A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

Kincs atya születésének 100., és halála 10. évfordulója alkalmából 2013. október 12-én szombaton rövid megemlékezést tartunk sírjánál az Újköztemetőben.
Imát mond: Borián Tibor piarista atya.
Sírjánál tartandó emlékezésünk során akinek van kedve, egy-egy kedves hozzá kapcsolódó történettel felidézheti alakját.
Várjuk szeretett tanárunk tisztelői, egykori diákjai, rendtársai megjelenését.

Találkozó: 10:30 perckor a Kozma utcai Újköztemető bejáratánál vagy 11:00-kor Kincs atya sírjánál.
A Temető címe: 1108 Bp. X., Kozma u. 8-10. 
Megközelíthető: A 68-as, a 95-ös, a 201E és a 202E autóbusszal, valamint a 28-as és 37-es villamossal.

A mellékelt fotón: Kincs Lajos az 1968-as tablóképen (Szerkesztőségünkbe a Hírlevélnek küldte: Szende Árpád).

Én abba a hihetetlenül szerencsés diákgenerációba tartozom, akik tanáraik között tarthatják számon a történelem által megrostált „nagy generáció” legtöbb tagját, de legalább az iskola és a rendház folyosóin találkozhatott velük. E legendás alakok egyike Kincs Lajos, akit akkor „Lulu”-nak emlegettünk magunk között. Ma úgy látom, hogy egyáltalán nem illett rá ez a becenév, de így volt.

Ami itt következik, az nagyon személyes vallomás. 
Számomra Apai Nagyapám mellett Ő az, ami a Férfi. Egy tömbből faragott, sziklaalkatú, rendíthetetlen. Aki szigorúan, azaz helyesen szereti azt, akinek a gondját viseli. Aki magától értetődő természetességgel olyan, amilyen és annyira bölcs és felkészült és átgondolt mindent, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal, béketűrését soha el nem veszítve végezheti a dolgát, avatkozhat be mások sorsába azzal, hogy tanítja, neveli. Derűje, nyugalma, határozottsága ma is erős hatást gyakorol rám, amikor felidézem alakját. Úgy volt derűs, hogy soha nem viccelt, ugyanakkor erős irónia jellemezte. Nem volt megalázó, nem munkált mögötte indulat, de mindig telibe talált.

Osztályunk fokozatosan nagyon meghitt kapcsolatot alakított ki vele, meghívtuk az osztálykirándulásokra, ahová el is jött. Egyszerűen, de elegánsan öltözött és feltűnt nekünk a kalapja. Nem tudom kinek volt az ötlete, de elhatároztuk, hogy megszerezzük Tőle, és ez lesz az „osztálykalap”, amit felváltva hordunk. Odaadta. Később úgy döntöttünk, az osztálykalap legjobb helye Nála van.
Ma már nehéz érzékeltetni, hogy mit jelentett akkor, ahogy Ő az oroszt, a nyelvet és kultúrát tanította. Csodák-csodája érdeklődést, rokonszenvet keltett iránta. Nem a rezsim, hanem a kultúra és a nép iránt. „Perehód Szuvorává csérez Álpü…” „Étá büla tányec málenykih lebegyéj…” Ma is fújom oroszul az általa vetített Tretyakov képtárbeli képek festőit, címét, vagy a meghallgatott zenei részletek adatait. Rendkívül szuggesztívnek találtam oktatásmódját, pedig látszólag konzervatív eszközöket, módszereket alkalmazott, mintha görögöt, vagy latint tanított volna.
Amikor végre felvettek az orvosira, az első akkor még kötelező „orvosi orosz nyelv” órán az orosz anyanyelvű tanárnő megkérdezte tőlünk, ki hol érettségizett. Mondtam én is, hogy hol. „És ki volt az orosztanára? Kincs vagy Hegyi” - hangzott az újabb kérdés. Kissé meglepődve válaszoltam: Kincs. „Akkor Önnek mindig egy jeggyel többet kell teljesítenie, mint a többieknek, olyan előnyben van csoporttársaival szemben!” - jelentette ki anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna oroszul. Furcsa büszkeséget éreztem. (Az egy év alatt végig jeles voltam oroszból. Ez a Kincs…)

„Kedves Feri, én téged ismerlek, mindent tudok rólad, hiszen itt laksz az iskola szomszédságában, hozzánk jártál iskolába, ismerem a családodat, egész eddigi életedet…” - kezdte 1984. május 12-én délután eskető beszédét esküvőnkön, miután a Kalazancius Kórus elcsendesült. Nagyszerű érzés felidézni ezt a mondatot. Igazi büszkeség: jegyajándék, ami egy életre szól. Ezt az érzést az sem kisebbíti, hogy elmondhatja sok ezer társam is, akiket tanított egyedülállóan hosszú pályafutása alatt, ami talán világrekord is. Utoljára halála előtt nem sokkal, érettségi találkozónkon láttam, hallottam. 2008-ban pontosan olyannak tűnt, mint 1974-ben, amikor először megláttuk. Mint amilyen most már ott fent, immár örökké.

„Dáj jémú bolsój pljusz, Nás Bóg!”

Oberfrank Ferenc

Fotó: Kincs Lajos 1968-ban (a mellékelt fotót Szerkesztőségünknek küldte: Szende Árpád).

Kedves Tamás!
Szíves felhívásodnak eleget téve küldök néhány fényképet 1968-ból, és Kincs tanár Úr kézírását a nekem írt levélből (1967 nyara), egy kis megemlékezéssel együtt. A képek az érettségi előtt az osztályteremben készültek, illetve a Tanár úr tablólépe 1968-ban. Én a budapesti iskolába jártam 1964-68 között, és meghatározó élmény volt egész életemre az iskola, a tanárok, és köztük 1965-68-ig osztályfőnökük Kincs tanár Úr. Örülnék – talán osztálytársaim nevében is – ha leközölnéd az alábbi néhány sort, és a digitalizált fényképekből, amit jónak látsz.
Budapest, 2013. 09. 16.

