A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

2013.október 2-án 18 órától a Piarista Rend Magyar Tartományának szervezésében kerekasztal-beszélgetéssel kísért irodalmi emlékestet tartanak Sík Sándor halálának 50. évfordulója alkalmából a Sapientia Dísztermében (1052 Budapest, Piarista köz 1.).
Az est során Sík Sándor életútját kísérhetjük végig különböző aspektusokból gyermekkorától haláláig. A piarista szerzetes, a tartományfőnök, a cserkészvezető, az irodalmár, a pap-költő mind egy külön "arc", amely egy személyben testesül meg. Horváth Bálint irodalom szakos piarista gimnáziumi tanár kérdéseire válaszol Borián Tibor, Jelenits István, Lukács László piarista atyák és Koltai András levéltáros, miközben felcsendülnek Sík Sándor legszebb költeményei Dóczy Péter színművész tolmácsolásában.
Az estet követően lehetőség nyílik a "Sík Sándor arcai" c. emlékkiállítás megtekintésére a Piarista Gimnázium épületében. (1052 Budapest, Piarista u.1.)

Sok szeretettel várunk minden érdeklődőt!
(Az estre a belépés ingyenes.)

"Embernek lenni,
Csak embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld szülte földnek
És Isten lehelte szépnek!"

Sík Sándor (Budapest,  1889.  január 20. – Budapest,  1963.  szeptember 28.)  piarista tanár, tartományfőnök, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író, cserkészvezető, a  Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1946–49), Kossuth-díjas (1948), a 20. század jelentős magyar lírikusa.
Kutatási területe: a barokk korszak irodalma, az újabb irodalom,  esztétika, verstan.
1889. január 20-án született Budapesten. Apja Sík Sándor ügyvéd, anyja Winternitz Flóra, akik zsidó vallásból még gyermekeik születése előtt katolikus hitre tértek. Apja korai halála után anyja nevelte négy kisebb testvérével együtt. A család  Gödöllőn lakott, ott végezte az elemi iskolákat és onnan járt be a budapesti piarista gimnáziumba. Itt öt osztályt végzett, majd 14 éves korában,  1903-ban a piarista rendbe lépett. A  Vácott töltött novíciusév után a 7. és 8. gimnáziumi osztályokat rendi studensként  Kecskeméten végezte és ott tett érettségit. Egyetemi tanulmányait a budapesti egyetem bölcsészkarán magyar–latin szakos tanárjelölként végezte.  1910-ben a középiskolai tanári oklevélen kívül doktori diplomát is szerzett.

Piarista tanári működését az 1910/1911. iskolai évben Vácott kezdte meg, majd a közvetkező évtől a rend budapesti gimnáziumába kapott beosztást. Tanári, költői és irodalomtudósi munkája mellett 1912/1913-tól egyik alapítója és irányadója volt a magyar  cserkészmozgalomnak, illetve első parancsnoka a  budapesti piarista gimnázium  cserkészcsapatának ([2. sz. BKG).
1915-ben két hónapig  tábori lelkészként szolgált  Péterváradon. Budapesten  1929-ig tanított, amikor a  szegedi egyetemen a II. sz. Magyar Irodalomtörténeti Tanszék nyilvános rendes tanára lett. 1943.  május 2-án római katolikussá keresztelte  Radnóti Miklóst a budapesti  Szent István-bazilikában.
Budapestre újra csak 1945-ben költözött, mint az  Országos Köznevelési Tanács  ügyvezető alelnöke. 1946-ban rendjének tartományfőnöki tanácsosa, majd 1947. október 1-jétől magyarországi tartományfőnöke  lett. Utolsó éveiben sokat tartózkodott pihenés céljából  Mátraszentimrén, majd  Klotildligeten. 1963. szeptember 28-án halt meg Budapesten, a Mikszáth Kálmán téri piarista rendházban. Temetése 1963. október 4-én volt a  Farkasréti temetőben, de ott sírját 1980-ban fölszámolták, és hamvait a  Kerepesi temető újabb piarista sírboljtába (511/A-512/A) szállították.
Testvére Sík Endre külügyminiszter, történész, jogász, Afrika-kutató.
forrás: hu.wikipédia.org

"Lehajtott fejű Krisztus a kereszten:
Immár a föld emlőit eleresztem.
A föld tejével telnem szűk-kevés:
Csak Tebenned a beteljesedés.
Napom hanyatlik. Nagy hegyek megül
Árnyak suhognak. Már-már nehezül
A forró szerszám hűsödő kezemben.
Ó teljes Krisztus, teljesíts meg engem!"

Fiatalkorától fogva foglalkozott az irodalom szinte minden ágával. Már a gimnáziumban feltűnt költői tehetségével, később írt irodalomtörténeti és esztétikai értekezéseket, kritikákat és színműveket. Szerkesztett imakönyveket, tankönyveket és újságokat, működött mint  lelkigyakorlat-vezető és előadó.

A cserkészet mellett számos más közéleti és irodalmi társaság életében és irányításában is részt vett.

Költői művek

• Szembe a Nappal, Bp., 1910.
• A belülvalók mécse, Bp., 1912.
• Sík Sándor költeményei, Bp., 1916.
• Maradék magyarok, Bp., 1920.
• Csend, Bp., 1924.
• Sarlósboldogasszony, Berlin, 1928.
• Fekete kenyér, Bp., 1931.
• Magányos virrasztó, Bp., 1936.
• Az Isten fiatal!, Bp., 1940.
• Sík Sándor összes versei 1910-1940, Bp., 1941.
• Győzöd-e még?, Bp., 1945.
• Tizenkétcsillagú korona: Versek a Boldogságos Szűz Máriáról, Bp., 1947.
• Őszi fecske, Bp., 1959.
• Áldás, Bp., 1963.
• Sík Sándor összegyűjtött versei, Bp., 1976.

  Színművek

• Ébredés, Bp., 1916.
• Salamon király gyűrűje, Győr, 1916.
• Alexius, Bp., 1918.
• Zrínyi, Bp., 1923.
• A boldog ember inge, Bp., 1930.
• István király, Bp., 1934.
• Advent, Szeged, 1935.

  Széppróza

• Hét szép história, Bp. 1921.

  Irodalomtudományi munkák

• Mindszenthy Gedeon élete és költészete, Bp., 1910.
• Gárdonyi, Ady, Prohászka: Lélek és forma a századforduló irodalmában, Bp., 1929.
• Pázmány, az ember és író, Bp., 1939.
• Zrínyi Miklós, Bp., 1940.
• Esztétika, I-III, Bp., 1943; 1946; Szeged, 1990.
• Az olvasás tudománya, Szeged, 2000.

  Lelkiségi és pedagógiai munkák

• Magyar cserkészvezetők könyve (Német fordítás, 1929)
• Imádságoskönyv (Schütz Antallal), Bp., 1913. és számos további kiadás 1949-ig.
• Magyar cserkészvezetők könyve, Bp., 1922, 1925, 1934-1936.
• Zsoltáros könyv, Bp., 1923, 1955, 1961.
• A cserkészet, Bp., 1930; Székesfehérvár, 1999.
• Szent vagy Uram! (Harmat Artúrral) Eger, 1931; Bp., 1932. és számos további kiadás.
• Szent magyarság: Hat rádióbeszéd az Árpád-házi szentekről, Bp., 1936, 1994.
• Dicsőség! Békesség! Imádságosköny, Bp., 1940, 1944, 1946.
• Himnuszok könyve, Bp., 1943, 1989, 1997.

  Válogatáskötetek

• A kettős végtelen, szerk. Kardos Klára-Rónay György, Bp., 1969, 2003.
• Válogatott költemények, szerk. Rónay László, Bp., 1989.
• Kereszténység és irodalom, szerk. Rónay László, Bp., 1989.
• A magam módján, szerk. Rónay László, Bp., 1996.
• A szeretet pedagógiája, szerk. Rónay László, Bp., 1996.

  Tudományos tisztség

• Magyar Tudományos Akadémia  levelező tagja 1946-tól
• Magyar Irodalomtörténeti Társaság  alelnöke 1949-től

  Társasági tagság

• Szent István Akadémia tagja 1919-től
• Kisfaludy Társaság rendes tagja 1923-tól
• Dugonics Társaság elnöke 1945-1952.

 
"Mikor kapod
Végső napod,
Nincs tudni agy.
Fontos csak egy: ember maradj!
Mígnem kinő
Belőled ő,
Ki egy veled,
Aki embernél emberebb."
(Ember maradj!) 

Ötven évvel ezelőtt, 1963. szeptember 28-án Budapesten, a Mikszáth Kálmán téri rendházban elhunyt Sík Sándor piarista, a magyar tartomány provinciálisa, aki nem csak a magyar piaristák, hanem a XX. századi magyar katolikus egyház szellemiségének egyik meghatározó alakja volt. Életének 75 éve alatt számos területen, sokféle szerepben működött, de életét mindvégig a piarista szerzetesi hivatás és az irodalom szeretete határozta meg.

A diák
Budapesten született 1889-ban, de gyerekkorát Gödöllőn töltötte. Zsidó származású szülei, akik fiatal korukban keresztelkedtek meg, mélyen hívó katolikusok voltak. Apja jó ismeretségben volt a budapesti katolikus élet vezetőivel, így amikor legidősebb fia, Sanyi gimnáziumba készült, Kanter Károlyt (később a budai királyi palota plébánosát) és Hock János képviselőt (későbbi józsefvárosi plébánost) kérdezte meg, hogy melyik iskolát tartják a legjobbnak. Egybehangzóan a piaristákat ajánlották. Így ott végezte a gimnázium első öt osztályát úgy, hogy az első években Gödöllőről járt be vonattal. „Dér a kerten, csíp a reggel. / Táskarázó víg kezekkel / Indul két apró kamasz. / Dohog, prüszköl a vonat már: / Várja őket, mint a kaptár, / Zümmögő diákszakasz” – emlékezett vissza Diákszakasz című versében.

Nagyon megszerette osztályfőnökét, a magyar-latin szakos Palásti Gyulát. „Azért lettem piarista, mert úgy akartam élni, ahogy ő” – emlékezett vissza. 1903-ban jelentkezett a piarista rendbe és beköltözött a váci noviciátusba. „Életem egyik legboldogabb nyara a noviciátusi nyár volt, mert nagy kertje volt a rendháznak, és oda jártunk le egész nap. Mindenkinek volt egy saját kis kertje, ahol azt ültetett, amit akart; gyümölcsfák is voltak, amikről azelőtt eladták a gyümölcsöket, de a mi időnkben nekünk adták.”
A gimnázium utolsó két osztályát piarista studensként Kecskeméten fejezte be 1906-ban, majd a budapesti Kalazantinum növendékeként az egyetem latin és magyar szakos hallgatója lett. Nagy hatással volt rá Zimányi Gyula, aki Kecskeméten, majd Budapesten is prefektusa volt.

A tanár
Az egyetem elvégzése után a rend 1910-ben Vácra küldte, majd a következő évtől Budapestre, ahol majdnem húsz éven át tanított. Tanárként akkoriban egészen új stílust képviselt. A kor távolságtartó szigorú, professzorai helyett közvetlen és a fiúk egyéniségét megbecsülő nevelő volt. Jellemző rá, hogy a negyedévi kötelező iskolai gyóntatások során nem a katedrán gyóntatott, hanem lejött a padok elé, s úgy hajolt a mellé térdelő diák fölé.
De mindenekelőtt szaktárgyai, elsősorban az irodalom szeretetére nevelte diákjait. Irodalmi magyarázatai élményszámba mentek. Ekkor volt igazi elemében, ahogy Nagy fiúk című versében megörökítette: „Olvasom Zrínyit. / A szemek kigyúlnak / És rámlobognak, mint megannyi égő / És nyugtalan és szomjasfényű csillag. / De én már nem is látom a fiúkat, / Én már nem látom, csak az Óriást, / Akinek boldog és alázatos / Kis apostola lettem, akinek / Igéit hirdetem a kicsinyeknek”.
Nevelői munkájához tartozik, hogy 1913-ban rendtársával, atyai barátjával és lelki vezetőjével Schütz Antallal közösen (aki később a budapesti egyetem dogmatika-professzora lett) Imádságoskönyvet állítottak össze, „egyszersmind kalauzul a lelki életre a tanulóifjúság számára”. A „Sík-Schütz” a következő évtizedekben egész nemzedékek lelkét formáló eszköz lett.

A költő
Okos, olvasó gyerek volt, aki szerette verseket, és eszményképeinek Arany Jánost és Vörösmarty Mihályt tartotta. Diákkora vakációin egyedül szeretett kóborolni Gödöllő „szelíd halmain, a Fácános, az isaszegi és a mogyoródi erdő sűrűjében, a Malom-tó fűzfái alatt és a kertünk alatt folyó Rákos-patak partján, sőt a királyi parknak legtöbbször elhagyatott kavicsos útjain is.” Ott írta első verseit is.
Irodalmi kreativitásának a piarista iskola újabb lökéseket adott, hiszen az élénk önképzőköri élet akkoriban természetes dolog volt. A gimnázium utolsó éveiben, Kecskeméten több önképzőköri pályázatot is elnyert, nemcsak versekkel, hanem hittani dolgozatokkal, sőt kisregényekkel is. Tehetségét tanárai is támogatták, főként prefektusa Zimányi Gyula, aki „zseniális megérzéssel és mesteri tapintattal tudta vezetni a kispapban a poétát is. Hogy a pap és a költő soha egy pillanatig sem jutott egymással ellentétbe bennem, sőt egyik sem szűnt meg állandóan a másik elmélyítésén dolgozni, hogy életem alapélménye a meglátott sötét mélységeken és belsőleg átküzdött diszharmóniákon keresztül is boldog harmónia maradhatott, azt elsősorban neki, az ő szeretetének köszönhetem.”
Még diákkorában kapcsolatba került a Regnum Marianum egyesülettel és annak országos hatású diáklapjával, a Zászlónkkal. „Minden fiú, aki megismerte, magáénak érezte. De legalább annyi felnőtt olvasta, mint fiú. Meg tudta találni a közvetlenségnek, szellemi felsőbbségnek és meleg szeretetnek a hangját” – mondta Sík Sándor. A lap szerkesztője, Izsóf Alajos, egy „roppant élénk szellemű, villogó szemű, tótos kiejtésű kis ember hasonlíthatatlan hatást tett minden valamirevaló fiúra.” Sík Sándor együtt nőtt föl a Zászlónkkal, ott jelentek meg első versei, majd amikor Izsóf Alajos 1910-ben átvette az Élet című irodalmi lap szerkesztését, amolyan segédszerkesztőjévé vált. A verseken kívül bírálatokat, színikritikákat, utóbb cikkeket is írt a lapba.
Első verseskötete (Szembe a Nappal) is az Élet kiadásában jelent meg 1910-ben. Költői hangjának frissessége, elevensége és optimizmusa akkoriban (főként a katolikus költők között) szokatlan volt, és nagy sikert aratott. A következő évtizedekben versei a fölolvasóestek, iskolai ünnepségek és irodalmi folyóiratok biztos és szívesen látott pontjai lettek. Költészetéről tanulmányok és kötetek sorát írták, egyesek fiatalkori, mámorosan repeső szimbolizmusát zárták szívükbe, mások számára élete végén írt, letisztult versei jelentenek sokat. Érzékeny emberként mindig megérkezte kor érzését és hangulatát, akár a világháborúról, a trianoni katasztrófáról, az újjáéledő Magyarországról, a nemzetiszocialista vagy kommunista diktatúrák fenyegetéséről volt szó.

