2013. szeptember 16. - V. évfolyam 9. szám

 

Veni Sancte országszerte a piarista iskolákban

Szeptemberben becsöngettek a piarista iskolákban is. Holczer József piarista atya imájával hívjuk a Szentlelket a tanítás első napjaiban. Imádkozzunk közösen a piarista diákok sikerességéért.

EGY KEZDŐ PEDAGÓGUS IMÁJA

Add meg, Jézusom, hogy leendő diákjaim mindegyikében Téged lássalak: akkor is, ha elkésik az óráról; akkor is, ha a „nagy ő” monogramját farigcsálja a padba; sőt még akkor is, ha rendezetlen vagy „nagyon is jól rendezett” (!) neveltetésénél fogva nem ismer vagy nem is akar megismerni Téged!
Add, Istenem, hogy mire a tanári katedrára kerülök, lelki életemben jelentős haladást érjek el, s így inkább követendő — vagy inkább kissé szerényebben: követhető — jó példámmal állhassak eléjük, mintsem alapos tudásommal, felkészültségemmel, nehogy — esetleg, „jól adminisztrálva magamat” — éppen az előbbi látszatát keltő nagyképű, hangzatos, de mindenképp üres frázisokkal bódítsam el őket!
Uram, belátom, hogy groteszk, hiábavaló dolog lenne Véled perlekednem, sőt: egyenesen hálásnak kell lennem, hogy engemet nem teremtettél nagy lumennek. Te jól tudod, hogy a hasznos és továbbadandó tudományok biztos elsajátításáért naponta keményen meg kell küzdenem önmagammal: restségemmel, korlátolt befogadóképességemmel. Add, kérlek, hogy mindig megértő legyek azon diákjaim iránt, akikről látom, hogy adottságaik fogyatékosságával talán még az én egykori képességeim árnyékába sem férhetnek!

Adj, Istenem, ugyanakkor alázatot is, hogy sose legyek irigy vagy féltékeny azokra a növendékeimre, akik tehetségükkel jóval felülmúlnak engem! Még csak meg se fordulhasson a fejemben ezeket csellel vagy erőszakkal bosszúból elnyomni, háttérbe szorítani! „A tanítvány nem lehet különb a mesternél” elv, jól tudom, csak az ember és Isten kapcsolatában áll helyt. Add, hogy őszintén örvendhessek diákjaim kiemelkedő sikereinek! És ha eredményeikhez a munkámmal kissé én is hozzájárulhattam: a hála mindig Téged illessen érte, Uram!
Add meg, Uram, hogy tanári-nevelői pályám mindig mentes lehessen a kétszínűségtől, ellentmondásosságtól! Hadd nevelhessem a rám bízottakat mindig szeretetben, igazságosan; hadd vezessem el őket az igaz útra, hogy onnan többé le se térhessenek! Bárcsak a Téged megismerni nem akaró diákjaim közül — tudom, bőven lesz ilyen is! — jó néhányat megmenthetnék számodra! De legalább Igéd szüntelen hirdetésével és személyes példámmal annyit elérhetnék, hogy elkezdjenek keresni Téged! Ha pedig csak egy tanítványom is akad, aki elmondhatja: éppen nekem köszönheti, hogy pap vagy szerzetes lesz: a Te különleges kegyelmedként ünnepelhessem azt a tényt!
Nem szűnök meg, ó, Istenem, naponta azért imádkozni Hozzád: adj, Uram, szeretetre vágyó és szeretetre méltó diákokat, akiket „hitre, tudásra, szép életre, jóra” okítsak-neveljek; adj fogékony, zsenge lelkeket, hogy Országodba elvezessem őket! 
Ámen.

Holczer József, 1973


Emlékezzünk Sík Sándorra halála 50. évfordulóján

Sík Sándor halálának 50. évfordulójára emlékezve ünnepi szentmisét mutatunk be a Duna-parti Piarista Kápolnában szeptember 29-én vasárnap délután 18 órakor.
A szentmise után Sík Sándor emlékkiállítás nyílik meg a kápolna előtti térben.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
Kedves Piarista Öregdiákok, Kedves Piarista Atyák!
Ezúton kérünk Titeket, akik ismerték, szerették, tanítványai, rendtársai, barátai voltat a szeptember 28-án 50 éve elhunyt Sík Sándor piarista atyának, amennyiben időtök engedi, írjatok megemlékezést róla, vessétek papírra egy vele kapcsolatos kedves történeteteket, emléketeket, hogy az a Diákszövetség következő, szeptember végi Hírlevelében megjelenhessen. Aki rendelkezik fotóval róla, azt is elküldheti emailben. Határidő: 2013. szeptember 24.
Email cím: mikecz.tamas@mpdsz.piarista.hu


Meghívó Sík Sándor emlékestekre

A piarista tanár, tartományfőnök, Kossuth-díjas író, költő, műfordító, irodalomtörténész, cserkészvezető, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a 20. század jelentős magyar lírikusa halálának 50. évfordulója alkalmából
2013. szeptember 26-án, csütörtökön 18.30-kor 
a Pázmáneum Dísztermében (cím: 1090 Bécs, Boltzmanngasse 14.) megemlékezést tart Jelenits István Széchenyi-díjas piarista szerzetes, teológus, hitoktató, író, aki a Magyar Örökség díjat és a Corvin-láncot is átvehette a közelmúltban.
Sok szeretettel várunk minden érdeklődőt!

2013. október 2-án 18 órától a Piarista Rend Magyar Tartománya Sík Sándor emlékestet tart a Sapientia dísztermében.
Az est folyamán Sík Sándor irodalmi és cserkészvezetői munkásságáról beszélget Borián Tibor SP, Jelenits István SP, Lukács László SP és Koltai András, a "Piarista Rend Magyar Tartományának Központi Levéltár" intézetének vezetője, miközben felcsendülnek a pap-költő legszebb versei.
Moderátor: Horváth Bálint
Közreműködik: Dóczy Péter színművész

Szeretetettel hívjuk az öregdiákokat és Sík Sándor tisztelőit!


250 év után koedukált lett a szegedi piarista gimnázium

Idén új időszámítás kezdődött a Dugonics András Piarista Gimnáziumban: pontosan 250 év után lett koedukált az intézmény.

A gimnázium mindhárom osztályába nagy volt a túljelentkezés, az általános képzésre például háromszoros.Papp Attila igazgató elmondta: ott a felvételi eredmények alapján fele-fele lett az arány, tizenhét lány és ugyanennyi fiú kezdte meg tanulmányait a nagy múltú intézményben. A hat évfolyamos tehetséggondozó képzésre felvett harminckét tanuló között tizenkét lány van, és a sportosztályt is erősítik a gyengébbik nem képviselői.

A tantestület készült már a hölgyek érkezésére. Papp Attila elmondta, hogy a tantestület legtöbb tagja hosszabb-rövidebb időt már töltött pályája során koedukált intézményben. Emellett az iskola vezetése tantestületi látogatást szervezett a kecskeméti piaristákhoz, ahol már régebb óta koedukált a képzés - írja a Szegedma.

Forrás: Szegedma.hu


Felhívások

Tisztelt Öregdiáktársaim!
 
Szokásosan ősszel küldjük ki a csekkeket a következő, 2014. évi tagdíjak befizetésére.
A Diákszövetség Választmányának döntése szerint 2014-től:
Tagdíj: aktív keresők évi 4000 Ft, nyugdíjasoknak, tanulóknak és pártoló tagoknak évi 2000 Ft.
A befizetés megtehető:
·         személyesen a Diákszövetség irodájában (1051 Budapest, Piarista utca 1. I. emelet, Piarista Gimnázium épülete) minden hétfőn 10-17 óra között.)
·         átutalással a Diákszövetség bankszámlájára (Magyar Piarista Diákszövetség, Számlaszám: OTP Bank: 11708001-20504685, SWIFT kód: (BIC) OTPVHUHB. IBAN szám: HU68 1170 8001 2050 4685 0000 0000
·         az újsággal együtt, vagy a külön levélben kézbesített csekken.
 
Emlékeztetni szeretnélek arra, hogy évek óta nem nőtt, nem változott a tagdíj mértéke. Hála aktív tagozatainknak, aktív tagjainknak, szaporodnak a programjaink. A 2014. év a váci és a kecskeméti piarista iskola fennállásának 300 éves jubileuma. A Diákszövetség 1989-ben alakult meg újra. Készülünk ezekre az ünnepekre. Bár mindent elkövetünk a takarékos gazdálkodás érdekében, de sajnos működési költségeink is nőnek. Ez indokolta a Választmány döntését.
 
Kérjük, hogy a befizetések (akár csekk, akár átutalás) közlemény rovatába tüntesd fel azt is, hogy melyik tagozatunkhoz tartozol. (Ezzel megkönnyíted az elszámolást a tagozatainkkal.)
 
Köszönjük azoknak, akik befizették az elmúlt évre, az elmúlt évekre a tagdíjat. Többen vannak, akik a kötelező minimumnál többet fizetnek, vagy adományt küldenek, nekik külön köszönet jár, hiszen kiemelkedően segítik finanszírozni a tevékenységeinket. Kérjük továbbra is, aki teheti, emelt szinten támogassa munkánkat.
A Diákszövetség tagnyilvántartása szerint sajnos még nagyon sokan vannak, akik nem fizették be a 2013-es tagdíjat, pedig ez az egyik legfontosabb forrásunk, amit a rendezvényeink támogatására, újságunk és hírlevelünk kiadására, működési költségeinkre fordítunk.
A Piarista Diák című újság, illetve a jelen levél megcímzésére szolgáló címkén feltüntettük, hogy nyilvántartásunk szerint a címzett befizette-e a tagdíjat az elmúlt négy évben. Kérjük, hogy akinek ezzel kapcsolatban kérdés merül fel, az irodánkban egyeztesse személyesen vagy telefonon a hivatalos órákban. 
 
