2013. január 23. - V. évfolyam 1. szám

 

ÖregDiák Klub a budapesti piaristáknál (nem csak piaristáknak!)

Kétheti rendszerességgel szeretnénk összejönni a budapesti gimnáziumban és közös misézéssel, illetve ezt követően focizással együtt tölteni néhány órát. Rendszerint színesítjük különféle programokkal az eseményt, olykor meghívunk egy-egy piaristát, hogy meséljen az életéről; kártyázás; beszélgetés; pingpong; stb. (további ötleteket és igényeket nagy örömmel fogadunk).

Az első alkalmat január 13-án tartottuk és valamennyien jó emlékekkel távoztunk, így lelkesek vagyunk a folytatással kapcsolatban!

Az esemény nyitott mindenki felé, így szeretettel várunk minden kedves jelenlegi diákot, öregdiákot, barátokat, barátnőket és mindenkit, aki szeretne köztünk eltölteni néhány kellemes órát! A részvétel díjtalan.

A következő alkalom időpontja: 2013. január 27. 1700-2130

Tervezett program:
1700-1745: Molnár Lehel Sch.P. mesél a Dominikai Köztársaságban szerzett tapasztalatairól, az ottani piarista munkáról.
1800-1845: Szentmise a kápolnában, melyet ezúttal Urbán József Sch.P., a budapesti gimnázium igazgatója fog bemutatni.
1900-2130: Foci, pingpong és csocsó.

Mindenkit szeretettel hívunk és várunk!

(Az eseményről bővebben is tájékozódhat mindenki a Facebookon, a https://www.facebook.com/events/469094443146958/ )!

Strommer Mátyás
strommermatyi@gmail.com
+36-30-957-82-45

és Zsódi Viktor Sch.P.
1052 Budapest, Pesti Barnabás utca 1.
e-mail: zsodi.viktor@piarista.hu
mobiltelefon: +36 (30) 326 28 16
telefon: +36 (1) 486 44 70 (üzenetrögzítő)

Budapesti Piarista Gimnázium - fotó: Bajnok Levente


Piaristák a Székelyföldön - Beszélgetés Kállay Emil atyával

Januárban Kozma László, az Új Ember magazin munkatársa interjút készített Kállay Emil atyával. A cikk teljes terjedelmében az alábbiakban olvasható.

- A piaristák néhány éve újra jelen vannak Erdélyben, éppen a székelység egyik központjában, Csíkszeredán. Milyen erdélyi hagyományokra tekint vissza a rend?
- A piarista rend Erdélyben is gazdag hagyományokkal rendelkezik. A Trianon utáni időktől Erdélyhez soroljuk az egykori Partiumot is, a Nagyvárad-Szatmárnémeti által jelzett ívet. 1725-ben Nagykárolyban indult meg az élet a piaristák számára, itt nyitottak iskolát, majd ezután 1717-ben Besztercén, 1730-ban Máramarosszigeten, ugyancsak 1730-ban Szentannán, 1741-ben Medgyesen, 1776-ban Kolozsváron, 1788-ban pedig Temesváron kezdtük meg az ifjúság nevelését. Nem mindegyik intézmény bizonyult tartós alapításnak, minden a gyermeklétszámtól függött. Egészen 1948-ig létezett a temesvári, a kolozsvári, a máramarosszigeti és a nagykárolyi iskola. A Székelyföldre a piaristák korábban nem jutottak el. Székelyföldhöz legközelebb Medgyes volt, ahol 1741-től 1789-ig működött piarista fenntartású iskola.
A magyar kultúra és művészet történetében jelentős szerepet játszottak a diákjaink. Vasvári Pál, a szabadsághős,Ady Endre és a festőművész Markó Károly Nagykárolyban volt piarista diák, Herczeg Ferenc Temesváron, Jósika Miklós báró és Kuncz Aladár, a Fekete kolostor szerzője, Passuth László, Sánta Ferenc és Szervátiusz TiborKolozsváron. Juhász Gyula Máramarosszigeten is tanított. Budán járt a piaristákhoz Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök. Temesváron pedig még Bodor Pál újságíró nevét is említhetem. Aztán hosszú szünet következett, a kommunista korszak nem tette lehetővé, illetve felszámolta működésünket.

- Mikor érkeztek a Székelyföldre?
- 2007 szeptemberének első hetében érkeztünk, a rend tavaszi döntése után. A mostani épületünk a Márton Áron Gimnázium mögött akkor még nem volt készen, úgyhogy a Szent Kereszt-plébánián kaptunk két vendégszobát. Sokat segítettünk a pasztorációban, és az ottani gyerekekkel foglalkoztunk. Felvettük a kapcsolatot a Segítő Mária Katolikus Gimnáziummal, ahol négyszáz diák tanul. Összesen körülbelül ezeregyszáz középiskolás tanuló él itt, a színkatolikus Csíkszeredában. Szeptember 14-én van a Szent Kereszt-templom búcsúnapja, így érkezésünk összekapcsolódott ezzel az ünneppel. Darvas-Kozma József plébános ugyanis megkért bennünket, hogy tartsunk szentbeszédet, így bekapcsolódtunk a Tamás József püspök atya által bemutatott szentmisébe, és átérezhettük, milyen erőteljesen árad itt a hit, a liturgia. Az volt az első benyomásunk, hogy a papság nagyon összetart. Vagy huszonöt pap jött össze a búcsúra Alcsíkból, Felcsíkból, velük együtt ebédeltünk, vacsoráztunk. Nem mondhatnám, hogy csak a bajokkal foglalkoznának, szép számmal akadnak közöttük olyanok is, akik tele vannak derűvel, bizalommal.
Nagyon fontos, hogy a székelység érezze: nemcsak elmenni lehet innen, mint sokan tették, hanem visszatérni is. Annak idején engem is nagyon megrendített a kettős állampolgárságról szóló magyarországi népszavazás eredménye. Abban az időben minden reggel hallgattam a Határok nélkül műsorát. December 6-án volt Gyergyószentmiklóson a búcsú napja. Anyai ági rokonaim egy része ott él, a mai napig járok oda, gyakran felkeresem őket. A templomok szentélyében mindenütt ott lehet látni a magyar zászlót. A népszavazás után azonban szépen levették, és a magyar himnuszt sem énekelték. A románok közül sokan azt mondják az itteni magyarokra, hogy bozgorok, azaz hazátlanok, s a népszavazás idején az anyaországiaktól is megkapták ugyanezt a minősítést: kiderült, nekik sem kellenek. Ez nagyon fájdalmasan érintette az itt élőket. Én mindenképpen azt akartam éreztetni velük, hogy mi igenis gyökeret akarunk itt verni.
Azért jöttünk ide, mert szolidaritást akarunk vállalni a székelységgel, mert itt akarunk piaristaként élni, és piaristaként nevelni az ifjúságot. Már több erdélyi növendékünk tanul odaát, Magyarországon, s ha majd végeznek, szépen visszajönnek. Az erdélyi piarista rend mindig maga termelte ki a rendtagokat.

- Milyen személyes kötődései vannak a Székelyföldhöz?
- Csíkszereda számomra az anyaföldet jelenti: édesanyám itt született, ide való a családja. Apai nagyapámat ide helyezték vasúti pályamesternek, így apám is itt nőtt fel. Ő még a csíksomlyói gimnáziumba járt, a mostani gimnázium elődjébe. Azt az épületet 1909-10-ben építtette fel a katolikus egyház, s már vissza is kapta a tulajdonjogát. Apám itt ismerte meg anyámat. Megszerették egymást. 1920-ban azonban apámat az egész családjával együtt kiutasították, mert anyaországiak voltak. De 1922-ben eljött anyámért, és feleségül vette. Mi a bátyámmal már Magyarországon születtünk. Kisgyerekkoromban sokat nyaraltam a csíki nagymamánál, ezért nagyon kötődöm Csíkszeredához. Ötéves voltam, amikor fölvittek a hargitafürdői nyaralóba. Egyik reggel elküldtek a borvízforráshoz vízért. Mindenki magyarul beszélt, így fogalmam sem volt arról, hogy ez egy másik világ. Visszafelé jövet torkomszakadtából énekeltem a magyar cserkészindulót: „Fiúk, fel a fejjel…, álljunk csatasorba vidáman!” Egy pap bácsi lélekszakadva rohant ki a házból, hogy lássa, ki az a bátor gyerek, aki itt 1934-ben a magyar cserkészindulót énekli. Mindjárt megszeretgetett, és később nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Bíró Ferencnekhívták a plébánost. Nagy magyar volt. Fölfedezte, hogy az óvodában nagyszerű irredenta verseket tanultam, úgyhogy előszeretettel szavaltatott. Szívesen jártam oda. Akkoriban „büdösgödörnek” mondták, most motettának azt a területet, ahol - a Hargita vulkanikus eredete miatt - máig kénes gáz tör a felszínre. A kén nagyon jó hatással van az ízületekre meg a reumára. Az öregek ezért bent álltak a büdösgödörben, én meg odajártam hallgatózni, miről beszélgetnek. Dicsérték a plébánost, hogy milyen nagyszerű ember, több ízben is megkapta már a „douázeci cincit” (dózecsecsincset). Otthon megkérdeztem, mit jelent ez, s akkor mondták el, hogy románul így hívják a huszonötöt. Abban az időben ugyanis szokás volt, hogy aki nem tetszett a hatóságoknak, azt bevitték a rendőrségre, derékszögbe állították, és huszonötöt vertek a fenekére. A pap bácsi azonban csak annál keményebb lett a fenyítéstől. Nekem igazi példaképemmé vált. Ötéves koromtól tizenegy éves koromig nyaraltunk Hargitafürdőn, úgyhogy jó néhányszor volt alkalmunk találkozni. Ott, a Szent István-kápolnában indult el a hivatásom. Kint játszottunk a többiekkel, amikor egyszer jött a plébános, és behívott a kápolnába. Az oltáron egy edényben olaj volt, a tetején egy parafa dugóban mécsbél úszott. Azt mondta: „Fiam, ennek a mécsesnek mindig égnie kell, mert ez arra figyelmeztet mindenkit, hogy itt van az Úr Jézus. Ha nem ég, akkor jössz, és mi ketten kicseréljük a mécsbelet.” 1944-ben nyaraltam itt utoljára. Aztán a románok hamarabb kiugrottak a háborúból, mint mi. A háború után hosszú ideig nem jöhettünk Székelyföldre.
A Jóisten 2007-ben vezetett vissza Csíkszeredába, ahol valamikor elindította a hivatásomat. 2010. április 24-25-én meglátogatott Rómából a rend legfőbb elöljárója, Pedro Aguado generális, Mateusz Pindelski generálisasszisztens és Ruppert József volt generálisasszisztens. Ők is nagyra értékelik a magyar provinciának ezt a kezdeményezését.

