2011. augusztus 08. - III. évfolyam 13. szám

 

A veszprémi piarista öregdiákok emlékezése Mádl Ferenc diáktársukra

Dr. Mádl Ferenc 1943-1951 között volt a veszprémi piarista diák, majd az államosított gimnázium tanulója, és éppen halála napján tartotta volna 60 éves érettségi találkozóját diáktársaival, akik így hiába várták.
Öregdiák Baráti Körünk alapítóját tisztelhette benne, hiszen 1986. évi alakuló ülésünk levezető elnöke volt, és egyesületi vezetőségünknek haláláig aktív felsőszintű tagja és támogatója.
Nemcsak az ELTE-tanáraként, hanem számos külföldi egyetem vendégprofesszoraként is tevékenykedett, s bármikor elhívták máshova tanítani, onnan mindig visszatért. Sok könyve és számtalan tanulmánya jelent meg életében, s mint nemzetközileg elismert tudományos iskolateremtő oktató, illetve tudományszervező kapta meg a Széchenyi-díjat és a francia "Becsületrend" lovagi fokozatát.

Részletesebb nacionáléját 2001. évi egyesületi "Tájékoztató" kiadványunkban közöltük, de a 2010/2011. évi rendezvényi füzetünkben is lehoztuk rövidítve, amelyet mi most azzal egészíthetünk ki, hogy folyó év május 29-én egy igazi európai tudós államférfi hagyott itt bennünket, akire mindig büszkén emlékezhetnek akár itt Veszprémben, akár Budapesten, akár szerte a világban szétszóródott öregdiák-társaink, vagy akik ismerték és tisztelték!
Hajtsunk fejet, tisztelegjünk dr. Mádl Ferenc volt diáktársunk életműve és emléke előtt!

Nyugodjék békében! 

dr. Varga Miklós - a Baráti Kör ügyvezető elnöke

A mellékelt fényképen látható emléklapot a veszprémi pirista öregdiákok készítették.


Mádl Ferenc halálára készített Hírlevél különszámunk visszhangja

"Kedves Tamás és Mindannyian, akik a munkában részt vettetek!
           A Hírlevél mindig kedvenc olvasmányaim közé tartozik, de ez a mostani, a különszám, az átlagból is kiemelkedően szép volt. Méltó Mádl Ferenchez, a volt elnökhöz, és méltó ahhoz a piarista szellemiséghez, gondossághoz, amire minket tanáraink sok éven át tanítottak. Köszönet, hála azok nevében is, akik velem együtt így gondolják, de nem jutnak el odáig, hogy ennek kifejezést is adjanak.
           További, értékes munkáitokhoz  jó egészséget, és Isten áldását kívánom, sok szeretettel:
                                     Vass Gábor"

"Barátom!
Piarista Köztársasági Elnöknek kijáró, méltó megemlékezést állítottál össze!
Köszönet érte! 
Barátsággal: Palotai Dániel"


A Kalazanciusi Titkárság megalapítása

A Generálisi Kongregáció – miután a nagyobb elöljárók tanácsa pozitívan nyilatkozott a kérdésben – rendi karizmánk kalazanciusi jellegének erősítésére létrehozza a „Kalazanciusi Titkárságot".

A titkárság céljai:
a) erősíteni rendalapítónk, Kalazanci Szent József központi szerepét a rend életében és annak revitalizálásában;
b) új lendületet adni a kalazanciusi képzésnek rendünkben;
c) segíteni azokat, akiket különösen is érdekel Kalazancius személye és karizmája piarista körökben, illetve felkelteni az érdeklődést iránta;
d) képzési programokat javasolni karizmánk egyes alapvető területein;
e) elősegíteni kalazanciusi témájú kiadványok létrejöttét.

A titkárság tagjai:
Ángel Ayala (Spanyolország Harmadik Demarkációjából),
Alejandro Solórzano (a Kolumbiai Provinciából),
Tőzsér Endre (a Magyarországi Provinciából),
Calasanz Diatta (a Szenegáli Viceprovinciából),
Raju Antony Panackal (a Japán-Fülöp-szigeteki Viceprovinciából).

A titkárság munkáját egy tanácsadó csoport is segíteni fogja.


Dr. Sibalszky Zoltán: Megyer József piarista spanyolországi kiküldetése

Megyer József volt 1936-40 közt az osztályfőnököm, illetve latin és magyar tanárom. Már elsős korunkban felhívta figyelmünket arra, hogy bár a legtöbb magyar ember azt hiszi, a francia nyelv a legszebb, és a francia irodalom a legjobb, ez csak azért van, mert nem tudnak spanyolul. Ő viszont jól tudott, és olvasott is sokat, hiszen irodalmi tevékenységet is folytatott. 

Nyilván ezen tényeknek tudható be, hogy amikor Tomek Vince lett 1947-ben a piarista rend általános generálisa, már a következő évben, 1948-ban áthelyezte Megyer Józsefet a madridi piarista gimnáziumba. Megyer tanár úr akkor elmondta, és később Tomek generális úr is megerősítette: a kissé ellustult spanyol piaristák irodalmi tevékenységét felfrissítse, és őket erre ösztönözze.
Megyer József 1958-ig élt Madridban, és beutazta egész Spanyolországot, és az összes spanyol piarista intézményt többször is felkereste. Ez alatt a 10 év alatta spanyol piaristák által szerkeszett 4 irodalmi folyóiratot alapított (köztük az 1956-ban alapított Collecion Escolopia címűt, melyet a Magyar Piarista Diákszövetség is megkap negyedévenként).
Ezenkívül Nyírő Józseffel, Vaszary Jánossal és ennek feleségével, Muráti Lilivel létrehozták a madridi rádió magyar adását.

Megyer József 1958-tól haláláig, egészen 1972-ig Nápolyban élt (1958-ban oda helyezte át Tomek generális úr), és egyik ottani látogatásomkor mondta el azt is, hogy Nyírő József, aki eredetileg katolikus pap volt, de kilépett és megházasodott, mivel a két világháború közötti Magyarországon egy kilépett katolikus pap polgári házasságot sem köthetett, hacsak át nem tért más vallásra, református lett, most súlyos rákos volt, és halála előtt ki akart békülni az Egyházzal és Istennel. Megyer József intézte el neki, hogy a katolikus Egyház visszafogadta. Természetesen házassága most már nem lehetett érvényes, de az Egyház megengedte, hogy volt felesége betegápolóként a súlyos beteg mellett maradhasson. 

Megyer József Nápolyban több kitűnő, irodalmilag értékes könyvet írt és adott ki Olaszország egyes részeiről, és egy kitűnő könyvet Spanyolországról „Spanyolországi Napló” címmel. Nekem első spanyol körutamra ő állította össze az utitervet, és az úton a „Spanyolországi Napló” is velem volt, és nagy hasznát is vettem. Köszönet érte!

Dr. Sibalszky Zoltán


290 éves - 20 éves a szegedi piarista iskola

Az idei évben két évfordulót is ünnepelnek Szegeden a piaristák. Az intézmény 290 éves alapítására, valamint az újraalapítás 20. évfordulójára is emlékeznek. 