A cserkész
A cserkészettel – saját visszaemlékezése szerint – 1911-ben találkozott, amikor a nyári szünetben Münchenben meglátott egy német cserkészkönyvet. Az új nevelési módszernek hamarosan Izsóf Alajos és a Regnum Marianum vált az egyik legfőbb magyarországi támogatójává. 1912/1913-ben Sík Sándor szervezte meg a budapesti piarista gimnázium cserkészcsapatát, és részt vett a Magyar Cserkészszövetség megalakításában is. Életének ettől kezdve a cserkészet alapvető meghatározójává vált. 1913-ban részt vett a Izsóf Alajos által szervezett vági tutajúton, majd 1919 után ő lett a kommunista terror után újjáéledő Cserkészszövetség elnöke. Ő vezette 1925-ben a piarista csapatok nagymarosi táborát, majd 1926-ban a Megyeren (Káposztásmegyer) megtartott első Nemzeti Nagytábort. Talán legfontosabb tette azonban az volt, hogy ő „kodifikálta” a magyar cserkészeszményt 1922-ben az általa szerkesztett Magyar cserkészvezetők könyve egyik fejezetében. „A cserkészetnek emberileg is sokat köszönhetek.” – emlékezett vissza később –„Itt tanultam megismerni az élet gyakorlati oldalait, amihez nem nagy felkészültségem volt, és azt hiszem, hogy a természettel való intim viszonyt is részben ezeknek a nyaraknak köszönhetem.”

Az egyetemi tanár
1929-ben Sík Sándort a szegedi egyetem irodalomtörténet professzorának nevezték ki. Előadásait az 1929/1930. tanév második felében kezdte meg, és azonnal új, modern európai levegőt vitt az egyetemre. Előadásain kiemelten foglalkozott a XX. század, tehát a kortársak költészetével, így jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy egyesek (például József Attila) bekerüljenek az „irodalmi kánonba”.
Egyetemi tanítványait barátokként kezelte. Előadásai után a Tisza-parton sétálva egyénileg is elbeszélgetett azokkal, akikben érdeklődést fedezett fel, szemináriumaiból pedig egész baráti társaság nőtt ki, amely közös teadélutánokat, kirándulásokat, felolvasóesteket és színpadi előadásokat szervezett.
Ebben az időben jelentek meg irodalomtörténeti tanulmányai és monográfiái is, például a századforduló vallásos költészetéről (Gárdonyi, Ady, Prohászka), Pázmányról, Zrínyiről. Irodalomtörténészi munkásságának megkoronázása az 1943-ben kiadott három kötetes Esztétika.

A tartományfőnök
A második világháború után Sík Sándor hirtelen új helyzetbe került. 1945-ben a Köznevelési Tanács elnöke lett Budapesten (egészen 1947-ig, amikor fakultatív vallásoktatás bevezetése miatt lemondott), 1947-ben pedig, amikor barátját, Tomek Vincét generálissá választották, ő Sík Sándort nevezte ki utódjaként tartományfőnökké. E tisztségében a sajátos politikai helyzet miatt – ugyanis a diktatúra miatt nem lehetett szabad tartományfőnökválasztást tartani – élete végéig megmaradt.
Tartományfőnöksége sajátos volt a rend történetében. Rendtársait valóban testvérként és atyaként kezelte. Mindenkivel igyekezett személyesen törődni, azonban ez egy háromszáz fős testületben nehezen ment, még úgy sem, hogy az adminisztratív munkát lehetőleg az asszisztensek (főként Albert István) és a titkár (Darvasy Mihály) végezte. A titkár nem csak a provinciális atya egészségére, hanem idejére is vigyázott. Ha valaki túl sokáig maradt a fogadószobában, egy asztal alatti gombbal telefoncsörgést imitált, így késztetve távozásra a vendéget. Ráadásul Sík Sándorra nehéz helyzetek és döntések sora nehezedett: az iskolák államosítása, a rend kétharmadának „kereten kívülre kényszerítése” és egyesek bebörtönzése. „Én nagyon gyönge és alkalmatlan elöljáró vagyok” – mentegetődzött élete végén – „igazán csak a szükség magyarázza. Szóval nagyon félek az ítélettől ebből a szempontból.”

Koltai András, 2013. július 13.

Kedves Tamás!

Felhívásodra az alábbi sorokkal szeretnék reflektálni:

Abban az időben kezdtem tanulmányaimat a Piarista Gimnáziumban, (pontosabban az Általános Iskola 5. osztályában,) amikor Tomek Vince után ő került a magyarországi rendtartomány élére. Első maradandó emlékem az 1947/48-as tanév végén, az évzáró szentmisén mondott beszéde. (Szövegét máig őrzöm.) Ekkor már tudni lehetett, hogy az államosítás elkerülhetetlen, így nem csak a tanévet, hanem a kalazanciusi szellemben történő oktatást-nevelést is búcsúztattuk. Megható szavaival nem csak az akkor érettségizőknek, hanem valamennyi piarista diáknak adott útmutatást, bíztatást a további évekre.
Pár évvel később, már a Mikszáth-téri épületben hallgattuk konferencia-beszédeit, a nagy létszám miatt a folyosókon elhelyezett hangszórókon, amelyek szerelésében magam is részt vettem. Ezekről a beszédekről hangfelvétel is készült, az akkoriban idehaza újdonságnak számító magnetofon-szalagra, még pedig egy olyan készülékkel, amelynek meghajtó-szerkezete egy korábban már létezett gramofon-lemez lejátszó készülék volt. (Mára már sem a szalagos magnetofonokra, sem a gramofonra nem-igen emlékszünk.) Sok évvel később ezekből a kezdetleges hangfelvételekből egy Sík Sándor lemez is készült, így őt ma is saját hangján hallgathatom.
Legkedvesebb költőim közt tartom nyilván. Verseskötetét a rongyolódásig lapozgattam. Alkalomadtán nyilvánosan is felolvastam belőlük az alkalomhoz illő verseket itt-ott. Meglepően sok olyan verset találtam kötetében, amely az élet számos eseményéhez illik.
A piarista évekre immár sok-sok évtized távolából visszanézve megállapíthatom, hogy ő, bár tanítványa sohasem   voltam, gyönyörű verseinek jelentős részével  -  úgymond'  -  megtanított minket a szépen megöregedésre. Ma hozzám ezek a versei állnak legközelebb, amelyekkel oly megható sorokkal készült az élet méltó befejezésére.

Piarista köszöntéssel:

Vass Gábor

Sík Sándor: Tedeum

„Édes Fiaim! Kedves Szülők!

Tedeumra gyűltünk össze. A tedeum minden időben kettős arcú ünnepség volt. Megvolt az örvendetes jellege: hálaadás az Úristennek az év folyamán nyert kegyelmekért. Hálát adunk ma is az év kegyelmeiért, elsősorban azért a nagy kegyelemért, hogy ebben az évben is becsületesen teljesíthettük kötelességünket, jó munkát végezhettünk, fiúk és tanárok egyaránt. De a tedeumnak mindig volt egy kissé szomorkás, fájdalmas arca is. Befejezés volt és búcsúzás; az örömbe és hálába mindig belekapcsolódott egy kis fájdalom, melankolikus hang az iskolától való ideiglenes búcsúzás könnyű meghatottsága. Ki ne érezné, hogy ez a mai tedeum, ez a mai búcsúzás több, nagyobb – bízvást mondhatom, szomorúbb búcsúzás, mint más éveké. Mindnyájan tudjuk, hogy néhány óra még és benyújtják a magyar parlamentben az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényt. Semmi sem áll távolabb tőlem – és különösen nem innen, az oltár elől –, mint hogy bíráljak politikai intézkedéseket. Ehhez sem szólhatok hozzá, nem is akarok, ilyen intézkedésekkel szemben a katolikus egyháznak egyetlen védőfegyvere az imádság és a több, a nagyobb szeretet. Ez a szeretet parancsolja nekünk, hogy jóhiszeműséget vélelmezzünk azok részéről is, akik ilyen intézkedéseket hoznak, hisz már az Úr Jézustól halljuk Szent János evangéliumában: »Eljön az óra, hogy mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni az Istennek« (Jn 16,2). Hinnünk kell, hogy sokan hiszik, hogy jót cselekszenek, mikor ezt cselekszik. Nem is szólhatnék hozzá ehhez a kérdéshez már csak azért sem, mert nagyon általánosak a törvény szavai, és nem tudhatjuk, hogy a valóságban mi lesz a sorsa iskoláinknak a gyakorlatban, és milyen sors vár erre a mi iskolánkra is. Akarunk bízni a jövőben és akarjuk hinni, hogy amitől félünk, nem következik be. De nehéz a szívünk, a diákoké is, és ezerszer inkább – jól tudom én azt – a kedves édesapáké és édesanyáké is, nem tudnak szabadulni a fenyegető gondolatoktól. Gondoljuk végig: mit jelenthet számunkra – e kis családi kör számára, amely most itt egybegyűlt – a nekünk legfájóbb lehetőség. Két fájó gondolatot kell magunk elé állítanunk.

Az egyik, az elvi valóság, amely bekövetkezhet: ebben az iskolában ősztől kezdve már más szellemű nevelés lesz, mint eddig. Lehetséges, hogy ez a más szellemű nem lesz kevésbé haladó, mint a mienk volt – haladóbb nem lehet! –, lehetséges, hogy nem lesz kevésbé demokratikus, mint a mienk volt – demokratikusabb nem lehet! –, lehetséges, hogy nálunk különb nevelők fogják átvenni az ifjúságot, nagyobb tudással, felkészültséggel, jóakarattal, odaadással. Ez lehetséges! De nagyobb szeretettel nem fogják tehetni, mint ahogy mi tettük. Bizonyos azonban, hogy két aggasztó dolog fenyeget. A mi nevelésünknek, a keresztény nevelési rendszernek alapvető gondolata, hogy mi ifjúságunkat az egész valóságra neveltük. Beállítottuk a valóság egészébe, amely magába foglalja a természetet és a természetfölöttit, időt és örökkévalóságot, embert és Istent, a valóságnak azt a mérhetetlenül nagyobb és jelentősebb felét és amit az isteni, az örök és a természetfölötti jelent. Bekövetkezhet, hogy erre az egész igazságra nem fognak nevelni az új iskolában. És lehetséges – adja Isten, hogy ne úgy legyen –, hogy nem fog érvényesülni a keresztény pedagógia másik alapvető elve sem. Az, hogy mi az emberi személyiségetmérhetetlenül tiszteljük és értékeljük. Mi tudjuk az Úr Jézustól, hogy a lélek – egyetlen lélek is – több, mint az egész világ. Azért áhítatos tiszteletünk övezte mindig ifjúságunknak, neveltjeinknek személyiségét, annak teljes kifejlődését, emberi és isteni keretek közötti szabadságát. Mindenesetre számolnunk kell azzal, hogyha az új pedagógiai szellem vallani fogja is a tiszteletet, nem azt fogja érteni rajta, amit mi értettünk.
A másik tény, amellyel szembe kell néznünk, ha bekövetkezik, amitől félünk, az az érzelmi valóság, hogy nem dolgozunk tovább együtt. Én nagyon jól tudom, mit jelent ez az édesapáknak, édesanyáknak! Nem akarom az amúgy is nehéz szíveket még nehezebbé tenni, nem folytatom ezt a gondolatot. Jól tudom, hogy mit jelent ez a diákoknak. Magam is voltam diák, és azóta is számtalan diákkal érintkeztem és érintkezem: jól tudom, hogy a mi diákjaink minden esetleg kellemetlen, bántó, fájdalmas emléken túl is, amik kétségtelenül hozzátartoznak az iskolai emlékekhez, mégis örömmel, önérzettel és visszavágyódással gondolnak ebben az iskolában töltött életükre. Hisz mi tanárok is – akárhány van köztünk, aki, mint én is, életének nagyobb felét töltötte ennek az iskolának falai között –, ha tanári éveinkre visszagondolunk, sok kellemetlen emléket, bosszúságot, kényelmetlenséget látunk magunk előtt, és mégis szívünk szakadna meg, ha meg kellene válnunk ettől az iskolától.
Ha ezzel a két lehetőséggel szembenézek, mit tudok mondani búcsúzóul ennek a mi kis iskolacsaládunknak?
Az ifjúságnak annyit mondok: Először is: fiúk, sohase legyetek kisebbek magatoknál. Sohase csonkítsátok meg magatokban azt az egész valóságot, amelyre mi itt neveltünk, s amely nélkül, úgy érezzük, nem méltó az ember az ember névre és nem érdemes élni ezen a földön. Ne alkudjatok meg csonka emberséggel, a legmagasabbnál alacsonyabb eszménnyel, hanem akarjatok egész emberek lenni, egész valósággal, akiktől semmi emberi és isteni nem idegen. És ne engedjétek megfogyatkozni magatokban a keresztény jellemnek azt a tisztaságát, határozottságát és erejét, amelyre mi neveltünk benneteket s amelynek továbbfejlesztésére elindultatok. Ez a nevelés, ez az elindulás kötelez. Menjetek tovább a Krisztus-követés útján, nincs más útja az igazi emberségnek.
A másik, amit mondani akarok: ha nem fogunk is együtt dolgozni, rajtatok lesz a szemünk és veletek lesz a szívünk szüntelenül.
Mit mondjak a kedves szülőknek? Mélységes meghatottsággal köszönöm nekik, hogy bíztak bennünk, és ránk bízták legdrágább kincsüket. Köszönöm nekik – talán még nagyobb meghatottsággal –, hogy most is, ma is úgy bíznak bennünk. Erről félreérthetetlen tanúságot tesznek nap nap után, szinte óráról órára. Köszönöm nekik és kérem őket, hogy ezt a bizalmat tartsák meg számunkra, mert az eljövendő időben Isten után e bizalom lesz nekünk a legnagyobb erőnk… Az előbb azt a szót használtam, hogy egy kis család vagyunk itt. Ki ne érezné, apák és anyák, idejáró gyerekek szülei, hogy itt minálunk diák, tanár és szülő egy kis családot alkotott, a családot összekötő eszmei és érzelmi kötelékekben. Arra kérem a kedves szülőket, hogy ez a család ne bomoljon fel ezután sem. Ez a templom, ez a kápolna mindenkor középpontja lesz ennek a családnak.
Azt hiszem, magunkról kell még mondanom valamit, diákoknak, szülőknek, az országnak, de mindenesetre az Úristennek. Haszontalan szolgák vagyunk; jól tudjuk, hogy nagyon sokszor nem álltunk hivatásunk magaslatán, az eszméknek és az eszményeknek, amelyeknek realitásáról és egyetlen értékéről meg vagyunk győződve, nem voltunk mindig méltó képviselői. Bánjuk és szégyelljük. De kettő ellen nem vétettünk, és nem akarunk és nem is fogunk véteni a jövőben sem. Az egyik a kalazanciusi hivatás. Mi piaristák Kalazanci Szent József nyomán rátettük életünket az ifjúságnak az értelem és a jámborság szellemében való nevelésére. Ezt cselekedtük eddig és nincs más lehetőségünk a jövőben sem. Mi nem lehetünk hűtlenek sem az értelemhez, sem a jámborsághoz, sem ahhoz, hogy életünket az ifjúságnak adjuk, mert ha piaristákká lettünk, nincs létjoga másképp életünknek. Tehát ezt fogjuk tenni továbbra is. Hogyan? Nem tudom! Egy bizonyos: ezért éltünk és ezért fogunk élni, akármi történjék. Az élet majd gondoskodni fog magáról. De a hivatásnak kötelessége is, szenvedélye is kiirthatatlanul él és élni, dolgozni fog bennünk.
És élni fog és dolgozni az is, ami ennek a hivatásnak a lelke: a szeretet az ifjúság, minden egyes fiatalunk iránt. Azt olvassuk a rómaiakhoz írt levélben: »Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmak, sem jelenvalók, sem jövendők, se erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket az Istennek szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban vagyon.« (Róm 8,38–39) Nekünk, akik életünket a kalazanciusi hivatásra tettük rá, az Isten szeretete és Krisztus szeretete elsősorban az ifjúság szeretetében, cselekvő szeretetében kell hogy megnyilatkozzék. Azért Isten és ember előtt nem búcsúszóval, hanem ezzel a szent fogadással végzem: Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmak, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket az Istennek szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban vagyon. Ámen.”

forrás: Vigilia, 1948, 385–387.

