Különszám az 1956-os forradalom- és szabadságharc 55. évfordulóján - III. évfolyam 21. szám

 

A magyar piaristák 1956-ban

1956-ban a magyar piaristák csak két gimnáziumot tartottak fönn, Budapesten és Kecskeméten. A kommunista hatalom ugyanis 1948-ban a kizárólag az ifjúság tanítására hivatott rendnek mind a tíz magyarországi iskoláját államosította, majd 1950 nyarán öt rendház tagjait deportáltatta, míg végül az 1950 nyarán megkötött egyezmény lehetővé tette, hogy két rendház mégis megmaradhasson, és a hozzájuk tartozó gimnáziumok ismét megnyílhassanak.

A két rendházban azonban a több mint 230 magyar piaristából csak 90-en működhettek tovább hivatalosan is szerzetesként, a többiek egyházmegyés papként, állami tanárként, gyári munkásként helyezkedtek el. A diktatúra alatti évtizedek örök problémája volt, hogy egy-egy üresedés esetén ki kerülhet be közülük a „rendi keretbe”. 
A magyarországi rendtartomány központja a budapesti rendházban volt, amelyet 1953-ban kilakoltattak Váci utcai épületéből és a gimnáziummal együtt a Józsefvárosba, egy a Sacre Coeur nővérektől államosított Mikszáth Kálmán téri épületbe költöztettek. Itt működött a rendtartomány noviciátusa és Kalazantinum nevű saját teológiai főiskolája is, amelyek egyházjogilag különálló rendházaknak számítottak.

A tartományfőnöki tisztséget 1947 óta Sík Sándor (1889–1963), Kossuth-díjas költő és irodalomtörténész töltötte be, méghozzá a rend generálisának kinevezése alapján, tehát nem a megszokott káptalani választással. A politikai körülmények miatt ugyanis 1943-tól egészen 1976-ig nem volt mód arra, hogy káptalant tartsanak. Egyébként ezekben az években, 1947 és 1967 között a rend Rómában székelő generálisa is magyar volt: Tomek Vince (1892–1986), aki a kommunikációs nehézségek ellenére is gyakran segítette személyes tanácsaival és küldeményeivel a magyarországi rendtársakat.

Számos forrást a rendtartomány levéltára (Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára, Budapest) őrizte meg. Legtöbbjük a tartományfőnökség iratai között található, de válogattunk iratokat a rendházak fondjaiból és az egyes szerzetesek személyes hagyatékaiból is. Weblapunkon külön közöljük a budapesti és a kecskeméti eseményekre, illetve a tartományfőnökségnek a szerzetesek helyzetének rendezésére irányuló tevékenységére vonatkozó iratokat.

Koltai András levéltáros


EMLÉKEIM AZ 1956-OS FORRADALOMRÓL

Kedves Iskolatársaim!
1957-ben érettségizett, öregdiák vagyok. Örömmel vettem felhívásotokat, és a mellékelt anyagban összefoglaltam személyes élményeimet a forradalomról.
Üdvözlettel: dr. Szentkláray Ferenc
Solymár, 2011. okt. 15.

1956. október 23-a keddi napra esett. Ahogy minden kedden, ezen is, Szilágyi Géza bácsi edzést tartott a kosarasoknak a régi piarista épület tornatermében. Edzés után, hazafelé menet a barátommal már az Astoria szálló közelében hallottunk valami, szokatlan zajt. A Múzeum körútra kiérve rendezetlen tömeget láttunk, és a Calvin tér felé haladva a zaj – mint hamarosan megállapítottuk, a lövések zaja – mind erősebbé vált. Az úton leállított villamosok, teherautók, izgatott és kiáltozó emberek, élesen vijjogó mentőautó, és sok bámészkodó volt. A megrökönyödés és az ijedtség erősebb volt a kíváncsiságunknál, és a Nemzeti Múzeum előtti tömegen keresztülvágva magunkat kijutottunk a térre, majd onnan mindketten a közeli lakásainkba igyekeztünk. Otthon a szüleim sem tudtak sokat arról, hogy mi történt, a rádió hírei eleinte zagyvák voltak, majd hirtelen abbamaradtak. Telefonáltak ismerőseiknek, érdeklődtek, majd arra kértek, hogy maradjak otthon, ne menjek ki az utcára.

