2011. augusztus 19. III. évfolyam, 14. szám

 

Pázmándy György Sch.P. temetése 2011. augusztus 26-án

„Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent.” (Mt 5,8) 

Pázmándy György tanár úr temetési szertartása 2011. augusztus 26-án 12 órakor kezdődik a rákoskeresztúri Új Köztemető ravatalozójában, majd a temető piarista sírkertjébe kísérjük végső nyughelyére.
A temetési szentmise ugyanaznap 16 órakor kezdődik a Belvárosi (Pesti) Ferences Templomban. A szentmisén lehetőség van koncelebrálásra, ehhez albát és stólát kérjük hozzanak magukkal.

"A Piarista Rend Magyar Tartománya – a hozzátartozók nevében is – fájó szívvel, de Isten akaratában megnyugodva tudatja, hogy szeretett rendtársuk,
                                          PÁZMÁNDI GYÖRGY piarista atya
életének 74., szerzetességének 55., papságának 48. évében 2011. augusztus 8-án visszaadta lelkét Teremtőjének.

Rendtársunk 1936. október 8-án született Balmazújvárosban. Középfokú tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte, érettségi után, 1955. augusztus 27-én kezdte meg noviciátusát. Első fogadalmát 1956. augusztus 28-án tette le, szerzetesi neve: Magyarország Patrónájáról nevezett Pázmándi György. Teológiai tanulmányait a rendtartomány főiskoláján végezte, emellett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen biológia és kémia szakos tanári diplomát szerzett. Örökfogadalmat 1961. február 2-án tett, a papszentelésben 1963. január 13-án részesült.
1966-tól a rend kecskeméti gimnáziumában tanított, kollégiumi prefektus és osztályfőnök volt. 1973-ban tartományfőnöke Budapestre helyezte, hogy a rendi növendékek képzésében vegyen részt. 1983-ig noviciátusi promagiszter volt, utána a magiszteri tisztséget töltötte be. Rendi megbízatása mellett tanított a gimnáziumban, több osztály osztályfőnöke volt. Tíz éven keresztül asszisztensként a rendtartomány vezetésében is részt vett. Amikor 1990-ben lehetőség nyílott a váci noviciátusi rendház újraindítására, ő lett az új közösség első házfőnöke. Egészen 1999-ig novíciusmagiszter, gimnáziumi tanár és templomigazgató volt Vácott. A város katolikus közösségének életébe is tevékenyen bekapcsolódott. 1999-től újra a budapesti közösség tagja volt, a gimnáziumban még nyugalmazott óraadó tanárként tanított. Diákjaival folyamatosan tartotta a kapcsolatot, találkozóikon mindvégig részt vett. Utolsó éveiben Alzheimer-kór támadta meg, betegségét csendesen, türelemmel viselte.
Búcsúznak tőle rendtársai, paptársai, húga és rokonai, diákjai, barátai. Adja meg neki a Jó Pásztor az örök élet jutalmát! R. I. P." - áll a gyászjelentésben.

A Pázmándy György atyáról kapott megemlékezeseket jelen Hírlevelünk végén helyeztük el, mellette egy-egy fotó látható a tanár úrról.

Nyugodjék békében Tanár Úr!


Szent Jobb körmenet

A Magyar Piarista Diákszövetség az augusztus 20-án a Szent István Bazilikában 17 órakor tartott szentmisén és az azt követő Szent Jobb körmeneten való részvételre, az előző évekhez hasonlóan, 25 részvételi jegyet igényel az Esztergom-budapesti Érsekségtől.

Találkozás a Bajcsy-Zsilinszky út ‑ Bazilika sarkon lévő Posta előtt 16:30-kor. A részvételi jegyet ott lehet átvenni.

Szeretettel várunk minden kedves piarista öregdiákot!


Felhívás!

Az MPDSZ felvállalta a budapesti Piarista Gimnázium Audiovizuális Köre (AVK) által "Búcsú a Mikszáth tértől" címmel készített DVD terjesztését az érdeklődők részére. Az összeállítás 2010-ben készült, néhány archív részletet is tartalmaz és még teljes működésében mutatja be a budapesti Piarista Gimnázium épületét, a benne élő szerzetesek, diákok és tanárok életét. Közvetíti a mindannyiunk által ismert és elismert piarista szellemet, felidézheti emlékeinket.

Az érdeklődők a DVD-t beszerezhetik május 9-től kezdve az MPDSZ irodájában, kizárólag a hivatalos félfogadási időben, 1000,- Ft támogatás ellenében. A támogatás teljes egészében az AVK céljait szolgálja. Magasabb támogatási összeget is elfogadunk. Érdeklődés Csepely Péternél, a 30 318 7199 telefonszámon. Előzetes telefonhívást különösen ajánlunk abban az esetben, ha valaki egyszerre több példányt szeretne beszerezni.

Természetesen azt várjuk, hogy a DVD-t senki se másolja továbbadás céljából!


Piarista címer egy állami gimnázium bejáratán

Immár 25 éve annak, hogy a Veszprémi Lovassy László Gimnázium, áttörve a több évtizedes elhallgatás korlátját, nyilt fölvállalással elődjének vallotta az 1948-ban államosított Veszprémi Piarista Gimnáziumot. Az 1711. évi alapítás 275. éves jubileuma alkalmából, a Rendtartomány képviseletének meghívásával rangos ünnepséget rendezett az utódgimnázium vezetősége, iskolájuk kiadott emlékkönyvében terjedelmes megemlékezéssel dokumentálták elődeik gazdag múltját, s a könyv borítóján a sajátjuk mellett helyet adtak a piarista címernek is. Támogatásukkal alakult meg a Lovassy és volt Piarista Öregdiák baráti kör Egyesület, ameléynek működéséhez azóta is folyamatosan biztosítják a tárgyi feltételeket. Az elődök iránti tisztelet fejeződik ki abban is, hogy a Lovassy Gimnázium adott helyet a második világháború diák és tanár áldozatai emlékére felavatott gránittábla kompozíciónak.

A közelgő 300. éves jubileum megünnepléséhez különösen tiszteletreméltó felzárkózással csatlakozott a Lovassy Gimnázium. Az évfordulót nem csupán alkalmi-egyszeri megemlékezéssel méltatják, hanem azt a 2010/2011. tanév teljes idejére kiterjesztették. A múlt év szeptembere óta a Gimnázium bejáratán művészi kialakítású transzparens hirdeti a "300. tanév" ünneplését, ugyanitt az eredeti piarista címer nagy-alakú képét is feltüntették, az ennek keretmotívumait továbbörökítő új saját címerük mellett. A tanév folyamán havonként tartott ünnepi előadásaik sorozatában piarista öregdiák visszaemlékeztető előadást is beiktattak. Ezen túl helyet adtak az Öregdiáők Baráti Kör külön előadássorozatának is.
Sorolhatnánk még a 2011. októberi nagy ünnepségre előkészített, további lovassys szerepvállalásokat is, amelyet jelentőségében aláhúz, hogy mindezeket az ország egyik legjobb gimnáziuma teszi egy olyan városban, ahol a Piarista Rend nem tudott újra iskolát indítani. A kihalóban lévő veszprémi piarista öregdiákok elégtételt és megnyugvást érezhetnek arra nézve, hogy a mai határainkon belül elsőként alapított ősi iskolájuk szellemiségének és emlékének van továbbvivője diákvárosunkban.

2011. június 23.                           Lechner László


Miért szeretnék piarista szerzetes lenni? - Beszélgetés Balla János prenoviciussal

Azt hiszem igen sokan vagyunk olyan volt piarista diákok, akik a gimnáziumi évek alatt tanárainkról összegyűjtött emlékek alapján kíváncsiak vagyunk, hogy mi és főleg „ki” is indított el valakit abba az irányba, hogy ő is piarista legyen. A szegedi rendházban kerestük fel az ilyen hivatást vállaló prenoviciust, Balla Jánost, hogy kérdezzük őt a nemes elhatározás indítékairól. A köztünk lévő nagy korkülönbség és korábbi ismeretségünk alapján tegeződve teszem fel kérdéseimet a jóságos, szelíd tekintetű prenoviciusnak. 

