2016. február 15., VIII. évfolyam 1. szám

 

Labancz Zsolt: Egy szerzetes nem lehet más, mint irgalmas szívű ember

Február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén lezárult a Ferenc pápa által 2014-ben meghirdetett megszentelt élet éve. Ebből az alkalomból beszélgetett a Magyar Kurír munkatársa Labancz Zsolt piarista tartományfőnökkel, a magyarországi Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciájának elnökével.

Ön 2014. november 30-án, az Erdő Péter bíboros által a Szent István-bazilikában a megszentelt élet évének megnyitóján bemutatott szentmisén azt mondta, a szerzetesek szeretnék, ha hivatásuk egyre teljesebb megéléséhez vezetne ez az év, és másokat is hitük megerősítéséhez segítene hozzá. Mennyire sikerült ezt megvalósítani?
Amikor Ferenc pápa meghirdette a megszentelt élet évét – vagy ahogy nevezni szoktuk, a szerzetesek évét –, akkor már éreztük, hogy ez nagy lehetőség számunkra, fontos meghívás a Szentatya részéről. Visszatekintve pedig valóban elmondhatom, hogy ajándék lett a magyarországi szerzetesek számára. Ferenc pápa igen erős meghívást fogalmazott meg, azt mondta az évet meghirdető beszédében: „Ébresszétek fel a világot!” Ez nagyon jó üzenet, mert ha valakitől ezt kérjük, akkor ez azt jelenti, hogy egyrészt már látjuk benne a képességet, hogy ezt megtegye, másrészt pedig egy meghívás is, hogy ő maga is legyen ébren, és adja tovább az üzenetet. Az biztos, hogy az elmúlt évben jelentősen erősödött a szerzetesközösségek közötti együttműködés. Nem tőlünk független programokat hoztunk létre, hanem ezek hátterében maga a folyamat volt rendkívül fontos: egymásra találtak közösségek, szerzetesek. Így a megszentelt élet éve segített bennünket abban, hogy megerősödjünk a hivatásunkban. Amikor gondolkoztunk azon, hogy mi lehetne a célkitűzése ennek az évnek, akkor azt is megfogalmaztuk, jó lenne, ha a szerzetesi életet mint hivatást, mint életállapotot kicsit ismertebbé tennénk az egyházon belül, és esetleg az egyházon túl is. Ezt sikerült megvalósítanunk. A szerzetesközösségeink számos meghívást kaptak, hogy mutatkozzanak be, beszéljenek a szerzetesi életről. Így a hívek is jobban megismerhették a szerzetesek életét. S bár nem szeretem a médiakampány szót, de sokat segített a „Rendben vagyok” mottójú programunk is. Ez új kezdeményezés volt a részünkről, hogy miként jelenhetünk meg a média világában, de nem azért, hogy magunkat tegyük előtérbe, hanem hogy megosszuk másokkal azt a kincset, amit kaptunk. Rengeteg pozitív visszajelzés érkezett erre, sokan eljutottak a plakátoktól a program honlapjára (www.rendbenvagyunk.hu), megnézték a szerzetesekről szóló mini-életinterjúkat. Ezek révén sok embert meg tudtunk szólítani.

Ön személy szerint mennyire gazdagodott az elmúlt esztendőben lelkileg, hitbélileg?
Nagyon sokat kaptam ebben az évben. Számomra is alkalom volt arra, hogy reflektáljak a szerzeteséletemre, hol van a hivatásomnak a forrása, eredete. S meghívás volt Istennel való kapcsolatom megújítására is. Rengeteg élményben volt részem a különböző találkozások révén. Gondolok a más rendbeliekkel való beszélgetésekre. Számomra nagyon sokat jelent, ha olyan szerzetesekkel találkozom, akik sugározzák magukból az életkedvet, a derűt. Ugyanilyen fontos, ha idős szerzetesekkel beszélgethetek, akiknél azt érzékelem, hogy a szerzetesi hivatásban leélt hűséges életben kibontakozott a személyiségük, széppé tette az életüket. Van még egy dolog, amit megemlítek, saját közösségemhez, a piarista rendhez kapcsolódik. Az elmúlt évben, júliusban tartottuk az egyetemes káptalanunkat Esztergomban, és ezen részt vett meghívott vendégként a Szerzetesi Kongregáció bíboros prefektusa, João Braz de Aviz atya. A vele való találkozás számomra különösen sokat jelentett. Ő ugyan nem szerzetes, de nagyon közel áll hozzánk. Beszédén és az egész személyiségén is azt éreztem, hogy az Istennel való kapcsolata gyönyörű emberséget teremt benne.