Másnap már nem lehetett bemennünk az iskolába, a Mikszáth tér és a Múzeum utca az előző napi harcok nyomait viselte, sok törmelék, szemét és rendetlenség volt mindenütt. Érettségi előtt lévén, ez erősen nyugtalanított mindnyájunkat. Értesítést kaptunk, hogy egyelőre maradjunk otthon, majd szólnak, hogy mikor kezdődik újra a tanítás. Mivel lakásunk közel volt a Kilián laktanya-Corvin köz csomóponthoz – a Ráday utcában laktunk – a harcokból sokat hallottunk és sokat láttunk is. Az előttünk lévő Kultúr-tér bokrai között elbújt harcosok folyamatosan lőtték az Üllői úton nagy sebességgel száguldó orosz tankokat, amik menet közben hol jobbra, hol balra adtak le egy-egy lövést. Az orvosi egyetem klinikai tömbje ekkor kapott több belövést, ekkor omlott le a Mária utca-Üllői út sarkán volt remek félköríves pavilon is. A teret határoló Köztelek utcában volt a kerületi pártház. Ennek a bejárati ajtaját díszítő kandeláberen felakasztva, himbálózott egy márvány Rákosi fej. A harcok elől viszonylag védett Ráday utcában folyamatosan csörömpöltek a tankok, páncélkocsik, teherautók a Bakács tér irányába.
A harcok elültével, a következő napok rendkívül zsúfoltak voltak számomra. Sokat voltunk az utcán barátaimmal. Gyalogoltunk rengeteget, sokszor kapaszkodtunk fel teherautókra – a Csepel teherkocsik különösen alkalmasak voltak a kapaszkodásra, mivel a hátsó két lökhárítójuk szépen kiállt, ezekre lehetett rálépni, és a hátsó oldalfalba fogódzkodni. Sok megdöbbentőt tapasztaltunk. A Ferenc kőrúton, a Baross u. és az Üllői út közötti szakaszon sok roncs tankot, teherautót, ágyút és sok halottat láttunk. Az édeskés hullabűzre egész életemben emlékezni fogok. A házak romosak voltak, volt, hogy egy egész ház-rész leszakadt az utcára. Sok ember nyüzsgött az utcákon, némelyikük egész fegyver-arzenált viselt a ballonkabátja felett. Beszélgettek, barátkoztak, és a korábbi komor ábrázatok helyett fénylő, bizakodó arcokat lehetett látni. Valami megmagyarázhatatlan, korábban soha nem tapasztalt szabadság-érzés töltött el mindnyájunkat, ez tükröződött az utcán járó-kelő emberek arcáról is.
Több helyen mésszel leöntött civil hullákat lehetett látni – ilyen volt az Erkel utca-Üllői út sarkán -, a kartonpapírra írt emlékező szövegek mellett sok virág és égő gyertya volt mellette. A Bakács téri templom körül már temették a halottakat.
Az Astoriával szemben volt a Szovjet Kultúra Háza. Előtte hatalmas máglya, a szovjet propagandaanyagokat égették. Az innen kiemelt két kosaras-képet ma is őrzöm. A szálló mellett, a Magyar utca sarkán felül nyitott szovjet páncélkocsi állt, előtte komor ábrázatú szovjet kiskatona, a „rakományát” is látni lehetett, szépen sorban egymás mellé, és fölé fektetett szovjet katona-hullák voltak benne.
Eljutottunk a Köztársaság térre, ahol nagy tömeg vette körül a földmunkagépeket, amelyek mély gödröket ástak a park különböző részein, ahol a Budapesti Pártbizottság épület alól kivezető, feltételezett börtön-alagutakat sejtettek. Sokan hallani vélték a bennlévők kopogtató jeladásait. Sajnos semmit sem találtak.
Szörnyűek voltak a fákra akasztott, meglincselt Ávós hullák.
A Lánchíd pesti hídfőjénél, a mai szállodák helyén akkor még üres telkek álltak. Ezek zsúfolásig tele voltak szovjet tankokkal, ágyúkkal és egyéb fegyverekkel. A dunai kikötő pontonoknál két nagy hajó állott, ezekbe az itt élő szovjet családok hurcolkodtak be, asszonyok, gyerekek, öregemberek. Ma már tudjuk, hogy a szovjetek megígérték, hogy kivonulnak Budapestről, azt is tudjuk, hogy nem mentek messzire, de ez akkor és ott meghökkentő élmény volt, és nem tudtunk igazán hinni annak, amit láttunk.
Csütörtökön, tehát 25-én, az Astoria előtt felkapaszkodtam egy magyar zászlóval fellobogózott Páncélosra, ami lassú menetben kifordult a Madách tér felé. Sokan voltak rajta. A Filmmúzeum előtt megláttam egy barátomat, aki integetett nekem. Leugrottam, hogy beszéljek vele. Nagy szerencsém volt. A tank egyenesen a Parlamenthez tartott – ahol tudjuk szörnyű vérengzés volt. Ebből kimaradtam!
Elérkezett a gyászos emlékű november 4-e. Nagy lövöldözésre ébredtünk, rengeteg harci jármű csörömpölt az utcán. A Gellért hegy irányából az egész Ráday utcát végiglőtték, elsősorban aknákkal. Le kellett menni az óvóhelyre. Borzalmas két-három nap volt! A közeli Corvin-köz környékét, a Kilián laktanyát, a Ferenc körutat és az Üllői utat többé-kevésbé rommá lőtték. Repülők is kőröztek a városrész felett. A rádióból Nagy Imre miniszterelnök segélykérő felhívását hallgattuk, de többnyire csak zenét sugároztak (az Egmont nyitányt akkor ismertük meg alaposan).
November közepén értesítés jött az iskolából, hogy aki tud, menjen be és jelentkezzen. Érettségire készültünk, nem szerettünk volna sok időt veszteni. Így is történt. Sokan nem tudtak bejönni, ők a környező településeken laktak, hiszen a kitelepítésből nem jöhettek vissza Budapestre. Ők voltak a bejárók. Jöttek Vecsésről, Monorról, Mogyoródról, Gyömrőről és Érdről.
Az iskolát elég rossz állapotban találtuk. Lehullott vakolat, szemét mindenhol, a Múzeum utcai fronton lévő Kémikum és Fizikum ablakai hiányoztak, a szemben lévő falakon számtalan lövésnyom.
Lassan beindult a tanítás. Megtudtuk, hogy egy osztálytársunk disszidált, egy másikról azt beszélték, hogy egy fegyveres csapattal felvonult a Bakonyba. Őt sajnos később elfogták – hat évet kapott, ennek nagy részét le is ülte.
A számos, többnyire kapkodó központi intézkedés közül a korábban kötelező orosz nyelvi érettségi vizsga fakultatívvá tételének örültünk igazán. A bejelentést követő napon, a történelem óra elején, Gál tanár úr bejelentette: Fiúk, hallottátok, hogy nem lesz kötelező az orosz érettségi? Választani azonban lehet. De! Figyeljetek rám! Megígérem, hogy ha valaki mégis érettségizik oroszból, az megbukik történelemből.
Ilyen nagyszerű tanáraink voltak.

dr. Szentkláray Ferenc


Kerényi Lajos '56-os élményei, és élete a kommunista diktatúra "szorításában"

Részletek Kerényi Lajos atya önéletrajzi könyvéből
 
1956: tíz nap reménység

1956-ot a Krisztinavárosban éltem meg. Október 23-a után rögtön lehetett hittant tanítani az iskolákban. A Kosciuszkó utcai Általános Iskolában a diákok "Dicsértessék a Jézus Krisztus!"-sal köszöntek nekem, az igazgató jelenlétében. Azokban a napokban minden tanuló beiratkozott hittanra, mert a szülők ezt akarták. Szabó Imre püspök úr engem bízott meg a hittanoktatás megszervezésével, s mindenhová sikerült nagyszerű hitoktatót találnom. Én magam is két iskolában tanítottam.

Csodálatos napok voltak ezek, de sajnos csak rövid ideig tartottak. Megismerkedtem az emberi kisszerűséggel, micsoda "tetűk" tudunk lenni: a forradalom napjaiban egymást félrelökve gazsuláltak az elvtársak: "Jaj, tisztelendő úr, a világért sem akartunk mi soha maguk ellen tenni..." - aztán amikor visszajöttek az oroszok, megint "szemetek" lettek. Ez az emberi gyengeség: amikor biztonságban érzi magát, harapdál másokat, letapossa mindazt, ami szép, jó és értékes. És napjainban ugyanez történik...
Az oroszok már elfoglalták a Vérmezőt, én meg reverendában jártam-keltem arrafele a dolgaim után, de sosem lőttek rám. Csak amikor megint hatalomra jutottak, akkor vettek elő bennünket, mert Mindszenty bíboros levelet írt, amelyben utasította a békepapokat, hogy távozzanak vidékre. A püspök urat, Szabó imre érseki helynököt elvitték a kommunisták, egész éjjel imádkoztunk érte. Hajnalban visszajött, mutatta a levelet, hogy megvan, nem adta oda a vallatóinak, sikerült elrejtenie előlünk.
Emlékszem egy különös esetre: az egyik nyomozónő nem sokkal a forradalmunk leverése után tudatta velem, hogy miket írtak a káderlapomra, s hogy kik voltak a besúgók. Aztán egyszer csak elhozta hozzám kilencéves kislányát: szeretné, ha elsőáldozó lenne, vállaljam el a felkészítését. Magamban azt gondoltam: biztos csak provokál. A nyomozónő azonban részletesen beszámolt nekem azokról, akik figyeltettek engem, és azokról is, akik figyeltek. A kislány pedig jött, szorgalmasan tanult, és elsőáldozó lett. Évekkel később ez a nyomozónő Kecskemétről írt nekem, hogy "ők jól vannak", de a "Duna mentén" - akkoriban a Dunakanyarban szolgáltam - "nagyon élénk szelek fújnak, tegyek sálat a számra..." Ez persze azt jelentette, hogy legyek óvatos. A szocialista rendszerben is voltak jóakaratú emberek, még a hatalom köreiben is.  
 