Tisztelettel és nyomatékkal kérjük tagjainkat, hogy az esedékes tagdíjat fizessék be, ezzel hozzájárulva ahhoz, hogy fenntarthassuk a Diákszövetség működését, továbbra is adhassuk, sőt fejleszthessük szolgáltatásainkat!
Külön szeretnénk bíztatni azokat, akik tagdíjhátralékot halmoztak fel, hogy rendezzék a tartozásukat, az erre vonatkozó értesítő levelünket ne zaklatásnak tekintsék, hanem szeretetteljes emlékeztetőnek. Ilyen emlékeztetőt egyébként szintén a Választmány döntése alapján 75 éven felüli tagjaink méltányosságból a jövőben nem fognak kapni.
Ha valakinek tudomására jut, hogy valamelyik diáktársunk nehéz anyagi helyzete miatt nem tud eleget tenni tagdíjfizetési kötelezettségének, ezt kérem, akár a tagozatvezetője révén, akár saját maga jelezze a Diákszövetség elnökségének, hogy a szükséges és lehetséges méltányossággal tudjunk eljárni.
Költségeink visszafogása érdekében a Diákszövetség Elnöksége úgy döntött, hogy már az őszi számtól kezdődően a Piarista Diák című újságunkat elektronikusan, úgynevezett PDF formátumban küldjük ki azoknak a tagjainknak, akik kértek újságot és jogosultak erre a szolgáltatásra, ha az adatbázisunkban van e-mail címük.
·       Nagyon fontos tehát, hogy az adatbázisunkban helyes címek szerepeljenek, ezért kérek mindenkit, hogy ha megváltozik valakinek az e-mail címe (persze akkor is, ha a postacíme változik), tájékoztassa erről az irodánkat
o     levélben (Magyar Piarista Diákszövetség, 1051 Budapest, Piarista köz 1.),
o     személyesen irodánk fenti címén hétfőnként 10 és 17 óra között,
o     telefonon (Csepely Péter +36 1 486 44 32, +36 30 318 7199 ), hétfőnként, vagy a többi napon üzenetrögzítőre,
o     vagy e-mail-ben (csepely38@gmail.com, vagy diakszov@piar.hu).
Ha valaki mégis mindenképpen ragaszkodik a nyomtatott újsághoz, kérem, hogy erről is értesítsen minket a fenti elérhetőségek valamelyikén.
Ha tudomásodra jut, hogy valaki nem kapta meg az újságot, akkor kérlek, tájékoztasd erről a változásról, és kérd meg, hogy egyeztesse az adatait Csepely Péterrel.
 
Budapest, 2013. augusztus 30.
 
Öregdiák barátsággal:
Strommer Pál, a Magyar Piarista Diákszövetség Főtitkára

Kedves Öregdiáktársak!

Még mindig érkeznek hiányosan feladott tagdíjak, ezért…
NAGYON FONTOS,

1. Mindig írjatok nevet, címet.
2. A feladó neve a diákszövetségi tag neve legyen.
3. Ha megváltozott címet írtok, ezt külön jelezzétek.
4. Ha nemcsak a tárgyévre fizetitek be az összeget, közöljétek a „közlemény”-nél, hogy mely évre mennyit szántok. Ha csak egy év szerepel ott, akkor az egész összeget csak arra az évre írjuk.
5. Hölgyek mindig azt a nevet írják feladónak, amelyet a belépéskor közöltek.
6. A „közlemény”-nél kérjük azt is odaírni, hogy mely tagozathoz tartoztok. Ez nem feltétlenül az iskola városát jelenti.
7. Ha nem pártoló tag vagy, hanem rendes tag, és nem kaptad meg tavasszal a TAGSÁGI KÁRTYÁ-t, közöld velem ezt a hiányosságot és rendezzük.
8. Többeknek: ha a kártyán a tagozati jel 99, akkor az azt jelenti, hogy az Adatbázisunkban nem szerepel a tagozati hovatartozás.

Keressük a legidősebb piarista öregdiákot. Kérjük jelentkezzen nálam, aki már elmúlt 90 éves.
 

Köszönettel és üdvözlettel

Csepely Péter
tag- és tagdíjnyilvántartás-vezető
email: csepely38mail.com
mobil: 30/3187199


Molnár Lehel és Radnics Zoltán örökfogadalma

"Semmit sem adtál Krisztusnak, ha egész szívedet nem adtad az Úrnak."

2013. szeptember 14-én délelőtt 11 órakor ünnepi szentmise keretében örökfogadalmat tett Molnár Lehel SP és Radnics Zoltán SP a Budapesti Piarista Kápolnában.


Kecskeméti híreink: tartományi találkozó, és megkezdődött a Czollner téri piarista óvoda építése

Tartományi találkozó Kecskeméten

A rendtartomány hatvankét szerzetes tagjából ötvenegyen vettek részt rajta.
A kezdő szentmisén a gyémántmisés Kállay Emil volt a főcelebráns, Juhász Gyula Kalazancius című verse alapján arra buzdította a jelenlevőket alapító atyánk lelkületének követésére.
Labancz Zsolt tartományfőnök Áder János köztársasági elnök augusztus 20-i ünnepi beszédéből emelt ki részleteket, melyeket személyesen magunkra vagy rendtartományunkra alkalmazhatunk (így pl. a belső kiegyezést). Felidézte a két évvel ezelőtti provinciai káptalanon elmondott beszédét, amelyben a tartomány egységének építését, az egyetértésre törekvést hangsúlyozta. Tájékoztatást adott a generális atya jövő évben esedékes hivatalos (kánoni) látogatásáról (2014. április 2. és 12. között a magyarországi, április 13. és 16. között a romániai provinciában).
A tartományfőnök egy rendkívül örömteli bejelentést tett: a piarista rend következő, 2015-ben esedékes egyetemes káptalana Magyarországon, Esztergomban lesz. Idézte a generális atya levelét: „E döntéssel a generálisi kongregáció a rend mélységes háláját kívánja kifejezni a közép-európai piarista provinciák hosszú életéért és munkásságáért, ezen alkalommal pedig jelesül Magyarországnak szeretne köszönetet mondani, annak az országnak, ahol rendünk fáradtságot nem kímélő odaadással, a legnehezebb időkben is állhatatos kitartással háromszáz éve jelen van. Az, hogy a rend egyetemes káptalanát - először a történelemben! - Magyarországon tartjuk, kétségtelenül remek alkalom lesz annak kifejezésére, hogy rendünk segítő közelségével kíséri azt a folyamatot, amely jelenleg a rendtartományban végbemegy."
Egy fontosabb változás: megromlott egészségi állapota miatt Etele György Sátoraljaújhelyről Budapestre költözött, ezért ideiglenesen (egy évre) megszűnik szerzetesi jelenlétünk Sátoraljaújhelyen.
A két nap során több beszámoló is elhangzott.
Szabó László ismertette a rendtartomány romaprojektjének alakulását. Útkeresésben vagyunk, keressük, hogy konkrétan hol és milyen tevékenységi formában nyissunk a cigányság felé. Ötfős bizottság alakult a projekt konkretizálására. Fő szempontjaink: a gyerekek álljanak a középpontban, de a szülőket, a családokat is elérjük, és a közösségépítésre tesszük a hangsúlyt.
Guba András, a tartomány pedagógiai igazgatója ismertette a Piarista Pedagógus Alapképzést (PiPA). Ezt a százhúsz órás, piaristák és egyéb szakemberek által vezetett akkreditált képzést minden oktatónak, szerzeteseknek és világiaknak egyaránt felkínálja a rend. Célja, hogy a keresztény pedagógusi és piarista hivatástudatot elmélyítse. Iskoláink evangelizáló iskolaként történő megerősítése, hogy valóban az emberi kibontakozás és a keresztény közösségbe való bevezetés helyei legyenek. Ezt a képzési programot olyan tágasan dolgozzuk ki, hogy azt a neveléssel-oktatással foglalkozó többi szerzetes közösség is alkalmazhassa.
Czeglédi Zsolt a Fülöp-szigeteken (Manilában) töltött mintegy fél évet, az ott szerzett tapasztalatairól, valamint a környező országokban való piarista jelenlétünkről, a rend Ázsia-projektjéről számolt be.
Meghallgattuk három rendtársunk élménybeszámolóját, akik az elmúlt tanévet szombatévnek, vagyis lelki, szellemi, egzisztenciális feltöltődésre, megújulásra, erőgyűjtésre használták fel.