Az 1948-as év megrázkódtatásai után Sík Sándor 1949-ben az év folyamán elmondott három beszédének olvastán érzékelhető a rend helyzetének egyre reménytelenebbre fordulása, a rendtagok kezdődő és egyre megállíthatatlanabbul gyorsuló szétszóródása, a hivatásuktól megfosztott szerzetesek kiüresedés ellen folytatott elkeseredett küzdelme és a folyamatosan növekvő súlyos anyagi nezézségek.

1949 Újév
Az újévi beszéd a rendet ért minden csapás ellenére azt a reményt sugallja, hogy a rend akkori mélypontjáról most már csak lassan felfelé vezethet az út. Dícséri a rendtagok munkáját az új körülmények között és a "kalazanciusi munka'' folytatásáról is szó esik.

,,...caeterisque commerciis cohabitamus in hoc saeculo. Navigamus et nos vobiscum et militamus et rusticamur et mercamur, proinde miscemus artes, operas nostras publicamus usui vestro.'' Ennek a szent öntudatnak és hivatástudatnak kell dolgoznia bennünk, ma elevenebben, mint valaha. Magyar önérzet és piarista öntudat - az egyszerűségnek, a nemes alázatosságnak és szent büszkeségnek ez az imponáló egysége - hála Istennek sohasem hiányzott belőlünk; most itt az idő, hogy ez a hagyományos kettős öntudat is a papi, az apostoli hivatástudatban szülessék ujjá: a világ világossága vagyunk, a föld sava vagyunk, tanítanunk kell minden népeket - de minden népek közül a mi drága magyar népünkhöz szólított bennünket a hivatás Istene. Itt kell nekünk helyt állnunk; nem akarunk különb sorsot az övénél, de ezért a sorsért, ennek alakulásáért felelősnek érezzük magunkat. És helyt kell állnunk: dolgoznunk vele és érte, azt és ott, ahová állít Isten bennünket. [...]

Szinte napról-napra kapok köszöneteket és elismeréseket szóban és írásban, amelyek hálával, tisztelettel, sőt csodálattal szólnak testvéreink új munkájáról. [...] Kifejezik bámulatukat, hogy emberek, akik évtizedeken át mással, előkelő szellemi munkával foglalkoztak, akik más életnívóhoz szoktak, akik megszokták, hogy a katedrán ülve fölülről lefelé nézzenek, most olyan hamar, olyan jól, olyan buzgósággal állnak helyt az egészen más, sokszor épen nem kedvező nem egyszer épen nem nekik való munkában. A piarista becsületesség és szolidság, az egyszerűség és lelkiismeretesség hála Istennek megtette a magáét és állíthatom, hogy a piarista név a magyar katolikus társadalomban ma szebben hangzik, mint valaha. [...]
Tudom, hogy vannak köztünk, akik céltalannak érzik az iskola nélkül piarista életüket és más országokba kívánkoznak, ahol folytathatnák azt a munkát, amelyre egyedül éreznek hivatást. Ha kifelé törekvésük törvényes alapon áll, a Generális Atya engedélyével, olyan országba, ahol piarista közösségben fognak élni - nem lehet szavunk ez ellen sem. Mégis, azt hiszem, rendtársaim többsége velem együtt nemcsak érzi, hogy ,,szívet cseréljen az, aki hazát cserél'', hanem lelkiismerete is -magyar, papi és piarista lelkiismerete egyaránt - azt mondja, hogy a pásztor akkor hagyhatja el nyáját legkevésbé, amikor annak legnagyobb szüksége van az erőslelkű és melegszívű vezetőkre.
Az első századok nagy példája másra tanít. Annak a nagy korszaknak a keresztényei meg tudták őrizni magukat ''a világtól'', de nem a passzivitás kényelmes puhaságában, hanem a virrasztó szeretetnek, a (bár nem keresztény) társadalomért való felelősségérzetnek, az építő közösségi munkának hősiességével. És ezt a magatartást nem tették függővé attól, hogy az állam és társadalom, amelyben éltek, hogyan viselkedett velük szemben, milyen életlehetőségeket biztosított számukra. Megadták Istennek, ami Istené, de megadták - amit az Istennel nem ellenkezett - a császárnak is, ami a császáré, akkor is, amikor a császárt Nerónak, Deciusnak, Diocletianusnak hívták. Kivették részüket a társadalom munkájából, pedig ez a társadalom a puszta keresztény névért csak kínzást és halált tartogatott számukra.
De a pasztoráció a legtöbbünknek aligha tölti ki az egész idejét. Maradék időnkben el ne feledkezzünk róla, hogy a szellem adeptusai vagyunk és ne tűrjük el, hogy a körülmények kisebbé tegyenek magunknál. Az _önképzés_, az olvasás, tanulás nélkülözhetetlen követelményére gondolok, amely ha lehet, ma még sürgetőbb számunkra, hiszen a tudománnyal való mindennapos érintkezés, az iskola munkája megszűnt számunkra. Alig volna öngyilkosabb gondolat a piarista hivatás számára, mint ha bele tudnánk nyugodni abba, hogy most már "lecsúszunk'' a tudományos gondolkodás fennsíkjáról.
Nekünk minden pillanatban készen kell lennünk arra, hogy amikor lehet, azonnal felvegyük és törés nélkül folytassuk a kalazanciusi munkát - spiritu intelligentiae et pieatis.
Soraink az egyes házakban megfogyatkoztak. Számos rendtársunkat hivatásbeli kötelessége idegenben való életre kényszerít és csak a hétnek egyes napjait vagy még annál is kevesebbet tudnak a testvéri körben tölteni. Mindnyájan rajtalegyünk, hogy legalább erre a néhány napra igazán _meleg otthonná_ tegyük számukra a házi kört, ahol lelkük megpihenhessen és felmelegedhessen. Egyébként is látogatással, kisegítéssel, levelezéssel - éreztessük velük, hogy nem feledkeztünk meg róluk, magunkéhoz tartozóknak érezzük és óhajtjuk őket és egy ideig-óráig tartó távollét után visszavárjuk őket a rendház családi egységébe.''

1949 Pünkösd
Sík Sándor szavai: ,,mintha felhő burkolná el azt, amit hivatásunknak érzünk'' találóan jellemzik a rend helyzetét. A felhő egyre gomolyogva és sűrűsödve baljósan átláthatatlanná kezd válni. Újabb letartóztatások, aposztáziák, a növendékek kitiltása az egyetemről. A tény hogy a rendfőnök a marxizmus klasszikusainak oktatását ajánlja és szervezi a rendházakban bizonyára azt a felismerést tükrözi, hogy hosszútávra kell berendezkedni a jelen állapot fenntartásában.

"Mikor nekifogok, hogy papírra vessem gondolataimat, melyeket a közelgő Pünkösd sugall nekem, az áldozócsütörtöki evangélium képe jár a lelkemben: az apostolok a hegyen, amint néznek a távozó Úr Jézus után, akit felhő vesz el szemük elől. Nem ugyan tárgyilag, de hangulatilag van valami rokonság a közt a lelkiállapot közt, melyben az apostolok lehettek ott a hegyen és a közt, amely minket töltött el egy évvel ezelőtt, amikor a történelmi események elvették tőlünk a hivatásunk gyakorlásának megszokott és nekünk oly kedves módját. Mintha előttünk is felhő burkolná el azt, amit hivatásunknak érzünk és mindazt, ami evvel összefügg: a megszokott jó munkát, a piarista életet, az egész jövőt. De nekünk is szólnak az Úr Jézus búcsúzó szavai és az angyal szavai, melyeket az égre néző apostolokhoz intézett: nekünk sem szabad tétlenül állni az égre nézve, hanem vennünk kell a felénk szüntelenül áradó Szentlelket és az Ő erejével tanúnak lenni Jeruzsálemben és az egész Júdeában, Szamáriában és a föld határáig' (Ap.Csel.1,1). Nem az égre bámulni, se nem a múlt felé sóhajtozni vissza, hanem előre nézni, a tanúságtétel nagy feladatai felé: ez a mi törvényünk. [...]
Az első gondolat, aminek el kell töltenie bennünket, nem lehet más, mint a mélységes _hála_ a mindenható Úristen iránt, aki megengedte, hogy immár egy évvel a nagy kibillenés után vagyunk és élünk, [...] nem megtörve és nem letörve, még megfogyva is alig. Ha sorainkon végignézünk - és e sorokban ott látjuk azokat is, akiket Generális Atyánk akarata másfelé szólított kalazanciusi munkára - örömmel és önérzettel állapíthatjuk meg, hogy alig egy-két olyan testvérünk akadt, aki hűtlenné vált a kalazanciusi zászlóhoz, viszont [...] a Rendünkbe jelentkezők száma jóval felülmúlja a múlt évit [...]. 
Az egyházmegyék főpásztorai örömmel hívják munkára rendtársainkat. [...] 'A piarista atyákkal a legnagyobb mértékben meg vagyok elégedve mindenütt.' - mondotta nemrégiben az egyik megyéspüspök. 'Soha ilyen káplánjai nem voltak plébánosaimnak.' - 'A piaristák vernek bennünket a pasztorációban' - mondotta nemrégiben egy másik püspök. 'Csodálatos dolog: a mi káplánjaink és plébánosaink örökké szidják egymást: a piarista káplánok közül egy sem szidja plébánosát és a plébános sem szidott előttem egyet sem közülük; itt alighanem a nevelésben kell lenni valaminek, ami ezt magyarázza' - mondta nemrég az egyik egyházmegye nagyigényű és dicséretben épen nem bőkezűnek ismert vezetője. [...] szeretettel gondolunk azokra is, akinek ezt a nevelést köszönhetjük.
[...] Egyelőre nem szenvedünk igazi szükséget. Ez a helyzet [...] arra csábíthat egyeseket, hogy megfeledkezzenek az igények leszállításának elemi kötelességéről és azt higgyék, hogy az élet, vagy a Rend, vagy a ház tartozik neki a régi, vagy akár a mai életszínvonal fenntartásával. [...] Akadhatnak olyanok is, akik azt hiszik, hogy az a 2-3-400 Ft, amelyet munkájukkal megkeresve a közösségnek átadnak, feljogosítja őket a követelő magatartásra, - holott az igazság az, hogy az egyes egyén maga is többe kerül ma a Rendnek 400 Ft-nál, úgyhogy majdnem minden egyes ma is kap a Rendtől. [...]
A többség számára [...] a lelkiismeretesen végzett iskolai munkánál összehasonlíthatatlanul könnyebb, mennyiségben mindenesetre jóval kevesebb munkát jelent. Így rendtársaink tekintélyes része bőven rendelkezik szabad idővel, sőt számosan vannak, akiknek munkája legalábbis rendes körülmények között, a hétnek csak két vagy három napját foglalja le, és a többi időt szabadon hagyja. [...] maguknak kell teremteni tudni a maguk számára újabb lehetőséget apostoli munkára és, hogy jobban hozzájárulhassanak a közösség szolgálatához, vagy a házimunka különböző formáiból kell szabad idejükben másnál jobban kivenni részüket [...]
Sokféle elfoglaltságunk nem egyszer elkerülhetetlenné teszi, hogy egyik-másik rendtársunk nem jelenhetik meg pontosan a közös imádságokon és étkezéseken, sőt számos olyan eset is lehetséges, hogy az elmaradásnak egyébként mindenkire feltétlenül kötelező bejelentésére sincsen módja. Minden ilyen esetben érvényesülnie kell a keresztény szabadságnak és a nagyvonalú piarista felfogásnak. Minél határozottabban állunk azonban a szabadság mellé, annál inkább becsületbevágó, hogy avval vissza ne éljünk és igénybe ne akarjuk venni a magunk számára, mikor arra semmi okunk és jogunk. Ugyanígy vagyunk a világi ruha viselésének tekintetében. Az alapelv: legyünk méltók a szabadságra! [...]
Valamennyi eddigi említettnél veszedelmesebb [...] az elparlagiasodás veszedelme [...] tétlenség és a vele járó ellustulás hozhatja magával [...] kiesünk a szellemi élet folytonosságából, abbahagyjuk az önképzést, elmaradunk a tudomány és a társadalmi fejlődés sodrából, nem veszünk tudomást a világegyház problémáiról és a szó szellemi értelmében elnyárspolgáriasodunk. [...] Bármilyen nehéz akárhányunk számára, - sem időt, sem fáradságot, sem pénzt nem szabad kímélnünk -, hogy evvel a halálossá válható veszedelemmel szemben védekezzünk. [...] Semmi föl nem menthet bennünket önképzésünk folytatásától. Akinek van szabad ideje, azt elsősorban erre kell fordítania, és akinek nincs, annak _törik-szakad teremtenie kell_ legalább valami időt rá, még ha ez esetleges jó munkákról vagy anyagi lehetőségekről való lemondással járna is. [...] szaktárgyunk a pedagógia és - ma tízszeresen - a teológia és a valláspedagógia is. Hozzá kell ehhez tennünk napjainkban még egy tudománykört, melyben - és ezt bizonyos bűntudattal kell konstatálnunk - végzetesen elmaradtunk, és ez a szociológia gondolatköre. [...] Lehetetlen, hogy kevesebbet tudjunk ezekről a dolgokról, mint 14-15 éves gyerekek és ne lássunk tisztán elemi fontosságú kérdéseket, [...] Budapesti rendházunkban hetek óta folyik egy szociális szeminárium, amelyben egyes arra fölkészült vagy most felkészülő rendtársaink foglalják össze eredeti források és a legfőbb művek (Marxtól Sztálinig a marxista klasszikusok) alapján a legfőbb tudnivalókat. [...] Nem tehetünk le arról a biztos reményről, hogy a magyar szellemi életnek lesz még szüksége a mi közreműködésünkre [...] Hasznos és nagy jelentőségű munka lehetne rendtársaink számára a jelenleg használatos tankönyvek tanulmányozása és a katolikusok, a pedagógia és a szaktudomány szempontjából való szabatos és gyakorlati értékelése is. [...]
Bizonyos, hogy az utóbbi évek történelmi eseményei nem mehettek el nyomtalanul gondolkodásunk fölött sem, amint ugyancsak nyomot hagytak életformánkon és munkánkon. Ebből és a ma körülöttünk élő élet új formáiból sokat kellett és kell tanulnunk. Már most meg kell állapítanunk e tanulságok világánál: mi az, amit jól, mi az amit rosszul csináltunk? Mit kellett volna nevelésünkben és életünkben másképpen csinálnunk és miképpen? Hogyan lehet biztosítani jelen életlehetőségeink közt a kalazanciusi hivatást? Milyen új igényekkel lép fel velünk szemben ma és milyenekkel léphet fel a jövőben a katolikus és a magyar társadalom? És főleg: milyen új igényekkel kell fellépnünk magunkkal szemben, [...] Nagyon örülnék, ha ezekre vonatkozólag és ilyenekre vonatkozólag gondolataikat és megbeszéléseik eredményét Kedves Rendtársaim eljuttatnák hozzám. [...]
Ezekben a napokban rendi alkotmányunk értelmében tartományi káptalant kellett volna tartanunk. Ez a káptalan - így láttam és így akartam - számomra a törvényes felmentést jelentette volna az alól a küldetés alól, melyet egyéni lelkiismeretem szavainak elnémításával, elsődleges kötelességemnek érzett munkáim jóformán teljes kikapcsolásával, isteni és elöljárói akaratból kellett vállalnom, és ha vállaltam, akkor természetesen készséges lélekkel és becsületesen vállaltam, - erre a két évre. A káptalan elmaradása így számomra legmélyebben gyökerező és leghőbb kívánságom meghiúsulását jelentette. Meg kellett azonban hajolnom rendtársaim akarata előtt, amelyet ebben a pontban körülbelül egységesnek kell tartanom, - hiszen ez nem egy olyan rendtársam részéről is félreérthetetlenül kifejezést nyert, akik egyéb okokból a káptalan megtartása mellett voltak - és meg kellett hajolnom az előtt az erkölcsi megfontolás előtt, hogy amíg az ütközet tart, a parancsnok nem hagyhatja el helyét. [...]''