Az interjút készítette: Kozma László


Piarista öregdiákok kiállítása

2012. december 12-én nyílt meg, és február 1-ig látogatható a kolozsvári Báthory István Líceum Klub-galériájában az a képzőművészeti kiállítás, amelyen a néhai kegyesrendi elődiskola két piarista öregdiákja, Bokor Ernő és Grünwald Ernő festményeit, akvarelljeit és grafikáit állították ki.

A két öregdiáknak tavaly volt első kiállítása az ősi alma materben, ahová ezer szál fűzi  őket. A megnyitó ünnepségen Tímár Ágnes igazgató köszöntőjében hagsúlyozta, hogy az utódiskola diákjai ilyen rangos művészeti élménnyel gazdagodva, „látva tanulhatnak”. Orbán István képzőművész, rajztanár, a Klub-galéria felelős szervezője elmondta: a kiállításnak külön hangulatot ad a havas decemberi nap. Alkotni bármikor lehet, ez bármilyen korban megtisztulási folyamat.

A Klub-galériát 1980-ban létesítette Zsoldos Álmos rajztanár, de mivel a kommunista hatóságok szemében „gyanúsak” voltak az itteni összejövetelek, megszüntették. Huszonöt év múlva teremtették újra az intézményt, közösségi munkával, többek között Halmos Katalin zenetanár és Patócs Mária magyartanár közreműködésével.
Bokor Ernő eredeti szakmája gépipari tervező, ugyanakkor a művészeti népfőiskolán végzett képzőművész szakon. Műveit mind egyéni, mind kollektív kiállításokon is bemutatta, még a stockholmi Magyar Egyesület székházában is.
Grünwald Ernő a kémiatudomány doktora, de érdeklődési köre és tudása oly mértékben tág, hogy akár XXI. századi polihisztornak is nevezhetnénk. 1942-ben, első gimnazista kisdiákként lépte át a Farkas utcai Római Katolikus Főgimnázium küszöbét, és most, kereken hetven év után ezzel a kiállítással tisztelgett egykori iskolája előtt.
Az eseményen Grünwald Ernő zongoristaként is bemutatkozott: country és jazz zenével örvendeztette meg a nagyérdeműt, kotta nélkül, emlékezetből játszva a számára kedves dallamokat.


Csepely Péter felhívása

Tisztelt Öregdiák Társaink!

Köszönettel tartozunk mindazoknak, akik egyrészt maguktól, másrészt a mi felhívásunkra, kérésünkre eddig befizették a 2013-as évre szóló tagdíjat, és azoknak is, akik pótolták egy-két- vagy három éves tagdíj elmaradásukat. Akik pedig még nem tették meg, kérjük, mihamarabb pótolják, jó lenne, ha a befizetések nem húzódnának el nyárig.
Azt lehet látni, hogy a tagságnak körülbelül a fele még nem fizetett. És azt is lehet látni, hogy nagyon sokan még nem reagáltak a tartozások befizetésére sem.

A befizetések esetében szükségesnek tartok megismételni egy pár korábbi kérést:
- A csekkre mindig annak a neve legyen felírva, aki a tagdíjat küldi, akinek a nevében feladják a pénzt.
- Asszonyoknál mindig az a név szerepeljen, amely az Adatbázisunkban szerepel. Ha nem biztos az illető, írja oda a lánykori nevét is.
- Mindig legyen feltüntetve a feladó neve a csekken.
- Jól olvasható legyen a név és a cím is.
- A csekk jobb felső sarkában lévő közleményben szerepel egy évszám: pl. Tagdíj 2013. Ez azt jelenti, hogy a befizetett, átutalt összeget teljes egészében mindig arra az évre írjuk be, akkor is, ha az több mint az illető tagdíja. Ebből következik, hogy ha elmaradást is befizetünk ugyanazon a csekken, akkor egészítsük ki a közleményt egy másik évszámmal, évszámokkal.
- Ha bármilyen kérdésetek van tagdíjjal kapcsolatban, hívjatok, írjatok.
- Ha elköltöztök, vagy bármilyen más adatváltozás történik veletek, közöljétek. Kb 350 tagunkkal amiatt nincs kapcsolatunk, mert nem tudjuk az új címüket.
- Ha egy tagtársunk meghal, és a felesége mint pártoló tag szeretné folytatni a tagságot, nincs akadálya, csupán ezzel a szándékkal egy adatokkal kitöltött belépési nyilatkozatot kell kitöltenie. Az űrlapot szívesen elküldjük részére.
- A feladó címe mindig a levelezési cím legyen, ha az különbözik az állandó lakóhelytől.

Remélem, hogy amit kértem érthető, köszönöm, hogy megkönnyítitek nekünk az adminisztrációt.

Idén a MATURA lapok igénylési határideje: március 1.

Boldog, eredményes új évet kívánok mindenkinek!

Csepely Péter
tag- és tagdíjnyilvántartás-vezető
email: csepely38gmail.com
mobil: +36 30 318 7199


Ruppert József atya: Régi-új piarista múzeum Temesváron

Miskovits István temesvári öregdiákunk december 19-én, szerdán érkezett meg Temesvárra, de már hónapok óta készült schwetzingeni otthonában arra a nagy feladatra, amelyet maga elé tűzött: a temesvári Gerhardinum épületében lévő két szobás piarista múzeum átrendezésére. Jöttek-mentek az e-mailek a nagy munka előkészítésére: időpont egyeztetés, szerszámok, anyagok, segítő kezek kérése ügyében. Aztán csütörtökön megkezdődött a munka, és szombatra már késze is volt minden. Jakab Ilona, a Gerhardinum igazgatója, Kocsik Zoltán atya, a diákok spirituálisa mindent előkészítettek, még hat iskolás ifjú is készen állt a munkára.
Szombaton tíz óra felé érkezünk meg Labancz Zsolt provinciális úrral Temesvárra. A Gerhardinum kihalt és csöndes, már tegnap elutaztak a diákok, megkezdődött a karácsonyi vakáció. Egyenesen a múzeumba sietünk. Ünneplőbe öltözött „véndiákok“ fogadnak, Szilvágyi Zsolt, józsefvárosi plébános, piarista konfráter, meg Kocsik Zoltán spirituális atya. Itt van Miskovits úr, az öregdiák találkozók mozgatója, szervezője és a múzeum létrehozója, Túry László nyugdíjas nagyprépost, Higyed István református lelkész, aztán Pogány András és Suciu Valeriu. Mind - mind piarista öregdiákok, régi ismerősök. Ünnepélyes pillanatok következnek, köszöntik a provinciális urat, látszik rajtuk, hogy megtiszteltetés számukra jelenléte. Aztán Miskovits úr röviden elmondja a múzeum történetét és ismerteti a kiállított tárgyakat.

