2017. január 12., IX. évfolyam, 1. szám

 

Jubileumi hangverseny a Duna-parti Piarista Kápolnában

A budapesti Piarista Gimnázium 300 éves fennállásának alkalmából a Vashegyi György vezette PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR ad koncertet Bach, Conti és Telemann műveiből korabeli, barokk hangszereken neves szólisták közreműködésével január 15-én vasárnap 19.30-tól, a Piarista Kápolnában.

Műsoron:
Georg Philipp TELEMANN (1681-1767):
Ach Herr, strafe mich nicht TWV 7:3
(magyarországi bemutató)

Francesco Bartolomeo CONTI (1681-1732):
Languet anima mea
(magyarországi bemutató)

Johann Sebastian BACH (1685-1750):
Ich bin vergnügt mit meinem Glücke BWV 84
---
Ich habe genug BWV 82a
O Jesu Christ, meins lebens Licht BWV 118

Közreműködik:
Kalafszky Adriána - szoprán
Bárány Péter - kontratenor
Komáromi Márton - tenor
Najbauer Lóránt – basszus

A belépés díjtalan, de regisztrációhoz kötött, amelyet a koncert.januar.15@gmail.com e-mail címen lehet megtenni.

A helyfoglalás érkezési sorrendben történik.

Várunk minden érdeklődőt szeretettel!

Piarista Gimnázium, Piarista Rend Magyar Tartománya


Piarista rend 2017: 400!

A Piarista Rend világszerte az e naptárban látható események alkalmával kiemelten is ünnepli a rend alapításának 400. jubileumi évét.

Erre a közös ünneplésre hívunk minden piarista családhoz tartozó barátunkat a "nevelni - hirdetni - átalakítani" mottó jegyében!

#Calasanz400 


AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN

Korábban már kétszer is hirdettük, s most örömmel adok tájékoztatást arról, hogy Advent első vasárnapjától beindult az a kezdeményezés, hogy a tanév minden vasárnapján este 18 órakor szentmisét tartanak piarista szerzetesatyák az öregdiákok részére a Piarista Kápolnában (Bp. V. Piarista u. 1., 2. emelet – bejárat a Gimnázium portáján át).

Úgy véljük, hogy a valaha létezett rendszeres öregdiákmisék megszűnése rendkívül sajnálatos volt; a spirituális-szellemi találkozás hiányát valamennyien éreztük, akik kötődünk a piarista karizmához. Az elmúlt években csak az egyházi év két nagy ünnepkörének konferenciabeszédei és szertartásai, a Szövetség éves közgyűlése és az alkalmi osztálytalálkozók hozhattak össze minket, öregdiákokat a Piarista Kápolnában. Ezzel nemcsak a csak itt, a piarista környezetben átélhető sajátos hitélmények lehetősége szűkült be, hanem ezeknek a megritkult összejöveteleknek a közösségteremtő ereje is sokat vesztett ahhoz képest, amit a rendszeres szentmisék közvetíthettek volna számunkra.
Ezekből a szempontokból tekintve kell különösen jelentősnek értékelnünk az öregdiákmisék újbóli meghonosításának tényét.
Mivel a szentmiséket a szerzetesközösség tagjai celebrálják – az  eddigi 7 alkalommal Jelentits, Lukács és Wettstein atyák többnyire ketten-ketten koncelebrálva tartották őket –, a homíliáikban az Evangélium üzenetének mai aktualitásairólszóltak és szólnak, piarista szerzetestanári megközelítésből,nagy bölcsességgel és erővel. Szolgálatukkal nagy ajándékot adnak nekünk. Továbbra is szeretettel várják nemcsak az iskola öregdiákjait és hozzátartozóikat, hanem mindazokat is, akik az Ige és az Eukarisztia asztalánál életük és gondolkodásuk reflexiójához  piarista lelkiségből is szeretnének szempontokat kapni.
A másik szempont az, hogy ezeken a szentmiséken – akár csak néhányan, akár húszan, akár még többen vagyunk, de örömmel mondhatjuk, különböző korosztályokat képviselünk–, megéljük mi, öregdiákok egymás között is, de a piarista atyákkal együtt is az egy családhoz tartozás élményét. A szentmisék utáni agapékon kialakuló spontán beszélgetések, megbonthatják az azonos évjáratok, korosztályok óhatatlanul meglévő kezdeti zártságát és kialakulhatnak olyan baráti körök, amelyekben a fiatalabb és a középkorú vagy még idősebb öregdiákok megismerve egymást, megtalálhatják a közös hangot és az együttlét örömét. De ugyanez vonatkozik a diákok és az atyák közötti kapcsolatok megújulására is.

Lelkesen hívom tehát én is az öregdiákokat, hogy havonta legalább egy-két alkalommal éljenek a felkínált lehetőséggel és jöjjenek el Piarista Kápolnába az öregdiákmisére! Töltsük meg a Kápolnát!

Várgedő Tamás
a Választmány elnöke

A mostani vasárnap különlegessége, hogy a szentmise után ½ 8-kor az iskola fennállásának 300 éves évfordulójához kapcsolódó ünnepségsorozat keretében az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus ad hangversenyt Vashegyi György vezényletével Telemann, Conti és Bach műveiből. Előzetes regisztrációt kérnek a koncert.januar.15@gmail.com címen.


Piarista Bál Vácott

Kedves Szülők, Öregdiákok!

Ismételten szeretném felhívni a figyelmüket a 2017. január 28-án, 18 órakor kezdődő VII. Piarista Bálra. Idén újra jubileumot ülünk, az iskola újranyitásának 25. évfordulóját! Helyszín: az iskola Díszterme.

A jó hangulatról idén is a Made In zenekar gondoskodik.
Tombola, büfé, teaház, hajnalig tartó zenés-táncos mulatság.

Megköszönve tavalyi nagylelkű segítségüket, kérjük, idén is támogassák célkitűzéseink megvalósulását a szülői bálon való részvételükkel vagy támogató jegyek vásárlásával, felajánlásaikkal!
Idén a támogatásokból befolyó összeget a könyvtár függönyeinek teljes cseréjére ajánljuk fel.

Jegyek és támogató jegyek január 25-ig a szervezőknél és az iskola portáján kaphatók. A januári szülői értekezletek időpontjában, 2017. jan. 23-24-25-én 16.30-tól 19.00 óráig az iskola aulájában biztosítunk lehetőséget a vásárlásra. A továbbiakban nincs lehetőség jegyvásárlásra!

Jegyek rendelhetők telefonon is a következő telefonszámokon és e-mailen:
Sándorné Debreczeni Kati: 06 20 359 4376
Hegedűs Szilvi: 06 30 693 4685, szhegedus@invitel.hu

A belépők ára 5.000 Ft, támogató jegyek 1.000 Ft-ért vásárolhatók. A tombola ára 300 Ft.

Fontos változás, hogy idén az ülőhelyeket elektronikus úton foglalhatják le kedves vendégeink. A foglalás a jegyvásárlás sorrendjében történik. Bővebb információért látogassák meg az iskola honlapját, ott kattintsanak a báli plakátra, majd egy rövid regisztráció után foglalják le ülőhelyeiket a kívánt asztalnál. Utólagos átfoglalásokra csak a SZABAD helyek függvényében van lehetőség! Az ültetéssel kapcsolatban semmilyen reklamációt nem fogadunk el utólag, tehát siessenek mielőbb megvásárolni jegyüket és foglalják le ülőhelyeiket!

A műsor részleteiről, a vacsoráról, a tomboláról a fenti weblap nyújt bővebb tájékoztatást Önöknek.

Szeretettel várjuk Önöket!


Megjelent a Piaristák MA téli és egyben ünnepi lapszáma!

Megjelent a Piaristák MA téli és egyben ünnepi lapszáma!

A tartalomból:
- Rendi jubileumok: 400 éves a piarista rend - Ferenc pápa üzenete a piaristákhoz; ünnepi nyitó szentmise Rómában
- Magyarországi piarista jubileumok: 100 éves a Kalazantínum, 25 éve indult el újra a tanítás Vácott
- HIVATÁS: Dr. Lukács László SP
- Vezetői csapatok találkozója
- Szerzetesek körében
- Az énektanár: Aigll Glicér
A lap elérhető a piarista oktatási intézményekben, kollégiumokban, plébániákon, könyvtárakban és bizonyos katolikus iskolákban, egyetemeken.

Lapozható, internetes verzió: https://issuu.com/szathmar…/docs/piaristak_ma_16_tel_digital


Átkacsintani a lövészárkok fölött

Beszélgetés Bozók Ferenc piarista pap tanárral, költővel – Gyöngyösön született, a Gyöngyöshöz közeli Domoszló volt gyermekkora színtere. Nagymamájától hagyományos vallásos nevelést kapott, mint mondja, „családunkban egyedül ő járt templomba”. Az elsőáldozáson és a bérmálkozáson „csak úgy átestem”. Édesanyja akkor került a templom közelébe, amikor kamasz fia ministrálni kezdett. A magyar–történelem szak elvégzése után, friss diplomásként Gyöngyöspatán tanított évekig. Az általános iskolába nagy számban jártak cigány gyerekek, „rengeteg küzdelemmel kellett szembenéznünk, de csupa szív és egymást szerető tantestület dolgozott ott. A roma gyerekekkel nem volt különösebb gondunk, talán csak annyi, hogy amikor kitavaszodott az idő, voltak, akiket már úgy kellett összehalászni, nemigen akartak iskolába járni”. Bozók Ferenc (1973) ma piarista szerzetes tanárként a rend váci gimnáziumában tanít magyart, történelmet és hittant. Költeményei irodalmi folyóiratokban jelennek meg, hat önálló verskötete látott napvilágot, emellett esszéket és irodalmi interjúkat tartalmazó könyveket adott közre.

