes varázsa eltörölhetetlenül belevésődött lelkükbe. „Amit mondott, és mint mondta, a régi evangélium új és erőteljes nekilendülést jelentő megélése volt”, mondja róla Schütz Antal. (Uo. 144.) Zimányi Gyula, Schütz Antal és Pataky Arnold együtt írták gyorsírással az egyetemi templomban mondott lelkigyakorlatait, amelyekből a Dominus Jesus lett. Áttették és megküldték Prohászkának. Saját kezével írt köszönő levelet kaptak tőle és egy-egy példányt éppen akkor megjelent Ég és föld c. könyvéből. Beszédírói készsége ekkor nagy mértékben kifejlődött.
A Kalazantinumban ismerkedett meg a tudós öreg Csaplár Benedekkel. 1898. december 23-án kezdődő töredékes feljegyzéseiben érdekes adatok találhatók Csaplár Benedekről, aki el-elbeszélgetett vele. Csaplár Tomor Ferencnek „Fájdalom könyve” c. művét ajándékozta neki, dicsérve a szerző eszményi álláspontját, melyet különösen a papoknak kell méltányolniuk. Evvel kapcsolatban neki is a katolikus szellem szolgálatát kötötte lelkére. „Nagyon helyesen! Úgyis az lesz életem egyik fő feladata – írja naplójában –, amint már régen elhatároztam, propagandát csinálni a katolikus ügynek és szellemnek, emelni ott, ahol lehet. Így legalább az ő buzdítása, mintegy kötelezése, még jobban megerősít elhatározásomban, amennyiben mintegy kijelölve, utasítva, kívülről utalva látom magamat, arra utalva, ami eddig csak lelkem mélyén szunnyadt, mint jámbor óhaj és hő kívánság”. E sorai Csaplár ösztönző hatásáról tanúskodnak.
A Kalazantinumban lendülettel készült jövő pályájára. Itt is a vezető szellemek közé tartozott. Valamennyi vizsgálatát jeles eredménnyel tette le. Másod éves korában egykori kiváló szegedi tanára, Sáfrán József volt a prefektusa és lelki igazgatója. A Kalazantinumban négy évet töltött (1898–1902) és mint a hittudományok borostyánkoszorúsa hagyta el, mikor egyetemi tanulmányait a budapesti egyetem teológiai karán befejezte.
Tanári pályáját a kecskeméti rendi gimnáziumban kezdte meg az 1902/03. tanévben. A gimnáziumban hitelemző, majd hitszónok, négy évig osztályfőnök is. A hittanon kívül tanítja a magyar, latin és görög nyelvet és rendkívüli tárgyként a gyorsírást is. Ennek a tárgynak tanítására képesítő oklevelet is szerez. Kecskeméti első két évében a hittudományokból két szigorlatot tett: a hittudományok licenciátusa (1903), majd magisztere lett (1904). A szigorlatok gyors egymásutánjából arra lehet következtetni, hogy ezek is jól mentek, mint egyéb vizsgálatai. Rejtély ma is, hogy olvasott, nagy készültségű és képességű teológus létére sem ebben az időben, sem később nem tette le a negyedik szigorlatot. E szigorlat elmaradását nem titkolta. Jellemző e tekintetben, amit egy később (L: 1936. november 8.) írt levelében mond: „A délelőtti beszélgetésünkkel kapcsolatban még azt kell szóvá tennem, hogy nem vagyok „dr”. (csupán csak magisztere a teológiának, a negyedik szigorlatot nem tettem le).”
Túlzás nélkül el lehet róla mondani, hogy vele kezdődik meg rendi intézeteinkben az intenzív diákpasztoráció. Tudatosan készült rá, hogy elsőrendű feladatának tekintse tanítványainak lelki nevelését. Nem érte be azzal a kerettel és tartalommal, amelyben ő maga nevelődött gimnazista korában. Ugyanaz a felfogás vezette, amelyet Schütz Antal egyik levelében később így fogalmazott meg: „igyekszem nem felejteni és másokkal sem felejtetni, hogy lelkipásztori, illetőleg apostoli küldetésünk van az Úrtól”. (1915. december 28.) Kalazanti Szt. József intelme lebegett szeme előtt: a tudomány ékesít, királyi koronát azonban az erény ád. Mint hittanár egészen új csapáson jár. Szemében a hittan már nemcsak tantárgy. Új stílusú hittantanítás kezdődik vele rendünkben; ad maius pietatis incrementum. E lelkipásztori hivatása tudatában végezte hittanári tevékenységét, és később ennek a hivatásnak a tudatát igyekezett meggyökereztetni a rendi növendékekben is, mikor jövendő pályájukra készítette elő őket. Evvel új irányba terelődött a növendékek nevelésének szelleme is a rendben. Lelki atyja tanítványainak. Benső kapcsolatba jut velük, ható tényező lesz lelki fejlődésükben, és kapcsolata velük akárhányszor hosszú évtizedeken keresztül is megmarad. Közvetlensége, tanítványaival törődése bizalmat keltett, és hozzáláncolta tanítványait, akik lelki ügyeikben, nehézségeikben bizalommal fordultak hozzá tanácsért, irányításért, tőle vártak vigasztalást, bíztatást, bátorítást, lelkesítést. Kevés hozzá fogható hatású hittanárunk van, aki oly mély és maradandó hatást gyakorolt, és akihez tanítványai oly hűségesen ragaszkodtak később is, mint őhozzá. Szépen jellemzi őt egy régi kecskeméti tanítványa pályája első éveiből: „Kecskeméti diákjai önkéntelenül megérezték, hogy tiszta arcú, és csengő szavú fiatal tanáruk más és sok tekintetben különb ember, mint többi tanáruk; megbűvölte őket egész lényén elömlő eszményi hevülete és mindenkin építeni, emelni akaró igyekvése. Úgy érezték, hogy a 23 éves kezdő tanár megjelenése új színt vegyített diákéletükbe, az észpallérozó tanár után jelentette a szív és lélek formálására törekvő lelkiatya munkába állását”. (Bp. 1941. Évkönyv, 28.)
Negyedik kecskeméti évében a stúdiumi növendékek prefektusává tette meg a rendfőnök. Ezzel megkezdődött életének talán legjelentősebb, mondhatni főműve: a rendi növendékeknek évtizedeken át folyó nevelése. A legidősebb nemzedéket leszámítva, szinte az egész rend az ő nevelő keze alól került ki (1905–1940), mivel két évi stúdiumi prefektussága után a Kalazantinum prefektusa (1907), majd igazgatója lett (1920). „És 35 év szakadatlan munkája és tömérdek sikere kézzel fogható bizonyság rá, írja egyik régi stúdiumi és kalazantinumi növendéke, hogy a választás minden tekintetben szerencsés volt. Zimányi Gyula egész lelkét belevitte növendéknevelő munkájába, állásában nem elöljárónak, hanem elsősorban atyának érezte magát, aki személyes felelősséggel tartozik valamennyi növendékéért. Ezért sohasem jutott eszébe, hogy az elöljáróság elefántcsonttornyába zárkózzék, hanem szüntelenül ott időzött növendékei között, osztozott minden örömükben és bánatukban, s egy pillanatra sem szűnt meg bíztató vagy korholó szavával ösztönözni őket. Valami egészen sajátos változatát alakította ki az elöljáró-alattvaló viszonynak, melyben több volt a megértő baráti közvetlenség, mint a rideg paragrafusokon való lovaglás. Ezért van, hogy növendékei, immár a rendnek nagyobb fele, egész életére szóló élményként őrzik a vele töltött évek emlékét.” (Bp. 1941. évi Évkönyv, 29.)
A rendi növendékek nevelése lett ettől fogva élete fő célja és legfőbb gondja. Jó szeme volt. Észrevette a jót is, de a kifogásolhatót is. Tudott dicsérni is, de elmarasztaló ítéletét sem rejtette véka alá. Ha kellett, módjával, nem sajnálta a keményebb szót sem. Buzdításul ezt szerette mondani: „Excesior”! Gondja mindenre kiterjedt. A növendékekhez való viszonyából folyt, hogy mindent és mindenkit közvetlenül meghallgatott. Ez sok idejébe került, és talán nem is mindig úgy értékesült, ahogy maga is gondolta vagy szerette volna. Akárhányszor lehetett látni, hogy egy-egy kalazantinumi növendékével indult sétára. Az ilyen bizalmas, közvetlen, termékeny hatású beszélgetések kétségkívül szintén előmozdították nevelő munkájának sikerét. Adott növendékei véleményére is. Többször lehetett tőle hallani: „Egy fiatal rendtársunk ezt vagy azt mondta”. Hatását egy régebbi növendéke így fogalmazta meg: „Több, mint háromévtizede tőle kapja veretét a rendi fiatalság. Tőle tanulja a piarista szellemet”. (Szeged, 1941. Évkönyv)
Eleven és nyílt eszű, mozgékony elméjű és tehetséges ember. Igen sokoldalú érdeklődés jellemzi. Tele van tettvággyal, és nagy akaraterővel van megáldva. Szókimondó és temperamentumos. Ha heve elragadja, vagy nagyon bántja valami, beszéde kemény és pattogó, erősebb kifejezéseket is használ. Természetes és teketóriátlan, nem rabja a formaságoknak, de otthonos a finomabb érintkezési módokban is. Kétségkívül egyik legszembetűnőbb vonása nagyon fejlett kritikai érzéke. Ítéletét sokszor találó és jellemző rövidséggel fogalmazza meg, pregnáns kifejezéssel, mint mondani szokták. Voltak, főleg régebben, akik ezt a kritikus szellemet hibáztatták benne, főleg annak alapján, amit e tekintetben egyes növendékeitől hallottak felőle, főleg olyanoktól, akik inkább személyi, mint tárgyi okokból nem úgy nyilatkoztak róla, mint növendékeinek nagy többsége. Különböző megítélésnek volt ő is kitéve, mint minden vezető állást betöltő ember, akinek sok és sokféle nézetű és természetű, sokszor még kiforratlan emberrel van dolga, különösen ha hozzá olyan markáns, harcos, elves és harcias egyéniség is, amilyen ő volt. Ez egy időben népszerűsége rovására is esett, de idővel megállapíthatóan feléje fordult a rend többségének bizalma, és 1940-ben elnyerte a rendfőnökséget is.