Öregdiákos barátsággal köszönt:
Szende Árpád
építész

"Szeretettel emlékszem Kincs tanár Úrra mind a mai napig. Világos, egyszerűen megfogalmazott eligazításai még manapság is a fülembe csengenek.
Az általa meghatározott követelményeket mindig pontosan, szinte egyezségszerűen fogalmazta meg, amit azután szigorúan meg is követelt. Minden nap a tanítás megkezdése előtt 10 perccel ott ült az osztályterem előtti padon, és tanulmányozta a latin, vagy orosz keménykötésű könyvébe illesztett A6 méretű céduláját, amire gyorsírással jegyezte az általunk elintézendőket. Ha nem jelentkeztünk a dolgok elintézését jelentendő, vagy egyszeri elfogadható kifogással, akkor hivatott, és például a hajunk kiegyezett 4 cm-es hosszát számon kérve jelezte, hogyha másnapra nem mutatjuk be az eredményt, akkor délben, tanítás után, a hajunk az Ő ízlése szerint, a rendi fodrász által elkészített frizurává alakul. Mondanom sem kell, hogy másnap mindenki, aki érintett volt, bemutatta a megfelelő, kiegyezett hajviseletét.
De Ő maga is alkalmazkodott, és magára nézve kötelezően betartotta a szabályokat. Talán mások is emlékeznek még a diáksapkára, mellyel kapcsolatban, mint mondta: „Három eset lehetséges. 1. Hordjuk a diáksapkát. 2. Igazolást hozunk szüleinktől a nagy távolságra, és a rendkívüli hidegre való tekintettel más sapka viselésére. 3. Sapka nélkül járunk.” Ha velünk együtt jött az utcán, mindig kalap nélkül volt.
A vasárnapi diákmise előtt öt perccel, mindig pontosan lépett be az osztályterembe, és azt mondta: „Kedves fiúk! Most már csendesedjünk el, készüljünk a szentmisére, készítsük ki az egy-két forintot perselypénzként!” Még most is úgy indulok az intelem szerint a szentmisére, hogy zsebembe a kikészített perselypénz.
Minden levélre, megkeresésre, kérésre a lehető legrövidebb időn belül, és mindenkinek válaszolt. Ő igazán követte sorsunkat az érettségi után is. Szobájában kis kartont vezetett mindenkiről, és arra – természetesen gyorsírással – minden információt feljegyzett. Ha meglátogattuk, saját ügyeink után mindig megkérdezte, tudunk-e valamit osztálytársainkról, és ezen információk is a kartonokra kerültek.
Maga volt a férfias rend, és ápoltság. A szobájában minden „elvágólag”, és rendben volt. De ez a rend tükröződött tiszta, egyenes tekintetében is. Rend volt a szellemében, és rend volt a lelkében is. Ezt szerette volna elérni nálunk is.
Pedagógiai módszerei egyszerűek, de következetesek, és tegyük hozzá nagyon eredményesek voltak. Hányan gondoltunk vissza rá, hogy hogyan csinálta, amikor saját gyerekeinket neveltük, vagy néhányan tanítván középiskolában, egyetemen, igyekeztünk diákjaink, hallgatóink problémáit kezelni. Pedig nem lehetett velünk könnyű dolga. Egy fogadóórán azt mondta édesapámnak: „Kedves uram! Nincs rosszabb a harmadikos gimnazista fiúnál. Az kérem mindent elfelejt, mindenbe beleütközik, mindent lever, és mindenen nevet. De nekünk ezt ki kell bírni, mert ez az állapot hamarosan el fog múlni!”
Számára mindenki egyformán fontos volt. Igazságossága magától értetődő volt számunkra, az ő tiszta, egyenes jelleméből, odaadásából, és tehetségéből fakadt.
Ő igazán, a jó tanárhoz, paphoz, szerzeteshez méltóan teljes értékű példaként magasodott előttünk. Példa volt, mint erkölcsös férfi, példa volt, mint igaz keresztény, példa volt, mint katolikus értelmiségi, példa volt, mint tanár, és némelyeknek mint pap, és szerzetes. Igazán hálát adhatunk, hogy egykoron paptanárunk volt, és hogy Ő volt az osztályfőnökünk."

Kedves Tamás!
        A Veszprémi Tagozat nyári szünete miatt csak 2013. szeptember 9-én kaptam kézhez a Hírlevél augusztusi Különszámát Kincs tanár úrról szóló visszaemlékezések írásaival. Ezeket nagy érdeklődéssel olvastam és igen sajnálom, hogy a felhívás nem jutott el időben hozzám, mert nekem is vannak a Tanár úrról közlésre ajánlható emlékeim. Talán nem lesz késő, ha ezek közül most két különösen kedves személyes emlékemet idézem föl pótlólag szeretett tanárunkhoz fűződő kapcsolatom idejéből. / A szöveg továbbításában Golden Bernardné sógornőm volt segítségemre./

        Kincs tanár úr a latint tanította nekünk a Veszprémi Piarista Gimnáziumban 1945-től az 1948-ban tett érettségiig bezárólag. Általában is legendás időszak volt az a három év, amikor a háborúban kiégett, kifosztott, romos gimnázium újjáteremtésében jeleskedő tanár-diák összefogásban kialakult lelkesedés széleskörü kultúrális tevékenységbe csapott át néhány kiváló piarista atya mozgósítása nyomán. Balogh Ferenc igazgató a város egyik legjobb vegyeskórusát hívta életre a koedukálttá alakított rendi iskolában, Helyes László osztályfőnökünk országos hírig eljutott népi-kultúrális művészeti csoportot hozott létre, Medvigy Mihály hittanárunk pedig komolyzenei és opera ismereteinket gyarapította hanglemez-bemutatós előadásaival amellett, hogy színielőadásokat is rendezett.

        A vonzást sugárzó jeles nevelőink sorába Kincs tanár úr is beletartozott egyszerűen úgy, mint tanár és pedagógus, de abban szinte százszázalékos volt. Egy 2003-ban megjelent kiadványban erről így írtam:
         "Soha nem adott okot kifogásoló véleményekre, elismertsége és tisztelete egybehangzóan általános volt. Ma is rejtély, hogy ezt mi módon érte el és tartja fenn mindmáig, mint az is, hogy milyen módszerekkel tudta átadni ismereteit és emberi útravalóit a kiváló eredményeket elért és az életben jól helytálló tanítványainak.
        Ebben nagy valószínűséggel szerepe lehetett annak a derűnek és optimizmusnak, amely Kincs tanár úr egész lényéből folyamatosan sugárzik, amióta őt ismerjük. Soha nem engedett teret a csüggedésnek, még a tragikusnak tűnő drámai helyzetekben is derűs maradt. Az elégtelen osztályzatot is mosolyogva írta be, miután a "Sedeas!" /Ülj le!/ bemondásával arra figyelmeztetett volna: nem baj, legközelebb jobban fog sikerülni. /.../ Dühösnek, indulatosnak sohasem láttuk, mindig velünk volt lélekben.
        A másik biztonságérzést keltő megnyilvánulása az volt, hogy közöttünk és velünk jól érezte magát, látszott rajta, hogy szükége volt ránk. Sosem éreztük, hogy fáradtságot okozott volna neki a velünk való foglalkozás, mindig igényelte közelségünket, társaságunkat, és komolyan vett minket."
        Visszatérve emlékeim egyik konkrét esetére, egy tanórán történt, hogy egy fiúnak magyarból latinra kellett fordítania, amihez küzködve kereste a megfelelő szavakat. Hozzá kell tenni, hogy ő más iskolából jött hozzánk, ezért nem ismerte Kincs tanár úrnak sem a módszerét, sem a megszokott latin nyelvü közbeszólásait. Amikor a Tanár úr megelégelte a diák gyatra feleletét, elhangzott az elégtelent jelentő "Sedeas". A fiú ezt kisegítésnek vélte, s ezért megkönnyebbülve megismételte az elhangzott, általa ismeretlen sedeast. Mire a Tanár úr mosolyogva így válaszolt: "Ó még nem, majd ha elfáradtam."
       
     A másik esetet maga Kincs úr mesélte el egy idősebbkori vendégeskedése alkalmával. Annak idején a nagykanizsai piaristáknál diákoskodott, s egyszer megszökött a konviktusból egy mozielőadás meglátogatására. Erről hazatérvén a kőkerítésen mászott be és amikor onnan leugrott  az udvarba, egy reverendás alak termett mellette. Csakhamar kiderült, hogy az igazgató volt, akit Eberhardt Albertnek hívtak. Erre megjegyeztem, hogy Eberhardt főigazgató urat - aki nyugdíjas korában már ezt a titulust viselte - én is ismertem, mert az 1940-es években ott lakott a veszprémi rendházban. No éppen erről van szó a folytatásban - vetette közbe Kincs úr - mert Eberhardt úr a gimnázium udvarára néző rendházablakából figyelte őt és sorakozó osztályát. Elismerését ki is fejezte a Főigazgató úr azt látván, hogy Kincs Lajos osztálya mindig fegyelmezetten viselkedik annak ellenére, hogy az osztályfőnökük sosem szól rájuk, csak némán sétál mellettük és olvassa a breviáriumot. Ehhez más erény is kellett, ami a rendház ablakából nem volt látható és nyilván előrelátható sem volt a konviktusból meglógó és a kerítésen visszamászó kanizsai kisdiák csínytevése idején. Talán éppen az ilyen gyermeki pajkosságai nyomán értett meg bennünket olyan jól.
2013. szeptember 14.                                                                                                                     

Lechner László

Fotó: Kincs Lajos 1968-ban (a mellékelt fotót Szerkesztőségünknek küldte: Szende Árpád). 