Rögtön a bejárattól jobbra található egy sor tabló „Akikre büszkék vagyunk“ felirattal. Híressé vált öregdiákok életéből készített összeállítások láthatók itt: Appeltauer József, Kurtág György, Nikolici Vasile és sokan mások. Kisebb, fényképek nélküli összeállítások is vannak: Szigligeti Ede, Herceg Ferenc, Bogdánffy Szilárd… mind – mind temesvári piarista diákok voltak. Természetesen üres helyek is maradtak, a sort lehet folytatni.
Arrébb lépve a rendalapító Kalazanci Szent József arcképe látszik és római lakásának, a San Pantaleo rendház fényképei. A sarokban DVD lejátszásra alkalmas készülék, aki több időt tud szánni a látogatásra, végignézheti az egykori érettségi találkozókon és ünnepeket készült felvételeket.
Mielőtt átmennénk a második terembe, szemünkbe ötlik az alapító, Bibics Jakab özvegye, Tomeján Margit arcképe, a kiállított dokumentumokon és fényképeken pedig nyomon követhetjük a piaristák megtelepedését Szentannán, majd érkezésüket Temesvárra. Megcsodálhatjuk: milyen egyensapkát viseltek akkoriban a diákok, sőt még számot is viseltek a karjukon az esetleges azonosítás miatt…
Átmegyünk a másik terembe: rég elpusztult érettségi tablók megmaradt fényképei, csoportképek és más relikviák fogadnak. Szemben egy „mini tanári szoba“, ágy, íróasztal, sőt egy piarista reverendás alak is áll ott, lila papi stóla a nyakában. Kis állványon a híres archívum: aki ráér, lapozhatja és tanulmányozhatja a múltat…
Körbeállunk a teremben, Miskovits úr szól. Köszönetet mond mindenkinek, aki valamilyen módon is segített a munkában. Javasolja, hogy a piarista múzeum legyen nyitott a jövőre, és adjon helyet a húsz éves Gerhardinum anyagainak is. Egyöntetűen elfogadjuk a javaslatot. Mindenki szól egy pár szót, szívügyük a múlt, egykori iskolájuk, egykori szeretett tanáraik. Történetek, anekdoták hangzanak el a régmúlt időkből. Aztán Labancz provinciális úr szól, köszönti a jelenlévőket és értékeli ragaszkodásukat, szeretetüket. Átadja a piarista konfráteri diplomát Túry atyának, aki ugyan konfráter lett már idén szeptemberben, de a hivatalos irat csak mostanra érkezett meg. Az öreg atya meghatottan mond köszönetet. Még Suciu úr is szeretne valamit mondani, de csak románul tud. Majd fordítunk, bíztatják a többiek. Három mondat után azonban erőt vesz magán és áttér a magyarra, akadozva ugyan, de szeretettel emlékezik Dutschák tanár úrra…
A provinciális úrral és Kocsik spirituálissal átsietünk a püspöki palotába: köszöntjük és boldog ünnepeket kívánunk Roos Martin püspök úrnak. Szeretettel beszél a Gerhardinumról és az egykori piaristákról.
Visszamegyünk az iskolába, ahol az öregdiákok az egyik osztályteremben beszélgetnek. Velük maradunk még egy darabig, aztán ebédelni megyünk át együtt az iskola éttermébe. A Gerhardinum vendégei vagyunk. Folytatódik a beszélgetés, úgy érezzük, mintha egy nagy család lennénk. Higyed nagytiszteletű úr lép mellém és átad egy oklevél másolatot: az Emberi Erőforrások Minisztériumának pályázatán (önéletírói pályázat időseknek, nyugdíjasoknak) „Gyötrelmesen gyönyörűséges élet“ címmel unokájával közösen írt munkájával első helyezést nyert. Miskovits úr is átad egy bekötött füzetet: most került elő Lovász Reiholdtól egykori osztályfőnökük, Wolf János piarista karácsonyi dalokból összeállított, énekkarra és hangszerekre írt kompozíciója. Szilvágyi Zsolt konfráter egy mappában átadja azokat a helyi újságokat, amelyekben valamilyen piarista esemény szerepel. Kocsik Zoltán spirituálistól egy kalendáriumot kapok, benne Sipos Enikő interjúja Túry Lászlóval, az új konfráterrel, amely ezzel a mondattal zárul: „Ha újrakezdhetném, újra a papi hivatást választanám…"
Nem könnyű elválni, de búcsúzkodunk, mert indulni kell hazafelé. A most már új néven Piarista/Gerhardinum Múzeum pedig nyitott kapuval várja továbbra is az öreg- és az új diákokat. Még egy rövid látogatás a belvárosi temetőben, imádság a szépen gondozott piarista sírkertben, aztán irány Budapest. Szép ünnep volt.


Interjú Urbán Dáviddal a most induló CVOD Színtársulatról

"A CVOD   színtársulat célja, hogy a legszélesebb köröket megszólítani képes darabokkal készüljön fel, amikkel az ország bármelyik színpadán játékot vállalhat. A darabok tematikai korlátozás és tabuk nélkül saját élményeinkből, megfigyeléseinkből épülnek föl. Így ha csatlakozni akarsz, elszántságra, merészségre, érzékenységre van szükséged. És bátorságra, hogy mindezeket már most fölfedezd magadban.
Különböző műfajok: rövid jelenetek, kis és nagy darabok, rádiójátékok, kisfilmek – Kököjszi-Bobojszától akár egy lexikon dramatizálásig. Próbák Pesten. Közös kirándulások, nyári tábor." - olvasható a Színtársulat facebook-oldalán. Itt 
Urbán Dáviddal, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának hallgatójával készült interjút közöljük, aki a most induló színtársulatáról mesél. Ha kedvet érzel, hogy csatlakozz a színtársulatukhoz, érdeklődj a cvodinfo@gmail.com email címen.
 
- Mit kell tudni a színtársulatról, miért jött létre?
- Sokan szerepet játszanak az életükben, hogy kínos kérdéseket elkerülhessenek. (Hogy ez alól a bölcsészek sem kivéltek, az nyilvánvaló.) Pedig a többi embernek éppen arra van szüksége, hogy a másik választ adjon. Paradox módon a színjátszás segít szembesülni önmagunkkal. - Bizony nem kis erőfeszítés kikecmeregni egy folyton visszaigazolt tunyaságból, ami csak arra jó, hogy belegyógyítsa az embert a diskurzusba.
A színjátszás erre az erőfeszítésre ad alkalmat. 


- Mi a színtársulat célja?
- A társulat most alakul, és várjuk is az érdeklődőket!
Azt remélem, hogy olyan csapat jön össze, akik korrekt munkatársai lesznek egymásnak: nyitott szívvel és kitartó kritikával. Ez inkább a belső cél. Kifelé persze az előadások megvalósítását tartjuk fontosnak. Azoknak a szálaknak a megragadása, amik átszövik az életünket, amik láthatatlanul vagy épp szemtelenül közel férkőznek a szívünkhöz, az elménkhez. A téma közben lehet bármi - krimi, limonádé, tragédia -, a lényeg, hogy a nézőt nyitottá tegye az apró jelzésekre.
Távlati célom az, hogy akármilyen közönség előtt tudjuk magunkat vállalni - tehát óvodásoktól kezdve szakközépiskolákon át sznob nyugdíjas bankárokig...

- Kiket vársz a színtársulatba?
- Bárkit... A lelkesedés nem old meg mindent, érettség is kell, úgyhogy inkább 18 évesnél idősebbeket. Fontos a merészség, nyilván a kreativitás, elszántság... De ez talán idealizálás. Valójában tényleg szívesen dolgoznék bárkivel. - Azt mondanám, hogy aki úgy érzi, szívesen kipróbálná magát ebben, arra én is várok.

- Milyen fajta előadásokat terveztek bemutatni, és milyen gyakorisággal?
- Ahogy arra utaltam, műfaji megkötés nincs. Kortárs alkotásokról lenne szó, sőt olyan drámákról is, amiket mi magunk rakunk össze saját élményeinkből, megfigyeléseinkből.
A gyakoriság függ a társulat étvágyától is. Én szeretnék fél évente új darabot előadni. Bár hozzáteszem, nemcsak színpadban gondolkodom. Szeretnék kitekinteni kisfilmek, rádiójátékok irányába is.


A boldogság félig hódítás, félig ajándék - Születésnapi beszélgetés a nyolcvanesztendős Jelenits Istvánnal

Tavaly december 16-án ünnepelte nyolcvanadik születésnapját Jelenits István piarista szerzetes, több nemzedék meghatározó tanáregyénisége, a magyar irodalom avatott ismerője. Szathmáry István, a Magyar Nemzet kulturális rovatának munkatársa múlt év végén ezen alkalomból kérdezte az ünnepeltet egyebek mellett a szegénységből fakadó erényekről, a keresztény politika veszélyeiről, de természetesen nem maradhatott ki a magyar irodalom és az egykori kerékpártúrák emléke sem.