Hivatása teljesítésében fáradhatatlan volt. Mikor 1916-ban Budapesten egyesítették a kolozsvári és pesti Kalazantinumot, ez igen nagy létszámemelkedést és munkatöbbletet is jelentett. De ő nem ijedt meg a rá váró feladattól: „Mostanában felpezsdülve érzem magamban a bátorságot és akaraterőt az új Kalazantinum jöttére”, írja egyik barátjának. De jöttek aztán nehéz napok is, amikor szinte csüggedés vett rajta erőt: „Ilyen nehéz időt sem éltem még át, nem is volna jó megismétlődése. Nem a növendékekre van panaszom – írja –, hiszen egyenese kevesebb baj van velük, mint várható volt, hanem a hurcolkodás… a berendezkedés és a sok utánanézés, revízió. Itt is hiány. ott is hiba. 154 lépcsőn le és föl, majd ennek, majd annak a mesterembernek a keresése, sok be nem tartott ígéret, a hiába való szorgalmazás, a tehetetlenség érzése, a nyomorúság és düh láza”. (1916. október 19.) „A kedvezőtlen körülmények (fűtési és egyéb nehézségek) igen elvették a kedvemet. Éppen csak hogy létezem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen keserves helyzet vár reám az új házban… Szellemileg egyenesen visszafelé mentem”. (1917. febr. 7.) E sorai több tekintetben megvilágításba helyezik egyéniségét is.
A rendi utánpótlás érdekében, hogy ez kedvezően alakuljon, szoros gondja volt a növendékanyag szelektálására, elsősorban azoknak eltávolítására, akikről úgy érezte, hogy nem szándékuk a rendben maradni. „Mostanában, írja egyik levelében, a növendékekkel van több gond. Gyúrom és részben liferálom őket ki a világba. Egy ma reggel ment el, kettő megígérte a kollokválások utáni távozást, de akad olyan is, akit tolok és mégsem megy… olyan is, akit nem tolok, mégis elmegy.” (1916. december 4.) Nagyon szívén viselte, hogy növendékeit olvasásra kapassa. A gimnáziumból hozott alapos irodalmi műveltségét maga is állandóan gyarapította a könyvek olvasásával. De nemcsak a maga kedvéért vette a sok könyvet, hanem azért is, hogy tanulni vágyó növendékeivel is megkedveltesse az olvasást és önképzést. Szívesen járt kezére különben is növendékeinek, és alkalomadtán saját zsebe terhére is segítette őket egy-egy nehezebben hozzáférhető munka megszerzésében. Érdemes róla megemlíteni azt is, hogy a növendékség éveinek eltelte után egész természetes egyszerűséggel tért át többre tartott növendékeivel a bensőbb barátság útjára.
Mint teológiai tanár különféle tárgyakat adott elő. Egyháztörténelem, egyházjog, erkölcstan, missálé és breviárium-magyarázat, gyakorlati szertartástan, aszkétika és patrológia voltak azok a tárgyak, amelyek a hosszú esztendők során munkaprogramjában szerepeltek. Főleg egyháztörténelemből, egyházjogból és liturgiából, ha talán nem is rendszeres, de meglepően gazdag tudása volt. Gyakorlati neveléstan címen előadott tárgya a jövendő tanároknak hasznos tanácsokat, példamutatást és gyakorlati irányítást adott. A rendi életből vett szemléltető példákkal fűszerezte előadását. Másik nagyon hasznos tárgya a szabatos latin olvasás tanítása volt. Mestere volt a szabatos latin kiejtésnek és a prozódai olvasásnak. Az ő mestere pdig Maywald József, pesti gimnáziumunk hírneves klasszikusfilológus tanára volt. 1907-ben, amikor Zimányi Gyula Pestre került kalazantinumi prefektusnak, Maywald József éppen előadássorozatot tartott a latin szakos rendi tanárjelölteknek a szabatos latin olvasásról. Ennek a tanfolyamnak a legszorgalmasabb és legtanulékonyabb látogatója éppen Zimányi Gyula volt. Később is állandóan képezte magát, és ezen a téren valóságos szaktekintéllyé nőtte ki magát. Elismert tekintélyére nézve jellemző az a tény, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetem 300 éves jubileuma alkalmával előadásra került latin szövegek kiejtését is ő tanította be. Joggal volt büszke erre a tudományára. A Kalazantinumban, a latin szakos jelöltek nagy hasznára, egészen a legutolsó időkig külön órában tanította a szabatos latin olvasást. Ennek a latin repetitóriumnak órái, eredetien szemléltető előadásmódjával, valóságos élményt jelentettek a Kalazantinum váltakozó kurzusai részére.
A növendéknevelés szempontjából jelentősek voltak azok az összejövetelek, amelyeket a Kalazantinum növendékeivel tartott. Állandó és évenkint visszatérő tárgyuk a szerzetes-papi és közösségi illemtan volt. Ugyanazok a gyorsírással jegyzett nyolcadív lapok kerültek elő évenkint. Ebben aztán benne volt minden: mosdás, öltözködés (sál, kesztyű, frizura), ruhatisztántartás, ágyazás, szellőztetés, ajtó- és ablakkezelés, szobatorna, séta stb., szóval minden olyan mindenkit egyformán illető kérdés, ami – saját kedvelt kifejezését idézve – a „celibatórius lomposságtól” óvja meg az embert. A másik kör témáiban a közös élet mindennapi dolgainak megbeszélése volt. Ehez a pesti ház és a provincia mindennapi eseményei szolgáltattak szemléltető anyaggal: ki hogyan eszik, társalog, rádiózik, zongorázik, csapkodja az ajtót, szórja el a cigarettavéget, mennyire diszkrét, tapintatos ilyesmikben szomszédjaival és a háztagokkal szemben. A hétköznapi, vacsora előtti összejöveteleken előkerült ilyen megbeszélések célja, mint mondani szokta, a „surlódási felületek, érdességek, szögletek” lecsiszolása volt.
A vasárnap reggeli félnyolc órai összejövetelek hosszabb lélegzetűek voltak, sokszor egy óra hosszat is eltartottak. Témájuk az egyházi, politikai és kulturális élet, a rendi és iskolai aktuális események megvilágítása volt. Ezekhez a hátteret a társalgóban leszűrődött vélemények és a külső ismerősök referátumai szolgáltatták. Céljuk, mint mondani szerette, az volt, hogy a növendék megtanuljon „a sorok közt olvasni, az események mögött a mozgató rugókat észrevenni”. A józan kritikára és tiszta látásra nevelés lebegett előtte cél gyanánt. Talán ez volt az a terület, ahol legnagyobb hatással volt növendékeire, nemcsak „szemnyitogatással”, hanem a néha talán túlzásba is menő kritikai szellem kifejlesztésével és terjesztésével is. Többször kellett közben magán is éreznie, hogy egyes fiatal titánok éppen az ő fegyverével, a kritikával állnak vele szemben. E megbeszélések alkalmával, megfelelő helyekre elosztva, előkerült a rendi anekdotakincs is. Magyar Gábor igazgató, Való (Mihály) bácsi, Ipi bácsi (Fekete Ipoly), Bontó (Józsi) bácsi, Barton (Józsi) bácsi és mások jelentek meg ilyenkor a színen. A velük kapcsolatos eseményeket jellegzetes mozdulataikkal és mimikájukkal adta elő, „megjátszva a dolgot”. (Az zárójelbe tett szavak az ő jellegzetes kifejezései.) Ebben az élethű előadásban nagy segítsége volt nem közönséges utánzó képessége és kedve is. Mint látható, kedélyes tudott lenni. Ezt növendékeiben is értékelte és ápolta. Élénken részt vett társas kirándulásaik és tréfás együttléteik vagy előadásaik örömeiben. Szerette a szabad természetet. Egy időben nyarankint külföldi utakat is tett turista vállalkozásokkal. Későbben a Cassiciacumban töltötte nyarait. A lelki üdülés és szellemi elfoglaltság mellett szívesen végzett itt fizikai elfoglaltságot is.
