A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

A Budapesti Piarista Gimnázium szeptember 1-jén, vasárnap délelőtt 10 órakor tartja az iskola 297. évének tanévnyitó Veni Sanctéját, immár harmadikat a megújított piarista központi épület kápolnájában.

Szeretettel várjuk a tanulók hozzátartozóit és az öregdiákokat egyaránt.

Kedves Piarista Öregdiákok!

Nagy öröm, hogy felhívásomra ennyien megemlékeztek Kincs Lajos piarista atyáról, ez a Hírlevél szám így Kincs atya különszáma/emlékszáma lett. A sírjánál való megemlékezéshez még mindig várom azon öregdiákok jelentkezését, akik szívesen eljönnének. 

"Nomen est omen" - tanultuk éppen tőle latinból. Ahogyan, és amiket írtatok róla, azt mutatja, hogy Ő valóban a Piarista Rend, és egy kicsit mindannyiunk "KINCSE" is volt.

Megkaptam egy vele készült 1998-as interjút is, de ezt még be kell gépelnem, mert sajnos nem tudták elektronikus formában rendelkezésemre bocsátani, a szerkesztés és több szöveg begépelése pedig igen csak időigényes volt, így ezt az interjút majd csak októberben, születésnapján közlöm az akkor aktuális Hírlevél hasábjain. Aki szeretne még közlésre emlékezést küldeni, szeptember 20-áig megteheti, azokat októberben közöljük.

Mikecz Tamás
Hírlevél főszerkesztő

Dr. Bőzsöny Ferenc diáktársunk Kincs atya temetésén elmondta "Bujdosó Ágnes: Könnyes búcsú" című versét, amelynek néhány sora így szól:

"A szomjas földnek csak a porát adjuk,
lelke számtalan új lélekben ég;
Kincs tanár úr, tanítórendünk kincse
hite kútjának szórta szét vizét;

mely permetezett meghitt tanórákon
és sok bizalmas vallomás fölött,
színessé tette ifjak boldog álmát,
bomló bimbót virággá öntözött.

Velünk küld most már mosolygó megértést,
szelíd szigort, bánatűző derűt,
a tudás szomját, megismerés vágyát,
s életstílusát: tisztát, egyszerűt.

Krisztus Urunk, ki emberkönnyet sírtál,
öleld magadhoz kedves pásztorod,
s véle minket - kikben nyomát elhintve
hatalmaddal ma megszázszorozod!..."

Majd Bőzsöny Ferenc egy személyes latin idézettel zárta mondandóját:
"Bonum certamen certavi, cursum consummavi, fidem servavi... (Jó harcot megharcoltam, a pályát bevégeztem, a hitet megtartottam...) - Carissime Professor Ludovice Kincs, requiesce in pace!"

Emlékeim Kincs Lajos tanár úrról

Azzal büszkélkedhetem, hogy én már gimnazista éveim előtt megismertem Kincs tanár urat, amikor szűlőfalumba, Hajmáskérre jött lelkipásztori kisegítőként. Ekkor Árpád bátyám már Veszprémbe járt a piarista gimnáziumba, és a tanár úr volt az osztályfőnöke.
Kincs tanár úr Veszprémben kezdte piarista szolgálatát, és mindjárt az első évben a VIII. osztályosok főnöke lett egy rendtársa betegsége folytán. Ez akkoriban is rendkívüli esetnek számított. Később vált világossá számunkra, hogy Ő olyan kiforrott paptanári egyéniség volt, akit mindenki tisztelt, talán csodált is. Őt csak "Kincs úr"-nak szólították a diákok, amelyben benne volt az elismerő tisztelet és megbecsülés. Az első gimnáziumi évemben Ő volt a latintanárom. Máig őrzöm a jó latin feleletemért tőle kapott szentképet.
Veszprémben a II.-tól a VII. évfolyamig volt osztályfőnöke bátyámnak /az államosításig/, de később is jó kapcsolatot tartott veszprémi osztályának tagjaival, családjukkal. Kiválósága /kívánló neveltsége/ miatt csak AZ OSZTÁLY-ként emlegették őket.
A tanár úr sokszor említette, hogy piarista életének legkedvesebb korszaka a veszprémi volt /11 év/. Nehezen értette meg Budapesten a diákság világát, bár hűségesen teljesítette ott is hivatását. 
Később fordult az élet sora, Budapesten házfőnöke és igazgatója lettem, de mindvégig harmonikus kapcsolatban, egymást megbecsülve, segítve. 
Páratlan piarista tanári egyéniségét, alapos szakmai tudását, nevelői étoszát, rendtársi nyitottságát nem lehet felejteni.
Súlyos betegségében, röviddel halála előtt összegyűlt betegágya körül veszprémi osztálya, és velük együtt dúdolta legkedvesebb népdalát: "Amott legel, amott legel hat pej csikó magában..."

Borián Tibor SchP

"Változtatnom kell a módszereimen!"

Reagálva a Piarista Hírlevél fölhívására, egy emlékemet szeretném megosztani Kincs Lajos atyáról. Engem kispapként (kalazantínerként) tanított latinra. Egyénisége, főleg humorérzéke miatt a kedvenc tanáraink közé tartozott a főiskolán. 
Egyik mondását szeretném most felidézni, amely számomra azóta is az alázat és a tanári megújulásra való készség mintapéldája. Ekkor, a kilencvenes évek végén, még a gimnáziumban is tanított. 85 év (!) fölött járt, és ezt fogalmazta meg: "Ezek a mai diákok már mások, mint régen. Változtatnom kell a módszereimen!"

Üdvözlettel:
Böszörményi Géza SchP (Szeged)

"Menjetek tehát, és tegyetek tanítványommá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!" (Mt 28,19-20) 

Kedves Tamás!

Én 1964-től '68-ig jártam az iskolánkba, és Kincs úr volt az osztályfőnököm. Többször is írtam róla, meg az iskoláról, most kimásoltam egy részt az "Egy kékharisnya följegyzései"-ből, talán használható,
szeretettel
Esterházy Péter

                                Szívesen és hálásan

Szívesen és hálásan gondolok a Piarista Gimnáziumra, és szívesen is beszélek erről mindig (aminek csupán az a hátulütője, hogy többnyire ugyanazt, ugyanazokat mondom – igaz, a „kérdés” is ugyanaz).
Ha fontoskodni akarnék, és az emlékezés műfajához ez majd­nem hozzá is tartozik, úgy mondanám, hogy (számomra) három oszlopa volt ama gimnáziumi létnek. Ez a háromféleség három tanárhoz köthető, három tanítás vetőmagjának lehettem (lám, kicsit stílusficamos) kövecses talaja.
Az, hogy én matematikusi diplomát szereztem, az inkább volt Pogány tanár úr szenvedélyességének köszönhető, mint az enyémnek. Ez a szenvedély nem volt veszélytelen, aki nem tartott vele, azt legyűrte, nem túlzás talán: megalázta. Az az égő viszony, amely tanár és tárgya közt létezett, élmény és példa számomra azóta is. Ekkor tanultam meg a tudást becsülni, s bonyolódtam bele a tanulás kalandosságába is.
Kincs tanár úr elsőre éppen az ellenkezőjének látszott, aki maga volna a szenvtelenség. Fokozatosan derült ki, hogy a látszólag hűvös tartózkodás mélyén szintén valami tűz lobog, az igazságos­ságé. (Áldott kettesek, melyeket osztályelsőként kasszíroztam...) Ezt, diákok, lassan tanultuk meg becsülni, azt hittük, hogy ez magától értődő. De ahogy múltak az évek, kiderült, hogy ez a legkevésbé sem magától értődő. És az is kiderült, hogy az igazsá­gosság az személytelen, de Kincs tanár úr hozzánk való viszonya egyáltalán nem az, figyelt ránk, ismert minket, és a maga geometrikus szeretetével terelt. S talán még ma is így van, örök osztályfő­nök.
A harmadikféle tanítás Jelenits tanár úr nevéhez köthető. Ha az előző két oszlopot a Tudás és az Igazságosság dicséretének fogjuk föl, akkor e harmadikat az Egész dicséretének nevezhetjük. Jelenits tanár úr akármilyen kicsi dologról szól is, az egészről beszél, arra figyelmeztet. Az Egész dicsérete számomra azonos a hittel. Hogy valamelyest frivolan fogalmazzak: egy egyházi iskola, amely még a hitről is hitelesen tud szólni – ennél kívánni sem lehet többet.
Többszörösen is jólesett akkor odajárnom. A legfontosabbat, a belült már elmondtam. De kívülről is jó volt, mert az iskola nagy presztízzsel bírt, emlékszem, hogy az egyetemen is elismerőleg bólogattak, látván, honnét jövök. Ez 68-ban történt. Mondjuk, két évvel előbb is bólogattak volna, és szó nélkül kivágtak volna (klerikális reakció gyanánt, fölteszem). Azaz ennek az egész vállal­kozásnak, egyházi iskolába járni, volt valami enyhe ellenállás jellege. Ez főleg a szüleinket mutatta jó fényben, amire egy ka­masznak nagy szüksége van. Furcsa, érdekes volt ez a bátorság, némiképp jellemző a Kádár-korszak kontúrnélküliségére, hogy miközben az egész társadalom belenyugodott ezen időkbe (szó szerint: ahogy akit fejbe vertek, arccal a sárba esik bele, úgy nyugodott bele az ország a van-ba, lassan bele), mégis jelezte, jelezhette, hogy volna itt más is, mint a belenyugvás.
Az iskola sziget volt, miközben az ország természetszerűleg nem volt az, illetve egyszerre volt kint is, bent is (amiről most szívesen elfelejtkeznénk).

