2016. augusztus 02. VIII. évfolyam 9. szám

 

Borián Tibor Sch. P. temetése: 2016. augusztus 5-én, pénteken 14 óra 30 perckor a Rákoskeresztúri Új Köztemetőben; Lelki üdvösségéért az engesztelő szentmise bemutatása: 18 órakor a Piarista Kápolnában

Fájó szívvel, de Isten akarátabn megnyugodva, a Piarista Rend, a hozzátartozók és Veszprém városa nevében tudatjuk, hogy Borián Tibor piarista atya 2016. július 18-án, életének 83., szerzetességének 63., áldozópapságának 59. évében elhunyt.
Földi maradványait 2016. augusztus 5-én, pénteken 14 óra 30 perckor helyezzük örök nyugalomra a Rákoskeresztúri Új Köztemetőben. Lelki üdvösségéért az engesztelő szentmisét a temetés után 18 órakor mutatjuk be a Piarista Kápolnában (1052 Budapest, Piarista u. 1.).

Rendtársunk Hajmáskéren született 1933. november 22-én. Tizenegy éves korában került a veszprémi Piarista Gimnáziumba. Döntő élmény volt számára a piarista iskola szellemisége, igényessége, valamint az, hogy abban az időben számos fiatal, az ifjúságot magával ragadó, vonzó személyiségű szerzetestanár működött Veszprémben. Érettségi után jelentkezett a piarista rendbe. A teológiai és bölcsésztanulmányok elvégzése után 1957-ben tett örökfogadalmat, 1958-ban szentelték pappá és 1959-ben kapta meg magyar-történelem szakos tanári diplomáját. Nyolc évet tanított ezután a kecskeméti piarista gimnáziumban, kollégiumi prefektus és két osztálynak osztályfőnöke is volt. 1967-ben Budapestre helyezték a rendi növendékek nevelőjének. Tizenegy éven keresztül nagy odaadással látta el ezt a feladatát, közben a gimnáziumban is tanított, és 1972-től a diákénekkar vezetését is vállalta. 1976-tól a gimnázium öregdiákjaiból és az iskolához kapcsolódó felnőttekből álló Kalazancius Kórus (későbbi Sík Sándor Kamarakórus) vezetője is lett. 1976-tól 1979-ig tartományfőnöki asszisztens, 1979-től 1985-ig budapesti házfőnök, majd 1985-től 1998-ig a budapesti gimnázium igazgatója volt. Harmincegy évi budapesti szolgálat után – 65 évesen – diákkorának színhelyén, Veszprémben az egykori piarista gimnázium utódjaként szervezett Padányi Bíró Márton Katolikus Gyakorlóiskola igazgatását vállalta el. A 900 fős iskolacentrum irányítása számos újdonságot hozott számára, amelyet nagy lélekkel és alázatos szolgálókészséggel fogadott.
2006-ban, 73 éves korában vált meg az aktív pedagógiai munkától, és a budapesti rendházba került. A Piarista Diákszövetség veszprémi tagozatának vezetésében és a KÉSZ helyi szervezetében továbbra is szerepet vállalt. 2012-ben Veszprém életében, a közösség javára kifejtett kiemelkedő munkája elismeréseként Pro Urbe díjat kapott. Budapesten is sokféle lelkipásztori tevékenységet végzett, lelkigyakorlatokat tartott, lelkiségi könyveket lektorált, egyházzenei kiadványokon dolgozott, összekötő volt a diákszövetség és a rendtartomány vezetése között.
2015-től egészségi állapotában egyre több probléma jelentkezett, ezért fokozatosan fel kellett adnia a biatorbágyi, kőbányai és a Boldogasszony Iskolanővéreknél végzett papi szolgálatait. Az utolsó hónapban kórházi kezelésre kényszerült. A kórházból július 5-én tért haza, ápolását rendházunkban folytattuk. Szellemi frissessége, kedélye, jóságos és barátságos természete itt sem hagyta el, míg végül július 18-án reggel a szobájában csendesen elszenderült.

Piarista Rend Magyar Tartománya
Forrás: piarista.hu


Megmutatni a Szentháromság szeretetét az embereknek - Lukács László atya 80 éves

Isten éltesse a 80. születésnapját tegnapelőtt ünneplő Lukács László piarista szerzetest!
A Diákszövetség öregdiákjai nevében is szeretettel köszönt:
Mikecz Tamás
Hírlevél főszerkesztő

Lukács László piarista szerzetes, pap, teológus, irodalomtörténész, középiskolai és egyetemi tanár, a Vigilia főszerkesztője, a katolikus közélet kimagasló képviselője. Július 31-én ünnepli 80. születésnapját. Életéről, hivatásáról, a Vigiliáról, társadalomról, fejlődésről kérdezte Bodnár Dániel, a Magyar Kurír újságírója.

– Értelmiségi, mélyen hívő katolikus családba született, öten voltak testvérek. Harmadikos gimnazistaként ébredt fel Önben a papi hivatás gondolata. Nem is voltak kétségei ezen a téren?
– Valóban mélyen hívő családban nőttem fel, édesanyám nagy Mária-tisztelő volt, édesapámat a hatalom klerikális reakciósként bélyegezte meg. Általános iskolásként, tízévesen kerültem a piaristákhoz. Két év múlva azonban államosították az egyházi iskolákat. Következett két év állami iskola, majd amikor az állam engedélyezte összesen nyolc katolikus gimnázium újraindítását, akkor visszakerültem a piarista gimnáziumba. Itt felváltva jártunk hétköznapokon az atyák miséire ministrálni. Emlékszem, hogy egy sötét téli reggelen egyedül árválkodtam, vacogtam a sekrestyében, vártam, hogy jön valaki misét mondani. Sík Sándor lépett be, rám mosolygott, a kis maszat kölyökre, és megszólított: „Hogy vagy, kisfiam?” Csak ennyi, egy emberi gesztus, a köztiszteletben álló provinciális részéről. Kezdetben nem gondoltam arra, hogy szerzetes vagy pap legyek. A gyerekeket nagyon szerettem, ezt édesapámtól örököltem, aki gyermekorvos volt, és azt remélte, hogy én is az leszek. Ám arra nem gondoltam, hogy tanár legyek. Az sem vonzott, hogy egy falusi plébánián üldögéljek. A piaristáknál a tanárság és a papság összekapcsolódik egymással.

A gimnázium vége felé nagyon komoly, sok vívódással teli érési folyamat kezdődött. A harmadik osztály után egy nyári lelkigyakorlaton először vetődött fel bennem a két, egymással összefüggő kérdés: az egyik, hogy van-e Isten? Ez egy 17 éves fiúban természetes kérdésként merül fel. Erre kénytelen voltam azt mondani, hogy van. A másik kérdésem az volt: ha Isten létezik, és ő a szeretet, akkor nekem nem az-e a kötelességem, hogy odaadjam magam ennek a szeretetnek a szolgálatára. Nem valamiféle paposkodó rajongás volt bennem, hanem egyszerűen az, hogy ennek a hívásnak nem állhatok ellen. Kapálóztam a gondolat ellen rendesen. Ebben az időszakban választottam állandó lelkiatyát, és elkezdtem rendszeresen járni szentmisére hétköznaponként is, de még mindig motoszkált bennem, hátha találhatok valami kibúvót. A balkezem mutatóujján a mai napig van egy hosszú vágás, egy gyerekkori baleset következménye. Olvastam, hogy mozgássérülteket, vagy egyéb fogyatékkal élőket nem szentelnek pappá. Megmutattam a lelkiatyámnak, hogy ugye ez akadálya annak, hogy az ember pap legyen. Természetesen jót nevetett ezen, és ezzel az utolsó kifogásom is szétfoszlott. Negyedikes koromban beadtam a kérelmemet a piarista rendhez.

– Több mint öt évtizedes papi szolgálata során rendkívül sokrétű tevékenységet folytatott, teológus, író, irodalomtörténész, tanár, rengeteg lelkigyakorlatot vezetett, 1984 óta főszerkesztője a katolikus értelmiség folyóiratának, a Vigiliának. Van-e sorrend e szolgálatok között, vagy harmonikus egységet alkotnak, és mind ugyanazt a célt szolgálja?
– Remélem, hogy igen, és ha egyetlen célt akarok megfogalmazni, akkor az az előbb mondottakban benne volt: a Szentháromság szeretetét megmutatni az embereknek. Kalkuttai Teréz anya mondta: nem az a fontos, hogy meggyógyítsák a haldoklókat, hanem hogy megéreztessék velük az Atya gondoskodó szeretetét. Ilyesmire törekedtem én is, kezdettől fogva. A teológiát, azon belül különösen a dogmatikát azért szeretem, mert Istenhez visz közelebb. Mostanában sokan beszélnek térdeplő, imádkozó teológiáról. A dogmatika fogalmi rendszere és az Istenhez vezető spirituális, elmélkedő utak ugyanazt a célt szolgálják, a kettő kiegészíti egymást. Ahogy Szent Ágoston írta: „theologia Deum docet, a Deo docetur et ad Deum ducit”, a teológia Istenről tanít, Istentől tanul, és Istenhez vezet bennünket. Ugyanez megfordítva is érvényes; a lelkigyakorlatokon soha nem szerettem sztorizgatni – van akinek ez jól áll, nekem kevésbé –, sokkal inkább a teológiára épültek az elmélkedések.

Az egyéb tevékenységeim közül megemlíthetem, hogy a Vigiliában sok év óta írom az első oldalt, ami egyfajta reflexió az aktuális társadalmi és egyházi eseményekre, anélkül, hogy bármiféle direkt politizálásba belemennék. Ezek a vezércikkek kifejezik az Úristen szemével való figyelést korunk folyamataira, amit nagyon fontosnak érzek.