Lajos bácsi

1941 szeptemberében falusi gyermekként kerültem a veszprémi Piarista Gimnázium I. osztályába, ahol Kincs Lajos piarista tanár latinra és magyarra tanított bennünket. Az 1942/43-as tanévben pedig osztályfőnökünk is lett. Sajnos, a háború 1944-ben szétszórta ezt a nagyszerű osztályt. A kialakult helyzet miatt nem kerülhettem vissza az osztályba. 1946 tavaszán még Veszprémben Benkő Bandi bácsi osztályával magánúton levizsgáztam a IV. osztályból, de ezután minden kapcsolatom megszakadt veszprémmel és a piaristákkal.
Az 1980-as évek elején az Új Ember c. lapban olvastam, hogy az augusztus 25-i Kalazancius misét Kincs Lajos piarista tanár mondja. Szóltam Veszely Lajos volt veszprémi osztálytársamnak, aki szintén elkerült a veszprémi osztályból, hogy menjünk el erre a misére, és keressük fel "Kincs urat". A mise után ott álltunk a sekrestye előtt, amikor Lajos bácsi kijött, ránk nézett, és név szerint szólított: "Veszely, Kenessey, hogy kerültetek ide?" Negyven egynéhány év után megismert bennünket. Később meghívott a szobájába, és részletesen kikérdezett eddigi életünkről. Felszólított bennünket, hogy 1984 júniusában vegyünk részt az osztály 35 éves osztálytalálkozóján, mert az osztály már régóta keres bennünekt, de nem akadtak a nyomunkra. Azóta minden évben részt vettünk az 1949-ben érettségizett osztály minden rendezvényén, ahol a régi osztálytársak őszinte szeretettel fogadtak bennünket.

Lajos bácsi tanári életéről és pedagógiai munkájáról már az előző számban mások minden jót megírtak, így én azt nem akarom méltatni, de egyéb tevékenységéről szeretném közzétenni az alábbiakat.
Lajos bácsival az évek folyamán őszinte tiszteleten alapuló kapcsolatom alalkult ki. Rendszeresen összejártunk, és együtt ünnepeltük a név- és születésnapokat, hol a kedves budakeszi kertjében, hol a volt tatnítványok lakásán.
1992 januárjában édesanyám súlyosan megbetegedett. Látva állapotát és a várható gyors végkifejletet, telefonáltam Lajos bácsinak a rendházba, hogy eljönne-e velem a kórházba édesanyámat megáldoztatni, és a betegek szentségét feladni. Természetesen "igen" volt a válasz, és egy órán belül ott volt haldokló édesanyám mellett, aki pár óra múlva azon az estén meghalt. Hamvasztás után a temetését szülőfalumban, Mezőszilason végeztük, ahova autóval mentünk el. Velünk jött Lajos bácsi is, és az induláas előtt közölte velem, hogy a hamvakat tartalmazó urnát adjuk oda, és ő fogta az egész úton az édesanyám hamvait a kezében (130 km). A temetési szertartáson Lajos bácsi koncelebrált, és gyönyörű beszédben búcsúztatta édesanyámat, akit az évek folyamán személyesen is megismert. A temetésről értesítette osztálytársaimat, akik személyesen vagy írásban fejezték ki együttérzésüket.

Drága Lajos bácsi!
90 éves korodban bekövetkezett haláloddal óriási űrt hagytál magad után. Halálomig hálás szívvel köszönöm a Tőled kapott piarista nevelést. Megtanítottál bennünket piarista szellemben élni, egymást becsülni és segíteni. Életed példakép marad számunkra. Pár évvel ezelőtt "Lajos bácsi" címmel három volt veszprémi osztálytárs (Nádasi Imre, Bükky Andor és jómagam) 4 órás videofilmetállítottunk össze Lajos bácsiról, amelyből minden osztálytárs és a piarista rend iskapott 1-1 példányt. Ezzel akartunk emlékezni a mi felejthetetlen osztályfőnökünkre.

Drága Lajos bácsi! Köszönünk mindent!
Nyugodj békében, legyen áldott az emléked!

Kenessey István
volt veszprémi tanítványod

Kedves Tamás!
Örömmel olvastam a Hírlevél augusztus 28.-ai különszámát, melyet teljes egészében a Kincs tanár úrról szóló, évfordulós megemlékezéseknek szenteltetek.
Nagyon sok érdekes történet ill. jellemzés íródott, melyekből szépen és hitelesen kirajzolódik a tanár úr emberi nagysága.
Én 1968-ban érettségiztem a Kincs úr osztályában. Nekünk latint és orosz nyelvet tanított anno.
Élve a meghosszabbított lehetőséggel. én is megosztok néhány, Vele kapcsolatos élményemet.
Ismétlésekbe nem szeretnék bocsátkozni, ezért csak két apró, személyes dolgot említenék vele kapcsolatban:
1. Menet közben úgy hozta az élet, hogy - kezdeményezésemre - kialakult közöttünk egy szokás: az adventi időben karácsonyi ill. új évi jókívánságokat küldtünk, rendszeresen, képeslapokon egymásnak. Ő mindig, szinte postafordultával, és nagy szeretettel válaszolt nekem az ilyen megkeresésekre. Példaként beszkenneltem a a Tőle kapott 2001-es lapot, íme. (A cikk mellékleteként a fotó.)
Nézzétek meg, hogy idős kora ellenére milyen szép és olvasható az írása! Na és a mondanivalója: egyáltalán nem sablonos, hanem egyedi és őszinte.

2. Nekem megadatott az a különös lehetőség, hogy a Veszprémi Vegyipari Egyetemen egy olyan gépész professzorom és a diplomamunkámat is irányító tanárom lehetett, Dr. Pleva László személyében, akinek szintén a Kincs tanár úr volt, még Veszprémben, az osztályfőnöke. Ez a közös, "Kincs" tanítványság, mondhatom, hogy meghatározó volt anno a kettőnk kapcsolatára. A professzor úrral folytatott közös munka során mindig ott lebegett a közös tanár, Kincs úr szelleme is. Akkor olyannyira összemelegedtünk - az egyébként rettegett  - Pleva professzor úrral, hogy még tanársegédi állás ajánlatot is kaptam tőle, amit azután végül is nem fogadhattam el, de ez már egy másik történet!

Én őszinte szeretettel és tisztelettel őrzöm a Kincs tanár úr emlékét. Requiescat in pace!

Üdvözlettel:
Dr. Józsa László
nyugdíjas vegyészmérnök
e-mail: dr.jozsa.laszlo@gmail.com

Kedves Öregdiáktársak!

Még mindig érkeznek hiányosan feladott tagdíjak, ezért…
NAGYON FONTOS!
- Mindig írjatok nevet, címet.
- A feladó neve a diákszövetségi tag neve legyen.
- Ha megváltozott címet írtok, ezt külön jelezzétek.
- Ha nemcsak a tárgyévre fizetitek be az összeget, közöljétek a „közlemény”-nél, hogy mely évre mennyit szántok. Ha csak egy év szerepel ott, akkor az egész összeget csak arra az évre írjuk.
- Hölgyek mindig azt a nevet írják feladónak, amelyet a belépéskor közöltek.
- A „közlemény”-nél kérjük azt is odaírni, hogy mely tagozathoz tartoztok. Ez nem feltétlenül az iskola városát jelenti.
- Ha nem pártoló tag vagy, hanem rendes tag, és nem kaptad meg tavasszal a TAGSÁGI KÁRTYÁ-t, közöld velem ezt a hiányosságot és rendezzük.

Többeknek: ha a kártyán a tagozati jel 99, akkor az azt jelenti, hogy az Adatbázisunkban nem szerepel a tagozati hovatartozás.

***

Kérem az 1939-ben (75 platina), az 1944-ben (70 rubin), az 1949-ben (65 vas), az 1954-ben (60 gyémánt) és az 1964-ben  (50) arany) érettségizett piarista diákokat, hogy miután megszerveztétek az érettségi találkozókat, időben nyújtsátok be igényeteket a MATURA lapokra. Lehetőleg március elejéig, de legkésőbb március végéig kérem a névsorokat. A MATURA lapok elkészítése, aláírásuk időigényes, ellenkező esetben nem tudom garantálni, hogy a találkozón átadhatóak lesznek.