A provincia hivatásgondozási felelőse, Lobmayer Imre a hivatásgondozás kérdéseiről és nyáron tartott életcéltisztázó lelkigyakorlatról számolt be. Hangsúlyozta a szerzetesi hivatásokért végzett imádságot, a hiteles szerzetesi életre törekvést személyes és közösségi szinten egyaránt, a fiatalokkal való személyes beszélgetés fontosságát.
Idén Kecskemét adott otthont a közép-európai piarista ifjúsági találkozónak (Piarist Youth Meeting, PYM). A felelős szervező,Németh Gábor számolt be a roppant sikeres, eseménydús találkozóról, médiában való megjelenéséről, valamint a lehetséges folytatás formáiról.
Jövőre ünnepeljük a kecskeméti és a váci iskolánk alapításának háromszáz éves évfordulóját (1714-2014), a tervezett ünnepségekről, programokról Nagy Attila és Futó Béla, a két gimnázium igazgatója adott tájékoztatást.
Szilvásy László ökonómus a tartomány gazdasági helyzetét, a folyamatban lévő beruházásokat ismertette.
A tartományfőnök hangsúlyozta, hogy pszichés és testi egészségünk megőrzésére is fokozottabban oda kell figyelnünk.Egészségügyi projektünk keretében rendtartományunk - más rendek gyakorlatát követve - szerződést kötött a Budai Irgalmasrendi Kórházzal, melynek értelmében a rendtagok rendszeres szűrési vizsgálatokon, teljes körű kivizsgálásokon vehetnek részt.
A kétnapos találkozó egyik fő témája a folyamatos képzés volt. Először korosztályok szerinti csoportokban, majd plenáris ülésen beszélgettünk annak fontosságáról, hogy meghallgassuk és értsük egymást. Azon kell lennünk, hogy - mielőtt válaszolnánk, vagy reagálnánk, véleményt vagy ítéletet alkotnánk - megértsük a másikat, megértsük a másik indítékait, örömeit, fájdalmait, vágyait, törekvéseit, nehézségeit. Csak akkor tudunk közösen előrehaladni, ha őszinte empátiával átérezzük, megértjük, befogadjuk a másikat, de nemcsak a mondanivalóját, hanem őt magát. Elhatároztuk a találkozón, hogy a korosztályok szerinti öt csoport (9-12 fővel) az év folyamán is találkozik majd, hogy előrébb léphessünk egymás megértésében, a köztünk lévő bizalom építésében. Keressük majd a módját, hogy korosztályok közötti találkozók is megvalósulhassanak.
A záró szentmisén Balázs Gergelyt, Görbe Lászlót és Holczer Józsefet köszöntöttük, akiket negyven évvel ezelőtt szenteltek pappá, éppen a kecskeméti templomunkban.
Szintén a szentmise keretében a tartományfőnök átadta a piarista rend legfőbb elöljárója, Pedro Aguado által adományozottkonfráteri oklevelet Golda Jánosnak, pesti iskolánk volt diákjának, tartományunk fő építészének, aki többek között a szegedi iskolánk építését és a pesti piarista központ felújítását irányította. Barátságunk és hálánk jeleként ezt az oklevelet olyanok kaphatják, akik önzetlenül és jelentős mértékben segítették a piarista rendet, és tanúságot tettek iránta érzett őszinte szeretetükről. Adományozásával családtagjaikkal együtt a piarista atyák lelki családjába fogadjuk őket.

Tőzsér Endre SP

Megkezdődött a Czollner téri piarista óvoda építése Kecskeméten

A Piarista Rend Magyar Tartománya a 6000 Kecskemét, Czollner tér 3-5. szám alatti ingatlanon 3 csoportos óvoda elindítását tervezi jövő év őszétől uniós források igénybevételével, amelynek összege közel 200 millió Ft. A projekt vezető tervezője Mészáros Erzsébet, míg a generál kivitelezést a CONFECTOR Mérnök Iroda Kft. nyerte meg közbeszerzési eljárás keretében.

Az eredetileg barakk kialakítású irodaépület az egyházi kárpótlást követően a Congregatio Jesu (Ward Mária Nővérei) rendházának adott helyet, amely néhány éve már üresen állt és az iskolai hasznosításnál nem számolt vele az intézmény. A létesítményt az óvodai feladatellátás céljára találta a piarista rend alkalmasnak, ezért a tervezési folyamat ebbe az irányban haladt tovább.
„A megvalósítás előkészítése során derült ki, hogy a korlátozott anyagi lehetőségek miatt a meglévő épületrész tetőszerkezet cseréjét és a tetőtér beépítését el kell hagynunk, hogy a projekt megvalósulhasson. A funkciókat sikerült úgy átcsoportosítani, hogy az épület rendeltetésszerű használata megmarad. Az óvoda épületegyüttese funkció, tömegek és anyaghasználat tekintetében érdemben nem változott.” – nyilatkozta Turóczi Gábor, a Piarista Rend Magyar Tartományának műszaki és üzemeltetési igazgatója.
A rend célja Kecskeméten egy komplex oktatási és gyermeknevelési folyamat biztosítása, ehhez szeretnék elindítani 3 csoportos óvodájukat, csoportonként 25 fővel.  E célra az átvett Czollner téri épületegyüttesből a jelenleg üresen álló E-épületet alakítják át és bővítik ki, míg az épület melletti parkból játszókertet alakítanak ki. Az utca felöli utólagos épület toldalék és a mellette található garázs építményt elbontják és ennek eredményeként utcai fronton és az udvari oldalon létesül új épületrész, előbbiben a kötelező kiszolgáló helyiségek, utóbbiban a földszinten tornaszoba szertárral, felette a nevelői tartózkodó és szociális blokk és a gépészeti helyiség fog elhelyezkedni.
„Az épület főbejáratán keresztül a régi és az új épületszárny elosztó terébe jutunk. A földszinten helyeztük el az alapfunkciókat betöltő helyiségeket: csoportszobák, öltözők, vizesblokkok, sportszoba. Ezért külön felvonót nem terveztünk, az emeltre kétkarú lépcsőn át juthatunk. Az utcafronti új egyszintes szárnyba került az elkülönítő szoba vizesblokkal és a szülői fogadó. Mögötte az udvar felé is létrehoztunk egy kerti szertárt és kialakítottunk egy takarítószer tároló és mosó helyiséget.  A beépítetlenül maradó padlástér területnek egy részét raktárként hasznosítjuk. Az épülő piarista óvoda egy olyan épületegyüttes része lesz, ahol bizonyos funkciók összevontan működnek, így a tervezés során ezeket is mind figyelembe vettük” – mondta el Mészáros Erzsébet vezető tervező.


Marosfői gyermektábor – kis piarista segítséggel

A Szociális Testvérek Társaságának marosfői házában, a testvérek szervezésében (kis piarista segítséggel), egy szépvízi tanítónő vezetésével gyermektábor zajlott augusztus elején. Sok játék, ének, szentmise, kirándulás, foci, tábortűz, éjjeli szentségimádás, esti mesék... 
Kell ennél jobb? 
És egy kis szerzetesi összejövetel is Éva, Ibolya, Izabella, Emma szociális testvérekkel, és még három amerikai szociális testvérrel, egy Békás-szorosi kirándulással egybekötve. Ebben a marosfői házban töltötte egyébként 1941-44 közt Sík Sándor nyári rövid megpihenéseit.

Ruppert József SchP


Barsai János kitüntetése - IEC 1906 Award

Az International Electrotechnical Commission (Nemzetközi Elektrotechnikai Bizottság) szervezetet 1906-ban Londonban alapították, először főképpen a fogalmak meghatározására, mint pl. feszültség (Volt), áramerősség (Amper) stb. Később műszaki bizottságok jöttek létre, mint pl. villamos motorok, relék stb. Magyarország alapító tag. Jelenleg több,mint 100 múszaki bizottsága van a szervezetnek. A második világháború után az IEC Genf-be (Svájc) költözött. Fő feladata: nemzetközi villamossági szabványok, műszaki előírások létrehozása. Minden tagország mérnökei, tudósai,szakértői (expert) részt vehetnek a munkában, azaz a munkacsoportokban, albizottságokban, bizottságokban, de az utazási és tartózkodási költségeket minden ország ill. vállalat saját maga fizeti.
1969-ben megalakult a TC 62 (62-es Műszaki bizottság) Electrical Equipment in Medical Practice (Villamos Gyógyászati Készülékek) címen, először orvosi röntgenberendezésekre, később több albizottság jött létre egyéb orvosi készülékekre. Magyarországnak és azon belül Medicor cégnek érdeke volt, hogy a Magyarországon gyártott  gyógyászati készülékek a nemzetközi szabványoknak megfeleljenek és azokat az az egész világon forgalmazni lehessen. (A  Medicor 1956-tól önálló export-import joggal rendelkezett és Barsai János a Röntgengyár mérnöke volt.) A nemzetközi szabványokat azután a Magyar Szabványügyi Testület (MSZT)  magyar szabvánnyá minősíti át.

Barsai János piarista öregdiák 1970-től aktívan részt vett ebben a munkában és 1982-től az IEC TC62 magyar bizottságának elnöke volt,  2010-től örökös tiszteletbeli elnöke. Az IEC TC62 ülését 2009-ben Brüsszelben tartotta és Barsai János 40 év munkája után 80 évesen itt mondott le a magyar nemzeti bizottság elnökségéről.
Az IEC  1906 AWARD kitüntetéssel az IEC kifejezi legőszintébb nagyrabecsülését Barsai Jánosnak az értékes és igazolt közreműködéséért, aki az IEC 62-es műszaki bizottságának szakértője.
Erre a kitüntetésre az IEC TC62 elnöke és titkára javasolták, elismervén az ő közreműködését, mint jól ismert szakértőnek a rüntgengenerátorokban és rönrgenberendezésekben  Barsai Úr 1970-től vesz részt az IEC TC 62 munkájában és elismerjük tevékenységét a SC62B albizottságban, ahol elősegítette a röntgenberendezések biztonságát.

Aláírások:     James E.Matthews III.                   Frans W.P.Vreeswijk
                      IEC alelnök                                    IEC főtitkár és CEO
 
Geneva,(Genf) Svájc 2013-07-23
 
 
 
A kitüntetését kísérő levél

IEC utána franciául, angolul, oroszul (IEC három hivatalos nyelve) a teljes kifejezés
Barsai János úrnak                                2013-06-23
 
Tárgy: 1906 AWARD
 
Kedves Barsai Úr,
Mint azt Ön valószínűleg ismeri, az IEC tisztviselői alapították az 1906 AWARD-ot (Kitüntetést), hogy megemlékezzenek az IEC alapításáról és megbecsüljék azokat, akik a közelmúltban rendkívüli műszaki közreműködést tanúsítottak egy specifikus IEC projekt munka során. Ez most a nyolcadik alkalom, amikor az éves kitüntetéseket kiadjuk.