"A mafla állam bácsi és az ördög öngólja"
Nem bírtak megállítani: hiába fenyegettek, helyezgettek ide-oda, egyik helyről a másikra, nem hagytam abba sem a betegek látogatását, sem az ifjúsággal való foglalkozást. Természetesen mindent megpróbáltak: nemcsak engem akartak ellehetetleníteni, de mindazokat a bátor, nagyszerű magyar fiatal és idősebb paptestvéreimet is, akik nem alkudtak meg a kommunista hatalommal, nem engedték megtörni a gerincüket, mert jó pásztorai akartak lenni a nyájnak, és mert inkább Istennek engedelmeskedtek, mint az embreknek.
A kommunisták módszere nagyon egyszerű volt. Ha egy lelkipásztor nem állt be engedelmesen a sorba, ami egyenlő volt azzal, hogy a hatalom szája íze szerint hirdeti az evangéliumot, akkor rövidesen elhelyezték, legtöbbször vidékre. Csak köszönettel tartozom a Jóistennek, amiért így irányította az életutamat, mert bárhová vezényeltek, az ifjúság özönlött hozzám, s mellette rendszeresen látogattam a környékbeli kórházakat. A recept nagyon egyszerű: szeretni kell a gyermekeket, mert ők ezt megérzik, s akkor a szülők is másként állnak a hithez, még ha ők maguk már nem is kaptak vallásos nevelést. Ha látják, hogy a plébánián szeretet veszi körül gyermekeiket, akkor boldogan küldik oda őket.   
Mi pedig nem remegtünk a félelemtől, hanem tettük a dolgunkat, tevékenykedtünk a küldetésünknek megfelelően. Nem is volt nagy ázsiónk, sem a püspökök, sem az államhatlom előtt, de hát kit érdekelt ez? Ami számított, hogy tömegével jelentkeztek hittanórákra meg a táborokba a fiatalok. Védőpalástja alá vont bennünket az Úristen. Az igaz, hogy állandóan dörgött körülöttünk az ég, csapkodtak a villámok, de csupán néhányszor ütött belénk a mennykő, vagyis csak kevés ideig ültünk. Nagyon vigyázott ránk a Jóisten, pedig sok "bűnünk" volt: bátrak voltunk, és mertük csinálni azt, ami a feladatunk, az ifjúsági pasztorációt, rengeteg fiatal állt mellénk. A falut is megszólíthattuk.
A mafla állam bácsi - mert azért az ördög nagy majom - azzal büntette a hozzánk hasonló, aktív fiatal papokat, hogy vidékre helyezett bennünket. Igen ám, de mi ott sem nyugodtunk, és így az ördög hatalmas öngólt rúgott, mert vidéken is fellendítettük a hitéletet! Ennek köszönhetően virágzik most Egerszalók, Nagymaros. Állandó volt a félelem, a fenyegetőzés papi és világi körökben is.  
Egy alkalommal, miközben a szentmisére készültünk a sekrestyében, egy magasrangú egyházi ember szinte könyörgött nekem:
- Hagyd már abba, hiszen ezer kellemetlenséget okozol nekünk a hőzöngő, forró fejeddel! Te meg a hozzád hasonlók teszik tönkre az egyházat!... 
Pedig pontosan ez az egyház élete: a közösségteremtés, az evangélium hirdetése. Mi néhányan csak eszközök voltunk a Szentlélek kezében, kihasználva a szűkös lehetőségeket, elmerészkedtünk a végső határokig, talán egy kicsivel tovább is. Ezzel lőtt a kommunizmus öngólt. Ők azt hitték, hogy ha egy virágzó plébániáról elhelyezik a papot, akkor azzal mindent megbénítanak, de pont az ellenkezőjét érték el, mint amit akartak: a számos elhelyezés által vidéken is mindenfelé feltűntek a lelkes papok. Így a kereszténység magvai szerteszálltak; majd a vetés szárba szökkent és jó, sokszoros termést hozott.

forrás: Kerényi Lajos: "Adj nekem lelkeket, Uram! - Kerényi Lajos atya önéletírása"


Soós Frigyes: Az 1956 októberi események egy korabeli piarista diák szemével

Tisztelt Szerkesztők!
A mellékletben közölt levélből nyugodtan ollózhatnak, ha szükség van rá, közölhetik.
Tisztelettel, Soós Frigyes öregdiák

Az októberi eseményeket a Kecskeméti Piarista Gimnázium konviktusában éltük át. Annak ellenére, hogy minden nap hallgattunk rádiót, a történtekről csak késve értesültünk, mert különösebben nem foglalkoztatta a 16 éves fiatalokat a politika. Tudtuk saját életünkből, hogy nehéz idők vannak, de ezek részletezését úgy szüleink, mint tanáraink igen tapintatosan közölték velünk. A hírek leginkább a kint lakó és bejáró diáktársaink hozták.
Első emlékezetes élmény az volt, hogy a gimnázium épületéből a rendház ebédlőjébe nem mehettünk át, az élelmet tanárok hozták a gimnázium épületébe. A tanítás is csak egy darabig volt a megszokott, mert amikor a lövöldözés elkezdődött, külsős társaink nem jöttek iskolába. – A következő feltűnő és érdekes dolog az lett, hogy prefektusainkkal az utcára néző ablakokat befedtük csomagoló papírokkal, hogy ne lássuk azt az autót, amelyik platóján egy géppuska volt felállítva, és csöve a mi második emeleti ablakunkra volt irányítva. – Egy alkalommal géppisztolyos katonák kutatták át halóinkat, nem találtak semmit. Ez köszönhető volt annak, hogy Fazekas tanár úr, konviktusvezetőnk és prefektusaink, Benkő Andor és Etele György tanár urak hermetikusan elzártak bennünket a külvilágtól. – Két esemény keltett nagy riadalmat bennünk: a szemközti templomtorony ablakába gránáttal lőttek be (ablakaink azonos magasságban voltak), másik alkalommal a folyosó ablaksorát érte géppisztolysorozat, mert egyik társunk kimerészkedett a „kajatárba” nagy éhségében. Az egyik lőszer a hálóban ért talajt.

A harcok csendesedésével a közel lakók hazautazhattak, csak január végén, február elején indult a rendszeres tanítás. Ekkor már dr. Kolos István osztályfőnökünk a németet tanította orosz helyett az év végéig. Fél év alatt több maradt meg bennünk, mint hat év orosz nyelvtanulásból. – Az események részletezése a tanítási órákon részben megtörtént, ám mindig mértékkel beszéltek erről tanáraink. Ugyanis ők is, mi is tudtuk, hogy minden kikerül az ott elhangzottakból.
Az iskola és tanáraink gondoskodó óvása eredményeként, minden társunk megmaradt köztünk, tanáraink közül sem távolítottak el senkit. Minden társam nevében megköszönöm ezt a gondos felügyeletet így 55 év után is.
Örömmel tölt el a gondolat, hogy szüleim vállalták a nehézségeket az ötvenes években, és a Kecskeméti Piarista gimnáziumban érettségizhettem.

Soós Frigyes piarista öregdiák, Kiskunhalas


"Sorscsatákon győzni tanítottak" - részletek egy érettségi találkozó évkönyvéből

Piarista tanárainknak azt köszönöm, hogy felvérteztek középiskolai szintű tananyaggal… Megtanultuk, hogy az ötvenes évek társadalmi viszonyai között is megvalósíthatjuk céljainkat, ha kitartó szorgalommal küzdünk azok elérésére…
Magam sorsáról elmondhatok egyet – mást… a falusi párttitkár közölte velem a 8-ik osztály színe előtt, hogy „ne is add be a jelentkezési ívedet állami gimnáziumba, mert kulákcsemete jelentkezését nem is továbbítjuk”.
Otthon szüleimnek sírva mondtam ezt el, mert nagyon szerettem volna továbbtanulni… Így kerültem a Kecskeméti Piarista Gimnáziumba és annak a kollégiumába is. Az itt eltöltött négy év meghatározó volt egész életemre.