***

A tagdíjbefizetéseket szeptember 17-én zártuk. Az ezután történt befizetések később kerülnek feldolgozásra. Ha bármilyen eltérést tapasztaltok a címkén közölt befizetési adatokkal kapcsolatban, keressetek meg, és egyeztetünk.

***

Keressük a legidősebb piarista öregdiákot. Kérjük jelentkezzen nálam, aki már elmúlt 90 éves.

***

A Diákszövetség irodájában újra kaphatóak a korábbi évek piarista jelvénye. Hétfőnként 10-5. Ára 700 Ft.

Köszönettel és üdvözlettel

Csepely Péter
Magyar Piarista Diákszövetség
tag- és tagdíjnyilvántartás-vezető
csepely38@gmail.com            
30/3187199

Kedves Piarista Öregdiáktárs!
Szeretettel meghívunk a
2013. november 9-én, szombaton 17 órától 22 óráig tartandó
P  I  A  R  I  S  T  A      V  A  C  S  O  R  Á  R  A, 
melyet immár a 33. alkalommal szervezünk meg. 
Program: 

• 17.00-kor szentmise a Szentháromság Piarista Templomban
• 17.30-tól folyamatos regisztráció (a vacsora költsége 1500 Ft/fő)
• 18.00-kor koszorúzás a gróf Koháry István szobornál
• 18.30-kor előadások az iskola dísztermében 
• 19.30-kor vacsora.

A vacsora után adományokat gyűjtünk az iskola javára, amit előre is hálásan köszönünk.

Szeretettel várjuk tehát a rendezvényre a szervező Piarista Iskola, a Piarista Diákszövetség Országos Elnöksége, valamint a Piarista Diákszövetség Kecskeméti Tagozata nevében minden jelenlegi és volt tanárunkat, valamint öregdiákunkat.
Laczkó János elnök - Nagy Attila SchP ig.

Kállay Emil atyát 60 éve, 1953. június 14-én szentelték pappá. Gyémántmisét mutatott be ezen ünnepi alkalomból június 8-án a budapesti Piarista Kápolnában, egyik legkedvesebb állomáshelyén, a budai Szent Imre ciszterci templomban június 14-én, ezt követően pedig a Csíkszeredai Milleneumi templomban és a Csíksomlyói Kegytemplomban június 23-án. Az alábbiakban személyes hangvételű sorait olvashatjuk papi hivatásának megéléséről.

     Az első találkozás mindig meghatározó jellegű: Milyen édesanyával-apával, nagymamával-nagyapával találkozunk megszületésünk után, ettől függ, hogy megszületik-e bennünk az „ősbizalom”- mely alapja lesz későbbi emberi kapcsolatainknak. Milyen óvó - tanító néni fogad, amikor először lépünk be az óvoda illetve iskola kapuján, ettől meg az függ, hogy szeretünk-e majd odajárni. Milyen lesz az első találkozásunk a templommal, a pap bácsival – valószínűleg ugyanilyen meghatározó jellegű hitéletünk elindulását illetően.

      Ötesztendős voltam, amikor szüleim elvittek Csíkszeredába a „Csíki nagymamához”, majd felvittek a Hargitára nyaralni. Egyik reggel elküldtek a borvíz forrásra vízért, s mivel a bátyám hat esztendővel idősebb volt, mint én és akkor ő már cserkész volt, tőle megtanultam a cserkészindulót és visszafelé a forrástól vidáman énekeltem, amikor is hirtelen odafutott a pap bácsi (Bíró Ferenc volt a neve, amint később megtudtam) ölébe kapott és megszeretgetett, hogy ilyen bátor magyar legényke vagyok. Összebarátkoztunk. Idők folyamán arra is rájött, hogy az óvodában sok verset megtanultam, s szavaltatott miközben éreztem, hogy mennyire tetszenek neki a verseim. Egyszer pedig ott játszottunk a hargitafürdői kis fatemplom mellett, amikor behívott a templomba, odavezetett az oltárhoz, rámutatott az olaj-örökmécsesre, és azt mondta: „Nézd Öcsi, itt van a templomban az Úr Jézus, a mi legjobb barátunk – s rámutatott az oltárszekrényre - , ennek mindig égnie kell. Amikor itt játszotok, te időnként nézzél ide be és ha nem ég, szólj nekem, mert akkor ki kell cserélnünk a mécsbelet, s újra meggyújtjuk” – ez volt az első egyházi megbízásom. Ezen a nyáron sokat voltam együtt Feri bácsival. Emlékezetes maradt a következő esemény is: A réten találtam egy tükröt, amelyiknek a másik oldalán pedig egy szentkép volt. Nagyon megörültem neki. Amikor találkoztunk, a pap bácsinak is eldicsekedtem vele. Ő azt mondta: „Ezt valaki elvesztette, ez nem a tied. Járj csak körbe, s kérdezd meg kié? Ha megtalálod a gazdáját, vissza kell adnod, ha nem, csak akkor tarthatod meg.” Nagyon szerettem volna, ha az enyém marad. De végül is amikor megtaláltam a tulajdonosát egy kislány személyében, s ő annyira megörült neki, akkor már nem bántam, hogy vissza kellett adnom. A plébános bácsiról sokat beszélgettek azok a felnőttek, akik a „büdös-gödör”-ben kezelték fájós végtagjaikat, én meg szerettem hallgatni őket. Így tudtam meg, hogy mennyire szeretik hallgatni beszédeit, történeteit, s mennyiszer megbüntették már a magyarsága miatt.(Ez 1934-ben volt, tizennégy évvel Trianon után.) Akkor éreztem először, hogy én is ilyen ember szeretnék lenni…
    Aztán minden további ilyen „első találkozásom” is jól sikerült: az első debreceni hitoktatóval is, aki elsőáldozásra készített fel, meg a gimnáziumba bekerülve a piarista atyákkal való találkozások is. Így érlelődött meg bennem az a hívatás, mely érettségi után a piarista rendbe való belépéshez vezetett. 1950-ben ugyan a több mint harminc piarista kispapból csak tizennégy maradhatott meg a szűk rendi keretben, a többiek – köztük én is - átkerültünk egyházmegyés szemináriumba. Sík Sándor volt akkor a rendfőnökünk, búcsúzásul azt mondta: „Éljetek fogadalmatok szerint, s egyszer majd csak tudtok örök fogadalmat tenni
a piarista rendben is. Törekedjetek – egyházmegyés papként is – az ifjúságot Kalazancius atyánk tanítása szerint a „pietas et litterae” – „a hit és tudomány” szellemében  nevelni!” Ez a fogadalom, melyet a piarista rendben, mint negyedik fogadalmat tettünk: „ az ifjúság vallásos nevelésére” – ez végigkísért az utamon, s megőrzött mindvégig az ifjúsággal való törődés hívatásában. A rendszerváltás után, 39 év várakozás, csak 1989-ben tehettem örökfogadalmat.  1991-ben térhettem vissza a Piarista Rendbe, akkor már 62 éves voltam. Négy évig prefektusként a piarista növendékeket neveltem, 1995-ben 66 évesen megválasztottak tartományfőnöknek, 1999-ben újabb négy évre. A következő káptalanon 2003-ban, mint asszisztens benne maradtam a magyar provincia rendkormányában. 2007-ben Sárközi Sándor atyával megkezdtük a székelyföldi missziót. Most is elevenen él bennünk az a törekvés, melyet 1997-ben az Egyetemes Káptalanunk így fogalmazott meg: „A nevelés által evangelizálni Kalazancius stílusában”. Törekszünk arra ott is, hogy életünkkel és tanításunkkal segítsük az ifjúságot is, a szülőket is ebben a válságos időben hűségesnek maradni a krisztusi hithez. Abban is bízunk, hogy akiket megérint Krisztus hívása, szeretik a fiatalokat és képesek megismertetni velük az Ő szeretetét, boldogan vállalják majd a piarista hívatást!
  1953. június 14-én szenteltek az esztergomi székesegyházban pappá. Kimondhatatlanul boldoggá tett, amikor áldozás után a kórus azt énekelte: „Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam” (Jn.15, 15) Azt a kisgyerekkori élményt, amit a csíkszeredai papbácsitól tanultam, hogy „Jézus Krisztus a legjobb barátunk” – most a papszenteléskor visszaigazolta az Úr Jézus.
   Ilyen módon – pappá szentelésem hatvanadik évfordulóján - gyémántmisét mondhattam. Boldogan vállalom nyolcvanötödik évemben azt is,amit így fogalmazott Ő: „Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek!” (Jn.15,14.)