Kedves atya, térjünk vissza kissé az időben. Hogyan formálódott papi-szerzetesi hivatása?
– A papi hivatás gondolata az általános iskola után, viharos kamaszkorom idején kezdett határozottabban foglalkoztatni. Akkor fordultam Isten felé, amikor a gyerekek el szokták hanyagolni a vallásukat. Nem voltam piarista diák, nem lebegtek szemem előtt papi-szerzetesi példák, de szerettem olvasgatni a Bibliát, A szentek életét, a lelkiségi könyveket. Tizenévesen már voltak kedvenc szentjeim: Assisi Szent Ferenc, Goretti Mária, Vianney Szent János. Két hivatás vonzott: a papság és a tanárság. Érdekelni kezdett a szerzetesség. Kezembe akadt Puskely Mária Szerzetesek című könyve. Lapozgatás közben jöttem rá arra, hogy a papság és a tanárság, ami addig vagy-vagy-ként jelent meg előttem, össze is kapcsolható. Beleakadt szemem a piarista rendbe. Más tanító szerzetesek is vannak, de a piaristák – karizmájukat tekintve – tudatosan ezzel a céllal jöttek létre. Negyedik fogadalmuk az ifjúsággal való különleges törődésre szólít.
Tizenöt-tizenhat éves koromban, az 1990-es évek elején meglátogattam néhány szerzetesrendet. A piaristák – az addigi kettő mellett – új iskolákat nyitottak. Az egyik évjáratban tizenkét novícius volt. Jelenits István tartományfőnök erre alapozva azt mondta: „Legyünk bátrak, vegyük vissza volt iskoláink egy részét.”
Jelenits István és a növendékek nevelője, Kállay Emil vett a szárnyai alá. Azt mondták: ha érdekel, nézzem meg, hogyan tanítanak. Izgalmas volt, amikor láttam, a reverendás pap az evolúciót tanítja biológiaórán, s krétaporos szerzetesi öltözékükben jönnek-mennek a tanárok. A természetes és a természetfölötti állandó kölcsönhatásában éltek. Több hétvégét a kalazantinerekkel, a piarista kispapokkal tölthettem. Jó kapcsolatok, barátságok alakultak ki.
Ennek ellenére érettségi után az egri Esterházy Károly Főiskola magyar–történelem szakát választotta.
– Még nem született meg bennem a végleges döntés. Plébánosom, Hegedűs Ferenc példája egy másik utat mutatott nekem: az egyházmegyés pap életét. Ugyanakkor egyre inkább vonzott az irodalom, ez jelentette tanulmányaim igazi „szívét”. A nyelvészetet és a történelmet vagy az angolt az irodalom „segédtudományainak” tekintettem. Azt figyeltem, ezek a tantárgyak hogyan hasznosíthatók költői érdeklődésemben. Az irodalomtanszék oktatói és hallgatói közül többekkel (főként Lisztóczky Lászlóval és Ködöböcz Gáborral) ma is baráti kapcsolatot ápolok.

Viszonylag későn, harmincéves korában jelentkezett a piarista rendbe, Kállay Emil, majd Urbán József tartományfőnöksége idején.
– A korai érdeklődés után a szerzetesi gondolatot lezártam magamban, elindultam a tanárság felé. A piaristákkal volt egy „kalandom”, gondoltam. A főiskolai tanulmányok idején és a gyöngyöspatai évek alatt azonban a félbeszakítottság érzése kísért. Valami nem fejeződött be a piaristákkal. Szerzetes pap tanári hivatásomban a papság és a tanárság együttes jelenléte, Isten és a gyerekek szolgálata indított el.
2003-ban lettem jelölt, posztuláns Vácott. Itt töltöttem novíciusi évemet is. Teológiai tanulmányaimat a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán végeztem,  közben az utolsó évben – magyar szakomat hasznosítva – már tanítottam váci iskolánkban. Négy évig a kecskeméti piaristáknál tanárkodtam, megjártam a gödi szakképző iskolánkat, harmadik éve kerültem vissza Vácra. 2011 augusztusában szenteltek pappá, előtte tettem örökfogadalmamat.

A szerzetes, a pap és a tanár – ez az a hármas, amelyre a hosszú készülődés után rátalált?
– Néhányan még hozzá szokták tenni: és az író, a költő… Egyfajta feszültséggel jár ez: hogyan élnek ezek egymás mellett, mennyire harmonizálnak? Valóban előfordul, hogy olykor nem tudom szálaira bontani őket, hiszen az nem lehet – így szoktam mosolyogva mondani a gyerekeknek –, hogy egy félszáraz leíró nyelvtanórán, amikor meg kell követelnem a tudást, nagyon szerzetes, nagyon atya legyek. Ugyanakkor lelkipásztorként is jelen vagyok a gyerekek között. Rendszeresen misézem templomunkban, hívnak a váci ferencesekhez és a környék más templomaiba, időnként kisegítek szülőfalumban és környékén, keresztelek, esketek. A gyerekeknek diákmisét mutatok be, lelkigyakorlatokat tartok nekik, gyóntatom őket.

A tanár gyóntatója a diáknak, aki azután ott ül vele szemben a tanórán.
– Megvan ennek a különös feszültsége. Az a tapasztalatom, hogy azok a diákok, akik elsősorban a tanárt látják bennem, kevésbé járnak hozzám gyónni, lelki beszélgetésre. A kamaszlélekben nem olyan könnyű szétválasztani a gyóntatópapot és a tanárt. Éppen most kapott egy rosszabb jegyet, s utána legmélyebb lelki dolgairól beszéljen ennek a papnak vagy a tanárnak? Ez a pap tanárság keresztje.

Költő és esszéista. Pap költő, katolikus költészet – zavarban vagyok ezekkel a fogalmakkal. Mennyiben érvényes megállapítások?
– Ha valaki római katolikus vallású, ráadásul pap, hajlamosak besorolni a katolikus költők sorába. Pilinszky többféle választ adott erre a kérdésre: Egy alkalommal azt mondta: „Költő vagyok és katolikus.” Máskor úgy nyilatkozott, egyetlen katolikus költőt ismer, Assisi Szent Ferencet.
Verseimből hiányzik a paposság, a predikatív hang, a szónokias jelleg. Nem úgy tekintek a költészetre, mint valamiképpen a prédikáció folytatására.
Ha valaki a hagyományos katolikus költészet elemeit keresi köteteimben, nemigen találja meg. A versek inkább a gyónáshoz hasonlítanak. Önvallomás, kitárulkozás, a sebezhetőség megmutatása, együtt gyötrődés az embertársakkal…

Az úgynevezett pap költőknél érezni, hogy van egy pont, ahonnan nem mer – nem tud? – továbbmenni, s következik a lezárás. Az igazi művészet – témájától függetlenül – szakrális művészet, a mindenségre irányul, de mindazon kínlódáson, fájdalmon, szépségen – imént említett fogalmával, a gyónás mélységén – keresztül, amely az emberélet sajátja.
– Egyes pap költőket bizonyos sematizmus, túlzott dogmatizmus jellemzett, nem mertek „kikacsintani”. Néhány éve egy interjúban arról faggattak, hogyan lehet, hogy egy pap költő szerelmes verseket is ír? Elmondtam, ez is természetes emberi érzés, magam is tapasztaltam már.
Mécs László, Puszta Sándor, Sík Sándor, Harsányi Lajos és sorolhatnám a nagy magyar pap költőket – azokat a verseiket szeretem igazán, amelyek kevésbé predikatívak. Ilyen például Puszta Sándornak a Cinkenyom című verse, Mécs Lászlótól A királyfi három bánata vagy a Vadócba rózsát oltok; amely művekre nem „telepedik rá” annyira, hogy egy pap írta.

A költészethez sajátos lelkiállapot, hangulati atmoszféra szükséges. A pap, a szerzetes, akinek megvan a maga szigorú napirendje, s mellette ott a tanári elfoglaltság, hogyan tudja beleélni magát a költészeti miliőbe?
– Kissé tréfásan úgy szoktam fogalmazni: diákok közt hallgatnak a múzsák. A nyári szünet viszonylag hosszabb, parttalannak mondható időszak, de akkor meg a hőség… zárva vannak a könyvtárak… Látszólag nagyobb a szabadság, mégsem ad annyi impulzust.

A nyár valóban nem tekinthető alkotói, termékeny időnek…
– Azért ilyenkor is igyekszem írni, jobbára az esszéken dolgozom. Hogy mikor születik a vers? Folyamatosan, olyan ez, mint egy állandóan nyitva tartó üzlet… Kinézek az ablakon, megfogalmazódik bennem a kép: lóg az eső lába. Ez közhely. Továbbhajlítom: lóg az eső puha lába unottan – ez már daktilikus verssor. S elindul a gondolatfolyam. Egyszer Várady Szabolcs a szememre vetette, hogy túlságosan időmértékesek a verseim, az időmérték irányítja a gondolatot. Ez nem igaz, a gondolat bennem sokszor már időmértékes formában születik meg, tehát nem „gyártom” a verset valamiféle kotta szerint.
Tóth Krisztina költő mondta Kortársalgó című interjúkötetemben, hogy a versindító sor gyakran nála is olyan, mint a Kőleves című mesében a kő: a végén már nincs is szükség rá. Sokszor én is úgy vagyok, hogy az ihlet általi gondolat, mondat, szövegtöredék a végén kikerül a versből. Arra volt jó, hogy elindítson egy folyamot.

Az irodalomban tragikus szakadék tátong az úgynevezett szekértáborok között. Lehet-e hidat verni e szörnyű szakadék fölött?
– Kortársalgó című interjúkötetemben huszonhat magyar költő szerepel. Ízlésem szerint válogattam össze a megszólalókat, és nem szekértáborok szerint: a hagyományos, tradicionális költészet követői mellett – Czigány György, Tarbay Ede, Serfőző Simon – feltűnik a hangköltő Szkárosi Endre, és a másik, nem konzervatív „szekértáborba” sorolt alkotók, például Vörös István, Tóth Krisztina, Rapai Ágnes, s az olyan „köztes létezők” is teret kaptak, mint például Zalán Tibor. Persze a saját szekértáborokba sorolását szinte minden alkotó külön-külön visszautasítja.
Könyvem előszavában szerepel, hogy megpróbálok átkacsintani a lövészárkok fölött. Van, aki gúnyolódott ezen, mások dicsértek érte. Az írószövetségi bemutatóra, valamint a könyvheti dedikálásra sokan eljöttek, s az egymástól távol álló szerzők váltottak a másikkal egy-két szót, kezet fogtak… A könyvheti kavalkádban már mint ismerősök köszöntötték egymást. Vannak persze olyanok, akiket nem lehet „megmozdítani” – ehhez én kevés is lennék… de aki belelapoz ebbe a kötetbe, elgondolkodhat egyik vagy másik szerzőről: hiszen ő is emberi lény, neki is vannak értelmes gondolatai…
Időnként jelennek meg verseim a liberális Mozgó Világnál, a kommunista Ezredvégnél, de ugyanígy a jobboldali Hitelnél, Havi Magyar Fórumnál is. Nemcsak a liberális és baloldalon találkozunk intoleranciával, hanem a jobboldalon is. Az Élet és Irodalomban elmarasztaltak azért, mert a Iancu Laurával folytatott beszélgetésünkben kifakadunk azon, hogy Magyarországon önkényes kánongyártás folyik az irodalomban. Sztárcsinálás. Ha valakit megemelnek – csúnya szóval: hájpolnak –, akkor minden csapból ő folyik. Hatalmas kép róla a kirakatokban, a metrószerelvényeken, mindenütt. Ez nagyon káros, mert ennél sokkal többszólamú a magyar líra, és sok értékes életműnek nincs lehetősége megmutatnia magát.

