A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

Az osztrák piarista öregdiákok szervezetével való kapcsolatunk 2009-ben, egy rövid bécsi látogatással kezdődött. A következő évben új barátaink visszaadták a vizitet (erről a 2010. október 17-i Hírlevél számolt be), amelynek során Urbán József akkori tartományfőnök úr fogadta és kalauzolta őket végig a Duna-parti gimnázium építési területnek számító, akadályokkal nehezített emeletein, amelyek akkor még csak sejtetni engedték a nagyívű álmokat és elképzeléseket. Vendégeink őszinte csodálkozással, de némi kétkedéssel tekintettek akkor a látottakra, mikor lesz ebből működő intézmény?

Most, két évvel az új épületbe való "hazatérés" után, újra meghívtuk őket, hogy bemutassuk nekik az eredményt. A Diákszövetség nevében (mézes Vilmos pálinkával) én fogadtam őket.

Urbán József igazgató úr büszkén vezette a négyfős kis delegációt végig a gimnázium létesítményein: a tornateremtől kezdve a kápolnán, az osztálytermeken, nyelvi termeken, a fizikumon, a kémiai laboratóriumon, saját igazgatói irodáján, a diákebédlőn keresztül a negyedik emeleti tetőteraszig. Barátaink ámulattal és nagy elismeréssel fogadtak minden részletet, így a fizikum emelkedő padsoraiból az ablakon keresztül az elkalandozó diákszemek elé kitáruló páratlan panorámát is. Figyelmüket nem kerülte el, hogy noha egy nappal voltunk a tanévzáró Te Deum előtt, a szóbeli érettségire berendezett Tanácsterem, az egyik osztályban érettségi élményeiket egymással felszabadultan megosztó diákok, a másikban még a szóbelire folyó felkészítő, a tanári szobában a bizonyítványokat körmölő tanárok, a falakra kihelyezett tablók és hirdetmények mind-mind arról tanúskodtak, hogy testet-lelket-szellemet nevelő, pezsgő élet folyik a falak között. A zeneteremben elnökük felcsillanó szemmel vette észre a kicsiny fából készült orgonát, amelyen mindjárt rövid "próbajátékot" is tartott nekünk.
A vezetést követően az irodahelyiségben tartott baráti beszélgetés és kölcsönös megajándékozás után a Márvány Menyasszony étterembe tértünk, ahol a patinás környezet és a Monarchia időkből való slágerzenét játszó cigányzenekar jóvoltából nagyon kellemes hangulatban ebédeltünk meg. Itt búcsút vettem tőlük, és a továbbiakban a feleségem kíséretében Gödöllőre látogattak el. A kastély megtekintése után kulináris élvezet következett a "királyi" cukrászdában. Innen indultak vissza haza.
Élményeikről kedves köszönőlevélben tettek tanúságot.
Várják-várjuk a folytatást, benne a lengyel diákszövetséggel való közös "hármas szövetség" kialakítását is, amelynek tető alá hozását magunkra vállaltam.

Várgedő Tamás
a Választmány elnöke

Kedves Piarista Öregdiákok, Kedves Piarista Atyák!

Ezúton kérünk Titeket, hogy akik ismertétek, szerettétek, tanítványai, rendtársai, barátai voltatok az augusztus 28-án 10 éve elhunyt Kincs Lajos piarista atyának, ha van kedvetek írjatok megemlékezést róla, vessétek papírra egy vele kapcsolatos kedves történeteteket, emléketeket, hogy az a Diákszövetség következő, augusztusi Hírlevelében megjelenhessen. Aki rendelkezik fotóval róla, azt is elküldheti emailben. Beküldési határidő: 2013. augusztus 21.
Email cím: mikecz.tamas@mpdsz.piarista.hu

Augusztusi Hírlevél számunkban szeretnénk Kincs atyáról megemlékezni, aki 10 éve, 2003. augusztus 28-án adta vissza lelkét Teremtőjének. Két jubileum is van ugyanakkor 2013-ban Kincs atyát illetően, ugyanis 2013. október 8-án lenne 100 éves.
100. születésnapja és halála 10 éves évfordulója alkalmából sírjánál az Új Köztemetőben megemlékezést is szeretnénk tartani. Várjuk, szívesen vesszük mindazok jelentkezését, akik a megemlékezés szervezésében részt vennének, illetve az időpont egyeztetése érdekében várjuk azok jelentkezését is, akik szívesen jelen lennének.

Kincs Lajos atya életrajza:
Kincs Lajos a Zala megyei Bucsután született 1913. október 8-án. Gimnáziumi éveit Nagykanizsán és Kecskeméten töltötte. A Piarista Rendbe 1930. augusztus 27-én lépett. 1933-tól 1939-ig telológiát tanult a Rend főiskoláján. Egyetemi tanulmányai során latin-görög szakos tanári diplomát és gyorsírástanítói oklevelet szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen.
1936. szeptember 8-án tett ünnepélyes fogadalmat, majd 1939. június 18-án szentelték pappá. 1939-től az iskolák államosításáig Veszprémben volt gimnáziumi tanár, majd azután is Veszprémben maradt a püspöki teológiai előkészítő iskola tanáraként,  illetve a Szent Margit plébánia segédlelkészeként.
1950-től - az orosz nyelvtanári diplomát is megszerezve - a budapesti gimnáziumban tanított. 1956 és 1970 között a Katolikus Középiskolai Főhatóság szekfelügyelője volt. 1978-ban ment nyugdíjba, de továbbra is tanított, egészen 1998-ig, sőt 2001-ig még a Kalazantinum latin tanára is volt.
1970-től 2000-ig szabadidejének nagy részét szeretett kertjében, Budakeszin töltötte.
Öregdiákjai szinte naponta felkeresték, hisz rendkívül szeretetre méltó, igazságos, szerény embert ismertek meg benne, akihez végig ragaszkodtak.

Kedves volt iskolatársak, Tisztelt Öregdiákok!

Július és augusztus folyamán szünetel a szokásos hétfőnkénti összejövetel és irodai munka. Szeptember 2-án már jelen leszünk.
Üzeneteket telefonon nem tudok fogadni, de az email címem elérhető:
csepely38@gmail.com
Ugyanígy kérem, hogy a nyár folyamán bekövetkezett változásokat is velem szíveskedjetek közölni ugyanezen az email címen. ( Elköltözés, névváltozás, haláleset stb...)

Addig is jó nyaralást, pihenést kívánunk mindenkinek!

17 éve zarándokolunk a Barátok Útján, szolgálva a barátság misszióját. Barátságot építünk, önmagukkal, Istennel, egymással. Együtt, mégis saját utunkat is járjuk – fogalmaztak az egyházi iskolák fiataljait megszólító kezdeményezésről Guba András SchP lelki vezető és Berki Barbara „főfőbarát”. Idén a több  mint száz fiatal augusztus 3-11. között járja be a Kalocsa-Máriagyüd útvonalat. A szervezőkkel a Magyar Kurír munkatársa beszélgetett.
 