Megjelent: Piaristák MA III. évfolyam, II. szám; 2013. ősz

   Jézus ezekkel a szavakkal küldte tanítványait abba a világba, amely körülvette őket. Nem arra bíztatta legközelebbi munkatársait, hogy vonuljanak ki a világból, hanem hogy tegyék azt jobbá személyes tanúságtételük által. Tisztában volt azzal, hogy emberi esendőségük korlátot szab számukra, mégis, azóta Krisztus követőinek egyértelmű a felhívás: „Menjetek, küldetésetek van!” A kérdés csak az: fölismeri-e az egyén vagy az adott közösség, mit is jelent mindez számára; képes-e újra és újra definiálni önmagát.

Szegedi piarista közösségünkben jó ideje érlelődött már annak gondolata, hogy mi is tegyük ezt meg. Fontos volt, hogy egységesüljön, írásba foglalódjon közösségi hitvallásunk, küldetésnyilatkozatunk és azon hét alapérték, melyek mentén élni szeretnénk életünket a XXI. század elején, Szegeden. Végül késő tavasszal a vezetői csapat – kiegészülve előbb a rendházi közösség tagjaival, majd a nevelőtestülettel – a Kegyes Iskolák Konstitúcióinak szellemében (összhangban az egyetemes rendi és tartományi dokumentumokkal) megfogalmazta életünket meghatározó szövegeit.

 
Hitvallásunk:
Mi, szerzetes és világi piaristák szegedi közössége hisszük, hogy meghívásunk Isten iránti elkötelezettségünkből és Kalazanci Szent József hivatásából fakad, diákjaink és egymás szolgálatára szól.

Küldetésnyilatkozatunkban arra kerestük a választ, kik is akarunk lenni:
Iskolánk közösségében mindannyian nyitottak vagyunk a személyes fejlődésre. Az értékeinket elfogadó családokkal együttműködve, az egész embert megszólítva hitet és tudást adunk át a ránkbízottaknak, mert hisszük, hogy ebből öröm és élet fakad.
Ennek szellemében szeretnénk magunk közé fogadni azokat a családokat, akik fogékonyak és együttműködők tudnak lenni ezen alapelveinkkel. Tudjuk, hogy mindez a hétköznapi életben értékek mentén jelenik meg. Egymáshoz való viszonyunkat éppen ezért hét alapérték mentén határoztuk meg, melyek – röviden kifejtve – a következők 

1. Istenkeresés. Számunkra az istenkeresés azt jelenti, hogy személyes életünkben, közösségünkben és a világban keressük az Isten szándékát, a Vele való kapcsolatot, és ünnepeljük jelenlétét.
2. Közösségi élet. Számunkra a közösségi élet azt jelenti, hogy közösségeinkben egymásra és közös céljainkra figyelve, szeretetben egymást segítve és szolgálva éljük meg mindennapjainkat.
3. Elkötelezettség. Számunkra az elkötelezettség azt jelenti, hogy odaadással és hűségesen vállaljuk értékeinket, hagyományainkat, kapcsolatainkat; éljük az evangéliumból fölismert hivatásunkat, és erre neveljük a ránkbízottakat.
4. Személyesség és bizalom. Számunkra a személyesség és a bizalom azt jelenti, hogy egymás megismételhetetlen egyediségét és értékességét fölismerve bátran fordulunk társainkhoz. Elfogadó, őszinte és építő visszajelzéseket adunk egy kísérő, fejlesztő közegben.
5. Fejlődésre kész ember. Számunkra a fejlődésre kész ember azt jelenti, hogy egész emberségünket éljük meg: gazdagodunk testi-lelki egészségben, elméleti és gyakorlati tudásban, művészeti tevékenységben, sportban, kapcsolatainkban és lelki életünkben.
6. Igényes munka. Számunkra az igényes munka azt jelenti, hogy feladatainkat odafigyeléssel, a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon, hatékonyan végezzük.
7. Hiteles jelenlét a világban. Számunkra a hiteles jelenlét a világban azt jelenti, hogy nyitottan, életkorunknak megfelelő megismerési szándékkal, párbeszédben, szolidárisan élünk a minket körülvevő valóságban.

Számunkra természetes, hogy ezek az értékek nem tények és pillanatnyi állapotok, sokkal inkább célok. Annak kifejtései, hogy milyen módon próbáljuk megélni és egyre teljesebbé tenni küldetésünket és hitvallásunkat. Emberi létünkből, teremtett voltunkból fakad, hogy nem tudunk mindennek mindenkor a maga teljességében megfelelni, viszont egyértelműen elköteleződünk amellett, hogy ezen értékek sérülése esetén tudatosan térünk vissza ezen elveinkhez, és ezen értékeink mentén igyekszünk javítani rajtuk.
Az igazán nagy kihívást az jelenti számunkra, hogy egyszerre kell és szeretnénk megfelelni két, egymást nehezen elfogadó valóságnak. Piarista közösség és intézmény is vagyunk, melynek világában nagyon fontos az összetartozás érzése, egymás segítése, bátorítása és buzdítása. Intézményként azonban kétségtelenül szükséges, hogy világosan körülhatárolt felelősségi körökkel és vezetési struktúrával rendelkezzünk. Méltányosság és igazságosság között kell megtalálnunk azt az utat, mely mindkét világunkat lehetőség szerint építi és erősíti.
Hisszük, hogy ezek a szövegek, bár kihívást jelentenek, megszólítanak bennünket, fontosak nekünk. Így gazdagodunk és fejlődünk mindnyájan, a piarista család tagjai.

Papp Attila igazgató

Megjelent: Piaristák MA III. évfolyam, II. szám; 2013. ősz

A Piarista Általános Iskola, Gimnázium, Diákotthon és Boldog Donáti Celesztina Óvoda a hagyományoknak megfelelően idén is elindítja a Tevékeny Szeretet Iskolája (TESZI) önkéntességi szolgálatot a 10.évfolyamosok számára.

A programsorozat nyitórendezvényét a Szent Pompiliusz kápolnában tartották, ahol Nyeste Pál igazgató atya Szent Máté evangéliumából olvasott fel részletet, majd a 35 piarista diákhoz szólva kiemelte: kell, hogy szemünk legyen arra, hogy észrevegyük, ha mellettünk valaki gondokkal küzd! Arra kérte őket, azzal a gondolattal induljanak el a helyszínekre, hogy jót akarnak tenni, és valóban jók akarnak lenni. A kudarc ne szegje kedvüket, erősítsék egymást, mondják el egymásnak a tapasztalataikat, ami átsegíti őket a nehézségeken.

Steinhardt Tamásné pedagógus elmondta, minden diák szabadidejében végzi a tevékenységét heti egy alkalommal, egy órában. A közösségi szolgálat nemcsak lehetőség, hanem kötelező feladat az iskolában, hiszen 2016-ban az érettségi követelmény része lesz. A karitatív munka során megismerkedhetnek nehéz sorsú hátrányos helyzetű felnőttekkel, szociálisan rászoruló emberekkel, az ő mindennapi életükkel, illetve az intézmények működésével is. Olyan területeken próbálhatják ki magukat, amelyek merőben eltérnek a 16-17 évesek világától. Olyan környezetbe kerülhetnek, ami korábban ismeretlen volt számukra, és szokatlan élethelyzetekbe nyerhetnek betekintést. Ebben a korban jó, ha az ember a tanulás melletti szabadidejét önmaga megismerésére, illetve személyiségének kibontakozatására használja fel. A szeretetszolgálatba indulni nem könnyű, egy piarista időbeosztásába sem egyszerű beilleszteni, de mindezekben segítőik lesznek tanáraik, illetve az intézmények kapcsolattartói.