1949 Karácsony
A rend a végállapot előtt áll egy lépéssel. A hivatásszerű működés megszűnt, és annak újjáélesztését is reménytelenné teszi, hogy a növendékek államilag elismert egyetemi végzettséget nem szerezhetnek többé. A beszéd lelkesítő szándéka ellenére is tükrözi, hogy a rend reménytelen állapotba került - ,,Meg kell találnuk a módját, [...] különben nincs értelme rendi létünknek'' - írja. Hogy a rendi létnek nincs értelme talán már írásban is megfogalmazódott az állami kormányszervek számára. A feloszlatásig, és az elhucolások megkezdődéséig alig 6 hónap van hátra.

"Közeledik a Karácsony ünnepe, - talán az első Karácsony, amikor Rendünk olyan helyzetben van, hogy nem tud karácsonyi ajándékot adni fiainak. [...] Szeretném megosztani minden egyes Testvéremmel mindenekelőtt az isteni szeretetnek azt a kincsét, azt a felülről jövő ajándékot, amely egyedül tartja bennem - bennünk - a lelket a nehéz napokban, amikor ,,az emberek elszáradnak azok félelmétől, amik eljövendők'' (Lk.21,26) [...]megszólal bennem a mai szentmise lekcióján keresztül a Timóteust intő apostol: Tu vero vigila, in omnibus labora, opus fac Evangelistae, ministerium tuum imple!'' (2Tim4,5)
TU VERO VIGILA! [...] Kísértés a kislelkűségre, a félelemre, a gyávaságra, az elernyedésre. [...] Kísértés az elkényelmesedésre; hiszen a régi, megszokott, egész napunkat betöltő nehéz munkánk helyett ma akárhányunkat másfajta, ha nem kevesebb, de többnyire könnyebb és az idő egy részét betöltetlenül hagyó tevékenység foglalkoztat. [...] Kísértés a fegyelem meglazítására, hiszen sokféle külső elfoglaltság nem egyszer lehetetlenné teszi a házi kötelességek (napirend, közös imádságok, közös étkezés) teljesítését, vagy legalább is az abban való pontosságot [...] Kísértés a kifelé-fordult életre, a testvéri közösség elhanyagolására, hiszen sokan vannak köztünk, akiket új elfoglaltságuk a kívánatosnál erősebben és gyakrabban tart távol testvéreitől, és ez könnyen elfelejtetheti az illetőkkel, hogy a kifelé való "orientálódás'' a szerzetes számára természetellenes, bűnös és végzetes állapot.
IN OMNIBUS LABORA! Viseld el a szenvedéseket mindenben! El kell tűrnünk, [...] sőt örvendezve tűrnünk - a nélkülözéseket. [...] Mi nem hívtuk, nem idéztük elő ezeket a nélkülözéseket, nem is csodálkozunk rajtuk, nem szegülünk ellenük és nem bánkódunk miattuk. Amink volt és ma nincs, azt Isten adta és Isten vette el, legyen áldott az Ő szent neve! [...] Tűrjük el jó lélekkel az esetleges kellemtelenségeket vagy megalázásokat is [...] Semmisem gyakoribb emberek között, mint a félreértés, - sokan még egymást sem értjük meg, hogyne lennénk hát kitéve idegenek részéről még legjobb szándékaink félremagyarázásának is. - És el kell tűrnünk, ha az Úristen _igazi szenvedést_ találna ránk küldeni;
OPUS FAC EVANGELISTAE! [...] És amint nem vagyunk öncél magunknak, nem öncél a rendház sem. Nem azért van, hogy fönntartsa magát és biztosítsa az életfeltételeket tagjainak, hanem azért van, hogy szent közössége legyen az Úrért élő testvéreknek és kirepítő fészke a _hivatásnak_, a kalazanciusi munkának. Sőt még a Rend maga sem öncél, nem azért van, hogy legyen és fönnmaradjon, hanem azért, hogy legyen és fönnmaradjon az a munka, az a hivatás, amire Szent Alapítója létrehozta. Az ,,evangelista munkáját'' kell végeznünk, mert ezért vagyunk, létjogunk szűnik meg, ha ezt nem végezzük. És végeznünk kell ezt a munkát ,,peculiari cura circa puerorum eruditionem''. Meg kell találnuk a módját, hogy végezhessük és ezt végezhessük, különben nincs értelme rendi létünknek. Ennek kellene lenni éjjeli-nappali gondunknak, még a megélhetés gondjainál is inkább. Az élet előbbrevaló, mint a filozofálás, de a mi életünknek értelme és tartalma a hivatás.
MINISTERIUM TUUM IMPLE! [...] Egésznek kell lennünk, hogy egészen betölthessük helyünket a Rendházban.
A piarista Rend nagy jubileumi éve véget ért. [...]''
 

Nem tartoztam Sík Sándor bizalmas rendtársai közé olyan értelemben, ahogyan valakinek a bizalmasairól beszélni szokás. Ő mindenesetre bizalmat előlegezett mindnyájunknak, akik körülötte éltünk. Nem volt gyanakvó, nem volt zárkózott sem, szívesen beszélt önmagáról. Sok érdekeset megtudhattunk gondolatvilágáról és értékítéleteiről. Ezek a kötetlen beszélgetések kiadatlan töredékei egy meg nem írt életrajznak. Hadd mondok el belőlük egyet-mást csak úgy töredékesen, ahogy az eszembe jut.
Mint született verselőnek nagy volt a ritmusérzéke. A komoly zenét élvezni tudta, bár zenei hallása és dallamemlékezete nem volt tökéletes. Énekes misét sose mondott. Amikor a „Szent vagy, Uram” népénektárat a zeneszerző Harmat Artúrral együtt szerkesztette, a régi dallamokra neki kellett megírnia számos új énekszöveget, mert a két szerkesztő hasztalan várt elegendő versanyagot a felkért magyar papköltőktől. A szövegíráskor Síknak ügyelnie kellett, hogy a kottában leírt dallamhoz jó! illeszkedjenek versei, hogy a szóhangsúly egybeessék a dallam hangsúlyával, és hogy hosszú szótagok kerüljenek a dallam hosszú hangjaira. Ilyen értelemben módosítaniuk kellett nem egy régi énekszöveget is. Így került a kiadványban „az aranyoszlopok között” helyébe „az aranyos oszlopok közt”, vagy a „királyi zászlók lobognak” helyébe a „királyi zászló jár elöl” (ami egyébként valamivel tökéletesebb magyar fordítása is az eredeti latin költeménynek). A munkához a költő – dallamemlékezetének támogatására – Harmattól egy kis gyerekjáték fémcimbalmot kapott ajándékba, hogy azon pötyögtesse le magának a hangjegyekkel leírt dallamot. Ezt a „hangszert” Sík maga mutatta meg nekünk. A fémcimbalomnak hasznát látta zsoltárfordító munkájánál is. A bibliai Zsoltárkönyvet három ízben fordította magyarra. Az első kiadás (1923) állt a szívéhez legközelebb.

Dohányzott: szivarozott, de nem állandóan. Olykor vágni lehetett volna a dohányfüstöt, miközben fel s alá járt dolgozószobájában. Ilyenkor készült „valami”. Máskor szűztiszta levegőben ült íróasztalánál. Ilyenkor még elmélyültebben alkotott. Édesanyámnak trafikja volt, ezért én szállítottam neki a füstölnivalót. Hogy régente mit szívott, nem tudom, az utolsó évtizedekben mindenesetre Nikotex Csongort.
Egy alkalommal arról beszélgettünk, hogy 1945-ben, amikor a budapesti piarista gimnázium újból megnyílhatott, igazolnunk kellett kifogástalan politikai múltunkat. Sík erre elmesélte, hogy 1919 után is voltak igazolások, és épp ő volt az igazoló bizottság elnöke a budai ciszterci gimnáziumban. Waldapfel Józsefet, aki érettségi előtt állt, a forradalmi időkben tanúsított magatartása miatt ki akarták zárni az ország összes középiskoláiból. A döntés előestéjén megjelent Sík Sándornál a piarista rendházban az öreg Waldapfel, akárcsak Ábrahám pátriárka. „Főtisztelendő tanár úr – kérlelte –, mentse meg a fiamat!” Síknak másnap sikerült elérnie, hogy az igen tehetséges ifjút csak abból az egy gimnáziumból zárják ki, vagyis hogy egy másik középiskolában érettségizhessen. Később fényes tudományos pályát futott be.
Sík Sándor nagyobb szabású tanulmányt tervezett Magyar költők Isten-élménye címmel Amikor a negyvenes évek második felében a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, székfoglaló értekezésként két kidolgozott részletet olvasott fel belőle, a Vörösmarty-ról és József Attiláról szólót. Jelen voltam és élveztem, mily szeretettel olvasta fel és értelmezte a szocialista költő Isten-verseit, köztük a kései, megrendítő „Bukj föl az árból” címűt. Mind a két tanulmányrészlet a Vigiliában is megjelent az 1948. év folyamán.
Sík egyébként verseket is kitűnően olvasott fel, nemcsak a magáéit. Nem szavalt, ám tárgyilagos, pátosz nélküli, tanáros hangvételét átmelegítette a megindultság. Ez volt hatásának titka.
Mint tudnivaló, József Attila nem fejezte be bölcsésztanulmányait a szegedi egyetemen, mert a rektor, Horger Antal eltanácsolta a „Nincsen apám sem anyám” kezdetű, lázítónak minősített verséért. Sík, miután az újabbkori magyar irodalom tanára lett ugyanazon az egyetemen, orvosolni szerette volna a sérelmet, hiszen módja nyílt rá. Felkínálta József Attilának, hogy őnála szerezze meg a bölcsészdoktori fokozatot az egyetemen. Elbeszélte (később meg is írta), mily hosszasan sétálgatott költőtársával a Duna-parti piarista gimnázium és rendház körül, megbeszélve vele a tanszékénél benyújtandó doktori értekezés tárgyválasztását. A terv mégis meghiúsult. Nem Sík Sándoron múlt, hanem József Attila idegállapotán.
Mindig tanulságos volt Sík Sándort irodalmi kérdésekről hallanunk. Egy alkalommal cikket kért tőlem a Vigilia számára, én viszont, ismerve a nyomda ördögét, levonatot kértem. Meg is kaptam. Szövegem az oldal felső felében végződött, és így egy költeményt, nem Sík Sándorét, tudtak még alá elhelyezni. Természetesen azt is korrigáltam, elláttam vesszőkkel az egyes mellékmondatok között, ahogyan az Akadémia megkívánja. A kefelevonat visszaadásakor meg is mondtam Sík Sándornak. Azt válaszolta: „Nem kellett volna csinálnod. Nekünk, költőknek, külön helyesírásunk van.”
Egyszer volt két ingyenjegyem főpróbára a Katona József kamaraszínházba. Sík Sándort kértem meg, jöjjön el velem. Garcia Lorca drámáját, a Bernarda Alba házát játszották. Major Tamás rendezte. Csupa női szereplő, többek közt Máthé Erzsi, Mészáros Ági, Tőkés Anna. Az első felvonás közben Sík elkezdett feszengeni. Valami nyugtalanította: „Itt valami nincs rendben, de nem tudom megmondani, mi” – súgta oda nekem. A szünetben aztán találkozott íróbarátaival, és megbeszélte velük. Amikor visszajött mellém, így szólt: „Most már tudom. Ez szürrealista darab, de naturalista módon van rendezve.”
Egy ízben Németh Antal, a Nemzeti Színház egykori igazgatója volt vendégünk. Előadása után Az ember tragédiájakülföldi sorsáról beszélgettünk. Sík elmondta, hogy Madách remekének három német fordítása is készült. Fischer Sándor munkájáról a nagynémet kritika fanyalogva állapította meg, „ez osztrákul van”. A fordítók sorában Dóczi Lajos következett, miután kitűnő magyar fordítást készített a Faustból. Vállalkozott, hogy németül tolmácsolja a Tragédiát. Természetesen Goethe nyelvezetét használta, ami igazán nem osztrákos. Ámde a fogadtatás ismét nem volt kedvező. „Ó, ez valami Faust-utánzat” – mondták rá a német irodalmárok. Végül Mohácsi Jenő kitűnően sikerült német szövege alapján fogadták be a művet értéke szerint.
Egyszer Sík Sándor véleményét kérdeztük századunk elejének magyar íróiról. Így nyilatkozott: „A század első évtizedeiben élt három olyan jeles írónk, akinek a kisujjában volt az írói mesterség minden csínja-bínja: Bródy Sándor, Molnár Ferenc és Heltai Jenő. Csak az a paraszthajszál hiányzott, amitől művészek lettek volna.”
Vérbeli tanár volt. Szűkebb körben is szívesen előadott. Magyarázott, és utána beszélgettünk. Egyszer az elbeszélő műfajról volt szó. „A regényirodalom terén – mondotta – az oroszok a legnagyobbak. Nemcsak Tolsztoj és Dosztojevszkij, hanem Goncsarov is méltó hozzájuk nagyregényével, az Oblomovval. Előremutat Proust és Joyce felé. A szovjet-orosz időnek eddig csak két hozzájuk hasonló nagyságú elbeszélője van: Makszim Gorkij és Alekszej Tolsztoj.”