- Barátok Útja – már maga az elnevezés mély húrokat pendít meg az emberben. Hogyan született a kezdeményezés?
B. B: Aki hallja, amikor a Barátok Útjáról beszélgetünk, azt érzi, hogy nem is egy útról van szó, hanem egy élő, lélegző, saját személyiséggel bíró valakiről, akit a barátunknak tekintünk. Sokszor mondjuk, a Barátok Útja a barátunk, tartozunk neki. Sokat kaptunk tőle, számíthattunk rá, és ő is számíthat ránk. Számunkra a BÚ misszió a barátságért, a közelségért önmagunkkal, a másikkal, Istennel.
 
G.A: Egyházi iskolák tanárai diákjaiknak szervezték először a zarándoklatot. Sokan évről évre újra eljöttek az útra. Aztán kiléptek az iskolából, továbbtanultak. A fiatal nem marad mindig „gyerek”. Egyre többet tapasztal, és fokozatosan megérzi, hogy  felelősségét kell vállalnia. A fiatalabbakért, hogy az ő életükben is megtörténhessen ugyanaz, ami az övében, ami öt minden évben visszahozza. Csoportvezetőkké, „főbarátokká”, sőt „főfőbarátokká” válnak. Ők arra is képesek, hogy az egész útért felvállalják a felelősséget. A tanárok viszont kiöregednek, másfelé viszi őket hivatásuk. A Barátok Útja viszont él. Azok veszik át vezetését, akik ebben nőttek fel. Mert át kell adni azt, ami fontos az életünkben. Az átadás fontos eleme lett a közös útnak.

- Mitől és hogyan több a BÚ, mint jó hangulatú kirándulás a barátokkal?
G. A: Eleve nem kizárólag azokkal megyünk, akik a barátaink, és nem csak oda, ahol barátságos a környezet. A barátság lehetőségét kínáljuk az ismeretleneknek is. Épp a barátság megszületése, az befogadás, az elfogadás, az érdeklődés az az élmény, ami  legtöbbünket megfog. Aztán a köztünk megszülető barátság erejével lépünk az emberekhez, akikkel találkozunk, akár itthon, akár külföldön. Barátkozunk a fizikai kihívással, barátkozunk Istennel. Tudatosan, nap, mint nap.  
 
B. B: Valóban nagyon vonzó, hogy nagyon vidáman telnek nálunk a napok, sok a játék, gyönyörű tájakon járunk, mindig van izgalom, megmérettetés is az útban. A „csodát”, amitől közös utunk több tud lenni, mint egy baráti kirándulás nem mi csináljuk, mi csak a lehetőségét igyekszünk megteremteni, hogy történhessen valami. Közelséget próbálunk adni, nyitottságot és figyelmet. Erre biztatjuk a gyerekeket is: merjenek közel lenni, magukhoz, a társukhoz, az Istenhez. Érezzük a gondviselést, ahogyan minden évben elindul az út, formálódik, célba ér. Megtapasztaljuk, hogy segítve, vezetve vagyunk. Fontosak a társak, az együtt megélt élmények, a kiscsoport, a beszélgetések útközben.

- Teremtett a 17 év saját hagyományokat, hogyan alakul a napok megszokott rendje?
G. A: Az első, ami rendezi az életünket, hogy megyünk. El kell jutni a következő állomásig. Ehhez fizikai erőre van szükség, enni kell. És legfőképpen barátkozni. Magunkkal az önismereti játékokban, egymással a csoportbeszélgetésekben és Istennel, a napkezdés gondolataival, a napközbeni misével.
 
B. B: Nem szeretünk kötelező elemekről beszélni, inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak hagyományaink, melyeket igyekszünk életben tartani. Tizenhét éve zarándokolunk, minden évben gazdagodtunk valamivel, nyomot hagyott minden ember maga után, akivel találkoztunk az út során. Őrizzük ezeket a nyomokat, fontosak nekünk és a gyerekeknek is az. Ettől is Barátok Útja. Ilyen hagyomány például a fiú-lány nap, a táncház, a záróműsor vagy éppen a földcsók a zarándoklat elején.
 
- Mennyire tud épülni tartós barátság az útnak köszönhetően? Hogyan tudják ápolni a résztvevők egymással a kapcsolatot?
B. B: Akik egyszer eljönnek hozzánk, azoknak jelentős többsége visszatér a következő években is, akinek egy-egy év kimarad, később visszahúzza a szíve hozzánk. Örömmel látjuk, hogy a kis csapat közösséggé kovácsolódik a 10 nap alatt, a végén már a későbbi csapattalálkozót szervezik, és a zarándoklat után pár nappal megszületnek a levelező listák a csapatokban. A közösségi oldalakra közös fotók kerülnek. Karácsonykor közös ünneplést szervezünk. Mi szervezők is jelen vagyunk a közösségi oldalakon, igyekszünk tartani a kapcsolatot a gyerekekkel. Mi főbarátok az életben is közel vagyunk egymáshoz. Megvannak a találkozási pontjaink, hagyományaink, ünnepeink. Stabil pont ebben kéthetente a hittan, ahol egy estére összeülünk és beszélgetünk.
 
- Milyen feladatokkal jár a szervezés, hogyan készülnek a főbarátok az útra?
B. B: A nyári zarándoklat a csúcspontja a munkánknak. Ezért a 10 napért hozzávetőlegesen fél-háromnegyed évet dolgozunk. Már januárban elkezdjük a munkát a csapatépítő tréningünkkel. Aztán beindulnak külön szálakon az események: az útvonaltervezés, a szállások keresése, az útvonal lejárása, a toborzás különböző iskolákban. Formálódik a téma, készül a plakát, a póló, a kereszt. Sok és sokrétű a munkánk, igyekszünk mindent megtervezni, szervezni.. Több mint százan gyalogolunk együtt. A Jóisten kegyelmére számítunk az úton, helye is van mindig, de igyekszünk nem  improvizálni, mert érezzük a felelősséget a  ránk bízott gyerekekért. A Barátok Útja teljes mértékben non profit jellegű, szeretetszolgálat mindannyiunk részéről. Számunkra ez misszió a barátságért. A közelségért önmagunkkal, a másikkal, az Istennel. Ehhez a misszióhoz minden főbarát hozzátesz valamit. Mindent mi magunk végzünk, a nyár a közös munkánk gyümölcse, és abból táplálkozik, azt tükrözi, ami megszületett év közben. 
 
- A fiatalok könnyen ki tudnak lépni az otthon biztonságos körülményei közül, a virtuális világ vonzásából?
B.B: Nagyon figyelünk a „kisbarátokra”, egyénenként is, csapatban is. Fontos nekünk, hogy jól érezzék magukat, be tudjanak illeszkedni a közösségbe, és ha valamelyik téma, mise, vagy bármi megérinteti, legyen kivel megbeszélni. Segítünk mindenben, ott vagyunk személyesen is a gyerekek mellett. 10-15 fős kiscsoportokban kísérjük őket az út során, a kísérőkre mindig számíthatnak, ha bármi gondjuk van.
 