Milyen eseményeket emelne ki a megszentelt élet évéből?
Nagyon szépen indult, az ön által említett, a Szent István-bazilikában Erdő Péter bíboros atya által bemutatott szentmisével. Ezt követően Mátraverebély-Szentkúton volt egy szerzetesi zarándoklat. Erre minden magyar szerzetest meghívtunk. Ehhez hasonló zarándoklat nem volt az utóbbi évtizedekben idehaza. Természetesen nem tudott mindenki eljönni, de így is sokan voltunk. Találkoztunk és ünnepeltük azt az ajándékot, a hivatás ajándékát, amit az Úristentől kaptunk. Ez felemelő és hivatásunkat megerősítő együttlét volt mindnyájunk számára. Az imafüzetek révén azok is be tudtak kapcsolódni, akik nem voltak jelen. Fontos programunk volt a budapesti Március 15. téren szeptemberben megtartott Szerzetesek Tere nevű rendezvény. Ekkor megnyitottuk a szerzetesi belső teret a hívek számára. A célunk az volt, ne csak a szolgálatunkat mutassuk meg, hogy mit teszünk, hanem azt is, hogy miért tesszük, honnan ered ennek az ereje. A forrása ennek az Istennel és az egymással való kapcsolatunk. Van tehát a lelkiségünk és a szolgálatunk, és nagyon örömteli volt tapasztalni, hogy az emberek nagyon szívesen léptek be ebbe a térbe, otthonosan érezték magukat. Ez pedig ránk, szerzetesekre is hatott: ismételten megéltük, hogy nagyon sok kincsünk, értékünk van, és ezen emberekben ott él a vágy, hogy találkozzanak mindezzel. Még egy nagy rendezvényünk volt, egy konferencia, itt a Sapientián. Ezen a szellemi részt szólítottuk meg: a fókuszban az egyén és a közösség kapcsolata volt, ami nagyon izgalmas téma, nem csak a szerzetesek számára, hanem a társadalomban is. Rengetegen voltak, a Sapientia korábbi konferenciáin még soha nem gyűlt össze ennyi ember. Én ezt már a szerzetesek éve egyik gyümölcsének tekintettem.

Mindnyájan szentségi életre vagyunk meghívva, nemcsak az egyházi személyek. Tapasztalatai alapján a világi hívőkre miként hatott a megszentelt élet éve?
Az emberekhez kicsit közelebb került, hogy mi is a szerzetesi élet. A társadalomban, de az egyházban is, a hívekben nagyon sokszor sztereotíp képek élnek a szerzetesekkel kapcsolatban. A programok, találkozások során sikerült ebben kicsit alakulnunk, megmutatnunk, hogy a szerzetesi élet ma is egy lehetséges, választható életforma. Amikor pedig világiak találkoznak szerzetesekkel, akkor az arra hívja őket, hogy ők is föltegyék a kérdést maguknak, hogy is vannak ők az Úristennel? Ezért voltak jók a velük való találkozások, mert az emberek közelebb kerültek a saját életük kérdéseihez.