Kár, hogy Sík Sándor már nincs közöttünk! Nem kérhetjük tőle a Zsivago doktor értékelését.

Megjelent: Vigilia 54/1989, 20-21.

Forrás: Sík Sándor Emlékszoba 

Egyszer Kecskeméten jártam és mikor visszajöttem, az csúszott ki belőlem, hogy erkölcstelennek tartom azt, hogy mi ma tanítunk. Erre rendfőnök úr szokás szerint irtózatos dühbe gurult és számon kérte, hogy milyen alapon mondom ezt. Erre én nem tudtam mást válaszolni, mint hogy nekem, mint matematikusnak és fizikusnak nincs problémám, de az együttérzés kötelez a történelem és magyar szakosok felé. Ő ekkor valami érdekeset mondott, szó szerint nem emlékszem rá. A lényege az volt, hogy a magyar és történelem-szakosoknak is keresztényeknek kell lenni. Ez kb. tíz évvel a halála előtt történt.
Én Sík Sándor kötetét kispap koromban forgattam, attól kezdve ki sem nyitottam. Kikerültem tanárnak. Egyszer a cserkészettel kapcsolatban jubileum volt és én beszélni voltam kénytelen. Akkor eszembe jutott, hogy Sík Sándornak is van valami verse erről. Elővettem a penészedő kötetet és elolvastam a Megyeri hitvallást. Mondhatom, hogy vers még nem volt rám olyan hatással. És az, hogy a „A Hegyi Beszéd próféta-szavát / Falánk idők fertelmes bálna-gyomra / Hiába nyelte el”… Nézzük csak, hogy van az a Hegyi Beszéd pontosan? És akkor az volt olyan megdöbbentő, hogy akkor döbbentem rá tulajdonképpen: mi az a Szentírás. Persze én ezt sose akartam neki elmondani. Mindig éreztem, hogy engem tulajdonképpen ő eszméltetett rá a hivatásomra, de nem akartam elmondani. Mostanában egyszer valakinek neve napja volt és miről volt szó, miről nem, de beszélgetés közben eljött ez a probléma, az evangélium vagy mi, és akkor kibuggyant belőlem, hogy tulajdonképpen rendfőnök úrnak köszönhetem, hogy úgy elkapott az evangélium. És akkor kérdezte: hát hogyan? – és elmondtam neki ezt a históriát. Csak annyit mondott: „Látod, másnak van a neve napja, aztán én kapom az ajándékot.” A folyosón történt, kísértem ott, épp a csapóajtóhoz értünk, mikor ez úgy kijött.

Az egyik rendházunkban történt: nem voltam éppen otthon, Pesten voltam és mikor jöttem haza, éjféli vonattal, azt a kis cédulát látom az ajtón: „Diákoknak a rendházba lépni tilos.” Első mérgemben le akartam tépni, de aztán nem tudtam a hátterét és otthagytam. Másnap érdeklődöm utána és akkor mondják, hogy valami fölmordulás történt a gimnáziumban és valakinek az volt az ötlete, hogy elveszik a házunkat, ha a diákok járnak tovább. Néhány nap múlva jött oda a rendfőnök úr és én megkérdeztem tőle, hogy melyik értékesebb: a házaink vagy a diákjaink. Megint azzal az impulzív meglepődéssel kérdezte: „hogy lehet ilyet kérdezni? Hát világos, hogy a diákjaink!” Akkor elmondtam, hogy miért kérdezem, mire szólt a házfőnöknek, hogy nem szabad tiltani, hogy a gyerekek bejöjjenek. És a cédula lekerült.
Sík nem volt rendfőnök, ő családatya volt – de az aztán volt. Amit elintézett, azt úgy intézte el, ahogy mondták neki. Úgyhogy meglepett engem, hogy a gyakorlati érzéke egész minimális. Mindig csodálkoztam azon, hogy cserkésztábort vezetett. De hát mit várjunk egy embertől – ez mind együtt egy kicsit sok.
A „kereten kívüli” piaristák problémája. Ő nem tudott ezekről. Ha tudott, akkor segített. Úgy volt ez, hogy ő érezte, vagy legalábbis gyakorolta a családfőséget itt benn. De egyszerűen nem tudta azt elképzelni, hogy odakinn mi van, és hogy ezekkel baj is lehet. Ezt valakinek meg kellett volna mondani, de az a valaki nem volt. Ha a kereten kívüliek bejöttek, örömmel fogadta őket. De őt meggyőzték arról, hogy a belső rend számára veszélyes lehet, ha ő a külsők után jár. Egyszer mondtam neki, hogy ez nincs jól és sokan kint így lekopnak. Azt ajánlottam neki, hogy minden külsővel a rendből legalább egyvalaki tartson kapcsolatot, levelezzen, néha találkozzék. Ő erre azt mondta, hogy ez nem rossz ötlet, és nyilván meg is kell valósítani. Többet erről nem esett köztünk szó. Talán 2-3 hét múlva jött egyszer egy cédula az asztalomra, hogy írja föl mindenki, milyen külső rendtársakkal tart kapcsolatot. Hogy annak következménye volt-e, amit én mondtam, vagy nem, azt nem tudom, és azt se, hogy miért volt ez, de semmi többről nem tudok, hogy történt volna. De hangsúlyozni kell, hogy itt benn nem a többség, hanem a kisebbség volt gyáva.
Ő maga azt mondta, hogy a pasztorációnak most nincs más területe, mint a családlátogatás.
Egyszer valamivel kapcsolatban idéztem neki: „A hangos ember erőt nem teremt.” Azt felelte: „Rettenetes, mikor az embert a saját munkájával kólintják fejbe.”
Nagyobb volt, mint ahogy megélte.

forrás: Sík Sándor Emlékszoba

Jótékony volt, jóhiszemű, jószívű és alázatos. Beszédeit mindig ellenőriztette teológus társaival. „Nagyon hálás érte, – mondta – és azoktól nagy áldozat annyi éven át megbírálni.” Mikor édesanyja szemrehányást tett, hogy kihasználják: „Nem kell engem kihasználni, én odadom magamtól, amit akarok. Telik, van miből.” Másvalaki mondotta, hogy vajon nem lopják-e meg az inasok. És amikor az atya tagadólag válaszolt, sőt fölháborodva, hogy hogy lehet ilyet mondani, erre az illető (talán Flóra néni) azt mondta, hogy ő nem veszi észre, hogy meglopják. És erre azt felelte: „Ha olyat vesznek el, amit én észre sem veszek, ő pedig hiányolja, akkor neki van igaza. Miért őrizen meg az ember olyan dolgokat, amit egyáltalán semmire sem tud használni, észre sem veszi?”
A dinnye eset. Jöttünk haza miséről, Flóra néni és én. Én cipeltem a cekkert, Flóra néni egy nagy görögdinnyét vitt. Mikor a sekrestyéből utánunk jövő Sík Sándor meglátta, rögtön elvette a dinnyét. Mire Flóra néni azzal akarta kicsalni a kezéből, hogy mondta: „Édes fiam, az nem lehet, hogy egy pap itt menjen és dinnyét vigyen.” Mire az atya: „Hát még mennyire nem szeretném, hogy valaki azt lássa, hogy könnyű léptekkel megengedném azt, hogy édesanyám cipelje a dinnyét.”

És aztán egy napon lehullott az első sárga levél. Ott a Bükkösben. Igaz, az a falevél talán csak úgy száradt el véletlenül, mint ahogy önmagának szánta azt a megállapítást: „Fontolgatom, hogy elmélgetem harminchatéves életem.” De a hervadt falevélnek a szimbóluma lett egy mély, bensőséges szembenézése a halállal. Látszólag minden különösebb ok nélkül, míg egyszer a szentmise után elájult az oltárnál. Második-harmadik házban a templomtól lakott az orvos, ott voltak a szociális testvérek is, és mindenkit megszomorított ez a mindenesetre súlyos aggodalom. Végül is azzal vígasztaltuk magunkat és egymást, hogy valami napszúrás lehetett ez. Ebbeli gondolatunkat megerősítette az orvos, csak már az aluszékonyság küldte első hírmondóit. A kirándulások elmaradtak. Két vagy három év múlva volt az, hogy másodszor ájult el, akkor már sétálni is csak egy kicsit lehetett (a kirándulások helyett), és ha kimentünk a kőbányáig, az már egy nagy séta volt. Testvérek, barátok kezdték bíztatni.
Az utolsó napokról talán már nem kell beszélni.

forrás: Sík Sándor Emlékszoba

Sík Sándor, a lelkivezető
Szolgálat 1973:20, 72-80. A következő bevezetéssel jelent meg: „Ezt a megemlékezést Sík Sándor egy külföldön élő volt tanítványa küldte el a Vatikáni Magyar Rádiónak, amelynek adásában 1973. szept. 4-én és 8-án hangzott el. Szíves engedélyükkel közöljük.”
 
 
Tíz éve már, hogy – 1963. szeptember 28-án – elköltözött közülünk századunk magyar katolicizmusának egyik legnagyobb alakja. Nehéz eldönteni: mit markoljunk ki életének, munkásságának valósággal zavarbaejtően sokoldalú bőségéből. Ebben a kis megemlékezésben talán próbáljuk magunk elé idézni lelkivezetői egyéniségét és gyakorlatát.
Hogy itt is a legnagyobbak és legszélesebb látókörűek egyike volt, annak igazolására elég ádventi és nagyböjti konferenciabeszédeinek majd húsz éven át tartó sorozatára gondolnunk. Kezdettől kényesen vigyázott ezeknek a beszédeknek a műfajára: nem „prédikált”, hanem tanított bennük és velük. Így aztán valóban egy kicsit az egész főváros, sőt – kézről-kézre adott lejegyzéseken és egynéhány (sajnos, mindmáig igen kevés) nyomtatásban közzétett darabon [ 1] át – az egész ország lelkivezetőjévé vált. Izgatóan érdekes feladat lenne ezekből a beszédekből gyűjteni össze lelkivezetői egyéniségének alapvonásait, hozzávéve még két imádságos könyvét, [ 2] bennük a magaszerkesztette imákat és főleg a keresztény életről, jellemről adott tanításokat. Mi azonban most egy intimebb jellegű és egyszerűbb utat választunk: személyes benyomásokból, jóismerőseinek, lelkigyermekeinek emlékezéseiből próbáljuk lelkivezetői alkatának arculatát megrajzolni.
A legelső, ami a vele kapcsolatba kerülőt megigézte, természetesen a nagy egyéniség ereje, varázsa volt. „Életem legnagyobb élménye volt – vallja róla valaki. – Olyan roppant nagy egyéniség, hogy annak, aki közelébe került, nem egyszerű ismeretet jelent, hanem elsősorban élményt.” A másik: „Mint lelkivezetőben én azt éreztem, hogy lényével és a jelenlétével hat.” És a harmadik: „Miért is jelentettek olyan nagy élményt ezek a beszégetések? Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy az Atya sugárzó egyénisége miatt. Az ember utána úgy érezte, mintha egész nap szebben sütne a nap,, mélyebb, teljesen értelmet nyert volna az élet.”
És itt nyomban egy érdekes ellentmondásra bukkanunk. Ez a nagy lelkivezető első benyomásra mintha egyáltalán nem is lenne ideális lelkivezetői egyéniség. Legalábbis semmiképpen sem olyan, amilyennek az idevágó „sablont” sokan elképzelik. Mindenekelőtt volt benne valami nehezen megközelíthető jelleg, valami nem éppen bátorító distancia. Valaki így fogalmazta meg első személyes benyomását egy beszéd után: ”Vonultunk kifelé a belvárosi templomból a sekrestyén át; ő ott állt és fesztelenül beszélgetett. Egészen kedves volt és közvetlen, ugyanakkor távolságot parancsoló, akit egyáltalán nem lehet »csak úgy« megszólítani…” – „Általában havonta egyszer kerestem fel – mondja egy lelkigyermeke. – Ez nem rajta múlt, hanem rajtam. Többször nem mertem igénybevenni drága idejét.” – Valaki, aki több mint kilenc évig volt gyónója, egyenesen így vall róla: „Úgy éreztem, óriási önmegtagadásába kerül a velem való foglalkozás.” Bizony, semmi sem állt messzebb egyéniségétől, mint holmi „olvatag” kedvesség, nem lehetett vele úgy „feloldódni”, mint ahogyan főleg érzékenylelkű hölgyek a lelkivezetést sokszor elgondolják… „Ő nem volt szentimentális a vezetésben, az már igaz!” – jelentette ki kategorikusan valaki, aki jó negyven évet töltött irányítása alatt.
Másrészt viszont – hagyjuk csak meg a csorbítatlanul a látszólagos ellentmondásokat – egészen meglepően, egyes „széplelkekre” szinte kiábrándítóan hatott közelről roppant természetessége, fesztelensége, közvetlensége. Semmi sem volt benne a koturnusos „pap” magatartásából (mai szóval: nem volt „klerikális”…) Már kora ifjúságában sem, amikor pedig ez Magyarországon egyáltalán nem volt közönséges dolog. „Mivel hódította meg az embereket?” – kérdeztük egyik jó ismerőjétől. „Azzal a kimondhatatlan egyszerűségével. Ő volt az első, akivel valahogyan embermódon lehetett érintkezni; neki minden természetes volt és minden magától értetődő volt.”
Végül még egy, egészen mély lélektani nehézség: A papi hivatás nagyon sokoldalú; egyik ebben, másik abban a feladatában tűnik ki jobban. Nos, Sík Sándor egyáltalán nem az a fajta pap volt, aki az egyéni lelkivezetésben „kiéli” magát, akinek ez „vág”. Ellenkezőleg – kitűnő pedagógus létére szinte húzódozott tőle. Ő maga mondta egyszer: a Gondviselés nyilván tudta mit tesz, amikor nem közvetlen papi, lelkipásztori, hanem inkább irodalmi és pedagógiai munkára szánta. Mert annyira tiszteli az emberi lelket, hogy valósággal visszariad attól, hogy irányítólag belenyúljon, ami a lelkivezetőnek sokszor kötelessége. Pedig hát alapjában véve nagyon értett az ilyen irányításhoz. De mindig valósággal ki kellett provokálni belőle. Persze, fogékony lelkek számára ez éppen nem rossz pedagógia. Szívesen és többször fölemlítette nagy tanítványa, Radnóti Miklós esetét. Fényesen sikerült doktorátusa napján állított be hozzá azza a kéréssel, hogy keresztelje meg. A professzor elképedt: „Hiszen semmi ilyesmiről soha nem beszéltünk!” – „Éppen azért!” – volt a válasz.