Forrás: Kanizsa Újság

Kedves Piarista Öregdiákok és Atyák!

Borián Tibor piarista atya november 22-én tölti be 80. életévét. Ebből az alkalomból szeretnénk Őt minél szélesebb körben köszönteni!

Mindekelőtt kérlek Titeket, akik olvassátok felhívásom, hogy erről Őt semmilyen körülmények között ne tájékoztassátok!

A Budapesti Tagozat és a Diákszövetség országos mai elnöki ülésén egyeztettünk arról, hogy az egykori budapesti és veszprémi nyugalmazott igazgató, a Sík Sándor Kamarakórus karnagya és 1976-2011 közötti vezetője, sokak osztályfőnöke, sokunk magyar nyelv- és irodalomtanára, a Piarista Újság és Hírlevél társszerkesztője, szeretett barát és rendtárs születésnapja alkalmából agapéval egybekötött ünnepséget szervezünk. A Diákszövetség ünneplése valószínűleg kapcsolódik a Sík Sándor Kamarakórus november 18-án tartandó születésnapi ünnepélyhez, de terv egy november 22-én tartandó hálaadó szentmise is. Az időpontok végső tisztázását követően haladéktalanul tájékoztatlak Titeket itt a Hírlevél hasábjain, illetve hamarosan a Diákszövetség hétfő délutáni találkozóin.

Születésnapjára Hírlevél Különszámmal köszöntjük, ezért ezúton kérlek Titeket, hogy bárki, aki szeretné Őt írásban is köszönteni, az 2013. november 14-éig bezárólag küldje el köszöntőjét/emlékező sorait a mikecz.tamas@mpdsz.piarista.hu email címre, vagy adja át kéziratát Csepely Péternek a Diákszövetségben, addig bármelyik hétfő délután.
A Hírlevél Születésnapi Különszám november 22-én természetesen - a szokásos módon - kiküldésre is kerül, de csak miután Ő egy példányt nyomtatott formában már megkapott (tervezett átadás: a Kamarakórus ünnepségén vagy a hálaadó szentmisén).

A köszöntő megírásához segítségül álljon itt Borián atya Tízsorosa:
"1933-ban születtem a Bakony alján fekvő Hajmáskéren. Gyermekkoromban vallásos környezet vett körül (család, iskola, templom). 11 éves koromban kerültem be a szomszédos Veszprém piarista gimnáziumába. Az alsó osztályokban még piarista atyák tanítottak, majd az 1948-as államosítás után már civil tanárok. Döntő élmény volt számomra a piarista iskola szellemisége, igényessége, valamint egyes szerzetestanárok vonzó személyisége. Abban az időben számos fiatal, az ifjúságot magával ragadó piarista működött Veszprémben. Nem csoda, hogy az 1940-es években heten jelentkeztek piaristának a diákok közül. Az államosítás után is tartottam a kapcsolatot néhány társammal együtt a bázis-közösségeket vezető piaristákkal. Ennek is köszönhető, hogy az érettségim után jelentkeztem a rendbe novíciusnak.
Teológiai tanulmányaimmal részben párhuzamosan 4 év alatt elvégeztem a budapesti bölcsészkaron a magyar-történelem középiskolai tanári szakot. Az akkor működő 2 piarista gimnázium közül a kecskemétiben kezdtem meg a kalazanciusi szolgálatot (mint tanár, osztályfőnök és diákotthoni nevelő).
8 év után 1967-ben Budapestre helyeztek a rendi kispapok nevelőjének, természetesen a gimnáziumban is tanítottam. 1976-tól tartományfőnöki asszisztens, l979-től budapesti házfőnök voltam, ugyanakkor a gimnáziumban is tanítottam. Sőt, előbb a diákkórust, majd az öregdiákok énekkarát is vezettem.
1985-től 1998-ig a budapesti gimnáziumot igazgattam 13 éven át. Átvezettem az iskolát a szocialista rendszer megkötöttségéből a rendszerváltás utáni szabadabb világba. Az 1990-es évek első felében budapesti gimnáziumunk az ország legjobb iskolái közé tartozott - a továbbtanulás megnyílt lehetőségeivel. A kecskeméti szép emlékű 8 év után 31 évet szolgáltam Budapesten.
1998-ban a tartományfőnök atya Veszprémbe helyezett az egykori piarista gimnázium utódjaként szervezett Padányi Bíró Márton Katolikus Gyakorlóiskolába igazgatóként. A 900 fős iskolacentrum általános iskolát, gimnáziumot és egészségügyi szakiskolát foglalt magába. A 65 évesen vállalt feladat nagy kihívást, számos újdonságot hozott számomra. Eddig ugyanis csak középiskolás fiúkkal foglalkoztam, itt pedig a 6 éves gyerekektől a 22 éves felnőttekig fiúk és lányok egyaránt voltak, mindez kiegészült missziós feladatokkal. Végül 8 évi igazgatás után 2006-ban, 73 éves koromban váltam meg az aktív pedagógiai munkától.
A 47 évi piarista szerzetestanári szolgálatot mindig készségesen vállaltam, és igazi örömet találtam benne. Most a budapesti rendházban töltöm nyugalmazottként napjaimat. Rendezgetem gazdag emlékeimet, kisegítő lelkipásztori munkát vállalok, gyóntatás, misézés, lelkigyakorlatok tartása formájában. Közben katolikus könyvkiadások lektorálására, nyelvi ellenőrzésére is gyakran felkérnek."

Kérem még egyszer, hogy ezt a Hírlevelet KIVÉTELESEN Borián atya elől titkolni szíveskedjetek! 
Piarista öregdiák barátsággal:

Mikecz Tamás
Hírlevél főszerkesztő
Budapesti Tagozat alelnök

„Szolgálatommal építeni, növelni, erősíteni, éltetni szeretnék az elkövetkező években" – vallja a mosonmagyaróvári Piarista Általános Iskola, Gimnázium és Szakközépiskola új igazgatója, Vereb Zsolt. A budapesti születésű, matematika–fizika szakos piarista atyát eddigi útjáról és intézményvezetői terveiről kérdezte a Kisalföld munkatársa.

Augusztustól Vereb Zsolt irányítja a mosonmagyaróvári Piarista Általános Iskola, Gimnázium és Szakközépiskolát. A korábbi intézményvezető, Farkas István ("Lupus atya") házfőnökként, a rendi közösség elöljárójaként folytatja tevékenységét. Ő viszi tovább többek közt a vasárnapi "tipegős misét".
– Budapesten születtem. Felhőtlen gyerekkorom volt, szüleim komoly áldozatokat vállalva mindent megadtak nekem és két fiatalabb testvéremnek. A budapesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem 1978-ban. Matematikatanárom a bezenyei születésű Pogány János, latintanárom az egykori óvári piarista igazgató, Galambos László piaristák voltak. Érettségi után felvételemet kértem a piarista rendbe. Kispapi éveim alatt párhuzamosan jártam a rendi teológiai főiskola, valamint az ELTE képzéseire. Ez utóbbin matematika–fizika szakos diplomát szereztem –  kezdi beszélgetésünket Vereb Zsolt, aki az elmúlt 26 évben a rend több gimnáziumában tanított, Budapesttől Kecskeméten keresztül Vácig. Utóbbi intézményben már ismerkedett az iskolavezetés feladataival. Innen Nagykanizsára vezetett az útja. Itt tizenhárom évig igazgatta a helyi iskolát. Irányítása alatt kiépült a gimnázium, megszületett a kollégium, megnyitotta kapuit az első magyar piarista óvoda. Az elmúlt évben tanulmányúton vett részt Spanyolországban és a Dominikai Köztársaságban, amely izgalmas vállalkozásnak bizonyult. 
– Az idő legnagyobb részét Granada bevándorlók által lakott, igen szegény negyedében töltöttem. A szerzetesek részben tanítanak a belvárosi piarista iskolában, részben segítik a szegénynegyed utcákon kallódó fiataljait értékes és értelmes szabadidős programok szervezésével. Haiti szigetén megdöbbentő volt a szegénység és a jókedv kontrasztja. Nagy szeretettel fogadtak a dominikaiak. Ott mindennap miséztem, prédikáltam – emlékezett vissza a piarista atya, aki Mosonmagyaróvárra való megérkezéséről is vallott.
– A város polgárai megelőlegezett bizalommal és szeretettel nyitottak felém, amiért ezúton is köszönetet mondok. Ennek a szeretetnek oka részben az államosítás előtti régi iskola máig tartó kisugárzása, részben a dr. Thiesz Józsefné Angéla által újonnan megszervezett, Pályi Gábor, Sárközi Sándor és Farkas István piaristák által gondos kezekkel vezetett, újraindult iskola közösségének hitelességét, értékteremtő voltát hirdeti. Örömteli, hogy ebben a határközeli kisvárosban milyen sokan választják a piarista iskolát: idén a tavalyi két első osztályhoz képest hármat indítottunk.
– Fontosnak tartom, hogy a vezető jó példával járjon elöl, a munkából tisztességgel kivegye a részét. Amellett, hogy távlatokat nyit, irányt mutat, közösséget formál, minőséget teremt. Ha kell, tudjon széket pakolni, udvart seperni, azaz benne lenni az iskolai élet sűrűjében. Nagyon nem szeretem a látszatmunkát. Példaképem a gótika, ahol az épületek oromdísz szobrait hátulról is kifaragják. Ezt ugyan az utcai járókelő már nem látja, de a szobrász az Istennek készíti alkotását.