– Ifjúként és felnőttként három történelmi korszakot is megélt: a legsötétebb Rákosi-korszakot, a Kádár-korszakot, annak véres, illetve enyhültebb formáját és az elmúlt negyedszázad vadkapitalizmusát. Hogyan minősítené ezeket a korszakokat?
– A Rákosi-korszak valóban a rettegés ideje volt. Élénken megmaradt az emlékezetemben, amikor az egyik nagynénémet kitelepítették. Egy másik közeli rokonunkat szintén elhurcolták. Azt csak utólag tudtuk meg, hogy édesapám rengeteg emberen segített, nemcsak úgy, hogy ingyen kezelte őket, hanem pénzzel is támogatta a rászorulókat. Máig előttem van a kép, amikor az előbb említett, kitelepített nagynénémet édesanyámmal meglátogattuk; egy lepusztult falu romos házában találtuk meg: törékeny idős néni, aki soha életében ilyen helyen nem járt. Édesapám kiváló szakember volt, ezért megtűrték. Amikor 1956-ban előkerültek a személyi iratok, kiderült, hogy klerikális reakciósnak bélyegezték, hozzátéve, hogy a szaktudására szükség van. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, 1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket. Keresztanyámnak – édesapám húgának – nem született gyermeke, férjével ketten éltek egy szoba-hallos kis lakásban a Bem József utcában. Mégis odafogadták magukhoz a kármelita Marcell atyát, akinek most folyik a boldoggá avatása, és egy kedvesnővért.
A Rákosi-korszak egyfelől a félelem korszaka volt, másfelől azonban az üldözöttekben, hátrányos helyzetben lévőkben erős volt az emberi tartás. Ez a fajta belső összetartozás – tágabb értelemben is, nem csupán a családra levetítve – a Kádár-korszakban is megmaradt, még akkor is, ha az már szelídülő diktatúra volt. Nagy fájdalommal láttam, hogy a rendszerváltozást követően megszűnt ez az összetartozás. Hozzászoktunk ahhoz, és én magam is beletörődtem, hogy az életemet a rácsok között élem le. Az ember úgy érezte magát, mint egy madárkalitkában, bizonyos mozgási lehetősége van, de újra és újra rácsokba ütközik. Ezt tanárként és igazgatóként egyaránt megéltem Kecskeméten, utána pedig itt Budapesten, amikor a Vigilia élére kerültem, pedig az már-már a puhuló Kádár-korszak utolsó éveire esett. Azért is éltem meg fájdalommal a rendszerváltozást, mert a szabadság úgy szakadt a nyakunkba, hogy azok, akik az ellenzékben összetartottak, egyszerre elkülönültek egymástól, idegenné, sőt néha egymás ellenfeleivé váltak. Azóta is gyakran jut eszembe Aragonnak A rózsa és a rezeda című verse, amelyben kommunisták és keresztények együtt harcoltak Franciaország megszállása idején. Ez a fajta összetartozás szűnt meg a rendszerváltozással. Korábban soha nem remélt lehetőségeket kaptunk, hiszen még a nyolcvanas években sem gondolhattuk komolyan, hogy néhány éven belül a Szovjetunió felbomlik, a berlini fal leomlik. Sajnos azonban sok mindent eltékozoltunk ezekből a lehetőségekből.

– Az ön egész életét végigkísérte a tanítás, 1963-tól gyakorlatilag az ifjúsággal foglalkozik, előbb a kecskeméti piarista gimnázium tanáraként, majd igazgatójaként, később pedig az Ön által megálmodott és létrehozott Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola első vezetőjeként, később professzoraként. Nyilvánvaló, hogy az elmúlt öt évtizedben alapvetően változott meg a fiatalok felfogása. Miben látja ennek a változásnak a lényegét?
– A változás valóban jelentős. Kecskeméten meg kellett élnünk a diákjainkkal együtt, hogy elnyomatásban élünk. A hozzánk jelentkező gyerekek szülei rémtörténeteket meséltek arról, hogyan fenyegették őket, milyen súlyos következményei lesznek annak, ha papokhoz adják be a gyermeküket a gimnáziumba. A végzős diákjaink pedig arról számoltak be, hogy milyen rosszindulatú megjegyzéseknek voltak kitéve az egyetemi felvételi vizsgáikon. Egyik unokaöcsém a Marx Károly Közgazdasági Egyetemre jelentkezett, és apjának az egyik jó barátja tagja volt a felvételi bizottságnak. Nagyon szégyellte, de nem mert megszólalni, amikor a testület elnöke sorra kihúzta a kartotékokból az egyházi iskolákban végzettek nevét, mondván: csak nem gondolják az elvtársak, hogy a Marx Károly nevét viselő egyetemre egyházi iskolában végzetteket felveszünk? Főleg a humán egyetemeket védték erősen, és ebből adódott, hogy az egyházi iskolákból inkább a műszaki pályára irányítottuk a gyerekeket. Az orvosi egyetemre egy év múltán általában felvették őket, a műszakiak voltak a legnyitottabbak. Ennek következményeként aztán a rendszerváltozást követően a keresztény értelmiségiek között sokkal többen voltak a műszaki végzettségűek, mint a humán területen tevékenykedők.
Számomra óriási élményt jelentett, hogy az összes egyházi iskolában tarthattam lelkigyakorlatokat, aztán a szemináriumokban, majd egyházmegyés papokhoz is hívtak. A célom az volt, hogy a résztvevők valahogyan találkozhassanak Istennel. S ha ez megtörténik, akkor én el is tűnhetek, ők legyenek együtt az imádságban. Akkori kecskeméti szobámban pedig minden héten összejöttünk a negyedikesekkel, önkéntes alapon. Az jött el, aki akart, ilyenkor elbeszélgettünk az élet különböző dolgairól. Egykori diákjaim közül többen még ma is fölemlegetik ezeket a beszélgetéseket, hogy milyen fontos eligazítást jelentettek számukra a későbbi életútjukon. A kecskeméti iskolánkban a fiúk egy része egyházmegyei támogatásban részesült. Nagy öröm számomra, hogy abban a két évtizedben, amit Kecskeméten töltöttem, körülbelül másfél százan választották a papi hivatást. A leginkább „paptermő” egyházi iskola az esztergomi ferenceseké és a mienk volt.
Visszatérve a kérdésére, azt mondhatjuk: a „gyorsuló idő” mintha egyre erősebben gyorsulna. Régebben tízévente történtek változások a fiatalok életében, ma már szinte évente. Gimnazista fiatalokkal elég régóta nem találkozom, inkább csak rendtársaimtól hallok róluk. Sokat foglalkozom viszont tanárjelöltekkel, akik beszámolnak élményeikről. A digitalizált világban rengeteg információhoz juthatnak hozzá a fiatalok, látszólag sok mindent tudnak, de csak nagyon felszínesen. A számítógépen, a tableteken megszokták azt, hogy megnyomnak egy gombot, és abban a pillanatban már történik is valami, beugrik egy új felület. Ettől viszont rettentően türelmetlenek lesznek. Ha abban a pillanatban nem jön be az, amit akarnak, dühösen odavágnak az asztalra. Sajnos ez jellemzi az életüket is. A mai fiatalok nem akarnak tudomást venni arról, hogy az életben mindennek megvan a természetes növekedési ideje, türelemmel ki kell várni, hogy egy csíra rügyezni kezdjen és virágot hajtson. Mindent akarnak és azonnal: ez a mentalitás szinte a korszellemből fakad náluk, amiből talán idővel remélhetőleg kinőnek.

– Ön 1984 óta főszerkesztője a katolikus értelmiség folyóiratának, a Vigiliának. Hogyan képesek megvalósítani ebben az ellenségeskedéstől szétszabdalt világban, amelyben egzisztenciák épülnek az ellentétek fennmaradására és szítására, hogy a párbeszéd lapja legyenek, helyet adva a legkülönbözőbb világnézetű alkotóknak, akik nem biztos, hogy az életben szóba állnának egymással?
– Említette a párbeszéd szót. VI. Pál pápa feledhetetlen első enciklikája, az Ecclesiam suam beszél először hivatalos pápai szinten arról, hogy a mai egyház nem léphet fel többé uralkodói hatalomként, de nem is vonulhat vissza a gettóba. A mai korban – és ezt 1963-ban írta – az egyetlen lehetőség párbeszédet kezdeni a világgal, a többi egyházzal, a más vallásokkal, és egyáltalán, az egész emberiséggel. Ebben az enciklikában tulajdonképpen már a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes című dokumentumának az eredményei tükröződnek. Ez a párbeszéd számomra is meghatározó célként lebegett mindig a szemem előtt, a teológiában, az ökumenikus nyitásban, az egyéni lelkivezetésben és a Vigilia szerkesztésében is. A Vigilia – talán nagy szóként hangzik –, de valóban a dialógus jegyében szeretne működni, és ezt többé-kevésbé sikerül megvalósítanunk. Sajnos az irodalmon belül is különböző szekértáborok alakultak ki, ha X ír ebbe az újságba, akkor Y nem, és megfordítva. Mi soha nem törődtünk ezzel, és igyekeztünk mindenkit megszólítani. Nemcsak katolikus, de protestáns szerzők is megjelennek a lapunkban, a párbeszéd jegyében. Az egyik emlékezetes ilyen jellegű disputa 1995-ben Békés Gellért és a Hit Gyülekezetének vezetője, Németh Sándor között jött létre. Az egész akkori lapszám mottója ez volt: „A hitvitától a párbeszédig”.

– A Vigiliában hosszú idő óta ír vezércikkeket, reflektálva az időszerű társadalmi kérdésekre, ezek egy része könyvben is megjelent Az idők jelei nyomában címmel. Huszonkét évvel ezelőtt az egyik cikkében így fogalmazott: „Utat tévesztettünk. A gazdaság is csak úgy működhet egészségesen, ha nemcsak a profitra, a hatékonyságra törekszik, hanem tekintetbe veszi az erkölcsi törvényeket és értékeket is.” Számomra ebben az a legszomorúbb, hogy mindezt 1994-ben írta, de egy az egyben áll napjaink valóságára is. Ennyire nem változott volna semmi a világban erkölcsileg?
– Nem tartom magam prófétának, de teljesen egyértelmű, hogy akkoriban már nálunk is zajlottak azok a folyamatok, amelyek ide vezettek. A szocializmus és a szocialista tervgazdaság összeomlásakor sokakban élt egy naiv álom, hogy Nyugaton minden rendben van, az emberek gazdagok, jól keresnek, és ha mi felszabadulunk, rögtön eljön itt is a Kánaán. Nagyot kellett azonban csalódnunk. Akkor már eléggé ismertem a nyugati világot ahhoz, hogy ne legyenek illúzióim a kapitalizmus működését illetően. Korábban Szent XXIII. János és Boldog VI. Pál pápa, majd Szent II. János Pál is az enciklikáikban nagyon egyértelműen megfogalmazták a kapitalizmus bírálatát. Ezek mellett részt vehettem a püspöki kar 1996-ban megjelent, Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevelének a megfogalmazásában, amely komoly szakemberek közreműködésével világosan bemutatja a vadkapitalizmus visszásságait.
De ha már itt tartunk, említenék egy másik akkori csalódást is. Az egyházon belül sokan azt gondoltuk, hogy az emberek azért nem jönnek templomba, mert félnek az atrocitásoktól. Ha viszont felszabadulnak az elnyomás alól, megtelnek a templomok, és rengetegen jelentkeznek hittanoktatásra is. Ez a várakozásunk azonban nem vált valóra. Volt ugyan egy rövid ideig tartó felívelés, utána azonban visszacsúszott a templomba járók száma a korábbi szintre. Kiderült, hogy a szekularizáció nem kímélte Magyarországot sem.