- Bevallom, pontosan nem is tudom, hogy mit jelent a prenovicius "státusz"?
A piarista rendben a prenoviciátus, mint a noviciátusra való felkészülést jelenti. Formáját, helyét, idejét a jelöltek szükségleteinek mérlegelése után, az elöljárónak kell meghatároznia. Ez a próbatétel, hogy a növendékek egy tapasztalt papnak, magiszternek vezetése alatt nevelkedjenek, hogy így tisztázzák és érleljék hivatásukat.

- Kicsit közhelynek tűnne egyszerűen arra rákérdezni, hogy miért is szeretnél piarista lenni. Tudom, erre nem lehet ilyen egyszerűen feleletet adni. Kérdésemet „leszűkítve” ezért elsőként azt kérdezem, mikor találkoztál először piarista szerzetesekkel. A gimnáziumotokban? Egyáltalán a piaristákhoz jártál?
Még a ceglédi általános iskolában döntöttem el, hogy szeretnék a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban tanulni. Úgy láttam, hogy ez a legmegfelelőbb felkészülési hely egy fiatalembernek, aki papságra készül. Hogy érthetőbb legyen, röviden egy kedves emléket mesélnék el, amit édesapám emlegetett sokszor, amikor a gimnáziumba készültem: Gyermekkorában (70-es években) falujában, Törtelen a plébánosa gyakran hívta lelkigyakorlatot tartani dr. Tuba Iván atyát. Mondanom sem kell, akkora hatást gyakorolt rá, hogy több mint 30 év után is emlegette. Ezek után úgy gondoltam, ahol ilyen lelkipásztorok szolgálnak, ott a helyem, hogy tanuljak tőlük.

- Volt-e valaki a piaristák közül, aki különösen nagy hatást gyakorolt rád, vagy „általában” váltottak ki benned a tanárok olyan nagy hatást döntésed meghozatalában?
Gimnáziumi éveim alatt a kecskeméti közösség nagy hatást gyakorolt rám. Sokat beszélgettem a közösség tagjaival a piarista életről. Ez nagyon nagy segítség volt hivatástudatom alakulásában.

- Nem fordult meg a fejedben az, hogy ilyen fiatal fejjel meghozott döntés talán „elhamarkodott” volt, vagy pedig teljesen biztos voltál (és vagy) ilyen nagy horderejű, életed alakulására meghatározó lépés megtételében?
Gyermekkoromtól kezdve pap szeretnék lenni. 11 éves koromtól kezdve pedig pap, piarista szerzetes és tanár. Azóta sohasem szerettem volna más lenni. Amivel viszont kezdenem kellett volna válaszomat az a Jn 15,16: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket…”

- És mit szóltak ehhez szüleid, családod? Helyeselték, netán „óvtak” attól, hogy a sok áldozattal, világi örömöktől lemondó élethivatást válasszál?
Szüleim, nagyszüleim örültek döntésemnek. Nagy szeretettel kísérnek hivatásomban.

- És mit szóltak döntésedhez barátaid, gyermekkori játszótársaid? Egyáltalán a környezeted?
Akik jobban ismerik az Egyházat, azok megértették. Akik nem, azok ettől idegenkednek. Ilyenkor, ha készségesek meghallgatni, elmondom nekik, hogy mit fogok csinálni. Ezek után sokkal jobban el tudnak helyezni az életbe.

- Nem fordult meg a fejedben, hogy esetleg ne a piarista, hanem más rendbe lépjél be? Miért „pont” piarista szeretnél lenni?
Más szerzetesrenden sohasem gondolkodtam. Amint említettem, mielőtt piarista szerettem volna lenni, előtte az egyházmegyés papi hivatás vonzott.

- Egyáltalán sokat olvastál, érdeklődtél a piarista rendről, annak gazdag múltjáról? Voltak olyan piarista atyák, akikkel különösen sokat beszélgettél („érdeklődtél”) a piaristákról, a piarista szellemiségről?
A kecskeméti gimnázium sok időt fordít arra, hogy a diákság megismerje a rend történelmét. Előadások, konferenciabeszédek, sőt még diákszínpadi előadások keretében is lehetőség van a gazdag múlt feltárására. Ezeken nagyon szívesen vettem részt és rengeteget tudtam meg a Rendalapítóról és szolgálatáról, valamint olvasmányaimban is előtérbe került a piarista múlt. A kecskeméti atyákkal sokat beszélgettem a piarista szellemiségről. A beszélgetések során a piarista szerzetesség nagyon vonzóvá vált számomra a személyes életpéldák nyomán.

- Prenoviciusként hogyan telnek napjaid? Szegeden ki irányítja tanulásodat? Gondolom, nagy tempóban tanulsz, közben az egyházi szertartásokban is intenzíven részt veszel.
A korábbi idők rendje a meghatározó. Itt kezdődtek el a teológiai tanulmányaim a hittudományi főiskolán. Lehetőségem volt a kollégiumban prefektusként diákokkal foglalkoznom Magiszterem, Czeglédi Zsolt atya az év során hasznos tanácsokkal látott el, hogy hogyan érdemes jól és hasznosan alakítanom ezt az évet. Minden reggel a közösségi szentmisén veszek részt, majd este pedig közösen végezzük a szent zsolozsmát.

- Tudom, a labdarúgás nagy szenvedélyed, és ebben korábban egész jó voltál. Most is „űződ” ezt a sportot? Tudsz erre időt szakítani? Ha igen, kikkel szoktál focizni?
Igen szerdánként este László Imre tanár úr szervezett a kollégistáknak focit, amelyre meghívott. Ezen kívül pénteken este volt egy klasszikus tanár-diák derbi, amelyen részt vehettem.

- A foci mellett más sport is érdekel? Vagy hiába is érdekelne, a feszített tempó és az „előszerzetesi” életritmus már nem tesz lehetővé egyéb sportolást?
A foci mellett szívesen sétálok, futok, kerékpározok. Ezeket persze csak akkor, ha éppen nem lehet focizni...

- És hogyan tovább? Szegedről – úgy tudom – Vácra kerülsz teológiai tanulmányaid megkezdésére (vagy „folytatására”?). Egy kicsit nem fáj a szíved búcsút venni a szegedi rendháztól, és attól távolra kerülve egészen más életet kezdeni?
Augusztus 25-én a hagyományoknak megfelelően költözöm Vácra, hogy megkezdjem a noviciátust. Nagyon szerettem a szegedi közösségben lenni. Szívesen maradnék, de mindennek meg van a maga ideje…

- Melyik tanári szakot választottad az angol mellé?
A történelmet szeretném.

- Ha minden jól megy, mikor fogsz végezni?
Pontosan ezt nem tudnám most megmondani. Eléggé összetett kérdés, figyelembe véve az elöljárók bölcs meglátásait, tanulmányaim menetét. Most azt mondanám 7 év.

- Ha szabadon választhatnál, melyik gimnáziumban kezdenéd el tanárkodásodat?
Szívesen kezdenék egy ismerős helyen: Kecskeméten vagy Szegeden.

- El tudod képzelni, hogy milyen érzés lesz, amikor frissen végzett piarista tanárként első alkalommal belépsz a tanterembe, ahol fürkésző, kíváncsi diákszemek merednek majd rád, az új tanárra?
Valamit el tudok belőle képzelni, de mivel ez meghatározott tapasztalat, ezért nem kutatom, hanem Istenre bízom, hogy adjon erőt ennek a kegyelmi pillanatnak az elérésére.