Említette Ferenc pápa felszólítását: „Ébresszétek fel a világot” Miből kellene felébrednünk, és mennyire segített ebben a megszentelt élet éve?
Egyrészt bizonyos területekre talán ráirányítottuk a figyelmet, így a szegényekkel való foglalkozás, vagy a társadalmi kirekesztettségben élőkkel való törődés fontosságára. Ez mindenképpen hangsúlyosan megjelent az év során, hogy az egyház, a szerzetesek jelen vannak ezeken a területeken. Arra is szükség lenne egyébként, hogy mi, szerzetesek is jobban felébredjünk. Egész egyszerűen újra és újra meg kell térnünk: Jézus Krisztushoz kell fordulnunk, ez a szerzetesi létünk értelme. S azután fedezzük fel újra a saját kincseinket, és az egyházon belül is – nyilván a hierarchiával összhangban –, merjük jobban képviselni a sajátos szerzetesi hangot. Várszegi Asztrik püspök főapát atya fogalmazott úgy a közelmúltban egy interjúban, hogy van egyfajta szerzetesi többletszabadság. Ezt még fel kell fedeznünk, az eddigieknél jobban, utána pedig bátrabban kellene hozzászólnunk akár társadalmi, akár egyházi kérdésekhez is. S hogy miből kellene felébrednünk? Ferenc pápa kiemelten hív bennünket arra, hogy az egyház legyen egy kilépő egyház, amely nem marad meg a saját körében, hanem észreveszi, hogy mi a küldetése a társadalomhoz. Ebben nyilván fontos szerepük van a perifériáknak, amely egyszerre jelenti a szegénységet is és a lelki vagy szellemi perifériát. Szerintem ebben az értelemben kell felébrednünk, a magyar egyháznak is, hogy merjünk bátran kilépni a saját köreinkből. Ne csak magunkra figyeljünk, hanem halljuk meg, hogy milyen kérdései vannak a mai embernek, ne féljünk ettől, és merjük felkínálni a saját tapasztalatainkat. Nem doktríner módon, hanem úgy, mint ami valós, átélt tapasztalat és meggyőződés. S ehhez persze nyitott szívű érdeklődésre van szükség, érdeklődni aziránt, hogy mi lakik az emberek szívében, mi nyugtalanítja őket, mi ad nekik reményt, erőt? Érdeklődés és meghallgatás – azt hiszem, ezek utak lehetnek az egyház számára az emberek felé.

Az irgalmasság éve hogyan kapcsolódik a megszentelt élet évéhez?
A megszentelt élet évének utolsó része már átfedésben van az irgalmasság évével, nagyon szépen kapcsolódik hozzá. Mi, szerzetesek, amikor a saját hivatásunkra, életünkre tekintünk, akkor az Isten irgalmával találkozunk, az Ő elfogadó szeretetével, amely újra és újra fölemel, erőt ad és küld minket. Egy szerzetes nem lehet más, mint irgalmas szívű ember, hiszen az egész élete arról szól, hogy folyamatosan tapasztalja az irgalmat az Istentől, és ezt szeretnénk egymás felé is közvetíteni a közösségben és azon túl is. Nekünk, szerzeteseknek az irgalmasság éve a szívünkbe kell, hogy találjon.

A megszentelt élet éve után, az irgalmasság évében hogyan tekint a jövőre?
A tavalyi évben a szerzetesrendek együttműködésében rengeteg energia került felszínre. Elsősorban különböző projektekben tudunk erőt összpontosítani. Érdekes volt látni, hogy minden rend ugyanazzal a gonddal küszködik, sok munkája van, mégis, amikor konkrét együttműködésről van szó, akkor vannak még kihasználatlan energiák, és akkor ez vissza is hat. A feladatunk, hogy fejlesszük tovább ezeket az együttműködéseket, ne hagyjuk, hogy leüljenek, elhaljanak ezek a kezdeményezések, hanem vigyük tovább őket. Idetartozik a fent említett szerzetesi hang hatékonyabb megtalálása is. Ehhez pedig ugyancsak szükséges az együttműködés és a párbeszéd, egymással, de a társadalommal is.

A piaristáknál, lévén, hogy tanítórend, gondolom, nem probléma a társadalommal való párbeszéd, hiszen diákjaik révén naponta vannak kapcsolatban világiakkal.
Ez így van, elsősorban a fiatalokkal találkozunk és a családjaikkal. Számunkra kiemelt feladat, hogy felfedezzük: hogyan lehet az iskola egy keresztényibb, testvériesebb társadalom formálója. Ha ugyanis ma képesek vagyunk arra, hogy megfelelő alapot adjunk a fiatalok lelki-szellemi fejlődéséhez, akkor ők lesznek a jövő társadalmának az alakítói. A jövőt építjük már most, a jelenben. Ehhez az kell, hogy prófétai lelkülettel – ami a szerzetesség sajátja – megsejtsük, hogy melyek azok a készségek, tulajdonságok, amelyeket ma a fiataloknak el kell sajátítaniuk, hogy egy következő korszakban megpróbáljanak létrehozni egy a mainál jobb és emberibb világot.