Szeretnék Önnek gratulálni az IEC műszaki munkájában résztvevő szakértők között aki ebben az évben megkapja a 1906 AWARD-ot, miután Önt az Ön műszaki bizottsága/albizottsága tisztviselői nevezték erre. A kitüntetés elismeri azt az erőfeszítést, amelyet Ön tett az elektrotechnikai szabványosításban és a kapcsolatos munkákban.
Az IEC Elnöke és a többi IEC tisztviselő nevében kifejezem legőszintébb nagyrabecsülésemet az Ön régebbi és jövőbeni közreműködéséért a mi műszaki munkánkhoz.

Kérem érezze, szabadságában áll főnökeit és más megfelelő személyeket értesítenie arról, hogy az IEC kitüntette Önt ezzel az AWARD-dal – valójában, mi bátorítjuk Önt, hogy ezt tegye meg.

Szívélyes üdvözlettel

F.W.P.Vreeswijk
Főtitkár és CEO


Éppen tíz éve, szeptember 20-án távozott közülünk Vízvári László, a "bűbájos bábos"

Szegeden született 1919. szeptember 17-én, idősebb apa és jóval fiatalabb édesanya gyermekeként. Itt járt elemi iskolába, a gimnáziumot a piaristáknál végezte. Kedves tanárai főként Weiner Ferenc szép példájának a hatására lépett a Kegyestanítórendbe, 1938-ban.
Teológiai és egyetemi tanulmányainak (biológia – földrajz szak) az elvégzése után 1943-ban ünnepélyes fogadalmat tett, majd 1944 októberében szentelték pappá. Budapest ostromakor a Szent János Kórházban teljesített nehéz szolgálatot.

1945. szeptemberében kezdte el a tanítást Debrecenben, közvetlenül a háború után, súlyos körülmények között. Értékes munkát végzett a cserkészetben, bábcsoportjával részt vett 1947-ben a franciaországi cserkész világ jamboreen. Erről az utazásról még tíz évvel később is tudott apróbb emléktárgyakat adni diákjainak.

1948 és 1951 között az iskolák államosítása és a rákosi rendszer erős vallásüldözése idején Békés megyében, Endrődön volt káplán. Bábjátékot rendezett itt is a fiatalokkal és kifestette a háborúban megrongált templomtorony díszítéseit – máig élő emléket hagyva ezzel maga után. 1951-től nyugdíjazásáig a budapesti Piarista Gimnáziumban tanított, egyre inkább küzdve, gyermekségétől fogva meglévő szívpanaszaival, amelyek végül halálát is okozták.
Tanári munkájában különlegesen érvényesült gyakorlati, az élet és a művészet érdekességei iránt érdeklődő beállítottsága. Sokat és szívesen mesélt tanítványainak. Csodálatos rajzkészsége és tehetsége élményt jelentett a biológia órákon, de akár a diákok portréinak a megrajzolásában is. A biológia órákon alapmű volt számunkra Dr. Fritz Kahn: Az emberi test csodái című kétkötetes könyve. Ennek rajzait, illusztrációit sokszor egy az egyben rajzolta a táblára a biológiai tanteremben. Akkor ez nemcsak korszerű, de nagyon közérthető biológia anyagot is jelentett. Hét osztályt vitt el az érettségire, ezt mindig szívesen emlegette.
Emellett a bábjátékot is tovább művelte az évek során, előbb az Auróra, majd az Astra báb-együttesben. Teljesítménye ezen a téren, először itthon, majd egyre inkább külföldön is elismertté vált. A bábozást a maga számára papi – piarista feladatnak tekintette, a szeretet és az igazság hirdetésének. Ars poétikája, témaválasztásai is ezt tükrözték.
Kitartása, hűsége papi tevékenységében is kitűnt. 42 évig végzett kisegítő lelkipásztorkodást Pesthidegkúton.
Finom, érzékeny lelkülete, udvariassága a rendi életben kedves jelenséggé tette. Másról rosszat nem mondott. Bár megszenvedte az élet keménységeit, mindvégig megmaradt jóindulatú, figyelmes, barátságos embernek és rendtársnak. Halála kora és betegsége ellenére is hirtelen jött 2003. szeptember 20-án. Temetésekor kitűnt, milyen sokan szerették és tisztelték. 2003. október 7-én vettünk tőle búcsút a rákoskeresztúri Új Köztemető Piarista parcellájánál. Ugyanekkor ajánlottuk lelkét rekviemben Teremtőjének és Megváltójának – szentelésének helyén – a régi-új Piarista Kápolnában a Duna parton.

Soczó Ferenc SchP


Jelenits István emlékei Vízvári "Laci bácsiról"

Vízvári László, Laci bácsi tizenhárom évvel volt idősebb nálam. A piarista renddel 1931-ben került kapcsolatba, akkor jelenik meg a neve a szegedi piarista gimnázium évkönyvében, a II. B osztály névsorában. Hogy az első osztályt hol végezte, nem tudom. Ettől fogva hét éven át követhetjük a nevét, érdemjegyeit. Akkoriban az egyes volt a legjobb jegy, az ő osztályzatai közt egyenlő számban szerepeltek az egyesek és a kettesek. Talán hét év alatt egyszer volt egy hármasa (matematikából), az utolsó három évében viszont már vastag betűvel nyomták a nevét: nem volt ekkor sem kitűnő, de a jeles rendűségig eljutott. Testnevelésből többnyire fel volt mentve. Idegen nyelvként a kötelező latinon kívül németet és franciát tanult.
Mit jelenthettek számára ezek a diákévek? Bizonyára ekkor alakult ki benne az az elhatározás, hogy érettségi után a rend tagjai közé kérje felvételét. Ezek az esztendők még békeévek voltak, de az évkönyvekben az évről-évre visszatérő „Hazafias nevelés” rovat nagyon tanulságos olvasmány. Budapestről nemzetietlen, szélsőségesen liberális eszmék érkeztek Szegedre, másfelől fenyegető volt egy rossz nacionalizmus: Hitler nemzetiszocialista eszméi.