FÉNYSZONETT

Kezed ha gyújt köröm-picinyke mécsest,
amíg viasz, s rövid kanóca tartja
egy kontinensnyi éj se fog ki rajta,
nem oltja őt ki semmilyen tömény est.

Az utcalámpa fényzuhany: csorog rád,
zuhog fejedre tiszta fénysugára.
Tusolsz. A tisztaság zuhog ruhádra,
tested zuhanyrózsák aranyporozzák.

A szurkos éj kísértetek barátja,
csuklyás daróca sok lidérc kabátja,
suhog, csapong ezernyi furcsa lénye.

Egy kontinensnyi éjsötét szakadt rám,
és éjszakányi híg szurok ragadt rám,
de mossa már az utcalámpa fénye.

Forrás: http://ujember.hu/atkacsintani-a-loveszarkok-folott/


Ünnepi interjú Nagy Attila igazgató úrral

A váci Piarista Gimnázium újraindulásának 25. évében olyan emberekkel készítettünk ünnepi interjúkat , akik az elmúlt 25 évben fontos szerepet játszottak iskolánkban.

A PIÁR-MÉDIA stábja karácsony előtt Kecskeméten járt, és Nagy Attila tanár úrral találkozott. Ő 1998 és 2003 között tanított a Váci Piárban. Pályája is itt kezdődött. Tanított, osztályfőnök volt, majd igazgatóhelyettes. Fontos szerepet játszott az iskola közösségi életének fejlődésében. Azóta is szeretettel gondolunk rá.
A PIÁR-MÉDIA az iskola média-gyakorlat csoportja. Amatőr eszközökkel,de nagy elszántsággal dolgozunk. A csoport szeptember óta dolgozik a rendelkezésre álló heti egy tanórát messze meghaladó időkeretben. A diákok lelkesedését jól mutatja az is, hogy a karácsonyi vakáció egész első napját a múlt hétvégén forgatott anyag vágásával töltötték. Közben sokat tanulunk egymástól (a korábbi forgatások tapasztalataiból) és a magunk hibáiból.

Ezt az "anyagot" a csoport alábbi tagjai készítették:
A műsor Újvári Lili (szerkesztő) elképzelései szerint valósult meg. A szerkesztőriporter Hegedűs Anna, akit a néző is kísér az egész műsorban. Ő beszélget a megszólalókkal. A vágóképeket Szabó Vivien szerkesztette, aki ötleteivel az egész műsor arculatát is meghatározta (vágókép-társszerkesztő). A kamerákat Újvári Lili és Szabó Vivien valamint Kalász Ákos tanár úr kezelte. A hangtechnikai feladatokat Tuskán Vivien végezte. A forgatás során a rendező asszisztense Rodák Veronika volt.

Büszke vagyok a csapatra!

Jó szórkakozást kívánunk a kedves nézőknek!

Kalász Ákos, igh.,
a PiárMédia vezetője

Forrás: http://blog.vac.piarista.hu/unnepi-interju-nagy-attila-igazgato-urral


93 éves korában elhunyt Stéhli Ferenc piarista konfráter, gimnáziumi tanár.

2016. december 10-én, 93 éves korában elhunyt Stéhli Ferenc piarista konfráter, gimnáziumi tanár. Szeretettel és hálával gondolunk Feri bácsira, aki hosszú éveken át segítette a rend munkáját önzetlenül, tiszteletből.
Imádkozzunk lelki üdvéért!

Sokan ismertük alacsony és az évek során egyre jobban meggörnyedt, de mindig ruganyos alakját, ahogy elmaradhatatlanul megjelent a budapesti piarista könyvtárban, hogy dolgozzon, segítsen, és közben elbeszélgessen barátaival. Egész életét ez a szüntelen munka, a folytonos szellemi érdeklődés, a töretlen haza- és istenszeretet és a piarista rend iránti nagy tisztelet jellemezte.

Kispesten született 1923. március 8-án, de szülei Pestszentlőrincen éltek; itt töltötte fiatalkorát, és ott élt haláláig. Édesapja kovácsként dolgozott a kispesti traktorgyárban. A kispesti Deák Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1941-ben, jeles eredménnyel, majd latin-francia szakos tanárnak készült a Pázmány Péter Tudományegyetemen. A háború alatt a behívót elkerülte, és a legnehezebb hónapokat rokonainál, Zamárdiban töltötte, majd az orosz csapatok bevonulása után biciklivel ment haza szüleihez Pestszentlőrincre.
Latin-francia szakos diplomáját 1949 márciusában szerezte meg. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban nyolc tanári állást ajánlottak föl számára. Ő Veszprémet választotta, mert rokonsága révén jól ismerte az ottani viszonyokat. Miután megérkezett, azonnal átvette a latin tanítását az egész államosított piarista gimnáziumban. Itt találkozott először a piaristákkal, akik még a gimnáziummal szomszédos rendházban laktak. Bár ez nem számított „korszerű” viselkedésnek, ő mégis kapcsolatot létesített, sőt barátságba került velük.

Egész életében rajongott a komolyzenéért, és az évek során nagy lemezgyűjteményre tett szert. Ennek köszönhetően 1949/1950-ben a veszprémi gimnáziumban, ahol éppen nem volt énektanár, ő tartotta a zenetörténet órákat. Második szaktárgyát, a franciát viszont a diktatúra viszonyai között soha nem taníthatta. Sőt, ha tanár akart maradni, meg kellett szereznie az orosztanári diplomát. A hároméves tanfolyamot 1952-re fejezte be.
Összesen hét évet töltött Veszprémben, amelyet – az ötvenes évek fullasztó politikai légköre ellenére – élete „legszebb, legharmonikusabb időszakának” tartott. Mivel nem sokkal idősebb volt diákjainál, közeli barátságba került velük, amelyet élete végéig megtartott.
1956-ban családi körülményeit mérlegelve, elhagyta Veszprémet, hazaköltözött Pestszentlőrincre, és a monori József Attila Gimnáziumban vállalt állást. A piaristák iránti vonzalma azonban nem múlt el, ezért 37 évesen megpróbálta, hogy piarista tanárként folytatja életét. Mivel azonban ebben a korban tanulás már nehezen ment neki, két év múlva fölmentését kérte az ideiglenes fogadalom alól. A monori igazgató jóindulatából ismét visszakerült a gimnáziumba, ahol egészen nyugdíjazásáig, 1983-ig tanított. Diákjait nyaranta hosszú biciklitúrákra vitte, amelynek során az egész országot bejárták. Meg is nősült, de házassága gyermektelen maradt.
Amikor 1983-ban, 60 évesen nyugdíjba vonult, Kemenes László, a budapesti Piarista Gimnázium igazgatója alkalmazta. Eleinte oroszt is tanított, később már csak latint, többnyire fakultációként vagy úgynevezett „szabad sávban”. Szolgálatáért köszönetül a piarista rend konfráteri címet adományozott neki, amelyet Jelenits István tartományfőnök adott át neki 1989. december 1-én, a budapesti iskola patrocíniumi ünnepsége során.
1988-től ő vezette az ifjúsági könyvtárat is, majd szívesen besegített a rend központi könyvtárában, ahol az 1990-es évek elején többször változott a könyvtáros személye, és az átmeneti időkben mindig ő volt a biztos pont, akire számtani lehetett. 1993/1994-ben még a levéltárban is helyettesített. Miután a könyvtár szakképzett vezetőt kapott, helyettesítésre már nem volt szükség, de ő továbbra is szívesen rendelkezésre állt, hogy segítsen. Hetente bejárt a rendházba, hogy könyveket katalogizáljon. Eközben szívesen mesélt fiatalkori élményeiről, országjárásairól és azokról a nevezetes emberekről, akikkel személyesen találkozott vagy ismerte őket.
Szívesen foglalkozott a piarista rend történetével is. Még 1955-ben fölkérték, hogy készítse el a 250. évfordulójához közeledő veszprémi gimnázium történetét. Ez az írása csak évtizedekkel később, 1989-ben jelent meg, amikor a Magyar Piarista Diákszövetségnek módja nyílt emlékkönyvet kiadni az akkor már több, mint 275. éve alapított gimnázium emlékére. Egyik legértékesebb munkája az a tanulmánya, amelyet a XIX. és XX. századi piarista tankönyvírókról írt, és a budapesti piarista gimnázium 1999/2000-es évkönyvében jelent meg.
Az utolsó években, felesége halála után egyedül élt, majd pedig egyre romló egészsége, bizonytalanodó járása nem engedte meg, hogy bejárjon a könyvtárba, amelynek bizony, az évek alatt szinte elmaradhatatlan részévé vált. Utolsó napjaiban is a lába hagyta cserben. Otthon elesett, és néhány nap múlva, 2016. december 10-én, 93 éves korában a kórházban elhunyt.

Szeretettel és hálával gondolunk Feri bácsira, imádkozzunk lelki üdvéért!

Koltai Andrés, Piarista Rend Magyar Tartománya


Öveges József emlékfal létesült a Csodák Palotájában,a Camponában

A Csodák Palotája december közepétől emlékfallal idézi meg az intézmény megálmodójának életpályáját a róla elnevezett előadóterem mellett.

Szakmai partnerekkel együttműködve követjük végig a hazai tudománynépszerűsítés meghatárózó alakjának oktató-nevelő munkásságát. Bemutatjuk azt is, hogy a róla elnevezett intézmények és szervezetek miként őrzik emlékét.

A fal kialakításánál Paszternák András projektfelelős Décsi Andreával (Budapesti Gépészeti Szakképzési Centrum Öveges József Szakgimnáziuma és Szakközépiskolája), Koltai Andrással (Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára), Cselenkó Verával (Öveges emlékház - Páka), Leibinger Jánosnéval (Öveges József Tanáregylet) és Nikodém Gabriellával (Bélyegmúzeum) működött együtt. Köszönet mindannyiuknak, munkatársaiknak és intézményeiknek, hogy partnereink az Öveges Józsefre történő emlékezésben, melynek időszerűségével a Csopamedia egy korábbi posztjában foglalkoztunk.

Az információs tablók grafikai munkáit Budavári Eszter végezte, a szövegek gondozásában Serfőző Andrea működött közre,  a tárlat kialakításában Üzemeltetési Központunk munkatársai, Mihályi Mátyás és Komlósi Gábor vállaltak feladatot.

Az emlékfal a Csopa Campona kiállítóterében tekinthető meg.