– A magyar irodalmi kánon változását is többen sürgetik, felbukkannak eddig mellőzött vagy annak vélt nevek ennek kapcsán, és mindez a politika szintjén is kavar időnként indulatokat. Hogy látja, egy írói teljesítmény kapcsán figyelembe kell venni, milyen viszonyt ápolt a magyarságával, vagy milyen politikai-erkölcsi nézeteket vallott?
– A romantikában alakult ki a költő–próféta szerepének gondolata, ez nálunk, magyaroknál különösen fontosnak bizonyult, hiszen a romantika kora költészetünknek és nemzeti történelmünknek is emlékezetes ideje. A próféta valami emberfölötti üzenet közvetítője, s mint ilyen, nem tévedhet, tisztának, majdnem tökéletesnek illik lennie. Kosztolányi már azt írta: „Jaj, a költő gyomrába kóc, ő is beteg és torz bohóc.” De a korábbi századokban sem várták el a költőtől, hogy ne tévedjen. Talán azt igen, hogy őszinte legyen. Miért ne lehetne nagy költő, jó regényíró, aki embernek tökéletlen, akár bűnös is, esetleg éppen annyira, hogy a gyerekeinket se bíznánk rá. A franciák megszokták, hogy Villont, Rimbaud-t, Baudelaire-t jó költőnek tekintsék nyilvánvaló, tragikus bűneikkel együtt. Ez nem jelenti azt, hogy a bűneiket a költészetük miatt megdicsőítenénk. Az irodalomtörténet nem pletykagyűjtemény, de nem is hősök, szentek arcképcsarnoka. Talán az is lehet tanulságos egy fiatal olvasó számára, ha találkozik egy-két jelentős íróval, akit ugyanakkor politikai tévedései miatt elmarasztalunk. Persze kérdés, hogy azok az írók, akikről ma vitatkozunk, valóban jelentős alkotók voltak-e, vagy épp – valamelyest szégyellnivaló vagy vitatható – politikai elköteleződésük miatt népszerűek bizonyos (igénytelenebb) olvasói rétegekben. Esetleg egy jó tanár éppen ezekre a dolgokra is figyelmeztetheti, „megtaníthatja” a diákjait.

– Létezik katolikus irodalom, vagy csak irodalomról lehet beszélni?
– 1933-ban Illyés Gyula egy különös mondattal kezdte a Katolikus költészetről szóló tanulmányát: „Első tekintetre a költészet előtt minden jelző megzavar. Hazafias költészet, proletárköltészet, polgári költészet… Ezek a jelzők így többet akarnak jelenteni annál, amit jellemezni hivatottak; a sisak vagy az egyenruha fontosabb, mint az ember, aki felöltötte.” Azóta újra meg újra megfogalmazódik annak a gyanúja, hogy a költő szó mellé semmilyen jelző nem illik, de különösen nem a katolikus jelző. A sietős olvasó figyelmen kívül hagyja az idézett szövegrész két bevezető szavát: „első tekintetre”. A jelzők: elcsöndesedett állítmányok. Ha egy szóhoz semmilyen jelzőt nem tehetek, akkor ahhoz mint alanyhoz semmilyen állítmányt nem kapcsolhatok. Ez pedig azt jelentené, hogy két költő közt nem tehetnék különbséget, csak azt ismételgethetnénk mind a kettőről – áhítattal vagy megvetően –, hogy „költő, költő – ez is, meg az is”. Van szűkszavú költő, van bőbeszédű. Petőfi alföldi költő, Vörösmarty pedig dunántúli. Tamási Áron prózájában a Székelyföld sajátos világa elevenedik meg. Nemes Nagy Ágnest nagyra becsülöm, de nem adok neki igazat abban, hogy a férfiak és a nők lírája nem különböztethető meg, vagy nem érdemes figyelni a köztük lévő eltérésekre. Ugyanúgy van katolikus költő, aki nem attól katolikus, hogy költői tehetségét a katolikus eszmék szolgálatába állította, hanem attól, hogy egész személyiségét átjárja a keresztény hite, más szemmel nézi a világot, mint más neveltetésű, világnézetű emberek.

– És miben különbözök az előbb említett női líra a férfi lírától?
– Idézek Nemes Nagy Ágnestől: „Ha húsevő növény lehetne testem / belém szívódnál, illatomba esten.” Ezt csak egy nő írhatja le, egy nőnek a szexualitással való kapcsolata más, mint egy férfié, és másként is számol be róla. Ezeket a különbségeket észre lehet venni, és ezért is lehet beszélgetni a költészetről.
– Talán kevesen tudják, hogy verseket is írt fiatalon, mégpedig Tótfalusy István álnéven. Ezek a versek számomra meglepően szenvedélyesek,értelemmel telítettek. Mi vezette a versíráshoz annak idején, és miért hagyott fel hirtelen vele?
– Arról nem igen tudok beszélni, hogy mikor és miért kezdtem verset írni. Azt hiszem, azok közé tartozom, akik már kisgyerekkorukban írtak verseket. Gimnazista koromban írtam aztán néhány olyan költeményt, amelyet megmutattam tanáromnak, Rónay Györgynek, s ő közölt is belőlük egyet a Vigiliában. Arra meghatottan gondolok vissza, hogy ennek honoráriumából megvettem egy antikváriumban Vörösmarty Összes leveleit, a Gyulai-féle régi „kritikai kiadásban”. Ezeket a köteteket máig is őrzöm és forgatom. A Tótfalusy nevet azért választottam, mert akkor már az ELTE bölcsészkarának hallgatója voltam, s attól tartottam, hogy ha kitudódik, hogy a Vigiliában megjelennek verseim, kiteszik onnan a szűrömet. Amikor aztán pappá szenteltek, és piarista tanári munkám elkezdődött, nehéz döntéssel abbahagytam a versírást. Olvastam Illyés figyelmeztetését, hogy aki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba. Nem volt annyi szabadidőm, amennyit a versek kihordásához nélkülözhetetlennek éreztem. Az igazmondást pedig, talán még a költészet igényszintjén is, úgy érzem, azóta is gyakorlom, papként, tanárként egyaránt. Ehhez jó nekifutás volt az a néhány vers, amelyet valamelyest most is vállalok. Azt hiszem, elkezdődhetett volna velük egy költői pálya, de hát, ha egy kertet nem művelnek, az nem terem.
– Beszéljünk kicsit egy másik költőről. Közismert a kötődése Pilinszky Jánoshoz. Az ő rangja biztosnak látszik az irodalmi kánonban, viszont mintha mégse lenne manapság annyira előtérben az ő költészete. Mi lehet ennek az oka?
– A diktatúra éveiben azért is figyeltek rá olyan nagyon, mert költészete teljesen elütött a „hivatalos” irodalomtól. Tudjuk, a Harmadnapon kötetét néhány nap alatt elkapkodták, s aztán tízszeres áron lehetett megvásárolni a Teleki téren. Ma kevésbé érzékelik, hogy ugyanolyan erővel ellene mond a mai költők divatos játékainak. Intelem című ars poeticája ma éppoly egyéni és förgeteges erejű, mint volt a megjelenésekor.
– Végül szeretnék felidézni egy tíz évvel ezelőtt készült beszélgetést, amikor azt mondta, a következő éveket elsősorban az emberi kapcsolatoknak kívánja szentelni. Sikeres tíz év volt ez ebből a szempontból?
– Azt hiszem, mondhatom, hogy igen. Persze változott a helyzetem azzal, hogy már alig-alig tanítok, mégis sokakkal vagyok személyes, mondhatnám baráti kapcsolatban, többek közt egykori tanítványaim révén is, és különbözőképpen gondolkodó emberek is megtisztelnek a barátságukkal. Ez felelősséggel jár, és örömet jelent számomra.

Interjút készítette: Szathmáry István Pál


A nyolcvanéves Jelenits István köszöntése - Esterházy Péter: Mi van meg?

Azt hiszem, ez jó utolsó mondat lenne: sokunk életét megváltoztatta. Szinte mindenkiét, akinek tanára volt, gyóntatóatyája, gyerekeinek megkeresztelője, vagy aki beült hétfőnként a bibliamagyarázataira.
Azt hiszem, tőle tanultam a legtöbbet a szövegek természetéről, arról, hogyan kell őket kézbe venni; a kis-próféták tanulmányozásával – mikor is? épp negyven éve – helyettesíthettem a bölcsészkart, kis túlzással szólva.
Azt hiszem, nem okvetlenül jó ötlet minden bekezdést "azt hiszem"-mel kezdeni, erőszakosnak erőszakos, bravúrnak kérdéses. Van egy ilyen mondata: "A bravúr kötelező." – de az másra vonatkozik. Azt hiszem, arra, hogy minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk (azt már elfelejtettem, minek az érdekében), és akkor majd több is telik tőlünk. Önmagunkat a hajunknál fogva fölemelni – mint minimum.

