A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

Döntött a nemzetközi zsűri az elmúlt öt év legjobb európai felújításainak járó díjakról. A Philippe Rotthier belga építész által alapított és a nevét viselő elismeréssel közel 30 éve díjazzák a legjobb városi rekonstrukciós projekteket, külön figyelmet szentelve arra, hogy kevéssé ismert épületeket és építészeket találjanak. Idén hét épület osztozik a 30 ezer eurós díjon, a katalógusba pedig összesen 30 projekt került. Köztük egy magyar is, a  budapesti Piarista Központ  Golda János, Mészáros Erzsébet és Kovács Zoltán tervezte rekonstrukciója.

A Philippe Rotthier Európai Építészeti Díjat 1982-ben alapították, és háromévente ítélik oda. 2011-es pályázatára 19 országból 101 nevezés érkezett – ebből választott ki harmincat a zsűri, amelyben olyan neves építészek dolgoztak, mint a napokban megnyíló Váci1 mestere, a francia Christian Biecher, vagy Paolo Portoghesi, az itáliai kortárs építészet legendás alakja. A díjazottakat október-novemberben a brüsszeli építészeti múzeumban is bemutatják.

A zsűri hét kategóriában választotta ki az elmúlt évek legjobb helyreállításait; az első helyezett a 12 ezer euróval elismert Sil Plaz Mozi átalakítása; a többi hat kategóriában három-háromezer eurót adtak át. Emellett számos különdíjat is kiosztottak. A katalógusba kerülő projektek között szerepel például az amszterdami Ermitázs, amely egy régi idősek otthona átalakításával jött létre, a múzeummá alakított  krakkói Schindler-gyár, valamint a budapesti Piarista Központ. A Váci utcában álló, Hültl Dezső tervei alapján az 1910-es években emelt tömböt, amely a második világháborút követően az ELTE otthona volt, az elmúlt időszakban eredeti céljának megfelelően  alakították újjá. 
Bár a munkák még nem fejeződtek be teljesen (néhány földszinti helyiség átalakítása még hátravan), a rekonstrukció sikerességét már több elismerés jelzi – az épület szerepelt az idén először megrendezett hg.hu Design Awardon, illetve a  Média Építészeti Díján is a döntősök közé jutott. Az épület legfontosabb új részei a Duna felőli homlokzat újjáépített és irodai célra hasznosított tetőszintje, valamint a belső udvarba illesztett, színes betonnal burkolt "monolit", amely rendezvényteremnek és tornateremnek ad helyet, tetején pedig új iskolaudvart alakítottak ki.

forrás:  http://hg.hu/cikk/epiteszet/13182-pesti-haz-europa-legjobb-helyreallitasai-kozott#

Örömmel hirdetjük, hogy megjelent a Piaristák MA című tartományi újság második száma, elérhető a piarista iskolákban, templomokban.
Reméljük mindenkinek elnyeri tetszését a második szám, várjuk a hozzászólásokat, ötleteket:  ujsagpiarista.hu.

Az alábbi weblapon olvasható online is:
http://piarista.hu/hirek/megjelent-piarist%C3%A1k-ma-%C3%BAjs%C3%A1g-m%C3%A1sodik-sz%C3%A1ma


Megvásárolható "A megújult Piarista Központ 2011" című kiadvány 
Mint azt korábban megírtuk, a megújult épületről szóló kiadványt korlátozott számban meg lehet vásárolni a budapesti Piarista Gimnázium portáján (1052 Budapest, Pesti Barnabás utca 1.), munkaidőben 1000 forintos áron lehet hozzájutni.

"A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is" - írta VI. Pál pápa az "Evangelii nuntiandi" kezdetű apostoli buzdításában. Ennek szellemében teszem fel a kérdést Kállay Emil atyának, mikor és hogyan élte meg életében a Lélek működését, és hogyan is indult el 78 évesen a csíki misszióba?

Szüleim is, nagyszüleim is vallásosak voltak, így természetes volt esténként a közös imádkozás, a vasárnapi templomba járás. Öt éves voltam, amikor először hoztak a csíki nagymamához nyaralni. Felvittek Hargitafürdőre. Ott nagyon megszeretett engem az akkori csíkszeredai plébános Bíró Ferenc pap bácsi, tőle nagyon sokat tanultam. Ő mondotta, hogy az Úr Jézus a mi legjobb barátunk, s nekem gondom legyen arra, hogy a hargitafürdői kápolna olajmécsese mindig égjen, mert az oltárszekrényben Ő jelen van. Nyaranként itt üdültem a csíki nagymamánál, s a pap bácsi mindig szeretettel törődött velem. Példaképem lett. Amikor Debrecenben elsőáldozásra készültünk, Faragó László pap bácsi is olyan szeretettel beszélt az Úr Jézusról, s készített fel bennünket a vele való találkozásra, hogy ő is erősítette bennem azt a lelkületet, mely elindult bennem Csíkban. Szerettem volna én is pap lenni!

Tíz évesen bekerültem a debreceni piarista gimnáziumba, s nagyon elbizonytalanodtam. Bizony a serdülőkor nagyon megviselt. Meg a háború is. 1944. június 2-án egy borzalmas amerikai bombázás átélése után a gimnáziumhoz közellévő papír- és könyvesbolt ablakait is összetörte a légnyomás. Antalffy bácsi, a tulajdonos kérte a piaristákat, néhány diákot küldjenek már, hogy segítsenek a sok üvegszilánktól megszabadítani a könyveket. Én is szívesen mentem. Amikor néhány nap múlva elkészültünk, felajánlotta, hogy mindenki választhat egy könyvet, ami megtetszett neki. Lisieux-i Szent Teréz Önéletrajzát választottam. Tőle tanultam meg a "kis utat": "A kis út a lelki gyermekségnek, a bizalomnak és az Istenre való teljes ráhagyatkozásnak útja. Meg akarom mondani az embereknek, hogy csak egyet kell tenniük a földön: az apró áldozatokkal kell megmutatni szeretetüket Istennek." És azt is írta: "Hivatásom a szeretet!" Ugyanazt a lelkületet fedeztem fel benne, ami gyermekkoromtól alakult bennem. Megerősített hivatásomban, felfedeztem, hogy egészen Istenre kell hagyatkoznom, s akkor az lesz velem, amit Ő akar.
Ez az élmény meghatározó lett a későbbi sorsomban. A munkaszolgálatos leventeségből 1945 júniusában tértem vissza Debrecenbe. Többen is voltunk olyanok, akik évet vesztettünk volna, de a piarista atyák két hónapos nyári tanfolyamon készítettek fel bennünket, hogy szeptembertől kezdve már folytathassuk a gimnáziumot volt osztálytársainkkal együtt. Augusztus végén magánvizsgát kellett tennünk. A magánvizsgán magyarból írásbeli dolgozatot kellett írni. Két tétel Arany, ill. Vörösmarty költészetét kérte számon, de volt egy szabad téma is, melynek ez volt a címe: "Milyennek gondolom én a jó Istent?" Ezt választottam, és arról írtam benne, ami betöltötte a lelkemet, hogy Isten a legjobb barátunk, hiszen az Úr Jézus azt mondotta apostolainak: "Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam." Ezt részletesebben ki is fejtettem. Piarista magyartanárom (Bulányi György) írott jelest adott a dolgozatomra, és elkezdett velem törődni. Ő lett akkor a lelkiatyám, és nagyon sokat köszönhetek neki abban, hogy érettségi után 1947-ben a Piarista Rendbe jelentkeztem.
1948 volt a fordulat éve, a kommunisták magukhoz ragadták a hatalmat, az összes egyházi iskolát megszüntették, államosították, elkezdődött az egyházüldözés. 1950-ben következett a szerzetesrendek feloszlatása is. Sík Sándor, az akkori rendfőnök lelkünkre kötötte: ha nem is maradhatunk piaristák, és ideiglenes fogadalmunk jogilag lejár, de ha az ember Istennek adja életét, az nem jár le, legyünk hűségesek, és az ifjúság hitben és tudásban való nevelése a mi hivatásunk, tehát ezt is teljesítsük! Átvett az esztergomi egyházmegye, és 1953-ban pappá szenteltek. Teológiából doktoráltam, a disszertációt Lisieux-i Szt. Teréz "Kis útjáról" írtam. 1955-ben minden papnak kellett egy dolgozatot írni az elmúlt tíz évről. Ezt én - belső késztetésre - arról írtam, hogy mi is történt ezalatt az egyházzal. Esztergomból - ahol káplán voltam - mindjárt áthelyeztek egymás után háromszor is, 1962-ben pedig az állami hatóság politikailag megbízhatatlannak minősített, és három évre eltiltottak a papi működéstől. Mindvégig éreztem a Szentlélek belső irányítását, és számtalan ember, elsősorban özvegy édesanyám segítségét ebben a helyzetben. Minden reggel miséztem, és keményen tanultam a rádióműszerész szakmát, mert egy ilyen szervizben dolgoztam. Amit büntetésnek szántak, áldás lett belőle: megtapasztaltam a jó Isten gondviselő szeretetét, és lelkileg közelebb kerültem az emberekhez. 1965-ben - lejárván a három éves büntetés - visszatérhettem az Egyház szolgálatába: előbb a Szent Rókus, majd a Szent Imre plébániára osztottak be. Mint káplán mindig az ifjúság nevelését tartottam elsőrendű feladatomnak, ebből aztán megint konfliktusok származtak, hiszen a kommunizmus ideológiája szerint el akarta szigetelni az ifjúságot a vallástól.
1989-ben, a rendszerváltozás után tudtam csak örök fogadalmat tenni a Piarista Rendben, 1991-ben hívott vissza Jelenits István tartományfőnökünk a rendi keretbe, s négy évig a kispapok nevelését bízta rám. 1995-ben, 66 éves koromban megválasztottak tartományfőnökké. Ettől nagyon megijedtem. Szent Pál írja a II. Korintusi levélben: az Úr azt mondta, "elég neked az én kegyelmem, mert az erő gyöngeségedben lesz teljessé. Örömest dicsekszem tehát gyöngeségeimmel, hogy Krisztus ereje lakjék bennem." (2Kor 12,9) Ez adott reményt nekem is. 1999-ben újra megválasztottak. 2003-ban, már 75. évemben adhattam át ezt a hivatást. Ami ezután következett, az a legcsodálatosabb: a jó Isten visszavezetett 2007-ben Csíkszeredába, ahol elindította hívatásomat. Sárközi Sándor atyával azért jöttünk ide, hogy a Székelyföldön próbáljon a Piarista Rend gyökeret verni. 2010. április 24-25-én meglátogatott bennünket Rómából a rend legfőbb elöljárója, Pedro Aguado generális, Mateusz Pindelski generális-asszisztens és Ruppert József volt generálisi assisztensünk. Ők is nagyra értékelik a magyar provinciának ezt a kezdeményezését.
Ilyen csodálatosak Isten útjai! Így fohászkodunk: "Áraszd ránk Lelkedet Istenünk, Újítsd meg a föld színét!" (Zsolt 103)