Forrás: csopamedia.blogspot.hu


Jelenits István: szükségünk van a karácsonyi csendre

- Tudunk még ünnepelni?
– Ha azt nézzük, hogy Isten fia, Jézus Krisztus teljes emberi egyszerűségbe született, szegény családba, bár a Biblia szerint királyi származékként, akkor akár még a mai egyházi ünneplésnek is lehet olyan veszélye, hogy a külsőségeket túlhangsúlyozó nagymisék, a lenyűgöző kórusok miatt veszik el karácsony sajátos jellege. Így csak egyfajta emlékezés marad, ami ettől még lehet élményszerű. Nem kétséges, az ünnep valódi tartalma, ha úgy tetszik, igazsága a csöndben, a szegénységben vagy éppen egy kórházban mutatkozhat meg. Az én nemzedékem még megélte a háborút, emlékszem az ostrom alatti ünneplésekre, amikor a pincékben összehúzódtunk, aztán másnap már jöttek a hadak, robbantak a bombák. De valódi, rendkívül emlékezetes csoda volt az.

– Ma szinte összehasonlíthatatlanul békésebb az életünk, mégis sokan rohannak. Nehezebb megélni a karácsonyt?
– A nyomorúság, a baj és a fájdalom közelebb vezet a mély értékekhez, szinte beleszorítja, rákényszeríti az embert, hogy találkozzék a kegyelemmel, s így az Úristennel. Ha pedig viszonylagos bőség vesz körül, előfordulhat, hogy mi magunk akarjuk ezt az ünnepet egymás számára – úgymond – gazdaggá tenni csupán földi ajándékokkal, s így elvész a saját igyekezetünk miatt az a megrendülés, ami a Teremtővel való találkozással járhat.

– Mégis, hogyan lehetséges ez a találkozás? Mit kell érte tenni?
– A betlehemi karácsonyra is meghívták a pásztorokat és a napkeleti bölcseket, nem magányos remeteként jött Krisztus a világba. Az embereknek egymással is kell találkozniuk, a régi emlékek közös felidézésével, akár énekléssel, vissza kell találni az élményekhez, amelyek összekötnek. Nem a manapság ránk zúduló változatosság, sokkal inkább ismerős történetek teremthetik meg a mélyebb kapcsolat lehetőségét. Olykor még az is elég, ha beszélgetünk. Szoktam ajánlani a híveknek, figyelmeztetem őket arra, hogy ne annyira az ajándékok és az ennivalók gazdagsága számítson, hanem az együtt eltöltött idő, az egyszerű, személyes ajándékok. Kisgyerekkoromban, amikor a szüleim a karácsonyfát díszítették, nagyanyánk a testvéreimmel együtt elvitt kicsit bandukolni a környéken. Mondjuk úgy: karácsonyi sétára. Ilyenkor pedig nyilván szóba elegyedtünk, vagy csak ott voltunk egymásnak. Annyi minden van, amitől a hétköznapok elszakítanak minket. Sodrásban élünk, olyannyira, hogy a valóban fontos dolgok elmondására nem marad idő. Szinte csak vakkantunk, kizárólag az úgymond lényeges információkat osztjuk meg egymással, aztán meg körbevesz minket a világ zaja, mostanában egyre inkább a különböző szerkezeteken keresztül is. Nagy a lárma. Bizony hatalmas szükségünk van erre a karácsonyi csendre, a nyugodt, meggondolt beszélgetésekre.

– Szomorú jelenség, hogy az ünnep környékén megnő az öngyilkosságok száma. Mi ennek az oka?
– Olyanok tesznek így, akik nagyon magukra maradtak, mégis vágyódnak egy ilyen karácsonyi tapasztalatra. Valamit megsejtettek, esetleg őriznek ilyesmit az emlékeikben, mégsem találnak olyan valakit, akit megszólíthatnának, pedig vágynak rá. Ilyen helyzetben erősödhet meg az emberben a tévedés, hogy rá nincs is szükség, értelmetlen az élete.

– A hívő ember szerint azonban nincs értelmetlen élet. Keresztény még Magyarország?
– Nehéz erről valódi képet alkotni. Vélhetőn sokan lehetnek, akik talán régóta nem járnak templomba, de ma még nem szakadtak el teljesen a vallástól. Valami fogalmuk, emlékük lehet erről. Viszont az biztos, hogy a gyermekeiket már nem fogják olyan élményekhez juttatni, hogy a hit iránti vágy feléledjen bennük. Ha így nézzük, kritikus helyzetben vagyunk. Egész létünk, maga a világ változott meg teljesen, és sodort el bennünket Isten közelségéből. A tömegkommunikációs eszközök betörtek a családi életünkbe, hajdan még a telefon is ritka volt, ma pedig már nem is egymással, hanem a világgal beszélgetnek az emberek az eszközeiken keresztül. A világ azonban felszínes, nem személyes mondanivalókat hordoz, hanem egyszerű üzeneteket, szenzációkat, amelyek azonnal elkápráztatnak, majd üresen hagyják a szívet. Ráadásul ez az átalakulás rendkívül hirtelen jött, a társadalom maga sem tudta, őrizni kellene azt, amit ez a hullám kiszorított, illetve kiszorít. Emlékszem, hajdan sokat kirándultunk, a karácsonyi szünet már napokkal az ünnep előtt elkezdődött, ilyenkor a diákokkal felkerekedtünk egy rövid túrára. Elmentünk a hegyek közé, egyszer egy plébánián szálltunk meg, ahol szívesen láttak minket. Persze a földön kellett aludnunk, és korán kelni, mert rorate mise volt. Fél hatkor meghúzták a harangot, a hegyekből és a házakból özönlöttek hajnalban az emberek lámpásokkal a kezükben, hiszen nem volt még közvilágítás, elindult a templomba szinte az egész falu. Lenyűgöző volt a látvány, noha ez akkoriban teljesen természetes volt, még azok is ott voltak ilyenkor a templomban, akik vasárnap amúgy nem.

– Most már van közvilágítás, jobbak az utak - a templom azonban szinte üres.
– Persze, mert akár rádión keresztül is lehet hallgatni a szertartást, sőt, még a pap is szebben beszél, mint a helyi plébános. Csakhogy azt a szép sétát, a közösségi tapasztalatot, a közös éneklést, az együvé tartozás pótolhatatlan élményét így bizony elveszítik a hívek.

– Hogyan válaszolhat erre a helyzetre az egyház? A közösségeket kellene megerősíteni?
– Ezeknek az értékeknek a gazdagságát kellene bemutatni, tudatosítani újra az emberekben. Most tulajdonképpen gazdagok vagyunk. Még a szegények is tehetősebbek, mint a régen élők, akár még a királyoknál is kényelmesebben élhetünk. Ennek azonban vannak veszélyei, hiszen ez az életmód a felszínen megtart, de a lét mélységeit elzárja előlünk. Pedig ott kincseket találhatunk. Ezt újra fel kellene fedezni. Többet ér egy közös keresztút mondjuk, mint sok minden, amit az információs hálózatba épült ember a kényelmes otthonában tapasztalhat. Örülhettünk például, hogy a krakkói pápai találkozóról, amely a nyáron volt, élő közvetítést kaptunk, de a résztvevőkkel mégsem együtt éltük meg az eseményt. Persze, közben nyugodtan lehetett hörpölgetni otthon a kávét.

– Ferenc pápa épp Krakkóban buzdította a fiatalokat, félig-meddig képletesen, hogy keljenek fel a díványról. Miért vannak ott egyáltalán?
– Régen unták magukat a díványon. Most azonban már egészen kis kortól kezdve ezt szokták meg, dédelgették, s nem vitték őket ide-oda. Manapság a gyermek nem látja a szüleit dolgozni, mert nem otthon teszik ezt, ahogy hajdan mondjuk a gazdaságokban, ahol ez természetes volt. A felnőttek reggel elmennek, aztán amikor hazajönnek, pihennek vagy éppen tévéznek. Nem gondolnak rá, hogy a gyerekeiket akár felfedezőutakra kellene vinni, ahol egyébként egymást is felfedeznék.

– Erdő Péter bíboros mondta többször, szinte heroikus küzdelem nem családban felnőni. A család válságban van. Mi ennek az oka, és mit kellene tenni?
– A család is az életmód nem várt átalakulásának káros következményeit viseli. Régen természetes volt, hogy a férfi végez keresőmunkát házon kívül, az asszony pedig otthon van, várja haza a férjét, és foglalkozik a gyerekeivel. Ennek sok áldása volt. A férfi elmesélhette, mi történt vele aznap, az asszony pedig azt, ami otthon történt a gyerekekkel, a gazdaságban. Mindenki örült a másiknak, így lett kerek az életük, meghallgatták egymást. Ma mindkét felnőtt egyszerre ér haza fáradtan, kimerülten, hasonló élethelyzetben, és sajnos inkább bekapcsolják a tévét, kvázi nem is találkoznak egymással. Személyes gondjaik, mindennapos vesződségeik ezzel eltemetődnek. És a gyerekeikkel sem találkoznak. Nemrég olvastam egy francia statisztikát, hogy egy átlagos házaspár napi hét és fél percet beszél egymással. Ezek borzasztó dolgok. A világ ellopta tőlünk ezt az értéket egy fejlődés címén. Ranghoz, önálló keresethez juttatta az asszonyt, bizonyos kockázatoktól, a helyzetével való visszaéléstől valóban megszabadította, mégsem hozott ez valódi boldogságot, ahogy ezt láthatjuk. Persze, nem tagadhatjuk, sok minden előrelépésnek tűnik, az élet is kényelmesebb lett, ugyanakkor ennek az ára az, hogy elveszítettünk valamit, amire nem vigyáztunk. Megváltozott a kommunikáció iránya. És még valami. A gyermek ma olyanokat olvas, amiket a szülő nem olvasott, amikor gyerek volt. Régen a Winnetou-t olvasta apám is, én is, és érdekelte, mit szólok a könyvhöz, megkérdezett, elbeszélgettünk. Most a gyermek tapasztalatai között a szülő nem tud eligazodni, ha a neki kedves dolgokról beszélne esetleg, a gyermek a tévé vagy a számítógép, az okostelefon felé fordulna, ott ugyanis számára izgalmasabb dolgokat talál. Mindez nem rossz szándékkal alakult így ki, mégis eltávolítja az embereket egymástól. Az volna a jó, ha többet lennénk együtt.

– Többször említette a gyermekkorát. Milyen családból származik?
– Édesapám alföldi parasztgyerek volt, első értelmiségi lett a családból, vele rengeteget kirándultunk, amikor elfáradtam, a nyakába ültetett. Az ilyen emlékek tették sokszor lehetővé, hogy később akár a világ dolgairól is beszélgessünk. Ezek ritkulnak meg manapság. Ma a bölcsődébe és az óvodába beadják a gyermeket, ott jobban is értenek kvázi hozzájuk, mint a szülők. Már nem beszélnek egy nyelvet. A szülők ma azért is keresik a pénzt, hogy megfelelő szakemberekre bízhassák a gyermekeiket. Csakhogy a gyermek nem szakemberre, hanem szülőre vágyódik, és igazából ez fordítva is igaz. Elidegenedés ez, már a családtagok sem ismerik egymást. Nálunk ez még nem így volt.