Az intézmény újraalapításától kezdődő történetének áttekintésére műhelybeszélgetés-sorozatot indítottak. Az első alkalommal három szakaszban beszélgettek az újrakezdésről – Az újrakezdés (1991–1993); Az útkeresés (1993–1996); A szegedi modell (1997–1999).
Húsz évvel ezelőtt a helyi közösség, az egykori öregdiákok és a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége kezdeményezésére hívták vissza a piarista tanárokat Szegedre, ahol 1991–1999 között saját iskolaépület nélkül folyt az oktatás. A kollégium és a menza helye a felsővárosi minorita rendház, míg a diákmisék helye a felsővárosi templom volt. A helyi plébániák és egyházak nagy erőkkel támogatták a születő katolikus iskola létrejöttét. Szeged városa is sok segítséget nyújtott az iskola működéséhez, valamint telket adott az új épület megépüléséhez. 1999-re elkészült az új iskola- és kollégiumépület, valamint a sportcsarnok. 
A beszélgetés meghívott hozzászólói közel negyvenen voltak. Két tartományfőnök szólalt fel, Kállay Emil SP és Urbán József SP, valamint a legrégebben itt tartózkodó piarista atya, Szegheő József SP házfőnök. Az egykori városvezetést Szalay István volt polgármester és Szilvásy László képviselte. Megosztották emlékeiket az öregdiákok is, Rakonczay János, Bánsági Tamás és Kispéter József. A tantestület szervezéséről beszélt Kakuszi Péter, egykori igazgató és egykori helyettese Futó Béla SP. Meghívást kapott több korábbi tanár, minden olyan iskolai dolgozó, tanár és nem pedagógus munkatárs, akik az első évek óta részt vesznek az intézmény életében, mint például Angyal László, Lajos István, Győri Ferenc, Jánossyné Terenyi Erika, Kocsis András, Balázsné Király Tünde, Zsova Tamás, Károlyi Attila, Bereczky András, Diószeghy Alpár, Oláh Gellértné, Szombathelyi Mihályné és Török Ferencné. Elmondták gondolataikat a szülők képviselői. Jelen volt a helyi egyházi közösségek képviselőjeként Kondé Lajos esperes, Thorday Attila plébános.
Gyulai Endre püspök úrral az ünnepi alkalom kapcsán interjú készült, melyet a résztvevőknek levetítettek. 
A beszélgetések alatt is érződött az összefogás, a közös erőfeszítés ereje. Minden közösség életében kiemelt fordulópont az iskola alapítása. Az újraalapítás a hagyományok örökösévé válás szándékát fejezte ki, és olyan együttműködés valósult meg, amely a piarista lelkiséget nem az örökös állapotaként élte meg, hanem erőfeszítéssel sajátította el. A közös tanulási folyamatból mindenki kivette a részét legyen szó szülőről, diákról, tanárról vagy munkatársról. A közös erőfeszítések meggyorsították a közösséggé válás folyamatát, így az új franciahögyi épület felépülésekor már a küzdelmekben megedződött, biztos alapokon álló közösség vehette birtokba az intézményt. Innen ered az intézmény pedagógiai programjának neve is: A közösség iskolája.
A további fejlesztésekben nem az ideális állapot vagy nevelési helyzet elérése lett a tette a közösséget és az a cél, hanem az aktuális pedagógiai kihívásoknak való minél jobb megfelelés.
A lehetőségekből bevált gyakorlat, abból szokás, majd hagyomány teremtődött. Így vált az új szegedi iskola a piarista hagyományok méltó utódává, és tesz tanúságot a piarista közösség egykori és mai erejéről.

forrás: Piaristák/MA - 2011/1. szám.


Interjú Szegheő József piarista tanár úrral

Kinek, illetve minek hatására jelentkezett annak idején a piarista gimnáziumba? 
Apám a hóna alá tett és már nyolcadikban elvitt valami intézetbe. Onnan kitettek és akkor kerültem le Kecskemétre. A rokonság úgy gondolta, jót tesz nekem egy kis intézeti nevelés. Nem voltam egyszerű eset, elég hamar jöttek a nézeteltérések, de aztán mégsem tettek ki. Apám azt mondta, hogy nem visz el onnan. 

Milyen különleges élményekre emlékszik vissza az iskolai éveiből? 
Az első az, hogy a családban mindenki pedagógus szeretett volna lenni. Ott pedig csak szerzetesek tanítottak. Ők, mint igazi vérbeli pedagógusok s nagyon tapasztalt emberek, nagy hatást gyakoroltak rám. Az iskola közege is egészen más volt, mint manapság: akkor még a konyhát apácák vezették, ők takarítottak és a betegszobán is ők dolgoztak. Így Kecskeméten ismerkedtem meg azzal, ami nagyon hiányzott az életemből – a vallásosság és a jámborság. Azt hiszem, hogyha a kamaszkoromat nem ilyen helyen töltöm, akkor eléggé elcsámborgok a kereszténységtől.

Miért éppen a matematika és a fizika?
Nagyon komplex volt az érdeklődésem, foglalkoztam zenével, irodalommal – nem sok sikerrel, de tanultam nyelveket is. A matematikát nagyon szerettem, mert már általános iskolában is nagyon jó tanárok tanították, így a középiskolában sem jelentett gondot, és jutott mellette idő a zenére meg az irodalomra is. A fizika pedig nem válik külön a matematikától. Annak idején nem igazán lehetett válogatni. „Mat-fiz, mat-fiz”.

Miért hagyta el Kecskemétet és jött Szegedre? Vonzotta-e ide valami?
A piarista szerzetesek nem maguktól mennek ide vagy oda, a rendfőnök rendelkezik, hogy ki, hol és hogyan tanít. Egyébként azért kerültem ide, mert kellett itt egy keménykezű ember. Na jó, hát nem voltam én annyira keménykezű… Szerencsére nagyon könnyen akklimatizálódom, ezért hamar jól éreztem magam Szegeden is. Mindig is nagyon vonzott az újdonság, ezért könnyen sikerült beilleszkednem. Ez olyannyira sikerült, hogy már teljesen otthon éreztem magam Szegeden. Egy kecskeméti csapattal azért tartom a kapcsolatot, havonta egyszer találkozunk és nosztalgiázunk.
 
Át lehet ültetni a közel 400 éves piarista rend elveit modern környezetbe?
Kalazancius nagyon konkrétan az akkori kor problémáinak, kihívásainak próbált megfelelni. Világos volt, hogy azzal tudja megfogni és felemelni az embereket és a gyerekeket is, hogyha valamire megtanítja őket. Minden korban megvan annak a módszere, hogy hogyan közeledjünk az emberekhez, és a tartalma is, hogy mit adjunk át. Kalazancius elvei ma is tudnak érvényesülni, bár egy csomó dolgot másképp csinálunk itt és világszerte is, de a cél nem változott. Vannak misszióink Indiában, olyan iskolákban, ami még csak nem is igazán iskola: a rét közepén összegyűlnek gyerekek és ott foglalkozunk velük. Jelen vagyunk Japánban és Dél-Amerikában is, ahol vallásilag szinte „domesztikálni” kell az embereket. És vannak kimondottan ilyen jellegű iskolák, mint a szegedi is, ilyen gimnázium formájú. Szóval eléggé szabadon variáljuk eszközeinket, a helyi kihívásoknak próbálunk megfelelni. A cél tehát továbbra is az, hogy olyan dolgokat adjunk az embereknek, amelyekbe kapaszkodni tudnak, ami fel tudja őket emelni, ki tudja őket emelni szegénységükből, kiszolgáltatottságukból. Ha Kalazancius most jönne, erre a célra bizonyára az internetet is felhasználná…

Gábor Bence 9. A
forrás: Piaristák MA 2011/1. szám.