Megküzdve természetesen a kereszténységgel ellenséges vagy közömbös társadalmi erőkkel…
Azok a keresztény értékek, amelyekre a fiatalokat neveljük, akkor is értékek, és akkor is kovászként működnek a társadalomban, ha a társadalom ezekkel sokszor szemben áll vagy közömbösen viszonyul hozzájuk. Az emberek alapvetően keresik az igazat, a szépet és a jót. Ez a vágy minden emberben ott van, és ha ezzel találkoznak, akkor ez megszólítja őket. A mi feladatunk, hogy az egyházat ne úgy mutassuk be, mint ami csupán normákat, elvárásokat, parancsokat követel meg tőlünk, hanem olyan intézményként, ami tágasságot nyit előttünk, és a teljes életre hív meg minket. Ez meg tudja szólítani az embereket, akkor is, ha esetleg úgy érzik, hogy a parancsok, az elvárások nehezek. Az, hogy boldogságra lettünk teremtve, alapvető üzenet a mai ember számára is. Természetesen tisztázni kell, mi is a boldogság? Nem egyenlő az énközpontúsággal, a hedonizmussal. Nem szomorúságra, nem magunkba fordultságra, nem keserűségre lettünk teremtve, hanem arra, hogy teljes örömben éljünk. Az egyház rengeteg tapasztalattal rendelkezik abban, hogy mi ennek a gyakorlati útja. Az egymásra figyelés, a közösségben élés, a másik ember szolgálata, az Istennel való kapcsolat. Fiatalokhoz szólva Benedek pápa mondta – és Ferenc pápa is megismételte ezt –, hogy ne féljenek az Istentől. Az Isten semmit nem akar elvenni tőlük, hanem a teljes életet kínálja fel nekik. Ez olyan üzenet, amelyre minden ember szomjazik. Isten nem elvesz tőlünk valamit, nem kevesebbé akar tenni bennünket, hanem éppen hogy a vele való kapcsolatban élhetjük meg a teljes életet, mások szolgálatában.

Szöveg: Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Fotó: Lambert Attila


Nagyböjti elmélkedések a Piarista Kápolnában

TANÚIM LESZTEK
Keresztény tanúságtétel napjainkban

Nagyböjti elmélkedések a Piarista Kápolnában (Budapest, V. Piarista u. 1.), péntekenként a 18 órai szentmise keretében:
Február 26. Borián Tibor Sch.P.: Tanúk és/vagy tanítók
Március 4. Wettstein József Sch.P.: Egyházunk emberi arca
Március 11. Lukács László Sch.P.: Krisztus, a hűséges tanú
Március 18. Jelenits István Sch.P.: Újra a mustármag szerepében

Minden érdeklődőt, piarista diákot és öregdiákot szeretettel várunk!

Wettstein József Sch.P. házfőnök


A költő, „ki Krisztust kiált” – Jelenits István előadása Sík Sándorról

A Sík Sándor 127. születésnapján és a magyar kultúra napjához kapcsolódva Jelenits István piarista tartott előadást rendtárs elődje, Sík Sándor életútjáról és költészetéről a hatvani Hatvany Lajos Múzeumban január 20-án.

Jelenits István Radnóti Miklós Köszöntő című versének felolvasásával kezdte a rendhagyó irodalomórát. A vers Sík Sándor 50. születésnapjára íródott 1939-ben. „Egy hitvány korban”, „néma s mégis harsogó időben” köszöntötte „társát a gyermek, lélek a lelket, fiú az apját”, hű tanítvány tanárát akkor, amikor mindketten veszélyben voltak zsidó származásuk miatt.
Az est előadója történelmi kontextusba helyezve mutatta be a 127 évvel ezelőtt született Sík Sándor életútját. A Hatvany Lajos Múzeum termét megtöltő érdeklődők így nemcsak egy gazdag életművet és változatos életpályát ismerhettek meg, hanem korrajzot is kaptak a 20. század első felének Magyarországáról.
Sík Sándor zsidó származású szülei gyermekeik születése idején már katolizáltak, így Sándor már katolikus családba született. Gyermekkorát Gödöllőn töltötte. Mély hitét és a művészetek iránti fogékonyságát is édesanyjától örökölte. Piarista iskolába járt Pesten és Kecskeméten. Nagyon fiatalon, tizennégy évesen kérte felvételét a rendbe. Novíciuséveit Vácon és Kecskeméten, majd Pesten töltötte. Itt tanult teológiát a rendi főiskolán, a bölcsészkaron pedig latin–magyar szakos tanári diplomát szerzett. Ekkor mélyült el az irodalom iránti vonzódása.