Kölcsei Tamás


Miskolczy Kálmán rendtársunk 90. születésnapja

2011. július 10-én ünnepeltük Szegeden baráti és rokoni körben Miskolczy Kálmán rendtársunk 90. születésnapját. Kálmán atya az elmúlt nyáron költözött haza az Egyesült Államokból, ahol 45 éven keresztül szolgálta az ottani piarista rendtartomány tagjaként a diákokat és a híveket. Tavaly ünnepelte pappá szentelésének 65 évfordulóját, a költözés miatt azonban szélesebb körben bemutatott vasmisére és köszöntésre nem került sor. Így most a születésnapot egyben megkésett vasmisével is egybekötöttük.

A hálaadó szentmisét Kálmán atya vezetette. A homiliát Varga Zoltán, mosonmagyaróvári rendtársunk mondta. A misén és az ünnepi ebéden Kálmán bácsi számos hozzátartozója is részt vett, továbbá világi munkatársaink és a templomunkba járó hívek. Mintegy 75-en ültük körül a fehér asztalt, és köszöntöttük rendtársunk kettős jubileumát.

Isten tartsa meg Kálmán atyát sokáig!


72 éve történt - piarista körút Kárpátalján

Kárpátalja 1939 márciusában tért vissza, és már júliusban Megyer József osztályfőnökünk ottani nyaralást szervezett, amelyre egy osztálytársamat és engem vitt el. A kéthetes nyaralást megelőzően a Rend négy nevezetes tagjával egy 5 napos körutat tettünk a visszatért Kárpátalján.

A kiránduláson Balanyi György, Zimányi Gyula, Schütz Antal, Vékey Károly és Megyer József, s vele ketten tanítványai: Mambriny Ödön és Sibalszky Zoltán (akkor III./A osztályt végzett tanulók) vettek részt. Az utat Megyer József, a kiváló irodalmár és tapasztalt utazó szervezte piarista vezetőkből álló baráti köre részére, amely őt "Dékán Úrnak" hívta.
1939. július 15-én indultunk hárman a budapest-sátoraljaújhelyi gyorsvonattal, s egy napot Sátoraljaújhelyen töltöttünk, a város és a piarista borince megnézésével, a rendházban aludtunk.
Másnap ugyanezzel a gyorssal jöttek a többiek, és mi felszálltunk hozzájuk. Ungvárra utaztunk, ahol a két napot töltöttünk a Magyar Király szállodában. Rögtön megérkezésünk délutánján kirándultunk társasgépkocsival Szobráncfürdőre, majd megnéztük Ungvár nevezetességeit. Este a szálloda belső, lombos fákkal teli, hangulatos kertjében vacsoráztunk, majd bennünket felküldtek szobánkba. Az ablakból hallgattuk a cigányzenét, amely mellett a tanár urak kvaterkáztak.
17-én autót bérelve az Ung romantikus völgyében Uzsokra uztaztunk. Igen szép volt a szűk völgy, ahol az út, a vasút, és a folyó állandóan keresztezték egymás pályáját. Uzsokon az állomásfőnök —Schütz tanár úr egykori tanítványa — megkérdezte, hogy nem akarunk-e átmenni Lengyelországba?— „Nincs útlevelünk!” — „Az nem számít! A vonat átmegy Siankiba, ott fordul meg a mozdony. 55 filléres jeggyel átmehetnek, és gyalog majd visszajönnek!”
Így is tettünk. Én akkor voltam először külföldön, és így eléggé izgultam. Siankiban lengyel képeslapokat és bélyeget vettünk magyar pénzen, és hazaküldtük. Gyalog kb. egy óra alatt sétáltunk vissza. Az ezeréves határon lengyel határőrök jöttek szembe, akik „Isten hozott”-tal magyarul üdvözöltek. Az első világháborús hősi temetőt érintve tértünk vissza Uzsokra.
18-án autóbusszal Munkácsra mentünk. Itt megnéztük a várat, amelyben magyar kaszárnya volt, majd ismét autót bérelve, felmentünk a Vereckei Szoroson át a turulos emlékmű helyéhez.
Munkácson egy éjszakát töltöttünk, és a következő napon autóbusszal Beregszászra utaztunk, majd ott felszálltunk a vonatra, amely Rahóra vitt. Útköben nagyon megtetszett Huszt határában a felirat: ”Huszt, szabad királyi város, nagyközség”. Taracköztől Terebesfehér-patakig vonatpótló autóbusz járt, mert ezen a részen a vasúti pálya a Tisza túloldali, román partján húzódott. Láttuk Máramarossziget után a Tisza-híd közepén a határsorompót, amelynek két oldalán a magyar és a román határőrök társalogtak, és kártyáztak egymással. Terbesfehérpataknál felszálltunk a Körösmezőig kölekedő háromkocsis vonatra, amelyet Munkácson és Lengyelországon át hoztak erre a vonalszakaszra.

Rahón mi hárman Megyer tanár úrral két hétre beköltöztünk az előre lefoglalt tiszaparti házban fekvő szobánkba. Még aznap a többiekkel együtt felmentünk vonattal a Fehér és Fekete Tisza összefolyásához, Tiszaközbe, s míg a többiek továbbutaztak Kőrösmezőre, mi visszasétáltunk a réteken át Rahóra. A piarista vezetőség már másnap hazautazott Budapestre.
Mi két hétig élveztük a hegyek között fekvő Rahó szép környékét. Jókat fürödtünk a kert végében folyó Tiszában, amely sebes folyású, de sekély, térdig-derékig érő volt. Kövekből gátat építettünk (sok más kert végében is volt ilyen), hogy kicsit megemelkedjék a víz. Szemben velünk fatelep volt, ahová a Tisza mindkét ágán leúsztatott fatörzsek érkeztek. Itt állították össze a tutajokat, ezt hosszasan figyeltük.
Délben-este vendéglőben étkeztünk, ami nekünk, gyerekeknek külön örömteli élménynek számított. Rahó utcáin járva megcsodáltuk a sok kaftános, pajeszos zsidót. Az ő üzleteik,és vendégfogadóik végig húzódtak a főutca során. Nagyon tetszett például az a kis épület, amely felirata szerint „Kamfer Izrael szállodája” volt, de mindössze két ablakkal és egy ajtóval rendelkezett. Az utóbbi egyúttal zöldségkereskedés is volt. Két nagyobb kirándulást tettünk Rahóból. Egyszer Kőrösmezőre és a felette lévő utolsó vasútállomásra, Havasaljára mentünk, a híres fatemplomokat megnézni. Másodszor autóbusszal Tiszaborkútról a Hoverlai Tengerszemhez. Ez egy duzzasztott tó, Magyarország akkori legmagasabb csúcsa, a Hoverla (2013 m) oldalában. Ez volt addigi életemben a legmagasabb pont. Töbször hallottuk itt (de Rahón is) a hosszú havasi kürtök szavát.
Augusztus 2-án indultunk haza, ismét vonat, vonatpótló busz, vonat igénybevételével. Csapon átszálltunk a Nyiregyházán át  Debrecenbe tartó zöld motorvonatra. Délután érkeztünk Debrecenbe, ahol két éjszakát töltöttünk. A piarista gimnázium tanácstrermében aludtunk mi ketten a híres „zöld asztal” mellett, ami nagy élmény volt nekünk, diákoknak. Megnéztük a várost, a Déry Múzeummal együtt, és megcsodáltam az egyvágányú villamos vonalakat. Végül augusztus 4-én az akkori legmodernebb vonattal, az útközben csak Szolnokon megálló „áramvonalas” gyorsvonattal utaztunk haza Budapestre.
Diákkorom egyik nagy élménye volt ez az utazás, amelynek 5 napját a piaristák nagytekintélyű, országos hírű vezetőinek társaságában tölthettem. Minden szavukat nagy érdeklődéssel hallgattam, és szívtam magamba.

dr. Sibalszky Zoltán


Tájékoztatás a piarista öregdiák kosárlabda csapat alakulásáról

Kedves Öregdiáktársak!