Tatai Piaristák - Akiket a rend adott a városnak 3.

Menyotzky András

A történelem olykor furcsa párhuzamokat produkál.
A piarista tanítórend magyarországi történetében külön fejezet illeti a 18. sz. első felének eseményeit, jellegzetességeit. Ezek közé tartozik a rend korabeli tagjainak túlnyomó részben szláv származása, ami miatt a piaristákat ekkoriban „tót szerzet”-ként emlegették. A magyar rendtartomány önállóságának kivívása után ebben a tekintetben jelentős változás következett be: az idegen nyelvű rendtagok - németek, szlovákok, morvák - legtöbbje kötelességének érezte, hogy kifogástalanul megtanuljon magyarul. Szláv származású volt az első tatai születésű kegyesrendi atya, Menyotzky András is, de ő már gyermekkorában elsajátította a magyar nyelvet. Szüleit megélhetési körülmények vonzották erre a vidékre. Menyotzky Pál és Szőcsik Anna Mária gyermeke húsz évvel az itteni gimnázium alapítása előtt, 1744 márciusában született. Ekkortájt, a birtok 1727-es megvásárlását követően, Esterházy József jelentős telepítésbe kezdett. A közelmúlt történészei ezt az akciót előszeretettel emlegették a katolikus főurak protestánsellenes tevékenysége megnyilvánulásának, mellőzve a tényt, mindennek gazdasági okait. A főúrnak nemcsak katolikus jobbágyokra volt szüksége, hanem „libertinus” iparosokra is, így jöttek számosan a Felvidékről, de cseh- és morvaföldről is iparosok és kereskedők is. (A tóvárosi csapó céh gyors fejlődése kimutathatóan morva szakembereknek is volt köszönhető) Ma még nem tudjuk bizonyosan, hogy a Menyotzky család miért választotta lakóhelyének az akkoriban „Toot-város”-nak nevezett települést, ahol végül is magyarrá lett. András fiúk piarista örökfogadalma idején már mint „hung. prefectus” szerepelt. A rendtörténet további adataiból tudjuk, hogy a „tót rend” magyarosító törekvései és Tóváros magyarrá válása a század közepén egy irányba hatottak.

Menyotzky András élete a hivatásválasztás után a rendi gyakorlat szerint alakult. Huszonkét évesen, 1766-ban lépett rendbe Kecskeméten. Három éves felkészülés után az előírásoknak megfelelően megkezdte pedagógusi gyakorlatát, előbb Máramarosszigeten, majd egy évet követően Meggyesen, a principisták osztályában. Miután 1768-ban örökfogadalmat tett, Debrecenben felkészülhetett a pappá szentelésére. Mivel ez a város a nagyváradi püspökséghez tartozott, újmiséjére a püspökvárosban került sor. A szentelést nem akárki, a Rómát járt, horvát származású főúr, Szent László városának felvirágoztatója, a későbbi kalocsai érsek, Pathachich Ádám végezte. Több jel mutat arra, hogy a nagytekintélyű főpap és a piaristák kapcsolata nem erre az egy aktusra korlátozódott. Pathachich Ádám ugyanis ugyanannak a katolikus felvilágosodásnak volt a híve, amit a Rómában tanult - jórészt szintén főúri származású - piaristák és nyomukban az itthoniak képviseltek.
 

Jellemző mozzanat: felszentelésekor András atya a Szent Keresztet választotta patrónusául. Sokat mondó tény, hogy a rend tagjai közül mindezideig egyedül ő viselte a Szent Keresztet szerzetesi névként. Ez nem, lehet véletlen! Utalhat a név keresztelésének színhelyére, a tatai várkápolna Szent Kereszt titulusára.
Rövid tokaji, majd besztercei tanítás után Debrecenbe került „concionator hungaricus”-nak, magyar hitterjesztőnek, hitszónoknak. Magyar nyelvtudására, retorikai képzettségére, prédikátori tehetségére itt igazán nagy szükség volt: a „kálvinista Róma” cívisei évtizedekkel a piaristák megjelenése után sem rokonszenveztek a szerzetesekkel, bár küzdelmük a német nyelv erőszakos terjesztése ellen közös volt. Sikeres hat év után Nagykárolyba küldte a rend ugyanilyen feladatra. A Károlyi család székhelyén a plébániai feladatokat is a piaristák végezték, sőt, működött itt egy Schola Nationalis, egy magyar nyelvű alapiskola is, ahol az ő perfekt magyarságára nagy szükség volt. Sikereire felfigyeltek elöljárói és kiszemelték őt a váci nemesi konviktus vezetésére. Megmaradt a levél, amelyben érvek sorával próbált az előléptetésnek ellenállni. Sikertelenül. 1790-ben már Vácott találjuk. Igaz, egy év után ismét Debrecenbe helyezték, ismételten hitszónoknak. Az itt készült könyvleltára sokat elárul érdeklődéséről, szakmai igényességéről, könyvszeretetéről. A piaristák szegénységük ellenére is szerették a könyveket, cellájukban értékes és friss kiadványok sorakoztak a tékákon. Új helyre költözéskor külön kellett figyelni az értékes rakományra. Így volt akkor is, amikor 1796-ban Kalocsára került. A Váradról ismert Pathachich Ádám érsek ekkor már nem élt, de az általa szervezett „kalocsai Árkádia” hatását még bizonyára érezte a „Metropolis Ecclesia” hitéletében. Négy év után újra Debrecen, majd Nagykároly következett - mindenütt fáradhatatlanul hirdetve a „katolikus felvilágosodás” szellemében a krisztusi Evangéliumot.
A rend korabeli gyakorlata szerint a tanárokat negyvenedik életévük után már lehetőleg mentesítették a tanítás nehézségei alól, ez kijárt a concionator- oknak is. Pihenő éveire Kecskemétre helyezték, ahol 1882-ben, 78 éves korában májgyulladásban halt meg.
Emlékezzünk rá, mint városunk érdemes szülöttjére!

Haraszti Mihály


Beszélgetés a váci tagozat elnökével, Deák Zoltánnal

Az 1923-ban alakult Váci Diákszövetség életéről hébe-hóba kapunk híreket, részben agilis elnökük, Deák Zoltán és „krónikásuk” híradásainak köszönhetően. Hogy kicsit többet is megtudjunk életükről, személyesen kerestük fel Deák Zoltánt a Duna-parti kerékpárút mentén húzódó elegáns házsorban lévő lakásában. A házigazda szeretettel és finom kávéval fogadott, s nyomban belekezdtünk a beszélgetésbe. 

- Mikor alakult a szövetségetek?
1923-ban, majd 1948-ban megszűnt, később hosszú évtizedek után újraindultunk.
 
- Mennyire aktív a tagságotok?
Száz feletti a tagok száma. A választmányunk 18-tagú. Az összejöveteleken jelenléti ívet (mi úgy mondjuk: emléklapot) vezetünk. A tagozatunk által szervezett előadásokra úgy 80 körül is megjelennek, de ha a téma nem annyira érdekes, 20-25 tagunk szokott megjelenni.