Részlet "Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzései"-ből

Rokonom, Vékey Károly piarista atya valahol azt írta egyszer:  „Nincs kész és tökéletes tanár. Mindnyájan csak törekszünk a tökéletesebb felé. Az önelégült és korlátolt nyárspolgár büszke lehet látszólagos eredményekre, s elhitetheti magával, hogy a saját patentjában megtalálta a bölcsek kövét, a valóságban azonban száraz hivatalnok marad élete végéig az iskolában is. Csak akiben él a művészi elégedetlenség, az az isteni nyugtalanság, mely űzi jobbról jobbra, mely lelkiismerete előtt mér le minden órát, mely érzékeny minden érintésre, akár a tanulóktól jön, akár föntről; aki lát és hall és olvas és nem szűnik meg tanulni s előbbre menni: szóval akiben feszül a hivatás pátosza, csak az lehet jó tanár”.  Per definitionem "Kincs pater" volt "A jó tanár". (Mészáros Gábor atya hívta mindig így Kincs Lajost, idővel mi is átvettük.)
Ad 1. Mindig törekedett a tökéletesebb felé, 85 éves korában is tanult, tájékozódott a modern kor vívmányai felől. Emlékszem, az éppen megjelent modern latin szótárról is hírt adott, örömmel tájékoztatva minket, hogy még a metronak is van latin neve.
Ad 2. Minden óráját áthatotta az isteni nyugtalanság, hogy jobbról jobbra űzze diákjait, vagyis minket "FIÚÚÚKAT", ahogy mondani szokta. Órái felüdülések voltak sajátságos humora miatt is. Jóságát, szeretettel teli nevelési szándékát mindig éreztük, még amikor éppen egyest adott, akkor is. Egyszer valamelyikőnk megsértődött a kapott "kampó" miatt. Ő akkor azt találta mondani: "Fiam! Jegyezd meg egy életre, ennyire soha senki nem fog szeretni - persze a családodon kívül -, mint én azzal, hogy egyest adtam Neked! Ennél mindenki csak gonoszabb, rosszabb lesz veled, és bántani is csak fájdalmasabban fognak!" Megjegyeztük, sajnos tapasztaljuk.
Ad 3.  Érzékeny volt minden érintésre, akár a tanulóktól jön, akár föntről. Fogékony volt ránk, közel 90 évesen is, pedig mi igen csak eleven lurkók voltunk 14-18 évesen. Amikor vizipisztollyal valaki arcon lőtte (véletlenül, mert persze a lövést nekem szánták hátulról, de célt tévesztett) azt találta mondani derűsen, közben cingulusával a szemüvegét törölgetve: "Fiúk, fiúk! Először is nincs Húsvét, másodszor pedig nem vagyok lány!" Máskor, egyéb huncutságunkra reflektálva Seneca-t idézte: "Iuventus - ventus: Ifjúság - bolondság." És érzékeny volt persze a föntről jövő dolgokra is. Nem csak jó tanár, hanem jó pap, remek lelkiatya is volt. Isten hű szolgája. Kristálytiszta beszédeiből, szikár arcvonásaiból és elegáns nagyapai alkatából, mindig tiszta tekintetéből és rendezett öltözékéből áradt az emelkedettség és a derű.
Ad 4. Élt benne valami művészi elégedetlenség. Élt benne a vágy: megtanítani mindannyiunkat a latin nyelv szépségére. Nem voltunk mind kiemelkedően jók latinból, így amellett hogy Török Bernát barátom többünknek igen csak jól tudott súgni, sokat jelentett, amikor Kincs atya felajánlotta: "vasárnap szentmise után várlak, átvesszük a declinatiokat, menni fog!" Emlékszem, amikor először megjelentem szobája ajtajában, meglepödőtt. "Vasárnap délben mégis eljöttél?" A következő fogadóórán megdicsért szüleimnek: "remekem diák, szorgalmas, díjazom hogy a családi ebédet kihagyva eljött a korrepetálásra."
Ad 5. Ő valóban a lelkiismerete előtt mért le minden órát. Élményszámba mentek latin órái. Mindig pontosan érkezett, reverendában (itt jegyzem meg, mindig reverendában láttuk, ami ma egyre ritkább a fiatalabb atyáknál), mindig megborotválkozva, ápolt külsővel. Óra elején mindig megkérdezte, hogy plusszért cserébe hozott-e valaki sententia-t, majd feleltetés, utána latin tanítás és életre nevelés egyszerre. Óra közben ő maga is jegyzetelt, mindenkiről tudott mindent, mai terminus technicusszal azt mondanánk: "képben volt". És ha hallaná most, nevetne azt mondaná: "ma is tanultam valamit!" Karizmatikus paptanár lévén keményen tanított és követelt, de mindig az individuumot nézte, soha nem vonva le végső következtetést valaki tudására vonatkozóan egy gyengébb felelete alapján.
Ad 6. "Aki lát és hall és olvas és nem szűnik meg tanulni s előbbre menni: szóval akiben feszül a hivatás pátosza, csak az lehet jó tanár.  Kincs atya szüntelen érdeklődő ember volt, még 84 évesen is hajtotta valami, hogy mind jobban megismerje a világot. Nagy szó, ha valakiben 60 (!) évnyi tanítás után is ott feszül a hivatás pátosza: a tudás átadása, és az ifjak nevelése iránti vágy. Példaértékű ember volt. Olyan, akit bármelyikünk elfogadott volna nagyapjának. Egy jóságos, unokáját minden körülmények között mély alázattal és tisztelettel szerető nagypapa karakterével fordult felénk.
Ab ovo felnéztünk rá. mélységesen tiszteltük, mert az a fajta tanár volt, aki nem kierőszakolta, hanem kiérdemelte tiszteletünket. Sokan tanulhatnának tőle.

A Gimnázium költöztetésekor Tőzsér Pál atya - minket önkéntes munkásokat - izraeli kóser kávéval kínált. Amikor csodálkodva kérdeztem, hogy egy "piarista atya honnan ismer ilyen kávétípust?", elnevette magát, s annyit mondott: "hát, Kincs atya hagyatéka...! Nála ittam először, és annyira ízlett, hogy azóta ezt az instant kávét iszom én is. Jó, nem?" Igen. Azóta nálam is van mindig ebből az instant kávéból, sőt már egy kedves barátom családjnál is. Amikor kortyolom, eszembe jut a költözködés, és hát persze Kincs atya személye is.