Alakulóban van az Öregdiák kosárlabda csapat.
A Budapest Bajnokságban induló kosárlabda csapatot szervezünk. Edzéseinket és hazai mérkőzéseinket az új tornatermünkben szeretnénk tartani. Korhatár nincs. Azok jelentkezését várjuk, akik szívesen leigazolnának az egyesületbe.
A korábbi felhívásra már többen jelentkeztek. Amennyiben nem jutott el hozzád a hír és szeretnél tagja lenni a csapatnak, jelentkezz minél előbb, az alább megadott elérhetőségen.

Üdvözlettel, Horváth Péter
email: horvath63@gmail.com
mobil: 06 20 2133918


A generális atya levele – 2011. augusztus-szeptember – A felnőtt piarista élet első évei

A generális atya 2011. augusztus-szeptemberi levele

 
„Kiváló emberekre van szükség erre a hatalmas
és mindenekelőtt rendkívül hasznos munkára, amely nemcsak Rómának,
de az egész világnak hasznára válik"
A felnőtt piarista élet első évei
 
Amikor megkapjátok ezt a testvéri levelet, negyven piarista szerzetes tart gyűlést Rómában, akik a rend területi egységeinek nagy részét képviselik. A generálisi kongregáció hívta őket össze egy találkozóra, amelynek a Piarista rendet építünk címet adtuk. A találkozóra a felnőtt piarista élet első éveiben járó szerzeteseket hívtunk. Ezt a levelet rájuk gondolva írom, ugyanakkor nyílt levél is egyben, amelyet elolvashat és kommentálhat minden piarista éppúgy, mint az összes többi generálisi levelet. A címet Boldog Casani Pétertől kölcsönöztem, aki ily módon fogalmazott meg néhány gondolatot, amelyeket maga Kalazancius írt.
Kedves Testvéreim! Miközben ezt a levelet írom, elsősorban rátok, fiatal piaristákra gondolok, akik most élitek át életetek azon időszakát, amelyet az „első érettségnek", „a felnőtt piarista élet első éveinek", illetve az „érett ifjúkornak" nevezünk. De mit is számít, hogy milyen névvel illetjük! Nektek írok tehát, akik teljes elköteleződéssel most kezditek élni küldetésünket; nektek, akik papságotok első éveit élitek, akik most kezdetek különböző felelősségeket felvállalni a renden belül; nektek, akik nagy szenvedéllyel igyekeztek megélni azon hivatás teljességét, amelyre képzési időszakotokban megerősítést kaptatok, és amelyben a teljes önátadást és hiteles önmegvalósítást keresitek.

Most kezdtek tehát neki egy útnak, és azért írom nektek ezt a levelet, hogy megértsétek, mi végett is hívtunk össze benneteket erre a találkozóra, amelynek a Piarista rendet építünk címet adtuk. Nagyszámú piarista csoport vagytok, és meggyőződésem, hogy mindnyájatok sok-sok mindennel tud hozzájárulni a rend életéhez. Abban is biztos vagyok azonban, hogy nem fogjátok ezt megtenni, hacsak nem éltek teljességben, igényesen, mély testvériséget megélő közösségekben, amelyek a személyes növekedés dinamikájában működnek; ha nem kísérnek benneteket, illetve nem kísértek másokat identitásotok megerősítésére szolgáló személyes tervből kiindulva. Meg vagyok győződve elkötelezettségetekről és vágyaitokról, képességeitekről és értékeitekről; ugyanakkor annak az időnek a nehézségeiről is, amely számunkra osztályrészül jutott, és arról is, hogy a rendnek milyen nagy szüksége van rátok, és egész személyiségetekre.
Közületek már többekkel alkalmam nyílt beszélgetni, és folyamatosan megismerem nyugtalanságaitokat, aggodalmaitokat és vágyaitokat. Nyíltan beszéltetek nekem ezekről, és sokféle vágy és aggodalom elhangzott: testvériesebb és még inkább kölcsönös felelősségvállaláson nyugvó közösségi élet; a küldetés bizonyos viszontagságai miatti aggodalom; a személyes és közösségi kísérés szükségessége, hogy megerősödjünk; idő előtti belenyugvás egy horizontokban szegényes életbe; vágyódás arra, hogy területi egységeitek életében valóban számításba vegyenek benneteket; a jövőre vonatkozó felelősségetek biztos tudata; a fogadalmak mélyebb megélésének szükségessége, stb.
Mi a generálisi kongregációban elég sok alkalommal reflektálunk mindazokra a tervekre, amelyeket látunk, és amelyeket oly sok piaristával megosztunk. Szeretnék néhány gondolatot megosztani veletek, amelyek akkor merülnek fel bennem, amikor mindazokat a terveket, amelyeket elénk tártok, átgondolok, illetve amikor az általatok megélt piarista folyamatokon gondolkodom. Ezen folyamatok közül mindössze négyre fogok koncentrálni, mert ezeket már sokatokkal sikerült megosztanom, és nagyon fontosnak tartom őket életetek azon szakaszában, amelyet most jártok. Nem csak ez a négy létezik, és nem kizárólag csak benneteket érint; ugyanakkor piarista életetek ezen szakaszában ezek igazán fontosak számotokra. Ezen négy folyamat leírásán keresztül igyekszem megosztani veletek a gondolataimat, az aggodalmaimat és reményeimet, teljes meggyőződésben, hogy vágyaitok kijelölik számunkra az élet azon kulcsfontosságú elemeit, amelyeket keresnünk kell.
 
1. Az élet hitelessége - Kétségtelen, hogy ez a legelső kihívás, amely előttetek áll. Nagy erővel keresitek a hiteles életformát. Véleményem szerint hitelességünk kulcsa abban áll, hogy akként tekintünk magunkra, akik lényegében vagyunk: Jézus követői. Életünk lényege, hogy Jézust követjük. A „követés" szó utat jelez; haladást feltételez. Történelemmel, elköteleződésekkel és útitervvel is fel vagyunk vértezve. Alakaulásunk tehát vagy hiteles, vagy nem lehet piarista. Úgy gondolom, hogy erősnek kell lennünk ebben a kihívásban, és alakulásunkat annak mélységében kell megélnünk. Vagy lelki (spirituális) folyamat ez tehát, vagy nem lehet piarista. Vagy őszinte folyamat, amelyben Istennel együtt járunk, vagy nem lehet piarista. Vagy összeszedett, átgondolt folyamat, vagy nem lehet piarista. Vagy a küldetés iránti egyre erősödő önátadás folyamata, vagy nem lehet piarista. Végeredményben vagy egyetlen meghatározott középponttal bíró alakulás, vagy nem lehet piarista. Ünnepélyes fogadalomtételünk által nevet adtunk ennek a középpontnak, alapélményünknek, hivatásbeli elköteleződésünknek, amely meghatározza életünket. Kalazanciushoz hasonlóan mi is „megtaláltuk a végleges formát".
A testvéreimtől kapott összes levelet megőrzöm. Példának okáért idézek itt nektek egy levélből, amelyet egy ünnepélyes fogadalmat tenni kívánó testvérünk írt: „Ez az a reflexió, amelyet a rendben eltöltött évek során folyamatosan végzek; időnként minden olyan egyértelmű; azonban azt is be kell vallanom, hogy más alkalmakkor pedig felőrlött és gyenge hit az, amelyet táplálni igyekszem... Az elmúlt évek során keresztényként és szerzetesként egyaránt egyfajta érési folyamaton mentem keresztül. Személyes elköteleződésről álmodtam, amely majd erőt ad ahhoz, hogy utamat tovább folytassam; és felvettem egy személyes stílust, amely kiteljesít engem. Ezért kérem hát, hogy ünnepélyes fogadalmat tehessek.Ugyanakkor tudom, hogy hosszú út áll előttem a további érlelődés tekintetében, és rengeteg utat kell még felfedeznem. Mindazonáltal a rend részesévé kívánok válni, és innen hallgatni a hívásokat, amelyeket a piarista rend terveinek felvállalásával Isten intéz felém, hogy megvalósíthassuk ezt a közös álmot, amelyet Kalazancius örökül hagyott ránk: a mennyek országát építeni a kicsinyek között."
Ez a központi tapasztalat mindannyiunkban megvan. Számotokra ezek az évek alapvető fontosságúak, hogy ez a tapasztalat véglegesen megszilárduljon. Folyamatosan mindez szilárd tapasztalattá válik, vagy nem. Azonban nem mindig válik konkrét valósággá. Attól is függ, hogy miképpen élünk. Életünk hitelességétől függ, hogy az a különleges kincs, amelyet Isten belénk helyezett azáltal, hogy hivatásunk ajándékát átadta nekünk, valóban megszilárduljon, és szenvedélyes és másokat szenvedélyre indító piarista életben nyilvánuljon meg. Kedves testvéreim, mi nem akarunk középszerű piaristákat; kiteljesedett, Kalazancius stílusában élő piaristákra van szükségünk.
 