- Mit viselnek el nehezen az út során?
B. B: Érdekes, a felnőttekkel mindig több baj van. Mi szoktunk inkább elfáradni, nekünk fáj itt-ott. A gyerekekben hihetetlen energia és lelkesedés van. Egyszerűen nem szegi kedvüket semmi és nem tudunk annyit gyalogolni, hogy estére elfáradjanak. El sem hinnéd, ha látnád: ahogyan türelmesen, szó nélkül gyalogolnak az esőben, vagy ahogyan a hűvös reggeleken énekelnek a Napnak, hogy „süssön fel, mert a szegény kisbarátok megfagynak”. Minden nehézséget ki tudnak úgy forgatni, hogy elveszik az éle, keserűsége.
 
Trautwein Éva/Magyar Kurír

A pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar ösztöndíj ályázatot hirdet azon piarista középiskolában érettségiző diákoknak, akik első helyen jelölik meg a PPKE JÁK jogász szakát.

Az ösztöndíj négy féléven át 50.000,- Ft/félév összegű támogatást jelent a két nyertes pályázó számára. Az elbírálás fő szempontja – egyebek mellett – a négy utolsó középiskolai félév végi osztályzatok számtani átlaga, s a felvételi eljárásban el kell érni legalább 400 pontot.
A Lósy Imre Alapítvány – együttműködve a Piarista Alapítvánnyal és a PPKE JÁK-kal – pályázatot hirdet a PPKE JÁK jogász osztatlan mesterképzési szakára jelentkező piarista diákok számára, a következő feltételekkel:

A pályázat benyújtására az jogosult, aki
a) a 2012/2013-as tanév tavaszi félévében valamely magyarországi piarista középiskolában érettségizett,
b) a 2013. évi felvételi eljárásban első helyen a PPKE JÁK osztatlan jogász mesterképzési szakát jelölte meg, és azon utólag nem változtatott, vagy a PPKE JÁK osztatlan jogász mesterképzési szaka utóbbi érvényes sorrend-módosítás révén vált első helyen megjelölt képzéssé,
c) a felvételi eljárásban legalább 400 pontot elért és a PPKE JÁK önköltségesjogász osztatlan mesterképzési szakára felvételt nyert,
d) családjában az egy főre eső havi nettó jövedelem nem éri el a 100.000,- Ft-ot,
e) pályázatához mellékeli azon piarista középiskola igazgatójának ajánlását, amelyben érettségizett.

Az ösztöndíj elnyerésének feltétele továbbá, hogy
f) a pályázó utolsó négy középiskolai féléve osztályzatainak számtani átlaga alapján a pályázók rangsorának elején álljon (ha több pályázó azonos átlaggal rendelkezik, közöttük sorsolás dönt),
g) a pályázó a sikeres felvételi eljárás eredményeként a PPKE JÁK önköltségesjogász osztatlan mesterképzési szakára a 2013/2014-es tanév őszi félévére beiratkozzon és aktív félévre bejelentkezzen.

Az ösztöndíj összege négy tanulmányi félév időszakra félévenként 50.000,- Ft/fő, amelyet összesen legfeljebb két pályázó nyerhet el.

Az odaítélt ösztöndíj folyósítása megszűnik, ha az ösztöndíjban részesülő hallgató – a PPKE Tanulmányi és Vizsgaszabályzata alapján számított – összesített korrigált kreditindexe tanév végén nem éri el a 4,00-ás szintet.

Az ösztöndíjat elnyert hallgató a hallgatói jogviszonyának egy tanévet meg nem haladó szünetelése esetén az ösztöndíjra jogosultságát nem veszíti el, azonban a szünetelés alatt az ösztöndíj nem folyósítható. A hallgatói jogviszony egy tanévet meghaladó szünetelése az ösztöndíj elvesztését vonja maga után.

A végleges pályázat benyújtásának határideje: 2013. szeptember 15. Cím: Lósy Imre Alapítvány, 1088 Budapest, Szentkirályi u. 28. (Postai úton kell benyújtani!)
A pályázati űrlap  letölthető itt (ezt kell 2013. szeptember 15-ig benyújtani).
A pályázatokat a Lósy Imre Alapítvány 2013 szeptemberében, a beiratkozásokat és az adott félévi bejelentkezési eljárásokat követően bírálja el.

Az aláírt pályázati űrlaphoz a következő mellékleteket kell csatolni:
1. A pályázó középiskolai bizonyítványának másolata, amely tartalmazza az utolsó négy félév végi osztályzatokat.
2. A pályázó érettségi bizonyítványának másolata.
3. Annak igazolása, hogy a 2013. évi felvételi eljárásban első helyen a PPKE JÁK osztatlan jogász mesterképzési szakát jelölte meg, és azon utólag nem változtatott, vagy a PPKE JÁK osztatlan jogász mesterképzési szaka utóbbi érvényes sorrend-módosítás révén vált első helyen megjelölt képzéssé (ez igazolható az e-felvételi elektronikus felületén a jelentkezési sorrendet tanúsító oldalnak 2013. július 10. után kinyomtatott változatával, vagy az Oktatási Hivataltól a végleges jelentkezési sorrendről – 2013. július 10. után – kért és megkapott igazolással; egyéb esetben, kétség esetén a Lósy Imre Alapítvány ítéli meg, hogy az első helyes jelentkezés igazolása megfelelő-e).
4. Azon piarista középiskola igazgatójának írásos ajánlása, amelyben a pályázó érettségizett.

Az elkésett, vagy hiányosan benyújtott pályázatokat a Lósy Imre Alapítvány érdemi vizsgálat nélkül elutasítja!

1. 2013. szeptember 3-7 között tanulmányutat szervezünk az Alsó-Ausztriai várak, kolostorok, kastélyok és városok megtakintésére. Mariazellbe, Lilienfeldi apátságba, és a Waldviertelbe.

A tanulmányút költsége (busz, félpanzió, belépőjegyek) 200 EURO + 10.000,- Ft.
Jelentkezés a hétfói klubnapokon 100 EURO előleg egyidejű befizetésével Csapody Gézánál.

2. 2013. október 5-én, szombaton egynapos autóbuszos tanulmányutat szervezünk Fótra és Gödöllőre (Fóton a templom, a kastély és a múzeum, Gödöllőn a királyi kastély megtekintése) költség a busszal, a belépőjegyekkel és vendéglői ebéddel 6.000,- Ft, mely jelentkezéskor fizetendő Csapody Gézánál a hétfői klubnapokon.

Üdvözlettel
Sibalszky Zoltán és Csapody Géza szervezők

Molnár Lehel piarista növendék tavaly nyáron közel másfél hónapot töltött Latin-amerikai piaristák körében. Igen ritka dolog, hogy egy ifjú a piarista rend képviseletében eljut a távol országba. Eddigi életéről, a „piaristaságot” vállalásáról, és persze a Dominikai Köztársaságban szerzett tapasztalatairól kérdeztük.

Nem volt piarista diák, mégis a piarista rendet választotta. Hogyan találkozott a piaristákkal?
Amikor gimnazista koromban komolyabban kezdtem gondolkodni azon, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”, akkor merült fel bennem először, hogy a papi és tanári szolgálatot egyesítő piarista életet válasszam. Két informatika óra közötti szünetben három szót írtam be a keresőbe: pap, tanár, szerzetes… a piaristákat dobta ki.