Emlékszem még, amikor az egyetemi jelentkezési lapokat osztotta ki osztályfőnökünk, a következőket mondta: „Az utóbbi évek gyakorlatából tudom, hogy nagy valószínűséggel nem vesznek fel benneteket az első jelentkezésre. Ne keseredjetek el! Tanuljatok szakmát, vagy helyezkedjetek el fizikai munkásként! Ott becsülettel álljatok helyt! Közben tudásotokat tartsátok karban! Újra jelentkezzetek az egyetemre minden évben! Előbb vagy utóbb sikerül a felvétel.”
A jóslat igaz lett. Az első évben a felvételi vizsga után azt az értesítést kaptam, hogy „a felvételi vizsgán megfelelt, de helyhiány miatt nem nyert felvételt”.
Az elektroműszerész szakma megszerzése után már a szakmunkásképző iskola küldte a jelentkezési lapot… Az iskola igazgatója… elárulta, hogy csupa jó dolgot írtak rólam. Igen ám, de a ……..-i párttitkár elvtárs is küldött egy véleményező levelet… /megjegyzem, hogy a párttitkár elvtárs a mi házunkban lakott… Minket kilakoltattak… 1956 októberig ott is lakott./
Az egyetemen elolvasták mindkét véleményt, és kíváncsiak lehettek rám, mert amikor a szóbeli vizsgán rám került a sor, feltűnően megszaporodtak a vizsgabizottsági tagok. … Felvettek. … a felvételi bizottságban valaki (a mai napig sem tudom ki lehetett), aki az akkori társadalmi – politikai rendszer igazságtalanságait látva megpróbált segíteni… Pár nap múlva otthon kaptam egy levelet, feladót nem írtak rá. A borítékban az én „kedvenc” pártitkárom véleményező levelét találtam…
Feltehetően titkos jóakarómnak köszönhetem, hogy minden olyan támogatást és juttatást megkaptam, ami csak a munkás és paraszt származású hallgatóknak járt…
1973-ban a gyár személyzetise lakásomon keresett meg azzal az ajánlattal, hogy vállaljam el a gyár főmérnöki munkakörét… 22 évet dolgoztam ebben a munkakörben. Nyugdíjba vonulásom után nyugodtan mondhatom, hogy az elért sikereim piarista diák múltamban gyökereznek. Köszönöm tanáraimnak, hogy sorscsatákon győzni tanítottak.

(Részletek egy érettségi találkozó évkönyvéből. Gyűjtötte: Soós Frigyes Kiskunhalas)

A mellékelt fényképet Ruppert József piarista atya küldte nekünk olaszországi megemlékezésének tanúbizonyságaként.


Rétvári Bence, Szentimreváros országgyűlési képviselőjének levele a dr. Batthyányi László Orvos Kör 1956-os megemlékező ünnepségére

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Elnök Asszony!
Köszöntöm továbbá Főtisztelendő Kerényi Lajos atyát!

Sajnálatos módon hivatali munkám nem engedi, hogy személyesen vehessek részt az ünnepségen, ezért engedjék meg nekem, hogy ebben a levélben oszthassam meg Önökkel néhány gondolatomat az ’56-os forradalom és szabadságharc hőseiről.

Először is szeretnék köszönetet mondani Önöknek, hogy meghívtak ünnepi ülésükre. Külön örömmel tölt, hogy Szentimreváros civil életét Önök is gazdagítják és, hogy itt a Szent Margit Gimnázium Kápolnájában rendezték meg a megemlékezésüket.
Ha visszatekintünk akár csak az elmúlt néhány száz év magyar történelmére, láthatjuk, hogy a magyar nemzet rengeteg viszontagságon ment keresztül, sok mindent volt kénytelen eltűrni, elszenvedni; azonban amikor a szabadságunkat elviselhetetlenül korlátozták az elnyomó hatalmak, a magyar nemzet mindig összefogott, hogy megdöntse az elnyomó rendszert. Így történt ez 1956. október 23-án is.

A budapesti diákok őszinte, tiszta szabadságvágya egyesült és a szabadság tüze fellángolt országszerte – közösen, összefogással, hittel és reménnyel térdre kényszerítve ezzel a kommunista diktatúrát.
A kerületünkben zajlott eseményekről sem szabad elfeledkeznünk. Nem szabad elfeledkeznünk a 14 éves pesti srácról, Schwéger Tamásról sem, aki - hozzánk egészen közel - a körtéri csoportban küzdött, vagy a csaknem 60 éves tehergépkocsi-vezető Szabó bácsiról, aki a Széna téren harcolt maroknyi csapatával, a sokszoros túlerővel szemben. Örökké emlékezetes történelmi pillanat, amikor egy egész nemzet fog össze és ennek az összefogásnak az erejével képes az akkori világrend hanyatlását megindítani.
Sokan mutattak példát összefogásból és emberségből ’56 októberében. A vidéki emberek élelemmel látták a forradalmárokat, a sofőrök teherautóikon szállították őket, míg az orvosok és ápolók életüket kockáztatva gondozták a sebesülteket és mentettek életeket.

A harcokban az orvosok és az ápolók mások sebeit nézték, és nem pedig a hovatartozásukat. A gyógyítás szellemében tett esküjüknek engedelmeskedve nem tettek különbséget a forradalmárok, ÁVH-sok vagy éppen az orosz katonák között. Olyan emberek voltak, akik már életükben tanúbizonyságot tettek áldozatkészségükről, emberségükről és nagyszerűségükről.

21 év telt el a szabad Magyarország történelméből, és ’56 soha el nem feledhető, igazi erőt szimbolizáló jelképpé vált minden magyar ember számára. Mindannyian valljuk, hogy mai szabadságunk alapjait az akkor és ott élő pesti srácok rakták le.
1956-ban kezdődött el a világkommunizmus leépítése; sokáig tartott, de ma is büszkék lehetünk a magyarságra. Mert ha mi nem kelünk fel az önkény ellen, talán egészen másképp alakul a világ történelme.
Mi, magyarok megküzdöttünk a szabadságunkért, talán ezért tudjuk sokkal jobban értékelni azt, mivel pontosan tudjuk, hogy milyen elnyomásban élni, küzdeni azért, ami az emberi természetből fakad.

                                                     dr. Rétvári Bence, Újbuda országgyűlési képviselője

A fotót Bajnok Levente készítette a 2011. szeptemberi Veni Sancte ünnepségen


A mai 30 éves generáció és '56 emlékezete: "Vékey Károly élt 18 évet - a nagybátyám lehetett volna"

Előrebocsátom, hogy nem éltem '56-ban, Édesanyám is "csak" 1958-ban született. Annyiszor hallottam az idősebbektől - kézlegyintés kíséretében -, hogy "Ajj, Ti nem is éltétek át a világháborút" (Nagypapám és testvére, illetve unokatestvére - sajnos az elmúlt 16 évben már mindhárman meghaltak - megjárták az orosz fogságot is), és az "azt sem tudjátok milyen hazagyalogolni a frontról, lóhúst enni, vagy napokig egyáltalán nem is enni...", és hát "nem éltetek '56-ban sem, nem szenvedtétek végig az átkos kommunizmust sem".
Nos, ez így van. 1980-ban születtem, az egyik első fiatalkori emlékem, hogy a telkünkről hazafelé tartva Szüleimmel az autórádión keresztül hallgattuk a híreket Nagy Imre újratemetéséről. Aztán felejthetetlen emléke a mi generációnknak, hogy a vasárnap délutáni "Kacsamesék" című műsorunkat egy rendkívüli esemény miatt megszakították: Boross Péter bejelentette, hogy elhunyt Antall József, Magyarország miniszterelnöke. 13 éves voltam ekkor, egy év múlva felvételiztem a budapesti Piarista Gimnáziumba, mégcsak rossz élményem sem volt a kommunizmusból, bár a kisdobos ünnepségek nem tartoztak a kedvenc időtöltéseim közé.
A gimnáziumi években nagyon megszerettem a történelmet, '56-ról pedig, hála csodás piaristatanárainknak, már nyílt őszinteséggel, kellő részletességgel - objektíven tanulhattunk. Különösen hálásak vagyunk Mészáros Gábor atyának, a XX. századi történelem nagy ismerőjének.