Spanyolországban ekkor lobbant föl a forradalom, a második világháború főpróbája. Az iskolaévekből kiemelkedő ünnepek: a második piarista szent, Szent Pompilius szenttéavatása, 38-ban az eucharisztikus kongresszus, Szent István éve.
Osztálytársai közül többen lettek papok, kívüle egy piarista is. Tanárai mély nyomot hagyhattak benne, később diákjaitól hallottam, hogy némelyiküknek idézgette egy-egy mondását. A piarista család szellemi örökségével már gyermekkorában megismerkedett.
Érettségi után, 1938 augusztusában belépett a piarista rendbe. Vácott volt egy évig novícius, majd Budapesten a rendi főiskolán végezte teológiai tanulmányait, s a rend tagjaként a Tudományegyetemen szerzett tanári diplomát biológia-földrajz szakos tanárként. 1944 őszén, Budapesten szentelték pappá.
Tanári pályáját a rend debreceni gimnáziumában kezdte szinte közvetlenül a háború után. Csak 48-ig taníthatott ott, mert akkor az összes egyházi iskolát államosították. A debreceni házban, iskolában nagyon inspiráló környezetre talált. Fiatal tanárként cserkészeivel kijutott Franciaországba, a jamboryra. Hogy éppen ők mehettek ki, bizonyára sok jelentkező közül, alighanem annak köszönhették, hogy Vízvári tanár úr Petőfi: János vitézéből francia nyelvű bábdarabot szerkesztett, s azt betanította cserkészeinek. Későbbi tanítványaitól tudom, hogy el-elmesélte: a tábor amerikai résztvevői nem akarták hazavinni sátraikat, fölszerelésüket, nem érte meg nekik, mert drága volt a repülőjegy. Az utolsó estén közös nagy tábortűzön mindent elégettek. A magyarokban fölmerült a gondolat, milyen jó volna elkérni ezeket a holmikat. Aztán mégse tették, büszkébbek voltak annál.
1949 és 1950 között a fiatal piarista káplánként működött a csongrádi egyházmegyében, Endrődön. Egy piarista hivatást köszönhetünk ennek, Soczó Ferenc rendtársunk, mint kisdiák így találkozott egy élő piaristával, ma is szívesen emlékszik rá, hogy sokszor ministrált neki. Lendületes, sokszínű személyisége nagyon megragadta. Legkiemelkedőbb tettét az egész falu aggódva figyelte: fölment a templomtoronyra, hogy a háborús események során megbillent keresztet megigazítsa.
1950-ben a rend visszakapta két gimnáziumát. Vízvári Lászlót már a következő évtől a budapesti gimnázium tanárai között találjuk. Attól fogva haláláig a budapesti piarista rendház tagja volt.
Magam 51-ben érettségiztem ugyanott, s így találkoztam Laci bácsival, amikor – az egyetem elvégzése után – 1955-ben magam is a rend tagjai közé léptem. Még kispapként tanúja lehettem egy nagyon érdekes és emlékezetes vállalkozásának. 1953-ban át kellett költöznie a Háznak és a gimnáziumnak a Mikszáth Kálmán térre. A régi nagy kápolna helyett egykori osztálytermekből alakítottak itt ki egy egyszintes kápolnát, amely bizony a szépség, a művészet minden jegyét nélkülözte. 55-ben Vízvári tanár úr az elöljárók hozzájárulásával művész barátaival színes ablakokat készíttetett a hosszú teremre. Igazában úgy, hogy megfelelő átlátszó színes papírból fölragasztották az ablakok üvegére az eltervezett „üvegfestményeket”. Gyönyörű volt, de az 56-os október röviden végzett vele, a légnyomás mind betörte az ablakokat. Így is sokat jelentett nekünk maga a vállalkozás, hogy a szegénységben is otthonos lehet a szépség. Egyébként később, amikor egy építész tervei szerint egy kicsi kápolna-jelleget kapott az imaterem, Vízvári tanár úr asztalosmunkával és díszműlakatosként újra részt vett a kápolna berendezésében, néhány kedves alkotását ma is látjuk ott.
Abban az időben a rend a két visszakapott iskola tanári karát főként olyan tanárokból alakította ki, akik már 8-10 éves tanári tapasztalattal rendelkeztek, és bizonyságot tehettek tanári tehetségükről. A budapesti gimnáziumnak Vízvári László volt az egyetlen fiatalabb tanára, az is maradt, míg az akkori évek kispapjai ki nem kerültek az egyetemről. De Laci bácsi más miatt is sajátos helyet foglalt el a tantestületben. A többiek szinte egytől-egyig maximalisták voltak: a nehéz idők nyomása alatt különös teljesítményekre késztették tanítványaikat. Ezek a tantárgyi teljesítmények pedig – szintén a kor szorításában – elsősorban a természettudományos tárgyak oktatásában voltak országosan is kiemelkedők, hiszen az iskola végzett diákjai elsősorban természettudományos szakokon számíthattak egyetemi felvételre. Vízvári tanár úr biológiát és földrajzot tanított, de nem törekedett arra, hogy ezekben a tárgyakban „emberfölötti” teljesítményekre sarkallja diákjait. Inkább azon volt, hogy ügyesen megtanítsa őket arra, hogy a vizsgákhoz szükséges tudást egyszerű, okos módszerekkel megszerezzék. Becsületesen tanított, gondolkodásra is nevelte a rábízottakat, de a tanrendi órák mellett bábos szakkört is szervezett számukra, közülük azok számára, akik „gyógyíthatatlanul” humán érdeklődésűek voltak. Egy sajátos kisebbségi csoportnak ezzel egész életükre szóló útravalót adott.
A diákok közül kevesen tudták akkoriban, hogy a hétköznapi iskolai munkája és a bábozáshoz fűződő egészen magasrendű művészi tevékenysége mellett vállalt rendszeres lelkipásztori feladatot is: vasárnaponként misézett és prédikált egy budai templomban a Hűvösvölgy közelében. Hozzám többször fordult olyankor, ha a napi evangéliummal kapcsolatban valami „szakmai” tanácsra szorult. 1965 óta tanítottunk együtt, én akkor kerültem tanárként a budapesti gimnáziumba s a rendi teológiai főiskolára. A bábszínházzal kapcsolatban is kérte időnként a segítségemet, mint irodalomhoz értő emberét és a mint a Biblia ismerőjét. Félig-meddig munkatársának is tekintett, bemutatta készülőfélben lévő darabjaikat, s kivált kései szentírási vonatkozású vállalkozásaik megfogalmazásában igénybe vett tudásomat, ötleteimet. Megismertem a barátait, elvitt a műhelyébe is. Mindig úgy éreztem, hogy a rendi közösségnek a budapesti gimnázium érdeme szerint nem ünnepelt, de nélkülözhetetlen személyisége.
1980-ban nyugalomba került, utána az iskolához már csak régi diákjaival szervezett érettségi találkozók kapcsolták. Ilyeneken gyakran voltunk együtt. Örömmel figyeltem, milyen érdeklődéssel fordul egykori tanítványaihoz, szerényen, örömmel beszél nekik bábos munkáiról, s hallgatja életük alakulásáról szóló beszámolóikat. Többüket eskette, gyerekeiket keresztelte, családi lelkipásztoruk lett. Rendi összejöveteleken többnyire csöndesen üldögélt, kicsit nagyot is hallott, de érdeklődéssel rajzolt is: ügyes, eleven portrékat a megszólaló vagy el-elbóbiskoló rendtársakról. Ezek azóta – remélem – rendi múzeumunk megbecsült tárgyai. Ha valamire szükségem volt, pl. függönyt akartam akasztani a mosdóm elé, szívesen megtervezte és elkészítette a hozzá szükséges csipeszeket, akasztókat. Mindenben számíthattunk a segítségére. Bizonyára az imádságára is.
Fiatalos külsejét hetvenen túl is megőrizte. Nem volt könnyű észrevenni, hogy egyre több betegséggel küzd. Sohasem panaszkodott, senkinek sem akart a terhére lenni, senkinek nem rontotta el a jókedvét. Mindnyájunkat váratlanul érte a halála. Sokszor emlegetjük ma is.

Jelenits István


Kemenes László főigazgató úr interjúja Vízvári László piarista atyával

Vízvári László, a Budapesti Piarista Gimnázium tanára Szegeden született 1919.-ben és ott nevelkedett a Piarista Gimnáziumban. Érettségi után, 1938-ban belépett a Piarista Rendbe. 1944.-ben szentelték pappá és 1945.-ben szerzett biológia – földrajz tanári oklevelet. 1946 – 1948-ig tanár Debrecenben, majd az iskolák államosítása után káplán Endrődön. 1951.-ben helyezte a budapesti gimnáziumba Sík Sándor. Itt a tanári munka mellett kialakított egy kis csoportot a diákok közül, hogy barkácsoló készségüket hasznosítsa egy bábjátékos csoporttal. 2003. január 22.-én a Kulturális Örökség Minisztériumától Csokonai Vitéz Mihály alkotói díjat kapott.

Hogyan alakult ki érdeklődése a bábjáték művelése iránt?
Az „előjáték” 1946.-ban kezdődött Debrecenben. Kezdő tanárként jó barátságba keveredtem az osztályommal. Volt benne egy tíztagú kiváló csoport, a „Sárkány őrs”, akiknek cserkészparancsnoka voltam. A hosszúra nyúlt téli iskolai fűtésszünet alatt, gondunk volt, hogy mit csináljunk. Megakadt a szemem a Magyar Cserkész egyik számában Tóth Sándor tatai bábos rajztanár cikkének címén: Építsünk bábszínházat! Tetszett az ötlet, építettünk – és mindig újabbat, újabb és jobb lehetőségekkel. Mesejátékokat adtunk elő alsómozgatású billentyűs bábokkal. Egy tojás volt a belépő a gimnáziumi pinceszínházunkba.

Nagy kalandunk, de nekem új távlatok megnyílása is volt a részvételünk az 1947.-es franciaországi, moissoni cserkész világjamboreen. Már játszottuk Petőfi Sándor János vitézét a mi dramatizálásunkban, amikor jött a hír a világtáborról.
Minden cserkész álma volt a részvétel. Nekünk nem volt pénzünk, de volt egy bábszínházunk! Hankiss János, a debreceni egyetem francia tanszékének vezetője kérésemre elkészítette a János vitéz darabunk verses francia műfordítását, fia pedig, az akkor harmadéves francia szakos egyetemi hallgató betanította a csoportnak a francia szöveget. Ő maga, Hankiss Elemér is játszott a darabban: a boszorkány szerepét. A cserkészvezetőségnek tetszett a produkció. A kétszáz fős magyar csoportban mi tizenketten is ott voltunk – ingyen – Moissonban és utána Párizsban.
Az új távlat számomra a marionett játék megismerése volt. Itt a jamboreen láttam először zsinóros bábtechnikát Jacques Chesnais francia bábtörténész és felesége előadásában, akik bravúros műsort mutattak be ezzel a műfajjal. Itt ismerkedtem meg Blattner Gézával, a Párizsban élő bábművésszel, a magyar bábjátszás „nagy öregével” is. Haláláig leveleztünk.
Idáig tartott a játék, előjáték. Aztán komolyra fordult a dolog.

Hogyan alakult meg a marionett együttes?
A bevezetőben említett hároméves debreceni tanárság, majd a szintén hároméves Endrődi falusi káplánság után (itt is folytatódott a bábozás, a már meglévő darabokkal, felszereléssel, műhellyel) következett a több mint ötvenéves budapesti tanári, majd nyugdíjas időszak. Ez az egy helyen töltött hosszú idő és több „véletlen” közbejötte lehetővé tett egy sokkal jelentősebb és gazdagabb kibontakozást.
1945-ben Budapesten vendégszerepelt a csehszlovák Skupa professzor Speibl és Hurvineknevű hivatásos marionettszínháza. Előadásukat többször is megnéztük. A többes szám azt jelenti, hogy Koós Iván kedves barátommal együtt, aki akkor festőművészsége mellett egyetemi tanársegéd is volt, valamint Balogh Beatrix írónővel, aki Ivánéknál lakott. A cseh bábosok előadása talán még nagyobb hatással volt ránk, mint Moissonban Jacques Chesnais produkciója énrám. Úgyannyira, hogy többszöri tanácskozás után elhatároztuk, létesítünk Magyarországon is marionettszínházat. Itthon csak az alsómozgatású ún. kesztyűs és a pálcás vagy Wayang technika volt ismeretes és gyakorlott.
A művészi igényű bábjáték komplex művészet: az irodalom, a képzőművészet, zene, tánc, beszédtechnika is összetevői. Azonkívül a terveket meg is kell valósítani sajátos technológiával. Felmérve erőinket és lehetőségeinket, elhatároztuk, hogy elkezdjük a marionett játékot.
Kezdeményezésünknek a budapesti gimnázium volt a színhelye. A már régebben is meglévő műhelyem (esztergapaddal és néhány kisgéppel) a Múzeum utcai szárny földszintjén kapott helyet, marionett színpadunkat és a nézőteret pedig a szomszédos későbbi zeneteremben alakítottuk ki, akkori igazgatónk, Balogh Ferenc jóvoltából. Ő egész igazgatósága alatt nemcsak jóindulattal, de segítőkész szimpátiával is kísérte kezdeményezésünket. A játékosok, az alapító tagok diákjaimból kerültek ki, akik másokat is hoztak magukkal, lánytestvéreiket, barátaikat, főleg egyetemistákat. Kezdetben a taglétszám kb. 40 volt. Együttesünknek az Auróra nevet adtuk. Nem a cirkálóra gondoltunk, hanem arra, hogy ezt a próbálkozást „hajnalnak” szánjuk a magyar bábjáték egén.
Mindig kedveltem Rostand Cyranóját. Első marionett figurám egy kb. 50 cm-es Cyrano bábu volt. Hátborzongató volt, amikor megmozdult a kezemben ez a fából, textilből, fémből összerótt kardos vitéz. Talán a teremtés mámorító örömét éreztem akkor. Le is győzött, ma sem tudom abbahagyni – immár 84 évesen – ezt a varázslatot.
Első nyilvánosan is játszott darabunk egy kínai mesejáték, A csodatevő ócska ecset volt. A kínai nagykövetségtől kértem és kaptam hanglemezeket kínai zenével és énekkel, a cselekmény aláfestéséhez. Látványos, szép játék volt, néhány bravúros marionett trükkel. Az előadásra meghívtam a kínai nagykövetséget is. Eljöttek, négy nagy fekete autó várta őket az előadás végén. Mikor kikísértem őket, megkérdeztem (persze tolmács útján) mennyire volt számukra kínai ez a darab? Udvarias mosollyal válaszolták, hogy szép volt, és annyira volt kínai, ahogyan az európai ember elképzeli a kínai művészetet.
Ezután fából faragott bábúkkal eljátszottuk Bartók: A fából faragott királyfi című balettjét. Ebben élő szereplők is voltak. Az erdő, mellyel a királyfinak küzdenie kellett élő emberekből állt. Deréktól lefelé csak a fatörzseknek kiképzett lábak látszottak a kis színpadon. A víz: a színpad előtt guggoló lányok fejük fölött hullámoztatták villódzó fényben a fehér tüllanyagot. Itt is tanultam valamit. Amikor Lajtha László zeneszerző beírta a vendégkönyvünkbe, hogy igen tetszett neki az előadás, a szintén jelenlévő Oláh Gusztáv az Operaház akkori főrendezője megjegyezte: „Könnyű nektek, nálatok nincs gravitáció!” (Az operaházi balettosok nem tudnak ilyen súlytalanul mozogni!) Ekkor jöttem rá, de később még inkább tapasztaltam, hogy a bábjáték a lehetetlenségek művészete.
Oláh Gusztáv vendégkönyvi beírása, hogy számára előadásunk „Felejthetetlen élmény volt” – nekem most ötvenöt évi bábjátékos tevékenységemre visszatekintve ugyancsak vallomásommá vált!