– Vajon nem azért nincs ezen a területen számottevő fejlődés, mert miközben az emberiség technikailag hihetetlenül magas szintre jutott, lelkileg viszont szinte semmit sem változunk?
– Félek tőle, hogy így van. Ha az emberiség fejlődését nézem, akkor technikai-tudományos szempontból szinte folyamatos a haladás, egyre kényelmesebb az életünk, gyarapodnak az emberiség ismeretei. Morális szempontból viszont minden egyes újszülöttel újra kezdődik a harc, ha tetszik, az áteredő bűnnel, ha tetszik, a rosszra való hajlammal. Ezt minden embernek önmagában kell megkínlódnia. Ezért lettem piarista, hogy papként és tanárként segítsem az embereket abban, hogy ne „önző óriásként” éljék az életüket az összeharácsolt javaikkal a saját kis szemétdombjuk tetején, hanem tudjanak együtt dolgozni, egymás mellett, egymást tisztelve és segítve élni. Erről rengeteg tanulmány jelent meg, nem hívő társadalomtudósoktól, szociológusoktól is. A legismertebb a „legelő hasonlat”: minden gazda egy tehenet vihet be a közös legelőre, és akkor mindenki egyformán jól jár. Az egyik ügyeskedő azonban azt mondja: ha én két tehenet viszek, senki sem fogja ezt észrevenni, és akkor nekem dupla annyi tej jut. Igen ám, de a másik utána hármat visz, a legelő pedig nem nő, a tehenek tehát egyre kevesebb tejet adnak, és így végül mindenki rosszul jár. Addig, amíg egy társadalomban az ügyeskedők meg a szélhámosok kisebbségben vannak, nem fenyeget az összeomlás veszélye, mert működik a társadalom egészséges immunrendszere. Ám ha az ügyeskedők meg a szélhámosok, ha úgy tetszik, a korruptak kerülnek többségbe, és deviánssá lesz az, aki becsületesen próbál élni, akkor megbomlik a társadalmi egyensúly, és ezt ma már nem egy országban, hanem világméretekben láthatjuk. Közismert adat, hogy néhány száz ember kezében van az emberiség vagyonának és a Föld termésének a legnagyobb része.

– Egy ilyen világrendben viszont mindig benne van a robbanásveszély és a szélsőségesek hatalomra kerülésének a lehetősége, ahogy ezt a 20. század már bebizonyította… Nem lehet, hogy minden baj gyökere az, hogy az irgalmas szívű Krisztust elutasítja a világ?
– Erről nagyon szépen ír Ferenc pápa az irgalmasság évével kapcsolatban: a világ nem egyszerűen csak az irgalmas szívű Krisztust utasítja el, hanem magát az irgalmasságot. II. János Pált idézi: „Úgy tűnik, korunk emberének lelkülete szembefordul az irgalmas Istennel, talán jobban, mint korábban. S azt is megpróbálja, hogy az emberi szívből kiirtsa és az életből kiiktassa az irgalmasság gondolatát is. […] Krisztus misztériuma […] arra is szólít, hogy hirdessük az irgalmat mint a könyörülő Isten Krisztus misztériumában bemutatott szeretetét. Ez a misztérium arra is hív, hogy forduljunk az irgalom felé, és nagyon kérjük azt az Egyház és a világ történelmének jelen nehéz és döntő szakaszában.” Szép dolog szolidaritásról beszélni, de mi van akkor, ha egy konkrét esettel szembesülünk? A lelkiismereti nevelésben alapvető feladat lenne rávezetni az embert arra, hogy első lépésként szándékosan nem okoz kárt másoknak, nem tör mások javainak a megszerzésére, arra, hogy magának többet szerezzen. A következő lépés pedig az lenne, hogy segítsen a szegényebben, a rászorulón. Ez a fajta irgalmasság az, ami ma nagyon hiányzik. Az egyháznak már, hála Istennek, nincs a kezében olyan katonai vagy politikai hatalom, amellyel rákényszeríthetné az embereket arra, hogy tartsák meg az együttélés törvényeit. Az egyház ma és a jövőben egyetlen dolgot tud tenni: az emberek lelkiismeretére hivatkozik, ha élő a lelkiismeretük. Ferenc pápát sokan naivnak tartják, mert folyamatosan erről beszél. Ám XVI. Benedek pápa is ezt tette már, próbált „lelkére beszélni” az embereknek, fölébreszteni bennük a szunnyadó jó érzést.

– Ha végigtekint az életén, hogyan vonná meg annak mérlegét, több mint ötvenéves papi, tanári, írói szolgálata alapján?
– Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Visszatekintve az elmúlt évekre, először a múltban elkövetett kisebb-nagyobb hibáim, botlásaim jutnak eszembe. Olyan jó lenne mindazoktól bocsánatot kérni, velük kiengesztelődni, akiket életem során akarva-akaratlanul megbántottam. De lehet, hogy ezt (is) rá kell bíznunk Isten végtelen irgalmára… Sokszor eszembe jutnak Sík Sándor sorai:„Az Isten küld, testvéreim, tinéktek / Hogy sugarai eleven tüzét, / Amik Arcáról a szívembe égtek, / Sugározzam csendesen szerteszét / A testvéreknek, kik az éjben járnak. / Az Isten küldött szentjánosbogárnak.”Fájó kérdés bennem, hogy ezt mennyire sikerült megvalósítani. Másfelől viszont nagyon gazdagnak érzem az elmúlt évtizedeket. Sokkal több ajándékot kaptam az élettől, mint amennyit bárkinek bármikor adni tudtam. Csodálatos emberekkel találkoztam – Teréz anyával, II. János Pállal, Roger testvérrel, Jean Vanier-rel és még hosszasan sorolhatnám. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy annyi jóban lehetett részem.

Fotó: Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír


Befejeződött a piarista sírok felújítása Budapesten

A pesti piaristák a belvárosi templom kriptájába temetkeztek, egészen 1870-ig, amikor az „hatóságilag eltiltatott”. Ettől kezdve a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben létesített sírboltot (az ún. „régi kripta“ - FM/BAL/1/155) használták. Ennek betelte után 1928-ban újabb sírboltot vásárolt a rend ugyancsak a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben (az ún. „új kripta“ - az 511/A-512/A számú iker-sírboltok).

A kommunista diktatúra éveiben az egyházi temetések számára tiltott Fiumei úti Nemzeti Sírkert helyett a rendtartomány 1970-ben egymás melletti sírhelyeket foglalt le a rákoskeresztúri Új Köztemető ún. „szerzetesi parcellájában” (154. parcella, a 3. körönd közelében). 1970 óta ide temetik a Budapesten elhunyt piaristákat. 1971-ben az ebben a temetőben más helyen, ill. a más temetőkben eltemetett piaristákat is exhumálták, és ide, közös sírba helyezték (2/6.). Az első sírok műkő borítása 1976-ban, a sírok között fölállított kereszt-síremlék 1977-ben készült. Jelenleg 55 sírban 66 piarista tanár nyugszik ebben a sírkertben.
Az 2014/15-ös tanévben kezdődött meg a sírkert felújítása. Első lépésben meg kellett váltani 28 lejárt sírhelyet. A Tartományfőnökségnek több milliós összeget kellett erre kifizetnie. Hálásan megköszönjük mindazon öregdiákoknak a segítségét, akik ehhez a nagy kiadáshoz annakidején hozzájárultak. Ugyancsak ebben az évben kutattuk fel Agárdi László és Szomolányi József közös sírját, kivágattuk a sír mellől kinőtt nagy fát, rendeztettük a terepet és felújíttattuk a síremléket.
A sírkertben lévő műkő fedőlapok sajnos az évtizedek során elfeketedtek, főleg az első három sorban; a nevek sok síron olvashatatlanná váltak. A 2015-ös évben újracsiszoltattuk azt a sírkövet, amely alatt 11 exhumált piarista tanár földi maradványai vannak (2/6.), valamint Babos Dezső e melletti sírkövét (2/5.). Az újracsiszolt sírkövekre fehér márványlap került, erre vésték be az ott nyugvók neveit. Örkényi János sírján (3/4.) a műkő keret szétomlott, teljesen felújítottuk ezt a sírt is. Abban az esztendőben ezekre a munkákra tudtunk pénzt biztosítani. A magas költségekből látszott, hogy az egész piarista temetőkert felújítása még évekig fog tartani. Ekkor felhívással fordultunk a piarista öregdiákokhoz, hogy anyagi támogatásukkal, adományaikkal tegyék lehetővé a sírkert teljes felújítását.
Felhívásunk sok öregdiák lelkében visszhangra talált, és az adományokból a munkálatokra beérkezett 1.052.000 Ft. Hálás lélekkel mondunk köszönetet mindazoknak, akik „pietásos“ lelkülettel segítségünkre siettek.