1996-ban, az akkori oktatási miniszter által kiírt "1956 a magyar történelemben" című tanulmányi versenyen, hála Mészáros és Havas Tanár Urak tanításainak - a második helyen végeztem. Miután a miniszter úr csak az első helyezettet díjazta, kitüntetést senki más nem kapott, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége, Fónay Jenő és Regéczy-Nagy László vezetésével úgy döntött, hogy a 40.-ik évforduló annyira megmozgatta az akkori fiatalságot, hogy utólagosan ők még egy díjat alapítanak, s kitüntetik a többi pályaművet is. Ezen az "utólagosan" alapított díjazáson pályaművem elnyerte az első helyezést. A díjkiosztó ünnepségen Fónay Jenő felhívott a színpadra, s átölelve, könnyek között köszönte meg mindannyiuk munkáját, kiemelve: "jó, hogy a mai fiatalságnak is van véleménye, "emléke" 1956-ról, s reményét fejezte ki: visszük tovább '56 emlékét.
A gimnáziumi évek óta ma is érdekel a történelem. Sokat olvastam azóta '56-ról, és persze Nagyszüleim is számos élményüket osztották meg velünk. "Személyes megemlékezéssel" zártam 1996-ban dolgozatomat, amellyel szerettem volna példázni, mit jelent számomra, egy '56-ban még nem élt, mai fiatal számára 1956 forradalma, emléke. Álljanak most itt dolgozatom befejező sorai, kiegészítve két piarista vonatkozással:

Vékey Károly (neve elhangzott 1989. június 16-án a forradalom és szabadságharc áldozatai között) 1938. november 13-án született Budapesten. 1956-ban éppen 18 éves volt. Október 23-án résztvett a diákokkal együtt a Bem téri gyűlésen, majd társaival a Margit hídon át a Parlament elé vonult, hogy meghallgassa Nagy Imre beszédét. A harcok kitörésekor hazament és a következő napokban otthon tartózkodott, rádióból, újságokból követte az eseményeket családja körében.
1956. november 5-én a Dorog felől a fővárosba érkező szovjet tankok lőtték a szabadságharcosok állásait az Újlaki templom közelében, majd a Zsigmond tér irányába haladtak a Bécsi úton és lövéseket adtak le a békés házakra is. A Zsigmond téri ház lakásában tartózkodó, barátjával tanuló Vékey Károlyt is lövések érték, mindkét diák meghalt.
Két piarista vonatkozása is van a családi tragédiának, mert Nagymamám (Vékey Eszter) testvérét, ifj. Vékey Károlyt az Újlaki templom kertjében először Virányi Ottó piarista atya temette el, aki akkor ott teljesített papi szolgálatot. 1957. február 18-án exhumálás után pedig a Farkasréti Temetőben helyezték Őt örök nyugalomra, a forradalomban meghalt társaival együtt, a "kádári lovasrendőrség" sorfala között. Az újrametést Karcsikánk nagybátyja, Vékey Károly piarista atya végezte.
A sírhalmokat és a virágokat - Édesanyámmal akkor már állapotos Nagymamám szeme láttára - a lovas rendőrök patái taposták szét, a temetés után azonnal szétzavarták a csendben gyászoló családot.

Déd- és nagyszüleimet mélyen megrázta a tragédia, mégis ismeretlen volt családunkban a gyűlölet. A gyász, az emlékezés vitte évről-évre családunkat a temetőbe. A feltámadásba vetett keresztény hit, a megbékélés, a tolerancia szellemében nevelték szüleimet és engem is, bizakodva, hogy ilyen többé nem fordulhat elő.

Vékey Károly 18 évet élt, értelmetlenül halt meg, a magyar forradalom és szabadságharcot eltipró idegen hatalom pusztította el, a nagybátyám lehetett volna.

Ma, 2011. november 5-én, az 55.-ik évfordulón Nagymamámmal, Édesanyámmal és Öcsémmel koszorúval a kezünkben kimentünk a Farkasréti temetőbe, Karcsikánk sírjához. Gyertyát gyújtottunk, emlékeztünk és imádkoztunk egy új Magyarországért, ahol ilyen soha többé nem fog előfordulni!

Karcsikánk! Nyugodj Krisztus békéjében!

Mikecz Tamás
 


Szolidaritás, összetartás, egység – Erdő Péter bíboros az ’56-os forradalom legnagyobb értékeiről

Kialakult az emberek közt egy nagyfokú szolidaritás, összetartás. Talán azóta sem volt akkora egység a magyar társadalomban. Ez biztosan olyan érték, amelyre törekednünk kell, amelyet mindenféle világnézetű embernek meg kell becsülnie, mert erre nagy szükségünk van – mondta Erdő Péter bíboros a Vatikáni Rádió kérdésére, hogy melyek azok az értékek, amelyeket a keresztényeknek meg kell őrizniük az 55 évvel ezelőtti forradalom örökségéből.

Megéreztük azokban a napokban a világ szolidaritását is. Itt most nem a nagypolitikáról beszélek, hanem az emberekről. A lengyelek vért küldtek, sokan a kabátjukat levették és elküldték Magyarországra, különböző spontán segélyakciók is indultak. Ezekre gyerekként még magam is emlékszem, persze nem az akció lebonyolítására, hanem a végeredményére. Az összetartás, hála vagy szolidaritás érzése a szomszéd népekkel, ez is nagyon fontos üzenete 1956-nak – fogalmazott Erdő Péter.

Kitért arra is, hogy a nyugat-európai országok, Amerika és Ausztrália is nagylelkű segítséget nyújtottak a Magyarországról az 1956-os forradalom után menekülő embereknek.
Hozzátette: a mai világban azonban olyan nagy a menekültek áradata, hogy fennáll a veszélye annak, hogy az emberek lassan érzéketlenné válnak. Ha minden héten új és új régiókból érkeznek tömegek, akkor lassanként kialakul az emberekben az is, hogy a saját egzisztenciájukat elkezdik fenyegetve érezni.
Nagyon fontos tehát Európában, különösen a legtöbb bevándorlót befogadó országokban, hogy ezt a kérdést az igazságosság és a nagylelkű szeretet jegyében, minden ember méltóságának a tiszteletével tudják kezelni. Rendkívül bonyolult témáról van szó, amely fölveti azt a kérdést is, hogy hogyan áll az igazságosság helyzete a világban. Bizonyos régiókat például Afrikában újra és újra olyan szörnyű emberi katasztrófák sújtanak, hogy milliók kénytelenek menekülni. Ez újabb kihívást jelent, és újabb feladatot: ott a helyszínen is többet kellene tenni azért, hogy orvosolni lehessen ezeket a problémákat.

forrás: Vatikáni Rádió/Magyar Kurír


dr. Sibalszky Zoltán: 1956-os élményeim

1956. október 21-én vasárnap az Irodalmi Színpadon - ma Radnóti Színház - Ady Endre esten vettem részt Bernát Klári társaságában. Óriási volt a hangulat, lehetett érezni, hogy a teremben izzik a hangulat, különösen amikor a színpadon egy színész elszavalta a „Felszállott a pávát”: "Másképen lesz holnap, másképen lesz végre, Új harcok, új szemek kacagnak az égre, Új szelek nyögetik az ős magyar fákat, Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.”