cikk: megjelent a Csíksomlyó üzenete 2010. pünkösdi számában
fotó: Bajnok Levente: Kállay Emil atya Mádl Ferenc özvegyével, Dalma asszonnyal beszélget a 2011-es budapesti Veni Sanctén
 

Az egész napos iskola bevezetéséről szóló felvetéshez szól hozzá Schanda Balázs az Új Ember szeptember 19-i számában A nevelés joga című írásában. A köznevelési törvény tervezete egész napos iskolává alakítaná az általános iskolát. Ezzel azonban - mondja a szerző - államosítják a nevelést, ami „az emberi természettel, a társadalom működésének egészséges rendjével [...] nem egyeztethető össze". Hozzáteszi: „Elképzelhető olyan helyzet, amikor a család számára az egész napos iskola segítség, azonban sem kötelezővé, sem főszabállyá tétele nem fogadható el."

Többet ugyanabból?
Eszembe jut a témával kapcsolatban Malcolm Gladwell nagyszerű könyve, a Kivételesek, amelyben egy helyen arról ír, hogy a hosszú nyári szünet milyen különböző hatással van gyerekekre. Jó a hosszú nyári szünet azoknak, akik olyan családból jönnek, amelyet az ún. „concerted cultivation" jellemez. Vagyis ahol erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy bontakozzék a gyerek tehetsége, véleménye és képességei. Az a gyermek azonban, aki nem részesül ilyen figyelemben és törődésben, annak nem előny, hanem inkább hátrány az iskola nélküli idő. Gladwell a nyári szünettel kapcsolatban közöl kutatási adatokat - ezekre utalnak Csermely Péter professzorék is a Szárny és teherben (43. o.) -, de nyilvánvalóan érvényes a következtése a hétvégékre és a hétköznapokra is. Könyvének egy másik fejezetében arról is olvashatunk, hogy a lemorzsolódásnak azzal lehet elejét venni, ha több időt fordítunk a problémamegoldásra. Egy bronxi iskola példáját hozza, ahol az átlagosnál lényegesen több időt, és ami talán még fontosabb, személyre szabottan meghatározott mennyiségű időt töltenek a gyerekek egy-egy matematikai probléma megértésével és megoldásával. „Arra jöttem rá - idézi Gladwell a matematikatanárt -, hogy a matematikaoktatás rákfenéje az »ússz vagy süllyedj el« mentalitás. Olyan az egész, mint a pergőtűz, és csak azokat a gyerekeket jutalmazzák, akik először értik meg a problémát. Ebből születik az a téveszme, hogy az emberek egyik része jó matekos, a másik részük meg nem az" (269).

Véleményem szerint két kérdés együtt kezelendő. Nem választható el egymástól az iskolai idő hosszát érintő kérdés - mennyi ideig érdemes az iskolában lenni? - és az iskolában folyó tevékenységre vonatkozó kérdés - milyen is ez az iskola? A kérdésem ezért így hangzik: van-e értelme olyan iskolát egész napossá tenni, amely rendszerszintű adottságok miatt képtelen személyre szabottan működni?
A kérdés részemről költői. Olyan iskolára van szükség, amely személynek, egyednek tekinti a gyermeket és a fiatalt. „Uomo inedito"-nak, eddig soha nem volt embernek - ahogy a piarista Ernesto Balducci mondja. Amely tehát üzenetet, sőt választ, a jövő új lehetőségének megnyílását akarja kihallani belőle. Olyan iskolára van szükség, amely nemcsak egyféle tehetséget érzékel és értékel (az intellektuálist/racionálist), hanem annyit, ahány van. Olyan iskola kell, amely nem meg- és elnyesni tud csak, hanem felfedezi a meglevő sokféle jót, és képes azt fejleszteni és bátorítani. Az ilyen iskolából lehet több.
De értsük jól a tennivalót! Az ilyen iskolához többre van szükség, mint az iskola átalakulására. Mert ha igaz, hogy olyan iskolára, egész pontosan olyan oktatási rendszerre van szükség, amely nem rendeli semmiféle más cél alá azt, ami az iskolában folyik, mert azt tartja, hogy az iskola az emberré alakulás helye, akkor ebből az következik, hogy közösségekre van szükség. Közösség nélkül nem lehet megélni, nem lehet gyakorlatilag igaznak tartani azt, hogy az ember személy. Olyan iskola kell, amelyet közösség éltet, amely maga is közösség, és amely közösségbe vezet. Az ilyen iskola megszületéséhez nekünk kell átalakulnunk.

Nem nevelő iskola?
A cikk bennem egy másik kérdést is felvet: lehet-e az iskolát részfeladatra bontani? Lehetséges-e azt mondani, hogy az iskola dolga tanítani, nem pedig nevelni? Még akár azzal a pontosítással is, ahogy Schanda Balázs teszi, amikor ezt írja: „Az állami iskola oktatási és nem nevelési intézmény [...]." Vagyis, hogy az egyházi iskolában a nevelés-téma rendben van, az államiban viszont nem. 
Szerintem nem lehet az iskolát részfeladatra megbízni. Ha mégis, akkor óhatatlanul erőszakszerv lesz belőle. Kapcsolatok nélkül, személyes kapcsolatok nélkül az iskola elé állított feladat teljesíthetetlen. Vagy ezen, vagy azon az oldalon erőszakhoz fordul benne az erősebb: s ez hol a tanárt, hol pedig - egyre növekvő mértékben - a gyereket jelenti. Az iskolai erőszak oka - ahogy elemzők gondolataiból értem (nekem leginkább a párizsi Miguel Benasayag Szomorú érzelmek című könyve adott eligazítást) -, a tekintély válsága. A szülő otthon nem mer, nem tud tekintély lenni. És ennek - meg egyáltalán a társadalmunk egészét érintő válságnak - az a mélyebb oka, hogy értelmi válságot élünk át. Más szóval, nem látjuk értelmesnek az életet. Nincsenek távlataink, nincs előttünk jövő, nincs hova továbbléptetni az új nemzedéket, és emiatt nincs mire meghívni sem. Nem tudjuk átadni nekik a felelősségre szóló meghívót. Nem tudjuk bevezetni őket a közösség felelős vezetésébe - hiszen nincs hová továbbmenni -, és ezért mi sem tudunk most felelős vezetők lenni, mi sem tudunk tekintéllyel fellépni.
Nem működik tehát az az iskola, amely visszavonulna valamiféle semleges területre, a tanításra. Nincs nem nevelő iskola. Vagy nevel is, vagy nem iskola. És nemcsak úgy értem ezt, hogy ha nem nevel, akkor nem méltó az iskola névre - értem így is -, hanem azt akarom most hangsúlyozni, hogy lehetetlen a nevelés feladatának vállalása nélkül iskolát csinálni. Egyszerűen nem megy. Erőszakba fog torkollni, és szét fogja vetni a feszültség, ha nem vállalja az egész feladatot. Iskola kell: vagyis olyan hely, amely nevel is; amely olyan intézmény is, ahol vannak személyes kapcsolatok. Olyan iskola kell, amely közösség.