Azt hiszem, az előző bekezdés jelezte megtorpanásról jutott az eszembe, hogy talán nincs írásom, de könyvem bizonyosan nincs, melynek írásakor ne jutott volna az eszembe. Ez hol segített, hol nem. Ha egyszer nyolcvanéves leszek, ha, akkor erről bővebben is fogok írni, gondolom most.
Lassan egyidősek vagyunk (nyugdíjasok, nemde?), de azt hiszem, most már örökre megmarad valami a tanár-diák viszonyból. Ami szép is, és kicsit vicces is.
Azt hiszem, elsőre senki, aki személyesen ismeri, nem gondol úgy rá, mint valakire, mint egy kiváló emberre, aki ezt meg ezt csinálta, a finom irodalmárra, aki oly sokat tud Pilinszkyről, és erről pontosan, érzékenyen tud hírt adni, vagy a tudós biblia-szakértőre, aki természetesen mindig a legújabb kutatások ismeretében beszél, vagy a nagy tekintélyű szerzetesre, hanem – hanem a viszonyaiban gondolunk rá. Mintha azonosnak tekintenénk őt azzal az ezerféle viszonnyal, amely az egyes emberekhez fűzi.
Ha beszél, mindig "hozzánk" beszél, ezt látjuk. És azt látjuk, még talán kis, mulatságos féltékenységgel is, hogy hány és hány embernek jelent ő sokat. A minap több ezer kilométerre Budapesttől (gyorsan megnéztem az interneten: 1458 km és 350 m, ám ez példázatunk fényét nem homályosítandja) találkoztam valakivel, akiről hamar kiderült, hogy a piaroknál végzett, ez már elég lett volna a közösségiség érzéséhez (ahogy például a világ bármely pontján egy misén), de amikor – azonnal – kiderült, hogy a Jelkó is tanította, mert azt üstöllést mondjuk ilyen alkalomkor, mintha kitüntetést hordanánk, mintha ez minket dicsérne, akkor már úgy néztem rá, mintha régóta ismerném. Mintha közünk volna egymáshoz. És valóban.
Olykor, régebben, amikor láttam a fáradtságot az arcán, vagy nem is csak az arcán, hanem mindenén, a tekintetén, a testtartásán, a hangján, azt gondoltam, föleszi őt az iskola, ezek a „kapcsolatok”, és így nem marad ideje, ereje, semmije arra a másra, arra a fontosra, ami ő volna valójában. (Kicsit úgy gondoltam erre, ahogy a mamámra: "fölzabáltuk anyánkat".)
De ez nem így van. Amit látunk, az az ő valódi valósága, ez a "jelkóság", amely, alig túlozva, befonja az egész világot: éppen azon emberek által, akik ismerték, ismerik őt, őriznek egy mozdulatot, egy mondatot, egyáltalán az élőszóban való fogalmazás utánozhatatlan bravúrjának élményét, a szemek hunyorgását, amely humor és irónia és öröm kifejeződése. Vagy a száj csüggedt hajlását, amely lehet csalódás, vereség, sőt szigor, ritkán düh jele.
Azt hiszem, inkább rajzolnom kéne, mint írni róla, de nem tudok rajzolni.
Sok mindent megtanulhattunk a gimnáziumban, ott a Mikszáth Kálmán téren. Tudásról, igazságosságról a mi osztályunk Kincs tanár úrtól vagy inkább által tudott meg a legtöbbet. Hogy mi is egy tanár, a tanárság ideáját, azt Jelenits tanár úrtól, tudás, szeretet, szigor, megértés, tisztelet, lelkesedés, hit, vagyis hitelesség. Ő valamiképpen mindig az Egészről beszélt és beszél, arra figyelmeztet kimondatlanul, hogy az Egészre figyeljünk. De nem prédikál (kevés pap tudja ezt elkerülni, szakmai ártalom), hanem mindezt konkrét, kicsi dolgokon keresztül mutatja. Munkával, munka által. Mennyi jelét látni ma a hit üres gőgösségének. A hívőt a hitetlenség, a hitetlent a hit kísérti, mondja ő. A hit nem fegyver (különösen nem bunkó), hanem alázat és öröm és köszönet: ezt látni rajta, benne, általa. Nagy tanítás, nagy szerencse annak, aki megérti.
Ottlik mondatát halljuk: minden megvan.
Ezt mondja nekünk ez a nyolcvan év, ezt a Mindent. És még valami nyugalmat is – hát adni nem okvetlenül ad, de mindenesetre kínál és mutat. Kevés olyan élet van, amelyre gondolva első szavunk a köszöneté. Ezt az életet köszöntjük most.
Megnéztem egy szótárban a boldog szinonimáit. Nem valami jó szótár, ezt írja: zavartalan, problémamentes, jókedvű, derűs, vidám, jó kedélyű, mosolygó. Camus szerint ilyennek kell elképzelnünk Sziszifuszt, boldognak. Hát akkor e köszöntés írásakor ilyennek kell a munkája révén Sziszifuszhoz közelálló köszöntőt is elképzelnünk.
Esterházy Péter

forrás: Vigilia, 2012/12. (956-957. oldal)


A nyolcvanéves Jelenits István köszöntése - Lázár Kovács Ákos: "...utolsó bölények ezek"

Akiről írok, annyi idős, mint az apám. (Apám sebész, kórházigazgatóként dolgozott. A gyerekkori ministrálások óta nem jár templomba, hithű párttag volt, most is az – utódpárt-tag; három Trabanttal és két infarktussal csinálta, csinálja végig. Még azok is röhögtek rajta, akikért dolgozott. Nem voltunk külföldön nyaralni és nem volt nyaralónk se – Jókai- meg Gárdonyi-sorozat a könyvespolcon, és anyámnak a zongorája az ágy mellé. Gyerekkoromban egy szombati munkanap délutánján apám beültetetett hátulra a trabiba, és a csomagtartóban halkan prüszkölő két tyúk társaságában elvitt Héhalomba egy parasztasszonyhoz, akinek aztán mosolyogva visszaadta a nagyanyám által meggondolatlanul elfogadott szárnyasokat. /Előtte persze nagyanyámat szépen helyrerakta…/ Apám többre tartotta a tisztes Trabantot az ilyen-olyan csirkéknél, fehér borítékoknál. Harmincéves lehettem, amikor először eszembe jutott ez az akkor már húszéves történet, apám máig világító belső ereje, meg apám apja, aki negyven évig volt szomorú kántortanító közvetlenül a tyúkmizériás Héhalom melletti Palotáson.)
A berettyóújfalui Jelenits Istvánt csak húsz éve ismerem (jelentem instállom!) – harmincéves voltam akkoriban, most lassan ötven. Van vele kapcsolatban jó, rossz – miatta jó, miattam rossz. Az alakuló Pázmány Esztétika Tanszékét kellett megtartania akkoriban a vállán, a szemüvegén, a tekintetén, a fényvillanásán annak a kerekszemüvegének. Hatvanévesen magabiztosan, kezdeményezőkészséggel és láthatatlan erővel. Amolyan partvonalas, kisded reformátornak látszott a rendszerváltás utáni nagy, nekiveselkedős bölcsészátalakulások idején. Aztán hamar kiderült, nem olyan volt, mint mi: olyanok voltunk akkor is, mint megannyi kistarzan, vertük a mellünket, hogy no végre, ki, ha nem mi. Ő meg csak álldogált a zsebterminátorok mögött, mögöttünk, és hallgatott, várakozott és mondta, hogy csináld, csináld csak. Persze azt lehetett tudni, hogy papság, piaristák, Pilinszky, biciklitúrák, hittan-magyar: 6:3, provinciális is volt vagy kétszer, meg tanított mindenkit, gödi asztalos tanoncot, írót, mérnököt, püspököt, de mégis, nem értettük a látszólag sehova vissza nem vezethető mosolyát, istenkísértő magabiztosságát. Sokan mondták nekem, hogy nem lesz a Pázmányon úgyse esztétika, de ha Jelenits belefogott, akkor megyünk, gondoltuk mi (ahogy egyik kissé gúnyos kollégánk mondta ránk:) „nyeretlen kétévesek” is. Tudtuk azt is, hogy síksándor, Szegedi Egyetem, meg ilyesmi, és hogy itt nem velünk és nem is vele kezdődik ez az esztétika-buli – de mégiscsak ilyen egyszerűen? Addig (de azután) se forgott egyetemi tanárikban, nem volt jól értesült akadémia ügyekben, nem is ismerte azokat, akiknek nekünk előre kell köszönni. És mégis, vagy tán épp ezért, közben lett tanszék, és a hétköznapok vergődéseiben igazolódott a partvonalas pozíció, a hallgatás, a nem mutyizás, a kivárás, a várakozás. Ez az egész Pázmány húsz év neki a nyolcvanból, előtte-közben utána a piarista évtizedek, no és mindehhez só-bors-paprika – mindez együtt, amit ma országszerte Jelenitsnek mondanak. 