Ha fiam lesz, azt szeretném, hogy minél több Kincs atya-típus tanítsa! Mert Kincs pater nem csak jó tanár volt, hanem egyben követendő példakép is.
Éppen ma 10 éve, hogy nincs közöttünk. Ha élne, októberben lenne 100 éves. Napjainkban, a nagy generáció tagja közül szinte már senki nem tanít. Egy barátomnak a legutóbbi közös piarista hétvégén azt találtam mondani, sajnos kevés a nagy formátumú tanár. Imádkozzunk hogy legyenek megint "Kincsei" a Rendnek. Tiszta elmék, paptanári szolgálatra születettek. Goda Tamás barátom elgondolkozva erre annyit mondott: "mennyivel szegényebb lennék, ha nem tanított volna a Kincs!".

Kedves Kincs pater!
Ma, augusztus 28-án délelőtt a kezemben egy szál fehér rózsával mondok köszönetet sírodnál a sok jóért, amit Tőled kaptunk. Tanítottál, neveltél, szerettél... Megtiszteltetés volt a diákodnak lenni! 

Nyugodj Krisztus békéjében, szeretettel

ahogy mindig neveztél: "Thómasz de genere Mikecz"
1994-'98 BP PIAR, egy "FIÚ" az utolsó latin csoportodból

Dr. Borián Árpád "Volt egyszer egy osztályfőnök" című írásából:
A VIII. gimnáziumi osztályba már az államosított gimnáziumba jártunk, így nem lehetett velünk; de ballagásunkkor, amikor hálaadásra betértünk a piarista templomba, az utolsó padban ott térdelt, és könnyezve, csendben imádkozott értünk...
Kincs tanár úr most elhagyott bennünket, de reméljük, hogy a legjobb helyen van, és ott is tovább imádkozik értünk. Dániel prófétától vett idézettel zárom megemlékezésemet: "Akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok..." 

Prof. Dr. Lontai Endre így köszöntötte 85. születésnapján:
"Osztályfőnök Urunk! - Szerető emlékezettel gondolunk vissza az együtt töltött 50 évre, amely idő során mindnyájunknak igazságos és szerető lelki atyja voltál... Te mindig egyenrangú emberként kezeltél bennünket, s talán éppen ezért mi mind felnézünk Rád, mint példaképre... Jól emlékszünk még arra, amikor biztatásul húsz memoriter egy szentképet, húsz szentkép pedig egy könyvet eredményezett... Veled játszva tanultuk a latint, és az eredmény nem maradt el..."

Prof. Dr. Mádl Antal 1999. évi leveléből:
"Születésnapomra kapott gratulációt megköszönve, első reagálásom változatlanul a csodálaté, ami 1941 szeptembere óta tart. Minél jobban elmélyedek a tanári hivatás gyakorlásában, annál inkább növekedett ezen tiszteletem Lajos bácsi iránt; a szigorú és következetes objektivitásért, a mindenre és mindenkire kiterjedő figyelemért és minden történés számontartásáért. És ami nekem is sikerült az életben, azt annak köszönhetem, hogy volt előttem olyan követendő tanári magatartás, amelyet megközelíteni igyekeztem..." 

A 2004-es megemlékezést szerkesztő dr. Varga Miklós pedig azt köszönte meg, - már a Teremtőn keresztül kérve - Kincs tanár úrnak hálával, hogy fiának keresztatyja és családjának segítője volt.

Élénken él bennem a jelenet: első piarista évkezdésem előtt szüleim lelkendezve hozták haza a hírt, hogy a rend (egyik) legendás „nagy öregje” úgy döntött, 80 évesen még egy utolsó osztályt megtanít latinul – és mi leszünk azok. Ez már első hallásra is jól hangzott, de azt akkor még nem tudhattam, hogy Kincs tanár úrral azt a személyt nyertük el, aki életem tanár-eszményét talán a legmélyebben fogja alakítani. Ami persze azzal kezdődött, hogy a latin nyelvet az egyébként divatos nyers szabály-biflázó módszernél sokkal természetesebben, gördülékenyebben, kulturáltabban és maradandóbban sajátíttatta el velünk. Ennél ugyanakkor lényegesen többet tett: egyéniségével és jelenlétével eszményt adott, amelyet – meglehet, önkényesen – három érték felmutatásában ragadnék meg.

Rendezettség: mind megjelenésben, mind felkészültségben. Olyan nem lehetett, hogy Ő ne pontosan, ne reverendában jöjjön közénk. És olyan sem lehetett, hogy ne legyen minden egyes tanóra minden egyes perce előre összerakva a fejében.
Vidámság: testben és lélekben. Olyan nem lehetett, hogy Ő ne mosolyogva jöjjön közénk. És olyan sem lehetett, hogy ez a mosoly ne őszinte legyen, ne egy mindenen felülemelkedő lelki derűt sugározzon felénk.
Tisztelet: talán a legmeghatározóbb vonás. Olyan nem lehetett, hogy Ő ne a tisztelet nyelvén szóljon hozzánk (még ha elégtelent is osztott ki). És olyan sem lehetett, hogy ez a tisztelet ne személytől és a körülményektől függetlenül, ne önmagában azáltal illessen meg minket, hogy a diákjai vagyunk.
És hogy mindezt egy nagy gesztusban foglalja össze, fogta magát, 84 évesen beállt mögénk a sor végére, és derűsen elballagott velünk a gimnáziumból.