- Szólnál ezekről a rendezvényekről részletesebben?
Rendezvényeinket a Piarista iskolában havonta egyszer tartjuk, az előadókat a választmányunk tagjai hívják meg, minden tagunknak egy-egy előadót kell „szerezni”. A témák rendkívül színesek, és persze nem kifejezetten egyházi jellegűek. Június 19-én Borián atya Prohászka püspökről tartott igen érdekes előadást. Nemrég kértük fel az OTP vezérigazgatóját, hogy egyik prominens munkatársa tartson előadást a „Bank belső életéről”, mely felkérést elfogadták, szeptember 9-én lesz az előadásuk.
 
- Az előadások végeztével mindenki szétszéled és megy haza?
Nem, kicsit mindig maradunk, beszélgetünk egymással, az összetartozás élményében részesülve. 
 
- A fiatalok is jönnek ezekre az előadásokra? Még kik szoktak jönni az előadásokra?
A fiatalok szinte egyáltalán nem jönnek, a tanári karból sem igen. Igaz, a gimnázium igazgatója, Nyeste Pál mindig megtisztelt minket jelenlétével, de sajnos neki hamar el kell mennie, mert jobbára a 11-kor tartandó misére siet el. A tanári karból szinte más nem is szokott jönni, amit meg lehet érteni, hiszen egy részük nem Vácott lakik. A piarista atyák pedig – érthetően – misére járnak abban az időpontban. Persze azért kicsit hiányoltam egyes tanárokat, pl. amikor a „Párbeszéd kultúrája”' c. előadást szerveztük, úgy éreztem, a magyar szakos tanároknak érdekes lett volna meghallgatni az előadást.
 
- Látom, színes a témaválaszték. Magam részéről is lenne javaslatom két előadásra a baráti körömből. Az egyik gyorskorcsolyázó olimpikon – váci lakos! -, a másik Kínát megjárt üzletember, aki olyan „merész” felvételeket is készített a helyszíneken, hogy vendéglátói erélyesen tiltakoztak. Szóval nekem is lennének „ötleteim” a jövőt illető témaválaszték gazdagítására.
Hát tényleg széles a választék. Pl. nagy érdeklődés kísérte egy nyugalmazott ezredes február 13-án tartott előadását, melynek címe: „Budapest szovjet ostroma egy 14 éves kadét szemével”. 
 
- El tudom képzelni, hogy ezek megszervezése komoly igénybevételt jelent. És más tevékenységetek is van?
Biztos hallottál a piarista vacsorákról. Ezeket a gimnázium éttermében tartjuk. A programokat meg az előadásokat a piarista templomban szoktunk meghirdetni. Nyeste Pál igazgató urat ide mindig meghívjuk, akik az iskola életéről szokott rövid beszámolót tartani. A hangulatos összejöveteleinken – vacsorákon – Borza Gyuri barátunk, régi diákszövetségi tag (Budapestről) meg szokott jelenni és mindig ragyogó képeket készít. 
 
- Elnézést a prózai kérdésért, de a rendezvényeitek anyagi vonatkozásai milyen „terhet” jelentenek tagozatotoknak?
Mint említettem neked, az előadásokat a piarista gimnáziumban tartjuk, melyhez a terembérlésre fizetünk a gimnáziumnak. Pár éve ugyanis pályázattal anyagi támogatást nyertünk a várostól. Korábban évi 200 ezret, tavaly 100 ezret, abból tudtunk fizetni. A maradék pénzből a diákokat jutalmaztuk - tagozatunk nevében támogatva a kiemelkedő teljesítményt nyújtókat. Idén viszont még nem kaptunk pénzt....A piarista vacsorákra adományokból – saját gyűjtésből – származó pénzt fordítottunk, mivel azt számlával nem lehetett elszámolni.
 
- És ezekből az adományokból még másra is futja?
Igen. Ebből támogatjuk „keresztszülői mozgalom” keretében egy 14 éves moldvai csángó lány magyar nyelvű oktatását. Erre évi 40 ezer Ft-ot tudtunk adni.
 
- Még másra is kiterjed működésetek?
Különösebb igénybevételt nem jelentett annak elintézése, hogy a váci temetőben lévő piarista síremlék ne legyen elhanyagolt állapotban. A Házfőnök atyával megbeszélve a novíciusok gondozzák a síremléket. A megkopott, már alig olvasható betűket felújíttattuk. Gyakran járok arra, mivel szüleim a közelükben vannak eltemetve, ilyenkor utam mindig hálás szívvel oda is vezet.
  
- Bevallom, elismerést váltott ki bennem sokoldalú tevékenységetek. Milyennek látod a tagozatotok jövőjét? Megmarad ez a lendület? 
Nyolc éve vagyok a tagozat elnöke, jövőre lejár a mandátumom. Szívem szerint Balázs Sándor lenne jó utódom, aki egyébként a központi elnökségnek is tagja. Tagságunk zöme 80 év felé jár, ill. azt meghaladta. Lényegében a régi cserkészek irányították eddig.Egy szorgos tagunk, aki a nyilvántartást végezte (ő küldte szét a meghívókat) jövőre már nem tudja vállalni a munkát. Hasonlóképpen titkárunk, Orosz Tamás sem tud a jövőben rendelkezésünkre állni. Szerencsére a pénzügyi dolgaink rendezésében fiatal oldalról van szakmai besegítés. Az is nagy problémát jelent, hogy generációm nagy része a számítástechnikában nem járatos, így a kapcsolattartás velük nehéz,
s a beszámolók hagyományos úton való készítése nagyon időigényes, így jobbára el is marad.
 
- Úgy veszem ki a szavaidból, hogy „itt a vég”. Hát ilyen kilátástalannak ítéled a jövőtöket?
Idén még sikerült a választmányt „mozgatni”, de jövőre már ez reménytelen.Tervbe vettem a 84 éves Bánhidy Lászlóval és Balázs Sándorral egy taggyűlést összehozni, melyben bejelentjük, hogy „nincs tovább”, hacsak nem veszi át tőlünk valaki a stafétabotot. 
 
- Hát nem valami jó szájízzel kell búcsút vennem tőled. Mint reálisan gondolkozó műszaki végzettségű ember nem járhattál soha a fellegekben, most pedig különösen nem. Mégis bízom abban, hogy a nagy múltú tagozatotok fennmarad, s talán lesznek hozzád hasonló lelkes tagok, akik az utánatok, a „régi cserkészek” utáni nemzedék képviselőiként „megmentetik” azt. Ezt kívánom nektek, neked meg jó egészséget.
 
Kölcsei Tamás


Hívom a családokat a Család évében, 2011 júliusában – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Amikor Isten kimondja a házaspárra a maga igenjét, bevonja őket teremtő művébe, azaz gyermekeikre is igent mond. „A házastársi szeretet és élet bensőséges közösségét a Teremtő alapította és védi törvényeivel. Ez a közösség, azaz a házassági szövetség a házas felek visszavonhatatlan személyes beleegyezése által jön létre. Abból a szabad emberi tettből tehát, mellyel a házastársak kölcsönösen átadják magukat egymásnak és elfogadják egymást, Isten akaratából szilárd intézmény keletkezik a társadalom színe előtt is. Ez a házastársak és gyermekeik, valamint a társadalom javát szolgáló szent szövetség nem függ önkényes emberi elhatározásoktól. Isten maga a szerzője a házasságnak, különböző javakat és célokat rendelve hozzá, melyek igen nagy jelentőségűek az emberi nem fönnmaradása, az egyes családtagok személyes fejlődése és örök sorsa, s magának a családnak és az egész társadalomnak méltósága, biztonsága, békéje és jóléte szempontjából.” (GS 48) Noha a szeretetben élő család – ahol férj és feleség, édesapa és édesanya, szülők és gyermekek, valamint a gyermekek egymás között kölcsönösen szívükön viselik egymás javát – nem emberi alkotás, mégsem nélkülözheti a személyes odaadást, a jóakaratot, a tudatos, megfontolt erőfeszítést, nemritkán pedig még az ügyességet sem, de szükség van a társadalom erkölcsi és anyagi elismerésére is.