Természetesen a diszkréciónak és az egyéniségtiszteletnek ezen a szokatlan méretű adományán túl közrejátszhatott húzódozásában roppant emberi becsületessége és hűsége is. Hiszen minden új lélek egy életre szóló feladatot és terhet jelentett amúgy is zsúfolt napirendjében és roskasztó lelki elkötelezettségében. És ő hűséges volt ahhoz, amit elvállalt, mindvégig, mindenestül. Most megint mintha az ellenkezőjét mondanánk az előbbinek, de kétségtelenül tisztában volt azzal, hogy a lelkivezetés bizonyos mértékig konkrét, személyes viszonyt jelent. Vállalta ezt, minden felelősségével és következményével. Nemcsak tanácsadója, irányítója, hanem személyes jóbarátja is volt a rábízottaknak. „A barátaim” – mutatta be egyszer egymásnak egész természetességgel két összetalálkozó lelkigyermekét. „Problémáit hordom” – mondta valakinek, mikor először tárta föl neki lelkét, s ez a két szó egy életre szóló kapcsolat megalapozása lett. Nagy bajban, válságos helyzetben fokozottabban rendelkezésére állt gyermekének, de önmagát is jobban bevetette érte Isten előtt. Ahogyan egyszer egyiküknek írta: „Együtt-kínlódást, imát, misét, áldást folytatom.” Tehet-e ember többet, termékenyebbet a rábízottakért? És hányszor marad ez az egyetlen tartó-és hatóerő!
Amikor egyszer egyik vezetettje messze készült tőle, ezzel vígasztalta: „Maga ott is hallani fogja a hangomat.” – „Imaközösségben maradunk” – búcsúzott egy másiktól halála előtt. És mikor egyikük nehéz döntés előtt állt, felsorolta neki a lehetőségeket és ezzel zárta: „Én mindhárom esetben atyja maradok és maga mellett állok.”
De vállalta azt a hallatlanul nehéz és kényes feladatot is, hogy – tisztéhez híven – megszabja ennek a kapcsolatnak jellegét és határait, Isten szándéka szerint. „Meg tudta éreztetni és el tudta fogadtatni az emberrel, hogy majd ő megszabja azt, ameddig menni lehet, ő tud elég tárgyilagos lenni.”
Lelkigyermekei egyértelműen kiemelik abszolút készségét mindenkinek minden ügye iránt. Ez különben közismert jellemzője volt más téren is. „Nem lehetett másként elképzelni sem, mint teljes odaadással. Nem adhatott elő az ember semmi olyan kis saját ügyet, hogy ne érezte volna,hogy most teljes figyelme az övé, minden más megszűnik, ez a nagy ember most csak vele foglalkozik.” – „Isten hozta – mindig így köszöntött, pedig sokszor mentem – tudatlanságból – alkalmatlan időben hozzá.” – Egy rendtársa mondja: „A legnagyobb készséggel folyton rendelkezésre állt. Nem volt olyan időpont, akár dolgozott, akás más egyéb elfoglaltsága volt, hogy ilyenfajta kérdésekkel ne lehetett volna hozzá bejutni.” Valakinek életreszóló élménye maradt egy találkozás a rendházban, halála előtt egy évvel. Éppen egy emelettel följebb lakó beteg rendtársánál járt és szemmel láthatólag holtfáradtan ballagott lefelé a lépcsőn, de mikor látogatóját meglátta, egész természetességgel csak ennyit mondott: „Parancsoljon velem!”
Nézzük már most: ebből a meglehetősen bonyolult egyéni alapvetésből hogyan alakul ki, a Szentlélek Úristen segítségével, egy kristályosan áttekinthető lelkivezetői gyakorlat.
Aki ennyire tiszteli az egyéniséget, hogyne tisztelné mint lelkiatya is! Sík Sándor lelkiségével kapcsolatban gyakran emlegették Szalézi Szent Ferencet, akinek irányát nagyon szerette; ez a diszkréció is igazi szaléziánus vonás, amit azonban neki nem kellett Szent Ferenctől „tanulni”. Idevágó megnyilatkozások: „A legnagyobb szabadságot hagyta nekem!” – „Soha nem akart betörni valakinek a lelkébe, rákényszeríteni dolgokat, erőszakkal téríteni akár a leghelyesebb irányba is. Mindig mindenkiben mélységesen tisztelte a »mást«, az »egyént«.” – A döntés előtt állót nem befolyásolta előre („sohasem ült rá”, mondta jellegzetesen valaki), csak megvilágította a helyzetet, megmutatta a lehetőségeket, azután elküldte, hogy néhány napig imádkozzék, és térjen vissza elhatározásával. Valaki konverziója előtti forrongó korszakában hitbéli problémáival fordult hozzá. Nem adott gyakorlati megoldást, hanem a Szentlélek Úristenhez utasította: tartson hozzá kilencedet világosságért. Csak mikor az illető kitartott és visszatért, akkor bocsátkozott részletekbe. – Igazi nagykorú keresztényekhez illő vezetés volt az övé. Erős, önálló, független lelkeket nevelt. Egészen abban a zsinatutáni szellemben, amely felé most olyan erőteljesen haladunk, vagy legalább kellene haladnunk. Olyanokat, akik lelkük gazdagságában szuverénül függetlenek tudtak lenni sajátmaguktól, és – minden szeretetük, tiszteletük, hálájuk mellett – tőle is.
A másik jellegzetes alapvonás: „Egész vezetésére talán legjellemzőbb a lelki egyszerűség volt.” Amikor egyszer valaki felkérte vezetőjének, elvállalta, de mindjárt megjegyezte, hogy „női komplikációk” iránt nincs érzéke… Adomaszerűen kedves, hogy lelkigyermekeinek első gárdája – Karinthy Frigyesnek egy akkoriban divatos krokija nyomán – így emlegette: „Egy ember, akinek abszolút semmi érzéke a szimbolizmushoz” (értsd: a csináltsághoz, a mesterkélt problémákhoz). Magát a „probléma” szót sem nagyon szerette. „Ez nem probléma, csak nehézség. Nincs más, mint elviselni.” Ez a kifinomultan intelligens és művelt ember szívből szerette és méltányolta az egyszerű lelkeket. Varrónők, munkások keresték fel levelükkel. Amikor valaki panaszkodott, hogy nagyon butának érzi magát doktorátusra készülő társai között, azt felelte : „Örüljön, hogy olyan egyszerű, azoké a mennyek országa!”
Egyáltalán nem „beszélte agyon” a rábízottakat, ami pedig közelálló kísértés és lett volna a szó adományát oly bőségesen bíró papnak, igen kevés szóval irányított – kevés, egyszerű, de telített, kiforrott, kegyelmies szóval. „Hisz tőle a kevés is igen mélyre ment. Olyan mélyre, hogy a legtöbb még ma is eleven forrás maradt bennem, amiből bármikor meríteni tudok.” – Meghallgatott. Ez a meghallgatás és a rákövetkező rövid gyónás után mondott néhény mondat elég volt ahhoz, hogy fölemeljen, erőt és világosságot adjon a következő lépésekhez.” Igen, művésze volt a meghallgatásnak. „Neki nem is kellett beszélni, csak ott kellett ülni és fölvenni, amit az ember mondott, az tökéletesen elég volt” – a fájdalom lecsillapult, a kínzó probléma nem egyszer már meg is oldódott. „Nálánál megértőbb és együttérzőbb gyóntatóval még nem igen találkoztam” – mondta egy paptársa. És valaki más: „Mint lekivezető szigorú volt, de annyira megértő, hogy talán az ember maga sem érti önmagát annyira, mint ahogy ő megértette. Többször is volt, mikor gyónás után kijöttem tőle, hogy azt gondoltam: milyen jó lehet az Isten, ha az ember ilyen jó tud lenni! De ezt nemcsak gondoltam, hanem reálisan éreztem, mintha megcsapott volna az Isten őrajta keresztül.”
Vezetésének további jellegzetessége volt: nagy realizmus, gyakorlatiasság, józanság. Konferenciabeszédeiben is „a hétköznapi kereszténységet” tanította, aprópénzre váltva, a kisember életviszonyaiba beállítva a krisztusi tanítást, vagy egy nagy szent életének tanulságát. Ugyanezt tapasztalták egyénileg lelkigyermekei. „A lehető leggyakorlatibb lelkivezető volt. Nagy tudással, tapasztalattal, mélységes lelkiismeretességgel áttekintette a gyónás anyagát, osztályozta: »evvel ne törődjön, ez fontos, erre tartson« és utána tudott egy olyan lendítő utasítást adni, hogy az ember avval kelt fel: ha századszor is, de megint megpróbálom újrakezdeni és sikerülni fog.” Nagyon fontosnak tartotta az úgynevezett „természetes erényeket”. Hogy akarjon keresztény lenni valaki, ha embernek se jó? A pontosságra például a saját példájával nevelt: percnyi pontossággal jelent meg a megbeszélt időpontban. Amikor egyszer a bejelentett késett egy-két percet, ez elég volt ahhoz, hogy megjegyezze: „Már azt hittem, hogy nem jön.” Soha többé nem késett el az illető… Ragaszkodott a józan értékrendhez. „A különleges imagyakorlat nem kötelesség, az alvás igen! Első a kötelesség, aztán a többi!” Valakinek a beszámolójára, aki az évek során nem eléggé természetes irányban fejlődött, ezzel a ragyogó képpel reagált: „Nem istenes a rózsának tölgyfa módra, vagy a tölgyfának rózsa módra fejlődni.” Mindenfajta túlzást egészségtelen lelkület jelének tartott. „Hogy nincsenek radikális megoldások, az Isten gondolata.” – „Majd ha Isten többet akar magától, érthetően meg fogja mondani.” – Nagyon szerette, kultiválta, ajánlotta a lelkiélet „ellenőreiként” a négy sarkalatos erényt. Egyszer egy pedagógus-vezetettje tévedésből rosszabb osztályzatot írt be egy bizonyítványba és azzal védekezett: most már úgysem segíthet rajta. „Miért ne? – volt a felelet. – Az igazságos osztályozás mindennél fontosabb. Velem egyszer egy igazgatóm egy egész bizonyítványt átiratott egy osztályzat miatt.” Kedvelt mondása volt, amikor elbocsátott valakit, a homlokára írt keresztjel mellé: „Legyen okos és jó!” Külön-külön még csak hagyján… de együtt bizony nagy művészet. Ő nem érte be kevesebbel.
Realizmusának fontos oldala volt, hogy sohasem akart Istennél többet követelni a lélektől. „A Szentlélek Úristen nemcsak ott fú, ahol akar, hanem olyan tempóban is fú, ahogy akar, és nincs módomban előírni neki, hogy gyorsabban fújjon.” Tudott bölcsen várni, míg a dolgok kiérlelődnek. És főleg – eléggé alig becsülhető tulajdonság – végtelenül megértő volt a szenvedő, megpróbált, megkísértett lelkek, s ugyanúgy a „peremen állók” és a „távolállók” iránt. És a maga gazdag emberi tartalékából józan logikával és egyszerű szeretettel olykor életreszóló útravalót tudott adni nekik. Valaki, mikor családjával együtt igen keserves helyzetben volt, keserűen kérdezte: mit vétettek, hogy Isten ilyen kegyetlenül bünteti őket? Ő „nem szisszent föl erre”, hanem azt mondta, hogy teljesen megérti a panaszkodót – de azért az Isten szenvedéseken keresztül nevel bennünket, és nem ad többet, mint amennyit elbírunk. „Én azt feleltem: bizony nekem sokszor volt olyan érzésem, hogy sokkal több súly van rajtam, mint amennyit elbírok.” És akkor azt mondta a Tanár Úr – soha senki, egy lelkivezető sem mondott ilyet: »Ugye ilyenkor azt a fohászt kell elmondani, amikor az ember már csak hangosan mondja azt, amit nem hisz és amit nem érez: Istenem, hiszek tebenned, remélek tebenned, szeretlek téged, bár e pillanatban se nem hiszek benned, se nem remélek benned, se nem szeretlek téged.« És ez engem akkor olyan teljesen meghatott.” – Máskor volt egy tanítványa, aki elég messze állt a gyakorló vallásosságtól, elmondta neki: életének nagyon nehéz pillanatában eszébe jutott, hogy imádkoznia kellene, de azt gondolta: aljasság lenne most fordulni az Istenhez, és nem tette. Mire Sík Sándor: „De hiszen maga akkor imádkozott. A maga lelki beállítottságával csak így imádkozhatott.” Mélységesen pozitív lelkületével minden szikrát fel tudott fedezni a lélekben és tudta, hogy ami jó van benne, az mind az Istentől való.
Lássunk most valamit ennek a vezetésnek a módszeréből. Nem az aprólékos analizálás embere volt. „Ugye az elvekkel tisztában van?” Ezt úgy tudta kérdezni, hogy az illető azonnal tisztában volt velük. Egyenesen ingerelte, ha valaki kicsinyes apróságokkal fordult hozzá, vagy a formalizmusnak csak az árnyékát is tapasztalta valahol. Példájával, bánásmódjával is szuverén függetlenségre nevelt minden formaságtól. Gyóntatásának külső formája is messzemenően „szabad” volt. Sokszor a beszámolót már gyónásnak minősítette és megadta rá a feloldozást. Máskor zsúfolt templomban, üres gyóntatószék híján, az oltár előtt térdelt le gyónójával és így gyóntatta meg. Jó érzékkel állapította meg az érdekelt: „Valahogy azt az emléket vittem magammal, hogy nem kell olyan nagy »esetet« csinálni egy gyónásból…” Sohasem adott sablonos elégtételt. Szívesen tűzött ki valami lelkiolvasmányt (pl. a Filótea egy fejezetét) , a gyónó lelkiállapotához, vagy a liturgikus időszakhoz illő imádságot a saját imakönyvéből, esetleg szentséglátogatást, önmegtagadást, vagy szeretetszolgálatot. Amikor egyik lelkilánya férjének elvesztése után ment hozzá gyónni, tudott vele együtt sírni, mert fiaként szerette az illetőt, – de elégtételül a Te Deumot adta föl, hálából, hogy ez a nagyszerű ember az övé volt. Egyik pap-gyónóját életreszólóan megrendítette az a páratlanul álló szokása, hogy többször megmondta neki: a feladott elégtételt, például önmegtagadást, segítségképpen ő maga is elvégzi vele együtt.
„Megalázni” a rábízott lelket szántszándékkal sohasem akarta, – ez teljesen összeférhetetlen lett volna egyéniségével. De persze – mondják lelkigyermekei – ettől a nagy embertől elég volt csak egy szó (pl. „Ugye tudja, hogy ez hallatlan önzés?”), vagy talán csak egy elégedetlenséget kifejező kézmozdulat, hogy az ember átérezze saját semmiségét. Különben ha azt tapasztalta, hogy nem fogadják meg utasításait és látta, hogy ennek nem önfejűség, hanem emberi gyöngeség az oka, inkább szomorú volt, mint haragos. „Negyven éve mondom magának ezt, és még mindig nem csinálja!” Az alázat alapvető erényére főleg a „ne legyek fontos magamnak” szellemében nevelt. „Az Úristennek nincs szüksége a maga munkájára. Ő maga nélkül is megtehet mindent. Az engedelmességére és az áldozataira van szüksége.” És szokás szerint átlendül a pozitívumba: „Ha látja az ember, mennyire seholsem tart , sőt el se kezdte még, annak egy nagyszerű következése van: el kell kezdeni valahol!”
Aminthogy sohasem tudott figyelmeztetni, hogy egyúttal ne emeljen is. „Minden beszélgetés után úgy éreztem, hogy nőttem egy cseppet.” – Egyik rendtársa vallja: „Az ember többnek és különbnek érezte magát a közelében. Az ő jelenléte, mosolya, reagálása az emberből kihozott olyan dolgokat, amelyek legfeljebb csak csírában voltak meg, de abban a napsütésben, amit ő jelentett, ki tudtak bontakozni. Tudatosan irányította is a fogékony lelket a nagylelkűségre, mint az istenszolgálat egyetlen méltó módjára: „Aki a nagy dolgokban helytáll, ahhoz méltatlan lenne, hogy kicsiségek elhomályosítsák benne azt az arcot, amelynek Krisztust kell tükröznie.” – Egyik gyónója egyszer azt találta mondani valamire, hogy nem bírja. „Ez pontosan annyit jelent, hogy nem akarja. Különben is a »nem bírom« erkölcstelen kifejezés egy keresztény ajkán.”
A vallásgyakorlatokban a szolidságot és a „minőségi” jelleget hangsúlyozta. Ha kellett, vaskövetkezetességgel behajtotta például a napi félórás lelkiolvasást, hogy egy gazdag képességekkel megáldott lelket megóvjon a szétszóródástól; de jobban szerette hangsúlyozni, hogy nem az ima időtartalma, hanem a milyensége a fontos. „Minden nap szánjon rá legalább egy percet arra, hogy egészen bekapcsolódjék az isteni áramkörbe. De akkor aztán egészen húzza le a függönyt!” A lelkiélet egyetlen iránytűje: – tanította – Isten akarata. Hogy ezt teljesíthessük, sokszor a legszentebb dolgoktól is függetleníteni kell magunkat, „elhagyni az Istent az Istenért”. Egyik lelkigyermekének egyszer hosszabb ideig nélkülöznie kellett az Oltáriszentséget és nagyon fájlalta ezt. Azzal válaszolt, hogy szítsa fel a hitét. „Olyan mindegy, hogy egy ajtó, vagy a szentségi színek takarják-e el előlem Krisztust!” Az a fontos, hogy gondoljak rá, hogy életem körülötte forogjon. Jobban át kell élni azt, hogy egyetlen szentmise és a szentáldozás is végtelen értékű, – és a kegyelmi jelenlétet.
Talán furcsállja valaki, hogy a szeretetről mindeddig nem esett szó. A középpont ez volt, a hangsúly mindig ezen volt, de nem úgy, hogy sokat beszélt volna róla, hanem mint irányító szemponton és következetesen végigvitt gyakorlaton. „Jófeltétele a szeretet? – kérdi meglepődve. – De hiszen az nem egy jófeltétel! Az »a« jófeltétel!” – Mikor valaki hosszabb beszámolót írt neki a szeretettel kapcsolatos nehézségeiről, ezzel a zseniális félmondattal intézte el: „…mind igazak és becsületes elemzések, de tán elég is az elemzésből, menjünk a gyakorlatban: circumire benefaciendo…” És az istenszeretet természetesen konkretizálódik a teremtett világ szeretetében, meg az emberek szolgálatában. A világ megvetése – mondja – kivételes út, a rendes út a megtestesült igéé: a világon át szolgálni Istent. Ez a szeretet, mint világnézeti alap, mindenestől nyitott, pozitív beállítottságot ad. Hogy a katolikum kiteljesedést, befogadást, igazán „egyetemességet” jelent, nem pedig bezárkózást vagy elzárkózást, azt kézzelfoghatóan élte a rábízottak elé – és ez sem volt közkeletű az ő idejében.
Egy pedagógusnak így foglalta össze a gyerekekkel való boldogulás titkát: „Nagyon kell őket szeretni, és leleményesnek kell lenni!” Máskor: „Sohasem tudtam olyan gyereknél célt érni, akivel nem tudtam magamat megszerettetni.” – „Szeretik magát ott?” – tette föl egyszer a kérdést valakinek munkahelyével kapcsolatban. Egy lelkigyermeke, maga is elöljáró, kijelentette: az ő irányítása ébresztette rá, milyen óriási hatalom a szeretet, vezetőnek nem lehet ennél nagyobb, hatásosabb eszközt a kezébe adni. – Mindennél jobban sürgette a szeretet konkrét, apró szolgálatait, akár napsütésben, akár borús ég alatt, elvszerű, fegyelmezett következetességgel, nem szétfolyó érzelmességből. S hogy az igénytelenségnél fontosabb a szeretet, arra így tanított meg valakit: „Inkább meginnék egy kád feketekávét, mint hogy szomorúságot okozzak annak, aki szeretetből készíti és kínálja.” Hogy a természetes micsoda magától értetődéssel lendül át nála természetfölöttibe, arra csak egy kis levélrészlet legyen példa. Arról van szó, hogy szünidei programja még bizonytalan. „Ami azonban biztos: hogy a jó Isten szeret bennünket, és hogy mi is szeretjük a jó Istent, és ezért nagyon bízunk.”
Hatóerejének titka kétségtelenül egyéniségében rejlett. De nemcsak, nem is elsősorban nagy természeti adottságaiban – ebben igen kevesen tudnák utánozni, – hanem természetfölötti kiforrottságában. Egyik legnagyszerűbb, nemrég elhunyt neveltje és lelki társa mondta róla: „Sokszor gondolkoztam róla, és nem tudom megmagyarázni, mi volt az ő nevelésében az a csodálatos képesség, az a belső hatóerő, amit ő mondott, abban az ember föltétlenül hitt, azt nyugodtan megcsinálta, az biztosan úgy volt jó, ahogyan ő mondta. Nem tudom, hogy mi volt ennek a titka. Nyilván az ő belső elrendezettsége.” Egy másik így fogalmazza ugyanezt: „Ő és az elvei annyira egyek voltak, hogy avval kormányozta az embert.” És egy harmadik: „Rezonálunk. Miért? Mert az, aki az evangéliumot a szószékről ugyanúgy, mint onnan lelépve a sekrestyebeli diskurzustól a gyóntatószékig és a szerzetesi komoly, dolgos, kemény, egyszerű hétköznapokig elénk éli: egész ember és ugyanakkor Istentől ihletett, egészen krisztusi személyiség.”
Csoda-e, ha az ilyen jellegű kapcsolat a halállal inkább kiteljesedik, mint megszakad? „Előrement azon az úton, amelyen engem is vezetett, az Istenhez vezető, magasba nyúló gyönyörűséges úton. Ő már elérte a célt, ebben biztos vagyok. S én kezemet kezébe téve, most is, teljes bizalommal követem.”
 