A növendéknevelés és teológiai oktatás mellett nem szakadt el egészen a középiskolától sem. A budapesti gimnáziumban hosszú éveken át tanította a gyorsírást, és féltő gonddal őrizte a dicsőséges Maywald-korszak hagyományait. Működésének elismeréséül lett az Országos Gyorsíró Tanácsnak és a Gyorsírástanítókat Vizsgáló Bizottságnak rendes tagja. Egész életén át kapcsolatot tartott a gyorsírással és a gyorsírókkal. Kiss József rendtársunknak a Magyar Gyorsíró Szemlében (1940. augusztus 217–221.) „A gyorsíró rendfőnök” címen megjelent cikke foglalkozik a gyorsíráshoz való viszonyával. Budapesti tanítványai idővel szótagszáman fölülmúlták Maywald tanítványainak legjobb eredményeit is. A tanításban módszertani reformmal győzte le a rendszeri megkötöttség akadályait. Órái érdekesek és élményszerűek voltak. Tanítványai megszerették a gyorsírást. Nagy gondja volt rá, hogy szegény sorsú, tehetséges tanítványai elsajátítsák a gyorsírást. 1918. szeptember havában kinevezték a gyorsírástanítókat vizsgáztató bizottság tagjává. Ilyen minőségben sokat használt a gyorsírás ügyének. Emlékei és sikerei a Gabelsberg–Markovits-rendszerhez fűzték, de azért jól elsajátította az egységes magyar gyorsírási rendszert is, és térfoglalását önzetlenül elősegítette. Tagja lett az újjáalakított vizsgálóbizottságnak is. Mikor e tisztétől fölmentették (1928), a felmentő irat megköszönte „áldozatos magatartását, amellyel lehetővé tette, hogy az egységes magyar gyorsírás megalapozása intézményileg felállított szervezetekben súrlódás nélkül keresztülvihető volt”. Érdeme, hogy 1929 őszétől kezdve a Kalazantinumban kötelező tárgy lett a gyorsírás. Értékes könyvadományaival mint mecénás évről évre hozzájárult a fiatal gyorsírók lelkesedésének fokozásához. A gyorsírást egyéni és kollektív kultúrügynek tartotta.
Az 1918/19. tanévtől kezdve évekig újból belekapcsolódott mint hittanár és főgimnáziumi hitszónok a budapesti gimnázium életébe. Az intézet diákpasztorációjában pedig akkor is teljes lélekkel részt vett, amikor a középiskolában már nem is tanított. Vidéki iskoláinkban is sokszor szerepelt. Így pl. a szegedi fiúiskolák Szt. Imre napján, 1938-ban Szt. Imre ünnepén ő mondta az ünnepi szentbeszédet a Fogadalmi templomban. Hatalmas erejű, tüzesen magyar szívből jött, nagyhatású szentbeszédje a zsúfolásig megtöltött templom minden hallgatójának szívéig ért, mondja az egykorú tudósítás. Vác közönsége is jól ismerte őt az Emerikána liceális előadásairól és a szülői értekezletről.
Külön fejezetbe kívánkozik majd életrajzában lelkipásztori tevékenysége is. „Az isteni szolgálat művei közt legfölségesebb a lelkek üdvözítésén fáradozni”. (Kal. Szt. József) Ebben a szolgálatban ő teljes lélekkel fáradozott. Pasztorációs tevékenysége idők folyamán kisded magból valóban terebélyes fává növekedett. 1920-ban rector ecclesiae lett a budapesti rendi kápolnában. E minőségében elévülhetetlen érdemeket szerzett a kápolna istentiszteleti rendjének kialakításában és megszilárdításában. Szemmel láthatóan egyre többen látogatták a vasár- és ünnepnapi két diákmisét, a lelkigyakorlatokat és nagyheti szertartásokat. Sokszor szerepelt mint celebráns. Szép és zengő énekhangjával nagyon jól tudott bánni. A nagypénteki szertartást sok éven át rendesen ő végezte példás liturgiával és mintaszerű asszisztenciával. A szépen végzett liturgia különben is szívügye volt. A rendházban tartott havi papi konferenciákon is sokszor tartott liturgikus előadásokat. A teológián is szívesen adta elő a gyakorlati szertartástant. Az Albert István rendtársunk összeállításában megjelent új Ordo ministrandit is lelkes magyarázó körlevéllel indította el útjára rendfőnök korában. Nagy gondja volt a kápolna rendjére és tisztaságára. Ha vizsga szemmel körüljárt benne, többnyire talált benne valami igazítani valót, „a kevésben is hű volt”. Annyi időt töltött a kápolnában, hogy látogatóit, szinte egész közönségét ismerte, az új látogatókat észrevette. E tekintetben igen figyelmes volt.
Egyike volt a kápolna leggyakrabban hallott szónokainak. Temperamentumos beszédeiben sok eredeti vonás és egyéni szín jellemezte. Kétségkívül volt egyéniségében, hangjában, előadásmódjában és mondanivalójában is valami megkapó és magával ragadó. Szóbősége, stílusa, színező és árnyaló képessége, szegedi árnyalattal ejtett beszéde, kényes témákat is érintő bátorsága mindig megtette a maga hatását. Felötlő volt beszédeiben a szerkezet lazasága. Ennek eredménye volt terjengőssége, amit talán leginkább hibáztattak benne. Éppen azért, mert mondanivalóját nehezen tudta szoros formába önteni, beszédei és előadásai mindig jobban hatottak részleteikkel, mint egészükkel. Néha az idézetekkel való elhalmozás tette nehezebbé beszédeinek élvezetét, pedig rengeteg időt és energiát fektetett bele egy-egy ilyen szokatlanul kipallérozott beszédébe, mint pl. a Vörösmarty Mihályról mondott emlékbeszédébe és a 300 éves jubileumi vigadói záróbeszédébe. Ízes, magvas, tömör kifejezésekért, idézetekért szívesen fordult költőinkhez, pl. Aranyhoz, Petőfihez, Vörösmartyhoz, Adyhoz. Velük pótolta az írói eredetiség adományának hiányát. Az élet minden lehető helyzetére volt tarsolyában ilyen ízes kifejezés és idézet. Sajátságos szónoki szokása volt, hogy egy-egy mintegy vezérmotívumnak szánt mondata, mint a zenében, el-elbujtatva, minduntalan előbukkant. Sokszor volt primiciai szónok. Tanítványai és ismerősei gyakran kérték fel eskető papnak. Ilyenkor mondott beszédei is rendesen maradandó hatást gyakoroltak.
Bizonyos, hogy időjártával ő lett Budapest egyik legkeresettebb lelkipásztora. Volt diákjainak százai, hozzátartozókkal együtt, nemcsak gyónói voltak, hanem hozzá fordultak minden ügyes-bajos dolgukban eligazításért. Hogy ezeken kívül hány embernek volt még lelki vezetője, azt bajos volna számba venni. A temetésen könnyező nők és szemüket törülgető férfiak feltűnően nagy száma tudna erről illetékesen szólni. „Wer Traenen eraten will, muss Liebe säen”. Bizonyára ő is megnyerte azok szeretetét és ragaszkodását, akik hozzá fordultak, „die angustiae suae et in anxietatibus suis”, tanácsért, biztatásért, bátorításért és vigasztalásért. Sokan voltak köztük elhalt testvérbátyjának, a „fehér Zimányinak” ragaszkodó hívei közül is. Lelkét legmélyebben érintő lelkipásztori ténykedése az volt, mikor egy fényes pályát megfutott lelki fiát készítette elő és kísérte el utolsó útjára, a vesztőhelyre. Pasztorációs munkájához tartozik az is, hogy lelki vezetője volt sok rendtársának, egy időben gyóntatója volt a Szociális Misszió Társulat nővéreinek és az Isteni Üdvözítő Nővéreinek. Több ízben tartott a rendfőnökök megbízásából lelkigyakorlatokat rendházainkban rendtársai részére, és rendkívüli gyóntatója volt a rendi novíciusoknak is. Rendi igazgatója volt az Eucharistia társulatnak is.
Katolikus és rendi vonatkozású külső kapcsolatai mindenütt nagy megbecsülést hoztak neki. Tagja volt a Katolikus Sajtóvállalat központi választmányának. A Hittanárok és Hitoktatók Egyesülete és a Katolikus Középiskolai Tanáregyesület választmányi tagjainak sorába iktatta. Ez utóbbinak később tiszteletbeli tagja lett. Választmányi tagja volt a Budapesti Piarista Diákszövetségnek is. Szorgalmasan eljárt a Szövetség üléseire és havi társas vacsoráira, és buzgó szervezője volt húsvéti lelkigyakorlatainak. A Szövetségben nagy tekintélynek és általános tiszteletnek örvendett. Egyik közgyűlési vacsoráján ő mondta nagy hatással a Vörösmarty serlegbeszédet. Munkatársa volt a Kat. Lexikonnak.