És meg is írta az első e-mailt a tartományfőnöknek?
Azzal még vártam néhány évet. A betű ugyan megmarad, de önmagában holt dolog. Nem elégedtem meg a betűkbe öntött lelkiséggel; találkozni szerettem volna a szavakban megvalósuló élettel. Két-három év leforgása alatt többször találkozhattam piaristákkal „véletlenszerűen” vagy ismerkedés céljából. Ezek a találkozások megerősítettek abban, hogy alaposabb és hosszabb ismerkedési folyamatot kezdhetünk a renddel közösen.  2005 őszén Szegeden beléptem a jelöltségbe.

Elkezdődött a hosszú piarista képzés?
Folytattam teológiai tanulmányaimat, majd elkezdem a történelem szakot is. De a szellemi képzés mellett folyamatosan kerestük elöljáróimmal azokat a helyzeteket, lehetőségeket, amelyek egyre közelebb visznek a piarista karizma szívéhez. Piaristák megismerése, diáktúrák minden műfajban, lelkinapok, stb.

Ezek között a lehetőségek között merült fel a külföldi út lehetősége?
Igen! Figyelemmel kísértük az egyetemes rend szívverését is, és így merült fel a tapasztalatszerzés lehetősége szegényebb, harmadik világbeli piarista közegben. 2012. áprilisában Magyarországra látogatott Pedro Aguado generális atya, és akkor született végleges döntés egy nyári Latin-Amerikában töltött tapasztalatszerzésről.

Pontosan hol töltötte ezt a hónapot?
A Karib-tengeri Dominikai Köztársaság La Romana nevű, 240 ezer fős városában voltam július elejétől augusztus közepéig.

A Karib-tenger csábítóan hangzik.
A Karib-tengerről sokunknak a kalózkodás, a homokos tengerpart és pálmafák jut eszébe. Azonban ez csak egyik oldala az ottani valóságnak. A nyugati turisták nyaralásai természetesen jelentős bevételt biztosítanak az országoknak, de ez korántsem jelenti azt, hogy ezzel mindenkinek megélhetést biztosítanak. A mi városunk határában található a legdrágább hotelkomplexum, de a csapokból nem folyik ivóvíz. A városban található az ország legnagyobb cukorgyára is. Azonban ez korántsem jelent életbiztosítást mindenki számára. Egyik negyedben olyanok laknak, akik a turizmusból és az iparból nyugati színvonalon élnek, a mási negyedben viszont éhbérért dolgoztatott napszámosok bádogviskói sorakoznak. Nem is létezik a harmadik világ, hanem inkább harmadik kerületek vannak.

A piaristák melyik kerületben laknak?
Mindhárom „kerületben”. Van iskolájuk az első kerületben – például a fővárosban. Aztán La Romanaban az iskolát második kerületinek nevezném. Ezek mellett azonban mindenütt un. Bibliotecat, amolyan tanulószobát működtetnek a harmadik kerületekben. Ide gyakran járnak olyan gyerekek is, akiknek ez az egyetlen tanulási lehetőségük, mert a környéken nincs iskola, vagy nincsenek anyakönyvezve, ami viszont szükséges a beiratkozáshoz az állami iskolába. A piarista pedagógusok és önkéntesek viszont mindenkit befogadnak, betűvetésre tanítják őket, az életben való eligazodásukat segítik.

Piarista önkéntesek?
Egyrészt van egy állandó pedagógusi gárda, akiket alapítványi pénzből fizetnek. Őket pedig a piarista iskolák diákjai, a plébániák felnőttjei segítik korrepetálással, egy-egy délutáni foglalkozás rendszeres megszervezésével. Olyan is előfordul, hogy Spanyolországból egy egész család odaköltözik egy-két évre, és segíti a helyiek munkáját. A szerzetesek zöme is a valenciai provinciából való. Ők természetesen nem küzdenek nyelvi nehézségekkel.

Ilyen önkéntesként érkezett ön is?
Tulajdonképpen igen. Csakhogy a nyári szünet idején, csupán egy hónapra és tört spanyolsággal.

Mibe tudott így bekapcsolódni?
Még így is sok munka várt rám. Elsősorban a már említett, nyomornegyedekben működő tanulószobákban (ezek tulajdonképpen kápolnák, iskolaépületek) szerveztünk napközi táborokat. Ez nagyon fontos, hogy a hosszú nyár folyamán az utcán kallódó gyerekek ne vaduljanak el teljesen a tanulás megkövetelte fegyelemtől, összpontosítást igénylő tevékenységtől. Szociális készségeiket gyarapítsák, és a keresztény értékek felé terelgessük őket.

Azt hallani, hogy Latin-Amerikában virágzik a katolikus egyház, mennyire lehet a családok vallásosságára építeni?
Az új pápa Argentínából jön, de ez korántsem jelenti azt, hogy a helyzet nagyon fényes lenne. A mi 240 ezer fős városunkban például 11 katolikus pap tevékenykedik. Persze rengeteg a szekta; minden sarkon áll egy gyülekezeti ház. De még több a kocsma. A rádióban gyakran hallottam a panaszkodást, hogy az országban több a bordélyház, mint az iskola…

Ezek szerint a paphiány nemcsak európai, hanem amerikai probléma is.
Pontosan. A helyiek úgy fogalmaztak, hogy náluk az egyház gyorsabban növekszik, mint a papi hivatások száma. Tehát pap kevés van – ezt ők is fájlalják. Így kénytelenek maguk szervezni életüket – ez viszont nagy értékük. Tehát minden rosszban van valami jó, sok nehézségen felül lehet emelkedni, és gazdagodni belőle.

A napközi táborokon kívül még mivel foglalkozott?
Alapvetően a helyi piarista közösség életében vettem részt, de így is sokszínű volt a programom. Részt vettem nemzetközi ifjúságpasztorációs képzésen, nyári tanári továbbképzésen, ifjúsági hittanórát tartottunk, a plébániai áldoztatókkal meglátogattuk a betegeket, megismertem az országban működő iskolákat és folytathatnám a sort.

Melyik volt a legkülönlegesebb élménye?
Az új világban természetesen rengeteg dolog újszerű. De az is különös volt, hogy mennyire kicsi a világunk: a fiatalok például ugyanúgy öltözködnek, ugyanazt a zenét hallgatják. Egyik különleges élményem a magyarsághoz kapcsolódik. Első találkozások alkalmával mindig elcsodálkoztak, hogy magyart látnak. Volt, aki rá is kérdezett, hogy viccelek-e vagy komoly a dolog. A tanár kollégák aztán elárulták, hogy a magyarokról egyetlen dolgot tudnak, amely egy szólás, pontosabban dorgálás formájában él körükben. Ha szülő vagy tanár, de akár a fiatalok is egymás között magyarázás közben elvesztik türelmüket, akkor ezekkel a szavakkal illetik az értetlenkedőt: „Ember, te magyar vagy? Nem értesz semmit?” Az érthetetlen dolgok pedig számukra nem olyanok, mintha kínaiul mondták volna, hanem, mintha magyarul.