Vannak, akik a harmonikus családi életet romantikus ábrándnak tartják. Mi segíthet hozzá, hogy ez az „ábránd” valósággá váljon?

A szociológiai kutatások rámutatnak, hogy semmi nem változtatja meg annyira két ember között a kapcsolatot, mint egy gyermek érkezése. A munkahelyi elkötelezettségek, a jövedelem beosztása, a lakáskörülmények, a feladatok és kötelességek megosztása, a mindennapi időbeosztás, mind-mind újragondolandó és rendezendő. Ugyanakkor, noha az ifjú párból szülőpár lett, továbbra is házaspár maradtak. Csakhogy az újszülött a maga tehetetlenségében és másokra való rászorultságában nagyon sok gondoskodást és szeretetmegnyilvánulást igényel, ezért a szülőknek igen ébereknek kell lenniük ahhoz, hogy maradjon elegendő idejük és energiájuk egymásra. Ha pedig a szülők kapcsolata megromlik, azt a gyermek sínyli meg leginkább.
Egy felmérésben megkérdezték, hogy mi az, amire az újszülött gyereknek a leginkább szüksége van. A válaszolók első helyre azt tették, hogy szükséges: a szülők mindegyike akarja, vágyja a gyereket. A második legfontosabbnak a szülők párkapcsolatának stabilitását tartották, és csak ezután következtek a család anyagi körülményeire vonatkozó követelmények. A gyermekvállalás ma általában tudatos döntés, a szülők örömmel, szeretettel várják gyermekeiket és a legjobbat szeretnék nekik nyújtani. Szeretnének a gyerekeknek nyugodt, anyagilag is stabil gyermekkort biztosítani, gondoskodni szeretnének a gyerekek jó neveléséről és képzéséről. Vágynak arra, hogy munkahelyi elfoglaltságuk mellett legyen idejük gyermekeikkel foglalkozni, a szabadidőt együtt tölteni. Ennek érdekében szükséges lenne a szülőknek mind az otthoni, mind pedig a munkahelyi feladatait ésszerűen megosztani, ez pedig sok nehézségbe ütközik. A munka világa napjainkban olyan dolgozókat követel, akik teljes energiájukkal állnak gyakorlatilag korlátlanul munkaadójuk rendelkezésre. A gazdasági verseny arra kényszeríti a vállalatokat, hogy minden lehetséges erőforrást – ideértve dolgozóik munkaerejét és idejét is – maximálisan kihasználjanak, a társadalom viszont azt várja a szülőktől, hogy neveljenek becsületes, szorgalmas és jól képzett embereket. Mindehhez hozzájárul még a keresetre vonatkozó követelmény is: ha valaki nem áll mindig munkahelyén rendelkezésre, nem jut előre, nem tudja biztosítani a növekvő család számára szükséges anyagiakat. Az így jelentkező feszültségek visszahatnak a párkapcsolatra, a fiatal szülők sokszor épp kapcsolatukat okolják a gondokért. Értetlenül nézik „szerelmük elhamvadását”, a meg-megújuló nézeteltéréseket, házastársuk lanyhuló érdeklődését.
Fontos, hogy a fiatalok – például a házasságra való előkészületük során – felkészüljenek korunk ilyen természetű kihívásaira is. Ha ismerik a problémákat, ha tudják, hogy nem egymásban és nem a saját vagy társuk szerelmében kell keresniük a bajok gyökerét, ha tudatosan ápolják szeretetüket és szeretetvágyukat, akkor a közös gondokon úgy tudnak úrrá lenni, hogy közben a szeretet is növekszik, ez pedig gyermekeik elsőrendű érdeke. Sokat segíthetnek ebben a nagyszülők, a rokonok, a jó barátok azzal, hogy egy-egy estére, vagy hétvégére elvállalják a gyerekeket, hogy a szülők csak egymással, együtt lehessenek zavartalanul „édes kettesben”. Nagyon fontosak a „családbarát” munkahely létesítésére irányuló kezdeményezések is. Az igazán családbarát üzemekben, vállalatokban dolgozók teljesítménye azáltal növekedik, hogy nem őrlődnek a családi és munkahelyi feladatok között, hanem békében, nyugalomban dolgozhatnak itt is, ott is.

Hogyan oldották fel a munkahelyi és otthoni munka közötti konfliktust szüleitek, nagyszüleitek? Idézzetek fel olyan családokat, melyekben a nagyszülők segítségével sikerült jól összeegyeztetni az otthoni és munkahelyi munkát!

Kezdő szülők gyakran szembesülnek a kérdéssel: hogyan nevelhetik gyermeküket önállóságra és mégis közösségi emberré? Individualista korunkban az egyéni siker hangsúlyos értékként jelenik meg, a közösségben viszont óhatatlanul mások érdekeit is figyelembe véve kell viselkedni, netán alkalmazkodni. A keresztény ember- és társadalomkép nem a függetlenségben látja az ember kiteljesedésének útját, hanem a kapcsolatokban. Az ember kapcsolataiban teljesedik ki, önállósága a másik emberrel való nyílt és őszinte dialógus révén szilárdulhat csak meg, melyben azonban a másik önállóságának és egyéniségének kölcsönös tisztelete sem nélkülözhető. A gyerekek a családban sajátíthatják el legjobban ezt a fajta magatartást, a közösség, a többiek érdekének tiszteletét, a birtoklási vágy legyőzését, az önátadást és az ajándékozás örömét.
A gyermek javát szolgálja, ha korán megérti az egymásért viselt kölcsönös felelősség jelentőségét. A családban mindenki felelős a többiekért és az egész családért, mindenkinek a saját helye és feladata szerint. Hogyan tudná az a felebaráti szeretetet a családon kívül önzetlenül gyakorolni, akinek kicsi korától kezdve nem vált természetessé, hogy másokat viszonzást nem várva szeretettel szolgál? Adjuk tovább Jézus tanítását: „Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, meg fizet majd neked.” (Mt 6, 3-4)
Minden ember, az újszülött is, Isten teremtménye, egyedi, egyszeri, megismételhetetlen és kicserélhetetlen. Isten mindenkit, gyermekünket is „nevén szólította, megváltotta” (vö. Iz 43, 1), azaz meghívta az örök életre. Mindenkinek az egész élete – de csak egy élet – áll rendelkezésére, hogy megvalósítsa Istennek róla alkotott elképzelését és célba érjen. Erre az „önmegvalósításra” a családban van a legnagyszerűbb lehetőség, a szülők – mint Isten teremtő munkájának részesei – indítják el gyermekeiket ezen az úton. Minden részeredményért hálát kell adniuk, de tudniuk kell, hogy a személyiség formálása nem zárható le egy diploma megszerzésével, egy jól induló házassággal, egy reményekre feljogosító állás megszerzésével. Azt sem szabad elfelejteni, hogy mindenkit először Isten álmodott meg, a szülőknek nem gyermekükről kialakított saját tervüket kell valóra váltaniuk, hanem ahhoz kell gyermeküket hozzásegíteniük, hogy őszintén és alázattal tudják mondani: „Legyen meg a Te akaratod”.