Nagy tekintélyének kétségkívüli bizonysága, hogy 1936-ban két katolikus sajtóorgánum, a Korunk Szava és Újkor erkölcsi és jogi vitáikban a bírói döntést Szandtner Pál egyetemi tanár elnöklete alatt Szekfű Gyula és Zimányi Gyula választott bírósági tagokra bízták. A két lap közölte a választott bíróság ítéletét, amely mindkét lap vezetőségének magatartását súlyosan elítélte. A két lap alávetette magát a választott bíróság ítéletének és kijelentette, hogy a bíróságnál korábban folyamatba tett pöreit visszavonta és ezekre az ügyekre a nyilvánosság előtt nem tér vissza. Az elintézésnek ezt a módját a sajtóban mint követendő példát ünnepelték. (Magyarság, 1936. április 23.) Mikor aztán a Korunk Szava még a választott bírósági ítélet után is folytatta támadásait és gyanúsításait az Újkor ellen, Zimányi Gyula levelet fogalmazott az Újkor szerkesztőihez, kérve őket, hogy ne veszítsék el türelmüket és eddigi fegyelmezett magatartásukat. „Az elkerülhetetlen védekezésen túl nem menve, ezen túl se mártsák tollukat méregbe és gyűlöletbe s az evangélium szellemében továbbra is tartsanak ki a pozitív építő katolikus munka és stílus mellett. Ez az egészségnek, az erőnek, a hivatottságnak, a jövőnek, katolikus testvéreik bizalmának záloga. Ex fructibus cognoscetis eos.” (1936. november 18.)
Eddig érintett levelei kapcsán talán itt lehet rá utalni, hogy Zimányi Gyula fáradhatatlan és igen nagyarányú tevékenységet fejtett ki mint levélíró. Rengeteget várt az élő és írott szótól. Ezért a beszédnek és levélírásnak egyetlen alkalmát sem mulasztotta el, ezért beszélt annyit növendékeinek, és ezért írt annyi levelet. Úgy gondolta, hogy ez a meggyőzésnek és jobb belátásra bírásnak legfőbb eszköze. Talán az egész rendben nem volt senki, aki annyi levelet írt volna, mint ő. Aki emberi portréját akarja megrajzolni, leveleiben igen sok jellemző adatot talál majd hozzá. Ha elolvassa majd a hozzá írt és a tőle származó levelek tömegét, fogalmat alkothat arról, hogy mi minden iránt érdeklődött. Róla is el lehet mondani, Apponyi Albert szavaival, hogy az ilyen mértékű érdeklődés a műveltségnek kétségtelen jele. Csodálatos ember volt. Mindent följegyzett és mindent megőrzött. Szabadidejének jó részét levélírással töltötte. Kusztodiátusi látogatásai alkalmával is, mint mondják, szabadidejében mindig leveleket írt, pedig ezt az időt a rendfőnökök, a hivatalos teendők mellett, pihenésnek és üdülésnek szánták.
Leveleinek egy része udvariassági írás. Ha valaki pl. tiszteletpéldányt küldött neki, azt nemcsak elolvasta, hanem köszönő soraiban esetleges észrevételeit is közölte. Mindenkinek válaszolt, aki valami okból írt neki, vagy kért tőle valamit. E sorok írójának is értékes és jellemző adatokat küldött volt kedves szegedi tanárának, Szinger Kornélnak nekrológjához. Rendelkezésére bocsátotta a Schütz Antalnak utolsó külföldi tartózkodásáról, betegségéről, haláláról és temetéséről készült remek összefoglalását is. Mikor Szűcs Imrének, volt növendékének nekrológja ügyében fordult hozzá, nemcsak értékes emlékeit közölte, hanem megjegyzést is fűzött közléséhez. Mivel bepillantást engednek sorai gondolkodásmódjába is, halála után érdemes nekrológjában feljegyezni: „Tartozom azzal az elismeréssel az ebédlőben most napirenden levő kegyeletes életrajzaidnak, hogy élethűek, megkapók, jól arányzottak. Nem egyszer – későn érkezvén az ebédlőbe – nem tudtam, kinek az életrajzát olvassák, s a hallottak alapján hamarosan ráismertem, hogy kiről van szó. Azt én különösen honorálom, hogy a kegyelet megsértése nélkül a véges emberit, az emberi gyengeségeket is feltüntetted. Egy valaki kissé sokallta az elején a betegségek részletezését.” (1953. május 28.) Már előbb is kitért egyszer erre a kérdésre, amikor az aranymisés üdvözlésre válaszolt. Mint bíráló és a folytatásra bátorító írást szintén érdemes életírásába iktatnunk: „Örülök, hogy gondos, igazán kegyeletes, nemes veretű, találóan és finoman jellemző életrajzaidat illetőleg nem engedtél a 48-ból. Csak nagy elismerést hallottam róluk (a magaméról nem is szólva).” (1952. július 25.)
Van egy levele, melyben önmagáról mond megkapó bírálatot akkor, amikor emberi szemmel nézve túl volt már minden földi dicsőségen. Biró Vencel arról értesítette, hogy a magyarországi provinciálisnak a kolozsvári, máramarosszigeti és nagykárolyi házra kapott commissarius generálisi megbízatása megszűnt, mivel a rendi generális megint őt állította az újra önállóvá lett romániai provincia élére. Levelében köszönetet mondott Zimányi Gyulának rendfőnöki működéséért, és ezt elismerő szavakkal méltatta: „Köszönöm – írja Zimányi Gyula – a reám, az én iparkodásomra vonatkozó szíves elismerést és méltatást. Magam is mindig élénken fogom érezni, hogy szívemen és szívemben hordoztam a három romániai rendháznak és tagjainak ügyeit. Persze kezdettől fogva itt is nyomon kísért a jobb sorsra méltó VL. Hadrián pápa történelmi jelentőségű, reális felsóhajtás: Proh dolor, quantum refert, in quae tempora vel optimi cuiusque viri incidat. Ha ennek a nagy pápának is látnia és megnyugvással kellett tudomásul vennie a legjobb törekvések akadályait és szirtjeit, énnekem még inkább alázattal kellett akkortájt és utólag retrospective fejemet meghajtanom, s kortársaimnak, rendi testvéreimnek méltányos ítéletére számítanom.” (1947. február 6. Szt. Dorottya napján)
Rendtársai irodalmi munkásságára buzdítólag is hatott. A Kegyesrend Besztercén, Medgyesen és a kolozsvári főiskola bölcsészeti karán c. rendtörténeti munka is az ő buzdító felhívására készült el Biró Vencel tollából, és került a romániai rendtartomány hódolata jeléül Kalazancius Atyánk 300 éves sírja elé. „Külön örülök – írja Biró Vencelnek –, hogy szíves megállapításod szerint volt némi részem ennek a jubiláris írásnak létrejöttében. Kedves kötelességemnek tartom, hogy hamarosan végigolvassam, miután egyéb dolgaimtól felszabadultam.” (1948. június 25.) Még örömét fejezi ki azon is, hogy volt módja és anyagi ereje a kiadásra, és a maga jubileumi írásával ünnepelhette a rendi jubileumot. Az 1942. évi jubileum alkalmával (Pásztortűz 1942. november havi számában) megjelent Podolintól Szabadkáig c. „helyes kis átfogó” jubileumi írását megköszönvén, megjegyzi, hogy egy-két új, ismeretlen mozzanatot vett ki belőle és „csendesen” azt az észrevételt teszi, „hogy Dugonics és Koppi rendtársainkkal kapcsolatban anakronizmusnak tetszik a „budapesti egyetem említése” (1942. február 5.). Éles és korrektúrához szokott szeme az ilyen apró elírásokat is észrevette. Ennek az emlékezésnek írója e néhány éppen keze ügyébe esett írása alapján csak ízelítőt adott levélírói tevékenységéről. Annyit mindenesetre látni lehet belőle, hogy levélhagyatéka: a hozzáírt és tőle származó levelek, amennyire hozzáférhetők, tüzetesebb tanulmányt is érdemelnek.
Zimányi Gyula rendi emelkedése stúdiumi prefektussá történt kinevezésével kezdődik. Az 1918. évi káptalan alkalmával tiszteleti kormánytanácsos (consultor) lett. 1920-ban a Kalazantinum igazgatójává nevezte ki a rendfőnök mint kalazantinumi prefektust. Ezt követte a rendi középiskolai hittanárokat képesítő bizottság elnökévé történt kinevezése (1923). 1927. július 13-án mondta ezüstmiséjét, Walter János jelenlegi generális asszisztens, egykori növendéke köszöntötte beszéddel. Sík Sándor jelenlegi provinciális, volt növendéke, A pátriarcha c. versével üdvözölte. Emlékül egy Nagy Sándor által tervezett kelyhet kapott. Az 1934. évi káptalanban asszisztens provinciális lett, és átvette a rendi fiatalok nevelési és tanulmányi ügyeinek vezetését. Az 1940. évi káptalan döntése alapján a rendi generális megerősítésével a magyar rendtartomány főnöke lett. Rendfőnöksége elé rendtársai, fiatal és öregebb tanítványai és tisztelőinek nagy tábora nagy bizalommal és várakozással néztek. Ismert lendületétől új alkotásokat vártak, az elődök műveinek folytatását és új értékekkel gyarapítását. Csakhogy kormányzati ideje nem volt alkalmas nyugodt alkotó munkára, maga pedig már túljárt a hatvanon, amikor az ember energiái általában már fogyatkozóban vannak. De nagy odaadással vette magára az egész rend terhét és nehéz időkben hat évig viselte, súlya alatt meg nem törve.