Így az elmúlt évben megkezdett sírfelújítási munkálatokat az idén tavasszal folytattuk és júliusra teljesen be is fejeztük. A felújított sírokat július 11-én vette át a Vénusz cégtől Ruppert József, a piarista sírok gondnoka. A költségek egyharmadát a Tartományfőnökség állta, más harmadát az öregdiákok között meghirdetett gyűjtésből befolyt összegből fedeztük, harmadik részét pedig egy hálás lelkű budapesti öregdiákunk fizette. Minden sírt lecsiszoltattunk, új fehérmárvány sírtáblák kerültek a már-már olvashatatlanná vált feliratok helyére, márvány betétet kapott a központi kereszt-síremlék, a sírok közét pedig fehér zúzalék kővel töltettük ki. Így a piarista tanárok sírkertje méltó módon várja a 2016/17-es tanévben a budapesti piarista rendház és gimnázium 300 éves jubileumát.
Azok számára, akik kilátogatnak majd a temetőbe, hogy felkeressék egykori tanárjaik sírját, csatoljuk a piarista sírkert „térképét“, az ott nyugvó tanárok neveit, születésük és halálozásuk évszámát.
A piarista sírokkal és a felújítási munkákkal, valamint az 1945 óta elhunyt piarista tanárok sírjaival, ill. a rendi sírboltokkal kapcsolatban bármilyen információ kérhető Ruppert Józseftől (ruppert.jozsef@piarista.hu).

1/1. Szemenyei László (1911-1981) 2/1. Péter Mihály (1902-1975)
1/2. Papp Elemér (1900-1978)  2/2. Biró Imre (1883-1972)
1/3. Szemes Ferenc (1908-1978)  2/3. Weiner Ferenc (1903-1971)
1/4. Dragos Károly (1889-1977)  2/4. Szentgyörgyi András (1920-1971)
1/5. Dr. Maklári Lajos (1912-1977) 2/5. Babos Dezső (1884-1970)
1/6. Dr. Simon Sándor (1911-1976)
2/6. Abelsberg József (1870-1945) Bátky Miklós (1901-1945) Green László (1903-1954) Jászay Rezső (1871-1952)  Kövesi Lajos (1876-1955) Mihalkó Béla (1897-1945) Nyers Lajos (1906-1953)  Rokka Pál (1898-1961) Szűcs Imre (1897-1971) Tót Lajos (1886-1955)  Vincze László (1880-1945)
3/1. Fülöp Gyula (1914-1976)  4/1. Dr. Papp László (1909-1994)
3/2. Vékey Károly (1892-1975)  4/2. Dr. Somogyi Zoltán (1912-1989)
3/3. Dr. Darvasy Mihály (1917-1973) 4/3. Dr. Galambos László (1915-1989)
3/4. Dr. Örkényi János (1923-1973) 4/4. Szoboszlay András (1918-1982)
3/5. Dr. Ohmacht Nándor (1892-1973)
3/6. Dr. Kerkai József (1895-1972)
5/1. Balogh Ferenc (1908-1994)  6/1. Dr. Nagy Ernő (1912-1985)
5/2. Dr. Előd István (1912-1990)  6/2. Balogh Lajos (1914-1988)
5/3. Dr. László Mihály (1911-1989) 6/3. Dr. Személyi József (1929-1989)
5/4. Dr. Fekete Antal (1911-1994) 6/4. Dr. Nádor Ferenc (1921-1991)
5/5. Pogány János (1907-1983)  6/5. Dr. Koszorú János (1927-1992)
5/6. Léh István (1890-1983)  6/6. Dr. Holl Béla (1922-1997)
5/7. Dr. Egyed András (1913-1984) 6/7. Dr. Szőnyi László (1914-1998)
6/8. Dr. Gál István (1913-2001)
6/9. Dr. Medvigy Mihály (1914-2001)
7/1. Virányi Ottó (1927-2001)  8/1. Takáts Ervin (1936-2007)
7/2. Kincs Lajos (1913-2003)  8/2. Mustos István (1931-2008)
7/3. Vízvári László (1919-2003)  8/3. Mészáros Gábor (1952-2008)
7/4. Meggyes János (1916-2004)  8/4. Dr. Tuba Iván (1944-2009)
7/5. Havas József (1931-2006)  8/5. Benkő Andor (1915-2009)
7/6. Kovács Mihály (1916-2006)  8/6. Pázmándi György (1936-2011)
7/7. Kemenes László (1928-2007) 8/7. Borián Tibor (1933-2016)
7/8. Varga László (1927-2002)
7/9. Pávó Nándor (1923-2007)
7/10. Bulányi György (1919-2010)
7/11. Szegheő József (1949-2015)

Budapest, 2016. július 25.

Ruppert József Sch.P.


Számíthatunk egymásra - adománygyűjtés a budapesti Piarista Gimnáziumban

A családban bekövetkező tragédia esetén, a családfenntartó halálakor segítséget jelenthet az anyagi támogatás. A piarista közösség egy édesapát elveszített család megsegítésére fogott össze. A budapesti Piarista Gimnáziumban június 22-én utalták át a támogatásul összegyűlt 3,5 millió forintot.

Egy család anyagi helyzete alapjaiban megváltozik, a család anyagi támasza, keresője elveszítése esetén. Ez a tragédia annak is törést jelent, aki magasabb színvonalon élt, aki pedig szerényebben tartotta fenn magát, annak teljesen meg tud borulni az élete. Ebben a helyzetben kíván - anyagi támogatást nyújtva - segíteni a budapesti Piarista Gimnáziumhoz tartozó diák, tanár, szülőközösség. Horváth Bálint igazgatót kérdeztük az adománygyűjtésről.

„A mintegy 350 gyereket oktató-nevelő iskola életében sokfajta tragikus esemény tud bekövetkezni, a családfenntartó halála olyan helyzetet teremt, ami pénzügyi segítséget igényel. Azt láttuk, akkor igazságos ezen esetek kezelése, ha a segítségnyújtásnak van egy protokollja. Vízhányó Zsolt SchP igazgatósága idején kezdeményezte ennek kidolgozását. Így ez ma már rendszerszintűen működik, ha valaki belekerül a nehéz helyzetbe, automatikusan megkapja a segítséget" – mondta el Horváth Bálint. Ennek keretében első ízben 2012-ben nyújtottak segítséget, majd 2014-ben, legutóbb pedig most fogott össze a közösség.
„Megszólítjuk az összes családot az iskolában, kérve hozzájárulásukat a Kalazancius Alapítványon keresztül. A minimálbérhez kötött a felajánlási összeg, annak 10%-a a kért a támogatás, ami természetesen javasolt összeg" - tájékoztatott az igazgató.
„Eddigi három gyűjtésünk azt mutatta, nagy létszámban megmozdul az iskola közössége, működésbe lép a „piarista biztosító”. Megkötöttük a családdal a támogatási szerződést, június 22-én utaltuk át a család számára a gyűjtésből befolyt 3 515.000 forintot. Ez egyszeri alkalom, de a volumenének köszönhetően hosszú távon tud segítséget nyújtani."
Ez az akció nemcsak annak a családnak jelent segítséget, aki kapja, hanem az egész közösségnek is. „Szeretnénk, hogy mindazok, akik ebbe az iskolába járnak, érezzék, hogy a közösség ott van mögöttük, a tragikus helyzetbe kerülő társnak, családoknak segítünk. A kezdeményezés az összetartozást, szolidaritást is erősíti" – fogalmazott Horváth Bálint.
„Az idejárók többségében szerencsére jó anyagi helyzetben vannak, fontos, hogy a nehéz helyzetbe kerülők felé nyitottak legyenek, nyitott szívvel adakozzanak. Megpróbálunk arra is érzékenyen figyelni, ki hogyan tudja elfogadni a segítséget. Az érintettek felé azt fogalmazzuk meg, jót tesznek, ha elfogadják ezt a támogatást. Mi így tudunk melléjük állni, ami természetesen nem tudja pótolni a veszteséget, de valamilyen módon kifejezi az iskola sok-sok családjának együttérzését a fájdalomban" – mondta el az igazgató.

Fotó: Szathmáry Melinda
Szöveg: Trauttwein Éva, Magyar Kurír


Pro Paedagogia Christiana-díjban részesült Görbe László piarista szerzetes

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Pro Paedagogia Christiana-díjat adományozott Görbe László piarista szerzetesnek, a Szent Margit Gimnázium igazgatójának. A díjat Veres András püspök, az MKPK elnöke adta át 2016. május 31-én Budapesten. A kitüntetéssel a Konferencia tiszteletét és köszönetét kívánja kifejezni azért az elkötelezett munkáért, amelyet Görbe László az oktatás-nevelés területén és szerzetesi szolgálatában végez.
 

Görbe László a kecskeméti Piarista Gimnáziumban érettségizett 1965-ben és még ebben az évben belépett a novíciátusba. 1966-ban Budapesten tette le első fogadalmát és 1973. augusztus 25-én szentelték pappá Budapesten. 1971-től az ELTE matematika-fizika szakos hallgatója volt, majd 1979-ben szerzett programozói diplomát.

Tanulmányai befejeztével 1975. és 1979. között tanárként és prefektusként tért vissza a kecskeméti Piarista Gimnáziumba, majd 1979-től 1995-ig a budapesti Piarista Gimnázium tanári testületét erősítette. Az 1995/96-os és az 1997-98-as tanévekben a veszprémi Padányi Bíró Márton Római Katolikus Iskola és ebben az időszakban egy éven keresztül a veszprémi Davidikum Római Katolikus Középiskolai Kollégium igazgatója is volt. 1998. és 2003. között a budapesti Piarista Gimnázium igazgatói feladatait látta el, majd 2007-ig matematika-fizika szakos tanárként okította az iskola tanulóit. 2007-től napjainkig az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Magyar Tartományának kérésére a Szent Margit Gimnázium igazgatójaként végzi hivatását.

Kiváló tanári, nevelői munkáját dicséri a tanulmányi versenyeken elért számtalan előkelő eredmény és helyezés. Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet kiadványa a fizika OKTV kiváló felkészítő tanárai közé sorolja Görbe Lászlót.
Igazgatói munkásságában is fáradhatatlanul végzi munkáját nem csak a pedagógiai, de a gazdasági ügyeket is átlátja. A lehetőségeken belül szívén viseli az iskolák anyagi, építési fejlesztését is. 
Tanári, vezetői  és iskolaszervezői munkájának elismeréseként több éven át volt az Országos Köznevelési Tanács aktív tagja.
Hivatásának megfelelően lelkipásztori feladatokat is végez, misézik, gyóntat, lelkigyakorlatokat vezet, így próbálva segíteni a plébániák életét. Rendszeresen kísér csoportokat a csíksomlyói zarándoklatra.