– Közben a médiából sem az hallatszik, hogy törődjünk többet és jobban egymással, hanem hogy valósítsuk meg önmagunkat.
– Pedig amikor másokkal törődöm, akkor is önmagammal törődöm. Rossz a megfogalmazás. Akkor is gyarapodunk ugyanis, ha foglalkozunk a másikkal, amikor istápoljuk. Ezért nem csak akkor kötelességünk ez, amikor az illető ténylegesen rászorul. Nem is tudni, ki kap többet, az, akit a nyomorúságában megsegítünk, vagy az, aki a segítséget adja. Említettem: a személyes viszonyokból sajnos kiemel bennünket ez a sokszínű információs rendszer, a kényelem, amelynek áldozatai leszünk. Az evangéliumban Jézus egyik csodája, amikor a naimi özvegy gyászmenetével találkozott, megesett a szíve rajta, ezért feltámasztotta a fiút, és – ahogy az Írás fogalmaz – visszaadta őt az anyjának. Vissza kellene adni az anyáknak a gyermekeket. Nem abban kellene segíteni, hogy ne legyen gondja vele, és nyugodtan tudja a munkáját végezni abban a tudatban, hogy jó helyen van a gyermeke. Hanem hogy önmaga miatt is élje meg az anyaság örömét. Csak akkor lehet valaki tényleg sikeres, ha a személyes kapcsolatai mélyek.

– Emlékévek sorát szervezik, szinte mindig felmerül a szabadság ügyének fontossága, amiért oly sokan ontották vérüket az évszázadok során. Az előbbiek tükrében ma szabadabbak vagyunk, mint nehezebb sorsú elődeink? Mi a valódi szabadság?
– Ez fontos kérdés. Vannak persze intézményes gátak, a kommunizmus idején például nem mertünk beszélni akármiről, féltünk, hogy feljelentenek. Ez komoly korlátot jelentett. Akkor a szülők sem mertek beszélni, talán ennek is isszuk ma meg a levét. Az emlékeket sokan elzárták magukban, erre a diktatúra szoktatott rá egyeseket. Hajdan sokat kerékpároztam, egy római útra egyszer velünk jött egy székely fiú is a többi diákkal. Mikor eljutottunk a Piave és az Isonzó folyóhoz, szóba került, ott voltak az első világháborúban a nagy csaták. Ez a fiú rácsodálkozott: itt harcolt az ő nagyapja is, aki aztán beszámolt a szörnyűségekről, arról, hogy véres volt a folyam, mivel a túlpartról lőtte az ellenség az úszó katonákat. Elgondolkodtatott, az én nagyapám nekem erről nem beszélt, valószínűleg meg akart kímélni. Egy gyereknek pedig igenis tudnia kell az előző generációk, az ősök mélyebb tapasztalatairól. Megszakadtak ezek a vonalak, részben tehát a történelmi szituációk miatt is. Ezt a hiányt is megszenvedjük, és ma már rendkívül nehéz lenne visszatalálni ehhez a kapcsolathoz. Hasonlót tapasztalok egyébként az iskolában is, akad tanuló, aki szóba sem áll a szüleivel. Nem tudjuk visszaadni nekik a fiaikat és a lányaikat, nincs lehetőségünk utasítani. Ezek a problémák szinte már betegesen megjelennek a mindennapokban, ez az „öröklött ügyetlenség”, és bizony sokszor az egymásnak való megbocsátás elmaradása a legfőbb oka annak, hogy a belső feszültségek felhalmozódnak.

– Mit kíván karácsony alkalmából a magyar társadalomnak?
– Mégis csak azt gondolom, a hit óriási ajándék, ennek a jelentőségére pedig érdemes mindig felhívni a figyelmet, különösen is az ünnep idején. Ez nem valamiféle ideológia, sokkal inkább áldás, kegyelem. Fontos lenne, hogy minél többen részt tudjanak venni a liturgiában is úgy, hogy aztán együtt sétálnak haza, közösségben, családban. Meg kellene teremteni ennek a légkörét, nem erőszakkal, hanem meghívással, ami olykor nem könnyű. Készülni kell. Merjünk személyesek, őszinték lenni, nem mondvacsináltak és felszínesek! Erre érdemes bátorítani az embereket. Egy valódi keresztény tapasztalatra.

Kacsoh Dániel

Forrás és kép: Magyar Hírlap


Feloldozás - Interjú Kerényi Lajos atyával

Aki a létező szocializmus éveiben elfogadta a szerzetes papi életre kapott meghívást, nem sok jóra számíthatott. Kerényi Lajos ­piarista szerzetes pontosan tudta ezt. De az sem volt kétséges, hogy a perspektíva nélküli rendszer össze fog omlani, ahogyan a diktatúra kiszolgálóinak élete is zsákutcába kerül. Néhányuknak azonban sikerül megbánást mutatniuk a haláluk előtt. Olti Vilmos vérbíró is neki gyónt meg bűneiért a kórházban.

A tavalyi volt a negyvenedik adventje a Külső-ferencvárosi Szent Kereszt Plébánián. Az Ecseri út és az Üllői út kereszteződésénél épített XX. századi neoromán templom melletti épületben található a plébániahivatal, a felső szinten a lelkészlakások. A hivatal társalgóját, ahol életének tanulságairól beszélgetünk, nemcsak az ide tartozó hívek láthatták már ügyintézéskor, összejövetelek alkalmával, hiszen Kerényi Lajos atya rendkívül népszerű lelkipásztor, messzi földről zarándokolnak hozzá tanácsért, segítségért, feloldozásért a hívek, különösen a fiatalok. És számtalan televíziós felvétel is készült már a nagy ónémet tálalószekrény előtt.

 Korábban évente-kétévente „dobáltak” különböző plébániákra, büntetésből – mondja. – Majdnem a fél országot megismerhettem így. Ásványrárótól Angyalföldig több mint tízszer helyeztek át.

MEGTÉRÍTENI A SZOVJETUNIÓT
A sérülékeny, érzékeny és kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek lelkipásztori kísérését és segítését a szocializmus évei alatt nem nézte jó szemmel a politikai hatalom. Kerényi Lajost emiatt a rendszer bukásáig szinte folyamatosan megfigyelték, még 1989-ben is jelentettek róla. Az Állami Egyházügyi Hivatalban a gorombaságáról és kíméletlenségéről hírhedt Fűzfa Imre foglalkozott vele, ami azt jelentette, hogy rendszeresen berendelte a hivatalba, telefonon hívogatta, éreztette a hatalmát. Fűzfa egyébként a rendszerváltás után állítólag kegyszerárus lett. „Mindig Jézus Krisztusból élt meg: egyszer ellene volt, másszor mellette…” – nyilatkozta a volt egyházügyi hivatalnokról interjúkötetében Bábel Balázs kalocsa–kecskeméti érsek.

Kerényi Lajost a hatvanas években a III/3-ba is be akarták építeni. Nem jártak sikerrel. Most, hogy hozzáférhetővé váltak a titkosszolgálati akták, kikérte a róla összeállított jelentéseket. Túlságosan nagy meglepetést nem okoztak számára az iratok, hiszen, mint mondja, a kémkedéssel megbízott emberek olyanok voltak, mint a piócák: nehéz lett volna nem észrevenni a szándékukat. A félelem komoly tényezővé tud válni az ember életében, de nem hagyta magát megfélemlíteni.

– Amikor a piaristáknál jelentkeztem, már nagyon edzett voltam – emlékezett vissza fiatalkorára. – Érettségi előtt, tizennyolc éves koromban besoroztak, és frontharcosnak vittek a dunántúli hadműveletekhez. Az oroszok elfogtak, és kivittek a Donyec-medencébe, szénbányába. Először ott találkoztam közelebbről a szo­cializmus világával.

Testvérével együtt lett hadifogoly. Szenet fejtettek, lapátoltak. A hadifogság, minden nehéz­ség ellenére, meg is erősítheti az embert. A fiatalkori lelkesedés különleges akciókra indította az összeszokott magyar gimnazistákat. – Páran, tizennyolc év körüli fiúk, nagyon összetartottunk – mondta. – Lelkileg jól föl voltunk készítve. Elhatároztuk, hogy megtérítjük a Szovjet­uniót. Bíztunk a kereszt erejében, és igazunk is volt. Az oroszok szinte mindenünket elvették, a bőrből készült katonai bakancsaink helyett például fatalpú, vászonfelsőből álló hitvány lábbeliket kaptunk. Sík–Schütz Imádságoskönyvemet és Kempis Krisztus követése kötetemet viszont megtarthattam, haza is hoztam és „ereklyeként” őrzöm ma is. Elvették kereszt-nyakláncainkat is. Ám hamarosan visszaloptuk, és mindig jól láthatóan viseltük, hadd sugározzon, hadd vegyék észre minél többen. Az ezüstlánc nem kellett, csak a kereszt. Amikor meglátták, jöttek is hozzánk a felszíni munka során vékony lábú, felpuffadt hasú, skorbutos helyi kisgyerekek, akik csókolgatták a Szovjetunióban ritka kincsnek számító keresztet. Éreztük: jelen van az Isten.
A szovjet valósággal való közeli ismeretség után Kerényi Lajosnak sem lehetett kétsége, milyen kockázatokat és nehézségeket rejthet a papi élethivatás választása. – Tudtuk, mire számíthatunk, de az is nyilvánvaló volt, hogy igazi eszme nélküli rendszer jön – mondja. – Ez az a falanszter, amelyet már Madách is remekül leírt Az ember tragédiájában. Az ember megszűnt embernek lenni. A lágerben átalakultam a 93-as számú hadifogollyá. Nevem elveszítettem, elvették, és helyette egy számot kaptam, úgy, mint Michelangelo Madáchnál. A Tragédiában azzal inti meg az Aggastyán a hetvenkettedik számot: „Rendetlenül hagyád el műhelyed.” Michelangelo pedig csak ezzel tud védekezni: „Igen, mert mindig széklábat csináltam, / És azt is a leghitványabb alakra.” Ezt a természetellenes világot hozta el a kommunizmus.
Végül Kerényi Lajos egy betegségnek köszönhetően mégis elhagyhatta a hadifogolytábort. Hetven viszkető, gennyes sebe volt, társai­val együtt rühes lett, és még vérhast is kapott.
A munkatáborban nem sok hasznát látták a betegeknek, kiválogatták a legyengülteket, és azt mondták nekik, másik lágerbe viszik őket. A fia­tal gimnazista elbúcsúzott a bátyjától. Egyikük se tudta, mi vár rájuk. A hadifoglyokat Romániába, egészen Ploiești-ig szállították. Sok ezer foglyot őrző lágert állítottak föl a határában.
– Mire odaértünk, kiderült, hogy tífusz ütött ki a hadifoglyok között, százával haltak bele a betegségbe. Minket mezítelenre vetkőztettek, és azt figyelték az oroszok, hogy kire tetoválták rá a vércsoportját. Végül elbocsátottak. Vonatokra felkapaszkodva, kéregetve, zűrzavaros körülmények között több héten át tartott az út Magyarországig. De végül megjöttünk.
A 93-as számú hadifogoly visszakapta nevét, és újból a civil életben találta magát. A tatai piaristáknál befejezett gimnázium után kezdődhetett el szerzetesi pályája, amelyre már a hadifogolytáborban is készült. Novíciusként találkozott először Olti Vilmossal. Amikor Ortutay Gyula közreműködésével 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, az Actio Catholica tiltakozó körlevelet írt, ami akkor már nem jelenhetett meg sehol. – Mi négyen, piarista kispapok – emlékezett vissza Kerényi Lajos – elöljáróink engedélyével vittük ezt a sokszorosított iratot, és bedobtuk a postaládákba. Néhány nap múlva egyik éjjel az ÁVO megszállta a rendházat.