Először Vácon, majd Pesten tanított. A Zászlónk című katolikus ifjúsági folyóiratban jelentek meg első írásai, főként színházi ajánlók, kritikák. És már 1910-ben napvilágot látott első verseskötete Szembe a Nappal címmel. A Nyugatindulásának évei voltak ezek, a nagy megújulás, a kulturális, irodalmi, szellemi élet fellendülésének időszaka.
A megújulás szándéka az egyházban is jelentkezett, a szociális problémákra is érzékeny katolikus megújulás szószólója Prohászka Ottokár püspök volt, aki azt hangsúlyozta, hogy az egyház nem csupán hagyomány őrzője, hanem felelős a világ sorsáért is.
Ebben a gazdag, izgalmas szellemi légkörben szólalt meg Sík Sándor sajátos küldetéstudattal, papként. Az első verseskötet egy „harsonafúvás” volt – mutatott rá Jelenits István. – A címe utalt rá: a kereszténység napra néző, nappal szövetkező magatartás, amely így akar világot alakítani. Érdekes kötet, tapogatózás is, „torokköszörülés”, a hang keresése. A költő tanul, de közben már nyilvánosság elé lép, reméli és várja szavai hatását, és közben talál igazán önmagára.
Az előadó piarista szerzetes tanár felolvasta a kötet egyik legérdekesebb és legnagyobb visszhangot, sőt elutasítást kiváltott Liliput című versét, majd Karinthy Frigyesnek a kötetről és kiváltképp erről a versről írott kritikáját.
Bátor fellépés volt a huszonegy éves Sík Sándoré, és talán túl hangos. Később maga a költő is belátta, a vershez írt utólagos jegyzeteiben rögzítette is, hogy túl kihívó volt. Azonban nem a maga nevében szólt, hanem egy kétezer éves egyház nevében lépett föl méltósággal. De ez a helykeresés, a mesterség megtanulásának időszaka volt, egy fiatalember bátor költői fellépése – hangsúlyozta Jelenits István. – És Sík Sándor határozott katolikus pap költőként szólalt meg. És csak ezután fordult figyelme afelé, hogyan tud nem fölénnyel, nem kihívóan, hanem megértően beszélni azokkal, akiket megszólít.
Az előadó ezt követően számba vette a költészetére ható élményeket, a hangot és a tematikát egyaránt befolyásoló életrajzi eseményeket. Az I. világháború alatt Sík Sándor egy évet töltött lelkipásztorként a szerb harctéren. A háború tapasztalata mélyen megrázta, világképét átalakította, és hozzájárult a kezdeti diadalmas hang fokozatos elcsöndesedéséhez.
Sík Sándor egy, a magyar irodalomban ritka hangot képvisel: a vallásos hangot. Költészetében Istenhez fordult, és a kegyelem emberformáló nagyságára igyekezett rámutatni. Ez szokatlan volt, ahogy a hang is, amely egyre imádságosabb, bensőségesebb lett – emelte ki Jelenits István.