Az emlékszobáról

„Nem túlzás azt állítani: a magyar katolikus közvélemény várakozással tekint a piarista rendre, hogyan tudja megoldani Sík Sándor gazdag szellemi örökségének megőrzését, hozzáférhetővé tételét és terjedését. Sőt, ezzel a várakozással tekintenek rájuk »kívülálló« irodalmi és közéleti személyiségek is. Mindenképpen meg kell találni a megoldást arra, hogy Sík Sándor ne váljék holt »levéltári anyag«-gá! Ennek érdekében mindenekelőtt ismételten javasolom, hogy szobáit hagyják meg eredeti állapotukban; bár ez a zsúfoltság következtében nehéz feladat, de: megéri. Úgy véljük, a piaristák természetszerű feladata és nagy tisztessége biztosítani, akár áldozatok árán is, azokat a kereteket, amelyek között gyakorlatilag lehetővé válik Sík Sándor élete hagyatékának felhasználása és bevitele a köztudatba.

Ő ebben a házban kívánt élni és meghalni; méltó és igazságos, illő és üdvösséges, hogy további életének is ez a Ház legyen a gyújtópontja.”
A fönti sorokat Kardos Klára, Sík Sándor hagyatékának első rendezője írta Albert István tartományfőnöknek 1963 decemberében, két hónappal Sík Sándor halála után. A „Sík Sándor emlékszoba” terve azonban nem valósult meg. A budapesti, Mikszáth Kálmán téri rendházban található szobáiba – gyakorlati okokból, a rendház szűkössége miatt – az őt követő tartományfőnökök (Albert István, Varga László, Jelenits István, Kállay Emil) költöztek, úgy, hogy többé-kevésbé megőrizték annak eredeti berendezését. Sík Sándor könyvei egészen egészen 1995-ig a polcokon maradtak, majd a rendtartomány Központi Könyvtárába kerültek. A bútorok nagy része is helyén maradt 2003 nyaráig, amikor a tartományfőnökség átköltözött a Váci utcai rendházba és azokat is magával vitte. (2004 óta a rendtartomány muzeális gyűjteménye található a szobákban.)
A Sík Sándortól maradt emlékek szellemi tekintetben legfontosabb része azonban természetesen kéziratainak és iratainak gyűjteménye, amelyet Kardos Klára kezdett el rendezni, majd évekig a budapesti rendház vendégszobájának egyik szekrényében őrizték. Amikor 1978-ban a rendtartomány hányattatott sorsú levéltára a Mikszáth Kálmán téri rendházba költözött, ezt az irategyüttest is a levéltárban helyezték el. Végleges rendezése 2004 decemberében kezdődött meg.
A fönti előzmények után született meg ezen virtuális emlékszobaterve – a valódi emlékszoba pótlásául, de ugyanakkor annál sokkal nagyobb nyilvánosság számára. Ebben a „szobában” tehát elsősorban olyan Sík Sándorral kapcsolatos írásos, képi, és hangos emlékek találhatók, amelyeket a Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára, Központi Könyvtára, valamint budapesti rendháza őrzött meg.

(Koltai András, 2004)

forrás: http://archivum.piar.hu/siksandor/

Ha ki engem szeret, az én beszédemet megtartja (Jn 14, 23)

A budapesti piarista gimnázium végzett növendékeihez 1923. május 23-án intézett beszéd.

Kedves fiaink! 

Most, amikor a mai evangéliumot olvasom, két gyülekezetet látok magam előtt. Látom az apostolokat a nagy szétszakadás, a világba való szétmenés előtt, a Cenaculumban, az utolsó vacsora termében, amint várják együtt a Szentlélek eljövetelét. És itt látlak magam előtt titeket: ti is a szétszakadás, a világba való szétoszlás előtt álltok, és ti is ide gyűltetek, a Cenaculumba, az Oltáriszentség termébe, és mielőtt szétmennétek, itt várjátok együtt a Szentlélek kegyelmét, amely a szívetekbe fog szállani a szentáldozásban. Oh, vajha a ti szétválástok is olyan hasonló lenne az apostolokéhoz, amilyen hasonló az övékhez ez a várakozástok, Vajha ti is igazán innen, a Cenaculumból indulnátok el a nagy világba, mint ők, szívetekben az Úr Jézussal, aki veletek van mindennap a világ végezetéig. Vajha ti is a rátok szállott Szentlélekkel lelketekben indulnátok el, mint ők: a győzhetetlen kegyelemmel, amely elég egy nagy élet küzdelmére. Mert amint az apostolok szétválása valójában nem volt válás, hanem elszánt nekiindulás az evangélium világhódító harcának: ez a ti búcsúzástok sem végleges búcsúzás, hanem felkenetés, nem válás, hanem harcbaindulás, indulás a krisztusi élet jó harcára.