Sík Sándor volt a rendfőnök, neki megmondták, hogy ebből börtön lesz. Nem rögtön visznek el, de majd jönnek értünk. Felkészültünk a legrosszabbra, éjszakákon keresztül vártuk, mikor jönnek újból a Pobedával. Végül csak idézést hozott a posta, a Markó utcába. Amikor bementünk, Lénárd Ödön rendtársunkkal találkoztunk, ő már bilincsben volt. A kihallgatónk volt Olti Vilmos. Hosszasan faggatott minket, nem a legbarátságosabb modorban. Végül nem ítéltek el, de nagyon ránk ijesztettek.

„MEGHALT A JÓSKA”

Vácott Pétery József megyés püspök szentelte pappá, és a szerzetesrendeket ért 1950-es korlátozások miatt rögtön egyházmegyei megbízatást kapott: az alsó-krisztinavárosi templomban lett káplán. Napi teendői közé illesztette a kórházak látogatását, kórteremről kórteremre járt. Kerényi Lajos úgy látja, hatvannégy év alatt sokat változtak az emberek. 2016-ban a betegek is másmilyenek, mint 1952-ben voltak. Régebben lényegesen nyitottabban, megközelíthetőbben éltek. Ott van a jó bennük most is, de nem tud szóhoz jutni a félelmek meg a függések, az ital, drog vagy akár csak a hétköznapi megszokások miatt. De függést okozhat a félelem vagy a kényszerképzet is. Manapság rengeteg a kényszerképzetes ember!
Az alsó-krisztinavárosi plébániának az ötvenes években különleges szerep jutott: amikor a börtönben raboskodó esztergomi érseket, Mindszenty bíborost havonta meglátogathatta az édesanyja Csehimindszentről, mindig a Krisztinába jött, és a plébánia szomszédságában szállt meg apácáknál. Rendkívüli, egyenes tartású parasztasszony volt – emlékezik vissza Kerényi Lajos a látogatásokra. A bíboros édesanyja mesélte nekik, hogy csak géppisztolyos őrök társaságában találkozhat a fiával, válthat vele néhány szót. De igyekezett kijátszani a tilalmakat. Némi leleménnyel Mindszenty tudtára adta azt is, hogy meghalt Sztálin. „Tudod fiam, a faluban az az utálatos ember, a Jóska, meghalt, úgy örült neki mindenki…” Az őrök bambán nézték, nem értették, miről van szó.

A GYILKOS ÖLELÉSE

Az 1948-ban Kerényi Lajos piarista kispapot kihallgató Olti Vilmos egy évvel később már főszerepet kapott a szörnyű színjátékban: az ő elnökletével tárgyalta a Budapesti Népbíróság Különtanácsa a demokratikus államrend és a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedéssel, hűtlenséggel, valutaüzérkedéssel vádolt Mindszenty József perét. A tragikus történet ötven évvel később ért véget. Nemcsak a sok ember haláláért felelős Kádár János gyónta meg bűneit a halálos ágyán, ez történt a Mindszenty-perben kulcsszerepet játszó Olti Vilmos vérbíróval is. Nagy szerencséjére Kerényi Lajos mind a mai napig látogatja a kórházakat, egy hét alatt kilencet keres föl. – Szobáról szobára kopogtatok – mondja –, és ha jelzik, hogy szükség van rám, beszélgetek a betegekkel. Legtöbbet haldoklókkal és öregekkel vagyok. Ott már letisztul minden. Nyitottabbak, de sok a félelem is. Meg kell értetni velük, hogy az emberi élet nem ér véget a földi halállal.

Az egyik szobában odaléptem egy idős emberhez, megfogtam a kezét, és mondtam neki, hogy nem akarom zavarni, de én vagyok itt a lelkipásztor, Lajos atya, csak köszönteni szeretném. Senkire se erőltetem rá az utolsó szembenézés lehetőségét. Először összefüggéstelenül, zavartan beszélt, levegő után kapkodott, fel akart ülni. Segítettem neki. Láttam, hogy nagyon vívódik önmagával. Aztán már fel akart állni. Ebben is segítettem. Kitámogattam a folyosóra, és még mindig nem értettem, mit is akar. Egyszer csak összeszedte magát és megkérdezte:
– Mi a véleménye Olti Vilmosról?
– Hú, mondom. A vérbíróról? Aki annyi embert ártatlanul megöletett, börtönbe záratott, Mindszentyt életfogytiglanra ítélte? Aki annyi kárt okozott a hazámnak?
– Ne mondja, hogy vérbíró – kiáltotta sírva. – Én vagyok Olti Vilmos! – Megrendítő volt látni. Átölelt. Meggyóntattam, feloldoztam, megkapta a betegek szentségét. Hatalmas lelki tehertől szabadult meg. Csak úgy rázta a zokogás.

Az Úr mindent megad, hogy kiemelkedjünk a kisszerűségből, túllépjünk a félelmeinken, visszakapjuk személyiségünket, de nekünk is kell tennünk valamit. Több mint hatvanéves kórházlelkészi tapasztalat után azt mondhatom, hogy még nem láttam senkit Isten nélkül meghalni. Az ember Istenhez hanyatló árnyék.

Forrás: Fáy Zoltán, Magyar Idők

Kép: Éberling András


175 éve született Magyar Gábor piarista szerzetes, iskolaigazgató

1842. január 10-én, Kiskunfélegyházán született Magyar Gábor tanár, piarista szerzetes, iskolaigazgató és közéleti személyiség. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában és Szegeden végezte. 1859 szeptemberében, Vácott lépett be a piarista rendbe. A pesti főgimnáziumban érettségizett, míg tanári oklevelét a pesti egyetemen szerezte 1869-ben, földrajz-történelem szakon.

Tanított a piarista rend gimnáziumaiban, előbb Tatán és Nagykanizsán, majd az 1866-1867-es tanévben Kecskeméten. Ezt követően Szegedre ment, és élete végéig a Tisza-parti városban oktatott. Az iskola falain kívül a város kulturális ügyeiben és mozgalmaiban és az irodalom terén is széles körű tevékenységet fejtett ki. Minden fontosabb közdologban részt vett. Mint szoborbizottsági elnök buzgólkodott a Dugonics-szobor létrehozásán, rendezte a Szegednek ajándékozott Somogyi-könyvtárat, a Dugonics Andrásról elnevezett irodalmi társaságban a tudományos osztály elnöke volt, az iskolai értesítőkben pedig tanulságos cikkeket tett közzé. Megírta a gimnázium történetét is. Nagy hűséggel és lelkesedéssel szolgálta rendjének minden ügyét.

A Magyar életrajzi lexikon szerint „Dugonics Andrásnak jutott az a szerencse, ami az ő rendtársai közül csak nagyon kevésnek, hogy ugyanazon házban tölthette élte végnapjait, melyben gyermekkori boldog óráit; ugyanazon helyen halhatott meg, a melyen született. Ez a ház, pedig áll Szegednek fölső városában, a minoriták templomának a terén. Akkor fényképezték ezt le, midőn 1876-ki évben Dugonicsnak szobrot emeltek a reál-tanoda előtt. A ház előtt áll akkori gazdája, Körösi József feleségével együtt. Fejök fölött látható egy márványtábla a falba illesztve, melyre Magyar Gábor akkori szegedi főgymnasiumi igazgató e szavakat vésette: E házban született, élt és halt meg Dugonics András. 1740–1818.”
Az ő buzgólkodásának is köszönhető, hogy Szegeden a nagy árvíz után fölépült a piaristák új rendháza és palotaszerű gimnáziuma. Érdemeiért a király a Ferenc József-rend lovagkeresztjével, majd a főigazgató címmel tüntette ki, Szeged városapedig díszpolgárává választotta. Később a piaristák magyarországi rendfőnöke lett.

Forrás: hirösnaptár.hu, Félegyházi Közlöny


PIARISTA HIVATÁSOK - Dr. Perendy László SP: „Hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy ott lehettem nagy döntések megszületésénél…”

Dr. Perendy László piarista szerzetes a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara Ókeresztény Történeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára, a Magyar Patrisztikai Társaság alapító és elnökségi tagja. 2016. augusztus 18-án, nemzeti ünnepünk alkalmából, a Pesti Vigadó dísztermében tartott ünnepségen Áder János köztársasági elnök a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományoztaPerendy Lászlónak példamutató tanszékvezetői és kutatói munkája, valamint értékorientált egyetemi oktatói tevékenysége és a fiatalokat egészséges életmódra, illetve sportra nevelő, évtizedes önkéntes feladatellátása elismeréseként. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele életútjáról, jelenlegi tevékenységéről.

Életrajzában olvassuk, hogy a Zala megyei Gelsén született 62 évvel ezelőtt. Milyen szellemi és lelki örökséget hozott a családjából? Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára?
Anyai nagyapám több dunántúli vasútállomáson dolgozott, és az agelsei vasútállomás állomásfőnökeként ment nyugdíjba. Édesanyám volt a legkisebb gyermeke. Ő maradt nagyszüleimmel a gelsei családi házban, miután nagybátyáim egymás után megnősültek és elköltöztek. Édesapám a honvédségnél híradósként szolgált 1944-től a Keleti-Kárpátokban. Budapest ostromakor esett fogságba, 1945. február 13-án, ahonnan három év elteltével térhetett haza, Nagykanizsára. Ezt követően az építőiparban helyezkedett el villanyszerelőként. Szüleim 1953-ban kötöttek házasságot a gelsei katolikus templomban, és engem is ott kereszteltek meg 1954 szeptemberében. Nagyapámnak volt egy pincéje, a falu melletti közeli dombon, ahová gyakran kivitt, amikor munkája akadt a szőlőben. Nagyanyámról is igen kedves emlékeim vannak, ahogy sokat mesél a könyveiből. Tőle hallottam először például Kis Szent Terézről, Pio atyáról és Kaszap Istvánról.1959-ben született húgom, Mária. Nagykanizsára hatéves koromban költöztünk be, ahol édesapám dolgozott. Elsősorban azért döntöttek így a szüleim, hogy színvonalasabb iskolában tanulhassunk.Az alsóvárosi barokk templomba jártunk szentmisére, ahol 1962-ben lettem elsőáldozó, ötödikes koromban pedig ministrálni kezdtem. A szentmise akkor még latinul folyt, és fejből megtanultuk azokat az imádságokat, amelyeket nekünk kellett elmondanunk. Akkor került oda káplánként Gyűrű Géza atya, aki egyébként nemrég hunyt el a veszprémi egyházmegye helynökeként. A vasárnapi diákmise reggel 9-kor volt, a hittanóra pedig délután. A mise után odahaza le kellett írnunk a szentbeszéd lényegét, amit azután délután felolvastunk a sekrestyében, a hittanóra helyszínén. Biztos vagyok benne, hogy ezek a templomi élmények fontos szereppel bírtak a hivatásom kibontakozásában.