Ezek szerint számukra is élmény lehetett olyan magyarral találkozni, aki érti őket!
Minden bizonnyal. Bár első hét után én is rájátszottam a dologra. Ha valamit nem értettem, könnyűszerrel kijelentettem, hogy egy magyartól nem várhatják el, hogy megértse őket.

Ha jól értem volt olyan dolog is, amit nemcsak nem értett, hanem, amivel nem értett egyet?
Természetesen különböző a működésmódunk. Például a szieszta szentségét én sem törtem meg. De a pontosságban a „fél óra ide-oda” lazasága már nehezebben emészthető.

Milyen tanulságokkal tért haza?
40 nap alatt sok mindent láttam. Persze nem mindent értettem meg – azt jelenti, hogy magyar maradtam. A tenger dagálya sok nyomot elmos a homokban, de biztos, hogy jobban megszerettem a piarista rendet. Talán paradox, de jobban megszerettem a saját tartományomat is, hiszen hangsúlyosabban kidomborodtak előttem értékeink. És hogy a tenger képénél maradjak, fogalmazhatok úgy, hogy a nyári élmények hatására nagyobb lendülettel vetem magam a hullámok közé.

Biztos vagyok, hogy öregdiák társaim nagy érdeklődéssel olvassák majd beszámolóját, annál is inkább, mert csodálatos élmény és rendkívül ritka dolog lehet ifjú fejjel egy ilyen távoli országban neveléssel, oktatással eltölteni pár hetet, a magyarországi piarista szellemiséget képviselve.  És betekinteni egy számunka alig ismert ország életébe, szokásaiba. Köszönöm a beszélgetést.

Dr. Kölcsei Tamás

Tisztelt Szerkesztőség!

A múlt héten 65. éves osztálytalálkozója volt édesanyámnak (Szepesi Gyuláné, Kenyeres Etelka). Nagyon örülnénk, ha a mellékelt fénykép és képaláírás helyet kaphatna a Piarista Diák következő lapszámában. Köszönettel: Szepesi Dóra 65. éves osztálytalálkozó A sátoraljaúljhelyi Piarista Gimnázium 1948-ban végzett utolsó piarista osztályának növendékeiből ennyien jöttünk össze júniusban: Németh Lívia, Kenyeres Etelka, Ember Klára, - lánya Véghseő Klára -, Juhászcsik Júlia és dr. Breznay Tibor. Az előtérben lévő újság címlapján az osztálytárs, Szalay József, idén gyémántmisés képe található.

Miért nálunk érettségizett - budapesti születése ellenére - 74 évvel ezelőtt? Erről is szólt azon a rendhagyó földrajz órán, melyen egykori iskolájában két évfolyam hallgatta figyelemmel a derült kedélyű, halk szavú tudóst. Édesapja halála után döntött úgy a család, a fiúnak férfias nevelést kell kapnia. Így esett a választás a nagykanizsai piaristákra. Az ez évi ünnepi közgyűlésen Nagykanizsa Megyei Jogú Város Címere Emlékplakettet vehette át, ám előtte tartalmas napot töltött városunkban és környékén Ponori Thewrewk Aurél csillagász.

- Mekkora sebességet adjunk egy földi tárgynak, hogy égi test legyen belőle? Ezt könnyű kiszámítani. – kezdte az örökifjú ismeretterjesztő az első (8 km/sec) és a második (11 km/sec) kozmikus sebesség magyarázatát. Ugyanis nem rövid pályája alatt az űrkutatás és az elektronika hozta a legnagyobb változást a csillagászatban. – 1957-ben, az 1956-os forradalom után – mely csak 1848-hoz hasonlítható – lőtték fel az oroszok az első mesterséges holdat. El lehet képzelni, a szovjet második megszállás után, mekkora lelkesedéssel fogadták a magyarok. A fele nem hitte el, aki meg elhitte, minden csúnyát kiabált a felbocsátókra, akik egy évvel ezelőtt halomra lőtték a házakat és az embereket. Meglehetősen hűvös volt az első szputnyik fogadtatása Magyarországon. – emlékezett Aurél bácsi.
Lajka kutyáról is szólt, az első élőlényről, „aki” elhagyta a Földet. (Bizony, a diákok szülei sem emlékezhetnek már rá.) Az űrállomásokon folyó kísérletek közül, mint legérdekesebbet, az olyan fémötvözetek előállítását említette, melyet csak a súlytalanság állapotában lehet megtenni. Beszélt a harmadik kozmikus sebességgel (16 km/sec) indított, a Nap gravitációjából is kikerült, talán 30 000 év múlva célba érő mesterséges égitestekről. Az esetleges értelmes lényeknek magyar nyelvű üzenetet is visznek. – Szeretettel köszöntünk mindenkit, aki jószándékú a világegyetemben. – Ezt egy amerikai magyar hölgy rosszul írta: világegyetemen. Úgyhogy rosszul fognak megtanulni magyarul azok, akik megtalálják…(derültség)