2. Az egyre növekvő hűség, amely megerősíti piarista identitásunkat - A hűségben megélt élet és a saját identitás építése a másik kihívás, amelyet oly nagy intenzitással éltek meg. Olyan hívás ez, amelyet ezekben az években kaptok, és amelyre válaszolni igyekeztek: hűségesen megélni a hivatást, hogy ez a hűség saját identitásotoknak erős alapot adhasson. Arra hívlak benneteket, hogy gondolkozzunk el egy kicsit a valódi hűségről.
A hűségnek bizony hasztalan formái is léteznek: ilyen például a csak a külsőségekben megnyilvánuló, a lélek nélküli, felszínes és a bensőben meg nem élt hűség; a középszerűség, amelyben mindenféle ösztöke nélkül, illetve a „minden úgy jó, ahogy van" elmélete szerint élünk; az egyenetlen, állhatatlan vagy ingatag hűség; az evangéliumhoz nem ragaszkodó hűség, amelyben a motor ugyan jár, ugyanakkor a kéziféket is behúztuk.
A valódi hűség, amely identitást épít, az, amely megőrzi az első szerelem frissességét; amelyben hivatásunk által megindítottan járjuk utunkat; amelyben a mindennapok kis hűségeinek valóságát megéljük; amely alázatos vágyunkban fejeződik ki, hogy haladni és növekedni kívánunk; amely szerénnyé tesz bennünket, és amely tudatosít gyengeségünkről, illetve amelyet meg nem érdemelt adományként fogadunk el. Imádsággal és hivatásbeli elköteleződéseink folyamatos megújulásával táplált hűség ez, amely a koherens és nem a kényelmes életmódra épül, amelyben számítunk a közösség támogatására, amely a személyes kísérésben nyilvánul meg, amelyet keresünk, és amelyet másoknak kínálunk; és ez a hűség hálát ad Istennek az eucharisztiában, amely az alapvető hűségnek, azaz Jézus Isten, a közösség és a mennyek országa iránti hűségének kifejeződése.
Ezen hűséges életből kiindulva tudjuk felépíteni saját piarista identitásunkat, amelyet személyesen élünk meg és vállalunk fel. Ez nem valami elméleti dolog, hiszen az én saját identitásomról van szó. Mindaz, ami vagyok, és amit a piarista lét nekem javasol, egyetlen összefüggő egységet alkot, amely azon irányban alakul, amelyben fejlődnöm és élnem kell. És testvéreim, ezt a folyamatot kétféleképpen lehet megélni: hamisan vagy igazából. Hamisan akkor élem meg, ha hajlamos vagyok arra, hogy ingatagságaimra kifogást keressek, ha folyamatom valójában identitásom elgyengítését szolgálja, ha nem vagyok tudatában mindannak, amit megélek, ha hűségem egyenetlen vagy hamis, ha nem tudom nevén nevezni azt, amit megélek, amikor összekeverem a hűséget a saját szükségleteimhez való alkalmazkodással, amikor - végeredményben - a folyamatok, amelyeket megélek, sem nem egyértelműek, sem nem támasztanak elvárásokat az irányomban. „A gyümölcséről lehet megismerni", ahogyan az evangélium világosan megfogalmazza. És akkor élem meg igazából, ha saját személyes folyamatomat alakítom, ha testvéreim előtt nyitott életet élek, ha önátadásom egyre termékenyebbé válik, ha életem elköteleződései a megszentelődésnek megfelelően szilárdulnak meg, ha hagyom, hogy kísérjenek, stb.
Véleményem szerint képesnek kell lennünk arra, hogy az identitásunk építésére vonatkozó aspektusokat és lépéseket konkretizálni tudjuk. És nem szabad elfelejtenünk, hogy akkor építjük saját identitásunkat, ha ugyanakkor arra is képesek vagyunk, hogy horizonttal és projekttel rendelkező piarista rendet építsünk. Személyes piarista identitásunk építését az adott területi egység és az egész rend építésétől nem lehet elválasztani. Nem egyedül, a testvéri környezeten kívül növekedünk, és az is biztos, hogy egy erős és megújult piarista testületen kívül állva nem leszünk képesek semmit sem elérni.
 
3. A közösséghez tartozás, illetve a területi egység és a rend életében való részvétel megszilárdulása - Mindnyájatokat lefoglal ez az oly nagy szenvedélyeket ébresztő feladat. A hovatartozás és a felelősséggel vállalt részvétel kéz a kézben járnak. A hovatartozás nem azt jelenti, hogy éppen hol szerepel a neved a névsorban, és a felelősséggel vállalt részvétel sem azt jelenti csupán, hogy kineveztek valaminek. Mindkettő azt jelenti, hogy a mi otthonunk a piarista rend, érezzük, hogy a rendhez tartozunk, és teljes szívünkkel átadjuk magunkat neki.
Ezekben az első években ez a dinamika egyértelműen kifejeződik és megerősödik; azonban el is gyengülhet, és darabjaira hullhat. A hovatartozás és a felelősséggel vállalt részvétel a megfelelő módon felvállalt és szabatosan megfogalmazott identitás kifejezésmódjai. Kifejezik, megerősítik, konkretizálják és működőképessé teszik ezt az önazonosságot.
A hovatartozásnak és a felelősséggel vállalt részvételnek is megvan a saját folyamata. Nem ugyanolyan, mint amikor az ember fiatal, és nem régen lépett be a rendbe, mint amikor leteszi ünnepélyes fogadalmát, illetve amikor már néhány éve „repül". A folyamat azonban minden korszakban folytatódik, ha megélése és intenzitása az egyes szakaszokban különféle is lehet.
Javasolnék néhány területet a hovatartozásban és a felelősséggel vállalt részvételben való növekedésre: a folyamat, amelynek során felvállalunk felelősségeket, a küldetés- és életcsoportokban való részvétel, a közösség stílusa, amelyben élünk, a nagyobb elöljáróval való bizalmas és kölcsönös felelősségvállaláson alapuló beszélgetés, a kapcsolatok szintje és minősége, a területi egység kölcsönös felelősségvállaláson alapuló dinamikája, a küldetés projektjei melletti elköteleződés, legyenek azok helyiek vagy tartományi szintűek, a területi egységek közötti dinamikában való részvétel, a területi egység horizontjainak építéséhez való személyes hozzájárulás, stb.
Javasolnék néhány lépést, amelyek segíthetnek: a területi egységben csoportokhoz való tartozás, a személyes kísérés, az ugyanazt az életkorszakot élők közötti találkozások, a képesség, hogy a rendbe történő integráció személyes történetének „nevet adjunk", saját alakulásunk és teljesítményünk felülvizsgálata, a bennünket kísérőkkel, illetve az elöljáróinkkal való tiszta és őszinte párbeszédek, különösen azon aspektusokkal kapcsolatban, amelyeket a legnehezebb megértenünk, illetve megélnünk.
Merészkedem néhány elhibázott javaslatot is idézni, amelyek károsak lehetnek: ezt a témát a „saját jogaim" optikáján keresztül szemlélni, összetéveszteni a felelősséget (amely szolgálatot jelent) a tekintéllyel a ranglétrán való emelkedés értelmében, az irigység és az összehasonlítgatás benső megélése, illetve amikor nem látjuk világosan azokat az okokat, amelyekből kiindulva a döntéseket meghozzuk.
 