Török Bernát

fotó: Szécsényi-Nagy Kristóf

1964-től 68-ig voltam a Budapesti Piarista Gimnázium tanulója. Kincs tanár úr másodiktól volt az osztályfőnökünk. Mi nagyon szerettük Őt, és azt hiszem Ő is minket. A csatolt írással emlékezem Rá. Sajnos nem találom a fényképeim között a gimnáziummal kapcsolatos képeket, könnyen lehet, hogy egyszer összegyűjtöttem az összeset, és most nem tudom, hogy hová tettem? Pedig készültek képek az érettségi találkozókon is. Ha megtalálom a képeket és készül egy - akár csak elektronikus kiadású - könyv, akkor elküldöm azokat. Az idő rövidsége miatt most nem késlekedhetek. A Kincs úrral kapcsolatos ünnepségeken szeretnék résztvenni. Mivel Szombathely mellett lakom, ha szülófalujában, Bucsután is lesz megemlékezés, akkor oda is elmennék. A Hírlevelet rendszeresen olvasom, de külön értesítést ezen az e-mail címen is küldhettek.
Jó munkát!
Hamza István
Kincs Lajos tanár úrhoz fűződő örök emlékeim
1964-től 1968-ig jártunk Budapesten a Piarista Gimnáziumba, az „A” osztályba. Az első évben Pázmándi György tanár úr volt az osztályfőnökünk. Nagyon szerettük a fiatal tanárt, akinek mi voltunk az első osztálya. Minden vasárnap a mise után kirándulni vitte a Budai hegyekbe az erre vállalkozó diákjait. Én kosárlabdáztam, így csak ritkán jutottam el ilyen kirándulásra, de lelkesen vettem részt a biológia szakkör munkájában, életre szóló emlékeket gyűjtöttem. Pázmándi tanár úr olyan fiatal volt, és olyan kisfiús, hogy szinte csak a reverenda különböztette meg tőlünk. Nagyon sajnáltuk, amikor az első év után elhelyezte Kecskemétre a Rend vezetése. Ettől lett osztályfőnökünk a hátralévő három évben latin-orosz szakos tanárunk Kincs Lajos.
Kincs Lajos tanár úr nem tartozott a legnépszerűbb tanárok közé, de mi mindnyájan nagyon szerettük. Az órái mindig vidáman teltek és Ő minden diákjához nagy-nagy szeretettel fordult. Én sajnos nagyon buta és lusta voltam a nyelvtanuláshoz, de Ő mégsem haragudott rám a kelleténél jobban. Életem során több nyelvet is tanultam, de a magyaron kívül sajnos egy más nyelvben sem jutottam el messzire. A Kincs tanár úrtól tanult latinból csak néhány közmondás maradt meg, és az, hogy többé-kevésbé el tudom olvasni a latin mondatokat. Az oroszból pedig még ennyi sem. Hiába tanultam a nyelvet tíz évig, ma már nem ismerem fel a cirill betűk mindegyikét, s így olvasni sem tudok.
Kincs tanár úr elmesélte nekünk, hogy Ő a II. világháború idején azért tanult meg tudatosan oroszul, hogy beszélni tudjon a megszállókkal. Sokat hallgatta az orosz rádiót a kiejtés elsajátítása érdekében. Én sajnos nem követtem tanárom példáját és én – keresztényhez nem illő módon – leginkább csak utáltam a ruszkikat! Kincs úr tanításának egyik jellegzetessége volt, hogy a felelések és a dolgozatok osztályzatai mellett az órai munka során a jó válaszokért pluszt, a rosszakért mínuszt lehetett kapni, amelyek azután bizonyos szám után ötös, vagy egyes jegyre váltódtak át. Az én esetemben leginkább az utóbbi történt. Kincs úr nagyon szeretett a négy évfolyam számára íródott, jellemző módon vörös színű, keménykötésű, „Beszélgessünk oroszul!” címü társalgási segédkönyvből tanítani.
A könyvbelső első két fehér oldalára 47 hasznos kifejezést íratott be velünk.
Jellemző módon én csak az elsőt jegyeztem meg egész életemre – nyilvánvalóan olyan sokszor hallottam a Tanár úrtól – és mondhatni ez az összes orosz tudásom:
Fonetikus átírással, hogy ezzel is bizonyítsam a kiejtésem helyességét: „Ná gluppüj váprósz nyet átvétá!" azaz "Ostoba kérdésre nincs felelet!”
A vörös könyvben tréfák, azaz „sútki” is találhatók a 117-121 oldalakon. Ha valaki ezek közül megtanult egyet és azt az órán előadta, akkor ötöst kapott érte. Nekem ez sohasem sikerült. Egyszer azonban én is készültem, és amikor az egyik osztálytársam a táblánál előadott egy ilyen tréfát, akkor én ujjammal követtem a szöveget a könyvben. Az osztály unatkozó csendben hallgatott. Én azonban amikor társam elmondta a tréfát hangos röhögésben törtem ki, demonstrálva, hogy én szeretem és értem a tréfát. Az első döbbent pillanat után az egész osztály eget rázó, hatalmas, hosszan tartó röhögésben tört ki, Kincs tanár úr is velünk együtt nevetett. Természetesen mindenki tudta, hogy én mennyit értek az orosz tréfából, és tisztában voltak azzal is, hogy én miért röhögtem fel a vicc végén. Amikor több perc után elcsitult a terem, osztálytársam megkapta a neki járó ötöst, Kincs úr pedig kihívott engem felelni. Én természetesen egyest kaptam, de megérte!
Érettségi után is atyai gondoskodással kísért bennünket Kincs Lajos tanár úr, nyomon követte életünk alakulását, mindig tudott mindnyájunkról mindent, adatainkat a pluszokhoz hasonló gondossággal vezette kis füzetébe. Ha meglátogattuk mindig szeretettel fogadott, és érettségi találkozóinkon igazi apaként ölelt körül bennünket, határozottan irányította az összejöveteleinket.
Nem csak mi szerettük Őt, Ő is szeretett minket! Az egyik legkedvesebb osztályaként tartott számon bennünket. Az egyik, sokadik érettségi találkozónkon árulta el, hogy Ő életében először akkor érezte magát öregnek, amikor bennünket útra bocsátott. Akkor 55 éves volt! Mi pedig most már 63 évünket is betöltöttük!
Kincs tanár úr! Jelentem, hogy az osztály már kezd fogyatkozni, egyre többen abban a másik osztályban vannak, amelyiknek ti ketten, Pázmándi Gyurka ’bá-val már örökre osztályfőnökei vagytok! Várjatok ránk, hamarosan mi is megyünk! És akkor nekem egy egész örökkévalóság fog a rendelkezésemre állni, hogy megtanuljak oroszul… A Te kedvedért meg fogom kísérelni ezt is!

Hamza István
hidrológus

fotó: emailben mellékletként küldve, Hamza István könyvének belső két oldala

Kincs tanár úr emlékét felidézve két kibékíthetetlennek tűnő szó, a harmónia és az ellentét merül fel bennem. A harmónia, ami  – mindig azt éreztem - személyiségét legjobban jellemezte, emiatt az eszményi szerzetes pedagógusok egyike volt.

Az ellentét szót kicsit magyarázni kell. A fennálló rendszer miatt, amikor a 70-es években a magyarság XX- századi passzív rezisztenciájaként a hatalommal való szembenállás egyik spontán megnyilvánulása volt az orosz nyelvtanulás hanyagolása, akkor ez a vérbeli piarista a pozitív élmények áradatát zúdította diákjaira az orosz órákon. Veszprémben, ahol pályája elindult a piaristákat majdan eltávolították. Amíg a későbbi Lovassy gimnáziumban ismert agykutatónk említése alapján a fiatalos dac volt a jellemző, miszerint „azért sem tanuljuk meg megszállóink nyelvét”, (Isten adta - Heti Válasz Kiadó 2011, 121. oldal) addig a budapesti Mikszáth téren egy újabb idegen nyelv megtanításán túl a kultúra és a zenei tájékozottság átadásának fontos eszköze volt az orosztanítás. Bár a kegyesrendi szerzeteseknek sokat kellett méltatlanul elviselni az ’50-es évektől , de mégsem a sértődésre, elégedetlenkedésre is jogot adó helyzetüket tartották szem előtt, hanem a fiúk érdekét.
Tette ezt ő is hihetetlen érzékkel, szakértelemmel.  Az órákon is tapasztaltuk, hogy a rend, a fegyelem, a rendszeresség minden percére jellemző volt. Részéről a tanítás öröm, nekünk már-már élvezetes szórakozás volt. A módszereivel a kevésbé érdeklődő társaink figyelmét is felkeltette pl. a méltán híres orosz zeneirodalom gyöngyszemeinek bemutatásával. Hányszor tekertük az elképzelt verkli hajtókarját az Utrennyaja szerenáda dallamára, aki nem akarta, az is megtanulta a Magúcsaja kucska, - az orosz ötök tagjainak nevét.
Én azt hiszem, az egész osztályunk kedvelte. Azok érettségiztek oroszból, akiknek más tárgyból az gondot okozott volna. Biztosan nem volt a hetvenes éveknek még egy orosztanára, akit diákjai a banketten, mikor az étterembe belépett, felállva tapsoltak meg. Humorérzékét is sokszor értékelhettük, persze, hogy nem haragudott meg az egyik farsangi előadáson elhangzott „ha ló nincs, a szamár is kincs”, kicsit átformált népi szólásért sem.
A gimnázium négy éve alatt a budapesti rendházban élhettem, akkor tapasztaltam meg olyan apró részleteket, melyek kiegészítették a tanár urakról az iskolában kapott képet. Ablakunkból az udvar felett, a második emeleten éppen arra a folyosórészre láttunk át ahonnan a szobája nyílott. Minden nap ugyanabban a délutáni órában nyílt Kincs úr szobája ajtaja, megjelent a jellegzetes kalap, szemüveg és sétabot. Először furcsa volt, mert az iskolában csak reverendában láthattuk, - akkor a piaristák így tanítottak. Budakeszi kertje gondozását egyetlen nap sem halasztotta el.
Az orosznak később is nagy hasznát vettük. Az egyetemre kerülve tapasztaltuk: azon túl, hogy erős társalgási szinten beszélt nyelvet tudhattunk magunkénak, tudásunkat még az „anyagiak területén” is kamatoztathattuk. A Miskolci Egyetem arról volt híres, hogy amilyen könnyű bekerülni, olyan nehéz bennmaradni. Ez az osztályzatokban azonnal tükröződött. Meg voltunk elégedve, ha az adott tárgyból „görbült” a jegy. Igen ám, de a kollégiumi bennlakásnak feltétele volt, és ezt a feltételt a sok kettes mellett éppen, az orosz pityorkával voltam képes teljesíteni.
A kollégiumban egy veszprémi fiúval laktam egy szobában, akivel gyorsan szóba került a tanár úr. Kiderült, hogy szobatársam édesapja, maga is tanár volt, mert Kincs úr osztályában kedvet kapott ehhez, sőt az ő hatására választotta pl. a görög nyelvet érettségi tárgyként.