Alig foglalta el tisztét, visszakerült (1940. augusztus 30.) a magyar provinciába a romániai rendtartományból a kolozsvári, máramarosszigeti és nagykárolyi rendház és gimnázium. Zimányi Gyula 1940. szeptember 16-án kérte a vallás- és közoktatási minisztériumot, hogy a rendet is vonja be a tárgyalásokba, amikor a visszakerült három gimnázium ügyét rendezik. A minisztérium kifejezte készségét, hogy visszaállítja a máramarosszigeti és nagykárolyi gimnázium rendi jellegét, mihelyt a körülmények ezt megengedik. A rend óhajára addig is (1940. október 22.) hozzájárult, hogy már az 1940/41. tanévben is rendtag lássa el az igazgatói és hittanári teendőket e két gimnáziumban. A kolozsvári gimnázium a román impériumban is rendi vezetés alatt működött egészen a visszacsatolásig, tehát rá vonatkozólag nem kellett intézkedni. Zimányi rendfőnök mindjárt a területi visszacsatolás után a helyszínre utazott, és ott érdeklődött a legsürgősebb teendők, különösen a személyi és anyagi ügyek rendezése ügyében. Azután (1940. szeptember 20.) a romániai rendfőnök bevonásával konzisztóriumot tartott. E konzisztórium kérte a rendi generálist a három visszatért rendház visszacsatolására a magyar provinciához szentszéki döntéssel. A visszacsatolásig a magyar provinciális kapjon joghatóságot erre a három rendházra mint Commissarius Generalis. A magyar provincia azonnal átehesse a román provincia novíciusait és teológusait növendéknevelői intézményeibe. Javaslatot tett a házfőnöki állások betöltésére is.
A rendi generális (1941. október 28.) hozzájárult a konzisztórium előterjesztéseihez. A romániai porvinciális, a házfőnökök és a magiszter felmentést kaptak tiszteik alól. A kormányzást a magyar provinciális vette át, a házak vezetését pedig a megerősített új házfőnökök. Megtörtént a gimn. igazgatók és hittanárok kinevezése is. Az 1940/41. iskolai év folyamán ismételten tárgyalt Zimányi rendfőnök a minisztériummal, és tárgyalásaival előkészítette a máramarosszigeti és nagykárolyi gimnáziumnak rendi fenntartásba való átadását, illetve visszavételét. A kolozsvári gimnázium fenntartója az Egyházmegyei tanács (a régi erdélyi róm. kat. Státus) maradt. A máramarosszigeti és nagykárolyi gimnáziumnak rendi fenntartásba való visszaadása, a két intézet katolikus jellegének biztosításával, az 1941/42. tanévvel történt meg. A minisztérium mindkettőt visszaadta a rend tulajdonába a velük kapcsolatos internátusok felszerelésével együtt. Fontos kérdés volt az intézetek tanári személyzetének biztosítása is. A minisztérium a tanítás zavartalanságának biztosítása érdekében tanárokat bocsátott a rendnek rendelkezésére addig, míg a rend utánpótlása fokozatosan kiépülhet. Avval is segítségére volt, hogy emelte a fizetés-kiegészítő államsegélyre jogosult rendi tanárok számát. Máramarosszigeten jó karban volt az 1912. november 18-án használatba vett új gimnáziumi épület. Nagykárolyban azonban új gimnáziumi épületről kellett gondoskodni. Vele kapcsolatban korszerű rendházról és internátusról is. A gróf Károlyi patrónus család és a vármegye teljes egyetértéssel átengedte a megürült vármegyeház nagy épületét, hogy gimnáziumi épület céljaira átalakítsák. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium, a rendfőnök kérelmére, rendkívüli építési államsegélyt utalt ki. Ennek az épületnek hosszadalmas és költséges átalakítása sok gondot és utánjárást jelentett, de a rendfőnök fáradhatatlan volt a függő kérdések intézésében. Nem sajnált sem időt, sem utánjárást: tárgyalt, levelezett, utazott.
Rendfőnöksége idejére esik a Sebes Ferenc rendfőnök buzgólkodásából átalakított és megbővített új váci gimnázium fölavatása. 1941. szeptember 7-én volt az intézet nagyszabású avatóünnepe, amelyen valamennyi rendház képviselve volt. Zimányi rendfőnök avató beszédében idézte az intézetet létrehívó rendfőnök elődjének szellemét. „Iránta érzett kegyeletem – mondotta – azt súgja, hogy nem is annyira a magam, mint inkább az ő nevében adjam át Kalazanti Szt. József fiainak az új intézetet.”
Rendfőnökségéhez fűződik a szabadkai rendház és gimnázium alapítása. Ennek az alapításnak hosszú történelmi előzménye van, mivel 1772-től kezdődőleg hat próbálkozás történt eredmény nélkül, míg végre 1942-ben megtörtént a letelepedés. Alighogy Szabadka 1940. évi visszacsatolása Magyarországhoz megtörtént, dr. Fejes Péter törvényszéki tanácselnök mindjárt felvetette a letelepedés gondolatát a felszabadult Szabadkán. Ettől fogva fáradhatatlan apostola volt ennek a gondolatnak. Schmidt Mihály és Németh Jenő rendtársunk is értékes munkát végzett a letelepülés előkészítése érdekében. A hivatalos tárgyalások az 1941. november 28-án kelt polgármesteri átirattal indultak meg. Az átirat kérte a rend föltételeinek közlését. A rendfőnök a tanácsosaival történt tárgyalásai után 1941. december 29-én terepszemlére és előzetes tárgyalásra Szabadkára utazott, 1942. január 29-én föltételeink körvonalazásával kedvező választ adott. A törvényhatóság helyesléssel vette tudomásul a letelepítési törekvést, és további tárgyalásra utasította a polgármestert. Zichy Gyula kalocsai érsek temetése alkalmával 1942. május 26. (Zimányi Gyula rendfőnök és Tomek Vince asszisztens az érseki palotában személyesen megbeszélést folytatott a temetésre érkezett szabadkai főispánnal, polgármesterrel és városi főjegyzővel, az országgyűlési képviselővel és érseki biztossal. Miután a minisztérium is hozzájárult a szabadkai katolikus jellegű gimnázium megnyitásához, Zimányi Gyula rendfőnök 1942. augusztus 11-én asszisztenseivel Szabadkára utazott, és ünnepélyes külsőségek között kötötte meg a várossal az alapításra vonatkozó megállapodást. Az 1942. évi 300 éves rendi jubileum fölkapott szállóigéje: „Podolintól Szabadkáig” evvel az alapítással röppent föl. A rendi jubileumon már mint a rend legfrissebb alapítása szerepelt üdvözletével a szabadkai rendház és gimnázium. A nagyszabásúnak tervezett alapítás (rendház, gimnázium, internátus) szerény kezdeti körülményei között még nagyon messze állt a remélt nagy jövőtől.
Szabadkáról még ugyanazon a napon Szegedre utazott a rendfőnök asszisztenseivel. Itt egy másik alapítás volt megvalósulóban, a szegény falusi fiúk befogadására épülő konviktus. Központi segély folyósításával támogatta ebből a célból egy magas földszintes, jó karban lévő épület megvételét és átalakítását. Tóth János egykori szegedi rendtársunk, a tanyai nevelés legendás hírű apostola, már a múlt század második felében előfutára volt a falusi tehetségek fölkarolásának. Csak az ő nyomdokaiba lépett, amikor felkarolta a falusi tehetségek iskoláztatásának előmozdítását Szegeden is, másutt is.
Rendfőnökségének kiemelkedő mozzanata volt a 300 éves rendi jubileum megünneplése. Az 1942. december 8-án tartott országos ünnepség a pesti Vígadóban folyt le a magyarországi piarista diákszövetségek rendezésében. A 300 éves évforduló emlékére a székesfőváros 50 000 pengő alapítványi tőkével alapítványt tett az általa alapított pesti gimnázium javára. Az alapítványt az iskola öreg diákja, Szendy Károly polgármester jelentette be az ünnepségen. A legrégibb podolini gimnázium üdvözletét Langsch József, a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság igazgatója, a legfiatalabb szabadkai gimnázium üdvözletét pedig dr. Voinits Aladár, Szabadka városának kultúrtanácsosa tolmácsolta. Dr. Kovács Vince váci fölszentelt püspök megkapó beszédben rajzolta meg a „névtelen magyar piarista arcképét… amint atyás komolysággal, csendes derűvel, lassú léptekkel elvonul lelkünk hálás emlékezete előtt”.
Az ünnepséget dr. Degré Miklósnak a Budapesti Piarista Diákszövetség elnökének beszéde nyitotta meg és Zimányi Gyula rendfőnöknek az üdvözlésekre adott válasza rekesztette be. Beszéde telve volt hévvel és lendülettel, rendi öntudattal, a múltnak megbecsülésével, az élni akarásnak duzzadó reménységével és az előadásban megnyilatkozó személyes varázzsal. „Igénytelen személyemben – mondotta – az Isten kegyelméből 300 éves törzs atyja és látnokaként, köszönöm ezt a felejthetetlen drága, szép napot és órát, amelyet nekünk szereztek. Ezt a nagyszerű carmen saecularét, ünnepi liturgiát és zsolozsmát, fölséges szimpoziont, szinte apotheozisát múltunknak, mély zengésű, igézetes nyitányát jövőnknek”. A fiak és unokák seregétől körülállva látja, mint a régi pátriárka, „a szántás mély verejtékén sarjadó arany jövendőt”. „Ekkor fakad ajkán az a jóslatszerű kifejezés az örök piaristaságról”, melyet ezután gyakran és szívesen használ. Ennek az országra szóló ünnepnek bűvöletében a jövőnek fényes távlata nyílik meg előtte.