Család és közösség
A nevelés joga és kötelessége elsődlegesen a szülőké - hangsúlyozza helyesen Schanda Balázs. És bár vannak olyan családok, amelyek nem tudnak megfelelni ennek a kötelességüknek, valóban kár lenne az ő helyzetük megoldásával elrontani azt, ami másutt működik. 
Elgondolkodtatónak és igaznak tartom viszont azt az afrikai mondást, amely szerint „egy falura van szükség ahhoz, hogy egy gyermek felnövekedjék". A nevelői feladatát komolyan vevő szülő maga is nevelésre és oktatásra, érlelődésre és tapasztalatokra szorul, hogy hivatásának megfeleljen. És ehhez sokszor az elengedés is hozzátartozik. A tradíció nemcsak abban áll, hogy átadom a gyereknek azt, amit én is kaptam, hanem az is része, hogy átadom a gyerekemet annak a nagyobb egésznek, amelyhez én is tartozom. Talán ez a legnehezebb és egyben legfontosabb feladata a szülőnek. Nem magára hagyni a gyereket, de hagyni, hogy legyen, és hogy önmagává legyen. Hogy azzá legyen, akivé lenni létbe szólíttatott. Ehhez kell a falu. Ahhoz, hogy ne magára hagyás legyen az elengedésből, hanem „nyitott tenyérrel szeretés".

Összefoglalás
Három dolgot állítok tehát. Az egyik az, hogy egyetértek Schanda Balázzsal, amikor azt mondja, az állam ne vegye át a családtól a nevelés feladatát; az állam ne vegye el a családtól az időt a neveléshez. Valóban a szülők felelősek elsősorban gyermekeik neveléséért. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy önmagában a család szűk tér. Nyilvánvaló, hogy a család nem magának nevel, de ezt a tényt valamiképpen kezdettől fogva kifejezésre kell juttatni benne. S vajon nem erre utal-e az, hogy a házasságkötés igenjét a közösségben mondja ki egymásra és egymásnak férj és feleség? A család nincs meg a nagyobb közösség nélkül.
A második állításom az, hogy nincs értelme a régiből többet adni. A régi, a jelenlegi oktatási rendszer megújítására, sőt gyökeres reformjára van szükség. Túl kell lépni a hasznos polgárokat képző, és az intellektuális képességek alapján életpálya-sínekre állító iskolán. Olyan iskolára van szükség, amely sokféle tehetség észrevételére és fejlesztésére képes. Olyan iskolára van szükség, amely mindenkinek tudja azt mondani: „Jó, hogy vagy." „Van értelme annak, hogy vagy." „Kellesz." Az élet, vagyis a közösség iskolájára van szükség, mert a közösség az a hely, ahol megélhetjük a mindennapi életben és a gyakorlatban a sokféleség igényét és áldását. 
A harmadik állításom pedig az, hogy nem lehet pusztán a tanítás részfeladatával megbízni az iskolát, mert így olyan rendszert alakítanánk ki, amelyet szétfeszítenek a benne megjelenő, de nem benne születő indulatok. A válság különösen is tisztán jelentkezik az iskolában. De ez a válság nem az iskolában ered, hanem kívüle: a társadalomban, a mindennapi életünkben. Kulturális válságot élünk át, értelmi válságot. S ezen csak akkor tudunk túllépni, ha személyes és közösségi válaszokat találunk mély személyes és közösségi kérdéseinkre. 
Az látszik mindebből, hogy nincsenek egyszerű válaszok bonyolult helyzetekre. De azt is érdemes meglátnunk, hogy azoktól, akik megértik, ez az összetett válasz nagyon világos és ebben az értelemben egyszerű lépést kíván. 
Azt kívánja, hogy kezdjek el szembenézni saját magammal, és magamban alapvető kérdésekkel. Például ezzel: értelmesnek látom-e az életemet? Örömmel tudom-e élni az életemet? - Érdemes a válaszokat a tetteinkből, a megvalósuló életünkből kiolvasni, nem pedig rávágni az értelmemből kipattanó választ. Vagyis körülnézni magam körül, s szemügyre venni: van-e közösségem, épül-e köröttem közösség? Mit élnek át belőlem a közösségem tagjai? Több szabadságra, nagyobb örömre, bőségesebb életre segítem őket? 
Mindnyájan iskolában vagyunk, az élet iskolájában. Személyre szabott és életközeli feladatokkal, amelyeket a többiekkel együttműködve tudunk megoldani. Tegyük ilyenné a szoros értelemben vett iskolát is - azáltal, hogy bevonjuk ebbe a körbe, a közösség terébe!

Urbán József Sch.P., a Magyar Piarista Rend Tartományfőnökségének világiakért felelős asszisztense

A keresztény értelmiségiek veszprémi szervezetében október 19-én Borián Tibor piarista tartott előadást a katolikus nevelés mai kérdéseiről a Padányi Katolikus Gyakorlóiskolában, amelynek 1998 és 2006 között igazgatója volt.

Előadásában Borián Tibor Sch.P. a manapság félresiklott pedagógia válságtüneteiről szólt, és az ezzel kapcsolatos feladatokat vázolta fel. Szomorúan tapasztaljuk, hogy a világ egyre inkább neveletlen – mondta bevezetőjében. A nevelés szinte teljesen eltűnt, hiányzik iskoláinkból, családjainkból, a társadalomból, az élet minden területéről. Egyre kevésbé tapasztalható az a régi rend, melyben a nemzedékek átvették az idősebbektől a tapasztalatokat.

A keresztény nevelés a II–III. században az életszentségre való felkészülést állította a figyelem középpontjába, az emberi kultúrával és műveltséggel együtt. A kereszténység egy új emberkép gazdagságát hozta el,  megmutatja, mit jelent Isten gyermekének lenni és Isten gyermekével foglalkozni, mit jelent új célt adni az embernek, s az üdvösségre nevelni, illetve mit jelent keresztény módon nevelni, a szeretetre helyezve a hangsúlyt – emelte ki a piarista lelkipásztor.
A pedagógia liberalizálódása már a felvilágosodás idején megkezdődött, s a különböző ideológiák között őrlődve a XX. századra az értékválság állapotába került. Ez az egyik oka annak, hogy előtérbe került az individualizmus eszméje a társadalomban, szemben a közösséggel, amelyet a szubjektív életszemlélet és a kritika, valamint a virtuális élet felé való eltolódás csak erősített – hangzott el Borián Tibor előadásában. A XXI. században tovább mélyül a pedagógia válsága a pedagógiai relativizmussal kiegészülve, amely kiiktatja a nevelésből a normákat. Manapság az iskolák többségében a tanár leadja a tananyagot, gyakran ezt is pusztán technikai eszközökkel teszi, illetve arra ösztönzi a gyermeket, hogy az interneten szerezze meg a szükséges információkat egy-egy témához. Mióta az iskolák elsődleges célja az ismeretek átadása – elsősorban gazdasági, hasznossági szempontból – azóta az emberi személy háttérbe szorul. Ezt erősíti a versenyszellem: nem az a fontos, hogy becsületes, gondolkodó-e a gyermek, csak az eredményei érdekesek, kizárólag azok minősítik.
E válsághelyzetben, e pedagógiai sötétségben a keresztény pedagógusokra hárul, hogy fényt gyújtsanak a szeretet pedagógiájával, amelynek súlypontja a nevelés. Az a fajta nevelés, amely a nyitott tenyér pedagógiája: a gyermeket megtartja, figyelmével kíséri, segíti kibontakozni, de nyitva hagyja az utat számára, ha már elég érett, felkészült a kiröppenésre. Ez nehéz feladat, mert szemben az árral kell megvalósítani, azokat az értékeket vállalva, amelyeket a világ manapság idejétmúltnak mond és elvet. Pedig az a válság, amelybe most került a világ, nem átmeneti, hanem permanens az elemzők szerint; az egész termelési, társadalmi rend alapvető válsága, amely abból fakad, hogy az ember személyisége, erkölcsi lénye megromlott. Lehet, hogy átmenetileg ki tudunk jutni e válságból gazdaságilag, de tartósan nem, csak egy más embertípusnak kinevelésével – hangsúlyozta az előadó. Hozzátette: ezért nagy feladat hárul a keresztény pedagógiára, melynek alapja az istengyermekség, amelyet születésünkkor kaptunk, amelyet a családban, az iskolában fejlesztenünk kell, hogy kiteljesedhessen, olyanná válhasson, amelyhez a Teremtő kellő adottságokat adott az embernek.
Az előadás utáni hozzászólások között felmerült többek között, hogy ma nincs olyan főiskola, egyetem, ahol a szakmai tanítási ismereteken túl a neveléssel pszichológiai, szociológiai megközelítésben is szerveznének továbbképzést a hallgatóknak. Márfi Gyula érsek felvetette, hogy amikor egy iskolában a nevelés elmarad, az oktatás is egyoldalúvá válik, nem nyújt már a gyerekeknek általános műveltséget. Manapság olyan intelligensnek mondott egyetemistákkal találkozhatunk, akiknek már nincsenek elemi történelmi, irodalmi ismereteik. A főpásztor elmondta: nemrég az egyházmegye minden iskolájába levelet írt, kérve az intézményeket, hogy a hitoktatókat ne riválisnak, ne ellenségnek tekintsék, hanem partnernek, testvérnek, akik együttműködnek velük a fiatalok „egész-séges” nevelésében.