Mit tart az együttes jellemző profiljának?
Az állandó kísérletezési kedvet. Az, hogy marionett együttes lettünk, és ma is legtöbb darabunk ezzel a zsi­nóros technikával rendelkezik, nem jelenti azt, hogy itt ki is kötöttünk. Én magam a bábjátéknak 23 mozgatási változatát, műfaját ismerem, a gyűszűbáboktól az óriás­bábokon át az árnyjátéktípusokig. Ezekből a kísérletezé­sek során persze mintapéldányaim is voltak, melyeket tanfolyamokon, illusztrációként az utódgenerációnak bemutattam. Később a Népművelési Intézet és az Orszá­gos Oktatástechnikai Központ kérésére ezekből színes diasorozat, illetve videó felvétel is készült.
A már említett „Fából faragott" feldolgozásunkkal, később már nem voltunk megelégedve, évek múltán ebből egy teljesen újat készítettünk. Ezt a variációt a Philemon és Bauciscímű Haydn-opera árnyjáték feldolgozásával egy műsorban játszottuk, de már nem a gimnázi­umban, hanem a mostani Erzsébet (akkor Engels) téri Nemzeti Szalonban. Az történt ugyanis, hogy az idők folyamán „kinőttük" az iskolai kereteket, és a gimnázi­umnak is szüksége volt az általunk használt helyiségek­re. Különböző kerületi tanácsok művelődési osztályai tet­ték lehetővé további működésünket. Megbecsülték azt, amit produkáltunk, jóllehet tudták, hogy én ki vagyok, és hol tanítok. Létre is jött egy szóbeli megállapodás arról, hogy „mi nem csinálunk semmi államelleneset, ők vi­szont nem kívánnak tőlünk semmi valláselleneset". Ez így is történt évtizedeken át. - Aztán átmeneti otthonunk, az V. kerületi Tanácstól kapott Nemzeti Szalon is meg­szűnt: lebontották. „Sub pondere crescit palma" (teher alatt nő a pálma) - mi az utcára kerültünk. De ekkor csi­náltuk legjobb darabunkat: Saint-Saéns Bűvészinas c. ma­rionett-műsorunkat. Ekkor csak a műhelyünk volt meg a Csalogány utcában. Ezt az 54 négyzetméteres helyiséget még 1959-ben utalta ki számunkra a II. kerületi Tanács egy idős, neves bábjátékos, Szokolay Béla halála után. Ma is, immár 44 éve ez a helyiség az együttes bázisa: műhelye 16 különböző műveletre alkalmas kisgéppel, sokféle anyag­gal, de ez a próbatermünk is. Mostani fenntartó szervünk, a pesterzsébeti Csili Művelődési Otthon fizeti a havi lakbé­rét. (Régi darabjaink raktára a Csiliben van.) Harminchét éve, 1966 óta ide tartozunk. Úgy tűnik, végleg!

Vízvári tanár úr műhelyében esztergált bábú, karácsonyi ajándék az Aurórásoknak 1957-ben
De közben volt még egy emlékezetes próbálkozásunk. Odüsszeiánk során éppen a IX. kerületi Tanács együttese voltunk, amikor a Török Pál utcában (a Kálvin tér köze­lében) megkaptunk egy 17 méter hosszú bolthajtásos pincehelyiséget, amely azelőtt kovácsműhely, majd sze­nespince volt. Kétéves munkával ebből egy kitűnő báb­színházat építettünk. A színpadtér területén a bolthajtás eltávolításával (mérnöki tervezésű statika biztosí­tásával) összevágtuk vele a felette lévő szintet, és itt épí­tettem meg az egyik Aurora-tag, Sztrilich Ákos segítsé­gével a színház fémvázas zsinórpadlását. Ez a színház mindent tudott, amit egy bábszínháznak tudnia kell, az összes műfajt lehetett benne játszani a kesztyűsbábtól a marionettig. - A megnyitó ebben a színházban Prokofjev Hamupipőke c. műve volt Koós Iván tervezésében, 1962-ben. Itt tartotta 1963. évi közgyűlését a magyarországi UNIMA - szekció is. (Az UNIMA-ról később bővebben.) Ennek az új budapesti színháznak hamar híre ment, töb­ben is megkívánták, úgyhogy hamarosan el is vették tőlünk a KISZ részére. Ok élőszínháznak rendezték be. Ma, 40 év múltán is működik Pinceszínház néven. Nem­rég ellátogattam oda. Új generáció működik benne, nem is hallottak a színház születéséről.
Megint az utcára, illetve a Csalogány utcai műhelybe szorultunk.
Végül is, mint említettem, a Csilibe kerültünk, immár negyedik évtizede. Itt élte együttesünk VIRÁGKORÁT. Vállalták működésünk anyagi hátterét, szervezték előadásainkat, alapítványokból megszerezték külföldi utazásaink, turnéink költségeit.
Harminckét alkalommal utaztunk külföldre, nemzet­közi bábfesztiválokra, más meghívásokra. Brüsszeltől Moszkváig szinte minden országban jártunk Európában. Számos barátot, hasonló „megszállottat" szereztünk, akik közül sokat mi is vendégül láthattunk Magyarországon.

A társulat végül is amatőr együttes maradt?
Igen, mindvégig. Ma, együttesünk létének 49. évé­ben is amatőr, a szónak eredeti értelmében, vagyis az, aki szereti azt, amit csinál. Igaz, kritikusaink azt szokták mondani, amatőr együttes vagyunk, de hivatásos szinten működünk. A szakmai kortársak mind hivatásosként működnek már, úgyhogy ma 14 hivatásos bábszínház van Magyarországon, a régiek közül csak mi vagyunk amatőrök. Igen, mert nekem más a hivatásom: a papsá­got és a tanítást éppúgy szeretem, szerettem, mint ezt, amit hobbimként művelek.
Viszont az együttesből mások sokan lettek hivatáso­sak, miután itt megtanulták a „szakmát". Elsőként Koós Iván, aki az akkori Állami Bábszínház tervezője, majd művészeti vezetője lett, de haláláig a mi együttesünknek is tagja és tervezője maradt. Magas szintű tevékenységé­vel a Kiváló Művész címet és a Kossuth-díjat is kiérde­melte. Ketten (Urbán Gyula és Hollós László) a prágai bábfőiskola elvégzése után hivatásos bábrendezők lettek, és vagy tizenketten az Állami Bábszínház művészei. Ebből éltek, sőt már nyugdíjasok is!
A közel öt évtized alatt kb. 250-en voltak hosszabb,- rövidebb ideig tagjai az együttesnek. Többen évtizedekig, van, aki már 38 éve, 40 éve. Elég sok házasságkötés is volt tagjaink között, elsőként Koós Iváné.