Ennek a búcsúzásnak, amely búcsúzás, de nem elválás — ennek a búcsúzásnak szavait akarom most elmondani nektek.
Búcsúztok ma elsősorban ettől az oltártól. Nem jöttök ide többé törvényszerűen, intézményesen, közös szentáldozáshoz. Búcsúztok a közös áldozástól, s ebben van valami melankólia. Jól esik nekünk, szüleiteknek, tanáraitoknak — jól esik ma is itt látni benneteket tisztán, a bűnbánat friss hullámaitól felfrissülten, a hozzátok siető Úr Jézus elé ragyogó szemmel. És jól fog esni nektek is visszagondolni rá, ha majd egyszer valamikor úgy fogtok visszanézni mai magatokra, amint mi nézünk ma rátok, és meg fogjátok érteni, milyen értéket jelentett számotokra ez a közös szentáldozás. De csak a közös áldozástól búcsúztok, nem magától a szent áldozástól; hiszen ti jól tudjátok, hogy az Anyaszentegyház törvénye nem a gyermekkornak szól, és nem az iskolának szól, hanem szól minden időnek, minden kornak, minden embernek, és a férfiúnak, aki az élet sorvasztó küzdelmét vívja, még mérhetetlenül nagyobb szüksége van rá, mint a gyermeknek. Ti jól tudjátok ezt, és mi is tudjuk, hogy a közös iskolai áldozások után az önkéntes, szabad, férfias áldozások nemes sora következik a ti életetekben. De ha nem búcsúztok az áldozástól, még sokkal kevésbé búcsúztok magától az Úr Jézustól. Nem búcsúzás ez, hanem apostolok oszlása. Nem válik Ő sem tőletek, hanem így szól majd hozzátok, amikor a szentáldozásban ezen a szentmisén szívetekbe száll:
Édes fiaim! Búcsúzom tőletek, de nem válunk egymástól; úgy búcsúzom tőletek, mint az apostoloktól. Azt mondom nektek, amit nekik mondtam: Menjetek, és én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig. Veletek vagyok, veletek akarok lenni hitben, akarásban, cselekedetben, tisztaságban, szeretetben. Küldelek benneteket a világba: menjetek és tegyetek bizonyosságot rólam. Én neveltelek magamnak benneteket, mint az apostolokat. Most menjetek, és akarom, hogy érezzenek meg engem rajtatok az emberek. Mert ez kell nekik legjobban: belelőem élő, Krisztusból élő, énhozzám hasonló, erős, szép egyéniségek. Ebből van olyan kevés a világon, ezért boldogtalanok az emberek, azért megy rosszul a világ sora. És ezért küldelek benneteket a világba, mert ki legyen ilyen, ha nem ti, akik nyolc évig az én keblemen melegedtetek, akiknek megadtam mindent: komoly, alapos tudást fegyverül, okos, ésszerű, öntudatos hitet, utat, kedvet és kegyelmet a jóra, akiket testemmel, véremmel tápláltalak, szeretetemmel elhalmoztalak, nyolc éven át szívemen melengettelek. Kik legyenek énbelőlem valók, énhozzám hasonlók, ha ti nem? Rátok vár a világ: Menjetek és tegyetek bizonyosságot rólam az emberek előtt. Bizonyosságot élő hitetekkel, világító erkölcsötökkel, diadalmas szeretetetekkel. Ha ki engem szeret, az én beszédemet megtartja.
Búcsúztok ettől a háztól is, ettől a kápolnától, ettől az iskolától. Ebben is van melankólia. Valami megillető szomorúság, a Ballag már a vén diák mélységes, bús hangulata száll a lelkünkre. Soha többé nem lesztek iskolásfiúk. Ezer élménytől, ezer kedves, érdekes, jóleső emléktől vesztek búcsút mindörökre. Nyolc év nagy idő az életben, és ti nyolc gyönyörű évtől búcsúztok most. De ez a búcsúzás sem válás. Nem válás: hiszen ti nem tudtok elszakadni ettől a háztól. Nem mondjátok: Isten veled! — hanem azt mondjátok: Viszontlátásra! Nem tudtok elszakadni innen, vissza fogtok ide járni szentmisére, szentbeszédre, szentségekhez járulásra, ünnepélyekre, beszélgetésre, életproblémáitok meghányására-vetésére. Visszahoz ide a szívetek még igen sokszor. De nem válás azért sem, mert ez az iskola nem enged el benneteket, ez az iskola veletek akar menni: belevette magát a lelketekbe, és veletek megy mindenhová. Adott nektek valamit, ami lelketeknek részévé lett, amit ki nem téphet onnan soha semmi: szellemet lehelt belétek, amely bennetek él, és élni fog, és engedje nektek az Úristen, hogy éljen is minél tovább és minél erősebben. Ez a szellem a piarista szellem: katolicizmus szelleme — az egészséges, egyszerű, mély és gyakorlati hazafiság szelleme — és a pietas szelleme.
Az egészséges, egyszerű, mély és gyakorlati katolicizmus szelleme, azé a katolicizmusé, amely nem éri be azzal, hogy katolikusnak született az anyakönyv szerint, nem éri be azzal sem, hogy katolikus iskolában tanult az iskolai névkönyvek tanúsága szerint, nem még azzal sem, hogy talán katolikus intézményeknek, egyesületeknek lett a tagjává az egyesületi névsor tanúsága szerint, hanem amely szabályozni, intézni akarja az egész életet, a katolikus anyaszentegyháznak Istentől adott minden időkre szóló törvényei szerint. Katolicizmus, amely nem intézi el a vallási életet a vasárnapi szentmisével, talán prédikációval, hanem áthatja a hétköznapokat is, egy nagy elv, egy alakító világnézet értelmében intéz munkát és szórakozást, hivatást, hivatalt, karrierkeresést, pénzgyűjtést, emberekkel való érintkezést, házasságot, mindent: az egész élet katolicizmusa. Katolicizmus, amely nem szentimentális ellágyulás, nem szavalás a köz előtt, nemcsak politikai program, vagy irodalmi motívum, hanem áthatja az egész embert: gondolatot, érzést, cselekvést, mindent. Katolicizmus, amely nem ismer félséget, megalkuvást, szükkeblűséget, nem fél tudománytól, művészettől, élettől, modern problémáktól, nem savanyú, nem életúnt, nem élettől idegen, nem botránkozik, nem morog, nem kritizál, hanem nyíltan, egyenesen, bátran kitárja lelkét az életnek, semmi emberit magától idegennek nem érez, mindenestül benne él a mai életben, a mai kultúrában, de Isten szemén át néz mindent, a mi Urunk Jézus Krisztuson át fog meg mindent, az isteni kegyelem erejével hat át mindent, és a győzelmes tett hatalmával él és sugároz magából erőt és szeretetet: nagyszabású, szépséges, győzelmes krisztusi egyéniséget.
Az egészséges, egyszerű, mély és gyakorlati hazafiság szelleme, amely nem a szavak hazafisága, nem az újságok hazafisága, nem a pártok, egyesületek és ünnepélyes versek hazafisága, hanem a kereszténység hazafisága. hazafiság, amely megértette, hogy egyetlenegy az, amire a hazának szüksége van, mert mindene van, ha ez megvan, és semmije sincs, ha ez nincs meg, megértette, hogy egyetlen egyen fordul a mi édes hazánknak élete-halála, és ezt az egyet akarja és tudja adni a hazának: egész embert, egész, harmonikus, győzelmes keresztény férfijellemet.
És a pietas szelleme Pietati et scientiis — a pietasnak és a a tudománynak — olvassátok kollégiumunk homlokzatán. Ad maius pietatis incrementum — a pietas növelésére! — ez rendünk szent alapítójának jelszava. Ebben a cinikus, hitetlen, kritizáló társadalomban, ebben a hagyományoktól elszakadóban levő, letört, szomorú korban, ebben az örök ellenzékiség bacilusaitól megmérgezett szegény Magyarországban, ahol majdnem minden lélek alaphangja a nem vagy a talán — ez a piarista szellem az erőteljes férfias igen-nek építő szavát akarja szétragyogni a világba. A pietas szelleme a nagyszabású igen szelleme, a tiszteletteljes, alázatos, öntudatos meghajlás minden előtt, ami nagy és szent: történelem és múlt előtt, hagyományok és szentségek előtt, nagy emberek, hősök és szentek előtt, tekintély és erkölcs előtt, lelki nemesség és lelki nagyság előtt. A pietas az a győzelmes meghajlás, amelyben semmi sincsen a szolgaiságból, amely maga a nemes szabadság, maga a fensőbbséges öntudatosság. Ez a pietas önmagotokban is megtanít tisztelni a nagyot, az istenit: a lelket, a jellemet, a tisztaságot, az egyéniséget, énetek legmélyebb, legnemesebb hajlamait, megtanít tisztelni legnemesebb magatokat. — Ezt a szellemet lehelte belétek ez a ház, engedje nektek az Úr, hogy meg ne tagadjátok. Ha ki engem szeret, az én beszédemet megtartja.
És búcsúztok, fiúk, tőlünk is, tanáraitoktól. Hogyne volna megható, hogyne volna fájdalmas nekünk ez a búcsúzás. Nyolc évet töltöttünk együtt, közös munkában, közös szórakozásban is nem- egyszer, közös élményekben. Búcsúzni ettől a nyolc esztendőtől, nyolc év munkájától, élményeitől, ti aligha tudjátok, legfeljebb csak sejtitek, mit jelent ez nekünk. A ti édes szüleitek, akik ebben egyek velünk, azok értenek ma bennünket. Azok úgy néznek most rátok, mint mi. — Istenem! — gondolják velünk — mi vár ezekre a mi fiainkra? Eddig óvtuk őket, itt melengettük a fészekben, a család fészkében, egy osztály fészkében, egy kis világ meghitt melegében. Óvtuk, védtük őket a széltől is, bajtól, kísértéstől, veszedelemtől, és most vár rájuk az ellenséges élet, a bizonytalanság, a próba, a küzdelem, a szenvedés. És tudják velünk együtt, hogy így kell ennek lennie: kell a próba, kell a harc és kell a szenvedés, mert ott válik el, ott erősödik meg, ott kél győzelemre az érték. De milyen szorongó, milyen fájdalmas érzés ez! Mi vár a mi szeretteinkre azok között, akik nem szeretik őket úgy, mint mi szeretjük? A tyúkanya jut eszünkbe, amely kacsa-fiókákat nevelt, és mikor a fiatalok vízre szállnak, aggódva néz utánuk az idegen, ismeretlen, titokzatos elem partjáról.
De ez a búcsúzás sem válás. Búcsúzunk tőletek, fiúk, de nem eresztjük el a kezeteket. Búcsúztok tőlünk, de tudjuk, hogy nem eresztitek el a kezünket. Az a kar, amely nyolc éven át kinyújtva nyúlt felétek, nem tud lelankadni ma sem. Azok a kezek, amelyek nyolc éven át szorították a mienket, nem tudnak kibontakozni egy nap alatt. Ti nem tudtok mindenestül elszakadni tőlünk, mert mi adtunk nektek valamit, ami nem engedi, hogy valaha is egészen idegenek legyetek tőlünk. Adtunk nektek valamit, aminél nagyobbat nem adhatunk: a lelkünkből adtunk nektek egy darabot. Egyik tanárotok többet adott, a másik kevesebbet, de egyik sem adott olyan keveset, hogy szavakban ki lehetne fejezni az értékét; — a lelkünkből adtunk mindnyájan. Soká lesz még, míg meg tudjátok majd érteni egészében, hogy mit adtunk nektek. Amit verejtékes munkával tudományt magunknak megszereztünk, amit munkában, érzésben, fájdalomban átéltünk, amit hitben, világnézetben, jellemben, kemény kovácsmunkával magunkon kidolgoztunk, amit rólatok, minden egyesetekről, tehetségtekről, haladástokról, hibáitokról, problémáitokról nehéz gondolkozással, virrasztással végigelmélkedtünk, végiggyötrődtünk, azt adtuk nektek, fiúk. A lelkünket adtuk nektek, a lelkünk egy-egy elven darabját, és ez az, ami mindig vissza fog húzni a mi lelkünkhöz, mint a vasdarabot a mágnes. Ezért nem válunk tőletek, hanem, ha búcsúzunk is: várunk rátok, szüntelenül, mindegyitekre.
A tyúkanyát említettem előbb és a kacsafiókákat; de ez nem jó hasonlatnak. Ti nem úgy fogtok ránk visszanézni, mint kacsa-fiókák a tehetetlen anyára, hanem úgy, mint a tengeren járó hajó a világítótoronyra. És ezt nem elbizakodás, még csak nem is a büszkeség mondatja velem, hiszen a világítótorony nem magától vette a fényét, más kezek gyújtottak benne tüzet. Bennünk is más gyújtott tüzet. Az Úristen tüze az, amely mibennünk ég, de az Úristen úgy akarta, hogy a ti számotokra mibennünk égjen. Ő épített oda bennünket a ti tengeretek partjára világító toronynak, és Ő gyújtotta meg bennünk a tüzet, a hitnek, a természetfölötti életnek, a tudománynak és a szeretetnek tüzét. Főképpen a szeretet tüzét, mert a legnagyobb, amit nektek adtunk, fiúk, ez volt. Most megmondom nektek bizalommal: amit mi nektek adtunk, nem azért adtuk, mert ez a mesterségünk, nem is azért, mert kötelességünk volt és hivatásunk, hanem főképpen szeretetből. Tudományra tanítottunk benneteket és igazságra, mert nagyon szeretjük a tudományt és az igazságot. Szépségre tanítottunk benneteket és művészetre, mert nagyon szeretjük a szépséget és a művészetet. A jó Istenre tanítottunk benneteket, mert mi nagyon szeretjük a jó Istent. Erkölcsre tanítottunk és tisztaságra, mert mi nagyon szeretjük az erkölcsöt és a tisztaságot. És tanítottunk benneteket, fiúk, főképpen és mindenekelőtt azért, mert nagyon szerettünk benneteket. És ti azért hittetek nekünk, mert hittetek a szeretetnek, mert tudtátok, éreztétek, hogy jót akarunk nektek, hogy jót teszünk nektek, hogy szeretünk benneteket.
És én arra kérlek benneteket, hogy higgyetek ezután is a szeretetnek. <192>Nos credidimus caritati — mi hittünk a szeretetnek — mondotta az apostol. Ezt tegyétek ti is. Mikor azt mondom nektek, hogy legyetek jó katolikusok, legyetek hívek hitetekhez, nem hivatkozom a hit észokaira. Hiszen ti tudjátok, hogy hivatkozhatnék arra is, hogy ismerjük a nehézségeket, és megmutattuk és meg tudnók mutatni nektek ma is, hogy a mi igazságunk az igazság — de most nem erre hivatkozom. Mikor azt mondom nektek, hogy legyetek igazak és tiszták, nem hivatkozom a törvényre. Hiszen ti tudjátok, hogy nem tértünk ki az élet nehézségei elől, sokszor megbeszéltük, és meg tudjuk mutatni, hogy ez az életnek és igazságnak szava — de most nem arra hivatkozom: a szeretetre hivatkozom. Azt mondom nektek, amit az Úr Jézus mondott tanítványainak: megmondottam nektek; ha másképpen volna, megmondanám nektek. Ti tudjátok, fiúk, hogy szeretünk benneteket, és azt mondjuk nektek, ami igaz és jó, és úgy mondjuk nektek, amint igaz és jó. Ha nem úgy volna, másképp mondanók nektek. Legyetek hívők és katolikusak, mert így igaz és így jó. Legyetek igazak és tiszták, mert így igaz és így jó. Higgyétek el ezt nekünk, mert szeretünk titeket. Tartsátok meg ezt, mert szeretünk titeket. És szeressetek bennünket, mert mi nagyon szeretünk titeket. Ha ki engem szeret, az én beszédemet megtartja.
 
forrás: http://www.vigilia.hu/regihonlap/1997/5/9705sik.html

Téged Isten dicsérlek 
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim 
és nem gyűjtöttem másnapra valót, 
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni, 
és magamnak nem kellett kéregetnem, 
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat, 
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek, 
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett, 
és nem nevettem minden nevetővel, 
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép 
és megmutattál mindent, ami rút, 
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép 
és ami rút, nem tett boldogtalanná, 
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől 
és szerethettem, akik nem szerettek, 
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek, 
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem, 
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam, 
és sohasem volt elég, aki voltam, 
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is, 
mikor az emberek nem akartak emberek lenni, 
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet, 
és megfuthattam a kicsik futását, 
és futva futhatok az Érkező elé, 
s tán nem kell a városba mennem 
a lámpásomba olajért, 
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen! 
és ma is kiálthatom: úgy legyen! 
és holnap és holnapután és azután is 
akarom énekelni: úgy legyen! – 
hála legyen, Uram! 
hála legyen!

Mellékelt fotó: Sík Sándor temetése a budapesti farkasréti temetőben, a képen Várkonyi Imre kalocsai helynök végzi a szertartást, mellette Szőnyi László kecskeméti piarista házfőnök.
Lerner János (Foto Lerner) fölvételei, 1963. okt. 4. (PMKL, SS, Fényképek, Temetés 5-6, 9).

Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.

Mellékelt fénykép: Sík Sándor második temetőhelye, a Fiumei úti sírkert (Kerepesi úti temető) újabb piarista sírboltjában (511/A-512/A, a hátsó, keleti kerítés mellett).
Koltai András fölvétele, 2005