forrás: Toldi Éva/Magyar Kurír

PIARISTA VACSORA

Kedves Piarista Öregdiák!

Szeretettel meghívunk a 2011. november 5-én, szombaton 16 órától 22 óráig tartandó PIARISTA VACSORÁRA, melyet immár a 31. alkalommal szervezünk meg.
Program: 

• 16.00-kor szentmise a Szentháromság Piarista Templomban
• 16.30-tól folyamatos regisztráció (a vacsora költsége 1500 Ft/fő)
• 17.30-kor koszorúzás a gróf Koháry István szobornál
• 18.30-kor előadások az iskola dísztermében
• 19.30-kor vacsora.

A vacsora után adományokat gyűjtünk az iskola javára, amit előre is hálásan köszönünk. Szeretettel várjuk tehát a rendezvényre a szervező Piarista Iskola, a Piarista Diákszövetség Országos Elnöksége, valamint a Piarista Diákszövetség Kecskeméti Tagozata nevében minden jelenlegi és volt tanárunkat, valamint öregdiákunkat.

Laczkó János elnök - Nagy Attila SchP ig.

PIARISTA BÁL

Szeretettel hívjuk és várjuk Önt és kedves családját, barátait a Piarista Iskola 

V. KALAZANCIUS-BÁLJÁRA,

amelyet 2011. november 12-én 18.30 órai kezdettel rendezünk.
 
Zenél az Edu-Show zenekar, a
 műsorban fellépnek: 
Tarjányi Tamás operaénekes Bécsből és a Step & Go Tánccsoport.

Vacsora, büfé, koktélbár és tombola várja kedves vendégeinket.
 
Az alapítványi bál bevételeit idén is az alsós osztálytermek iskolapadjaira fordítjuk.
Belépőjegyek (5000 Ft)  és támogatói jegyek (1000 Ft) október 20-tól kaphatók az iskola portáján!

Háromszáz éve történt veszprémi megtelepedését, háromszáz éve alapított iskolája jubileumát ünnepelte Veszprémben október 22-én a piaristák magyarországi rendtartománya.

A jeles alkalomra a városba érkezett Urbán József rendfőnök-helyettes, valamint pesti piarista lelkipásztorok és egykori veszprémi piarista öregdiákok, tanárok a szélrózsa minden irányából, valamint az országos hírű hajdani Piarista Gimnázium jogutódjaként szereplő veszprémi Lovassy László Gimnázium számos jeles és neves növendéke, többek között Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes is. A Szent Mihály-székesegyházban kezdődő szertartáson, majd az utódiskolában rendezett jubileumi ünnepségen valamikori iskolatársak, osztálytársak, a későbbi állami gimnázium növendékei, tanárai az iskola mai növendékei találkozhattak egymással emlékidéző közösségben.

A bazilikában a szertartást Márfi Gyula érsek celebrálta a piarista Borián Tiborral – aki nyolc éven át a város katolikus iskolaközpontjának volt az igazgatója, s egykor a várbeli ősi piarista schola növendéke lehetett –, valamint pesti piaristákkal, Urbán Józseffel és Nagy Károly székesegyházi kanonokkal. Szentbeszédében a főpásztor a kegyes iskolák rendjének alapítójára Kalazanci Szent Józsefre emlékezett, végigkísérte felajánlott küzdelmes életútját, méltatva azt a lelkiséget, amellyel a szegény, elveszettnek látszó gyermekek felé fordult, s nevelésüket szívén viselte. Tevékenysége nyomán megsokasodtak a szegénygyerekek ingyenes iskolái, amelyek igényes, színvonalas módon foglalkoztak a fiatalokkal,  lelki-testi-szellemi fejlődésüket szem előtt tartva. A szentmisén Bőzsöny Ferenc rádióbemondó, előadóművész – aki 1947-től volt növendéke a veszprémi piarista gimnáziumnak – olvasta fel a szentleckét.
A szertartás után a várban az egykori iskola falán (melyet sokáig állami tanintézmények használtak az államosítás után, s melyet 2008-ben állagromlás miatt be kellett zárni) emléktáblát avattak fel az évforduló alkalmából. Oberfrank Ferenc, a Magyar Piarista Diákszövetség elnöke tisztelettel és alázattal emlékezett a kezdetekre: az iskola közösségek otthona; egy települést, egy közösséget minősít az iskolája, s elmondhatjuk azt is, hogy annak a településnek van jövője, amelynek iskolája van. Tudták ezt a piarista atyák, Kalazanci Szent József fiai és a bölcs veszprémiek is, mindenekelőtt püspökük, Volkra Ottó János, aki 1711. október 26-án ide hívta őket. Azóta elválaszthatatlanok egymástól. Ezt a kapcsolatot bár megtépázta, de kikezdeni nem tudta az idő – hangzott el.
Az ünnepség a Lovassy Gimnázium tornacsarnokában jubileumi közgyűléssel folytatódott, ahol Schultz Zoltán iskolaigazgató, Porga Gyula Veszprém polgármestere, Urbán József rendfőnök-helyettes, Varga Miklós, a veszprémi öregdiák Baráti Kör elnöke és Navracsics Tibor a magyar kormány nevében mondott ünnepi köszöntőt. Urbán József a piarista tanárnemzedékekről emlékezett meg, s köszönetet mondott az utódok közösségének, hogy tanúságot tesznek a múltról. Navracsics Tibor kiemelte többek között: a piarista gimnázium sokáig Veszprém egyetlen gimnáziuma volt, s a törökdúlás utáni romokból virágzó kultúrát teremtett Veszprémben, ahol 237 éven át piarista paptanárok tanítottak. Bár a schola fenntartója, neve, épülete az évszázadok során  többször változott, egy dologban végig következetes volt, a minőségi oktatásban.
Az ünnepségen a diákok ünnepi műsora mellett alkalmi iskolatörténeti kiadványok bemutatóira is sor került, s az iskola emeletén jubileumi kiállítást tekinthettek meg a vendégek.

forrás: Toldi Éva/Magyar Kurír

Szeretettel és tisztelettel köszöntöm a Lovassy László Gimnázium tanárait és diákjait, vendégeinket valamint a Lovassy és volt Piarista Gimnázium Öregdiákjainak Baráti Körét a Piarista Rend Magyar Tartománya nevében.