A ’20-as években újra a tanítás évei következtek Sík Sándor számára, aki tanórákon kívül is foglalkozott az ifjúsággal, főként a cserkészet keretei között, amely a nemzetek közötti megbékélésre, a szeretetre nevelés eszköze és tere is volt, és lehetőséget kínált mély személyes kapcsolatok kialakítására a fiatalokkal. Tanítványa és cserkésze volt többek között Szerb Antal is. Sík Sándor Prohászka Ottokárral együtt vallotta, hogy a kereszténységnek az élet gazdagításán kell munkálkodnia. A cserkészet erre is teret kínál, és a hozzákapcsolódó élményanyag szintén megjelenik a piarista szerzetes költészetében.
1929, a szegedi egyetem alapítása nagy változást hozott a költő életében. Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter a piarista tanárt kérte fel a magyar irodalomtörténet oktatására az új egyetemen. Ő a feladatot vállalta, és tanítási tapasztalatait is kamatoztathatta itt: hallgatóit a magyar irodalom mellett az irodalomtanítás mesterségére is megtanította. A tanítás mellett pedig részt vett a szegedi kulturális élet szervezésében és a diákélet gazdagabbá tételéhez is tevékenyen hozzájárult. Jelenléte meghatározóvá vált Szegeden, mindenhol tiszteletet váltott ki, előadásait más karok hallgatói is látogatták. A rábízottakra pedig személyes gondja volt, így Radnóti Miklósra is, akit imádságoskönyve elkészítésébe is bevont, imádságok fordításával bízva meg őt. Maga Sík Sándor pedig zsoltárokat fordított, és a Szent vagy, Uram! népénekeinek szövegén dolgozott ezekben az években.
Aztán 1939-ben összeomlott a szegedi élet. A világháború alatt Sík Sándornak is menekülnie és bujkálnia kellett. Majd 1948-ban az elsők között kapta meg életművéért a Kossuth-díjat. A diktatúra kialakulása után visszaszorult ugyan a rendi keretek közé, de a Vigilia szerkesztőjeként mégis volt megszólalási lehetősége. Emellett lelkigyakorlatokat tartott, ő lett a főváros értelmiségének lelkipásztora.
A tevékeny, mozgalmas szegedi évek után ismét lehetősége és ideje adódott a versírásra is. És költészete váratlan új mélységet kapott. Hangja törékenyebb, érzékenyebb, csöndes, ámuló, gondolkodó lett végleg. Isten keze nyomát kereste az élet apró-cseprő szépségeiben, verseiben megszólalt a bizalom: a kicsi jónak is meglesz a gyümölcse, Isten kegyelme minden embert megérinthet.
Emellett az öregség és a halál közeledtének érzése is megszólalt ezekben a költeményekben, de nem perlekedő hangon, hanem a bizalom hangján fordult a költő a Jóisten felé. Nagy lélek volt, aki bármilyen nehéz helyzetben is tudott bízni, minden körülmények között. Ahogy megváltozott a világ Sík Sándor körül, úgy vált istenkapcsolata is egyre gazdagabbá, árnyaltabbá, érettebbé. Ez megmutatkozott verseiben is, melyekben az imádság egyre el-elcsuklóbb, rebegőbb hangon szólalt meg – emelte ki Jelenits István, és felolvasta a Mikszáth téri rendházban élt mindennapok ihlette Krisztus mindenfelől, valamint a Megint csak a napot lesem és az Imádság humorért című verseket.