4. A képesség, hogy rámutassunk azokra a lehetséges nehézségekre, amelyekkel ezen első években találkozhatunk - Ez az egész életünkre vonatkozó feladat: saját valóságunk tudatos megélése. Minden időszaknak megvannak a rá jellemző kihívásai, és ezeknek a tudatában kell lennünk, és fel kell tudnunk ismerni őket. Példának okáért felsorolok néhányat. Kétségkívül a közös beszélgetések során ki tudjátok egészíteni, illetve árnyalni tudjátok ezt a listát.
a)  Egy olyan időszakból lépünk át, amelyre többé-kevésbé a vezetés és a gyámkodás jellemző, egy olyanba, amelyre a teljes körű felelősségvállalás a jellemző. Ezt nem egyszerű megtenni, annyi bizonyos. Sem annak, aki ebbe belefog, és az őt kísérő másik személynek sem.
b)  Az álmok és a megélt tapasztalatok bizony nem mindig fedik egymást; fennállhat annak a veszélye, hogy kívül keressük azt, amit „benn nem találunk".
c)  A küldetés, a közösségi élet és az imádságos élet nem integrált megélése. Munkálkodnunk kell azon, hogy hivatásunkat koherens és integrált módon éljük meg.
d) A küldetésnek való önátadásnak a túlzott individualizmus, illetve a személyes érdekek előtérbe helyezése bizony kedvezőtlen módon más színezetet adhat.
e)  A alkalmazkodás folyamatának megélése. Nem szabad összetévesztenünk az integrációt az alkalmazkodással.
f)   Néhány esetben a klerikalizálódás folyamatait is megélhetjük, hajlamaink vagy körülményeink függvényében. Más esetekben pedig elveszíthetjük, illetve nem értékeljük eléggé szerzetesi identitásunkat, valamint szerzetesi jelszerepünk kihívását.
g) Ellentét feszülhet a rendelkezésre állás és a személyes hajlamok között. Ez kétségtelenül az egyik nagy és imádságos mérlegelésre okot adó téma az elöljárónkkal.
h) Évek is elmúlhatnak felettünk anélkül, hogy lelkivezetővel vagy horizonttal rendelkeznénk.
i)   Nehézségeink adódhatnak az érzelmi élet, a kapcsolatok, a javak felhasználásával kapcsolatban is, stb.
 
Az élet alapvető fontossággal bíró eleme azonban mindig ugyanaz marad: az alapvető hívás, hivatásod végső okainak világos ismerete, illetve a képesség, hogy a megélt folyamatokat nevükön tudd nevezni. Ezért olyan fontos, hogy nagy nyitottságban élj, és hogy legyen, aki kísér.
Nagy szeretettel gondolok arra a fiatalemberre, aki most részt vesz a római találkozón, és aki a következőképpen válaszolt, amikor meghívtam, hogy vegyen részt a gyűlésen: De Pedro, én már mindjárt az ötéves ciklus végéhez érek! Sokat segített nekem abban, hogy megértsem, mit is keresünk, és ezért így szóltam hozzá: Vajon csak felnőtt életünk első öt évében van szükségünk a kísérésre, illetve a testvéreinkkel való találkozásra, a mély hivatásbeli témák felvázolására, amelyek elgondolkodtatnak, illetve azokéra, amelyeket meg tudnánk osztani testvéreinkkel? Vajon nincs-e szükségünk egész életünkben a találkozás alkalmaira, a kísérés folyamataira, az életünkben és hivatásunkban való elmélyülés lehetőségeire? Az ötéves ciklus fogalma (amelyen felül kellene emelkednünk, és újraértékelnünk azt) mögötti lényeg nem olyasvalami, amire csak az út elején van szükségünk, hanem azt a megszokott formát jelenti, amelyet tovább kell folytatnunk.
A rendnek és a területi egységeknek törekednie kell arra, hogy lehetővé tegyék, hogy a szerzetesek találjanak alkalmat a párbeszédre, a növekedés elősegítésére, a folyamatos képzés valódi lehetőségeire, közösségekre, amelyekben lehetséges igényesen és kölcsönös felelősségvállalásban megélni a hivatásunkat. A rend ezen megújított kultúrájának, amelyről dokumentumaink szólnak, segítenie kell mindnyájunkat és különösen benneteket abban, hogy az általunk felvállalt életstílust egyre nagyobb teljességben éljétek, éljük meg.
Remélem, hogy a fiatal szerzetesek ezen találkozóján, illetve az azt követőn, amelyet a nagyobb elöljárókkal és az ezen a piarista szerzetesek életében olyan fontos időszakában a kísérés feladatáért felelős személyekkel tartunk Peraltában, sikerül néhány javaslatot megfogalmaznunk, amelyek a piarista rend javát szolgálják majd, és rendünk megújításában és megerősödésében is segítségünkre lesznek.

Testvéri szeretettel: Pedro Aguado generális atya


Végső nyugalomra helyezték Kartal József piarista atyát

Augusztus 9-én helyezték örök nyugalomra Kartal József nyugalmazott, vasmisés röszkei plébánost, Röszke díszpolgárát. Életének 91., szerzetességének 72., papságának. 57. évében adta vissza lelkét teremtő Istenének.

„Boldog, aki tehozzád hív" – énekelte kedd délután a feketébe öltözött gyászmenet a röszkei főutcán. A 3300 lelkes település jó része ott volt, hogy a katolikus templomból utolsó útjára kísérje Kartal Józsefet, aki plébánosként 30 éven át szolgálta a települést. Búcsúzott tőle többek között Gyulay Endre nyugalmazott megyés püspök, Nógrádi Zoltán országgyűlési képviselő, a térség több mint 20 plébánosa és a piarista rend is.

"Augusztus 1-jén 15 percig minden harang zúgott Röszkén. Tudatták: mindenki Józsi bácsija megtért Teremtőjéhez. – A szó szoros értelmében atyánk, barátunk volt. Mindenki ismerte, szerette. Ha végigment Trabanttal a falun, mosolyogva integetett, akivel csak találkozott – emlékezik egyik munkatársa, Bende Sándorné.
Dunakeszin született, teológiai tanulmányait Budapesten végezte, itt szentelték pappá, 1944. október 15-én. Tanított a szegedi piarista gimnáziumban, majd segédlelkészként Ásotthalmon, a szegedi belvárosi plébánián, Battonyán, Újkígyóson, Felsőgödön, Gyulán dolgozott. 1976 júniusától 2006-os nyugdíjazásáig szolgált Röszkén. Püspöki tanácsos 1979-től, szentszéki bíró 1982 és 1999 között. 1992-ben Röszke díszpolgárává választották. A település önkormányzata és a Szeged-Csanádi Egyházmegye is saját halottjának tekinti.

– Gyermekkorom óta ismertem, jártam át hozzá a plébániára. Röszke történelmében nem volt, és azt hiszem, nem is lesz hozzá fogható ember. Igazi polihisztor volt, meghatározó személyisége a településnek. Hiszem, hogy a röszkeiek jobb emberek lettek általa – vallja Borbásné Márki Márta polgármester, hozzátéve: tervezik, hogy emlékművet állítanak neki. Kartal Józsefet kérésének megfelelően, szeretett hívei sírjai közt helyezték végső nyugalomra." - forrás: www.delmagyar.hu

* * *

Hírlevelünk Kartal atya előtt a Papság Éve kapcsán Vele készített interjúval hajt fejet:
"2009. október 10-én tartotta Kartal József atya vasmiséjét, aki 1944-ben történt pappá szentelése óta jórészt a Szeged-Csanádi Egyházmegye területén látott el lelkipásztori szolgálatot. Öröm, befogadó közösség, visszajáró tanítványok – a papi szolgálat termékeny 65 évet jelentett az atyának.