Régebben, amikor a ruházkodás költségesebb volt, mint manapság, minden rendházunkban volt egy úgynevezett kaducitás. Ez voltaképpen egy olyan ruharaktár volt, amelybe a már elhunyt rendtársaink ruháit gyűjtöttük össze. A kaducitás elnevezés a latin jogi nyelvből származik. "Bona caduca"-nak az úgynevezett „uravesztett" vagyontárgyakat nevezték, tehát azokat a javakat, amelyeknek nem volt örököse, és így nem tartoztak már senkihez. A piarista rendi humor ezért hívta hát kaducitásnak ezt a ruhatárat is, hiszen eredeti használóik halála után az itt tárolt ruhadarabok is urukat vesztették. Amikor rendi növendék voltam, én is kaptam a pesti rendház kaducitásából ezt-azt, többek között egy sötétkék vászoninget. Amikor megláttam, nagyon megörültem neki, és noha szakadt és használhatatlan már, még most is őrzöm a szekrényemben. Nem akármilyen ing ez! A bal oldalán, szívtájékon egy monogram van rajta: P. J. Egykori matematikatanárom, Pogány János monogramja. Emlékszem arra az érzésre, amely mint lelkes novíciust eltöltött, valahányszor fölvettem ezt az inget. Büszkeség volt bennem, de ez talán elsősorban annak szólt, hogy milyen ügyesen rátaláltam az ingre. Ennél fontosabb volt az a kevésbé heves, de sokkal mélyebb érzés, amelynek a tartalma valami ilyesmi lehetett: a helyemen vagyok, ide tartozom, itt fogok élni, ez vagyok. Az identitásom kialakulásában és megerősödésében volt nagyon fontos szerepe ennek az ingnek. És ez még akkor is igaz, ha soha nem akartam olyan lenni, mint Pogány János, akinek a matematikaórái előtt 9.-esként gyomorgörcseim voltak az izgulástól. Nem akartam soha második Pogány János lenni, hanem önmagam akartam lenni, mint ahogy Pogány Jánost kisdiákként is, és később is eléggé önmagának lenni láttam... És ezt a vágyamat megerősítette és segítette, ha magamra öltöttem a PJ monogramos inget.

Később megtudtam, hogy a pesti rendházban lakott egy másik piarista is, név szerint Péntek József, és az ing akár ő uravesztett jószága is lehetett. De akkor ez már egyáltalán nem zavart. A "csodaing" addigra már kifejtette rajtam jótékony hatását, akár másé is lehetett, mint Pogány Jánosé.
Azt hiszem, valami hasonlót teszünk, amikor megemlékezünk. Az elődeinkre emlékezni egyáltalán nem semleges dolog. Amikor megemlékezünk, bár nem magunkról beszélünk, rólunk is szó van. Amikor elődeink alakját felidézzük, akkor saját múltunkat jelenítjük meg, és így nagyon fontos dolgokat mondunk ki a jelenünkről és saját magunkról: arról, hogy itt és most kik vagyunk, kinek tartjuk magunkat.
Ma a veszprémi piarista iskola 300 évvel ezelőtti létrejöttéről emlékezünk meg. Nemcsak 1711. október 26-áról, amikor - Balanyi György piarista történész kedves kifejezésével - Volkra püspök bevezette az "első piarista rajt", hanem tanárnemzedékek egymást követő soráról; piarista tanárokról, akik szerzetesek voltak.
A szerzetesek olyan emberek, akik az emberi életet mélyen és különös intenzitással akarják megélni. Olyan emberek, akik fontosnak tartják, hogy a bőrükön érezzék a valóságot, szemtől szembe találkozzanak a realitással. Ezért nem a megszokottat és a kényelmest keresik, hanem újra meg újra ki akarnak lépni a védett helyzetekből. Azokból a védett helyzetekből is, amelyek önmagukban jók, természetesek, emberiek, és nincs bennük semmi kivetnivaló: család, otthon, biztos életpálya, függetlenség. Nem elutasítják ezeket, hanem lemondanak róluk, egy nagyobb jó érdekében.
A piarista szerzetes lemondásának célja az, hogy szabaddá váljon mások szolgálatára. Ez a szolgálat alapvetően az iskolához kötődik, de minden olyan tevékenységet is magában foglal, amellyel segítségére lehet a gyermekeknek és a fiataloknak abban, hogy önmagukká, boldog, kiteljesedett emberré váljanak.
Miért kell ehhez lemondás? Ha történelmileg nézzük, a válasz elég egyértelmű. Amikor a piaristák a szegény gyerekek számára ingyenes iskolát nyitottak először Rómában, majd pedig Európa számos országában, az akkori társadalmi elit jó esetben érzéketlenül, rosszabb esetben ellenségesen viszonyult ehhez a vállalkozáshoz. Akik ellenezték, azok vagy fölöslegesnek és értelmetlennek, vagy kimondottan veszélyesnek és károsnak tartották az alsóbb néprétegek tanítását.
A gazdagság és a hatalom védettségéből nem lehetett rálátni arra a személyes valóságra, amelyet a szegény gyerekek jelentettek. Ezt csak köztük élve, a szemükbe nézve és az ő szemükkel látva lehetett észrevenni. Ezért volt szükség szerzetesekre ahhoz, hogy 400 éve megszülessék Rómában Európa első népiskolája. És ezért hívta meg Veszprémbe is ugyanezeket a szerzeteseket Volkra püspök.
S ahogy régen, úgy ma is lemondásra van szükség ahhoz, hogy találkozni tudjunk azzal a személyes valósággal, amelyet a mai fiatal, a mai gyermek jelent. Az iskolai munka, a tanárság szolgálat. Aki megbecsülést és elismerést keres, vagy akinek a védettség a legfontosabb az életben, az aligha vállalkozik rá. Örömöt csak annak tartogat, aki hivatásnak tekinti. Kincset csak annak rejt, aki képes mást is észrevenni, mint ami fentről, magaslati pozíciókból látható.
Manapság, amikor sok szó esik az oktatási rendszer megújításának szükségességéről, az a téves elképzelés alakulhat ki, hogy a jó iskolának a jó körülmények, a korszerű felszerelés, a mai kornak megfelelő tananyagok a feltételei. Azt hiszem, ha iskolán nem pusztán valamiféle tanfolyamot értünk, hanem olyan helynek tartjuk, ahol az emberré válást lehet tanulni, ahol emberré lehet válni, akkor sosem lesz jó iskola jó tanárok nélkül. Melyikünk az, aki diákéveire visszatekintve azért érez a szívében hálát, mert jó számítógépek voltak a számítástechnika teremben, vagy mert a legdrágább sportparketta-rendszer borította a tornaterem padlóját? Ha hálásak vagyunk, és szívesen emlékezünk az iskolánkra, arcokat, tekinteteket, helyzeteket és kapcsolatokat fogunk felidézni, nem a felszerelést vagy a tárgyakat. Az iskolát a többiek jelentették: a társak és a tanárok. Ezért találkozunk velük, amikor találkozóra visszamegyünk. És hogy a kezdetben velünk egykorúak végül a társaink, a barátaink lettek, ahhoz olyan közeg kell, amelynek a megteremtése a tanároknak köszönhető.
Hadd idézzem ezzel kapcsolatban egy spanyol piarista szerzetes pedagógiai hitvallását. Ez a piarista lényegében egész felnőtt életét hazájától távol, Mexikóban és Kolumbiában töltötte, és az utcagyerekek apostola lett. Ahogy egyik életrajzírója mondja, maga is „önkéntes csavargó" lett, hogy a gyerekek között lehessen. A nevelésről vallott felfogását a hatás-ellenhatás alapelvében foglalta össze, és a következőt értette rajta:
„A hatás-ellenhatás elve nagyon is logikus. Ha egy gyereknek szeretetet adnak, megtanul szeretni. Ha egy gyermeknek tiszteletet adnak, megtanul tisztelni. Ha egy gyerekkel gyöngéden bánnak, megtanulja, hogy ő is gyöngéd legyen. Ha szeretetteljes szavakat mondanak neki, megtanul szeretetteljes lenni. Ha egy gyereket ütéssel nevelnek, gyilkolni vágyik. Ezért van, hogy amikor egy gyerek bedrogozik, akkor én letérdelek elé, kiveszem az övemet, és megütöm vele magam. »Meg vagy őrülve?!« mondják ilyenkor. Amikor a gyerek azt látja, hogy verem magam, rögtön eszébe jut az apja, és azt gondolja magában: »Igen, ez szeret engem.« És akkor úgy dönt, nem fog drogozni, hogy én ne üssem magam."
Talán a mi nevelési helyzeteink nem ennyire drámaiak, mint ennek, az otthontalanságot többszörösen is vállaló piarista szerzetesnek - bár ki tudja? Mindenesetre tény, hogy a tanár odaadása, a kitettséget is vállaló szeretete és a szeretetből fakadó szolgálata nélkül nem tud kialakulni a gyerekben az emberség. Ehhez nem elég, hogy csak a kortársaival találkozzék. Önzetlen, érett, odaadó felnőttekkel és feltétel nélküli szeretettel kell találkoznia ahhoz, hogy emberré váljék. S ez a tanártól, a felnőttől áldozatot, a sebződés kockázatát, a szenvedés vállalását, lemondást követel. Lemondást egy nagyobb jó, a másik ember szolgálata érdekében.