- Szeretném, ha a középiskolai oktatásunk még jobban megerősödne és a Győr által leárnyékolt, határközeli városban a Kossuth-gimnáziumnak méltó kihívói, jó értelemben vett vetélytársai lennénk. Szeretném elérni, hogy a nyolcadikos diákjaink fejében meg se forduljon, hogy más középiskolát is lehetne választani. Ennek a programnak része a nyelvoktatás még hatékonyabbá tétele és az iskola meglévő kincseinek előhozatala, tartalékainak mozgásba hozása például emelt szintű, tagozatos képzés bevezetésével – számolt be további terveiről az új piarista iskolaigazgató.

Forrás: Kisalföld

Megjelent Ferenc pápa - Jorge Mario Bergoglio: Nyitott ész, hívő szív című könyve az Új Ember Kiadótól.

• megjelenés éve 2013.
• oldalak száma: 220 oldal
• Kötés: kemény kötés
• ISBN: 9789639527553

  Ferenc pápa - még Buenos Aires-i érsekként írt - legutóbbi könyvében Krisztus örömhíréről elmélkedik: bevezeti az olvasót a Jézussal való találkozás és Isten e világi feltárulkozásának misztériumába, szól az egyház előtt álló kihívásokról és a szenvedéssel szegélyezett emberi élet isteni szépségéről. Félreismerhetetlen stílusával Isten szavának nyitott ésszel és hívő szívvel történő befogadására hív az imában – és életre váltására az emberek között.

  Megvásárolható:  http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Ferenc_papa_Nyitott_esz_hivo_sziv&id=121417&type=22

Magyar nedűként soha nem látott sikert ért el a Decanter World Wine Awardson, a világ legnagyobb borversenyén a Sauska Pincészet egyik villányi cuvée-je. A borászat tulajdonosa, Sauska Krisztián, bár két évtizede jár rendszeresen haza a tengerentúlról, eddig jobbára elzárkózott a nyilvánosságtól. Most elmondja, mit jelent megtapasztalni az amerikai álmot, majd visszajönni a magyar valóságba, s miért kezdte érdekelni a politika.

Lukácsy György | kultura@hetivalasz.hu

– Mint egykori utánpótlás-válogatott kosárlabdázó, olimpiai aranyéremként értékeli a Decanter díját?
– Inkább Oscar-díjhoz lehetne hasonlítani, mert a sportban a teljesítmények mérhetőek, a borversenyek viszont – hiába sok szavazatból áll össze egy díj – magukon hordozzák a személyes elfogultság jegyeit. Ugyanakkor ez az elismerés magáért beszél: az Egyesült Államoktól Szingapúrig figyelik az eredményeket, a győztes 2009-es Sauska Cuvée 5-öt ezután már sehol sem kell bemutatni.

– Az itthon szaktekintélynek számító Művelt Alkoholista blog szerint a győzelemmel új fejezet nyílik nemcsak a Sauska, de a villányi borvidék életében is, mert abban a kategóriában nyertek, amelyben a legélesebb a verseny.
– A londoni Decanter World Wine Awardson 32 kategóriában versenyeznek a borok. Mi a 15 fontnál drágább, legjobb bordeaux-i házasítás kategóriában győztünk, olyan borvidékek nedűit előzve meg, mint Bordeaux, Toszkána, a kaliforniai Napa-völgy vagy Chile lankái. Maradva az Oscar-díjas párhuzamnál: ez a kategória nem valamely technikai elismerésnek – legjobb hangvágás vagy smink –, hanem a legjobb rendezésnek vagy főszereplőnek járó díjnak felel meg. Nagyon boldog vagyok, hogy most már világszerte tudják, hogy a mi siklósi és villányi dűlőinken is képesek vagyunk olyan bordeaux-i bort készíteni, mint a franciák Bordeaux-ban. Ez természetesen birtokigazgatónk, Pohl Péter, Latorczai László és Markó Ildikó borászokmunkáját is dicséri, ők felügyelik a szőlészet és a borkészítés folyamatát. Büszkék vagyunk például arra, hogy nálunk a cefrébe a szőlőbogyón kívül semmi sem kerül. Ami szárat, más zöldet a gépek benne hagynak, azt a dolgozóink kézzel szedik ki. Hatvanhektárnyi termésnél el lehet képzelni, micsoda munka ez.

– Az elitborászatok esetében megszokott, hogy a borász nevével és arcával képviseli a terméket. Ön viszont háttérbe húzódott a Sauska Pincészet megalapítása óta. Miért?
– Mert nem vagyok borász, és nem is szeretnék annak látszani. Családi pincészet vagyunk, ezért írtuk a címkére a nevünket. A védjeggyé vált lyuk pedig egyszerűen azonosít, segít minket megtalálni az üzletek polcain és az éttermek borhűtőiben.

– De a nevét azért adja a márkához. Tud róla, hogy netes fórumokon tippelgetnek, milyen származású ez a különleges név?
– Még nem találkoztam ezzel, de nem lesz könnyű dolguk a fórumozóknak, mert még én sem tudom. New Orleansban élő Christian fiam hobbija, hogy távoli rokonok után kutat. Szerinte valószínűleg szláv eredetű a név, a Felvidéken talált hasonló famíliákat, de felmerült az is, hogy egy s betűvel a végén litvánosan hangzik. Mindez érdekes, de én azt mondom: a családom háromszáz éve a baranyai Sombereken él, szóval szerintem bátran és büszkén mondhatjuk, hogy magyarok vagyunk.

– Ezt az évszázados családi hagyományt éppen ön törte meg, hiszen 1969-ben Amerikába ment. Politikai okai voltak a döntésének?
– Nem, 21 éves voltam, amikor elhunyt az édesanyám. Bár tagja voltam a kosárlabda utánpótlás-válogatottnak, és hallgatója a Kandó Kálmán Villamosmérnöki Főiskolának, a tragédia után úgy éreztem, nincs maradásom. Fogtam magam, és felszálltam a Rijekába tartó vonatra. Onnan kalandos körülmények között stoppal át tudtam szökni Triesztbe. Ez már a Nyugat! Az első élményem azonban lesújtó volt a szabad világról: majd’ fél évig rostokoltam egy Nápoly melletti menekülttáborban. Mivel piarista diák voltam, a katolikus segélyszolgálat adott kölcsön 150 dollárt, hogy megvehessem a New Yorkba szóló repülőjegyemet. Azért választottam Amerikát, mert egy kint élő ismerősöm biztosított, hogy engem mint bevándorlót biztos nem visznek a vietnami háborúba. Már érkezésem után derült ki, hogy tévedett, de a besorolási lottón a hadsereg 120-ig jutott, nekem pedig 140-es volt a számom. Ennyin múlott, hogy nem vittek el a háborúba.