„Hihetelenül” korrekt és következetes viselkedését csak a diákok irányába tanúsított szeretete múlta felül. Hadd hozakodjak elő személyes élménnyel, ami egy karácsony előtti utolsó oroszórán történt. Tudtuk, hogy mindenkinek meg kellet lenni egy bizonyos számú jegyének, mint a nagydolgozatok, letucskák (röpdolgozat), füzet, stb. ami még kiegészülhetett az órai munkáért kapott pluszokból és mííínuszokból összegyűjtött jegyekkel. Ha a kellő mennyiségű osztályzat megvolt, akkor egész félévben akár felelni sem kellett. De én elszámoltam magam, mert nem fordítottam elég gondot arra, hogy a tanár úrnak a katedrára már a szünet közben (nem véletlenül) beadott oroszkönyvében ellenőrizzem az állást. No, elég az hozzá, hogy kihívott, mert jegyhiányban szenvedtem. Mi legyen a feladat? Olvassak! Közbevetőleg jegyzem meg, hogy az órára való felkészülésemnek ez valahogy általában nem volt része. Az írásbeli mindig elkészült, mert ellenkező esetben markáns retorzió járt, meg általában a tanszobán többen le is másolták, ha már egyszer megvolt. Sajnos az alkalommal az orosz nyelv szépségeinek nem adatott meg, hogy az én feleltemen keresztül is megnyilvánuljanak, az osztálynak csak szánalmas mekegés-makogásban lehetett része. Na, ez eddig kettes, értékelte a tanár úr a teljesítményemet. Megfordult velem a világ, mert nagyon alapoztam a bizonyítványban az orosz ötösre, de ehhez ez a formálódóban lévő jegy nem lehetett négyesnél rosszabb. Ez a tanár úr is tudta, mert az értékelés így folytatódott. Neked azért mégsem adok kettest, vagyis ez hármas. De most karácsony jön, úgyhogy legyen négyes.

Hála a jó Istennek, hogy sokáig aktívan tudta hivatását és az ifjúság javát példamutatóan szolgálni. Fiatal éveim nagy ajándéka, hogy diákja lehettem, és biztos vagyok benne, hogy sok százan érezzük így.

Izing László
titkár, MPD tatai tagozat

Számomra nagy meglepetés, hogy a Diák Szövetség Kincs Tanár úr életének évfordulóira úgy akar emlékezni, hogy ha még lehet, össze gereblyézi a megmaradt és nem ismert emlékeket. Jó gondolat. Bárcsak a többi tanárunknál is megtörtént volna ez az emlék-mentés!

Emlékeim P. Kincs Lajos Tanár úrról

A Tanár úr engemet ill. az 1950 utáni első megnyíló évfolyamban az 1951-52 -s tanévben tanított. Akkor már P. Vízvári Laci bácsi volt az osztályfőnökünk. Én minden tanáromra úgy emlékezem, hogy talán a magyar és abban is az egyházi iskolák közül a mi iskolánk tanárai voltak kimagaslóan a legkitűnőbbek. Úgy is mint Atyák és úgy is mint Pedagógusok. Közülük nekem Kincs Tanár úr a különös precizitásával tünt ki. Ő, eredetileg nem tanulta az orosz nyelvet, de olyan nagy fokú szeretettel próbálta nekünk megszerettetni, ami odáig ment, hogy rövid Lermontov verset is "műfordítottunk". Nagyon pontosan értékelte a feleleteket, az egész osztályzatokat többször felezte és néha még negyedelte is. Tehát volt 3/4, 4/5 öd, de volt 4 aláhúzva, 5 aláhúzva, ami a Tanár úrnál még nem érte el a tökéletest, az osztályzati fokozat teljességét. Különös hangsúllyal prezentálta az 5 alá -t. "Pityórka szpalavinoj", ha jól emlékszem rá. Ötös alá! Miért, fiam? Mert az orosz nyelv ritmikája még nem érte el tökéletest.
Akit nem tanított az el sem tudja képzelni, hogy milyen szeretettel próbálta nekünk az orosz irodalom nagyságaira hivatkozva bemutatni az orosz nyelv szépségét.
Azt hiszem, hogy óráin senki nem gondolt arra, hogy ez a nyelv mindennek ellenére az elnyomás megtestesítője, kifejezője volt.

Munkám során rendszeres olvasója voltam és vagyok a Magyar Közlönynek. Ma már nem annyira, de korábban különös figyelmet fordítottam a személyi részre, a kitüntetések és a kitüntetettek felsorolására. Kit találok, találhatok aki ott kvázi kakukk-tojás. Kit kellett a rendszernek fogcsikorgatva is, de elismerni, mert olyan mértékű teljesítményt tett az ország asztalára, amit nem lehetett negligálni.
Így akadtam rá - emlékeim szerint - P.Kincs Lajos Tanár úr nevére is, talán a 80-as évek elején. A kitüntetés indokolásából lett számomra  tudott, hogy volt anno egy európai latin nyelv verseny azon középiskolák diákjainak, akik latint tanultak még!
A Tanár úr egy diákja Olaszországban ezt az európai méretű nyelv-versenyt megnyerte és dicsőséget hozott első sorban Hazánknak, de természetesen P. Kincs Lajos tanár úrnak is. Az indokolás talán így volt olvasható:
"Az Oktatási Miniszter javaslatára Miniszter Tanács a Munka Érdemrend ezüst v. bronz fokozatával tünteti ki Kincs Lajos Tanárt, a Budapesti Piarista Gimnázium Tanárát, Kincs Lajos készítette fel  xy tanítványát, aki első helyezést ért el a versenyen."
Rögtön az írógép mellé ültem és azonnal gratuláltam a Tanár úrnak. A Tanár úr talán postafordultával válaszolt. A válasz egy képeslap formájában ( virágokat tartalmazott)  jött meg.

"Kedves Lajcsi!
Köszönöm a szeretetteljes soraidat, de hogyan találtál rám ez ügyben?.
Isten áldjon!"
Az aláírásra nem emlékezem.
Sokáig rakosgattam kedves emlékként a Tanár úr képes lapját, de most nem találom.
Engedd meg, hogy értetlenségemet fejezzem ki: miért nem szerepel a kitüntetés Kincs Tanár úr nekrológjában?
Rendtársai biztosan nem olvasták a Magyar Közlönyt és a Tanár úr nem újságolta volna el örömmel ezt pedaógiai sikerét? Jó lenne megtalálni azt a tanítványt és Őt megszólaltatni, mert Ő biztosan sokkal több maradandónak nevezhető emlékkel gazdagabb, mint bárki más a tanítványai közül. Tudott lehet, hogy azt az eredményt vélhetően nem lehetett egy év alatt elérni. Több éves együtt dolgozás eredménye lehetett.
A Magyar Közlönyhöz fordultam ez ügyben, de még nem válaszoltak.
Nem tudom, hogy segítettem -e? Nagyon várom a következő hírlevelet.