Idézzétek fel saját személyiségetek formálódásának főbb állomásait! Kik voltak segítségetekre?


Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke


Tájékoztatás a scan-nelt piarista érettségi tablók elérhetőségéről

Kedves Barátaim!

Történt, hogy Kratochwill Mimi művészettörténész éppen báró Hatvany Ferenc festőművészről készít könyvet, górcső alá véve életművét, munkásságát. Hatvany pedig tudomása szerint piarista diák volt. Ez ügyben kértem Koltai András, a piarista rend levéltárosának segítségét, hát, ha valaki, akkor Ő biztosan tud információkkal, esetleg egy tablóképpel szolgálni a neves művészről.
És email-fordultával jött is a válasz:  "Hatvany-Deutsch Ferenc (*1881.10.29., izr.) valóban a budapesti Piarista Gimnáziumba járt 1892/1893-tól 1896/1897-ig, az I-V. oztályokban nyilvános, 1897/1898-tól 1899/1900-ig a VI-VIII. osztályokban magántanulóként. 1900-ban érettségizett.

Tabló ebben az időben még nem volt (vagy nem maradt), az első 1903-ból való. Lásd: http://www.gimn.piar.hu/gimnazium/tablok.html 
Üdvözlettel Koltai András [koltai@piar.hu]"
Érdemes minden piarista öregdiáknak tudni arról, hogy van egy jól működő levéltára a tartományfőnökségnek, amely működéséért Koltai András felel. Segítőkész, mint fentebb is láthatjátok. Leírom az email címét, ha valakinek van kérése, óhaja, sóhaja, forduljon Hozzá bizalommal.
email: koltai@piar.hu
Alább itt találjátok a linket, amelyre kattintva a tablók fotói scan-nelve elérhetőek mindenki számára:
http://www.gimn.piar.hu/gimnazium/tablok.html

Piarista öregdiák barátsággal 
Mikecz Tamás MPDSZ Hírlevél felelős szerkesztő

 


Mély fájdalommal tudatjuk, hogy elhunyt Pázmándy György piarista atya

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy 75 éves korában, szobájában, a nem is oly régen visszakapott Duna-parti Piarista Rendházban, 2011. augusztus 8-án hajnalban elhunyt Pázmándy György Sch.P.

Pázmándy atya a kecskeméti, a budapesti, majd a váci gimnáziumban tanította hosszú éveken át a diákokat kémia és biológia tantárgyakra, sokak osztályfőnöke volt. 1974-től bekapcsolódott a rendi növendéknevelésbe is: először noviciátusi promagiszter, majd 1983-tól egészen 1999-ig magiszter volt. Ő volt az újraalakuló váci rendház első – alapító – házfőnöke.

Pázmándy atya az utóbbi években Alzheimer-kórban szenvedett, betegségét szépen, csöndesen, nagy türelemmel hordozta. Október 8-án töltötte volna be 75. életévét.

Rendtársai hálás szívvel imádkoznak Gyurka bácsiért, rendtársukért, magiszterükért, osztályfőnökükért, tanárukért. Requiescat in pace!

Imádkozzunk mi is érte, és adjunk hálát áldozatos életéért, piarista tanári, osztályfőnöki munkásságáért!

Temetésének időpontjáról következő Hírlevelünkben adunk hírt, amelyben személyét, tanári munkásságát, papi hivatását méltató, volt tanítványai által írt megemlékezeseket is szeretnénk közölni.
Tanítványai közül, aki szeretne Róla megemlékezést írni, kérem küldje írását emailben augusztus 15-éig az alábbi címre: hirlevel@mpdsz.piarista.hu.


Mély fájdalommal tudatjuk, hogy elhunyt Kartal József piarista atya

Fájdalommal, de Isten akaratában megnyugodva tudatjuk, hogy Kartal József rendtársunk hosszabb betegség után 2011. augusztus 1-jén délután elhunyt a szegedi kórházban, ahol már több mint egy hónapja ápolták. Az egyházmegye (is) saját halottjának tekinti, hiszen püspöki tanácsosként, majd bíróként is tevékenykedett.

„Istenem, segíts mindazokon a szíveken, amelyeket nekem adtál, és add meg nekik mindazt a jót, amit én nem tudtam nekik megadni. Amen.”

Lelki üdvéért tartandó, engesztelő szentmise időpontja: röszkei Páduai Szent Antal templom 2011. augusztus 9–én 11 óra.
Temetésének időpontja: 2011. augusztus 9-én az engesztelő szentmisét követően, a röszkei temetőben helyezik végső nyugalomra.

A röszkei plébániahivatal weblapján az alábbiak olvashatóak József atyáról:
"(1920. augusztus 5-én született Dunakeszin.) Édesapja csendes ember, édesanyja derűs lelkű, imádságos asszony volt. Mindketten vallásos emberek. 1938-ban a váci piarista gimnáziumban érettségizett, majd 1943. szeptember 12-én piarista szerzetesi örök fogadalmat tett. 1944. október 15-én Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök pappá szentelte. A pesti egyetemen biológia- földrajz szakos tanári oklevelet szerzett. Az első munkahelye a szegedi piarista gimnázium volt, az iskolák államosításával az egyházmegyei papi szolgálatot választotta. 1954-ig Ásotthalmon, 1964-ig a Szegedi Dómban volt segédlelkész. 1965-ben Battonyán és Újkígyóson volt, majd Felsőgödre került. 1966-1976-ig Gyula következett, majd innen került Röszkére 1976. június 18-án. 1978-ban szemináriumi gyóntatónak, 1979-ben konzultornak, 1982-ben szentszéki bírónak nevezte ki a püspök úr.


Szépítés, építés

          Kartal József atya 28 Röszkén töltött év alatt folyton azon dolgozott, hogy hogyan tudná szépíteni, építeni a templomot, a plébániát, a temetőt, hogyan tudna maradandó értéket hagyni az utókorra. Templom és környéke Az ő ittléte alatt a templom belseje sokat változott: átalakították a szószéket, új helyre került az örökmécses, szentségi trónust készítettek a szembenéző oltárra, átvitték a keresztutat a templomhajó hátuljába, kimárványozták a templomot, valamint elkészült a márvány keresztelőkút és a szembemiséző oltár is. A templomhajó hátuljában lévő kápolnát átalakította, hogy ott gyóntatni is lehessen. Felújíttatta az orgonát, megoldotta a kihangosítást, korszerűsíttette a fűtést és lehetővé tette a népénekek kivetítését. A keresztelőkútnál lévő fakeresztre bronzból korpuszt öntetett.
           A főbejárat elé betonlépcsőt készíttetett, amit két rézből készült kandeláberrel ki is világíttatott. Korona került az arany Mária szoborra, Murillo: Mária - képet kapott a kápolna, Páduából hozott Szent Antal domborművet helyeztek a szószék homlokfalára. Tűzzománc külsőt kapott a Szentségház. Az előcsarnokba templom-történeti márványtábla került. Kicserélték a harangozószoba padlózatát és újrafestették a toronyóra számlapját. Villamosították a harangokat.
A templom újrafestése alkalmával a szentély fölé ismét felirat került ("Előtted, Jézusom, leborulok").
Templommal együtt a sekrestye is megújult. (Új márvány padló) Az életveszélyessé vált torony megjavításával a templomtető is korszerűsítésre került.
Ünnepi kivilágítást kapott a templomtorony.
          1992. október 26-án, a röszkei falunapokon átvehette a képviselő testülettől "A Röszke díszpolgára" címet.