1996-ban ültünk egymással szemben kétszer két-két órát; kérdezgettem arról, hogy mi az, hogy értelmiségi, hogy keresztény értelmiségi, hogy egyházias értelmiségi. Az analóg magnó berregett, surrogott, beült csöndjeink közé, mint a jövő üzenetes jelenléte: itt van előttem a huszonhárom oldal és csak pár sort fogok belőle ide idézni, inkább csak azért, hogy ahogy oly gyakran, most is ő segítsen ki a tanácstalanságaimból. Persze nincs ő ezzel egyedül, van, vannak még arcok, nevek, sorsok, tanúságok, hűséges csöndek és teremtő megszólalások – sorstársak a magyar ugaron: Nemeshegyi Péter, Nyíri Tamás, Lukács László, Fila Béla, Pálos Antal, Vasadi Péter és még sokan, akik számunkra olyan „bölények”, mint Jelenitsnek Takács József, Sík Sándor, Rónay György vagy épp a sokat-vert, mosolygós Endrédy Vendel lehetett. És ahogy mi is csak olvasunk Takácsról, Endrédyről, úgy fognak majd valamikor olvasni Jelenitsről, Filáról és a többiekről. Nem tudom, most éppen kinél, hol és milyen digitális magnók veszik hangtalanul az aktuális (mert az mindig aktuális) bölényvonulás kitérőit, gázlóit, de ez a huszonhárom oldal már itt van annak a bizalomnak a jeleként, hogy egy be nem fogható erő, bölény-idegenség, mégis otthonos tekintet megengedte tizenhat éve, hogy megvakarhassam a hátát, megsimogassam szemei között az orrát. És mindeközben nem tiport el, nem tett tönkre, még csak fel sem horkantott – helyette helyet adott a történeteiben, az életében.
Horkantani máskor szokott, akkor, ha nem úgy csináltuk, ahogy kérte, ha nem ment időre valami, ha nem volt meg az ígéret. Szólt a hőzöngésért, a nem elég finom egyszerűsítések ellen, és mindig csavart egyet a dolgokon. Szeretett, szeret tizenkilencre húzni: tanácstalanságok, ötlettelenségek közepette, amikor mindenki csak a sarokban álló szemetest, vagy a cipőorrát nézegette, szeret, szeretett elmosolyodni, és az általa kikényszerített csendbe bedobni valami teljesen el nem képzelhetőt, ami aztán a kimondáskor persze már magától értetődőnek tűnik. Csakhogy ehhez az úthoz, az elképzelhetetlentől a magától értetődőig kellettek ezek a csöndek, az a várakozás, amiben Tanár úr otthon volt, amiben otthon van. Az otthonos csönd azok körül épül ki, akik az elégnél többet vannak egyedül, akik nem dolgoztatnak másokkal, akik megszokták a „lélek természetes imádságát”, a csöndet, akik nem tülköltetnek maguk előtt, ha imádkoznak. Ugyanígy közlekedik, ahogy imádkozhat – fal mellett. Télen fején a sapka, fej konokul lehajtva, balkézbe a táska (a jobb néha kell az örömteli és a kéretlen kézfogásokhoz), előrehajló test, mintha előbb ott akarna lenni a feje, mint a lába. Aztán megérkezik és előveszi a táskából a magány gyümölcseit: verselemzéseket, egyetemi előadásokat, egzegetikai elmélkedéseket, lelkigyakorlatot, prédikációt, és persze egy-egy új könyvet, antikváriumból, könyvesboltból. Azok, akik látták a szobáját, tudják, hogy minden négyzetcentimétert ural: akármelyik polc, könyvrakás alól pillanat alatt kiveszi az épp szóba hozott kötetet, megtalálja a frissen főzött teához a cukros dobozt.
Ahogy mindig, élünk valahol, valakikkel, valakik ellenében, valakikért, úgy neki is élnie kellett. Az ötvenes évek elején magyar irodalmat tanulni, piarista novíciuskodni, nemcsak manapság, de már akkoriban is önmagában magyarázgatni való létállapot lehetett. Ebben a kettősségben; a szellemi munka és a lelkipásztori elköteleződés tágasságában lakta be Jelenits a maga világát. Egyszerre két irányba tájékozódott: egyetemi könyvtárakban, előadótermekben, szövegek, életművek, magyar és idegen nyelvű irodalmi munkák, illetve patrológiai, egzegetikai, dogmatikai írások felé kereste saját hangját, szavait. Ugyanez külső életének akart és nem akart díszleteiben: egyetemista, bölcsész, irodalmár, esztéta, illetve piarista, diákgimnáziumi besegítő, majd tanár, kirándulás- és rendezvényszervező, hittanár, provinciális. Ehhez a kettősséghez egyensúlyérzék, ízlés kellett. Megy is neki, nem hadakozik, nem keresgéli a szablyát, nem akar csatát nyerni. Nem keveri a fegyvernemeket, nem veszi le a lábáról semmilyen bravúr. Irodalmárként is pap és papként is irodalmár. Neki az egész háború kell. Ambiciózus: első akar lenni, igyekszik, élvezi a harcot – ehhez persze először szolgálni kell, és ha lehet, minél többet, minél többször. Ezért ugyan még nem első, de már szolgál – a szolgálatban közben elfelejtette (vagy csak nincs rá ideje), hogy valaha első akart lenni. Utolsónak kell lennie az elsőnek. Az elköteleződései ellenére koncentrált, hirtelen lehet, hogy nem tudja, épp melyik munkájába csöppent a száz közül, de ha "beleérkezik", azonnal, no jó, egy másodperc alatt otthon van benne, felkészülten, összeszedetten – ahogy a magnónak mondta: "a tanároknak, nekem is bizonyos mértékben jót tett az, hogy bokán rúgtak, ha felszólaltam valahol, mert akkor a gyerekekre fordítottam ezeket az energiákat. A külső szerepléstől egyenesen el is voltunk zárva és ez egy áldott bezártság is, mert minden szellemi energiánkat a diákjainkra fordítottuk és ezt meghálálták. A diákok figyelme sokkal szórtabb lett, ők sok olyan szellemi lehetőséget most megtalálnak, amit húsz évvel ezelőtt nem talált meg senki. Akkor én vittem el a gyereket Krakkóba, most pedig ő megy el Alaszkába fotózni."
Ehhez a koncentráltsághoz hozzátartozott az az állandó fegyelem és figyelem, amivel a dolgokat végbe lehetett vinni: "Kecskeméti tanár koromban kerékpároztam és az volt az ambícióm, hogy azokat a gyerekeket, akik odakerülnek, a maguk szűk világából kivezessem, és hogy legalább addig, amíg enged a póráz, addig elvigyem őket. Akkor, a hatvanas években már lehetővé vált, hogy a Felvidékre, vagy népi demokratikus államokba közönséges útlevéllel eljussanak. Kassára el lehetett menni. Szerveztem egy túrát, mindenki szerzett útlevelet, és aztán Uram bocsá’, elmentünk Csehonsztovába, vagy elmentünk Krakkóba. Amikor Krakkóba elmentünk, utána minden egyes gyerekhez a nyáron ketten az ÁEH-ból elmentek, Hódmezővásárhelyre is akár, és megkérdezték, hogy mit láttak az úton. Azt mondták nekik, hogy az egyház helyzete ott más, mint nálunk, abból, hogy ezt ők ott látták, abból ők azt ne következtessék, hogy a történelem kerekét vissza lehet forgatni, mert a történelem arra megy, amerre mi megyünk, és nem amerre a lengyelek. Szabadon működtünk, viszont iskolaként nem mehettünk volna, de nem kértem senkitől se engedélyt, hogy elmehessünk Lengyelországba. Azt mondtam, hogy gyerek, te is egy állampolgár vagy, kérdd ki az útleveledet, ami mindenkit megillet, és ezzel szépen elmegyünk Lengyelországba. Akkor elmentünk, de egyenként utánunk jöttek és egyenként ellenőrizték a gyerekeket, és megtanították, hogy mi a magyarok istene. Ebben éltünk, és ezt nem prédikálhattam el egy következő vasárnap. Nem tiltakozhattam ez ellen, természetesnek kellett vennem. A hívek sem tudták, hogy én éppen miután megyek prédikálni."
Jelenits megkötözött lábú versenytáncos – de rettenthetetlen ólomkatona is. A nagyok közé tartozik, ahogy ő mondta másokról: "a nagyok, Takács József professzor, elszigetelődtek, ő elment a Bükkbe és ott vitatkozott a pártitkárral, győzködte a parasztokat, aztán meghalt. Maradt egy-két nagy, de nem tudott a szellemi rangjához méltóan szerepelni, a közéletben helyet foglalni. Utolsó bölények ezek, akik aztán belepusztultak. Utána pedig már nem derült ki, hogy ki mennyit ér, hogy mennyire érdemes odafigyelni rá. Nem volt fóruma, hogy ez megmutatkozzék. A szellemi élet se figyelt rájuk. Nem igazolta azt semmi, hogy merre kellene menni. Ez fura akusztikát teremtett."
"Fura akusztika." Nem gyilkolás, nem torokkitépés, nem köröm alá szögelés, de nem is szájalás, erőlködés, lusta hőzöngés, hősködés, hanem fura akusztika. A fura akusztika különbözteti meg a szentet a hőstől – valahogy másképp működik, mást tart fontosnak, akár ugyanazokkal a szavakkal is, de mást mond. Hogy mi lehet a különbség a hős és a szent között, tőle tanultam meg. És azt is, hogy akkor szabadna csak írni, ha van mit, és nem akkor, amikor kellene. Az biztos, ha leszek még tízéves és lesznek Trabantok is, akkor majd apámmal elpöfögünk Jelenitshez és egy jó tea mellett megbeszéljük, eldiskuráljuk, hogy mi is történt itt velünk ebben az elmúlt ötven, nyolcvan örökkévaló évben. Aztán beülünk a hátsó ülésre és röpülünk – "ott röpül a trabim az éjben".