A régi köszönéssel köszöntelek:
Laudetur Jesus Christus
dr Ván Lajos
az egyetlen református piarista diák vidékről a nagy Budapesten

Kedves Tamás!
Az örömöm tárgyiasult, küldöm Székely Tibor osztálytársunk levelét és mellékletét, amely igazolja, hogy a Tanár urat még az un."antivilágban" elismerték egy Munkaérdemrend ezüst éremmel. Az indokolás itt nem található, de eredetileg a Magyar Közlönyben úgy volt - ha nem is pontosan szó szerint - írva.
Laudetur Jesus Chirtus
dr Ván Lajos
a református piarista diák
"MUNKAÉRDEMRENDezüst fokozata;Kincs Lajos nyugalmazott piarista tanárnak adományoz.Grósz Károly s. k.,a Minisztertanács elnöke"forrás:  http://www.opten.hu/opten/light/torvtar/net-mt-kozlemeny-208285.htmlfotó: Szécsényi-Nagy Kristóf

Kedves Tamás!

Én 1960-ban érettségiztem Pesten Helyes tanár úr osztályában. Az idei találkozónkon (évente találkozunk) azt adtam az osztálytársaimnak ajándékba, hogy a Piarista Levéltár adatai alapján elkészítettem egykori tanáraink életrajzát, fotókkal, visszaemlékezésekkel, vallomásokkal. Nagy sikere volt. A legtöbben elvitték maguknak valamilyen adathordozón. Ez az összeállítás természetesen tartalmazza Kincs tanár úr anyagát is, hiszen Ő is az Aranycsapat tagja volt. Ez a jelző nem akar senkit bántani, csak mi őket tartjuk a példaképeinknek.
Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az összeállításom érdekes a Diákszövetség számára is, sőt ott a helye. Biztosan felhasználható máskor is, sőt az egész anyag is érdekes lehet, nem csak az én osztálytársaimnak. Felhívásodra én ezt küldöm el és Kincs tanár úr anyagára ráépíthető a többiek visszaemlékezése. Egyébként a mi osztályfőnökünk Helyes László lesz a következő „100 éves” januárban.

Szeretettel üdvözöllek
Vincze Péter

Kemenes László visszaemlékezése, kiegészítésekkel a "Mi piaristák" c. újságból

A Zala megyei Bucsután született 1913. október 8.-án. Gimnáziumi éveit Nagykanizsán és Kecskeméten töltötte. Rendünkbe 1930. augusztus 27-én lépettbe. 1933-tól 1939-ig teológiát tanult a Kalazantínumban, egyetemi ta­nulmányai során latin – görög szakos tanári diplomát és gyorsírástanítói ok­levelet szerzett, a Pázmány Péter Tudo­mányegyetemen. 1936. szeptember 8-án tett ünnepélyes fogadalmat, majd 1939. június 18-án szentelték pappá. 1939-től az iskolák államosításáig Veszprémben volt gimnáziumi tanár, de azután is Veszprémben maradt, a püspöki teológiai előkészítő iskola tanáraként, illetve a Szent Margit plébánia segédlelkészeként.
1950-től-az orosz nyelvtanári diplomát is megszerezve, a budapesti gimnáziumban tanított. 1956 és 1970 között a Katolikus Középiskolai Főhatóság szakfelügyelője volt. 1978-ban ment nyugdíjba, de to­vábbra is tanított, egészen 1998-ig - sőt 2001-ig még a Kalazantínum latintanára is volt.
1970-től 2000-ig szabadidejének nagy részét szeretett kertjében, Bu­dakeszin töltötte.
Szerzetestanári tevékenységének gyökerei veszprémi tanársága ide­jére nyúlnak vissza. A második világháború végén első dolga a rend­ház és az iskola újjáépítésében való részvétel volt.  A német, majd a szovjet csapatok használták az épületet, s mint a tréfásán idézett vers­sor mondta: mit rákentek a századok, lemossuk a gyalázatot!
Tetőtől a földszintig, ablaktól a bútorokig mindent be kellett szerezni. Ebben a munkában kovácsolódott össze az osztályával. Az államosítás után is tartotta velük a kapcsolatot, járta az országot, hogy felkeresse őket. Nem csoda, hogy 1989-ben ők hozták létre a diákszövetség veszprémi tagozatát. Egyikük, Varga Miklós kezdeményezésére, 1997-ben kiállítást rendeztek a Rend alapításának 400. évfordulóján a veszp­rémi piarista templomban. Ennek kapcsán emlékkönyvet adtak ki, a magyar piaristák tevékenységéről.
Budapesti diákjai azért becsülték, mert egyértelműen pontos volt a tanulmányi követelmények megfogalmazásában és méltányos a ta­nulók eredményeinek értékelésében. Kincs tanár úr volt az, akinél ötven érdemjegy létezett. Lehetett felelni 2,1-re vagy akár 3,8-re. És még valami, egyszerűen szólva, nagyon jó nyelvtanár volt. A kalazantínerek mindig csodál­ták angyali türelmét és a belőle áradó derűt, amelyre oly gyakran volt szükség a gyengébb teljesítmények láttán.
1993. október 8-án töltötte be Kincs Lajos 80. életévét. Október 6-án a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban Mádl Ferenc miniszter, az ünnepelt egykori tanítványa adta át neki a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét. Az eseményen jelen volt a gimnázium igazgatója, és az ünnepelt minden egykori osztályának egy-egy képviselője. A Magyar Rádió és a TV riportot készített Kincs Lajossal. Október 6-án a rendtársak, 7-én Veszprém város önkormányzata, 8-án volt veszprémi tanítványai, 14-én pedig akkori diákjai köszöntötték Kincs tanár urat.
Öregdiákjai szinte naponta felkeresték, hisz rendkívül szeretetre méltó, igazságos, szerény embert ismertek meg benne, akihez végig ragaszkodtak. Súlyos betegségben, csendesen fogadta a halált. Hosszú élete volt, 2003. augusztus 28.-án, 90 éves korában tért meg az örök hazába. Éppen nyolc nappal később hagyta el ezt a világot, mint Vízvári tanár úr. A rákoskeresztúri Új Köztemető Piarista Parcellájában pihen.

A piarista újságban, már idős korában, így fogalmazta meg hivatását:
"Ilyen hivatás nincs még egy, mint a piaristaság. Együtt van benne minden: az egész teremtett és természetfölötti világ. Keresztény vagyok, mert meg vagyok keresztelve. Szerzetes vagyok, mert vállaltam, hogy az életet ilyen formában, a hármas fogadalom alapján élem, a harmadik életelemem pedig a papság. Lehet valaki pap, de nem szerzetes. Lehet valaki szerzetes, de nem pap. És lehet valaki szerzetes is és pap is. 
Elvégeztem a görög latin szakot, külön még a gyorsírást hozzá, és ekkor elkezdtem tanítani a veszprémi gimnáziumban. Odahelyeztek a görög szakom miatt. Ott a felső osztályokban még kötelezően tanulták a görög nyelvet, meg latint és németet. Ez volt Veszprémben a kötelező három nyelv.
1939-től 1942-ig voltam először osztályfőnök. A második osztályomat 1941-től 1948-ig, az államosításig tanítottam. Nagyon összemelegedtünk ezzel az osztállyal. Ez olyan csoda volt, mint általában az élet születése, titkon megy, tehát nem lehet megállapítani egy pontot, hogy mikor indul el. Ez volt az én igazi osztályom, mert ezeket tanítottam a legtöbbet és ezekkel tartom legjobban a kapcsolatot ma is. Nekem tehát három családom van. Egyik a vérségi, ahol születtem, a második a rendem, és a harmadik családom a tanítványaim. Az a legszebb élet, ha valakinek három családja lehet. (1993)"