– Hogyan tekint vissza papi szolgálatának idejére?

– Egész életem csupa öröm volt: olyan 65 éves papi szolgálat van mögöttem, amire nem is készülhettem volna. Még elemi iskolába sem jártam, mikor már a szülői házban csomagolópapírból miseruhát hajtogattam magamnak, és utánoztam a pap mozdulatait. Csalódást nem éreztem soha, szilárd belső tartás volt bennem. Nagyon szerettem emberek között lenni, szívesen barátkoztam mindenkivel – bizonyára ez volt az oka annak, hogy nagyon sokan megtiszteltek a vasmisémen a szeretet viszonzásaként, amit én is nyújtottam az embereknek.

– Mi ösztönözte a leginkább?

– Mindig éreztem a küldetéstudatot. Röszkén töltöttem a leghosszabb időt, összesen harminc évet. Mikor odakerültem, először úgy éreztem, jövevény vagyok, idegen test a közösségben, ezért magányos voltam, míg megleltem azt a biztonságérzetet, hogy engem is küldtek, nem magamtól jöttem: van szerepem, amit be kell töltenem. Ez volt a cselekedeteim belső indítéka. Számomra nem pálya volt a papság, nem foglalkozás, hanem hivatás. Ez biztonságérzetet adott, és minden nap örömmel mentem elvégezni azt, amit kellett.

– Röszkén azután befogadó közösségre talált.

– Igen. Megjelenésem jelentéktelennek mondható volt: alacsony, vékony ember voltam, ennek ellenére szívesen befogadtak. Én pedig igyekeztem érvényesíteni azt, amit a „plébánia” szó jelent: a nép házává tettem. Mindig azt tartottam róla, hogy az az a hely, ahol mindenkinek helye van. Sokan jöttek nap nap után meglátogatni, beszélgetni, vagy ajándékot hoztak.

– Végig közvetlen kapcsolatban állt a hívekkel?

– Így van, ennek egyik példája, hogy Röszkén szokás volt a házszentelés, amit én harminc éven át megtartottam. Ez 1200 tanyát és házat jelentett, harminc találkozási lehetőséget a hívekkel. Közéjük tartoztam és boldog voltam közöttük. Piarista tanárságom maradékaként szerettem az iskolában is tanítani plébánosságom alatt, az elsőtől a nyolcadikos diákokig mindenkivel jó barátságban voltam, és a tanulók szüleivel is. Így a harminc év nem kényszerűen hosszúra nyúlt időszak volt, hanem a befejezésekor csúcspontját érte el. Mindenkivel köszönő viszonyban voltam, az emberek az utca másik oldaláról is megemelték a kalapjukat. Tanárságom utórengéseként felnőtté lett tanítványaim szívesen jöttek a véleményemet kikérni, én pedig minden érettségi találkozón ott voltam.

– Van-e kedves igehelye, vagy jelmondata?

– A vasmisei szentképre csak két szót írtam fel: Istenem – Mindenem. Boldoggá tett a papi életem, naponta hálát adtam a Jóistennek, hogy szüksége van rám, és még mindig igény tart a szolgálatomra. Ez adott belső értelmet annak, amit csináltam. Nem pusztán emberekkel való foglalkozást, hanem a nekik szóló üzenet közvetítését éreztem feladatomnak. Szerettem a vasárnapi szentbeszédeket, mindig lelkesen készültem rájuk – ugyanakkor keveset olvastam a prédikációkra, inkább gondolkoztam hét közben, hogy mit üzen Isten a híveknek. Igen, Isten üzen rajtam keresztül – ez éltetett." - forrás: www.szegedma.hu


Emlékezés Pázmándy György piarista atyára

A Magyar Piarista Diákszövetség Sajtóbizottsága tisztelettel és kegyelettel emlékezik Pázmándy György tanár úrra. Ennek jeléül itt a Hírlevélben közöljük tanítványainak hozzánk eljuttatott írásait. A visszaemlékezéseket továbbra is várjuk 2011. szeptember 5-éig, következő Hírlevelünk lapzártának napjáig.

Sokak érdeklődésére, amelyeket nevének a gyászjelentésben i-betűs írásával kapcsolatban hozzánk intéztek, a következőket mondhatjuk: a tanár úr valóban y-nal használta nevét az 1990-es évekig. Ekkor azonban az Okmány Hivatal i-végződéssel jegyezte nevét személyi igazolványába és minden iratába (az y-os név védettsége okán). Így került sor a gyászjelentés i-végződésű hivatalos használatára nevének írásában.

Értesítjük továbbá tanítványait, ismerőseit, hogy a temetési szentmise főcelebránsa dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek úr lesz, akinek az elhunyt osztályfőnöke volt Kecskeméten.

Nyugodjék békében!

Az MPDSZ Sajtóbizottsága nevében
                                                       Borián Tibor


Megemlékezés Pázmándy György osztályfőnök úrról

Kedves Hírlevél Szerkesztőség!
 
Fájdalommal vettem a hírt Pázmándy tanár úr haláláról. Én az 1979-ben érettségizett osztályának diákja voltam. Megemlékezésként egy képet szeretnék megosztani, amelyet az 1978. őszi osztálykiránduláson készítettem. 
Napok óta gondolkodom, hogy mit is tehetnék hozzá a gondolatébresztőként kapott megemklékezéshez. Minden sorukkal egyetértek, nagyon pontos képet festett Pázmándy tanár úrról. Talán annyi kiegészítést tehetnék, hogy számomra érdekes volt az a figyelem és naprakészség, amivel figyelemmel kísérte életünket hosszú évekkel a gimnázium után is. Pedig az évek során számtalan diákja lehetett, nagyon sokaknak osztályfőnöke is volt, mégis legalább nagy vonalakban tudott mindenkiről. Ami hír eljutott hozzá, azt meg is jegyezte.
Persze ez azon is múlott, hogy ki milyen információt osztott meg vele.

Üdvözlettel: Vecsey Tamás


In memoriam Pázmándy György Sch.P.

„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár rám az igazság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró…” /2Tim 4,7/
                                              Emlékezés szeretett Osztályfőnökünkre

Tudtunk súlyos, előrehaladott betegségéről, mégis lesújtó volt a hír: befejezte földi pályafutását drága Osztályfőnökünk, akivel az eltöltött 4 évünk /1975–1979/ meghatározó lett későbbi életünkre nézve. Már nem hangzik el szájából a „Fiaim!”, vagy a „Fiacs!” megszólítás, amely nagyon is szíve mélyéből jött, hiszen, lemondva a testi apaságról, mi, piarista diákok voltunk neki a „lelki” gyermekei.
A Jóisten elfogadta az ifjúság neveléséért, a serdülő kamaszokért Kalazanci Szent József szellemében végzett életáldozatát, valamint az utóbbi évek szenvedéseivel ezt kiegészített, egész életét megkoronázó áldozatát.
Hiszen nem lehet különbb a Tanítvány Mesterénél. Ő ezt nagyon jól tudta, és hősiesen vállalta. Szerzetesi fogadalmához mindvégig hűségesen szolgálta Istent és embertársait.
Igazi lelki ember volt. Mindig őszinte nyíltsága, egyenes jelleme méltóvá tette, hogy hosszú időn át a novíciusok magisztere legyen. Neki mindig volt miből adnia. Alázatossága, egyszerűsége, kimunkált és kifinomult lelki világa népszerűvé tették nem csak a diákok, hanem a szerzetestanárok körében is. Kalazanci Szent József, a rendalapító alakja, egyénisége lebegett mindig a szeme előtt példaképül. Bennünk, egykori diákokban a piarista atyákra, tanárokra jellemző áldozatkészsége, őszinte segíteni akarása, egyszerű vidámsága, mosolya és humora marad meg emlékül. Istenbe vetett hite, reménye tette Őt képessé, erőssé a helyes emberszeretetre. Az isteni /teológiai/ erények által tudott a rend és az ifjúság szolgálatára lenni egészen betegsége kialakulásáig.