- Még nincs húszéves, mikor belép a piarista rendbe, örökfogadalmát 1980 szeptemberében teszi le, majd fél évre rápappá szentelik.Mi volt az a meghatározó élménye, amely elindította a szerzetesség felé vezető úton? Kik voltak Önre igazán hatással?
- Az általános iskola elvégzése után a kecskeméti piarista gimnáziumba kerültem. Ebben a káplánunkon kívül nagy szerepe volt Magyar László tanár úrnak is, aki Nagykanizsán született és a budapesti piarista gimnázium kiváló nyelvtanára volt 1948-ig, amikor két évre bezárták az iskolát. A kecskeméti gimnáziumban nagyszerű tanáraim voltak, nehéz lenne valamennyit felsorolni. Az elhunytak közül megemlíteném Hardi Istvánt, akitől megtanultam a latin nyelv szeretetét, Herédi Vilmost, aki matematikára és fizikára tanított, Pázmándy Györgyöt, aki kémiát, Dobos Jenőt, aki történelmet tanított. Biztos, hogy az ő lelkiismeretes tanári munkájuk, a tanítás magas szakmai színvonala egyaránt megerősítette bennem a piarista hivatás gondolatát, amely csírájában már akkor megvolt, amikor odakerültem. De ezt az életformát a szabadidős és szünidei programok is vonzóvá tették a számomra; ekkor tanultam meg kajakban és kenuban evezni. A fiatal tanárok közül szinte mindenki vitt bennünket kirándulni, túrázni; kerékpártúrákon vehettünk részt a Dunántúlon, az Alföldön, az Északi-középhegységben és a Felvidéken. Vitorlázni a hittanáromtól, Dr. Tuba Ivántól tanultam meg. Egyébként akkor nem volt még világos számomra, hogy lényegében a cserkészet hagyományait folytattuk.A kemény iskolai és kollégiumi élet, de a sok szabadidős élmény is olyan közösségé kovácsolt össze bennünket, osztálytársakat, amely most is él.

- Egyszerre ismerjük Önt „reál” és „humán” szakos pedagógusként:1981-ben az ELTE TTK-n diplomázott biológia-kémia szakon, majd egy évvel később megszerezte az angol szakos tanári diplomát is.Doktori fokozatot szerzett 1985-ben a természettudományok területén, majd 15 évvel később teológiából is doktorált a Leuveni Katolikus Egyetemen. 1992-2000 között a Kalazantínum Piarista Hittudományi Főiskolán patrológiát tanított; máig is a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola patrológia tanára. Hogyan kapcsolódnak ezek a területek egymáshoz az Ön életében, milyen szépségeket rejtenek magukban?
- Az általános iskolában és a gimnáziumban elsősorban a kémia és a fizika érdekelt, de az orosz mellett tanultam egy másik nyelvet, mégpedig az eszperantót. Érdekesség, hogy ezt a nyelvet Kocsis tanár úr, a fizikatanárom tanította szakkör keretében. Már akkor tetszett, hogy kristálytiszta logikával megalkotott nyelv. Kecskeméten Veszprémi tanár úr tartott eszperantó-szakkört, aki egyébként matematikatanár volt, és matematika szakkörre is jártam hozzá. Ekkor kezdtem el tanulni angolul is Lukács tanár úr szakkörén, mint a természettudományok művelésének legfontosabb nyelvét. A rendbe lépve eredetileg kémia-fizika szakos tanár szerettem volna lenni, a noviciátusban azonban kezembe kerültek Pierre Teilhard de Chardin könyvei: az ő hatására választottam a fizika helyett a biológiát. Az első egyetemi év után felvettem az angol szakot is; ekkor már nem csak azért akartam ebből is diplomát szerezni, mert a természettudományok miatt nélkülözhetetlennek tartottam, hanem, mert a közben megkezdett teológiai tanulmányok hatására érdekelni kezdett a filozófia és a bölcsészettudomány is. A rendi főiskola elvégzését követően pedig azért iratkoztam be a Hittudományi Akadémiára, mert egyre inkább vonzottak a teológia nagy kérdései. A teológián belül elsősorban az ókeresztény kor kezdett érdekelni, talán filozófiai vonatkozása miatt. Ennek megerősödésében egyre nagyobb szerepe volt Vanyó László tantárgyainak és magas szintű szemináriumainak is, akinél a bakkalaureátusi és licenciátusi dolgozatomat is írtam. Az utóbbi szigorlatot 1989-ben tettem le. A következő tanévet Leuvenben töltöttem, amelynek végén elfogadtak doktorandusz hallgatónak. Ezután hosszabb-rövidebb időre rendszeresen visszatértem Leuvenbe, és témavezetőm, Boudewijn Dehandschutter professzor irányításával írtam meg a disszertációmat, amelyet azonban csak 2000-ben tudtam megvédeni. Patrológiát 1992-ben kezdtem tanítani a rendi főiskolán, ahová ebben az időszakban kezdtek el járni az újra legálisan működő szerzetesrendek növendékei. A piarista főiskolának ebből a kezdeményezéséből, amelyhez később a ferences és bencés teológiai főiskolák is csatlakoztak, indult el az a folyamat, amely végül a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola megalapításához vezetett 2000-ben. A katolikus egyetem teológiai karán 2004-ben vettem át az Ókeresztény Történeti Tanszéket, egy évvel Vanyó professzor úr halála után.

Hogyan vett részt a kommunizmusban bezárt piarista iskolák újraindulásában egykori nagykanizsai tanárként, igazgatóként?
-1991 őszén a nagykanizsai földhivatalból én szereztem be a szükséges dokumentumokat. Abban a tanévben az egyik ottani általános iskola alsó tagozatán már indult egy ún. keresztény első osztály. 1992-től eredetileg ezt akartuk átvenni fenntartóként, illetve újabb évfolyamokkal kiegészíteni minden évben. A helyzet úgy alakult, hogy ez az osztály mégsem tagolódott bele az iskolánkba, ezért egyetlen osztállyal indult az iskola, mégpedig mindössze 17 elsős kisdiákkal. Megrendítő élmény volt, hogy a tanítás megkezdése előtt néhány nappal temettük Dr. Iván János piaristát az ottani piarista sírboltba, aki az államosítás után még hosszú ideig kitartott Nagykanizsán: kántorként szolgált. A temetésen azok a gyerekek mondtak imákat, akik néhány nap múlva már piarista diákként kezdhették az általános iskolát. A következő négy évben szombatonként Pestről Kanizsára utaztam, vasárnap diákmisét tartottam, illetve időnként kirándultunk, hétfőn pedig órákat látogattam, és gyakran tárgyaltam a város vezetőségével, hogy minden évben adjanak át használatra annyi osztálytermet, amennyi az adott évben szükséges. Keddtől péntekig a budapesti gimnáziumban, szombaton pedig a teológiai főiskolán tanítottam. Az ötödik évben – már igazgatóként - sikerült beindítanom a felső tagozatot. Ekkor már használhattuk a saját régi kollégiumépületünket. A hetedik évben elkezdte működését a hatosztályos gimnázium. Ennek a tanévnek a végén Budapestre helyeztek, és két rendtársam vette át tőlem a kanizsai iskolát.

- A piarista renden belül volt gimnáziumi tanár, igazgató, tartományfőnöki asszisztens és házfőnök is. Mely időszakokra emlékszik vissza igazán szívesen és miért?
A szaktárgyaim tanításán kívül leginkább az osztályfőnöki munkát szerettem a gimnáziumban. A nyolcvanas években – két évet leszámítva – a kecskeméti gimnáziumunkban tanítottam. Talán az otthonosság szóval lehetne leírni legjobban azt az érzést, amely alapvető élményem volt ezen években. Sok egykori tanárom munkatársammá lett. A pedagógiai munkát akkor nem könyvekből sajátítottuk el, hanem teljesen természetesen tagolódtunk bele az iskola életébe. Tartományfőnöki asszisztens 1991-től 1995-ig voltam, mely időszakban újraindíthattuk az 1948-ban elveszített iskoláink jó részét. Lelkesítő korszak volt ez, de nagyon fárasztó és sok kockázattal teli. A váci, a szegedi, a gödi és a nagykanizsai iskoláinkat a semmiből indítottuk el, az épületünkben működő, de egyházmegyei fenntartású mosonmagyaróvári általános iskolát pedig átvettük, és később ott is elindulhatott a gimnáziumi oktatás. Számos akadályt kellett legyűrnünk, még több gáncsoskodást elviselni és elhárítani. Viszont ott lehettem a nagy döntések megszületésénél, és ezért most is különösen hálás vagyok a Gondviselésnek. Jelenleg már ezek az iskoláink is keresettek, és többnyire nem az a gond, hogy kevés a jelentkező, hanem az, hogy kezdi a diákság kinőni az épületeket.

- Az elmúlt öt évben is rendkívül aktív: az Egyháztörténelem tanszék vezetője, egyetemi tanár a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A Magyar Patrisztikai Társaság alapító tagja, amelynek 2006-tól 2012-ig elnökségi tagja is volt. Mit kell tudnunk az utóbbi szervezet fő küldetéséről, jelenlegi tevékenységéről?
- Oxfordban négyévenként szerveznek patrológiai világkonferenciát, ahol néhány résztvevő megfogalmazta, hogy Magyarországon is szükséges lenne egy külön társaságot alapítani. A Magyar Patrisztikus Társaság 2001-ben alakult meg egy konferencia során, amelyet a kecskeméti Piarista Gimnáziumban tartottunk. Az alapítók között különböző tudományterületek (például irodalomtörténet, filozófiatörténet, liturgiatörténet, régészet) kutatói voltak, akik már korábbi munkásságuk során is foglalkoztak az ókeresztény korral, és szükségét érezték annak, hogy rendszeres konferenciákon eszmét cseréljenek bizonyos témakörökről. A megalakulás óta minden évben június végén tartunk egy többnapos konferenciát, amelyen többnyire egy-egy érdekes témát vitatunk meg. Néhány éve már nem Kecskeméten, hanem másutt (Tihany, Esztergom, Pécs, Nyíregyháza) szoktunk találkozni valamilyen katolikus művelődési intézményben. Egyébként idén júniusban ismét beválasztottak az elnökségbe.