Ugyanebben, az 1993-ban megjelent újságban, néhány emlékét is feleleveníti Kincs tanár úr: 
Most volt itt néhány régi diákom, és ők kérdezték, hogy igaz-e, hogy a Hegyi tanár úrral másnak adtuk ki magunkat? Bo­londnak, orvosnak és így tovább. Hát most elmondom.
A Szent György-hegyre szoktam járni, a fonyódi plébános jó ismerősöm. Hogy a Hegyi tanár úr hogy került oda, azt nem  tudom. A fonyódi plébánoson már túl voltunk, és Hegyi tanár úr termelői bort akart venni. Mentünk ott a hegy oldalában, kérdeztük, hogy van-e eladó bor? Mondták, hogy van. Bementünk valakihez, fogalmunk sem volt, hogy ki az. Aztán kíváncsi volt, hogy kik vagyunk, mert nem mutat­koztunk be.
Hát a Hegyi tanár úr rögtön föltalálta magát (pihent eszű volt úgy lát­szik), bemutatkozott, hogy mind a ketten a Lipótmezőről jövünk. Én vagyok a pro­fesszora, azért raktak melléje, nehogy baj legyen, ő pedig az ápolt. Én nem árultam el semmit sem, rettentően élveztem a dolgot, mert ez az egész kb. egy órán keresztül ment. Az illető nagyon meg akarta tudni, hogy kik vagyunk, Hegyi tanár úr pedig el nem árulta. Aztán vendéglátónk a végén már látta, hogy nem igaz, amit mondunk. Dühös lett, és mondta, hogy ő pedig mérnök. Hozott is tervrajzokat, megmutatta. Én pedig régen nem mulattam olyan jól. Aztán megvettük az egy liter bort és eltávoztunk. Viszont a Hegyi tanár úr is nagyon kíváncsi volt, hogy ki lehet ez az ember? Abban biztosak voltunk, hogy nem mérnök! A má­sodik-harmadik szomszédban megkérdez­tük, hogy kinek a szőlője ez? Hát meg­mondták, hogy egy tapolcai szabómesteré. De hogy ezt, hogy tudták meg a diákok?
Nagykanizsán kredenciális diák voltam. Mindig a mi feladatunk volt fel­szolgálni ebédre, vacsorára. Mi vittük be az ételt. A konyha és az ebédlő között volt egy tálaló, ott raktuk hozzá az evőeszközöket. Persze soha nem voltunk éhesek, ez ter­mészetes... A másik dolgunk: a szobánk­ban volt egy elektromos készülék számok­kal ellátva, mint a betegápoló nővéreknél. Minden atyának volt egy száma, és ha hívott valaki, akkor föl kellett menni és teljesíteni, amit kívánt Azt élveztük leg­jobban, hogy volt két ember, aki mindig borravalót szokott adni. Nagy Lajos, az mindig húsz fillért szokott adni. Az akkor nagy pénz volt, a húszas években, én azokon vettem sportújságot, emlékszem. Ezen fölül azt csináltunk, amit akartunk.

Ott állok 1951-ben: mi lesz velem? (Három évig a veszprémi kisszemináriumban tanítottam, mint Balogh Ferenc is.) Mint életemben annyiszor, teremtő Atyám most is felkarolt (magyarul ezt úgy mond­juk, hogy szerencsém volt): szükség volt orosztanárra Budapesten. Balogh Ferenc igazgató tudta, hogy én egyénileg foglal­koztam már az orosszal.
1945-ben, amikor az oroszokkal először szembetaláltam maga­mat egy zalai plébánián reggel ötkor - be­jöttek ugye, és kértek reggelit meg az órá­mat, de azt nem adtam oda. A tiszt kétezer pengőt adott volna érte, de nem adtam oda, ő meg becsületes volt, nem vette el. Aztán még aznap elvette tőlem ingyen és bér­mentve egy kaukázusi altiszt. Volt nálunk egy szép szlovén szolgálólány. Az altiszt szólt, hogy küldjem be. Azonnal szóltam a lánynak, hogy most tűnjön el, mindegy, hogy hova. Az orosz persze rájött, falhoz állított, de aztán megelégedett az órámmal. Majd a lelkemre kötötte, hogy a tisztnek meg ne mondjam!
Egyénileg foglalkoztam az orosszal. A kiejtést a rádióból tanultam meg. Nagyon érdekelt a nyelv, már hasznossági szem­pontból is: az ellenségünk nyelvét nagyon kell tudni! A plébániánkon szolgáló szlovén lánytól kértem el az imakönyvét, hogy egy szláv nyelvvel ismerkedjek. Aztán megje­lent egy szótár, de nem cirill, csak latin betűkkel. Aztán megjelentek a cirill betűs szótárak és nyelvkönyvek. Az államosítás után tanítottam egy családban gyerekeket oroszra. Balogh Ferenc ekkor szólt, hogy jöhetek Pestre, és ez óriási öröm volt, hogy piaristaként működhetek tovább.
A következő nehézség állt előttem: az új nyelvtanároknak vizsgát kellett tenni. Külön sztori, hogy hogyan vizsgáztam le. Nem voltak aggályaim. Az ember úgy van fiatalkorában, hogy olyan eszközöket használ, amiket csak lehet. Volt egy iro­dalmi könyvem, abból szépen összeállítot­tam magamnak a tételeket, apró betűkkel, kis papírokra. És azzal mentem. A katedrán ült a tanár, az első padban a felelő. A töb­biek hátul készültek. Nem volt semmi prob­lémám, csak a megfelelő papírt kellett ki­választani. Azt szépen felolvastam. Hiteles volt. A vizsgáztató hölgy egy nagyon kedves arisztokrata hölgy volt, az odahívott a vizsga után, megkérdezte, hogy hogyan készültem a vizsgára. Úgy látszik, nagyon meglepte az én ékes oroszom. Mondtam neki, hogy teljesen avtomatícseszkij!

fotó: Szécsényi-Nagy Kristóf 

1958-1962 között voltam a Budapesti Piarista Gimnázium tanulója. Hivatozva a legutóbbi körlevélben leírtakra Kincs Lajos tanár úrral kapcsolatban, aki az orosz tanárunk volt, az alábbi történetet tudom rendelkezésre bocsátani.

1951. május 31-től tartó kényszerű vidéken tartózkodás (kitelepítés) után 1957. január 7-én költözhettünk vissza Budapestre. A Marczibányi téri általános iskolába kerültem egy olyan hetedik osztályba, melyet akkor alakítottak a meglevő három mellett, mert olyan sok volt az újonnan jött gyerek. A másik három osztályból azok kerültek ide, akiktől az osztályfőnökök meg akartak szabadulni. Így ez a budapesti osztály sem tette lehetővé, hogy a kevésbé nívós vidéki iskolák után a tanulási hátrányomból valamit behozzak. Főleg oroszból volt a tudásom a nullával egyenlő.
Akkoriban vidéken csak névlegesen volt orosz-oktatás, a forradalom utáni félévben már Budapesten is németet tanultunk, az utolsó, nyolcadikos év orosz-tanítása pedig az egymás békében hagyása jegyében folyt.
A gimnáziumban oroszból az első negyedévem nyolc egyessel indult. Ez a helyzet számomra kilátástalannak tűnt. Ezután Kincs Tanár Úr segítségével nekiveselkedtem, és intenzív készüléssel – ha másnap volt orosz, akkor két órát, ha nem volt, egy órát oroszoztam legalább. Plusz minden nap kaptam külön írásbeli fordítási feladatot a Tanár Úrtól. A fordítást be kellett vinnem a szobájába, ahol a szép piros tintával író tollával rögtön vagy másnapra kijavította. Tőle tanultam meg, hogy bármilyen nagy is egy feladat, annak elvégzése az első lépéssel kezdődik, aztán pedig kitartással, lépésről lépésre megvalósítható.
Ezt a történetet már megírtam tavaly, 2012-ben, az 50 éves érettségi találkozónkra készített összeállításunkba. Akkor még hozzátettem, „nem emlékszem, hogy ezt a segítséget megköszöntem-e külön a Tanár Úrnak. Ha nem, akkor most megteszem. Remélem, hogy a Mennyországban, e kiadvány olvasása közben ez a részlet nem kerüli el a figyelmét.”