Másnap hallottam a műegyetemisták 12 pontját. Kedden, 23-án az egyetemen hallottuk, hogy délután tüntetnek az egyetemisták a Bem szobornál. Betiltotta a belügyminiszter a tüntetést, aztán mégis megengedte. A mi hallgatóink is elindultak a Petőfi szoborhoz. Fél óra múlva én is utánuk mehettem. Ott már nem találtam őket, mert átmentek a Bem szoborhoz. Utánuk mentem a Margit-hídon át, ahol már állt a forgalom. A Tudományegyetem hallgatói vonultak át a hídon, közben jelszavakat hangoztatva: "Világ minden katonája menjen saját hazájába!" "Vesszen minden sztálinista, Kossuth címert hozzák vissza!" Óriási érzés volt ezt hallani, még gondoltam is, milyen diplomatikus a megfogalmazás! A Bem szobornál ekkor már nagy tömeg volt, szavalatok és beszédek hangzottak el. Nekem találkozóm volt a Moszkva téren Bernáth Klárival, akivel moziba akartunk menni, Ő hivatalból jött. Azt mondtam, nem megyünk a moziba, hanem a Bem szoborhoz. Mire odaértünk, a tömeg már átvonulta Parlamenthez, így mi is odamentünk. Itt mondtam, hogy csak maradjunk a tömeg szélén, mert biztos, ami biztos, a tömeg közepéből nehéz kiszabadulni, ha úgy alakul.

A tömeg egyre hangosabban kiabált: "Vesszen Gerő!" "Nagy Imrét a kormányra!" "Oltsák el a csillagot!" Egyszercsak eloltották a lámpákat, s így a vörös csillsg is kialudt a parlament csúcsán. A sötétben mindenki meggyújtotta a kezében tartott újságokat. Az egész tér az ujságok fáklyafényével lett tele, majd megjelent Nagy Imre a parlament erkélyén és rövid, semmitmondó beszédet mondott. Majd a tér szélére érkezni kezdtek a csepeli teherautók az ottani munkásokkal. Ekkor még nem lehetett tudni, nem ellenünk jönnek-e? Ezért azt mondtam Klárinak, inkább menjünk haza.
Másnapra megjöttek a hírek a Sztálin-szobor ledöntéséről, és a rádió ostromáról. A villamosok nem jártak. Tóbisch Magdiéknál lett volna délután tarokk-party, és úgy volt, hogy mi Kováts Ferivel biciklin megyünk ki, de egyszercsak Magdi telefonált, hogy ne jöjjünk, mert náluk lövöldözés van, és ők mind lementek a pincébe.
Másnap, 25-én délelőtt átmentem a Bartók Béla útra, Kláriékhoz. Itt nagynénje azzal fogadott, hogy Klári bement a hivatalba. Még ott beszélgettem, amikor szólt a telefon, Klári volt. Azt mondta, nem a hivatalában van, hanem sok más emberrel együtt a parlament előtti téren, és az előbb a F.M. tetejéről az ÁVÓ-sok elkezdték lőni a tömeget. Neki valahogy sikerült bejutnia az épületbe.
Erre a nagynéni nagyon megijedt, és kérte, hogy menjek oda, és próbáljam Klárit valahogy kimenteni és hazahozni. Kaffka Karcsival nekivágtunk hát. Átmentünk a Ferenc József hídon - akkor még nem volt helyreállítva az Erzsébet-híd -, a Kálvin téren, a Kecskeméti utcán, az Astória felé. Itt láttunk olyan orosz tankokat, amelyek barátkoztak a felkelőkkel és nemzeti zászló volt rajtuk. A Corvin előtt láttuk a ledöntött és odavonszolt Sztálin szobrot. A Nagykőrúton is mindenütt a felkelők voltak az urak. De a Parlamenthez nem tudtunk eljutni, mert azt a környéket, az Alkotmány utcától a Szent István kőrutig az ÁVÓ-sok tartották megszállva. A Körúton a Vígszínházzal szemben laktak Csavinszky Katiék. Hozzájuk felmentünk, és becsöngettünk. Csodálkoztak láttunkra, mert mint mondták, szemben a Szinházban ÁVÓ-sok vannak, és néha idelőnek.
Amikor fél óra múlva távoztunk, és a Margit-híd felé mentünk, annak pesti hídfőjénél éppen barrikádokat emeltek az ÁVÓ-sok. A hídon átérve, Budán megint nemzetiszínű világ fogadott.
Másnap is átmentem Pestre, és az Astória felé kerülve elláltogattam a piaristákhoz. Balanyi úr kedvesen fogadott. Megbeszéltük az eseményeket. Azt mondta, kizárt dolog, hogy az oroszok teljesen átadják a hatalmat, de az esetleg lehetséges, ha a nemzeti oldal ügyesen taktikázik, belemennek egy Tito-féle, "nemzeti" kommunizmusba, és első lépésként ez is jó lenne egyelőre. Szemben a Szentkirályi utca egyetemi kollégiumából két-három fiú mindig kijött, és több-kevesebb sikerrel puskával tüzelt a Baross utcában haladó orosz tankokra. Aztán átadták más társuknak a puskát, és bementek ebédelni.
Este megint a Bartók Béla úton voltam, és amikor onnan hazajöttem a Fadrusz-utcán ott magyar katonák voltak, és igazoltattak. Mivel a szemben lévő házban laktam, átengedtek. Otthon az egész ház az óvóhelyen volt. Én is indultam lefelé a lakásból. A lépcsőházban a közben a házba bejött katonák újból kérték az igazolványom, és kikérdezték az adatokat. "Nem ismerősek ezek az adatok? - kérdeztem. "Miért?" "Mert az előbb az utcán már kikérdezte őket!" Közben kinyitották a szomszéd lakás ablakát, és azon keresztül láttuk, hogy a szoszédos Margit-gimnáziumban katonák mennek a lépcsőházban. Ezek odalőttek. Mire onnan átkiabáltak: "Te marha, nem látod, hogy ezek is mi vagyunk?" 
Október 31-én végigmentem a Rákóczi uton a Baross térig. Itt, a Rottenbiller utca torkolatában egy csomó ember állt a járdaszigetek füvén. Én is odamentem, és határozottan éreztem, hogy alulról döngetik a talajt. Átmentünk a Köztársaság-térre. Itt már akkorra befejeződött a Pártház ostroma, és határozottan lehetett érezni a talajon az alulról jövő döngetést, amivel az ÁVÓ-s ház földalatti börtönében lévő rabok adtak jeleket. A Pártház mellett exkavátor mélyítette a gödröt, hogy eljussanak hozzájuk.
November 5-én, hétfőn még az egész városban harcok folytak. Nálunk is mindenki több napig az óvóhelyen tartózkodott, engem kivéve. Én ugyanis fent maradtam a lakásban, olvastam és rádión hallgattam a híreket, és csak étkezni mentem le a családhoz. Mivel a Körtéren nagy készülődés volt, hátul a kerítésen át a Margit Gimnázium kertjébe mentem, és azon át, majd nagy óvatóssággal kimentem a Körtérre. Ott láttam hogy a felkelők építik a barrikádokat. Visszamentem, majd később átmentem a Tóval szemben a Bartók Béla útra Kláriékhoz. Erkel Lajos is odajött később. Ahogy ott beszélgettünk, egyszercsak egy lövedék csapódott az alattuk lévő lakásba. Lementünk, és segítettünk, amit lehet. Mire ezzel elkészültünk, megkezdődött a Körtéri Csata, és nem lehetett hazamenni. Lementünk hát a pincébe, és a szénhalomra terített pokrócokon próbáltunk aludni. A csatában a lövések olyan sűrűn hangzottak, hogy egyfolytában, szünet nélküli zajnak tűntek. A csata hajnalig tartott. Ekkor Klári nagybátyja kinézett az utcára, és azzal jött vissza: "Neked Zoli, úgy látszik szerencséd van, mert innen nézve láttam, hogy a Ti házatok még áll!”
Hazamentem, és közeledve láttam, hogy az én szobám erkély-ablaka nagyobb, mint szokott lenni. Hazaérve kiderült, hogy egy, a Bartók Béla úton a Kosztolányi tér felől jövő tank ágyújából jövő lövedék azon az ablakon bejőve, rekamiém felett robbant a falon, a szomszéd szobák falait is szétvetve. Csak a két szomszédos szoba szélső falai mellett álló bútorok maradtak épek.
A csata eldőlte után Anyámék feljöttek a pincéből. Az előszobaajtót csak nagy nehézségek árán tudták benyomni, mert a légnyomás az én szobám ajtaját odáig vetette. Ijedten nézték meg, nem vagyok-e a rekamié roncsai között.
A lakás újjáépítése márciusig tartott. Éppen névnapomra tudtam visszaköltözni. Addig én a félemeleten, Zsigmondéknál aludtam, kölcsönben, Ilus nagynéném a cselédszobában, Nagymama, Anyu és Csöpi az épen maradt negyedik szobában, Nagyi szobájában.
Persze a villamosok csak lassanként indultak meg. Én addig biciklivel közlekedtem. November 8-án kimentem Kőbányára Urai Jancsiékhoz. Amikor fél 8-kor este hazaindultam, marasztaltak, hogy aludjak ott. Mondtam, hogy feltétlenül haza kell mennem, mert nagyon aggódnának. Jancsi kikísért a Kőrösi Csoma útig, és azzal búcsúzott: "Ha netalán mégis életben maradnál, holnap hívj fel a hivatalomban!" A Kálvin téren át kerekeztem a Szabadság híd felé. Egyetlen élőlénnyel sem találkoztam addig. Ott is csak az orosz katonákkal, akik éppen zárták el a hidat éjszakára.
Még egy említésre méltő biciklis élményem volt akkoriban. Deember 8-án Vekerdy Feriéket látogattam meg, akik akkor, sok más hasonló helyzetűvel együtt, a kiürített Andrássy út 60-ban kaptak szükséglakást. Tőlük szintén este fél nyolckor indultam haza - 8-tól uyganis kijárási tilalom volt. Óriási köd volt. Nem lehetett látni azt sem, hol van az úttest és hol a járda széle. Többször le kellett szállnom, és kitapogatni, hol van egy-egy mellékutca. De valahogy mégis időben elértem a Szabadság-hidat, mielőtt lezárták.