Mi, akik ma, a piaristák 300 évvel ezelőtti letelepedésének ünnepén megemlékezést tartunk, ezt az örökséget akarjuk vállalni.
Vannak olyan anyagi javak, amelyek „bona caduca" lesznek, „urukvesztetté" válnak, mert jogilag nem rendeződött a sorsuk, nem született róluk végrendelet. Bizonyos értelemben ilyesféle helyzet alakult ki a veszprémi piarista iskolával kapcsolatban is, amikor 1948-ban államosították, és a szerzeteseket kiparancsolták belőle. A jogi rendezetlenséget diktatúra hozta létre, embertelen és erőszakos módon. De nem pusztán jogsérelem történt: az erőszak, az embertelenség embereken és a lelkekben ejtett sebet. 
Húsz éve, a rendszerváltáskor mintha úgy gondoltuk volna, hogy lehetséges azáltal gyógyítani a sebeket, hogy kiigazítjuk a jogi zűrzavart; hogy visszaállítjuk azt a helyzetet, amelyet igazságtalanul és jogtalanul hoztak létre a diktatúra kiszolgálói. Különös módon, mintha mi is úgy gondoltuk volna, hogy lehetséges és szükséges is a múltat eltörölni - ha nem is végképp, ha nem is mindent, egy jó darabot itt a végéből mégiscsak.
Talán még ma is gondoljuk így. Egy-egy mozdulatunk mögött mintha még most is fölsejlenék ez az indíték.
De fontos, hogy már húsz éve is voltak olyanok, s ma már talán még többen vannak, akik látják: a múltat zárójelbe tenni a diktatúrák erőszakot szülő megoldásaival rokon. Ha az igazságtevés és a rendrakás hevében eltöröljük a múltat, sebeket osztunk: újabb igazságtalanságot és további rendetlenséget szülünk.
A múltat be kell vallani. A múltat el kell fogadni, magunkhoz ölelni, megbékélni vele. Nem egyszerűen belenyugodni, nem vesztesként beletörődni abba, hogy legyűrt. Hanem kincset találni benne, értéket, üzenetet, a szabadság és a szeretet lehetőségét. Nem elszenvedni, hanem elfogadni.
Veszélyes vállalkozás ez, mert a védtelenség és a sebezhetőség vállalását kéri. Nem azt, amit ösztönösen tennénk; nem azt, hogy védjük a sebeinket a gyógyulás reményében. Hanem az ellenkezőjét: hogy kockáztassunk; hogy nyíljunk meg a másik előtt, és attól várjuk a kiengesztelődést, hogy újra sebezhetővé tesszük magunkat.
Számomra ez a mai ünnep elsősorban felszólítás arra, hogy a kincset, a felszabadító üzenetet keressem a múltban, a múltamban, ebben a közös múltban, amely minket, akik itt együtt vagyunk, ünnepelni összehozott. És hálás vagyok annak a közösségnek, amely meghívott minket, piaristákat erre az ünnepre, mert úgy érzem: az Önök vállalása, az Önök közös ünneplésre hívó gesztusa az, ami számomra és számunkra a múlttal való kiengesztelődést lehetővé teszi.
Mert az emberi örökséggel nem úgy áll a dolog, mint az anyagi javakkal. Az igazi emberi örökséggel, vagyis a hagyománnyal, az élni tudással, a szolgálni tudással, az igazságkereséssel úgy van, hogy azé ez az örökség, aki méltónak bizonyul rá. Az az örökös, aki folytatni akarja. Az viszi tovább a hagyományt, aki ugyanazt csinálja, mint az elődök: vagyis aki megy tovább az általuk megkezdett úton. Aki nem másol; aki nem az elődök lábnyomaiba igazítja a lépteit, mert hiszen így visszafelé, az elődök haladási irányával szemben haladna. Hanem aki bátran, bizalommal, teremtő hűséggel előre megy, és az elődökhöz hasonlóan utat tör.
A Lovassy gimnázium mint elődjére tekint a veszprémi piarista iskolára. A sajátjának és múltjának vallja annak történetét, s ezáltal azonosul az itteni piarista szerzetesek törekvéseivel és vállalásaival, emberképükkel és a tanári szerepről alkotott felfogásukkal.
Jó, hogy így van. Áldás, hogy így van. Azért jó, és azért áldás, mert azt bizonyítja: az itt szolgáló tanárok vállalják az emberségre segítés feladatát. Vállalják, hogy a remény emberi legyenek egy olyan világban, amely az értelemnélküliség, a reményvesztettség kulturális válságában él. Nincs ma jelentősebb és értékesebb szolgálat, mint a tanúságtétel a reményről és az élet érteleméről.

A magyarországi piaristák nevében ezért köszönetet is akarok mondani Önöknek. Mint kollégájuk, mint egy tanárokból álló szerzetesi közösség tagja köszönöm Önöknek, hogy tanúságot tesznek a reményről. Hogy létükkel és a gyerekek közti jelenlétükkel azt a fajta iskolát adják diákjaiknak, amelyre ma szükségük van; olyan iskolát, amely megtanít arra, hogy van értelme élni, van értelme másokkal kapcsolatban lenni, van értelme együttműködni, van értelme tanulni. Ugyanez volt a célja azoknak a piarista szerzeteseknek is, akik háromszáz évvel ezelőtt szolgálatra jelentkeztek itt, Veszprémben.
Kívánom, hogy Isten áldása legyen a gyermekek és a fiatalok javára, a magyar társadalom jövőjét munkáló közös szolgálatunkon.

Urbán József Sch.P.

2011. október 19-én, szerdán 17.00 órakor Böcskei László nagyváradi megyéspüspök megnyitotta a budapesti Központi Papnevelő Intézetbe átszállított Boldog Bogdánffy Szilárd Emlékkiállítást.

A tárlatot eredeti családi, hivatali és titkosszolgálati dokumentumokból, fényképekből és másolatokból állította össze a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Levéltára.
A 2010. október 30-án boldoggá avatott nagyváradi püspök születésének 100. évfordulóján tanulmányainak egykori színhelyén is bemutatásra kerül az Út a vértanúsághoz címet viselő kétkötetes emlékkönyv.
forrás: Magyar Kurír

A Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára évek óta tartó tervezgetés, majd május közepe óta tartó alapos előkészület után július 18. és 24. között átköltözött a budapesti Mikszáth Kálmán tér 1. (Múzeum utca 17.) alatti iskolaépületből a rend Piarista köz 1. (Váci utca 33.) alatti központi épületébe, amely a levéltáron és a könyvtáron kívül a rend tartományfőnökségének, budapesti rendházainak, gimnáziumának és a Sapientia Hittudományi Főiskolának is otthont ad.

A levéltár 1978 óta, tehát 33 évig működött a Mikszáth Kálmán téri gimnázium földszintjén, miután korábban 1971-től a Szent István Bazilika padlásán, még korábban, 1917 és 1971 között pedig szintén a Váci utcai piarista épület félemeletén volt elhelyezve, ahová tehát negyven év után tér ismét vissza, persze alaposan megnőtt terjedelemben.
A költözés egyben a levéltár iratanyagának alapos átrendezését is jelentette. Az előkészítés során az eddig szétszórt iratok fondokká egyesültek, törzsszámokat kaptak, és az új raktárban a törzszámok rendjében nyertek elhelyezést. Egyes fondokat és sorozatokat a jobb elhelyezés érdekében át is kellett dobozolni. A raktár az épület pincéjében található, klimatizált és gázzal oltó berendezéssel lett ellátva, méretre készült gördíthető polcrendszerét pedig a salgótarjáni Vasszer Kft. építette.
A közel 300 folyóméternyi levéltári anyag költöztetése négy napot vett igénybe, július 18-tól 21-ig. Ebben Koltai András levéltárosnak három napon át egy nagyobb, egy napig egy kisebb mikrobusz és sofőrje, továbbá saját családja és a budapesti egyetemi levéltárosok négy fős csapata volt segítségére. Az iratokat követte július 22. és 24. között a levéltári iroda és kutatóhelyiség költöztetése, amelynek egy részét szintén a fönti csapat végezte, a nagyobb bútorokat és a térképszekrényt pedig a piarista központi könyvtárat párhuzamosan költöztető M-PaKK Kft. szállította el.

A levéltár új, könyvtárral közös kutatóhelyisége az épület I. emeletén lesz, de várhatóan csak november elejére készül el, és akkortól tud ismét kutatókat fogadni.
forrás: http://www.melte.hu/?q=node/283

Koltai András: A Piarista Levéltár története
A piarista rend Konstitúciói, amelyeket az alapító, Kalazanci Szt. József állított össze 1621-ben, a provinciálisok kötelességévé tették, hogy székhelyükön levéltárat állítsanak föl. Ezt a rendelkezést a XVII. században tartott rendi egyetemes káptalanok többször is megerősítették, illetve kiegészítették.