Plébánia

          Kicseréltette a tetőt, új padlót rakatott le és tatarozta az épületet. 1986-ban beszereltette a telefont. Vaskerítést csináltatott a plébánia előtt és oldalánál. Rendbe tetette a káplánlakást; fürdő- és főzőfülkét alakított ki benne.

Temető

          Bővítette a temető területét, parkolót alakított ki, fákat ültetett, rendbe tetette a padokat.
Felújíttatta és korszerűsíttette a ravatalozót, kicseréltette annak tetejét, díszköveket rakatott le környékére. Aszfaltburkolatot kaptak a temető útjai. Jelképes sírt készíttetett 3 volt röszkei plébánosnak. Az egész temető területén új vízcsapokat szereltek fel, cserélték a vízvezetékeket és a temetői harangláb tetejét. Énekkart, képviselőtestületet szervezett, vezetett. Az ő plébánossága alatt létrejött több fiatalokból álló csoport is, így a Cserkészet, egy Ifjúsági Kórus, a Goretti Kör és a Szent Cecília Ifjúsági Kórus. A 90-es években az ő támogatásával alakult meg a helyi Karitász.
1988-ban hisi emlékművet állíttatott a II. világháború röszkei áldozatainak, melyre neki köszönhetően az elesettek nevei is felkerülhettek. A következő évben bronz szobrot is kapott az emlékmű.

1989. szeptember 19-étől Ő már tarthatott az iskolában hittanórákat. Az ő áldozatos munkájának is köszönhetjük a főtéri Szent Antal szobor elkészülését és felállítását is."

Imádkozzunk érte, és adjunk hálát áldozatos életéért, tanári, plébánosi, énekkarvezetői áldásos munkájáért!

Nyugodjék békében!


Lukács László: Az idők jelei nyomában - Jegyzetek 1992–2010

Lukács László piarista pap szerzetes, tanár, a Vigilia főszerkesztője lassan két évtizede vizsgálja „az idők jeleit" a rendszerváltozás utáni magyar társadalom és egyház életének történéseiben. Megfigyeléseit és elemzéseit legtöbbször a folyóirat első oldalán, máskor hosszabb tanulmányban fogalmazza meg. Párbeszédre, együtt gondolkodásra hívja az olvasót, az elmúlt két évtized történéseinek értelmezésére. A Kairosz Kiadó most kötetbe gyűjtve megjelentette Lukács László elemzéseit.

Lukács László a rendszerváltozás reményteljes hajnalán, 1992-ben, a visszakapott szabadság fogalmán tűnődve tényként állapítja meg, hogy a diktatúra évtizedei alatt „gátlásossá vagy éppen gátlástalanná lettünk. A szabadság levált az igazságról, az igazság elveszítette egyetemes érvényét, leszakadt az örök igazság talajáról." A Vigilia főszerkesztője emlékeztet rá, hogy a XX. század nagy vívmánya az emberi jogok deklarálása, ám fölteszi a kérdést: „... hová lett az emberi felelősség, a kötelesség, az érték és az erény kodifikálása? Elég-e kivívnunk az ember szabadságát, ha elfelejtettük, hogy mire tudja használni azt? Emberré tudunk-e lenni Isten nélkül?" Ugyancsak figyelmeztet a szerző a keresztény értelmiség felelősségére, amely „virrasztó, vigíliázó. Erre a mindig szükséges magatartásra itt és ma mindennél nagyobb szükség van. Kellenek a menedzserek és a bankárok, az üzletemberek és a politikusok is, ebben az országban és szerte a világon. De nem születhet újjá az igaz és nyíltszívű emberek nélkül, akik fel tudják mérni, mi 'a szélesség és a hosszúság, a magasság és mélység', mert „megismerték Krisztusnak minden ismereteket fölülmúló szeretetét, és beteltek Isten egész teljességével" - ahogy azt Szent Pál apostol írja (Ef 3,19).

Ugyanebben az évben a diktatúra nyomása alól végleg felszabaduló, újjászülető magyar egyház feladatait illetően Lukács László hangsúlyozza, hogy az egyház alapvetőnek tartja a szabad véleménynyilvánítás jogát, és sürgeti a párbeszédet nemcsak az egyházon belül, de a katolikusok, a többi keresztények, a katolikusok és a nem vagy másképp hívők, minden jóakaratú ember között, a Vatikáni Zsinat szellemében. A keresztény humanizmus és minden jó szándékú emberi törekvés útjainak találkozására van szükség, hogy közösen próbáljanak megvalósítani „egy igazságosabb és békésebb, boldogabb és testvériesebb világot." Egyúttal arra is figyelmeztet: nemzetünk sorsa múlhat azon, hogy újra népünk tanítójává, nevelőjévé válik-e az egyház.