A rend a 300 éves évforduló megörökítésére emlék és jutalomérmet készíttetett. Az emlékérmet a renddel kapcsolatban álló egyházi és világi előkelőségek kapják, nemkülönben minden hazai és külföldi rendháza a rendnek. A jutalomérmet az 1942/43. iskolai évtől kezdve a piarista iskolák erre érdemes diákjai kapják évenként és iskolánként a tanulók létszámához mérten ketten, hárman vagy négyen (Kalazancius érem).
A Budapesti Piarista Diákszövetség nemcsak az ünnepély rendezésében vitt döntőszerepet, hanem Balanyi György és Lantos Zoltán szerkesztésében Emlékkönyvet is adott ki a magyar piarista rendtartomány 300 éves jubileumára. Ez magában foglalja a jubileumi ünnepség teljes rendjét és a magyar piarista rendtartomány történetének áttekintését is megalakulásától napjainkig, Balanyi György, Biró Imre, Biró Vencel és Tomek Vince tollából. Ez a rendtörténet külön is megjelent a rend kiadásában Balanyi György előszavával (1943) A magyar piarista rendtartomány története címmel. Vele kb. egy időben látott napvilágot A piarista kusztodiátus gazdaságtörténete Szentiványi Béla tollából a Szent István Társulat kiadásában. Közvetlenül a jubileumi ünnepség előtt jelent meg a Magyar piaristák a XIX. és XX. században c. testes kötet Balanyi György előszavával, húsz rendtag közreműködésével (1942).
A kusztodiátussal kapcsolatban érdemes fölemlíteni, hogy rendfőnöksége idejében szaporodott az ipari üzemek száma a sásdi magasőrlésű malom megvételével (1941). Korszerűen szabályozták az uradalmi gazdatisztek rangjelzését, hivatali címét (1942). Megváltozott az 1943/44. tanévre a rendi névtár hagyományos alakja is. Kívül és belül új formában jelent meg.
Rendfőnöki sok gondja és dolga között iskoláinkkal is szoros kapcsolatot igyekezett fönntartani. Elsősorban persze a helyi iskolával, a pesti gimnáziummal volt szoros érintkezése. Nagyon szívéhez nőtt a piarista diák, mert vérbeli nevelő volt. Állandóan részt vett gyóntatással a fiúk lelki gondozásában. Veni Sanctet vagy Te Deumot mond. A tanév folyamán ismételten mond szent misét és szent beszédet az iskola ünnepélyes napjain, és áldoztatja az ifjúságot. Gyakran mutatkozik az iskolában, és látogatja az előadási órákat. Részt vesz az iskolai ünnepségeken, látogatja a rendi tanárjelöltek próbaelőadásait és a hittanvizsgálatokat. Rendesen ott van az érettségi vizsgálatok után a Kalazancius-érmek kiosztásán.
De proprio motu vagy az igazgatók hívására szívesen vállalt szerepet vidéki iskoláink ünnepein is, és sűrűn látogatta ezeket is. Különös szeretet fűzte régi kedves szegedi iskolájához. Ez a szeretet vitte el mindjárt rendfőnöksége elején az intézet megnyitó ünnepére. Egyes iskoláink Évkönyveinek följegyzései beszédes bizonyságai állandó érdeklődésének és szeretetének az ifjúság és az iskola iránt, nemkülönben annak az elismerésnek és megbecsülésnek, amellyel rendtársai tanító és nevelő munkásságának adózott. Látogatásai alkalmával az ifjúsággal is felvette a kapcsolatot, nemcsak a tanári karral. Az óraközi szünetekben fölkereste és kedélyesen tréfálkozva beszélgetett tanítványainkkal. Nagy élményük volt, amikor lelkes beszédben szólt hozzájuk, ha meghallgatására összegyülekeztek. Az egyöntetű nevelés érdekeire is gondolt. Pl. 1944-ben a tanév megkezdése előtt (augusztus 28.–szeptember 1.) a balatonszárszói üdülőbe hívta össze a provincia fiatalabb tagjait, akik levente- vagy cserkészmunkát végeztek, vagy a konviktorok nevelésével foglalkoztak. Megbeszéléseiken pedagógiai kérdésekről tárgyaltak.
Mint rendfőnök gyakran tett látogatást a rendházakban. Nem a korábban szokásos paterna vizitációk módszere szerint végezte ezeket a látogatásokat. Nem is szerette a formaságokat, a megszokott sémákat, bár ezeknek hagyományőrző és rendtartó értéke sok tekintetben elvitathatatlan. Pl. a későbbi rendtörténetírás valószínűleg hiányát fogja érezni annak, hogy az 1940. és 1943. évi káptalan alkalmával nem jelentek meg, a szokásos részletes jelentésekkel együtt, a káptalani jegyzőkönyvek. Látogatásai alkalmával inkább a személyi kérdések érdekelték, mint az anyagiak. Rendesen mindenkivel beszélt, mindenkit meghallgatott, és az egyéni diszpozíciók ügyében így is tájékozódott. Tudott is mindenről, ami a rendben történik és mindenről, ami a rendtagokat foglalkoztatja. A helyi egyházi vezetőknél is mindig tisztelgett és érdeklődött. Magánbeszélgetéseiben a nehéz időkben biztatta és bátorította rendtársait. A házfőnökkel rendesen megbeszélte az időszerű kérdéseket, az egybehívott rendtagokkal pedig a közérdekű ügyeket beszélte meg. De nemcsak sűrűn látogatta a házakat, hanem szónoki lendülettel megírt körleveleivel is sokszor szólt a közösséghez. Így is igyekezett minél szorosabb kapcsolatot tartani a rend egyetemével, ápolva és ébren tartva a közösségi érzést és tudatot ez úton is.
Rendfőnök korában tagja volt az országgyűlés felsőházának, az Országos Cserkész Nagytanácsnak, a Magyar Iskolaszanatórium Egyesület igazgatóságának, a Szent István Társulat igazgató-választmányának, a Katolikus Tanügyi Főhatóságnak, tiszteleti tagja a Katolikus Középiskolai Tanáregyesületnek és védnöke a Piarista Diákszövetségnek. E tisztségeiből folyó kötelezettségeinek is mindig pontosan igyekezett eleget tenni. 1940-ben Signum Laudisszal tüntették ki a hittudományok művelése és a rendi tanárjelöltek nevelése, valamint a hitélet terén szerzett érdemeiért. Ő maga nem vágyott kitüntetésre, de rendtársai emelkedését és kitüntetését szívesen előmozdította. Mint piaristának legrokonszenvesebb vonása kétségkívül a renddel való legtökéletesebb összeforrása volt. A magáénak érzett mindent, ami piarista vonatkozású ügy volt. A rend haladását és boldogulását a legteljesebb mértékben a maga ügyének érezte, előmozdítása érdekében megtett minden tőle telhetőt. Alig van valaki, aki minden piarista megmozdulásban annyira benne lett volna, mint ő, és a magyar piaristaság előrehaladásában annyit fáradt volna kortársai között. A rendi érdekek védelmére kész volt bármikor és bárkivel harcba szállni. Feddő leveleinek jelentékeny része is ebből a forrásból fakadt. Fejlett erkölcsi érzéke mellett elsősorban ez késztette arra, hogy fölvegye a harcot minden ellen, amit rosszhiszeműségnek, elfogultságnak vagy tájékozatlanságnak látott. Szívvel-lélekkel óhajtotta a magyar piaristaság erkölcsi színvonalának emelkedését és belső megújhodását. Ezért áldozatoktól sem riadt vissza. De a megújhodást célzó reformtörekvésekben jellemzően egyéni elgondolások vezették. Éppen azért, mert ennyire mindenestül benne élt a rendi életben, hivatottnak érezte magát, hogy a rend élére kerüljön már előbb is (1928), mint ez valójában elkövetkezett.
Mindig és mindenben rendi gondolkodás vezette és jellemezte. Ezt várta rendtársaitól is, azoktól is, akik rendtársaik soraiból kiemelkedtek (egyetemi és főiskolai tanárok, főigazgatók stb.). Ennek a gondolkodásnak gyakorlati érvényesülését úgy gondolta, hogy rendházuknak a havi ellátási összegen túl, tehetségüktől telhetően, valami ajándékot is adjanak, valami szükséges vagy kedves dolog juttatásával. Így otthonuknak jótevői is lesznek. Érdekes és jellemző felfogására egyik levele (1940. december 2.): „amennyire sohasem piszkáltam ízetlenül más jövedelmét (sőt elősegítettem), viszont elvszerűen annak voltam híve, hogy akik kiemelkednek sorainkból, legyenek nagylelkűek, s mutassák így is meg, hogy a felsőbbségnek vagy a testvéreknek kicsinyes, bántó okvetetlenkedésére nincs szükség”. Tudjuk, hogy ilyen rendtársaink közül többen valóban nagylelkűek is voltak ebben a vonatkozásban.