A régi tablókat nézegetve elmesélte, hogyan lett magyartanára, Santora Mihály piarista atya az ő fiának keresztapja. Az egykori párbeszéd: - Tanár úr, miért szólít engem Ajtonynak? Van nekem rendes nevem, az Aurél./ - Milyen szóból származik az Aurél?/ - Az aurum, azaz arany szóból./ - És hogyan hívták a régi magyarok az aranyat?/ - Nem tudom./ - Ajtonynak./ - Én már nem lehetek Ajtony, de ha fiam lesz, megígérem a tanár úrnak, Ajtonynak fogom hívni.
Úgy is lett, Kanizsára el is kísérte édesapját a friss nyugdíjas Ponori Thewrewk Ajtony. Boharcsik Pálnak, piarista természettan tanáromnak már nem tudtam megköszönni, hogy a csillagászat felé terelt, mert visszatért hazájába, Lengyelországba. - említette még Aurél bácsi a Vastagh-műhelyből kikerült tablók tövében. 
Ebéd után a Nagykanizsai Amatőrcsillagász Egyesület két motorja: Vilmos Mihály alapító és az ő egykori szakköröséből vezetővé érett Gazdag Attila kalauzolta a tanár urat két csillagdájukban. Először Becsehelyre, a Kossuth utcától 3,5 kilométerre, a 310 méteres Kis-hegyre vezetett az út. Itt, Dél-Zala második legmagasabb pontján épült meg 2004 – 2010 között összefogásból – a város is kivette a részét - az a Canis Minor obszervatórium, ahol az észlelést lehetetlenné tevő fényszennyezés nélkül dolgozhatnak. – Égeti a Tejút a retinámat! – idézte föl az első élményt Attila. Az univerzumra nyíló ablak – így is emlegetik, joggal, csillagdájukat – tövében a földi természet is káprázatos látványt nyújt. Majd a hajdani Úttörőház (a Pannon Egyetem Zrínyi utcai campusa) kertjébe tértek vissza a csillagászok. Itt áll 1981 óta a Canis Maior csillagvizsgáló, melyet 2007-ben újítottak fel. Mindkét csillagdájukban szívesen látják az érdeklődőket. Amely tapasztalatuk szerint nem korfüggő. – Életemben nem láttam ilyen szépet! – vallotta be egy 70 éves ember. Az általános iskolás korosztály pedig – ahogy annak idején az egyesület elnöke is - különösen kíváncsi. A vendég, Ponori Thewrewk Aurél is a kíváncsiságot jelölte meg a csillagász legfontosabb tulajdonságának. A nem ismert dolgok tengeréből kiválasztunk egy gyűszűnyit, és azt kutatjuk. – érzékeltette azt, hogy soha nincs vége. Ami pedig az egyesület rendkívül informatív honlapját - nae.hu - és a youtube-on mcco64 csatornáját illeti, mindkettőt érdemes gyakran látogatni.
Városunk két napóráját – a Szekeres utcait és a Munkás utcait - is fölkereste a már sok napórát tervezett vendég, majd frissítőül a cserfői Antal pince borait kóstolta meg. A nagyszülei révén a történelmi Zala megye másik végéből, Paloznakról származó férfi nem csak a Balaton-felvidék boraival hasonlíthatta össze a kitűnő cserfői borokat, de kíváncsian hallgatta a gazdát a redukciós tartályról, vagy gyönyörködött a hatalmas bakó-présben. (Más szóval gúzsprésnek is nevezik ezt a vidékünkre jellemző impozáns szüreti eszközt.) Lelkesítette a vendéglátókat az idős ember mindenre nyitott érdeklődése. Persze őket sem csak az univerzum érdekli, a természet közelibb gazdagsága – gombák, gyógynövények, fügepálinka készítés – is leköti a Dobriból származó egyesületi elnököt, ez utóbbival ajándékozta meg a tanár urat. Ugyanis a TIT Uránia Csillagvizsgáló és a Planetárium nyugalmazott igazgatója, csillagászattörténeti és kronológiai művek szerzője – ha választani lehet – ma is legszívesebben tanár úrnak szólíttatja magát. 
Az ünnepi közgyűlés után sem csökkent a vendég anekdotázó kedve. - 74 év után már elmondható, hogyan tettük le a német érettségi vizsgát… - kezdte. De jó humorral vette észre, örökítette meg azt is, ahogy huszár szablyák őrizték vacsora közben táskáját. A Ponoriak pozitív gondolkodására jellemző, ahogyan a városi utak állapotára reagáltak: - Épül, szépül. Cseresnyés Péter polgármestertől elköszönve pedig minden magyar városnak ilyen, a kanizsaihoz hasonló erős identitást kívántak.
 
www.kanizsaujsag.hu

A városi tanács határozata alapján, post mortem Temesvár díszpolgárává avatták Illy Ferencet, a kávéfőző automata és a légmentes kávécsomagolás feltalálóját, az Illycaffè cég megalapítóját.
A díszpolgári címet a család nevében az Illycaffè romániai képviselője, Peter Strukelj vette át a polgármesteri hivatal tanácstermében.

Illy Ferenc 1892. október 7-én született a temesvári Józsefvárosban, édesapja Illy János asztalos, édesanyja a német származású Rössler Aloisia. A piarista iskola elemi osztályainak elvégzése után Illy Ferenc 1904-ben Bécsbe költözött, majd az osztrák–magyar hadsereg kötelékében végigharcolta az első világháborút. 1920-ban Triesztben telepedett le Illy Ferenc, ahol 1933-ben létrehozta az Illycafè céget és feltalálta a kávéfőző automatát, valamint a kávé fémdobozos, légmentes csomagolását. Az Illycafè azóta világmárka lett, amelyet 140 országban, köztük Romániában is forgalmaznak.
Van egy elképzelés, amely szerint a józsefvárosi Víztoronyban létrehoznák az Illy Ferenc nevét viselő kávéházat.

250. tanévét zárta le a Dugonics András Piarista Gimnázium – az évfordulóhoz szépen illeszkedik a Miklós Péter történész szerkesztésében megjelent A piarista nevelés újraindulása Szegeden című kötet, mely az intézmény 1991 és 1999 közötti történetét tárgyalja. 
 
„Szabadság és űr, a szárnyalás korlátlan lehetősége és a mérce hiányából adódó kivetettség, az újrakezdés áldása és a gyökértelenség” – így idézi fel az újraindulás időszakát a kötet előszavábanUrbán József SP, akinek első állomáshelye volt a szegedi gimnázium és rendház, később a gimnázium igazgatója, majd a piarista rend magyarországi tartományfőnöke volt.
A Magyarország piarista múltjából sorozat ötödik köteteként megjelent munka tanulmányokat, visszaemlékezéseket és az iskola történetéhez kötődő személyiségekkel készített beszélgetéseket tartalmaz, valamint a tárgyalt időszakból származó képeket ad közre.

„A piarista hagyomány több mint négy évszázados hagyományából Szeged is részesült, hiszen a városban 1720-ban letelepedett kegyes atyák egy évvel később megnyitották iskolájukat. A szegedi piarista gimnázium falai között több mint százezer diák tanult az elmúlt csaknem háromszáz évben” – írja bevezetőjében Miklós Péter. 1948-ban az államosítással törés következett be az intézmény történetében, és csak a rendszerváltás után kezdhette meg ismét működését a piarista gimnázium.
Az 1991 és 1999 közötti időszakról történeti áttekintést ad Miklós Péter írása, illetve Futó Béla piarista atya visszaemlékezése.Zombori István történész, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) szegedi elnöke arról értekezik, milyen szerepet játszott az újrakezdésben a KÉSZ, Vajda Tamástól pedig a Sík Sándor Piarista Egyetemi Kollégiumról olvashatunk. Nem marad ki a kötetből az újraindult iskola zenei neveléséről szóló írás sem Lajos István tollából, Rakonczai János főiskolai tanár, öregdiák és az újraindulásban is szerepet vállaló tanár, valamint Sárközi Sándor piarista szerzetes szubjektív visszaemlékezései a piarista iskola világába engednek bepillantást.
A beszélgetések még személyesebbé teszik a tárgyalt időszakot. A szegedi piarista gimnáziumban tanult például Paskai László bíboros is, aki a keresztény nevelésről beszél a kötetben, Gyulay Endre nyugalmazott szeged-csanádi püspök pedig nem csak diákként kötődött az intézményhez, hanem főpapként tevékeny szerepet vállalt az iskola újraindításában is. Az állam és a város nézőpontjáról a Szalay Istvánnal, Szeged egykori polgármesterével, illetve egyházi ügyekért felelős államtitkárral készített beszélgetés ad képet. A könyvben megszólalnak piarista atyák – Kállay Emil, Szegheő József ésUrbán József – és tanárok is, mint Kakuszi Péter, Fodor Gábor, Angyal László és Károlyi Attila, jelenlegi igazgatóhelyettes.
A kötet végén az újraalapítás kronológiáját találjuk, majd gazdag képanyagot, az 1991-es Veni Sanctétól az iskola mindennapjai, kirándulások életképein át a templom felszenteléséig.