1994-ben, amikor már túl voltunk a nagy reményekkel várt rendszerváltozás utáni első csalódásokon, s kiderült, hogy a piacgazdaság a többség számára nem hozta el a várt jólétet, sőt, sokan elszegényedtek, a Vigilia főszerkesztője szomorúan állapítja meg: „... utat tévesztettünk. A gazdaság is csak úgy működhet egészségesen, ha nemcsak a profitra, a hatékonyságra törekszik, hanem tekintetbe veszi az erkölcsi törvényeket és értékeket is." P. Lukács számára egyértelmű, hogy mindebben különösen fontos szerep jut az államnak és az egyháznak, s mindkettőnek megvan a maga nélkülözhetetlen feladata: „Az állam köteles gondoskodni azokról, akik veszteseivé, kárvallottjaivá lettek a gazdasági átalakulásnak, a föllendülésnek vagy éppen válságnak. Az egyház pedig isteni küldetését teljesítve emeli föl szavát az emberi méltóság, a személy, az élet védelmében, síkra száll a társadalmi igazságosság, a szabadság, a jogegyenlőség mellett, és segítségére siet az elnyomottaknak, a peremre sodródottaknak."
A következő esztendőben, 1995-ben Lukács László a tömegkommunikációnak a tömegek szellemét és lelkét romboló hatását elemezve rámutat: „Emberellenes kultúránk... egyre többeket tesz lelki nyomorékokká, sorvaszt 'egydimenziós', a tárgyak világával kielégülő emberekké. Évtizedek óta emlegetik a szekularizáció jelenségét: egyre több ember él úgy, mintha nem volna Isten. Újabb korszakhoz érkeztünk el: a dehumanizáció világába, amelyben egyre többen élnek úgy, mintha nem volnának emberek. A multimédia formálta agyak egyre merevebben elzárkóznak a szellem, az értékek és az igazságok, végső soron Isten elől." 
Ezzel összefüggésben a 2001-es esztendőben Lukács László a modern ember életét alapvetően alakító és befolyásoló reklám- és szórakoztatóipar természetrajzát vizsgálva megállapítja: azt programozzák belénk, hogy „az élet csak akkor ér valamit, ha összkomfortérzésünk van, ha 'feldobott' állapotban vagyunk, ha kicsattan belőlünk az egészség és a vidámság. A szakadatlan mámoros boldogságot tartják egyedül kívánatosnak és ennek elérését ígérik a legkülönbözőbb szerek, eszközök, események révén." Ám ezekben az ígéretekben „az élet maga válik hazuggá és önpusztítóvá... Az élet valódi értelme homályosul el, a valódi örömök silányulnak el ebben a hamis világban. Korunk új haláltánca ez: amíg valaki fiatal, egészséges, erős és gazdag, amíg mámorosan boldog, addig érdemes tündökölnie az élet táncparkettjén. A többiek vagy maguk zuhannak bele a megsemmisülésbe, vagy félretakarítják őket az útból: ne rontsák a többiek mulatságát. Aki szakadatlanul és minden mást kizárva az örömöket hajszolja, az boldogtalanságra ítéli önmagát. Tartós és teljes boldogságra csak a szeretetben találhatunk."
A 2002-es esztendőben született egyik esszéjében P. Lukács összehasonlítja az erőszakra, az anyagi javak hajszolására épülő szekularizált világ és Taizé evangéliumi lelkiségét, szellemiségét, megdöbbentőnek minősítve a nyers köznapi valóság és Taizé élő és éltető szelleme közötti ellentétet: „Az egyik oldalon: folytonosan növekedni látszik a nyers érdekérvényesítés, a sikerért, az előnyökért másokat letiporni kész tülekedő és tolakodó erőszak a magánéletben és a közéletben, az egyes társadalmakban és a világpolitikában. Ugyanakkor folytonosan növekszik Taizé vonzása és kisugárzása: a megbocsátás és a bizalom, a kiengesztelődés és az Istenben elcsöndesülés, a belső megbékélés és az egyszerűség szelleme. Ráadásul éppen a fiatalok között, ők zarándokolnak évről évre tízezerszám Taizébe, hogy erőt merítsenek a testvérek életéből, közös imádságából, és fölfedezzék azt a békét, amely ismeretlen az erőszak világában." Lukács László a keresztény reménység hármascsillagának nevezi Roger testvért, Kalkuttai Boldog Teréz anyát és Boldog II. János Pált.
2005-ben Jézus Krisztus hirdetőinek és követőinek világban betöltött szerepét, feladatát vizsgálva P. Lukács hangsúlyozza, hogy a keresztény ember „két világban él. Ez teszi fájdalmassá és örömtelivé az életét, ez feszíti ki a földi és az égi valóság közé. Áldott feszültség ez, óriási feladat és ajándék. Élni ebben a világban, vállalni annak minden gyöngeségét. És ugyanakkor élni a másik, a feltámadott valóság reményében, törekedni arra, hogy annak törvényei szerint cselekedjék. Az apostolok a feltámadás tanúiként jelentek meg az emberek között. Ez a keresztények feladata, ez minden ember esélye a boldogabb életre."
A 2009-es esztendő egyik legjobb írása az, amelyben Lukács László az egyház helyzetéről és küldetéséről elmélkedik. Tényként szögezi le, hogy hatalmi eszközeit elveszítette az egyház, „felülről parancsolni nincs módja többé. Kérni és figyelmeztetni, meghívást közvetíteni és tanúságot tenni csupán. Urától kapott missziója azonban talán éppen így válik hasonlóbbá az első tanítványok közösségéhez, akiket Jézus nincstelenül és eszköztelenül küldött a világba." Ehhez kapcsolódóan írja P. Lukács 2010-ben, figyelmeztetve a szeretet-Isten, Jézus Krisztus egyetemes megváltói küldetésére: „A keresztény a dialógus embere. Abban a meggyőződésében él, hogy Isten a szeretet és a boldogság útjára hív meg minden embert, s meghívása Jézus Krisztus üdvözítő tevékenységében érte el csúcspontját. De tudja azt is, hogy a Feltámadott Lelke titokzatosan, mégis hatalmasan ott működik a történelemben annak kezdete óta, nemcsak az intézményes egyházban, hanem azon kívül is. Ezért tisztelettel közeledik minden jó szándékú emberhez, mert az igazság és a jóság, a szolgálatkészség és a szolidaritás minden formájában Krisztus szeretetre hívó Lelkének működét fedezi fel."
Lukács László tanulmányait olvasva egyszerre lehetünk szomorúak és bizakodóak. Szomorúak azért, mert tíz-tizenöt évvel ezelőtt született írásai is időszerűek, amelyekben a rendszerváltozás után bekövetkezett anomáliákra mutat rá, egyértelművé téve, hogy bár a gazdasági-társadalmi változások megtörténtek, a szívekben elmaradt az újjászületés, de bizakodhatunk is, mert minden az üdvtörténet szerint történik, s az „új Ádám", vagyis Jézus Krisztus „új irányba fordítja a történelmet. Általa lehetővé válik, hogy egyesek és népek humánusabb, emberibb emberré legyenek: közönyös idegenekből, marakodó ellenségekből egymás testvéreivé - az Ő testvéreiként, Atyjának gyermekeiként. Fénye még a sötétségben világít, de éppen így válik a világ Világosságává" (Kairosz Kiadó, 2011).

forrás: Magyar Kurír


Felszentelték az Aryanad-i piarista iskolát

Örömmel adjuk hírül, hogy Aryanad-ban (India, Kerala tartomány) felszenteltek egy új, piarista iskolát, melynek építését a Magyar Tartomány is támogatta 10 millió forinttal. Alábbi linken megtekinthetők az iskolaszentelési képek:

http://piarista.hu/hirek/felszentelt%C3%A9k-az-aryanad-i-piarista-iskol%C3%A1t


Sík Sándor: Te Deum

Téged Isten dicsérlek 
és hálát adok mindenért.
Hogy megvolt mindig a mindennapim 
és nem gyűjtöttem másnapra valót, 
hála legyen.
Hogy mindig jutott két garasom adni, 
és magamnak nem kellett kéregetnem, 
hála legyen.
Hogy értenem adatott másokat, 
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek, 
hála legyen.
Hogy a sírókkal sírni jól esett, 
és nem nevettem minden nevetővel, 
hála legyen.
Hogy megmutattál mindent, ami szép 
és megmutattál mindent, ami rút, 
hála legyen.
Hogy boldoggá tett minden, ami szép 
és ami rút, nem tett boldogtalanná, 
hála legyen.
Hogy sohasem féltem a szeretettől 
és szerethettem, akik nem szerettek, 
hála legyen.
Hogy akik szerettek, szépen szerettek, 
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem, 
hála legyen.
Hogy amim nem volt, nem kívántam, 
és sohasem volt elég, aki voltam, 
hála legyen.
Hogy ember lehettem akkor is, 
mikor az emberek nem akartak emberek lenni, 
hála legyen.
Hogy megtarthattam a hitet, 
és megfuthattam a kicsik futását, 
és futva futhatok az Érkező elé, 
s tán nem kell a városba mennem 
a lámpásomba olajért, 
hála legyen!
Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen! 
és ma is kiálthatom: úgy legyen! 
és holnap és holnapután és azután is 
akarom énekelni: úgy legyen! – 
hála legyen, Uram! 
hála legyen!

a fénykép a 2011-es "Te Deum"-on készült a kecskeméti Piarista Gimnáziumban.