Diáktársaimmal megtapasztaltuk, hogy jó katolikus lelkületű ember csak szellemileg és testileg megfelelően kiművelt ember lehet. A rómaiakhoz hasonlóan vallotta: „Mens sana in corpore sano”. 
Ennek jegyében már 14 éves korunkban megszerettette velünk a kirándulásokat, a természetjárást, a gyalogos-, kerékpár- és vízitúrákat. A túrák alatt nem csak testünket edzettük, hanem osztályközösséget is építettünk. Már ekkor megtanultuk, hogy egymást kell segítenünk, szolgálnunk; hogy a jó keresztény ember közösségi lény is, vagyis Istenbe vetett hitünket a hétköznapi életben a közösség javára kell kibontakoztatni.
Az egyéni hitre épül a közösségi hit.

Természetes, közvetlen modora, erős jelleme tekintélyt adott neki mindenkori osztálya előtt. Fáradhatatlan teherbírásából biológia szakkör, kémia korrepetálás, vasárnapi kirándulás a budai hegyekbe, állat- és növénykerti séta, családlátogatás megszervezésére is futotta. Magiszteri elfoglaltság, valamint később, a rendszerváltozás után, a váci gimnáziumban még igazgatóhelyettesi és házfőnöki teendők ellátására is jutott idejéből és erejéből. Egykori osztályfőnökétől, Gál István piarista történelemtanártól remek élet-, haza-, valamint történelemszemléletet kapott /amit sokszor emlegetett/. Egyébként az első évben Gál tanár úr tanította nekünk a történelmet, így nekünk is volt szerencsénk részesülni átfogó szemléletű, széles látókörű történelem tanításában.

Csodálatos biológia-oktatást szervezett diákjainak a vasárnapi hegyi kirándulásokon, ahol játékos növény- és állat meghatározást is végeztünk. A piaristákra nagyon jellemző egyhetes, tíz napos gyalogos-, kerékpár- és vízitúrák felejthetetlen élményt nyújtottak számunkra, ezeket szívesen idézzük ma is gyermekeinknek, hiszen sokunk fiait is tanította még Pázmándy tanár úr. A túrák során a reggeli patakparti mosdások, a közös bográcsfőzések, a sátorverések, az esti tábortüzek és ezek mellett a közös éneklések, imádságok mind-mind életre szóló emlékek maradnak.

Ezek a jól megszervezett hosszabb túrák kiváló alkalmat nyújtottak egymás jobb megismerésére, tanárainkkal /akik így nevelőink is voltak/ való oldottabb együttlétre, közös gondolkodásra. 
Keze alól kiváló püspök, számos szerzetes, vezető politikus, egyetemi tanár, kórházigazgató, vállalatigazgató és más katolikus keresztény elkötelezettségű vezető értelmiségi személység került ki. 
Istennek hála, hogy idén tavasszal még meg tudtuk szervezni 32. érettségi találkozónkat, amelyen még utoljára együtt lehettünk vele előrehaladott betegsége ellenére.
Ő már jóval többet tud nálunk, akik itt maradtunk, és még küzdünk „erőnk szerint a legnemesbbekért” földi pályafutásunk során. Ő már tudja azt, amit egész életében hitt, és amit mi is még „csak” hiszünk.
Isten Veled, Tanár úr, Osztályfőnökünk! Még találkozunk!

dr. Faragó István
fogszakorvos, hittanár, egykori piarista diák


"Köszönjük Tanár Úr!" - emlékezés Pázmándy György atyára

Egyik barátom SMS-éből értesültem Pázmándy tanár úr haláláról. Ahogy a barátom jellemezte: "jóakaratú osztályfőnökünk volt".
Az érettségi után évekkel letisztulnak az emlékek, és kiemelkednek Pázmándy atya nagyságai. Fájdalom, hogy nem tiszteltük eléggé, pedig annyi mindent tett értünk. Utólag is köszönjük tanár úr!
Fiatalokat megszégyenítő lelkesedéssel látott neki osztályfőnöki munkájának velünk, utolsó osztályával - pedig már 63 éves volt. De csak testben! Havonta vitt minket kirándulni, amelyeken aki részt vett, soha nem felejti el, hogy Ő ment mindig elöl, és nekünk fiataloknak is komoly erőfeszítést jelentett sokszor, hogy tartsuk a tempóját. Ezeken a túrákon szerettem meg és ismertem meg a Budai-hegységet.
Köszönjük tanár úr!

Mindannyiunk szívében sok-sok emlékezetes, vidám, megmosolyogtató emlék kötődik hozzá. Egy alkalommal a Bakonyban túrázva eltévedtünk. De Pázmándy tanár úr megmagyarázta: „Atyafej, nem eltévedtünk, csak rossz irányba mentünk, mert ez a privatizációs világ elterelte a jelzett utakat.” Nevetése ma is a fülembe cseng.
Köszönjük tanár úr!

Kedves Tanár Úr!
Magához szólított Téged a Teremtő, mert már elvégezted a munkád, és talán már a mennyei seregeknek szervezed a túrákat, és nekik meséled el, hogy melyik növény mire való. Kérlek, hogy egy-egy pihenő közben, amikor beszélgetsz Vele, említs meg minket is, akik még itt a földön kirándulunk, mert térképünk és iránytűnk van, de az elterelt utakon és útvesztőkön nem boldogulunk egyedül.

Nyugodjék békében Tanár Úr!

Strommer Domonkos


"Pázmándy Tanár Úr legfőbb jellemvonása szerintem a szeretet kisugárzó természete volt"

Pázmándy Tanár Úr, egy nagyon jó ember volt.
Két évig tanultam tőle biológiát. 
Ami a tanítását és oktatását jellemezte véleményem szerint, az az alaposság, és részletesség.
Nagy fájdalommal értesültem haláláról, de tudom, hogy a hozzá hasonló emberekről nem feledkezik meg a Teremtő, és biztosan elnyerik méltó jutalmukat életük nagyszerűségéért.
Pázmándy Tanár Úr legfőbb jellemvonása szerintem a szeretet kisugárzó természete volt. Nem lehetett volna anélkül szóba állni vele, hogy ne fordította volna az emberre teljes figyelmét, és megértő kedvességgel, érdeklődéssel ne tekintett volna kisebb-nagyobb tanítványaira.
Személyiségének legjellemzőbb vonása talán az állandó szeretetteljes figyelem volt, ami annyira jellemezte őt, hogy ez bárkinek első ránézésre szembeötlő jelenség volt.
Pázmándy Tanár Úr ritkán emelte fel a szavát, nem az erőszakosság, vagy agresszív fegyelmezés volt fő eszköze, viszont szavai tartalmaztak erőt és tartalmaztak tekintélyt.
Azt gondolom, Pázmándy Tanár Úr egy kiváló ember volt. Sugárzott róla az az elmélyült kapcsolat, amiben őt Isten részesítette önmagával. Az átható lényeg átütött tekintetén, személyiségén, és egyértelmű volt, hogy ez az ember Istenben van, és Isten őbenne. 
Pázmándy Tanár Úr azt gondolom, egy nagyon komoly lélek volt, egy nagyon komoly karakter, és egy nagy szerzetes, aki mindenkinek hiányozni fog: nekünk, volt tanítványainak, és mindenki másnak.

Isten áldja emlékét!

Szatmári Sándor, BP Piar, 2004/A