Ferenc pápa - még Buenos Aires-i érsekként írt - legutóbbi könyvében Krisztus örömhíréről elmélkedik: bevezeti az olvasót a Jézussal való találkozás és Isten e világi feltárulkozásának misztériumába, szól az egyház előtt álló kihívásokról és a szenvedéssel szegélyezett emberi élet isteni szépségéről. Félreismerhetetlen stílusával Isten szavának nyitott ésszel és hívő szívvel történő befogadására hív az imában - és életre váltására az emberek között.

A könyvet rendtársunk, Tőzsér Endre SP fordította és az Új Ember adta ki.

(Ára: 3490,- forint)

Hálás emlékezés Angel Ruiz generális atyára
(Higón, 1924. 05. 30. - Madrid, 2013. 06. 16.)

Elhunyt Angel Ruiz Isla piarista atya, aki 1973 és 1985 között rendünk általános elöljárója volt. Végleges távozása kétségkívül számos emléket, érzelmet és meggyőződést idéz fel mindannyiunkban, akik a Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegény Szabályozott Papjainak Rendjéhez tartozunk. Nemcsak olyan dolgok ezek, amelyek azokban élnek, akik generális atyánkként ismertük őt, hanem olyanok, amelyek azokra is nagy hatással voltak, akik később érkeztek, hogy családunk tagjai legyenek - hiszen tettei, meglátásai és a kihívások, melyekkel szembe kellett néznie, a mai napig érvényesek.
Azért írom ezen „hálás emlékezést", mert szilárd meggyőződésem, hogy a köszönet az első reakció, amely minden piarista és rendünket szerető ember szívében ösztönösen ébred.
Elsősorban Istennek, a mi Atyánknak tartozunk hálával az ő személyéért, az életéért, az önátadásáért, a rend iránt tanúsított szeretetéért, a tisztánlátásáért, és mindenekelőtt szerencsés vakmerőségéért és állhatatos türelméért, amellyel Angel Ruiz atya saját piarista hivatását élte, és amellyel szent alapítónk örökösének szolgálatát felvállalta.
Hálás köszönet Angel atyának a rendért végzett minden szolgálatáért. Azokban a nehéz időkben olyan új jövő nyílt meg előttünk, amelyet meg kellett látnia, és amelyhez csatlakoznia kellett. Volt növendéknevelő, közösség elöljárója, az egykori kasztíliai provincia tartományfőnöke, generális atya, lelki vezető, iskoláinkban tanár stb. - s mindezeket a feladatokat áldozatosan és teljes odaadással végezte. Ám Angel atya mindenekelőtt a hivatását szenvedélyesen szerető piarista szerzetes volt. Szeretném alakját az intenzív módon megélt piarista élet példájaként elétek állítani, amelynek során mindig a teljességre törekedett.
Köszönet az ajándékokért, amelyeket ránk hagyott. Vele a piaristák számos nemzedéke megtanulta, mit jelent mélyen szeretni Kalazanciust, szeretni a rendünket, és szenvedélyes megélni a küldetést. Megtanította nekünk, milyen fontos, hogy a jövővel tartsuk a kapcsolatot, miközben kitartóan dolgozunk a jelenben, hogy a jövő lehetségessé váljék. Emlékeztetett bennünket, hogy különös szeretettel kell fordulnunk a fiatalok felé; emlékeztetett a kalazanciusi karizma egyetemességére, amely Isten egész népe számára szánt csodálatos ajándéka; arra a kihívásra, hogy egy a Kalazanci Szent József karizmája köré épülő keresztény közösséget építsünk; annak szükségességére, hogy a rendről gondolkodjunk, és hogy megújítsuk azt, hogy ezáltal képesek legyünk egy jobb jövőt építeni. A hit, a rend iránti szeretet és a Kalazancius iránti hűség kiváló tanúbizonyságát adta. Köszönjük, szeretett Angel atya mindazt, amit megéltél, és amit nekünk segítettél megélni!
A betegség fokozatosan elgyengítette képességeit, és annak a briliáns elmének a fénye, amely képes volt egy kicsit mindig távolabbra tekinteni, lassacskán kihunyt. Élete utolsó éveiben rendtársai szeretetteljes gondoskodásában élt a madridi Gaztam­bide utcai házunkban. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki gondoskodott róla, aki segítő kezet nyújtott neki a szentmise bemutatásában, hogy érezze testvérei szeretetét, illetve mindnyájatoknak, akik napról napra igyekeztek megértetni idős testvéreinkkel, milyen hálásak is vagyunk értük és egész életükért.
Angel atya számos írásából idézhetnék, hogy emlékeztesselek benneteket, mily nagy mértékben hozzájárult a piarista rend életének alakításához. Itt egy olyan kis szöveget szeretnék megosztani veletek, amelyet Angel atya 1979-ben vetett papírra: „A mélyreható megújuláshoz, amelyre még nem került sor, elengedhetetlen a teremtő hűség. Ez azonban csak akkor lehetséges, amikor a piaristák komolyan elkezdnek foglalkozni alapítójukkal. A piarista rend megújulása - többek között - szent alapítónk, Kalazancius szeretetteljes újraolvasásának gyümölcse lesz, hogy ezáltal újra felfedezzük az általa megélt kegyelemi történést. Ma minden piaristának azt a feladatot kell maga elé állítania, hogy Kalazanciust teológiai helyként fedezze fel. Hiszen a kalazanciusi karizma mindenekelőtt a kegyelem forrása, amely »a Szentlélek megtapasztalásaként« mutatkozik meg. A forrásokhoz való visszatérés egyben az alapítóhoz való örökös visszatérést is jelenti. Nem azért, hogy modern formába öntsük, vagy hogy szolgai módon csupán ismételgessük, hanem hogy folyamatosan növekvő teremtő hűségben a mai helyzetre lefordítsuk. Ennek pedig belső megtérésre kell vezetnie minket. Hiszen alapvetően arról van szó, hogy alapítónktól megtanuljuk, hogyan legyünk »hiteles tanúságtevők«."
A legmegfelelőbb módja annak, hogy emlékezzünk azokra, akik elmennek, az, ha megpróbálunk a tőlük tanult legjobb dolgok szerint élni. Imáinkkal forduljunk bizalommal Istenhez, a mi Atyánkhoz Angel Ruiz Isla atyáért, hogy az Úr az ő végtelen kegyelmében megadja neki azt a teljességet, amelyet mindannyiunknak megígért, és amelyet szeretett Angel atyánk egész életében oly buzgón keresett.

Nyugodjék békében Isten szerető ölelésében!

Pedro Aguado Sch. P.

GYÁSZJELENTÉS

A Piarista Rend Magyar Tartománya – a hozzátartozók nevében is – fájó szívvel, de Isten akaratában megnyugodva tudatja, hogy szeretett rendtársuk,

ZÁRDAY TAMÁS piarista tanár

életének 77., szerzetességének 58., papságának 52. évében

2013. június 20-án visszaadta lelkét Teremtőjének.