Lázár Kovács Ákos

forrás: Vigilia, 2012/12. (958-960. oldal)

Köszönet Lukács László piarista atya, a Vigilia főszerkesztőjének és felelős kiadójának a laudációk szövegei szerkesztőségünk rendelkezésére bocsátásáért, illetve a közléshez való hozzájárulásáért.


A Nemzeti Erőforrás Minisztériumának álláskeresési felhívása

Kedves Mikecz Tamás!
 
Telefon megbeszélésünket követően ezúton megerősítem, hogy az EMMI Szociális, Család- és Ifjúságügyért Felelős Államtitkársága nemzetközi jogi tapasztalattal rendelkező, jogász végzettségű munkatársat keres, nemzetközi feladatok ellátására. Nemzetközi, ráépített jogi végzettség előnyt jelenthet.
 
Ezúton kérem a Magyar Piarista Diákszövetség szíves együttműködését, hogy fenti információ eljusson a lehetséges jelöltekhez a volt piarista diákok körében.
 
Köszönöm az együttműködést.
 
Üdvözlettel
 
Dr. Csányi Péter
főosztályvezető
Emberi Erőforrások Minisztériuma
Szociális, Család- és Ifjúságügyért Felelős Államtitkárság
Tel: +36-1-795-2552


"Aki a védtelenekért életét kockáztatta" - Emlékezés Egyed András piarista atyára

Száz éve született Egyed András piarista atya, aki a nyelvpszichológia nemzetközileg is elismert kutatója volt. A latin-francia nyelvtanári végzettségű tanárnak e témában számos publikációja jelent meg. Sokak számára viszont nem ismert másik érdeme, nevezetesen bátorsága, mellyel a legvadabb nyilas időben hősies kiállásával a védtelenek mellé állva szinte életét kockáztatta. De ki is volt e bátor életmenő?

1913-ban született Edelényben. 1931-ben lépett a piarista rendbe, 1940-ben szentelték pappá. Számos iskolában (Tata, Maramaros-sziget, Kecskemét, Budapest, Vác) tanított, sőt 1951-től 1974-ig három fővárosi általános is iskolában dolgozott. Az, hogy szorgos tanári és nyelvészkedési működése mellett a védtelenek mentésébe bekapcsolódott,  szinte a véletlennek köszönhető. Miként erről a Vigília egy régi számában beszámolt, a Baross utcában sétálva nyilaskeresztes suhancokra lett figyelmes, amint azok javarészt zsidó nőkből álló csoportot hajtottak. Mint az elcsigázottakról írta: "Egyikük elesett, majdnem mellettem. 'Gyerünk, k…vagy belédlövök.' Lehajtott fejjel haladok, szégyellem, hogy ilyen dolgok történhetnek hazámban, amikor egy hangot hallok: 'Abbé úr'. Felemelem a fejem és meglátok csoportban egy diákot, akit ismertem az Egyetemről. Megkérdezem tőle: 'Hogy van?' Keserű mozdulatot tesz és arra kér, adjam át üdvözletét Albert testvérnek. Tudom, mire gondol. Barátok voltunk Alber testvérrel. Ez után a találkozás után elmentem a Champagnat-iskolába és átadtam kollegám üdvözletét. Marista testvérek akcióba léptek és sikerült nekik kiszabadítani és biztonságos helyre vinni…".

Egyed atya lényegében a marista iskolatestvérek Champagnat francia-magyar iskola zsidómentő akciójához csatlakozott. Ez az iskola 1928-1950 között működött, ennek volt az egyik tanára Egyed atya egykori évfolyamtársa és barátja, Albert Pfleger atya, akinek biztosan nagy szerepe volt abban, hogy Egyed atya bekapcsolódott az üldözöttek megmentésébe. Ennek az iskolának lett barátja, összekötője és védője  Egyed atya, aki megszervezte az iskola és még két közeli - ugyancsak üldözötteket mentő - intézet rendőri védelmét. Az iskolában a testvérek nagy szervezettséggel dolgoztak, nem csak zsidó gyerekeket és felnőtteket, de az SS-be besorozott, szökött elszászi katonákat is bujtattak. Egy feljelentés alapján az Gestapo lecsapott az iskolára, a menedéket keresőket és nyolc iskolatestvért elhurcoltak. A zsidókat agyonlőtték, a szerzeteseket – köztük Egyed atyát is megkínozták.
A védtelenek életéért a saját életét is kockáztató Egyed atya 71 éves korában hunyt el.
Emlékét nemcsak az őt személyesen is ismerő idősebb rendtársai őrzik, hanem bátor kiállásáról szóló írásos visszaemlékezések is. A nyelvpszichológia terén kifejtett kiemelkedő munkásságáról jóval többet tudunk. E két kiemelkedő érdem megalapozta hírnevét, ezért is  lehet joggal büszke a Piarista Rend egykori tagjára, aki ha élne, idén lenne 100 éves.

dr. Kölcsei Tamás


"Két vörös Szekszárdról"

Örömmel adjuk hírül kedves piarista öregdiák barátaink, hogy a 2012-es év piarista borai szekszárdiak lettek. Az egyik győztes a Tringa Borpince "Merlot Válogatása" 2009-ből, a másik győztes pedig a Szent Gaál Pincészet "Bikavér Válogatása" 2009-ből lett.
Két kitünő, komoly és tekintélyes vörösbor nyert, gratulálunk a győzteseknek! A vörösborok megvásárolhatóak a Diákszövetségben. 
Egészségünkre váljék!

A zsűrizést dr. Rohály Gábor vezette. A zsűri tagjai 100 pontos rendszerben, vak kóstolás során válogatták ki a borokat. Igen nehéz dolguk volt, mert különlegesen kitűnő vörösborok érkeztek a megmérettetésre.
Az öt döntőbe jutott borászat:
 

  • Buttler Borászati Zrt.
  • Schieber Pincészet
  • Szent Gaál Pincészet
  • Tringa Borpince
  • Vesztergombi Pince.

"A család a társadalom alapintézménye" címmel az Alkotmánybíróság határozatát értelmezte a Magyar Katolikus Jogászok Társulása, amelynek számos piarista öregdiák a tagja

A Magyar Katolikus Jogászok Társulása a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia jóváhagyásával működő, világi krisztushívők országos társulása, egyházi jogi személy, tagja a Katolikus Jogászok Nemzetközi Szövetségének. A Magyar Katolikus Jogászok Társulásának alapvető feladata, hogy tagjai a katolikus meggyőződésük szerint gyakorolt jogászi hivatásuk alapján képviseljék hitüket a világi élet különböző területein, javaslatokat fogalmazzanak meg, állásfoglalásokat tegyenek közzé. Tagjai vallják az objektív igazság és az ezen alapuló értékrend létét és megismerhetőségét, a jog és igazság kapcsolatának munkálásában a katolikus jogászok sajátos felelősségét. A Társulás saját kezdeményezésekkel, jellegének megfelelően önállóan végzi tevékenységét, szabályzatának betartása mellett, kiemelt figyelmet fordítva a Katolikus Egyház tanítóhivatalának a jogászokhoz szóló útmutatásai közvetítésére és képviseletére.

A Magyar Katolikus Jogászok Társulása vallja: a család a társadalom alapintézménye. A rá vonatkozó jogi szabályozás kérdése a családok védelméről szóló törvényt érintő alkotmánybírósági döntéssel a figyelem középpontjába került. Az állam számára a házasság és a család kiemelt védelmének meghatározása elsődleges jogalkotási feladat.
A jogalkotónak egyrészt feladata a valós értékek azonosítása és bemutatása, másrészt számolnia kell azzal a társadalmi valósággal, amelyet szabályoz. „A közhatalom tekintse komoly feladatának, hogy elismerje, óvja és erősítse a házasság és a család igazi természetét, védje a közerkölcsöket és segítse a családok boldogulását.”  A jogi szabályozásnak az értékek helyes hierarchiáját is nyilvánvalóvá kell tennie. Az igazságosság, a szolidaritás és a közjóra törekvés megköveteli a társadalom javaiból mindenki részesítését.