Hogyan lett az Aurorából Astra együttes?
Ez még 1962-ben, a Török Pál utcai pinceszínház ide­jében történt. Ekkor az együttes egyik alapítójaként már említett Balogh Beatrix néhány taggal együtt kivált az együttesből. Balogh Beatrix a bábjáték mellett nagy híve volt a pantomimnek is. Még 1959 előtt, gimnáziumi műkö­désünk idején néhány pantomimműsort is létrehozott. Ezekből bemutatókat is tartottunk, például a Múzeum ut­cai Kossuth Klubban, a Kertész utcai Fészek Klubban. Itt, a pinceszínházban én csak a bábjátékkal akartam foglalkoz­ni. A színpadteret is csak erre a funkcióra építettem. Ők ragaszkodtak a pantomimhez, önállósodtak, más­hol kerestek helyet működésükhöz. Mi ezután Astra Bábegyüttes névvel működtünk tovább. - Ez idő tájt (1962-ben) tagtoborzás során jött hozzánk másokkal együtt Ősz Szabó Antónia porcelántervező művész is. Hamarosan kiderült, hogy nemcsak mint bábmozgató, hanem mint tervező és bábkészítő is egyenrangú tár­sam lett, Koós Iván mellett az együttes vezetésében. Ideális alkotóközösség lettünk. Félszavakból is megér­tettük egymást, a feldobott ötlet többször körbejárt kö­zöttünk, míg kialakult a végleges megoldás. Ősz Szabó Antóniának sok önálló tervezésű darabját játszottuk, például egyik leg­sikerültebb műsorunkat, a „Cirkusz"-t (helyesebben:„Játsszunk bábcirkuszt" volt a címe), amit itthon és kül­földön kb. 500-szor játszottunk.
A világ bábjátékosainak van egy nemzetközi szer­vezete. A neve: UNIMA, teljes nevén Union Internationale de la Marionette (Nemzetközi Bábművész Szövet­ség). Ennek persze van magyar tagozata is. Az együttes is, én is tagjai vagyunk. Nemcsak nemzetközi fesztiválo­kat rendeznek, hanem négy évenként a világ különböző országaiban UNIMA - kongresszust is. Hat ilyen kongresszuson és fesztiválon együttesünk műsorral is részt vett. A drezdai UNIMA - kongresszuson az a megtiszteltetés ért, hogy az UNIMA dísztagjává választottak.

E rövid visszatekintés után hogyan foglalná össze művé­szi munkájának értékeit?
Ott kezdem, hogy én magamat nem tartom művé­szegyéniségnek. Ami képzőművészeti érték van az együttes munkájában, az Koós Iván és Ősz Szabó Antó­nia (hivatásosan is képzőművészek) önzetlen munkájá­nak az eredménye. Mint említettem, a bábjáték annyira sokrétű, komplex művészet, hogy feltétlenül kollektivi­tást igényel. Nemcsak a munkánk, de eredményeink, ér­tékeink is közösek.
Az előadó-művészetnek akkor van értéke, ha az a jó­nak, a szépnek és igaznak a közvetítője, szolgálatával megtisztít. Ebben a szerepében kicsit rokon a tanári hi­vatással. - Érdekes, mikor először voltam Rómában, és a Piazza dei Maximin felkerestem Tomek Vince, akkori piarista ge­nerális urat, és beszámoltam neki bábjátékos tevékenysé­gemről, felkiáltott: „Elsőrendű piarista munka”! Több ezer előadásunknak az emberekre - kicsikre és nagyokra - tett hatását természetesen nem tudom felmérni. Csak remélem, hogy nem dolgoztunk hiába.
Egy alkalommal, hét francia turnénk egyikén, fogya­tékos gyerekek kórháztelepén játszottunk Chateauneuf- du-Faou-ban, Bretagne-ban. A kiskakas gyémánt fél krajcárja előadása után bábkészítés volt. Minden gyerek kéz­be kapott egy csomagot, mely egy kakasfigura alkatré­szeit tartalmazta. Még itthon, műhelyünkben készítettük elő ezeket 300 példányban. Elmagyaráztuk, hogyan kell összerakni, s mikor kész volt, egyszerre a magasba emelve kiáltottuk: KUKORIKÚÚÚ! Így is történt. Már szétszé­ledtek a gyerekek a gyönyörű park útjain, pavilonjaik felé, mikor látom, hogy egy kifacsart kezű-lábú, 13 év körüli néger gyerek ül szomorúan a tolókocsijában, ölében a csomaggal: nem tudta összerakni. Gyorsan megcsinál­tam neki és a kezébe adtam. Ő felcsillanó szemmel kö­szönte meg: „Merci, beaucoup, monsieur, merci, beaucoup!" Azzal a többiek után hajtva tolókocsiját, magasra tartotta kiskakasát hangosan kiáltozva: Kukorikúúú, kukorikúúú! Neki is volt már kakasa. - Van ennél nagyobb boldogság?
De volt részünk a hagyományos, hivatalos elismerések­ben is bőven. Az együttes háromszor lett „Kiváló együttes", sok darabunkra kaptunk nívódíjat, vagy hatszor a rangos bábos erkölcsi elismerést, az UNIMA - diplomát (de még a népi demokráciától is SZOT-díjat!) kaptuk.
Sokáig nem mertem vallásos témát bábbal előadni, Féltem, hogy az erős stilizálás, a megszokott karikírozás miatt a szent téma félrecsúszik. Most, a végén, mégis - ennyi évtized után - meg mertük kísérelni. Két ilyen műsorunk van: a Példabeszédek (a tékozló fiú, az elve­szett bárány és az elveszett drachma), valamint a Fiú szü­letik... című, középkori misztériumjátékokból és a lövetei betlehemesből összeállított szövegű zenés játék. Eze­ket itthon is, külföldön is templomokban játsszuk. A mo­bil főoltárt félretéve, a tabernákulum előtt, tehát a „Szerző" jelenlétében, nemcsak szövegesen, hanem képi­leg, zenével és tánccal is jelenítjük meg az evangéliumot. Mindenhol nagy figyelemmel kísérték és hosszasan meg­tapsolták! - íme, a bábjáték is alkalmas lehet az evangé­lium hirdetésére! Sőt, talán éppen szokatlansága miatt megkülönböztetett figyelem is kíséri. Így hát nemcsak ismeretközlő és nevelő „tanári", de evangéliumhirdető, „papi" szerepe is lehet. - Hogy ezt csinálhatjuk, ezt is értéknek, kitüntetésnek tartom.
Ötvenhat év bábjátékos élményeiből, kalandjaiból itt csak az összképből, innen-onnan kiragadott, mozaik la­pocskák bemutatására futotta. A teljes valóság ennél sok­kal gazdagabb. De az egészre is visszatekintve, én is el­mondhatom, hogy „felejthetetlen élmény volt".


Ha élne, holnap szeptember 17-én lenne 94 éves Vízvári László

A szeptemberi hónap meghatározó Vízvári László piarista atya, sokunk által annyira szeretett tanár életében, hiszen e hónapra esett születésének és halálának napja. Amikor ebben a hónapban emlékezünk rá, akkor óhatatlanul nemcsak a jóságos, tiszta mosolyú, mindenkivel szívélyes lelkészre, kiváló tanárra, hanem a hazai bábművészet kiemelkedő alakjára is gondolunk. 

Ki volt ő?
Nehéz visszafogni az visszaemlékezésekkel feltörő érzelmeket, különösen nehéz „objektívnek” maradni, amikor e sorok írójának kedvenc tanáráról van szó, olyan emberről, aki a nehéz, néha válságos gimnáziumi években is lelket, erőt tudott önteni megingott, el-elbizonytalanodó tanítványába. Ez a meghitt diák-tanár kapcsolat az érettségi után egy életen keresztül mély barátságként ragyogott.

Ki volt ez a drága, jóságos ember, aki oly sokat adott híveinek, tanítványainak és persze a bábművészetnek?

1919-ben született. Tanári pályáját Debrecenben kezdte. Fiatal tanárként már ott lelkes érdeklődéssel fordult a bábművészet iránt, bámulatos gyorsasággal sikereket ért el. Egy kimustrált esztergapadot ajándékba kapva egymás másra készítette azon a bábokat, díszleteket. 1947-ban a János vitéz játékkal sikerült kijutni a franciaországi Cserkész Világtalálkozóra. Aztán a piarista rend államosításával mindennek vége lesz, az ambiciózus, művészlelkű paptanár Endrődre került segédlelkésznek, kizárólag a lelkek és egyelőre még nem a bábok formálásával foglalkozva.