Az események folyamában súlyos időkre esik rendfőnökségének 1944. és 1945. évi szakasza. 1944-ben a június 25-ről 26-ra virradó éjszaka nagy űrmértékű bomba zuhant pesti épületünk északkeleti sarkára. A tetőt, padlást és a negyedik emeletet átütve, a harmadik emeleten robbant, és a félemeletig lerombolta az épületet. A romok lehető eltakarítása és az állványozás megtörténte után megkezdődött az építkezés is, amelyet aztán félbeszakított az ostrom. Ez alatt az addig elért eredmények is elpusztultak. 1944 őszén, felsőbb rendelkezés következtében, csak októberben kezdődhetett meg az előadás, és október 25-én katonai kórháznak foglalták le az intézetet, így a tanítás bizonytalan időre befejeződött. November 3. óta már a főváros belsejébe is behallatszott az ágyúdörgés. A tanárok többnyire vidékre mentek. A Dunántúlra irányította a rendfőnök a pesti és az ország más tájai felől érkező rendtagokat is. Ő maga Pesten maradt, és szintén itt maradt társaival együtt élte át a nehéz időket. Karácsonykor kezdődött meg az ostrom. December 28-án kapta a rendház Duna-parti oldala az első belövést. Aknarobbanások zúzták be az ablakokat. A rendtagok leköltöztek az óvóhelyre, 1945. január 2-án érte a tetőt az első légiakna. Bombák és gránátok követték. Egyes rendtagok felmerészkedtek az óvóhelyről, és lelkipásztori látogatásokat végeztek a szomszédos házak óvóhelyein. Január 17-én foglalták el a rendházat az oroszok. A ház majdnem egy hónapig a frontra került. Január 30-án el kellett hagyniuk a rendtagoknak, kik a városban kaptak szállást (Ferencesek háza, Theresianum, Bencés obláták háza). Február 20-án tűz ütött ki a Lopos cég tanszergyára üzlethelyiségének pincéjében. Ez végpusztulását okozhatta volna a rendháznak, ha nem sikerült volna idejében eloltani.
Március 1-jén költöztek vissza a rendházba a romok lehető eltakarítása után. Az ideiglenesen rendbe hozott kápolnában március 18-án mondta Zimányi Gyula rendfőnök az első ünnepélyes szentmisét. Március 16-án kezdődött a tanítás az iskola néhány rendbe hozott termében. Fokozatosan növekedett a rendbe hozott termek és a diákok száma. Idővel majdnem teljesen visszaállt a normális tanterv. Július 14-én volt a Te Deum bizonyítványosztással. Zimányi Gyula rendfőnök ünnepi beszédében meghatott szavakkal emlékezett meg az esztendő nagy küzdelmeiről és eredményeiről. Jóleső érzéssel állapíthatta meg: „Isten segített, ember fáradott.”
Mihelyt tehette, kapcsolatot keresett a vidéki rendházakkal is. Tatára pl. 1945. április 11-én érkezett meg kézi postával küldött első levele. Mint a ház krónikása írja: „Szomorú és sivár helyzetről számol be a Rendfőnök Úr! Új, egyszerűbb, igénytelenebb, de bensőséges, életerős, új virágzás előtt álló piarista életet hirdetnek meg az ékesszóló sorok.” (II. K. 319.) A rendi birtok szétosztása az anyagi források kiapadása után, amikor a piaristák betű szerint az Istenatya szegényei, Pauperes Matris Dei lettek, 1945. június 15-én kérelemmel fordult a tanítványokhoz, a szülőkhöz és jóakarókhoz egyszeri és rendszeres adományokért, hogy a rend kegyeletes lélekkel, kalazanciusi buzgósággal, zavartalanul dolgozhassék tovább az ifjúságnak krisztusi tanításán, nevelésén, híven a rend múltjához és jelszavához: ad maius pietatis incrementum. A kérelemhez az erkölcsi alapot abban látja, hogy a rend az idők szavát megértve, igénytelenségben, de az élni akarás vágyával és erejében vág neki a jövőnek. „Mi, magyar piaristák – mondja – megértettük az idők jeleit, s nem búsongva ijedt és meddő tehetetlenséggel azon, ami visszavonhatatlanul a múlté, igyekeztünk – tanítórendi hivatásunkhoz illően is – azonnal jó példával járni elől életrendünk leegyszerűsítésében, igényeink mérséklésében, testi-lelki rugalmasságunk és erőink megfeszítésében, szóval az önsegély megtalálásában, hogy másoknak ne legyünk terhére.” Mint jellemző adat feljegyzésre méltó, hogy az első kérő szóra 83 488,90 P adomány gyűlt össze.
Kérő soraiban megnyilatkozó ez a bizalma a jövőben szolgált neki alapul arra is, hogy a szabadkai vállalkozás után, e nehéz időkben, még egy új kezdést is mert vállalni, amikor tevékenyen és lelkesen támogatta a tatai gimnáziumot egy nehéz helyi problémájának megoldásában. A tatai gimn. ifjúság egy részének a Tatabányáról és környékéről bejáró, többnyire bányászcsaládból származó kb. 140-160 tanulónak, a kedvezőtlen közlekedési viszonyok miatt, már reggel négy órakor kellett fölkelnie, hogy idejében eljusson az iskolába. Schmidt Mihály igazgató buzgólkodásából a Tatai Piarista Diákszövetség bányászinternátus létesítésével akart ezen az állapoton segíteni. 1944 tavaszán meg is indult az építkezés a rendház gazdasági udvarán. Az egy emeletre tervezett épület falai el is készültek, de a háborús viszonyok miatt tető alá nem kerülhettek, sőt mindmáig sem kerültek. A rendtagok új modus vivendit kerestek. Ők jártak ki 1944 őszén Tatabányára és ott megszervezték a bejárni nem tudó tanulóknak tanfolyamszerű oktatását. Az október végén félbeszakadt tanítást 1945 tavaszán folytatták. További jelentős lépés volt, hogy az 1945/46. tanévre ez a tanfolyam már mint a tatai gimnázium kihelyezett tagozata (partikula) kezdte meg Tatabányán működését. Zimányi Gyula rendfőnök 1945. szeptember 12-én megjelent a tatabányai szülők értekezletén. Tárgyalásai alapján egy éves szerződést kötött az érdekelt szülők képviselőivel. A tanári kar részben kinnlakó, részben kijáró tanárokból alakult meg. A legszükségesebb fölszereléssel vonultak ki a kinnlakó rendtársak. 1945. október 1-jén kezdték meg, és 1946. június 25-én fejezték be, minden zavaró körülmény nélkül a tanévet. A partikula megszervezte a dolgozók gimnáziumát is. A rendfőnök 1945. október 6-án kelt leiratában állapította meg a partikulának a tatai rendházhoz és gimnáziumhoz való viszonyát, és megszervezte belső életét. Lelkesen buzdította a benne működő rendtársakat: „Ne maradjunk el a csepeli bencés vállalkozás és úttörés mögött! Érezzük a küldetést, a missziót!”
Zimányi Gyula rendfőnök és Péntek József asszisztens tárgyalt a szülők képviseletével az iskola további működésének érdekében is. Ezek a tárgyalások azonban a szülőknek nyilvánvaló nagy ragaszkodása ellenére is, megfeneklettek annak az áramlatnak az ellenkezésén, amely nem akart szerzetes iskolát, hanem valami reálgimnázium megnyitását szorgalmazta. A rendfőnökség a rendi iskola további működését reménytelennek látván, 1946. augusztus 28-án megszüntette a tagozatot. Érdemes följegyezni, hogy sokan íratták be gyermeküket a tatai gimnáziumba a Tatabányán megnyíló reálgimnázium helyett. A tatai rendtársaknak ez a tiszteletreméltó tatabányai vállalkozása körülményeiben nagyon emlékeztet a korábbi századok szegény és igénytelen rendi viszonyaira.
1946-ban esedékessé vált új káptalan tartása. 1943-ban a káptalan tagjainak egyhangú szavazása alapján Zimányi Gyula lett megint a rendfőnök. Megbízatása végéhez közeledvén, 1946. május 16–19. napjain látogatást végzett a tatai rendházban, ahol leginkább Walter János generális asszisztenssel tárgyalt az 1946 nyarán esedékes káptalan előkészületeiről. A tatai rendházban lakó Walter asszisztens ui. időközben vizitátori megbízást kapott Del Buono József rendi generálistól, és ilyen minőségben már látogatásokat is tett egyes rendházakban. Mivel a káptalan összehívására semmi látható előkészület nem történt, az egész rend nagy érdeklődéssel várta az események fejlődését. Végre augusztus 10-én nyilvánvalóvá lett, hogy nem kerül sor káptalan tartására, mivel Walter János generális asszisztens-vizitátor a Generális Atya nevében ad beneplacitum kinevezte tartományfőnöknek Tomek Vince rendi teológiai tanárt, aki előbb hosszú ideig (1928–1943) volt rendfőnöki tanácsos, asszisztensekké pedig Sík Sándor, Karl János, Kerkai József és Albert István rendtársakat.
Zimányi Gyula exprovinciális a budapesti rendházban maradt, és példaadó módon tanítást vállalt a gimnáziumban, sőt magára vállalta a korához mérten terhes konviktusi prefektusságot is. A tanítás mellett hitszónoklást is vállalt. Az iskolában az 1948. évi államosításig tanított, nyugalmaztatása után óraadói minőségben. Emellett mint a rendi kápolna igazgatója tovább folytatta nagyarányú lelkipásztori tevékenységét is.