1990. és 1995. között főigazgatóként országos szinten segítette az újrainduló katolikus köznevelésben feladatot vállaló intézményeket, majd a KPSZTI keretein belül tanári testületek szervezője, kiállítások létrehozója, könyvek, kiadványok szerkesztője, megalkotója.
1991. és 1993. között a Magyar Cserkészszövetség országos vezetőtisztje, ezzel vállalva jelentős feladatokat az újjáéledő cserkész mozgalom életében.

Munkájának elismeréseként 2011. március 15-én a Magyar Köztársasági Arany érdemkereszttel tüntették ki.

Kalazanci Szent József örököseként hivatásának tekinti tanári, pedagógiai és papi munkássága során az ifjúság hitre való nevelését, segítését. Ezt a szolgálatot elkötelezetten tette és teszi mindazokban az intézményekben, ahol tanárként, igazgatóként vagy kollégiumi nevelőként tevékenykedik.

 

 

Fotó: Lambert Attila 
Forrás: ujkatolikus.hu


„Fogadjuk el a világot olyannak, amilyen, de alakítsuk pozitívan" - interjú Görbe László piaristával

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Pro Paedagogia Christiana díjat adományozott Görbe László piarista szerzetesnek, a Szent Margit Gimnázium igazgatójának. Több mint negyven éves oktatatói-nevelői pályája tapasztalatairól kérdeztük a szerzetes tanárt a Magyar Kurír újságírója, Trauttwein Éva.
 
– Milyen hozzáállással tudnak ma a Kalazanci Szent József nyújtotta eszménykép alapján közelíteni a fiatalokhoz?
– Ma ugyanannyi magára hagyott gyerek van. Lehet, hogy jómódban él, van szobája, „kütyüje”, de ugyanúgy magára van hagyva, mint az utcagyerekek, akiket Kalazancius összeszedett és tanított. Első mozdulata az volt, hogy megmosdatta őket, szeretettel közeledett hozzájuk. Ugyanezt kell csinálni. Kivesszük a kütyüt a kezükből, megszólítjuk őket. Ne a kütyü irányítsa a gyereket, Istennel hozzuk őket kapcsolatba. Nyújtsunk megfelelő programot, és számoljunk a kütyükkel, azokkal együtt is keressük a párbeszédet. A virtuális világ elhiteti a gyerekkel, hogy ő fontos, mert folyamatosan érdeklődik iránta, válaszol a kérdéseire. Bennünk mintha nem lenne meg az azonnali válaszadás képessége, nem villódzunk percenként, nem tudunk azonnal válaszolni. A gyerek számára a pillanat tört része alatt változik a kép, mi pedig az ezelőtti ötödik képre válaszolunk.
 
– Negyvenegy éve dolgozik az oktatásban. Hogyan változott az elmúlt évtizedek  során a tanár szerepe és feladata?
– Tanári pályám kezdetekor viszonylagos szegénységben éltünk, ma tárgyi eszközök sokaságával vesszük magunkat körül, elképesztő mértékben kötődünk világunkhoz. Korábban hittek abban az emberek, ha valaki értelmiségi pályára kerül, az többletet jelent az életében. Ma sem a gyerekek, sem a társadalom nem hisznek ebben. Akkoriban egy osztályban meghirdetett túrára eljött a többség, ma a mi nyolcszáz fős iskolánkban húsz-huszonöt gyerek kapható egy szombati gyalogtúrára. Míg korábban ritkaságszámba ment egy tornaórai sérülés, most hetente írok alá baleseti jegyzőkönyvet. A mai fiatalok sokkal sérülékenyebbek. Pályám elején olyan fogalmakat, mint a diszlexia, diszkalkulia, nem ismertünk. Ma minden osztályban három-négy felmentett van. Általános jelenség, hogy egy gyerek valamiből kiváló, egy másik tárgyból pedig a bukás küszöbén áll. A gyerekek körülbelül tizenöt-húsz százaléka küzd valamilyen tanulási nehézséggel itt a Margitban, máshol ez a húsz-huszonöt százalékot is eléri, bár nincsenek összesített adataink. Hatalmas kihívást jelent ez az oktatásnak. Megszüntették a különleges képző intézményeket, összekevertük a gyerekeket, és nem tudunk velük mit kezdeni.
 
– Hogyan tudnak erre válaszolni?
– A baj az, hogy a gyerekeket nem fejlesztjük, hanem felmentjük. Melyik munkahely fogadja el a felmentést? Hazudunk a gyereknek, amikor felmentjük. Mentsük fel az osztályzás alól, de ne a tanulás alól! Olyan iskolában kell gondolkodni, ahol a gyerekek különleges képességét ki tudjuk bontani, de abból a tárgyból, amiből gyenge, amennyit lehet, megtanítunk neki. Hátha ki tud bontakozni később. Sokszínűbb iskolarendszerre lenne szükség, vagy magát az iskolát kellene sokszínűbben megszervezni. Ez ugyanakkor drágább.
Nézzük, mennyire elegáns a Szent Margit Gimnázium épülete, s a többi 1800-as években épült iskola, ezek paloták, mert az értelmiséget palotában kell nevelni. A mai tapasztalatom is azt mutatja, ha az igényesség megjelenik a környezetben, a gyerek is kezd igényes lenni. El kell hitetnünk, hogy az értelmiségi pálya értékes, még ha nem is jár annyi pénzzel, amennyit álmodnak. Azt szoktam mondani, az az eredeti bűn, hogy az ember elhiszi a reklámokat. Azt, hogy a másik, a rossz út könnyebb. Utóbb kiderül, sokkal nehezebb.
 
– Nagy gond a motiválatlanság is.
– Hány olyan felnőttet találunk, aki motivált a munkájában? Hányszor mondjuk, hogy nincs értelme egy munkahelyi feladatnak, hogy csak a pénzkereset a fontos? De beszélünk arról, mennyire szeretjük a pályánkat? Persze nem a huszadik dolgozatnál, hiszen minden pályának van olyan része, amin át kell esni. Az a kérdés, mit kommunikálok, a nehézségét, vagy azt: „Hű, de klassz!” A kísérletezést, a példamegoldást, az örömet – milyen szép világot teremtett az Isten? Hinnünk kell abban, hogy Isten szép világot teremtett. Ezt újra és újra el kell mondani. Előbb-utóbb talán megragad bennük. Időnként igyekszünk elrontani, de a szépség ott van.
 
– Mintha hiányoznának a nagy tanáregyéniségek…
– Azt gondolom, ma is vannak, és mindig is lesznek tanáregyéniségek. Mindig másképpen kell közeledni a tanításhoz, a gyerekekhez, mert más a körülöttünk lévő társadalom. Meg kell találni azokat a formákat, amelyekre rezonálni tudnak. A pécsi Zsolnay Múzeumban például azt a feladatot adtam nekik, keressék meg, melyik vázát vinnék haza. Lázasan fényképeztek, s közben megnézték az egész kiállítást. Vagy a zenével: Minden évben meghívom a gimnáziumba Hegedűs Endrét zongorázni. Nagyon élvezik a gyerekek, hangosan kifejezik a tetszésüket, ezt a művész is élvezi, ő is „rátesz” egy kicsit. Rengeteg az ötlet, a lényeg, hogy a gyerekek megérezzék, hogy értik őket és odafigyelnek rájuk.
 
– Az elhangzottak alapján nem értem az optimizmusát.
– Nem gondolom, hogy a látlelet ne adna okot az optimizmusra. Fizikusként azt vallom, látni kell, milyen anyaggal dolgozunk. A sajátosságait figyelembe véve kell vele dolgozni. Ha nem teszem, kudarcra vagyok ítélve. Önmagában persze a szembenézés nem garantálja, hogy eljutok a megoldáshoz, de az első lépést megtettem: oda tudok figyelni rá.
 
– Mi teszi bizakodóvá?
– Ha azt kérné tőlem valaki, ugorjam meg a 150 centit, ma már nem menne. Tizenévesen gond nélkül megcsináltam. Akkor nem tudtam okosakat mondani, most meg igen. De a lelkesedés akkor is megvolt, és most is megvan. Ezt kell az embernek „átmentenie”. Merjük a világot olyannak elfogadni, amilyen, de tudjuk pozitívan alakítani. Számomra ebben jelenik meg a piarista hivatás: merjük elhinni, hogy az Úristen velünk van, itt van, megfoghatóan. Kezünkbe adta a világot, ránk bízta. Nem azt mondja, hogy ezt vagy azt ne csináld. Azt kéri, ismerd meg. Nem lehetek nagyképű, nem hihetem, hogy már megismertem. Hányszor volt, hogy mellényúltunk keményen, és tanítottuk évekig... De azt, hogy most itt vagyunk, és ilyennek látjuk a világot, el tudjuk mondani. Így tudjuk mérni. És időnként kitűnnek a szépségek, és ebből kitűnik az ember, és a szabad akarat miatt még egy furcsa „gellert kap az egész”.
 
– Ahhoz, hogy az ember ezt a lelkesedést megőrizze, milyen erőforrásokra támaszkodhat?
– Erőforrást ad az Úristen, és az elődök példája, akik előttem ezt a pályát élték. Láttam meghalni Kovács Mihály tanár urat, élete végén ágyhoz kötve, ápolásra szorulva. Leépült, de mindvégig oda tudott figyelni azokra, akik kiszolgálták. Tudunk-e mi az Úristenre figyelni, hogy merre irányít? Én mindig azt keresem, amikor valami az életemben nem sikerül, hogy mit is akar Isten üzenni ezzel. Megóv valamitől, továbblök. Ne gondoljuk, hogy vége a világnak, ha nem úgy sikerül valami, ahogy szeretnénk. Merjük felvállalni, ez most ennyire sikerült, sok más esetben pedig jobban fog menni. Ennek tudatában megőrizhetjük a belső derűt.
 
Trauttwein Éva, Magyar Kurír
Fotók: Szathmáry Melinda
Csoportkép: Urbán Diána


Tagdíj-fizetési felhívás

Kedves Öregdiáktársaim!