Rendtársunkat a Krisztus Király plébánia kápolnájában (VIII. Mikszáth Kálmán tér) a 2013. július 22-én fél 3 órakor kezdődő gyászmise után a kápolna urnatemetőjében helyezzük végső nyugalomra.

Rendtársunk 1935. december 13-án született Budapesten. Általános iskolai tanulmányait a budapesti Piarista Általános Iskolában kezdte. Érettségi után, 1954. augusztus 27-én kezdte meg a noviciátust. Első szerzetesi fogadalmat 1955. augusztus 28-án tett, szerzetesi neve: a Legszentségesebb Oltáriszentség Jézusáról nevezett Zárday Tamás. Teológiai tanulmányait a rendtartomány főiskoláján, a Kalazantínumban végezte, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett. Szerzetesi örök fogadalmat 1959. augusztus 28-án tett, 1961. március 18-án szentelték pappá. Az 1963/64-es tanévtől a rend budapesti gimnáziumában tanította szaktárgyait, a Kalazantínumban és a noviciátusban pedig éneket, kápolnánk kántoraként is működött. Az 1967/68-as tanévtől kecskeméti iskolánkban volt gimnáziumi tanár, diákotthoni nevelőtanár és könyvtáros. 1985-től ismét budapesti gimnáziumunkban tanított, 1989-ben angol szakos tanári diplomát is szerzett. 1996-ban vonult nyugalomba, de a gimnáziumban még tovább is tanított angol nyelvet. Közben évekig a rendtartományi könyvtár és levéltár felügyelője is volt.
Rendünk sajátos karizmájának megfelelően egész életét a diákok között töltötte: oktatta és nevelte őket tanítási órákon és azokon kívül is. Rendi hagyományainkat követve, fiatalabb korában, amíg egészsége engedte, kirándulni és táborozni is elment velük, hogy megszerettesse velük a természetet és tanítsa őket bajtársias, közösségi összefogásra. A történelem és az irodalom mellett különösen kedvelte a zenét. Nagy műveltségével, a kultúrában, elsősorban a zenében való jártasságával sokat gazdagította diákjait és rendtársait is. Emellett igen komolyan vette a papszentelésben kapott kegyelmet, éveken át vasárnaponként ő mondta a hívek szentmiséjét Mikszáth téri kápolnánkban, de felkérésre szívesen vállalt lelkipásztori szolgálatot más templomokban is.

Búcsúznak tőle rendtársai, paptársai, rokonai, diákjai, barátai.

Tudjuk, hogy aki az Úr Jézust föltámasztotta, Jézussal minket is föltámaszt.
Ha földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakóházat: örök hajlékot a mennyben. (2Kor 4,14; 5,1)

"Tisztelettel és tiszteletet igényelve közeledett tanítványaihoz. Az utolsó évtizedben szívesen közvetítette (volna) tapasztalatait a fiatal kollégák irányában.
Gondos tanári munkája mellett kitűnt prédikációinak finom alaposságával. 70 éves korában, 43 év tanári tevékenység után vált meg a középiskolai tevékenységtől."
(a fenti búcsúzó gondolatokat a Gimnázium 2007-es Évkönyvébe írta Dr. Tuba Iván Sch. P. tanár úr)

A budapesti Piarista Gimnáziumban 1967-ben végzett első osztályának öregdiákjai közül úgy tízen - tizenöten minden hónap utolsó csütörtökjén egy budai sörözőben jövünk össze.

Az utóbbi időkben nem csak a kerek évfordulókon, hanem egyéb találkozóinkon sem volt ritka vendég a Tanár Úr. Így volt ez  legutóbb, ez év áprilisában is. A rendház kapujában vettem fel. Könnyű ballonkabátja mögött érezni lehetett mindig szikár, de most mintha még soványabb termetét, fején lazán odacsapott fekete baszk sapka ült. Szemüvege mögül barátságosan pislantott rám.
Útközben néhány személyes kérdés mellett irodalmi és történelmi témák kerültek szóba. Tanár Úrnak jó memóriája volt, így ötven év távlatából is tudta a szülői házam kapuszámát, ahol egykoron családlátogatáson járt nálunk. Történelmet és magyar irodalmat tanított nekünk, az angolból később diplomázott és saját bevallása szerint a nyelvtanítást szerette a legjobban. Soha nem  felejtem el azt a töri órát, amikor - talán harmadikban -, Napóleon oroszországi hadjáratát kívántam megvédeni, mondván a nagy hódítót nem az oroszok, hanem a kemény tél győzte le. Tanár Úr egészen elsápadt, majd gutaütéses vörösben kezdett játszani a feje. Ülj le fiam, ne beszélj ostobaságokat! – rivallt rám. Megdöbbenve csúsztam a padba. Csak évtizedekkel később tettem helyére a dolgokat, amikor a Mikszáth téri gimnázium aulájában kiállított, a felújítások során megtalált lehallgató készülékeket nézegettem.
Amikor nyugdíjba ment még tetterősen, megkérdeztük mivel fogja kitölteni a szabadidejét. Bár csalódottnak tűnt a katedrától való korai elválás miatt, ezt azzal tompította, hogy amíg olvasatlan művek vannak a könyvtárában, addig nem fog unatkozni.
Azt est jó hangulatban telt a fiúkkal  és a már unásig emlegetett, de kedves iskolai anekdoták mellett szóba került sok érdekes közéleti kérdés az oktatásügy, az egészségügy és a művészetek területéről. Azután elmeséltük, hogy - talán szokatlan módon-, de szeretnénk ősszel az 1963-as iskola kezdésünk, ismeretségünk ötvenedik  évfordulójáról megemlékezni. Megértően bólogatott. Előbb az emlékezés, aztán az elmúlás! - szúrta oda fanyarkásan, mintegy a jövőbe látva.
A szerény vacsora és a lassan elszopogatott pohár sör után hazavittem. Május végén ismét szerettük volna,  ha eljön közénk... Telefonon beszéltünk. Nagy örömmel vette a meghívást. Á propos, - mondta. – Te tudsz franciául és sokat jártál kint. Mi az a „Salpetriere”? Egy kórház Párizsban. - feleltem kissé bizonytalanul, mert ennél többet nem tudtam róla. Valami salétrommal is kapcsolatos. - tette még hozzá ő, majd elbúcsúztunk.
Május utolsó  napjaiban csörgött a telefonom.
Sajnos nem tudok elmenni a találkozóra, lázas beteg vagyok! – suttogta a Tanár Úr. Elszomorodtam.  Vártuk, hogy meggyógyul. Azután megérkezett a  nagyon rossz hír: már soha többé  nem jöhet el közénk sörözni! Pedig de szerettem volna elmondani neki, amit némi után olvasás után megtudtam:
„A Salpetriere egy párizsi puskapor és salétromgyár helyén, 1656-ban XIV. Lajos király utasítására a szegények ápolására épült kórház. A francia  forradalom idején, 1792-ben gyászos szerepet játszottt az ide zárt áldozatok börtöneként.”

Tanár Úr, köszönünk mindent. Nyugodj békében!

2013.július 1.

Karner András