"Győzni fog szent hitünk újra, és Krisztusé lesz a világ!" - Miskolczy Kálmán Sch.P. '56-os emlékei

Részlet a 90. születésnapja alkalmából Miskolczy Kálmán piarista atyával készített ünnepi interjúból (forrás: Piaristák MA 2. szám).

Hol működtél a háború után?
1945. július 1-jén szentelt a kassai püspök, Sátoraljaújhelyben, mert a szlovákok kiutasították, és emiatt ott élt. Aztán promagiszter voltam Léh mester mellett (Léh István piarista, 1890–1983). Ő még a noviciátusban megszeretett. Még akkor rábeszélt, hogy legyek teológus, talán azt gondolta, hogy így mellette maradok. De engem az iskola vonzott, így Újhelybe kerültem tanárnak. A gimnáziumot 1948-ban államosították, de a hittanárt meghagyták. Az járhatott hittanra, aki beiratkozott, de az ő szüleiket igyekeztek meggyötörni. Pl. egy bányászt, akinek a fia hittanra járt, áttették nehezebb munkahelyre. Nagyra becsültem a gyereket, de az arcát már nem tudnám felidézni.

Hogyan kerültél el Sátoraljaújhelyből?
Elkövettem azt a hibát, hogy egy mozgalmi dalt átírtam vallásos szövegűre. Eredetileg így szólt: „Szép gyermekem, jöjj ki a rétre, hol traktorok zenéje szól, nézd, új csillag fut fel az égre, és hírt hoz a hajnali szél”. Én meg így alakítottam: „Jöjj, gyermekem, nézz fel az égre, és zengjed az ének dalát, mert győzni fog szent hitünk újra, és Krisztusé lesz a világ”. Akkor voltak úgynevezett kivonulások, és mikor az emberek pártházhoz értek, a diákjaim elénekelték ezt az indulót. Erre már az ÁVO is felfigyelt, állítólag még a minisztertanácsban is felháborodottan tárgyalták az ügyet. Az ÁVO érdeklődött felőlem, de egy volt osztálytársamat bízták meg a letartóztatással, aki bizalmasan szólt, hogy meneküljek el. Nagykanizsára mentem, onnan pedig kiküldtek Rigyácra, mert ott nem volt pap. Ott nem kerestek. A rendőrt, akinek jelentéseket kellett küldeni a faluból, én eskettem zárt ajtók mögött a templomban, így aztán jó jelentéseket írt rólam, hogy a néppel együtt érző pap vagyok. Ez lett a vesztem, mert meghívtak a békegyűlésre. Nem mentem el, pedig győzködtek vagy egy óra hosszat. Közben a rózsafüzért szorongattam a zsebemben. Kérdezték, hogy mindketten a nép javát akarjuk, mi választ el minket? Odadobtam a rózsafüzért az asztalra: ez! Mondták, hogy ezt meg fogom keserülni. Áthelyeztettek Petrikeresztúrba, Göcsejbe, ott sokkal rosszabb körülmények voltak (nem volt villany, orvos, nem taníthattam hittant).

Mit csináltál a forradalom alatt?
Ötvenhatban én is lelkesedtem. Nem tudtam elmenni a tüntetésre, mert már nem volt hely a szekéren, amivel indultak a buszhoz. Otthon lelkesítettem a népet, még indulót is szerkesztettem. A forradalom után engem is kerestek volna, de a legnagyobb tüntető belépett a MSZMP-be, és ő azt mondta, hogy én csak nyugtattam a népet. Így aztán nem lett bajom.

A teljes interjú olvasható: Piaristák MA 2. szám.