A Diákszövetség működésének elsődleges anyagi alapját jelentő tagdíjfizetésekről szólva az első szó mindig a köszöneté. Tagdíjaitoknak köszönhetően a Diákszövetség évről-évre stabil pénzügyi háttérrel végezheti tevékenységét. Ezúttal is szeretnék tehát köszönetet mondani mindazoknak, akik már befizették a 2016. évre szóló összeget. Külön köszönettel tartozom azoknak, akik a kötelező összegnél többet fizettek, és így kiemelten támogatták közösségünket.

Kérem, hogy akik eddig még nem tudták rendezni a 2016-os tagdíj befizetését, tegyék meg. A 2016. évi tagdíj összege – az elmúlt évekhez hasonlóan – aktív keresők számára 4000 Ft (külföldön élő tagjainknak 40 €), nyugdíjasoknak, tanulóknak és pártoló tagoknak 2000 Ft.
A tagdíj továbbra is befizethető a korábban mindenkinek kiküldött postai csekken, de ezúttal is kérem, hogy akinek lehetősége van rá, átutalással rendezze a befizetést. (Magyar Piarista Diákszövetség, számlaszám: OTP Bank 11708001-20504685; IBAN szám: HU68 1170 8001 2050 4685 0000 0000, SWIFT kód: OTPVHUHB)

Nagyon köszönjük, ha a befizetendő összeg meghatározásánal arra is figyelemmel vagytok, van-e esetleg tagdíj-fizetési elmaradásotok. (2015-ben és 2014-ben a tagdíj összege megegyezett a fenti 2016-os összegekkel, 2013-ban 3000 Ft és 1500 Ft volt.) Ha kérdésetek lenne az elmúlt évek befizetéseivel vagy bármely más részlettel kapcsolatban, forduljatok bizalommal a Diákszövetség irodai munkatársához, Császár Dánielhez (csaszar.daniel@mpdsz.piarista.hu).

Budapest, 2016. június 9.

Öregdiák barátsággal:

Török Bernát
főtitkár


Cserkész nyári csapattábor (Kecskemét)

A 118. sz. Kalazancius Cserkészcsapat nyári csapattáborát a Tolna megyei Belecskán szervezte. A tábor július 16-24-ig tartott. Összlétszáma 73 fő volt a szervezőkkel együtt.

A programokról részletes leírás olvasható a cserkészcsapat facebook oldalán.

A tábori beszámoló záró sorai:  "ma véget ért a tábor, az indiánok és a maroknyi spanyol telepes gárda útra kelt, hogy közös erővel új várost alapítson, ahol mindenkinek jut hely. Hisz megtanultuk, hogy bár különbözőek vagyunk, békében élhetünk együtt, és sokat tanulhatunk egymástól."

Nagy Attila SchP ig.
Forrás: kecskemet.piar.hu


Felsős túratábor (Kecskemét)

A kecskeméti Piarista Általános Iskola túratábora

Időpont: 2016. június 22-24-ig
Helyszín: Bükkzsérc
Résztvevők száma: 21 diák + 2 kísérőtanár + 4 szülő
Utazás: iskolai mikrobuszokkal és személyautókkal
Étkezés: saját bevásárlás és étterem

1. nap: Indulás 8 órakor Kecskemétről, érkezés 11 órakor Noszvajra. Innen túráztunk át Bükkzsércre, ahol elfoglaltuk a szállásunkat. A délutáni játék után vacsora volt, majd esti túrán vettünk részt. A cserépfalui erdei iskola szervezésében a kb. két órás túrán két csoportban oldottak meg feladatokat a gyerekek.

2. nap: Ekkor volt a nagy túránk. Kb. 12 km-t tettünk meg az Ördögtorony tanösvényen. Cserépfaluból indulva útba ejtettük a barlanglakásokat, a kilátót és a pincesort, majd felmásztunk az Ördögtorony nevet viselő kaptárkőhöz. A Hór- völgyben megmásztuk a Suba-lyuk barlanghoz vezető meredek utat. A túra végén megtekintettük a Déli-Bükk Látogatóközpont kiállítását.
3. nap: Ezen a napon Cserépváralja volt a túránk kiindulópontja. Szerettünk volna megnézni egy berendezett barlanglakást, ez sajnos nem sikerült, mert a gondnok nem tartózkodott a faluban. Ezután egy rövidebb túrát tettünk, hogy még több kaptárkövet lássunk. Ennek aktualitása, hogy hungarikummá választották ezt a geológiai és máig megfejthetetlen érdekességet.
A nap második felében a bogácsi strandon pihentük ki a túrák fáradalmait.

Köszönet illeti meg Avramucz Attila, Mogyorósné Bálind Anikó szülőket, és Zöldi-Kovács Jánost, férjemet, amiért vállalták a mikrobuszok, illetve a 7 személyes autó vezetését.
A programok levezetésében társam volt Olasz Edit tanárnő.

Zöldi-Kovácsné Korompai Mónika túravezető
Forrás: kecskemet.piar.hu


Tiszaugi kerékpáros, evezős tábor (Kecskemét)

2016. július 10-15. | Tiszaug és környéke - nyári tábor
A két évvel korábbi nyári táborhoz hasonlóan a kerékpáros kiutazás után labdarúgó torna döntőjének, ez alkalommal az UEFA Euro 2016 Labdarúgó Európabajnokság döntőjének megtekintésével és közös szurkolással indult a tiszaugi tábor.

A nyári táborozás során kerékpáros és evezős programokra került sor: eltekertünk Csongrádra a Körös-torokhoz, ahol nagyot strandolhattunk. Tiszakécskéről egész napos evezéssel jöttünk vissza Tiszaugra.
A programokat közös főzések, tábortűz és palacsintasütés, közös játékok és strandolások tették színesebbé.
A program során a diákok egy része az Új Széchenyi Terv "Innovatív piarista iskolák - Kecskemét" TÁMOP 3.1.4-12/2-2012-0223 pályázat keretein belül beszerzett kerékpárokat használta.

Kísérőtanárok: Kiss Ildikó tanárnő és Kovács András osztályfőnök.
Forrás: kecskemet.piar.hu


Gyermektábor Marosfőn

A közelmúltban gyermektábor zajlott Marosfőn, a Szociális Testvérek Társaságának nyaralójában, Ibolya testvér és Sárközi Sándor piarista atya szervezésében. Az első napon az irgalmasság testi cselekedetei, míg másnap az irgalmasság lelki cselekedetei adták a fő témaköröket. Ezt követően a természethez való irgalmasságról beszélgettek a résztvevők. A szombati zárónapon kiértékelték a tábort és hálaadó szentmisét tartottak.

A fényképek magukért beszélnek. Szép nyarat kívánunk mindenkinek!


Megjelent a Vigilia júliusi száma

A Vigilia ez évi hetedik számát ajánljuk olvasóink figyelmébe.

„Nemcsak a történelemben – az egyes ember életében is fények és árnyak váltogatják egymást. Bárkivel megtörténhet, hogy »az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jut«, mint Dante. A hívő ezért fohászkodik így a Szentlélek világosságáért: »Boldogságos tiszta fény, szállj meg szívünk rejtekén, híveidnek napja légy!«” – írja Hajnali fényben című vezércikkében Lukács László főszerkesztő, előreutalva a lap tematikus összeállítására, amely Fény – kultúra címmel a fény gazdag szimbolikája köré szerveződik. Kocsis Imre A fény szimbolikája a Bibliában című tanulmánya kitér az Ó- és az Újszövetség vonatkozó szöveghelyeire, Nikoletti Lilla A fény szerepe a kortárs szakrális térben címmel többek között a pannonhalmi Szent Márton-bazilika nemrégiben átalakított belső terét elemzi, Máthé Andrea Lángok, fények, alkotások című cikkében egy kortárs képzőművészeti irányzatot, a fényművészetet mutatja be, Halmai Tamás Fényviszonyok, versvilágok című esszéjében pedig néhány mai magyar vers fénymotívumairól ír. A témához kapcsolódik Takács Gyula A Világosság a világba jött című elmélkedése is a Mai meditációk rovatban.
A folyóirat szépirodalmi részében az életkorokkal kapcsolatos írásokat olvashatunk. Győrffy Ákos és Ayhan Gökhan személyes hangvételű elemzést közöl Kosztolányi Dezső Ha negyvenéves… című verséről, Báthori Csaba Rónay György Hatvanöt után című versét elemzi, Szénási Zoltán pedig Babits Mihály és Sík Sándor öregkori lírájáról ír. Jász Attila, Horkay Hörcher Ferenc és Tomaji Attila versein kívül olvashatjuk még Petrőczi Éva, Fecske Csaba és Lackfi János humoros költeményeit is, emellett Vörös István, Iancu Laura és Turczi István egy-egy verssel köszönti születésnapja alkalmából Lukács Lászlót, akivel a Vigilia beszélgetése rovatban interjút olvashatunk, s akit Várszegi Asztrik és Szörényi László is köszönt a Napjaink rovatban.

A Kritika rovatban Török Csaba méltatja Lukács László Az igazság munkatársa. Joseph Ratzinger – XVI. Benedek pápa élete és műve című, a Szent István Könyvhétre megjelent hiánypótló munkáját. A Szemle rovatban egyebek mellett Kenyeres Zoltán Szakonyi Károly: Írók lámpafénynél, Papp Máté Bertók László: Firkák a szalmaszálra és Bod Péter a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima című könyvéről írt recenziója olvasható.

Vigilia Szerkesztőség / Magyar Kurír


HÍRES PIARISTÁK: Hanák János, a természetkutató

„Estefelé, míg én a sziklacsúcs alatti völgyben, az örökös hótömeg közelében ritka havasi növényeket szedegeték, egyik kalauzom a csúcson leste a legelőre induló zergéket. Azonban csak másnap sikerült neki egyet célba venni, amelyet szerencsésen el is ejtett. … Húsa, melyből Borsabányán lakomát ütöttünk, igen ízletes volt.” A Keleti-Kárpátok legmagasabb csúcsa a Nagy-Pietrosz (2303 méter) alatti 1842. évi kalandot egy fiatal máramarosszigeti piarista, Hanák János jegyezte le, aki hamarosan az ország egyik legismertebb természettudósává vált.