A jognak értékkifejező és értékalakító szerepe van. Bizonyos evidenciák megkérdőjeleződése idején azokat jogszabályban világosan indokolt megfogalmazni, hogy a társadalmak élete irányvesztetté ne váljék. A jogalkotónak lehetősége van arra, hogy egyértelművé tegye, mit ért az alaptörvény család alatt. A meghatározásnak ki kell fejeznie a – történeti alkotmányunk vívmányaként – mindig és töretlenül vallott értéktartalmat.
A természetjogban gyökerező szilárd és állandó értékeken a jogalkotónak nincs hatásköre változtatni. Ezek az értékek az írott jogon túlmutató valóságra mutatnak, az emberiség közös értékei. Az állam bátran kiállhat ezen értékek mellett, mert ezek adnak biztos alapot a társadalom működésének, s biztosítják mindazon célok elérését, amelyeket az alaptörvény kitűz.
A Magyar Katolikus Jogászok Társulása azonosul a Katolikus Egyház családról szóló tanításával, amely szerint „a házassággal egyesült férfi és nő gyermekeikkel alkotják a családot. A család intézménye független a közhatalom mindenfajta elismerésétől, sőt az előtt létezik.” „Ez tekintendő normális, alapértelmezett hivatkozási alapnak, amelynek függvényében a rokonság különböző formáit viszonyítani kell.”
Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény alapján megerősítette azt az alkotmányértelmezést, hogy a házasság a többi párkapcsolati formához képest kiemelt védelem alatt áll. Az Alkotmánybíróság azt is egyértelművé tette, hogy a jogalkotó a családra vonatkozó szabályozás körében is kiemelhet és követendő például állíthat meghatározott életközösségi formát. Ez a kiemelten kezelés a jogalkotó alkotmányos kötelezettsége. Ám a jogalkotó nem mentesül azon kötelezettsége alól, hogy egyéb életközösségi formák, valamint kiemelten is a gyermekek megkülönböztetés nélküli védelmét biztosítania kell. Az Alkotmánybíróság a család korábbi meghatározását arra tekintettel találta túlságosan szűknek, hogy a törvény más formában sem tett említést azokról az együttélési formákról, amelyek – különös tekintettel a gyermekekről való gondoskodásra – szintén védelemre tarthatnak igényt.
Mindezek alapján hangsúlyozzuk, hogy az Alkotmánybíróság határozata mozgásteret hagyott a jogalkotónak, amelyben továbbra is kialakítható a keresztény értékrend szerint vállalható szabályozás úgy, hogy egyben a társadalmi igazságosság garanciális normái is egyértelműen rögzítésre kerüljenek.
„A családokat megfelelő társadalmi intézkedésekkel segíteni és védelmezni kell.” Az államnak a tágabb, szociológiai családfogalomba beletartozó életközösségekre vonatkozó jogvédelmi kötelezettségét a vonatkozó jogági normákban biztosítania kell. A szabályozásnak a szociológiai valóságot figyelembe kell vennie, és a házasságon alapuló család mellett egyéb életközösségeket is védenie kell, mert a gyermekek között semmilyen különbség nem tehető aszerint, hogy a róluk gondoskodók milyen kapcsolatban élnek. Ennek tiszteletben tartása mellett ugyanakkor az Alkotmánybíróság határozata szerint is lehetősége van a jogalkotónak arra, hogy a házasságon alapuló családot továbbra is mintául állítsa. Így a különböző együttélési formákhoz kapcsolódó jogvédelem az ember méltóságának és az egyenlő bánásmód követelményének sérelme nélkül biztosítható.
Hangsúlyozzuk, hogy – az Alkotmánybíróság által megerősített alkotmányértelmezés szerint is – az azonos neműek párkapcsolata, amivel az örökbefogadás lehetősége sem jár együtt, nem tartozik a család védelmének körébe.
A jognak mindazon családi együttélési formákat védelmeznie és a maguk helyén segítenie kell, amelyek a nemzet megmaradásához és gyarapodásához, a felnövekvő nemzedékek egészséges testi és lelki fejlődéséhez, az idősebb generációk ellátásához s a családi élet egyéb értékei megvalósításához úgy járulnak hozzá, hogy összhangban állnak az alkotmányos értékekkel. Mindeközben az alkotmányosan kiemelt értékek és intézmények szerepe változatlan marad.
A jogi szabályozáson túl fontosnak tartjuk a házasságon alapuló családi élet értékeinek bemutatását és vonzóvá tételét, az értékelvű társadalmi párbeszédet, amely hozzásegít a házasság és a család korunkban tapasztalt válságából való kiút megtalálásához, az egészséges, boldog családok és az erre alapozott társadalom megteremtéséhez.

Budapest, 2013. január 18.

Magyar Katolikus Jogászok Társulása /forrás: MTI., Magyar Kurír/


Megjelent Erdő Péter bíboros legújabb könyve "A bűn és a bűncselekmény" címmel

"A bűn és a bűncselekmény viszonya alapvető példa az erkölcs és a jog egész szabályrendszere közötti kapcsolat jellegére. Arra teszünk kísérletet, hogy a katolikus hit kifejtésének és az egyházjogi gondolkodás fejlődésének tükrében bemutassuk e két normarendszer kölcsönhatását, fokozatosan kirajzolódó különbségüket és megbonthatatlan összetartozásukat. Ez a vizsgálódás - meggyőződésünk szerint - használható eredményeket kínálhat a világi jogrend és általában az erkölcs kapcsolatára nézve is. Mindez rendkívül szükséges egy olyan szellemi környezetben, amelyben annak kísértése is felmerül, hogy a társadalmak működését jog, erkölcs és akár állam nélkül, más mechanizmusokkal szabályozzák, melyek alig hagynak teret az emberi szabadság számára. Ezért jog, erkölcs és társadalom szerves kapcsolatának tudatosítása bonyolult világunkban hozzájárulhat az önkéntes jogkövetés elősegítéséhez." (Erdő Péter)

Alább megtekinthető a Metanoia Stúdió beszélgetése Erdő Péter bíborossal az újonnan megjelent könyve kapcsán: http://www.youtube.com/watch?v=5VfIY5k-YEw 

Erdő Péter: A bűn és a bűncselekmény (Két alapvető fogalom viszonya az egyházi jog tükrében), Pázmány Könyvek sorozat 8.; Szent István Társulat, 2012.
A könyv megrendelhető kedvezményes áron: www.stephanus.hu internetes oldalon (eredeti ár: 1.600,- Ft; internetes ár: 1.440,- Ft).

Nyelv:
Magyar

Oldal:
152

Méret (cm):
12x19

Kötésmód:
Puhafedeles

Megjelenés:
2012

Rendelési szám:
08838

ISBN:
9789633615614


"Az én Crédóm" - Kerényi Lajos: Feltétel nélkül...

A Vigilia folyóirat karácsonyi számában "Miben hiszek? Mi tehát az én Crédóm?" címmel tettek fel kérdést művészeknek, tudósoknak, jeles hazai személyiségeknek. A hit éve alkalmából feltett körkérdésre Kerényi Lajos piarista szerzetes is válaszolt, "Feltétel nélkül…" címmel.
 
Hiszem a kinyilatkoztatást, mert Jézus mondta, Ő pedig igazolta önmagát…
Az én hitem is ajándék onnan felülről. A kérdések nélküli elfogadása Isten és Jézus létének akkor valósulhatott meg, amikor a szülői otthon vallásos légkörében nőhettem fel. Majd a tatai piaristák istenszeretete mélyítette bennem a hit iránti gyermeki készségemet.
Ahogy nőttem, értelmem egyre több kérdést tett fel: Miért lehet hinni? Hogyan lehet a hitet értelmes meghajolássá továbbfejleszteni? (Ez az úgynevezett Obsequium rationabile.)

Istenélmények segítettek a válaszhoz. 9 éves koromban álomszerű látomásban megjelent nekem Jézus az almásfüzitői kis sekrestyében. Az atya helyett Ő jött be, egyenesen hozzám jött. Fogta a vastag misekönyvet és ezt mondta: te fogsz nekem ministrálni. El nem mondható öröm töltött el. Papi hivatás lett a látomásból. Majd következtek a rettenetes szenvedések. Belenőttem a háborúba. Egy bombázás megsemmisítette a házunkat. Érettségi előtt pár hónappal frontharcos lettem, majd szovjet fogságba estem. Rengeteg golyó és bomba esett mellém, és egy karcolás sem ért. Istenélmény volt. Mindig közelebb kerültem Hozzá. Levédiába vittek, szénbányába (Donyeck-medence). Néhányan 18 éves fiúk elhatároztuk, hogy megtérítjük a Szovjetuniót. Egy írásomban így vallok erről: „Elhatároztuk, hogy Istent, Jézust beleénekeljük az ottani ateista világba. Nyakunkba akasztottuk kis keresztjeinket felszíni munkán. Biztosak voltunk, hogy ezáltal áttörjük az elavult, tiltó kereteket. Oly erős volt a kereszt sugárzása, hogy szinte kettészakadt az ateista múlt, és egyre több gyerek szaladt hozzánk, csókolgatták a keresztet és mondogatták: Ó kröszty, ó Jézosz Krisztos. Több őr is ugyanezt tette. Mi meg meghatódva súgtuk egymásnak: itt van a Jóisten. Íme: istenélmény. Istenélmény számomra az immanens világnézetek csődbejutása.
Legnagyobb élmény volt számomra az a felismerés, hogy a prófétai jövendölések az Istállógyereken beteljesedtek. Egy nehéz szigorlaton lett világos előttem Jézusnak ez a mondata: Ha nem hiszitek, amiket mondok, olvassátok a régi írásokat, rólam szólnak, rajtam teljesednek (Jn 5).
Ezen élmények végleg alkalmassá tették értelmemet, hogy a hit ajándékát élményszerűen éljem meg. Ez már tudatos meghajolás. Takács József volt professzorom szavaival fejezem be tanúságtételemet:
Elhinni annyit jelent: Igaznak tartani mindazt a hitigazságot, amit Jézus mondott, ha értem, ha nem értem. És: Elfogadni az Ő cselekvési normáit (X. parancs), ha jól esnek, ha nem, mert feltétlen bízom az igazolt Jézusban.