1956 emlékezete a kecskeméti piaristáknál

A 10.a osztály diákjainak verses, irodalmi műsora és a korabeli filmrészletek segítségéve idéztük fel gimnáziumi ünnepünkön az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékét. Az ünnepi beszédet Borián Tibor piarista atya mondta, aki személyes visszaemlékezésével hozta még közelebb hallgatósága számára az 55 évvel ezelőtt történt forradalmi eseményeket.
Köszönet Dr. Ráczné Komjáti Rita tanárnőnek az ünnepi műsor rendezéséért.

A 8.a és 8.b osztályos tanulóink által bemutatott jelentek az 1950-es évek Magyarországát jelenítették meg a diáktársak előtt. Kozicz János igazgatóhelyettes úr a műsort követő ünnepi beszédében értelmezte a látottakat, s méltatta az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc jelentőségét, hatását napjainkra.
Köszönjük szépen Zöldi-Kovácsné Korompai Mónika tanárnőnek az ünnepi műsor rendezését.


Ünnepi biciklitúra a forradalom emlékére

„Ha kell, lövetni fogunk!” (Révai József, 1956. október 23.)

„Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésre, a nyugati világ szemeláttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futball szurkolók vasárnapi kupa mérkőzés után. Túl sok a halott már a stadionban, és az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. […] A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.” (Albert Camus: A magyarok vére)

Kerékpáros emléktúra Bajra 2011. október 28–29-én.

Kedves Öregdiák!
Iskolánk az 1956-os szabadságharcra, nemes célkitűzéseire és áldozataira emlékezve évről-évre kerékpáros történelmi emléktúrát szervez. Az idei cél Baj, egy Tata melletti község, ahol 1956 októberében a helyi szovjet laktanyánál az elnyomás ellen tenni vágyó, de fegyvertelen fiatal bányászok  csoportjába belelőttek.
A túra időpontja: 2011. 10. 28-29. (péntek-szombat).
A célállomás távolsága 100 km, túlnyomórészt sík terepen halad az útvonal (a Duna mellett).

A túra meghirdetése elérhető:
      http://users.vpg.sulinet.hu/it/tura/History/11Baj.doc

"Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóinak méltó megemlékezésére létrejött történelmi kerékpáros emléktúra szervező bizottságának" nevében:
          Juhász Gábor, Pálfai Remig és Gutbrod András

Laudetur Jesus Christus!

A mellékelt fotó a 2010-es '56-os emléktúrán készült.


Sík Sándor: Egy fiú fekszik (1956)

Egy fiú fekszik tövében a Falnak.
Akiket legépfegyvereznek, többnyire meg is halnak.
Egy fiú fekszik, pirosan csorog a vére
A senki-földje járda fekete kövére.
A fiú fekszik, vére már nem is veres,
Már megaludt, már nem is emberes.

A fiú arccal fölfelé fekszik.
Elúszik fölötte egy felhõ és azt mondja:
"Ki lesz, aki megmenekszik?"

A fiú fekszik, nem mernek
sóhajtani körül a házak

Elmegy mellette egy patkány és
azt mondja: "Gyalázat".


Márai Sándor: Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE 
Az üszkös, fagyos Budapestre. 
Oda, ahol az orosz tankok 
Között hallgatnak a harangok. 
Ahol nem csillog a karácsony. 
Nincsen aranydió a fákon, 
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. 
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. 
Szólj hangosan az éjszakából: 
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad, 
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. 
Ne beszélj nekik a világról, 
Ahol most gyertyafény világol, 
Meleg házakban terül asztal, 
A pap ékes szóval vigasztal, 
Selyempapír zizeg, ajándék, 
Bölcs szó fontolgat, okos szándék. 
Csillagszóró villog a fákról: 
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája: 
Egy szegény nép karácsonyfája 
A Csendes Éjben égni kezdett – 
És sokan vetnek most keresztet. 
Földrészek népe nézi, nézi, 
Egyik érti, másik nem érti. 
Fejük csóválják, sok ez, soknak. 
Imádkoznak vagy iszonyodnak, 
Mert más lóg a fán, nem cukorkák: 
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte: 
A Katona, ki szíven döfte, 
A Farizeus, ki eladta, 
Aki háromszor megtagadta. 
Vele mártott kezet a tálba, 
Harminc ezüstpénzért kínálta 
S amíg gyalázta, verte, szidta: 
Testét ette és vérét itta – 
Most áll és bámul a sok ember, 
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol, 
Néz, mint Krisztus a keresztfáról. 
Különös ez a karácsonyfa, 
Ördög hozta, vagy Angyal hozta – 
Kik köntösére kockát vetnek, 
Nem tudják, mit is cselekesznek, 
Csak orrontják, nyínak, gyanítják 
Ennek az éjszakának a titkát, 
Mert ez nagyon furcsa karácsony: 
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról, 
Papok papolnak bátorságról. 
Az államférfi parentálja, 
Megáldja a szentséges pápa. 
És minden rendű népek, rendek 
Kérdik, hogy ez mivégre kellett. 
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? 
Mért nem várta csendben a végét? 
Miért, hogy meghasadt az égbolt, 
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember, 
Mi áradt itt meg, mint a tenger? 
Miért remegtek világrendek? 
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. 
De most sokan kérdik: mi történt? 
Ki tett itt csontból, húsból törvényt? 
És kérdik, egyre többen kérdik, 
Hebegve, mert végképp nem értik – 
Ők, akik örökségbe kapták –: 
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből, 
Mindig új élet lesz a vérből. 
Találkoztak ők már néhányszor 
– A költő, a szamár, s a pásztor – 
Az alomban, a jászol mellett, 
Ha az Élet elevent ellett, 
A Csodát most is ők vigyázzák, 
Leheletükkel állnak strázsát, 
Mert Csillag ég, hasad a hajnal, 
Mondd meg nekik, – 
                            mennyből az angyal
New York, 1956.

fotó: Törley Mária „Angyal" című alkotása a budapesti Rózsák terei Árpád-házi Szent Erzsébet-templom mögött


Laczay András: Börtönvers (1960)

A Saint-Pelagie komor fala elfed,
pedig valahol messze zöld a rét,
valahol messze gőgicsél a gyermek,
s a nap tüzét a Szajna szórja szét.
Ó, Danton és Robespierre hová lett,
hová a hősök és a férfiak!
Emléküket halvány ködként idézi
a rácson át betűző őszi nap.
A Saint-Pelagie…
Hát mégis legyőztek és eltemettek gyilkos Bourbonok,
de mégis él és nem hagy el reményem,
hogy népem harcol s végül győzni fog.
Most üzenetként sóhajom a szélben
a Szajna partján messze száll,
talán a csendes Ile de France vidéken
néhány megértő szívet még talál,
hol még igazságérzet él
s amelyben a konventünk emléke még szilárd,
és nem mocskolta azt be semmiféle hazug szemfényvesztő, gonosz, csalárd.
Azt értse meg, ki hallja gyenge szómat,
hogy az igazság nem hal meg soha,
s bár eltiporják, százszor gúzsba kössék,
a Szajna mentén harsan még szava!
És üzenem azoknak, akik szeretnek,
Hogy bár szeretnek, ne szánjanak,
mert nem fagy meg, kinek sötét szobában igazság ég,
mint forró fényű nap,
és várjanak, hogy majd ha jő az óra,
a régi hajnal újult fénye int,
új reggelük lesz majd a franciáknak,
s a régi zászló fellobog megint…

Laczay András, (Vác, 1960) - piarista diák Veszprémben 1943-48-ban.