Magyarországon a tartományi levéltár fölállítására 1692-ben került sor, mikor a magyarországi rendházakat (Privigye, Breznóbánya, Szentgyörgy) Giovanni Francesco Foci generális elcsatolta a lengyel provinciától és élükre külön megbízottat, commissarius generalis-t rendelt Mösch Lukács (Lucas a S. Edmundo) személyében, aki ezt a formációt önálló provinciának tekintette. Írásbeli ügyvitelét is ennek megfelelően folytatta, tehát létrehozta a tartományi levéltárat. Ez a levéltár azután is megmaradt, hogy 1695-ben a magyar rendházakat viceprovinciaként a német provinciához csatolták, majd 1721-től az önálló magyar provincia levéltára lett.
Az első években a levéltár csak egy tucatnyi kötetből, néhány iratcsomóból és ládácskából állt, amelyet a tartományi elöljáró szobájában tarthattak, és amelyet a provinciális – titkára segítségével – személyesen kezelt. A provinciális eleinte Privigyén lakott, majd feltételezhetően a XVIII. század elején - Nyitrára költözött, végül pedig 1757-ben Cörver János provinciális Pestre tette át a székhelyét. A költözés után, 1759-ben a levéltárat is újrarendezte. 1782-ben az újonnan megválasztott provinciális, Conrádi Norbert az időközben jelentősen megnőtt terjedelmű levéltár kezelésével egyik asszisztensét, a rendtörténetíró Kácsor Keresztélyt bízta meg, aki "a különböző rendezetlen leveleket jobb rendbe állította", és 1784-re elkészítette a levéltár új leltárát. Részben az e munka közben gyűjtött adatok alapján Kácsor megírta a magyar provincia történetét is.
Kácsor Keresztély utódját a levéltárosságban nem ismerjük, így feltételezhetjük, hogy halála, 1792 után azt ismét a provinciálisok kezelték. 1809-ben mindenesetre Hegedűs Alajos tartományi titkár rendezte újra a levéltárat, amelynek lajstroma immár egy vastag kötetet töltött meg. (Egyes források szerint a rendezésben Dományi Márk exprovinciálisnak is volt szerepe.) A levéltár iratai ekkor hosszú, keskeny fiókokba (forulus) kerültek, és ez a forulus, mint a levéltári egységek elnevezése a mai napig megmaradt. Hegedűs haláláig, 1843-ig különböző tisztségeket töltött be a provincia központi kormányzatában (asszisztens, majd tiszteletbeli asszisztens volt), és talán ő látta el a levéltárosi feladatokat is.
A XIX. század második felében a levéltárosi funkciót általában szintén valamelyik asszisztens töltötte be (Horváth Cyrill, Jaeger Ágoston, Békefy Károly, Erdősy Imre, Polák Ede, Petlanovics Alajos, Beck Alajos, Farkas József, Keller János), akik általában egyben tartományi pénztárosok vagy számvevők, esetleg irodavezetők is voltak, és a levéltárra kevés idejük jutott. (A lajstromkönyvet csupán Békefy Károly és Polák Ede egészítették ki újabb bejegyzésekkel.) A levéltár ebben az időben főként kéziratos hagyatékokkal és azokkal a kötetekkel bővült, amelyeket a Csaplár Benedek által tervezett rendtörténeti monográfia készítéséhez gyűjtöttek össze különböző rendházakból, főként Podolinból és Privigyéről. A provinciális levelezése és hivatalos iratai az 1850-es évektől a levéltártól független „rendfőnöki irattárba” kerültek.
1917-ben a budapesti gimnázium és rendház új épületbe költözött, amelyben a levéltár és a rendfőnöki irattár is új helyiséget kapott. (A kettő ekkor már hozzávetűleg azonos terjedelmű volt.) A levéltár újrarendezésével 1920-ban Jászai Rezsőt bízták meg, aki a munkával 1922-re végzett. Jászai a régi forulus-okat, mint levéltári egységeket javarészt megtartotta, de létrehozott néhány újat is, és az összeset új számozással látta el, amely tulajdonképpen a levéltár polcainak számozása volt. Jászai így nem készített új segédletet sem, hanem Hegedűs Alajos 1809. évi lajstromkönyvét javította, illetve egészítette ki. Ezen a rendszeren Jászai utódjai (Perényi József 1937-1938, Bíró Imre 1938-1945, Friedreich Endre, 1946-1952, Nyers Lajos 1952-1953, Balanyi György megbízott kezelő 1953-1957) sem változtattak.
A második világháború nem okozott kárt a levéltárban, azonban 1953-ban a budapesti piarista rendháznak és iskolának állami határozatra ki kellett költöznie Váci utcai épületéből. A levéltár magas szekrényei nem fértek volna el az új, Mikszáth Kálmán téri rendházban, ezért a levéltár a kultuszminisztérium engedélyével 1971-ig a Váci utcai épületben maradt. Ugyancsak ott maradt a "rendfőnöki irattár" és több 1950-ben föloszlatott rendházból (főként Veszprémről és Vácról) kimenekített anyag, amelyet valószínűleg még 1952-ben átszállították a levéltár melletti szobába, ahol "sürítve, de kellő katalogizálással könnyen kezelhető módon nyert elhelyezést". Végül 1971 decembere és 1972 februárja között a levéltárat a Szent István Bazilika sekrestyéje fölötti termekbe szállították, ahol ugyan hely volt bőven, de a beázások miatt az iratokat hamarosan gombafertőzés és rovarkár érte. Ráadásul a helyiség nem volt fűthető, így télen "a levéltári munka nehézségekbe ütközött", ami nagyban gátolta a levéltárosok (Weiner Ferenc 1957-1971, Sóczó Ferenc 1969-1980, Csányi László 1974-) és a kutatók munkáját.
Az 1970-es évektől egyre kényszerítőbben került napirendre a levéltár átköltöztetése a Mikszáth Kálmán téri rendházba. Erre végül 1978-ban került sor Csányi László vezetésével. Mivel a régi szekrények a Bazilikában tönkrementek, az új helyen az anyagot fémpolcokon, papírdobozokban helyezték el, méghozzá abban a sorrendben, ahogy az a Csányi László által 1974-ben készített leltárban szerepelt. A régi levéltár anyagát ezentúl Archivum vetus-nak, a rendfőnöki irattár anyagát pedig (a rendházakból kimenekített iratokkal és újabb hagyatékokkal együtt) Archivum novum-nak nevezték. Utóbbit Csányi László a költözés után rendezte és készített hozzá segédletet. 1985-től a levéltár kutatószobával is rendelkezik.
 
Irodalom

• Nyers Lajos, A piarista levéltárügy és rendtörténetírás, in Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére, Bp., 1938, 335-347.
• Koltai András, Mösch Lukács és a magyar piaristák első levéltárai, in Levéltári Szemle, 47(1997), 2. sz., 17-30 = Egyház és művelődés, Pannonhalma 997-1997, Tudományos konferencia Pannonhalma és magyar oktatás milleniuma emlékére, szerk. Hajdú Ákos–Kokas Zsuzsanna, Bp., 1997, 107-130.
• Koltai András, A Magyar Piarista Tartományfőnökség levéltárának kéziratai, in Uő, A Magyar Piarista Rendtartomány Központi Levéltárának kéziratkatalógusa, I, Bp., 2000 (Magyarországi egyházi könyvtárak kéziratkatalógusai / Catalogi manuscriptorum, quae in bibliothecis ecclesiasticis Hungariae asservantur, 13), 7-19.

Valamikor 1953-1954 táján tanítási idő alatt egy körlevelet hozott be a pedellus a budapesti piarista gimnáziumban. A levél szerint bábszakkör indul Vízvári tanár úr vezetésével az egyik földszinti teremben. Elég sok volt az érdeklődő, és később nem egy otthoni testvér is csatlakozott a csoporthoz. Volt olyan kínai témájú házi előadásunk is, melyre a kínai nagykövetségről is volt látogató. Amikor a Fából faragott királyfi első változatát próbáltuk, meglátogatott bennünket Oláh Gusztáv, az Operaház főrendezője, akinek segítségével aztán megismerkedhettünk az Operaház színpadtechnikájával. Éppen az esti Tosca előadására készültek, és egy pár pillanat alatt a korábban csupasz színpadon egyszer csak egy templomban találtuk magunkat. A mi színpadunkat később a gimnázium zenetermében építettük fel. Az ottani Faból faragott előadások azért voltak érdekesek, mert a zene a hanglemez-gyűjtő és zeneértő Grexa Gyula bácsi szolgáltatta saját gépén, saját lemezéről.
Egy idő után a gimnázium épületéből el kellett jönnie az együttesnek, és akkor a még működő, de részben kiürített Nemzeti Szalonba mentünk. Rövidesen azonban innen tovább kellett menni, mert a Nemzeti Szalonra a lebontás várt. Nagy nehezen találtunk helyet a IX. kerületi Tanács Ráday utcai épületében, ahol a  pincében lévő egykori kuglipályát lebontva elkészült egy új színház. Ott már Astra néven működött az addigi Auróra Együttes. De ha már készen lett, akkor el kell venni. Így lett később ott a K Színház működési helye, az Astra pedig a pesterzsébeti Csiliben talált hosszú időre otthonra. Laci bácsiék közben a budai Batthyány utcában lévő műhelyükben készítették elő az előadásokat. Egy kicsit távol volt egymástól ez a két hely, de a fiatalokat a munka szeretete összefogta. Ebből az amatőr együttesből többen lettek az Állami Bábszínház színészei, de piarista diák is kettő. Rajtam kívül még Gruber Hugó, aki közben sikeres szinkronszínész is lett. Sok szép emlékkel gondolunk vissza mindig Laci bácsira.