Demokrata hajlamától vezérelve egyszer elment a Viharsarokra aratni, ezt a  nemes cselekedetét a politika kiforgatva azzal vádolta meg őt, hogy így akarta a „termést tönkretenni”. De a művészhajlam hajtotta tovább, s László atya az endrődi plébánián hamarosan bábszínházat szervezett.
Tanárként  a pesti piaristáknál
Életében nagy változás állt be akkor, amikor 1951-ben Sík Sándor rendfőnök behívta Budapestre tanárnak. Nagy erővel vetette bele magát a munkába. Tanításában elbűvölő elegancia, könnyed stílus érződött, a művészlélek kisugárzása hatotta át a nagy felkészültségtől és kiváló szellemi képességektől megáldott tanár előadásmódját. Gyakran a tantárgyak témájáról szándékosan, de inkább spontán letérve az élet fontos kérdéseiről kezdett beszélni. Ilyenkor feszült figyelemmel, mondhatni ámulattal hallgatták a tanítványok a jóságos, széles látókörű tanár elbűvölő eszmefuttatásait, bölcs, egyéni meglátását, szokatlan téma-megközelítéseit. Ezek a lelkekben mély nyomot hagyó eszmefuttatások a lelki dolgokra fogékony diákoknak nagy élményt jelentettek, melyek sokunknál évtizedekre szóltak.
Szenvedélye a bábművészet
Ez a kiváló tanár, jóságos lelkiatya tanári és lelkészi tevékenységének teljességét soha nem megcsorbítva a bábművészetben maradandót alkotott, sőt ez utóbbiban a szakmabeliek őt óriásként, meghatározó tekintélyként tisztelték.  Jól emlékszünk, hogy először a pesti gimnázium zenetermében rendezte be a „színházat”, ahol neves bábművészek (főleg Koós Iván, Balogh Beatrix) mellett a gimnázium néhány diákja is ott szorgoskodott. Aztán a bábszínház kikerült a gimnáziumból, előbb a pesterzsébeti Csili Művelődési Otthonba. A bábművészetben elért hazai és nemzetközi sikereinek részletezésétől eltekinthetünk, ezek nyomai szakmai lapokban bőven rendelkezésre állnak. A „művész”, a kiváló paptanár és mindenki drága Laci bácsija egyszerre volt tehát tanár, pap és bábjátékos ahogy találóan mondta róla egyszer Balogh Géza: „szerteágazató tevékenységét így lehetne meghatározni, hogy pásztor volt”. A művészeti hírnevet szerényen „viselte”, s mi gimnazista tanítványai akkor nem is nagyon tudtunk vagy hallottunk erről. Ő sajátmagát az elért nagy sikerek (pl. a legnagyobb szakmai elismerésnek járó Csokonai-díj) ellenére is „amatőrnek” tartotta.
A kiváló tanár
Mi csak a kiváló képességű tanárt, a rendkívül finom lelkiségével megáldott lelki atyát tiszteltük benne, és az életben mindig megmutatkozó sokoldalúságát. Tudtuk, hogy alaptantárgyai mellett szinte bármire könnyen át tudott állni, miként gyorsírást, rajzot, még lakatos szakmai ismereteket is tanított. Sejtettük, hogy talán tanártársai sem tudnak a rendház falain kívül messzire szárnyaló művészi sikereiről, sőt azt is feltételeztük, hogy talán egyes rendtársainak ez a „művészkedés” idegen területnek számított, nem tartva azt a szerzetestanári tevékenységgel összeegyeztetőnek. Ki tudja? De azt is mindig tudtuk, hogy ez a művészi tevékenység soha nem ment tanári munkájának rovására, amit sajnos csak egészségkárosodása akadályozott meg.  Megromlott hallása miatt aztán le kellett mondani az oktatásról, s felügyelő tanár lett a gimnáziumban. Lelkészi tevékenységét töretlen energiával folytatva Pesthidegkútra járt ki misézni. Betegsége 2003-ban ragadta el.
Barátként tisztelve
Mint hűséges tanítványának (e sorok írójának) megadatott az életben sokszor találkozni vele, még ha csak 5-10 perces látogatások formájában is. Az egykori drága tanár immár őszinte barátként sok mindent elmondott magáról. Mindig sejtettem, hogy művészlelke valahogy nem illik bele a konzervatív szellemiséget áradó épület légkörébe, ezért is jelentett neki sokat – tőle tudom - a másik művészlelkű tanár, a Piarista Kórus karmestere, a hozzá hasonlóan ugyancsak „száraz” természettudományi végzettségű tanár, Makláry Lajos barátsága. A két nagy művész a mennyországban folytathatja a baráti beszélgetéseket, mi pedig imáinkba foglalva gondolunk rájuk vissza. A bábművészet múlt és jelen nemzedékei előtt Laci bácsi (a „bűbájos bábos”) érdemei örökérvényűek. De miként nekik, nekünk, hálás tanítványainak is felejthetetlen az emléke, mert nemcsak a bábművészetben, hanem a lelkünkben is maradandót alkotott szívével, utánozhatatlan művészkezével.

Kölcsei Tamás


In memoriam Vízvári László

Nehéz időben szólt bele a magyar szellemi életbe. Amikor az egyetlen hivatásos bábszínház Obrazcov utánzásával próbált megfelelni fel nem ismert küldetésének, amikor a zsdanovi tanítások jegyében születtek földhözragadt színházi előadások, ő Bartók A fából faragott királyfiját és Haydn Philemon és Baucisát mutatta be, felidézve az egykori főúri kastélyszínházak szellemét, és összebékítve a nemes hagyományt a legmodernebb szellemű és sokáig némaságra ítélt remekművel. Az 1956 szeptemberében lezajlott bemutató igazi szenzáció. A Philemon világpremier, nem sokkal korábban került elő Párizsban a kottája. A Nemzeti Szalonban lezajlott előadás ismét ráirányítja a figyelmet a bábjátékra, annak is a legkifinomultabb és legkényesebb fajtájára, a marionettre. Nem sokkal korábban, Balogh Beatrix és Koós Iván társaságában alakítja meg Vízvári László az Auróra Marionettegyüttest. A Múzeum utca 19. szám alatti iskola hátsó traktusában, a Lenin Intézet üres zenetermébe visszaköltöző piarista rend fogadja be a lelkes fiatalokat a 37 éves “doyennel”, Vízvárival az élen.

Ha soha többé nem tett volna semmit a bábjátszás ügyében, neve akkor is megkülönböztetett helyen szerepelne a hazai bábtörténetben. De nagyon sok mindent tett előtte is, azóta is, egészen 2003. szeptember 20-ig. Teológiai és egyetemi tanulmányait követően már kezdő tanárként megakad a figyelme a Magyar Cserkész című újság egyik cikkén: "Épitsünk bábszínházat!" – ez volt a cikk címe. Ő szót fogad, és ötödikes cserkészeivel eljátssza Arany János verses meséjét, a Rózsa és Ibolyát, majd hamarosan a János vitéz is sorra kerül. Ez utóbbival 1947-ben kijutnak a franciaországi Cserkész Világtalálkozóra. Aztán egy időre vége szakad a szépséges kalandnak. A piaristákat államosítják. Vízvári egy tiszántúli faluba, Endrődre kerül segédlelkésznek. De persze hamarosan itt is bábszínházat szervez.

A marionettre Josef Skupa bábszínházának vendégjátéka hívja fel a figyelmét. Innen már egyenes út vezet az első kirobbanó sikerig, a Nemzeti Szalon kettős bemutatójáig. Aztán nehéz idők következnek, 1959-ben el kell hagyniuk a Múzeum utcát, különböző kerületekben keresik a helyüket. Végül Pesterzsébet ad végleges otthont az együttesnek. Az Aurórát átkeresztelik Astrának, és rendíthetetlenül folytatják útjukat.
Vízvári László tanár volt, pap volt és bábjátékos. Ha egyetlen szóval próbálnám meghatározni szerteágazó tevékenységét, azt mondanám: pásztor volt. A lelkek pásztora meg a szellemé. És amatőr volt a szó legtisztább és legigazabb értelmében. Olyan alkotó, akinek mindig öröme telt az alkotásban. És örömét át tudta adni mindazoknak, akik a közelébe kerültek: tanítványoknak, nézőknek, híveknek. Talán ő maga sem tudta volna megmondani, hány tanítványa volt. Egy biztos: közvetve vagy közvetlenül az egész magyar bábművészetre hatással volt. Az Auróra Fából faragott királyfija nélkül aligha jöhettek volna létre az Állami Bábszínház legnagyobb sikerei, és a folytatás, a jelenkori magyar bábjátszás sorsa is másképp alakult volna.
Nekem Hans Sachs jut róla eszembe. Nem az irodalomtörténetből, hanem úgy, ahogy Wagner megálmodta. Aki a cipőkészítésnek épp úgy mestere volt, mint a mesterdalnak. “A mestercéhet megbecsüld!” – éneklik Wagner operájának harmadik felvonásában. Vízvári László nagyra becsülte a mesterségeket. Legfőbb hangszere az az esztergapad volt, amit Debrecenben kapott Békési professzortól, és amely elárvultan áll most a Csalogány utcai bábműhelyben.
És nem véletlen, hogy annyi mindenfélét tanított 35 éves tanári működése során: rajzot, gyorsírást, még lakatos szakmai ismereteket is. Biztos vagyok benne, hogy ezeket is olyan hittel, gyöngédséggel és szeretettel oktatta, mint ahogy a bábjait készítette.
A magyar bábművészet kiemelkedő személyiségétől veszünk ma végső búcsút.
“A bábjáték az emberekben élő jelképekre és szimbólumokra épít” – vallotta. – Ez indíthatja el a nézők fantáziáját, s így juthatnak el az igazságig és a szeretetig.” Ezt a tanítást hagyta ránk gazdag életművével. Próbáljuk meg a lehetetlent: kíséreljük meg követni a példáját. Hátha mi is eljuthatunk általa az igazságig és a szeretetig.

(Balogh Géza emlékezett Laci bácsira a temetés napján, 2003. október 14-én)
forrás: http://www.mmi.hu/vizual_p/bab_hirlevel/bab_hirlevel.htm


Megjelent a Vízvári-emlékkönyv: "Hajnaltól a csillagokig - az Aurora-Astra Bábegyüttes története"

Vízvári atya ars poeticája: "A bábjáték az emberekben élő jelképekre és szimbólumokra épít. Ez indíthatja el a nézők fantáziáját, s így juthatnak el az igazságig és a szeretetig."

Örömmel tudajtuk, hogy megjelent a "Hajnaltól a csillagokig" című, a bűbájos bábos Vízvári László (1919-2003) emlékére készült könyv.

Az Astra szóról nekem először nem a csillag jut az eszembe, hanem a bábművészet, és szorosan hozzákapcsolva Vízvári László, Laci bácsi piarista tanár, pap és bábjátékos, az Astra bábegyüttes vezetője. Tanárként a II. világháború után kezdte szőni a szeretet és a művészet láthatatlan szövetét, amely 2013. május 12-én összehozta a cserkész Sárkány őrs, az Aurora és az Astra tagjait a budapesti Török Pál utcai Pinceszínházba, Laci bácsi bábos életéről szóló könyv bemutatójára. Az ő élete a teremtésről, tanításról, a hitről, a barkácsolásról, a bábjátékról és rólunk, a bábjátékosokról szólt.
Nevéhez fűződik többek között a világháború utáni magyarországi marionett bábjáték feltámasztása, az általa kidolgozott „háromlámpás” árnyjáték, az Auróra, majd az Astra bábegyüttes megalapítása, számos opera, a népmesék, a magyar és a világirodalomból merített gyöngyszemek bábszínpadi átdolgozása.

Illés Sarolta