- Állami kitüntetését többek közt a fiatalok sportos életvitelre való neveléséért is kapta. Mely sportága(ka)t kedvel és űz szabad idejében?
- Kedvtelésből rendszeresen sportolok – futás, úszás és kerékpározás a fő számaim –, de azért triatlonistának nem mondanám magamat! (Nevet.) Részt szoktam venni a budapesti piarista gimnázium sítúráin, nyáron pedig a balatonberényi vitorlástáborunkban töltöttem el néhány napot. A kitüntetés indoklásában említett sportszervezői tevékenység elsősorban azzal kapcsolatos, hogy a Katolikus Iskolák Diáksport Szövetségének munkájában régebben aktívan részt vettem, sőt négy éven keresztül az elnöke is voltam. Mind a mai napig a nemzetközi szövetség (Fédération Internationale Sportive de l’Enseignement Catholique) elnökségének vagyok a tagja, immár 12 év óta. A pedagógiai és pasztorális bizottság elnökeként részt veszek a versenyek szervezésében és lebonyolításában.

- Visszatekintve eddigi szerzetesi és tanári pályájára, mit jelent az Ön számára PIARISTÁNAK lenni?
- Nehéz ezt néhány szóval összefoglalni…Talán az eddigiekből kiderült, hogy sok kihívást, megoldandó feladatot jelent számomra piaristának lenni. Mindenekelőtt azonban felbecsülhetetlen értékű ajándéknak érzem a piarista hivatást, olyan gyémántnak, amelynek sok-sok oldala számtalan színben csillant meg előttem az elmúlt évtizedekben.

Szathmáry Melinda - Perendy László SP


PIARISTA HIVATÁSOK - Szabó Dániel SP: „Azt hiszem, hogy Krisztus mindig is vonzó ideál lesz…”

Szabó Dániel a kecskeméti Piarista Gimnáziumból érkezett a rendbe Márkus Rolanddal egy időben, akivel 2015 augusztusától a Kalazantinum (piarista növendékház) lakója.  Idén tavasszal nyílt napokat szerveztek Kalazantinumi Napok címmel, ahová szeretettel várták a szerzetesi hivatás iránt érdeklődő, még útjukat kereső 11. és 12. osztályos tanulókat és érettségizett diákokat, akik szívesen belepillantottak egy hétvégére a növendékház életébe. A nyílt napokat követően beszélgettünk Danival saját hivatásáról, életútjáról.
 
Ha visszatekintesz a gyökerekre: honnan indultál az Istennel való kapcsolatodban? A családból „hozod” a hitet, vagy magad találtál rá erre az útra?
Talán onnan érdemes kezdenem, hogy a kerekegyházi egyházközségnek a családom mindig is aktív tagja volt. Kisgyerekkoromtól ahhoz szoktam hozzá, hogy kereszténynek lenni az valamifajta közösségi dolog. Így örömmel és lelkesedéssel kapcsolódtam be az egyházközség ificsoportjába, amint csak lehetett. Kicsivel később, szintén Kerekegyházán, a helyi antiochiás közösségnek is tagja lettem. Az a hit, amelyet otthon a családomtól kaptam, ebben a közösségben alakult tovább. Nagyszerű lehetőséget adott ez a csoport arra, hogy mi, nagyjából egyidős fiatalok, megosszuk egymással gondolatainkat és tapasztalatainkat a hitünkről, életünkről. Én pedig sokat tanultam az idősebbek szavaiból, és magam is szívesen osztottam meg meglátásaimat és felfedezéseimet a többiekkel. Gyakran törtem a fejemet ugyanis az Istennel és az élettel kapcsolatos „nagy kérdéseken”. Ha pedig rájöttem valamire, általában nehezen álltam meg, hogy ne újságoljam el másoknak is.

Mi inspirált a piarista rendbe lépésedben?
Talán az előbb elmondottak alapján az már látszik, hogy gyerekkoromtól nagy érdeklődéssel fordultam Isten dolgai felé. Úgy éltem meg, hogy Istenben és a vele való kapcsolatban van a válasz az élet kérdéseire, melyek az én kérdéseim is, és az a fajta boldogság, amelyre minden ember vágyódik. Ez a tapasztalat lenyűgöz engem, és nagyon lelkesít, hogy azon dolgozzam, hogy másokat is lenyűgözzön. Gimnáziumi tanulmányaim során a tanítás is nagyon megtetszett nekem. Nagyon szerencsés voltam, mert három piarista szerzetes is tanított a középiskolai évek folyamán. Az ő életük példája azt mutatta számomra, hogy ami engem annyira vonz, az piaristaként nagyszerűen megélhető. Szép lassan egyre közelebb jött hozzám a piaristaság gondolata, míg végül az érettségi évében jelentkeztem a rendbe.

Mit jelent számodra szerzetesnek lenni?
Tavaly újabb és újabb tapasztalataim és meglátásaim születtek arról, hogy mit jelent ez a hivatás. Talán ez arról is elárul valamit, mennyire nehéz egy ilyen kérdésre válaszolni. Számomra a szerzetesség alaprétege az Istenhez fűződő kapcsolatban van. Szerzetesként Krisztus életformáját próbáljuk élni, követve őt a szegénységben, tisztaságban és engedelmességben. Az én olvasatomban ez arról tanúskodik, hogy a boldogság végső soron az Istennel és az emberekkel való közösség és kapcsolat megélésében van. A jelöltségbe azzal a kérdéssel érkeztem, hol leszek én boldog, ezt kerestem. Aztán a noviciátus elején a piarista szolgálat lelkesített igazán, vonzó volt számomra a gondolat, hogy másokért éljek. Végül pedig arra bukkantam rá, hogy végső soron egy személyért vagyok itt, Jézus Krisztusért. Valami ilyesmi számomra szerzetesnek lenni: az Istennel való kapcsolatból elindulva, az életformán és az apostoli munkán át újra visszatérni az egész értelméhez és céljához, Istenhez és az ő országához.

Mi volt a gimnáziumban a legmaradandóbb élményed?
Azt hiszem, hogy a legmeghatározóbb élményeim piaristákhoz kötődnek. Az osztályfőnököm, Galaczi Tibor tanár úr sokat segített nekem az évek folyamán. Amikor erre gondolok, jó beszélgetések villannak be teológiai kérdésekről és problémákról, a hivatásomról, az életről.

Mely irodalmi, zenei vagy szépművészeti művek azok, amik mélységükben megérintenek/megérintettek?
A középiskolában Ady Endre költészetét kedveltem leginkább. Különösen is kedves volt nekem a Krisztus-kereszt az erdőn című verse. Van is egy festmény a szobám falán egy havas erdőben álló feszületről, amely mindig ezt a verset juttatja az eszembe. Ha arra gondolok, hogy a közelmúltban mi tett rám mély benyomást, akkor elsőként az Eddie, a sas című film jut az eszembe, amit épp a napokban néztem meg az egyik rendtársammal a moziban. A mostanában kézbe vett könyvek közül pedig William Paul Young: A viskó című művét olvastam nagy érdeklődéssel.

Vannak-e „klasszikus” példaképeid?
Nem tudom pontosan, ki számít klasszikus példaképnek, de azt hiszem, van ilyen ember az életemben. Még egészen kisgyerek voltam, amikor megismertem Seffer Attilát, aki szintén kerekegyházi volt, és épp akkor kezdte el teológiai tanulmányait a szegedi szemináriumban. Fontos személy lett az életemben, össze is barátkoztunk, és sokat segített nekem az évek során. Őt kértem fel bérmaapámnak is. Ma is fontos nekem, hogy mit gondol, hogyan látja a világot. Néha igazán jó olyan emberrel beszélgetni, aki kicsit kívülről látja az életemet és a rendet is. Attilának a szelídsége, a jóindulata, a közvetlensége fog meg leginkább, talán épp azért, mert ezeken a területeken szeretnék a leginkább fejlődni.

Hogyan töltöd legszívesebben a szabadidődet?
Mostanában sokat szoktam főzni. Mióta a rendben vagyok, ez lett az új hobbim. A főzés kikapcsol, igazi szabadidős tevékenység. A rendtársak eléggé hálásak is szoktak lenni, ha ilyen módon kapcsolódom ki. (Nevet.) A barátaimmal is sikerül időnként találkoznom, ami nem olyan egyszerű mostanában, hiszen a többségük nem Budapesten él.

Mit gondolsz arról a kijelentésről, hogy „a kereszténység veszélyben van Európában”?
Nem hiszem, hogy ez a kijelentés aktuálisabb lenne ma, mint az Egyház történelmének előző korszakaiban, de azt sem gondolom, hogy igazabb lenne. Amikor valaki félti a kereszténységet, akkor vajon mire gondol: egy kulturális örökségre, egy társadalmi értékrendre, közösségekre vagy emberek személyes hitére. Azt hiszem, nagyon különböző állásfoglalások születhetnek a különböző szempontok alapján. Talán azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy mások vagy magunk miatt kell-e – ha kell – féltenünk a kereszténységet Európában.

Hogyan képzeled el a szerzetesség jövőjét, s azon belül saját későbbi életedet?
A szerzetes Jézus Krisztust követve, az ő életformáját igyekszik megélni. Azt hiszem, hogy Krisztus mindig vonzó ideál lesz. Saját életemre nézve pedig szeretnék minél közelebb kerülni hozzá, a piarista élet ösvényein keresztül: az imádságban, a közösségemben, a tanításban és a többi szolgálatban.

SZATHMÁRY MELINDA – SZABÓ DÁNIEL SP

Fotók: Farkas Ferenc, Szathmáry Melinda


A Diákszövetség Elnökségének újévi köszöntője

Kedves Piarista Barátaink!

Ezúton kívánunk a Piarista Nagycsalád minden tagjának, szerzetes pap barátainknak, és a piarista öregdiákoknak, illetve családjaiknak egyaránt sikerekben gazdag, boldog új esztendőt!

A Hírlevél 2017-ben IX. évfolyamát kezdi, olvassatok minket nagy örömmel idén is, mint eddig.

Piarista öregdiák barátsággal 

Mikecz Tamás
főszerkesztő

és a Magyar Piarista Diákszövetség Elnöksége

Nagy László: ADJON AZ ISTEN

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét.
üres vékámba,
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet 
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.