1949. április 10-én ünnepelték meg a pesti rendházban 70. születése napját. Az ünneplők élén Sík Sándor rendfőnök üdvözölte őt beszéddel és elszavalta hozzá régebben írt verseit. Ezután átadták neki azt az albumot, amely a rendtagok egyetemleges üdvözletét foglalta magában az egyes rendházak tagjainak aláírásával. Zimányi Gyula az ünneplés alkalmával mondott köszönetén kívül külön levélben is kifejezte a rendházak tagjainak köszönetét az egyetemleges üdvözletért, amelyet élete legnagyobb élményének mondott.
Életének másik kiemelkedő eseménye, öreg korában, aranymiséje volt 1952. július 6-án (vasárnap) fél tíz órakor a rendi kápolnában. Nemcsak a kápolna telt meg zsúfolásig, hanem a folyosón is sokan szorongtak. Ki tudná számon venni, hogy kívülük hány tisztelője volt ott lélekben. Manuduktora Sík Sándor rendfőnök, szónoka Balanyi György asszisztens volt. A diakónus szerepét Papp Elemér kat. főigazgató, a szubdiakónusét pedig Balogh Ferenc budapesti gimn. igazgató töltötte be. Cerimoniárius Előd István teológiai tanár volt. Mindnyájan növendékei voltak annak idején. Az ünnepelt énekén és forgolódásán egyáltalán nem látszott meg a 74 esztendő. Az ünnepi szónok beszéde nemcsak a jubiláns, hanem a nagyszámú közönség szívében is erős visszhangra talált. Az áldásosztás a résztvevők nagy száma miatt sokáig tartott. Az aranymisét követő agapén is igen sokan jelentek meg, jóval többen, mint amennyire számítottak. Az iskolai nagy tanácsterem és igazgatói iroda csak úgy hemzsegett az emberektől. Az agapé lefolyása igen bensőséges volt. Az ünnepelt is, meg az ünneplők is mindvégig jó hangulatban töltötték együtt az időt. Mindenkinek nehéz volt, de talán neki volt legnehezebb ettől a kápolnától, nem sokkal aranymiséje után megválnia, mikor a Duna-parti házból a Mikszáth Kálmán-téri új rendházba költöztek át 1953-ban a nyár végén.
Tekintve még öreg korában is fürge járását és kifogástalan testi erejét, mindenki hosszú kort, legalább 90 esztendőt jósolt neki. Még kecskeméti prefektus korában kezdődött és többször visszatért reumatikus bántalmain kívül nem is volt életében komoly betegsége. Senki sem gondolta, ő maga sem, hogy az új rendháznak éppen ő lesz az első halottja. 1953. szeptember legvégén az urológiai klinikára került prosztata-operációra. Október 4-ig átesett az ún. kisoperáción, a nagyra, vagyis a prosztata kiirtására még azon a héten sor került. Nem tartozott a könnyebb és veszélytelenebb műtétek közé, de az orvosok egyértelműen ajánlták, hogy vesse alá magát. A klinika vezetője Babics tanár maga is azon a véleményen volt, hogy lényegesen meghosszabbítja vele az életét, és sok szenvedéstől menti meg magát. Az operációt egy volt derék tanítványunk, Lini Gyula tanársegéd, Kollai István pesti háziorvosunk osztálytársa végezte, aki elismerten jó urológus. Maga az operáció olyan jól sikerült, hogy csodájára jártak az orvosok, de nyomába, vagy tőle függetlenül trombózis lépett föl, amely nagyon megviselte. Láza 40 fokig is fölment. Nemcsak piócákat, hanem vérátömlesztést is alkalmaztak nála. 36 napi kezelés után november 3-án hozták haza a rendházba. Közérzése jó volt, de otthon még több hétig feküdnie kellett. Bíztak benne, hogy itthon hamarosan összeszedi magát, már csak azért is, mert gondosabb ellátásban részesíthetik.
A kitűnően sikerült operáció után föllépett bonyodalmak (trombózis, majd epehólyag-gyulladás) késleltették teljes felgyógyulását. Ezért még az operáció 3. hónapjában is az ágyat kellett nyomnia. Ágyon kívül legföljebb az ebéd körüli órákat töltötte, de ezeket is csak kivételesen, harmadfél hónap alatt legfeljebb 7-8 ízben. Betegségét nagy türelemmel és teljes bizakodással viselte. Ritkán volt látogató nélkül, ezért jól töltötte idejét, nem unatkozott. Környezete azt hitte és maga is azt remélte, hogy a karácsonyi ünnepeket már rendtársai körében töltheti. December 9-én este kivételesen jó hangulatban volt és beszédes kedvében is. A házi orvos biztatta, hogy rövidesen feloldja a betegzár alól. A 10-ére virradó éjszakát is kifogástalanul töltötte, és reggel is jól ébredt. Reggel háromnegyed kilenc óra tájban azonban hirtelen gyengeség vett rajta erőt. Mire Sík Sándor rendfőnök, Rokka Pál házfőnök és Balanyi György meg Albert István asszisztensek, az ápolónővér sürgős hívására, futva betegágyához értek, már halott volt. Albert István még feladta neki az utolsó kenet szentségét. A többiek az akkorra már összegyűlt rendtársakkal együtt elmondták a Commendatio animaet. Váratlan halála annyira megdöbbentette a rendtársakat, hogy időre volt szükségük, hogy ebből felocsúdjanak, hiszen kezelőorvosa éppen halála reggelén engedte meg neki a felkelést. Hirtelen halálát nyilván szíve okozta percek alatt (embólia vagy szívkoszorú).

1953. december 10-én, reggel kilenc órakor hunyt el korának 75., szerzetesi életének 57. és áldozópapságának 52. évében. Hosszú és szerzetesi alázattal viselt betegsége alatt többször részesült a nagybetegek szentségiben. Szépen írja róla a gyászjelentés: „Benne rendházunk legrégibb, legtöbbektől ismert és tisztelt tagja távozott el. Mindenkinek mindene igyekezett lenni, s akkor volt legboldogabb, ha a hozzá forduló diákok, öregdiákok, lelki gyermekek, jóbarátok és tisztelők sokaságának bíztató, vigasztaló, erősítő szóval szolgálhatott.”

Az ünnepélyes engesztelő szentmiseáldozatot december 12-én reggel negyed nyolckor mutatták be érte a Mikszáth Kálmán-téri piarista kápolnában. Temetése aznap du. három órakor ment végbe a budi Farkasréti temetőben. A szertartást Szabó Imre püspök végezte a rendtársak segédletével. Nagy bensőséggel írt két szép imádságát mondta el fölötte. Rajta kívül Kovács Vince váci és Endrey Mihály egri fölszentelt püspök is részt vett a temetésen. Jóval több gyászoló volt jelen, mint annak idején Schütz Antal temetésén. Imádságos szeretettel kísérte el utolsó útjára nagyszámú lelki családja: rengeteg öregdiák, hozzátartozó, lelki gyermek, jóbarát és ismerős.

R. I. P.


Mély fájdalommal tudatjuk, hogy elhunyt Argay Ferenc piarista öregdiák

Három napja halt meg egyik, öregdiák osztálytársunk, Argay Ferenc. Pásztor Karcsi (biztosan ismered) írt egy kis nekrológot, én pedig mellékelek hozzá egy fényképet is. Tedd meg, hogy beleteszed a Hírlevélbe. A gyászmise a rendház kápolnájában lesz, Jelenits tanár úr mondja, 2013. január 11-én du. 17:00 órakor. Megjegyzem, hogy egykori osztályfőnökünk, Helyes László tanár úr ezen a napon, január 11-én, lenne 100 éves. Talán a nálad lévő életrajzzal meg lehetne róla is emlékezni, még akkor is ha kevesebben is emlékeznek rá, mint Kincs úrra.

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy elhunyt Argay Ferenc piarista öregdiák

Mély fájdalommal tudatjuk a piarista diák közösséggel, hogy Argay Ferenc, volt piarista diák 2013. december29-én, életének 71. évében, hazatért Teremtőjéhez.

A budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizet 1960-ban a  negyedik A, Helyes László tanár úr osztályában.
Feri a családi hagyományt követve, hiszen nagypapája, édesapja a Horthy hadsereg magas rangú tisztjei voltak, minden körülmények között katonatiszt szeretet volna lenni.
Ez a kívánsága meglehetősen körülményes módon sikerült számára. A Vámosgyörkön  eltöltött kitelepítési évek után a család Felsőgödre került. Innen járt be a Mikszáth téri gimnáziumba minden nap. Érettségi után, mint többek közülünk osztályidegenként elment szakmát tanulni. Autóvillamossági műszerészként szabadult.Behívták sorkatonai szolgálatra, ahol azonnal beadta tovább-szolgálati kérelmét, amit a véletlenek összejátszása során befogadtak.
Végigjárta a katonai ranglétrát és alkalmazott matematikusi beosztásban, alezredesként ment nyugdíjba.
Feleségével 31 évig élt boldog házasságban. Egy gyermeke és három unokája született. Nagyon jó barátot, kitűnő közösségi embert vesztettünk el benne. Emlékét az osztály még élő tanulói szeretettel megőrizzük.

Nyugodjék békében!

Tamáskám, fáradozásodat köszönjük és szeretettel üdvözöllek
Vincze Péter