Kedves Tamás!
Amennyiben e szerény történet beleférne a megemlékezésbe, kérlek, használd fel, akár szerkesztve is.
Üdvözlettel
Pongrácz Károly

Kedves Tamás!

Egy rövidke történet Kincs tanár úrról, meg arról az általa használt jelzős szerkezetről, amit édesanyám az azóta eltelt évtizedekben is nagy szeretettel használt otthon:
Kincs tanár úr engem is - mint tanári pályája második felében sokakat – oroszra tanított. Mivel általánosban orosz nyelvből nagyon jó eredményeim voltak, azt gondoltam, ugyanaz a hozzáállás itt is elég lesz. Aztán jött egy-egy négyes, aztán hármas, meg hát a híres mínuszok… A mamám, aki nem volt ehhez szokva, úgy döntött, hogy bemegy élete első fogadóórájára Kincs tanár úrhoz, akitől az azóta családi szállóigévé vált alábbi mondatot kapta válaszul. Anyám ugyanis azt gyanítva, hogy mégse volt elég jó az általánosban az orosz nyelv oktatása, azt kérdezte, hogy „Tanár úr, ez valami régi keletű hiányosság?”, mire Kincs tanár úr rámosolygott világító kék szemeivel, és csak annyit mondott: „Nem, asszonyom, ez valami új keletű lustaság!”

Az utolsó Hírlevélben olvasott kérésre mellékelten küldök néhány képet 2002-ből, a harmincadik érettségi találkozónkról, amin a már akkor is nagyon kevés élő tanáraink egyike, Kincs tanár úr bejött hozzánk, és hosszasan anekdotázott. Ebből fel is vettem videóra egy darabot, ami otthon megvan (ha esetleg valamilyen archívumba szívesen betennétek), de most épp nyaralok. A fotóim winchestere viszont szerencsére velem van, így két képet most is tudok küldeni. 
Egyébként egyvégtében ennyit beszélni a négy év alatt sose hallottuk, mint ezen a találkozón, úgyhogy ez önmagában is nagy élmény volt – aztán többet már nem is hallhattuk…

Szeretettel üdvözöllek
Prószéky Gábor

fotó, ahogy Prószéky Gábor emailjében szépen írta: "Kincseimből"

Tisztelt Szerkesztő Úr! Kedves Öregdiák Társam!

Sokáig gondolkodtam, miután megláttam a felhívást, hogy emlékezzünk meg Kincs tanár úr születésének 100. évfordulójáról, hogy miről is tudnék írni. Az én osztályom volt az utolsó, akiket a tanár úr mint osztályfőnök kísért végig a budapesti gimnáziumban. Valahogy nem találtuk meg a közös hangot. Már végzés után hallottam, kicsit csodálkozva, hogy korábbi évfolyamok, ahol szintén osztályfőnök volt, mint legkedvesebb tanárukra emlékeztek rá vissza. Talán a tanár úr megöregedett, és már a mi korosztályunk viselkedését nem tolerálta? Vagy annyira népszerűtlen volt a tárgy, amit oktathatott (orosz nyelv), hogy ez őrá is átsugárzott? Talán jobb lett volna, ha eredeti nyelveit (latin, ógörög) tanulhatjuk.
Pedig sok mindent tanulhattunk (volna) a tanár úrtól. Pl. az idő jó kihasználását. Mindenkinek minden félévben 20 jegye volt (ezt sem azelőtt, sem azóta nem láttam más tanárnál). Pontosságot, amiben talán velem volt a legnagyobb kudarca, még most sem tudok sehová időben megérkezni. Orosz nyelvet (ma is vagy 200 millió ember beszéli, tehát hasznos is lehet). Ami engem illet, talán megtanultam volna, ha a tanár úrnál kezdem a nyelvet, de már 4 év elrontott tanulása után kerültünk a kezei alá, és úgy látszik, ezt nem lehetett helyre hozni.
Mostanában sokat gondolok egy furcsa történetre. Egy osztálytársunk (nevét fedje jótékony homály) meghívót hozott szóban egy KISZ klubból, hogy néhány piarista diákkal beszélgetnének, vitatkoznának. Kiválasztott közülünk pár tanulót, engem is, mi naivan vállaltuk a dolgot. Azonban megtudták ezt a tanárok is. Kemenes igazgató úr, Kincs tanár úr, Jelenits tanár úr hívattak minket, kikérdeztek, majd kategorikusan megtiltották, hogy elmenjünk erre a vitára. Lehet, hogy így megfosztottak a vértanúságtól, bár attól tartok, nem voltam rá felkészülve, így csak azt akadályozták meg határozott és bölcs intézkedéssel, hogy életpályánk már a kezdetnél félre csússzon.
A tanár úr még 80 év felett is tanított (akkor már latint). Ott volt minden találkozónkon, emlékezett és érdeklődött. Igyekezett elfelejteni, mennyi baja és bosszúsága volt velünk a gimnáziumi 4 év alatt.

2013. augusztus 17.
Szabó András (1969-73)

fotó: Prószéky Gábor "Kincseimből"

"Lajos"

Így emlegettük Kincs tanár urat egymás között. Egyike volt azon négy karizmatikus tanárunknak, akit ötévenként mindig meghívtunk az osztálytalálkozónkra, és ő örömmel elfogadta invitálásunkat. Rátok emlékszem a legjobban – emlegette mindig -, nagyon vidám társaság voltatok. És ilyenkor elindult a jobbnál jobb történetek áradata. Ezeket fűzte egy csokorba 2009-ben megjelent kis könyvem, a „Volt egyszer egy B osztály”.
Milyen is volt Lajos, mint ember és mint osztályfőnök? Osztálytársaim mind, bizonyára más-más tulajdonságát emelné ki, az értékelés szubjektivitása megkerülhetetlen. Én a külsővel kezdeném, mert szerintem ez belső énjét is meghatározta. Szálfaegyenes, keménykötésű, jóképű férfi volt, első látásra nem igazán pap típus. Utóbbi mondatommal senkit sem szeretnék megbántani! Vidékről, a természet, a föld közelségéből jött, és ezirányú szeretete áthatotta egész életét. Négy éven át szinte minden vasárnap elvitt minket túrázni, és akik ilyenkor eljöttek, azoknak hétfőn nem kellett bumágát (röpdolgozat) írniuk oroszból. Ha páratlan volt a focicsapat, beállt a kapuba védeni, és nemegyszer vetődve védett ki egy gólnak indított lövést. Barlangásztunk, kerékpártúrákra jártunk, és csak akkor éreztük, hogy ő a tanárunk is, amikor fegyelmeznie kellett. Azt viszont bizony sokszor, mert nem voltunk éppen angyalok.
A külső ugyanilyen határozott, egyenes gondolkodású belsőt takart. Nem volt szófukar, de bőbeszédű sem. Amit mondott, abból a lényeg sütött át, nem elvontan, hanem félre nem érthetően. Szentbeszédeit is ez jellemezte. Megtanultuk, hogy az igazságot a természetben keressük, és azon keresztül a Teremtőben. Isten ez utóbbi megnevezése számomra – és gondolom nála is – létünk okának lényegét jelentette, és jelenti ma is. Sokat kaptunk tőle, de gyerekfejjel akkor még ezt nem tudtuk értékelni. Visszatekintve fiatalságunkra, ma úgy mondanám: akkor Lajos volt, ma viszont kincs Kincs tanár úr. Tudom, hogy imádkozik értünk ott Fent, mert szeretett minket, és mi is őt. A vele töltött négy év emléke máig sem halványult, bennünk él.

Keszler Péter
volt piarista diák, 1954-1958 között