Az Abaúj megyei Kiskéren született, ahol apja nem csak csizmadia mesterségéből élt, hanem szőlőt és gyümölcsöt is termesztett. Az olvasni szerető kisfiút nehezen küldték iskolába, de végül a kisszebeni piaristáknál tanult szolgadiákként. Már húsz éves volt, amikor piaristának jelentkezett. A noviciátus után 1834-től két évig Breznóbányán tanított, utána Vácott, Nyitrán és Szentgyörgyön végezte filozófiai és teológiai tanulmányait, majd 1840-ben elöljárói Máramarosszigetre küldték tanítani.

A SZAKÍRÓ
A magyarországi gimnáziumokban akkor még nem létezett szaktanítás, tehát Hanák János is minden tárgyat tanított (méghozzá latinul), de igazi szakterülete és szenvedélye a természetkutatás lett. Már gyermekkorában madarászott és gombászott, piarista növendék évei alatt pedig a nyári szünetekben Almásy Manó fiaival együtt járta be az országot. Máramarosban már szakszerűen és céltudatosan kutatott. „A nyugnapokon csak Sziget környékén tettem kirándulásokat, de a szünnapokban az egész megye havasait is több ízben összejártam, a természet három országából mindazt, mit csak lehetett, összegyűjtöttem, s az érdekes megye nevezetességeit följegyeztem”. Máramaros vármegye természetrajzi tekintetben című könyve azonban nem készült el, mert 1844-ben elöljárói Vácra, majd a következő évben a pesti gimnáziumba küldték, hogy szélesebb közönségnek szánt természetrajzi könyveken dolgozhasson az ottani könyvtárak segítségével. A Természetrajz elemei című tankönyve 1845-ben jelent meg első ízben. Műfajában új minőséget jelentett, és a következő három évtized leghasználtabb tankönyve lett. Ezzel párhuzamosan egy bővebb, korszerű természetrajzi kézikönyvbe is belekezdett, amely a külföldi szakirodalom kritika nélküli átvétele helyett saját megfigyeléseire és tapasztalataira támaszkodott. Az emlősök és madarak osztályait bemutató kötet 1846-ban jelent meg, és Hanák nevét országosan ismertté tette.

A GYŰJTŐ
A természettudományos kutatás akkori alapja a gyűjtés volt. A fiatal Hanák Jánosra sorsdöntő hatással volt, hogy megismerhette a magyar reformkor néhány kiváló természetkutatóját és gyűjteményeiket: Breznóbányán Sterba János erdőmestert, akiknek gyönyörű preparált állatai voltak, Nyitrán Láng Adolf gyógyszerészt, aki az ottani madárvilág legjobb ismerője volt, Szentgyörgyön pedig Bolla János tanítót, a virágtalan növények kutatóját.
Hamarosan ő maga is olyan gyűjteményre tett szert, amilyenre a magyar piaristák közül senki sem. Amikor 1840-ben Máramarosszigetre érkezett már 424 bogarat, 41 csigát és 222 szárított növényt vitt magával. A rohamosan gyarapodó gyűjteményt 1841-ben Grosser János tartományfőnök is megszemlélte. Egyedül a növénygyűjtemény, amely a pesti piarista gimnáziumba, majd onnét 1950-ben a Magyar Természettudományi Múzeumba került, több mint 3500 lapból áll.
A korábbi zoológusoktól eltérően szívesen tartott élő állatokat is, Máramarosszigeten 1842-ben például két fiatal halászsast a rendház udvarán. Egyik befogott sündisznójáról följegyezte, hogy „a rovarokat annyira szerette, hogy a gömböstűről a már négy, öt év előtt szárított bogarakat is fölfalta.”

A TUDOMÁNYSZERVEZŐ
A mindig jókedvű, élvezetesen beszélgető, érdekesen magyarázó, szívesen daloló, könnyen és gyorsan barátkozó tanár nemcsak diákjai között lett népszerű, hanem megtalálta tudós társait is, személyesen vagy levelezés útján. Már 1837-ben nyitrai piarista növendéktársaival megalakították a zobori Magyar Egyesületet, amely a piarista növendékek magyar nyelvű önművelését szolgálta. 1841-ben a Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1846-tól pedig a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett, és rendszeresen részt vett a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlésein.

A FORRADALMÁR
Hazaszeretete és baráti kapcsolatai miatt az 1848. évi forradalom vihara alaposan fölforgatta életét. Azok közé tartozott, akik egyházi téren is reformokat sürgettek. 1848 júniusában Szerencspataki János álnéven megjelent röpiratában (Szózat az egyházi reform ügyében) nemcsak azt követelte, hogy a papok világi, magyaros ruhát viseljenek, és hordhassanak szakállt és bajuszt (mint ő maga is tette), hanem a papi cölibátus, a káptalanok, sőt a szerzetesrendek eltörlését követelte, mert úgy vélte, hogy „ha a szaktanítás behozatik … nem leend többé tanító rendekre, hanem szakemberekre szükség”.
Ő maga is állami szakemberként képzelte jövőjét. Június 13-án a Batthyány Lajos vezette minisztérium az egyetemi könyvtár őrévé, majd emellett november 2-án a budai szakgimnázium természetrajz tanárává nevezte ki. Eközben szeptemberben honvédként harcolt Jellasics ellen. Mindezért Windischgrätz pesti bevonulása után száműzték a fővárosból. 1849 májusáig, Pest visszavételéig Pólya József pesti orvos Rákos-menti kertjében húzta meg magát, majd ismét elfoglalta könyvtárőri állását. Július 4-én a honvédsereggel együtt hagyta el a várost. Egy hónapig Perczel Mór tartalék hadtestében szolgált élelmezési tisztként, majd Orbók Ernő két fia mellett vállalt nevelői állást a Lugos melletti Kricsón (Criciova).
Alig két héttel élte túl a csak szabadságharcot. 1849. szeptember 2-án egy hirtelen meghűlés vitte a sírba. Egyik barátja, Frivaldszky Imre 1865-ben egy Máramarosban élő ormányosbogárfaj nevében (Omias hanakii, „Hanák sergéje”) örökítette meg emlékét.

Koltai András


HÍRES PIARISTÁK: Agárdy Gyula, a karikaturista

A Mikszáth Kálmán téri rendházból a Piarista Múzeum raktárába beszállított dobozok egyikéből 2013-ban előkerült egy iratcsomó, amely több mint 400 karikatúrát tartalmaz az 1915 és 1935 közötti évekből. Elsősorban piaristák szerepelnek rajtuk, de előfordulnak más papokról és egyetemi tanárokról készült portrék és jelenetek is. Az ironiával átitatott, de sohasem bántó, és gyakran igen találó rajzok Agárdy Gyula (1895–1944) piarista tanár művei, akinek személyisége és életútja is figyelemre méltó.

Sok más piaristához hasonlóan Agárdy Gyula édesapja is kántortanító volt. A Nyitra melletti Nemespannban laktak, így természetes volt, hogy a nyitrai piaristáknál végezte a gimnáziumot. Már a 6. (mai számozás szerint 10.) osztály elvégzése után jelentkezett a piarista rendbe, de „gyöngébb testalkata” miatt kétszer is elutasították. Csak érettségi után léphetett be a rendbe 1913 nyarán.
Már diákkorában kitűnt jó rajzkészségével, és gyakorlati ügyességével. Testvéreinek játékokat készített, zongorázott, hegedült és kiváló céllövész volt, aki nemcsak az iskolai lövészversenyeken ért el eredményeket, hanem faluja madárállományának ritkításában is. Gyakorlati érzéke miatt a rendi elöljárók úgy döntöttek, hogy mennyiség és természettan (tehát matematika és fizika) szakos tanár legyen. Az egyetemet Kolozsváron kezdte, majd mivel a kolozsvári Kalazantinumot 1916 őszén egyesítették a budapestivel, ő is Budapestre került. Itt fejezte be egyetemi és teológiai tanulmányait, majd 1918-ban pappá szentelték.

A tanár
A tanári munkát Vácott kezdte meg, ahol azonnal megpróbáltatás várt rá. Az 1918. évi októberi „őszirózsás” forradalom, majd az 1919. március 21-én hatalomra jutó kommunista diktatúra alaposan fölforgatta a váci piarista rendház életét. Heteken belül mind a gimnáziumot, mind a rendházat államosították, és a piarista tanároknak Vácon is szembe kellett nézniük azzal, hogy vagy aláírják a kommunisták által követelt nyilatkozatot („az egyházi pályát elhagyom, és a Tanácsköztársaság szolgálatába lépek”), vagy távozniuk kell, méghozzá nem csak az iskolából, hanem a rendházból is. Ez a fenyegetés azonban egyedül Vácott vált valóra. 1919. május 9-én azt az öt fiatal piaristát, aki nem írt alá, kiköltöztették a rendházból. Köztük volt Agárdy Gyula is, pedig számára ez a bátor kiállás különös nehézséget okozott, mert neki nem volt módja arra, hogy rokonaihoz utazzon. Nyitra megyét már 1918 végén megszállta a csehszlovák hadsereg, így a határ átjárhatatlanná vált. Agárdy három hónapig, augusztus elejéig, a kommunista Tanácsköztársaság bukásáig váci ismerőseinél éldegélt, majd diákjai segítségével költözött vissza a rendházba.
Agárdy Gyula pályáján ezentúl már csak az egymást követő diáknemzedékek csintalansága okozhatott izgalmat. A rend öt gimnáziumában is működött: 1924-ig Vácott, majd Tatán, 1926-tól Szegeden, 1929-től Veszprémben, és 1931-től Budapesten.
Szaktárgyain, a matematikán és a fizikán kívül gyorsírást, éneket, zenét is tanított. Szépen hegedült, orgonált és tárogatózott. Több helyen, így Tatán és Veszprémben is zenekart szervezett. Veszprémben három zenekara volt: egy fúvós, egy vonós és vegyes zenekar, amely később szalonzenekarrá alakult. Ő volt az egyik szervezője annak az emlékezetes hangversenysorozatnak, amelyet a tatai, veszprémi és kecskeméti piarista gimnáziumok zenekarai és kórusai tartottak 1931 májusában. Az együttesek mindhárom városban fölléptek (Tatán a rendház udvarán, Veszprémben és Kecskeméten a színházban), indulókat és operarészleteket (pl. Erkel Ferenc: Bánk bán, Adolphe Adam: Ha én király volnék) adtak elő.
Gyakorlati ügyességét elsősorban a fizikai szertárak fejlesztésében kamatoztatta. A budapesti gimnázium kiváló fizikai szertára részben az ő munkájának is köszönhető. A jobb tanulókat mindenhol igyekezett bevezetni a fizikai műszerek szakszerű kezelésébe, és azok szívesen segítettek neki a szertár gondozásában és rendezésében. Budapesten külön fizikai gyakorlatokat tartott azoknak, akik ez iránt érdeklődtek. Sokat tanultak tőle a fizika szakos piarista tanárjelöltek is, mert éveken át ő volt a tanítási gyakorlatot végzők vezető tanára a budapesti gimnáziumban. Tatán az iskolában rádiót szerelt fel hangszóró készülékkel, ami akkor hallatlan újdonság volt, majd Szegeden is épített rádiót maga és a rendház használatára. Szabad idejében szívesen foglalkozott órák és rádiókészülékek javításával.
Kevés beszédű, szigorú, pedáns megjelenésű, de jó indulatú tanár volt, aki iróniával fűszerezett rendreutasításaival a nagyobb fiúk közt is jól tudott fegyelmet tartani. Egészen egyéni módszere volt tanítványai ellenőrzésében. Távcső és vetítő tükör segítségével készített „térfigyelő rendszert”, amelynek segítségével saját szobájából is figyelni tudta osztályát, elsősorban akkor, amikor azok az udvaron vagy az iskola előtt tartózkodtak. Mikor azután valakivel tudatta, amit észrevett, a tettes megdöbbenve álmélkodott rajta, hogy osztályfőnöke honnan tudhatja ezt.