Csepely Péter

Kedves Filmrajongó Barátaink!

Örömmel jelentjük, hogy 2011. novemebr 11-én, pénteken újraindul a Piarista Filmklub a felújított, Duna-parti épületben.
Az első vetítésen Susanne Bier legutóbbi, "Egy jobb világ" című filmjét nézzük meg.

A film két helyszínen játszódik: egy afrikai menekülttáborban és egy dán kisvárosban, ahol két család sorsa kereszteződik, amikor a fiaik barátságot kötnek. A kiskamaszokra jellemző magányosság, morális gyengeség és bánat azonban rossz irányba tereli a barátságot.
(Forrás: port.hu)
 
A vetítés 18 órakor kezdődik, előtte találkozó az épület Pesti Barnabás utcai portájánál.

Szeretettel várunk mindenkit!
Strommer Dávid & Domonkos

Kedves Barátaink!
Koltai András levéltáros gyüjtésének köszönhetően lehetőségünk van új cikk-sorozatot indítani, amelyben bemutatásra kerül a "piarista bor". Jelenlegi és elkövetkező pár számunkban a Piarista Levéltár érdekességeit közöljük Hírlevelünkben. Bemutatjuk a piarista bor történetét a kezdetektől napjainkig, érdekes leveleket, cikkeket, borkostolók és különlegesen finom nedűk piarista atyák általi leírásait.
Az érdekes-értékes szövegekért ezúton is köszönet illeti Koltai Andrást és csapatát!

Fogyasszátok szeretettel!
Sajtóbizottság

A piarista bor története:
A piarista rend több évszázados magyarországi oktató, nevelő és lelkipásztori tevékenysége mellett a hazai szőlő- és borkultúra fejlesztésében is jelentős részt vállalt. A borászat ugyanis az ország sok településén az élet szerves része volt, sokak megélhetését biztosította, sokak mindennapi itala volt, és ez alól még egy tanító szerzetesrend sem lehetett kivétel.
Már a piaristák második magyarországi iskolája is úgy jött létre 1685-ben, hogy Szelepcsényi György esztergomi érsek szőlőket hagyott a rendre a Kiskárpátok alján, a Pozsony megyei Szentgyörgyön. Később is sok piarista rendház megélhetéséhez hozzájárultak a kisebb-nagyobb szőlők és pincék.

1727-től a Hegyalján, Tokaj városában is működött piarista rendház, amely 1789-től Sátoraljaújhelyre költözött.
Voltak hegyaljai szőlői a debreceni rendháznak is, amelyeket 1737-ben Szlopnyai Elek házfőnök örökölt sógorától, Pettkó Mihály tokaji királyi udvarbírótól. A debrecenieknek később volt még szőlőjük a bihari Hegyközcsatárban, Hegyközszentimrén, Váradolaszin, sőt a debreceni Postakertben is. A nagykanizsai rendház a Látó-hegyen, a nyitrai a Zobor-hegyen, a veszprémi Paloznakon, a váci Spinyéren, a pesti Kőbányán és Promontoron (Budafok), a kecskeméti pedig a Kőrösi út mentén és Talfáján (később Kisfáiban) termelte saját borát.
Jelentősebb szőlőbirtokhoz akkor jutott a rend, amikor I. Ferenc királytól 1807-ben megkapta az egykori székesfehérvári őrkanonokság uradalmát, a Custodiatust, amelyhez a balaton-felvidéki Akali és Dörgicse is hozzátartozott. Az 1870-es években telepített dörgicsei Pántlika szőlő (az 1877/1878-ban épített pincével együtt) túlélte a filoxérát is, palackbozott borai (elsősorban olaszrizling, továbbá szilváni, muskotály, szürkebarát és vörös burgundi) pedig kiállítások győztesei voltak.
A rend másik szőlőgazdaságát 1933-ban vásárolta a rend a hegyaljai Mádon (a csődbe jutott Somogymegyei Takarékpénzártól), ahol furmint, muskotály, hárslevelű és aszú borok kerültek ki a pincéből. Az 1945 utáni diktatúra államosítási hullámaiban azonban mindezek a birtokok elvesztek a rend számára, csupán a kecskeméti Kisfáiban maradt meg egy kisebb (1,5 hektár) szőlő, amely a két megmaradt rendházat látta el borral. Az egykori piarista pincékben ma mások érlelik a bort.

Ezért a rend 2009-ben azt határozta el, hogy évente borválogatót rendez, amelyen kiválasztják azt a bort, amely „Piarista bor” néven képviselheti a rend borászati hagyományait és értékeit. Az első alkalommal, 2009-ben olyan száraz fehér borok pályázhattak, melyek a balatoni és a tokaji régiókban, a hagyományos piarista szőlőtermő területeken termettek.

Somhegyi Ferenc tartományfőnök levele Lévay Imre veszprémi házfőnöknek a dörgicsei vörös borról - 1877. június 4-én
"…A többször szóbahozott vörös bor feszült várakozását még jó ideig függőben fogja tartani. Az alig egy éves termés még nem szállításra való, jó tulajdonai sincsenek még annyira kifejlődve, hogy azokkal akár betegeket gyógyítson, akár a műértő gyomrot igazándi lelkesedésbe hozhassa, akár a szerkesztői tollat hozsannás cikkek írására izgassa. Tehát csak türelem! Békével tudni várakozni valódi erény, mely megjutalmazza önmagát…"

Folytatjuk...

Állami kitüntetés a nemzet szobrászának

„A magyar kultúra iránti elkötelezettsége példaként szolgáló, történelmünket és kiemelkedő személyiségeinket megformáló művészete, a magyar nemzet mellett mindig következetesen kiálló, példaértékű életútja elismeréseként.”

Ezen indoklás áll abban a diplomában, amelyet Szervátiusz Tibor az egyik legnagyobb kitüntetéssel, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal kitüntetéssel vett át államalapító királyunk ünnepén 2011-ben.
"Csodálatos ünnepség volt ez számunkra, emlékezetes marad. A világ legszebb parlamentjének főkapuján, piros szőnyegen lépegettünk díszőrség között a kupoláig. Itt, az együdálló Szent Koronánk szomszédságában éltük meg az ünnepi pillanatokat, a színvonalas műsort, s az ünnepi beszédet, majd a díjátadást." - olvasható a művész honlapján.
Schmitt Pál köztársasági elnök így fogalmazott: "A népből csakis akkor lehet nemzet, ha sokan vannak, akik egyet gondolnak, egyet akarnak". Az állami kitüntetések pedig annak bizonyítékai, hogy léteznek ilyen emberek. Majd hangsúlyozta: a most kitüntetetteket a legkevésbé sem a díjak elnyerése mozgatja, hanem a saját hivatásukban törekszenek a legtöbbre. Így egyéni sikerükkel az egész nemzet kovászává lesznek.

Budapest ünnepi közgyűlésén, 2011. június 19-én adta át Tarlós István főpolgármester az idei budapesti díszpolgári címeket. Szervátiusz Tibor egykori kolozsvári piarista diák, tizenhárom közismert, jeles magyar személyiséggel és két külföldivel együtt vette át a díjat.
Tarlós István ünnepi beszéde, a díjazottak meghatott köszönete, s egymás köszöntése, a kötetlen beszélgetések tették emlékezetessé, kedvessé az ünnepet.

* * * 

Sikerrel szerepeltek az EU-elnökségi díszvacsorákon Szervátiusz Tibor szobrászművész "Szőlőistennő" című szobrai, a bronzból készült és a fából faragott.
Összeillettek a mi nagyszerű magyar borainkkal.

Az MPDSZ Sajtóbizottsága szívből gratulál az egykori kolozsvári piarista diák, a nemzet szobrászának kitüntetéséhez és sikereihez!
Szervátiusz Művész Úrnak ezúton kívánunk jó egészséget és további kitartó, termékeny művészeti munkásságot a piarista öregdiákok nevében:

Mikecz Tamás MPDSZ Hírlevél felelős szerkesztő