– De a 150 dollárja elfogyott...
– Egy connecticuti ismerősöm fogadott be, majd közösen béreltünk lakást. Mindenáron munkát kellett találnom, amire egyetlen lehetőség adódott: szemetes lettem. Egészen hat hétig tartott ez, amikor is megkaptam a pink slipet, azt a rózsaszín papírt, ami az Egyesült Államokban arról értesíti a dolgozót, hogy el van bocsátva. Máig őrzöm, az áll rajta: not suitable, vagyis alkalmatlan. Borzasztó élmény volt, négy napig voltam munkanélküli életemben, de ez volt a legszörnyűbb időszakom. Ha nincs munkád, nincs reményed. Az értelmetlen munka fogalmát már ismertem a magyarországi gyakorlatból, s utólag mondhatom: ez volt a kommunizmus egyik legnagyobb vétke. A segély vagy a látszatmunka nem ad reményt. Hála Istennek, többé nem kellett ezt megtapasztalnom, mert felvettek egy fénycsőgyárba, hiszen idehaza villamosmérnöknek készültem. Ott dolgoztam több, mint egy évtizedig, és nagy szerepem volt abban, hogy a cég a kezdeti ötvendolgozós méretéből kétszáz fős vállalattá duzzadt. A siker csúcsán azonban konfliktusba kerültem a tulajdonossal, és eljöttem.

– Hogyan lett innen a Light Sources cég tulajdonosaként a NASA egyik beszállítója?
– Valóban, egy időben mi gyártottuk a NASA űrsiklóinak a fényforrásokat, de rajtuk kívül a Boeing és az amerikai hadsereg is a partnerünk. A fordulópont nem a NASA – az csak következmény –, hanem a Boeing. A repülőgépgyártó cégnél az volt az előírás, hogy minden alkatrészt két helyről szereznek be. Én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy egyedüliként nyerjünk, mondván: a mi fejlesztőrészlegünk a legjobb, a másik cég idővel úgyis csak minket másolna, és ez konfliktushoz vezetne. Rábólintottak, mi lettünk a kizárólagos beszállítók. Egészen hat-hét évvel ezelőttig, mert a Boeing átállt a LED-es világításra, és mi ezen a területen nem fejlesztettünk.

– Akkor vége az aranykornak? Lemaradnak?
– Rosszul fejeztem ki magam: nem ebben az irányban fejlesztettünk. A LED jó találmány, bár kicsit drága, és csak a világítástechnikában lehet alkalmazni. Mi viszont elkezdtünk dolgozni a fénycsövek más alkalmazási lehetőségein. Ultraibolya fénnyel például vizet és levegőt lehet tisztítani. A vízben lévő szennyező mikroorganizmus, baktérium a sugárzás hatására elpusztul, a víz ihatóvá válik. Már most használják ezt a technológiát az elektronikai iparban az ivó- és a szennyvíztisztításnál. A tiszta, iható víz a földkerekség minden országának alapvető szükséglete. A szennyezett víz tisztítására egyre nagyobb az igény, különösen vonatkozik ez Kínára és Indiára. Mi készen állunk ezt az igényt a legmagasabb szinten kielégíteni.

– Akkor a cég elhalásától nem kell tartania. Talán ráunva a sikeres üzletember kényelmes életére, azért tért haza, hogy beérett korára borokkal foglalkozzon?
– Akárhogy közelítjük is meg, nincs más válaszom erre, mint hogy a szenvedély miatt döntöttem a borászat mellett. Feleségemmel, Andreával beleszerettünk Tokajba, aztán jött Villány. A borkészítés tehát szívügy.

– Ezek szerint nem az Amerikából hazatérő vagyonos ember akart az országnak visszaadni...
– Ne is fejezze be! Ismerem az ilyen szövegeket, és nem szeretem őket. Nem akartam én visszaadni semmit a szülőföldemnek. Ez szerintem hamis megközelítés. Szenvedélyből vásároltam a villányi és tokaji dűlőket, nem jótékonykodásból. Persze mi is támogatunk számunkra fontos ügyeket, de szerintem ez nem megoldás. Ha valamivel segítettem Magyarországot, akkor azzal, hogy munkát adtam embereknek. Ezáltal lesz ugyanis önbecsülésük, nem az alamizsna miatt. Persze a munkát akarni kell, s szerintem ma Magyarországon is az a legnagyobb gond, hogy sokan nem akarják.

– De miért izgatja ez önt egyáltalán? Mindössze pár hónapot tartózkodik évente Magyarországon, ideje nagy részét Connecticutben és Floridában tölti.
– Valóban, csakhogy Stephanie lányom augusztusban magyar férfihoz, Pohl Péter birtokigazgatónkhoz ment feleségü, és bár 11 éves Miki fiamat Magyar szellemben, magyar nyelven neveljük Andreával, leendő magyar unokáim már itt nőnek fel. Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy magyar iskolába fognak járni.

– Miért? Talán csak nem a kötelező hittan miatt?
– Ugyan! Amerika sokkal vallásosabb, mint Magyarország. Ráadásul én piarista diák voltam. Igaz, rossz tanuló – pár hónapja találkoztam újra Jelenits tanár úrral, jókedvűen fel is elevenítettük a diákéveket. Nem emiatt aggódom tehát. Az zavar, hogy itthon vesztesnek nevelik a gyerekeket. Rengeteg felesleges információt erőszakolnak beléjük, és ettől az az érzésük támad, hogy soha nem érnek a végére, vagyis kudarcélménnyel lépnek ki az életbe. Ezzel szemben minden amerikai diák az életre készül, és megtanulja, hogy ha elbukik is, fel kell állnia, és újra vállalkoznia kell.

– Már azt hittük, az Orbán-kormány rossz nemzetközi sajtója miatt szorul össze a gyomra.
– Nem erről van szó. 1990 előtt megszoktuk, hogy odakint Magyarországról csak rossz híreket kapunk, hiszen kommunista országról nemigen hallhattunk sok jót akkoriban. A rendszerváltás után már meglepőbb volt, hogy mennyire negatívan ábrázolják Magyarországot az amerikai sajtóban. Az viszont kifejezetten bosszantó, hogy manapság mennyi ténybeli tévedés jelenik meg a kritikus cikkekben.

– A tárgyi hibák mellett azért ad igazat a kritikáknak?
– Kevés időt töltök Magyarországon ahhoz, hogy véleményt alkothassak belpolitikai kérdésekről, de benyomásaim azért vannak. A 90-es évek elején nem egyedüliként tértem haza Amerikából. Vége a kommunizmusnak, végre nemzeti kormányunk van, érdemes hazajönni – ezt éreztük. Most pedig olyan dolgokat hallunk a vezető politikusoktól, hogy a nyugati világ ideje lejárt? Hogy sem Merkel, sem a franciák, sem az amerikaiak nem érzik, melyik lehetne a megfelelő út a Nyugat számára? Ha egy kis ország kiáll az önbecsüléséért és a hagyományaiért, az derék dolog. De ez a kiállás nagy testvér, vagyis szövetséges nélkül előbb-utóbb görcsös küzdelemmé válik. Ezt a külpolitikára és a belharcokra egyaránt értem: Amerikában durva kampányok vannak, de amint győztest hirdetnek, mindkét fél elkezd dolgozni. Magyarországon viszont folyamatos az ádáz harc. Én különben is békésebb sportot űzök, teniszezem. Ebben a sportban alapelv, hogy akkor tudsz a legnagyobbat ütni, ha olyan lazán fogod az ütőt, hogy szinte ki lehet húzni a markodból. Persze az edzés során lejársz a konditerembe, és keményen dolgozol, de amikor helyzet van, lazának kell lenned, különben elgörcsölöd.