A karikaturista
Agárdy Gyula diákkorától kezdve szívesen készített gúnyrajzokat. A kolozsvári Kalazantinumban növendéktársaival együtt Kalóz Anti címmel élclapot készítettek, amelynek ő volt a rajzolója. Később is szívesen megörökítette rendtársait vagy ismerőseit, papokat, szerzeteseket, tanfelügyelőket vagy egyetemi tanárokat, kiemelve jellemző vonásaikat és mozdulataikat. „Mikor társaságban csendesen, keveset beszélve, figyelő szemmel ült, az ember önkéntelenül is azt érezte, hogy modell egy közeljövőben készülő karikatúrához” – írta Biró Imre. A legtöbb rajzát még Vácott készítette 1918 és 1924 között, és ugyan később egyre kevesebb ideje maradt, képei idővel egész gyűjteménnyé nőttek, amely később a tartományfőnöki iroda féltett kincsei közé tartozott, és sok derűs percet szerzett azoknak, akik személyesen is ismerték az ábrázoltakat.

A házfőnök
Az 1940. év komoly változást jelentett Agárdy Gyula életében, mert a magyaróvári rendház rektora és a gimnázium igazgatója lett. Megállta a helyét a gazdálkodásban és az adminisztrációban is, de ekkor már komolyan betegeskedett. 1943 nyarán Zimányi Gyula tartományfőnök a váci rendház és gimnázium élére helyezte, de hamarosan májzsugort állapítottak meg nála. 1944 májusában a budai Manrézában működő belklinikára kellett költöznie, ahol május 23-án halt meg 49 évesen. Testét szüleinek lakóhelyére, a Bars megyei Verebélyre szállították holttestét, és ott temették el 1944. május 28-án.

Koltai András


50 éve hunyt el Hevesy György Nobel-díjas vegyész, piarista öregdiák

Hevesy György (született: Bischitz György, Budapest, 1885. augusztus 1. – Freiburg im Breisgau, 1966. július 5.) Nobel-díjas magyar vegyész. Kifejlesztett egy radioaktív jelző módszert, amellyel kémiai folyamatokat lehet tanulmányozni, például állatok metabolizmusát.

Magyar zsidó származású, kikeresztelkedett családban született. Szülei Bischitz Lajos és Schossberger Eugénia (Jenny), mindketten gazdag polgári családok sarjai voltak. György nyolc gyermek közül ötödikként jött a napvilágra. Budapesten nőtt fel, a Piarista Gimnáziumban érettségizett 1903-ban. A család neve nemesítés folytán 1904-ben Hevesy-Bischitz-re, majd Hevesy-re változott.
A Budapesti Tudományegyetemen kezdte meg egyetemi tanulmányait, majd egy évvel később a berlini műegyetemen folytatta. 1908-ban szerezte meg a doktorátust fizikából Freiburgban. Érdeklődése a kémia felé fordult. Zürichbe ment, ahol Richard Lorenz mellett vállalt tanársegédi állást a Technische Hochschulén. 1911-ben az angliai Manchesterbe utazott, ahol Rutherford laboratóriumában dolgozott tovább. Rutherford olyan kutatást bízott rá, amely elvezette ahhoz a témához, amivel később a kémiai Nobel-díjat elnyerte. Hevesy itt ismerkedett meg és kötött barátságot Niels Bohrral.
1912 elején Rutherford az osztrák kormánytól egy mázsa radioólmot kapott ajándékba, amelyből a rádium D komponensével akart kutatásokat folytatni, ám a hatalmas tömegű ólom ezt meghiúsította. Felszólította Hevesyt, miszerint: "Ha megérdemli a sót az ételébe, elválasztja a rádium D-t a kellemetlenkedő ólomtól". Hevesy belevetette magát a kísérletezésbe, de próbálkozásai csődöt mondottak. Arra a következtetésre jutott, hogy a két anyag különválasztása lehetetlen. Ugyanakkor azt a tételt fogalmazta meg, miszerint, ha az aktív anyag nem választható el az inaktívtól, akkor a sugárzó rádium D felhasználható az ólom indikátoraként. Ez az elv alapvető tételnek bizonyult a nyomjelző izotópok indikátorként való alkalmazásában.

Kitört az első világháború, Hevesy magyar katonaként teljesített szolgálatot a Monarchia hadseregében Nagytétényben. A háború után kutatásokat végzett a Budapesti Állatorvosi Főiskola kémia tanszékén, majd később aktívan tanított. Kármán Tódor felkérésére elvállalta a Műegyetem fiziko-kémiai tanszékének vezetését. 1920-ban megvonták tőle az előadói jogot. Niels Bohr meghívására a koppenhágai laboratóriumba utazott.
Mengyelejevnek már a 19. században sikerült a kémiai elemeket logikus rendszerbe foglalnia. A táblázat időközben fokozatosan megtelt, ám a 72-es sorszámmal jelölt helyre kitartó kutatással sem sikerült megtalálni a hiányzó elemet. Hevesy a Bohr-féle atommodellből kiindulva arra a következtetésre jutott, hogy a 72-es rendszámú elem a titáncsoportból kell, hogy kikerüljön. Hevesy a cirkóniumtartalmú ásványokban kezdte meg a kutakodást. A koppenhágai ásványtani múzeumból Norvégiából és Grönlandból származó anyagokat kapott a kutatásaihoz. Hevesy az oldható részeket eltávolította, majd röntgenspektroszkópiai felvételeket készített a mintáról. Már az első felvételeken előbújtak azok a színképvonalak, amelyek csakis az új elemből származhatnak. A felfedezés helyéről, Koppenhága régi latin neve után, a hafnium nevet kapta 1923-ban. Niels Bohr a felfedezés hírét azon a napon tudta meg, amikor átvette Stockholmban a Nobel-díjat.
Hevesynek rengeteg állást kínáltak fel, amelyek közül a Freiburgi Egyetem fizika-kémia tanszékvezetői posztját fogadta el. Tudományos kutatásait a Rockefeller Alapítvány könnyítette meg anyagilag. Termékeny évek köszöntöttek be életében. Kifejlesztette a röntgenfluoreszcenciás analitikai módszert, felfedezte, hogy a szamárium radioaktív alfa-sugarakat bocsát ki magából. Valamint itt kezdte a radioaktív izotópok alkalmazásával a növények és állatok anyagcsere-folyamatainak vizsgálatait is. A módszer lényege, hogy apró mennyiségben hozzákeverik a radioaktív izotópot a vele kémiailag azonosan viselkedő elemhez, amely bármely szervezetbe juttatva sugárzással jelzi a megtett útvonalat. A mai orvostudomány rengeteget köszönhet e módszer kifejlesztésének.
A világ számos egyeteme választotta díszdoktorává, a Royal Society tagja lett, és megkapta a Copley-érmet, amire különösen büszke volt. Ez utóbbiról úgy nyilatkozott: "A közönség azt hiszi, hogy egy kémikus számára a Nobel-díj a legnagyobb kitüntetés, amit tudós elnyerhet, de nem így van. Negyven-ötven kémikus kapott Nobel-díjat, de csak tíz külföldi tagja van a Royal Societynek, és ketten (Bohr és Hevesy) kaptak Copley-érmet."
1943-ban áttelepült családjával Stockholmba. 1943-ban a "radioaktív izotópok indikátorként való alkalmazásáért a kémiai kutatásban" indoklással Hevesy Györgynek ítélték oda a kémiai Nobel-díjat. 1959-ben az Atoms for Peace Awards (Az Atom Békés Felhasználásáért-Díj) kitüntetést vehette át a radioaktív izotópok békés felhasználásért. A Magyar Tudományos Akadémia 1945-ben választotta tagjai közé. Összesen 397 publikációja jelent meg a világ legjelentősebb szaklapjaiban. 1966-ban a pápa külön audiencián fogadta. Nyolcvanéves korában halt meg Freiburgban.
A család kívánságára 2001. április 19-én szülővárosában, Budapesten ünnepélyes keretek között helyezték hamvait örök nyugalomra.

Érdekesség
Dánia náci megszállásakor Max von Laue és James Franck Nobel-díjait feloldotta királyvízben és elhelyezte egy reagenspolcon a Niels Bohr intézeti laboratóriumában. A háború után megtalálta az oldatot, és kicsapta belőle az aranyat. A Nobel Társaság ezután ugyanabból az aranyból újraöntötte a díjat. (A történet egy másik változata szerint Niels Bohr volt az, aki a németek betörése előtt savba dobta saját aranyérmét, és elmenekült Dániából.)