Az est végén Sík Sándor Te Deum című verse hangzott el.

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír
Fotó: Lambert Attila


Császár Dániel felhívása: Matura lapok az ünneplő diáktársaknak

Kedves Öregdiáktársak!
Az ünnepélyesebb osztálytalálkozókon, 50., 60., 65., 70., 75., ... évfordulók alkalmával a Diákszövetség szeretné díszoklevéllel (Matura lap) köszönteni az ünneplő diáktársakat. Ehhez viszont szükségünk van az érettségi találkozóra jelentkezők névsorára. Kérünk szépen minden olyan nevezetes évfordulót ünneplő osztályt, akik szívesen fogadnák a Diákszövetség oklevelét, hogy jelentkezzetek lehetőleg március 31-ig telefonon, emailben vagy személyesen az MPDSZ irodában, hogy még időben, a találkozó előtt elkészülhessenek a lapok.
Telefon: +36304660349
email: csaszar.daniel@mpdsz.piarista.hu
iroda: 1052 Budapest, Piarista utca, a gimnázium portáján adnak útbaigazítást.
Köszönjük szépen! Reméljük sok osztályt köszönthetünk Matura lappal!


Farkas István kapta a Gelsey Vilmos-nagydíjat

Szeged-csanádi Egyházmegye 2014 nyarán alapította a pedagógiai intézetet Gelsey Vilmos támogatásával. Az intézet munkatársai szaktanácsadást nyújtanak, részt vesznek a tantárgygondozásban, a pedagógiai értékelésben, tájékoztatásban, valamint a tanulmányi, a sport- és tehetséggondozó versenyek szervezésében is.

Mint azt a névadó az alapítási ünnepségen megfogalmazta, és az idei díjátadón is megerősítette, Magyarországon egyre fontosabb, hogy az oktatás színvonala emelkedjen, ehhez pedig az iskolákban elengedhetetlen az elkötelezett szakemberek iránymutatása. A jó pedagógus biztos talajból növekszik, amit az erkölcs, az érték és a tudás táplál. Gelsey Vilmos azt mondta, évtizedeikig dolgozott egy olyan intézményen, ahol olyan diákokat nevelhetnek, akik Magyarországon sokat tehetnek a gazdasági és szellemi fellendülésért.
A katolikus keresztény nevelés ügyéért elkötelezett szakemberek elismeréseként alapította Gelsey Vilmos a pénzjutalommal járó nagydíjat és díjat. Idén Farkas István (Lupus atya) piarista szerzetes, matematika-, fizika-, technika- és hittanszakos tanár, a Nemzeti Alaptanterv kidolgozásáért is felelős szakember, valamint Németh Emma, az egyházi oktatás-finanszírozás rendszerének kidolgozásában segédkező szociális testvér, szerzetes vehette át az elismeréseket. A kitüntetettek az oklevél és Kovács Jenő szobrászművész plakettje, kisplasztikája mellett egy-, illetve kétmillió forint pénzjutalomban részesültek.
Kozma Gábor, a Gelsey Vilmos Pedagógiai Intézet főigazgatója köszöntőjében kiemelte, az ünnepségen nemcsak a díjazottakat, hanem mindazokat köszöntik, akik pedagógiai pályájuk során, a hétköznapokban kiállnak az intézmény ügye mellett. Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök a megnyitón úgy fogalmazott, karácsony közeledtével általában felmerül az igény az emberekben, hogy jót tegyenek, ám vannak olyanok, akiket egész évben ez éltet. Mint mondta, a mai napon azokat köszöntik, akik szakterületükön a legjobbat nyújtva “szikrákat csiholnak magukból”.

Forrás: Szegedma.hu
Képek: Szegedma.hu


Ötven éve hunyt el az egykori piarista diák, Wallenberg küzdőtársa, a „magyar Schindler”

Egykori piarista diákok között a világháború előtti időkben gyakran találni katonatiszteket, közöttük olyanok is akadtak, akik a nácizmus ellen életüket kockáztatásával felléptek, elég csak Tartsay Vilmosra gondolni. Arról viszont  alig hallani, hogy volt egy olyan horthysta százados, akit zsidómentő cselekedeteiért  magyar Schindlerként emlegettek és róla utcát is nevezetek el. Ki volt ő, egykori hős diáktársunk?

A nemesi származású, földbirtokos Ocskay László hasonnevű őse Rákóczi seregében vakmerő brigadérosként harcolt, majd árulása miatt a kurucok elfogták és kivégezték. Az ettől az ősi családtól  eredeztetett volt diáktársunk 1893-ban született Pozsonyban. Birtoka a Felvidéken volt. A piaristáknál (Budapesten) letett érettségije után katonai pályára lépett. Az I. világháborúban huszárhadnagyként megsérülve hadirokkant lett, de tartalékos tiszt maradhatott – századosi rangban. 1943-ban vonakodva fogadta el egy kisegítő – ruhagyűjtéssel, ruhajavítással foglalkozó - munkaszázad parancsnokságát. Előzőleg is a Vacuum Oil nevű jól prosperáló amerikai olajvállalatnál dolgozott jól fizetett főtisztviselőként. Ragyogó anyagi háttere és főleg közvetlen, némi bohósággal vegyített kedves modora révén a befolyásos, felsőbb körökben is járatosan mozgott. Ahol kellett kiváló kapcsolatokat épített ki, még befolyásos SS-tisztekkel is, mely utóbbiakkal való barátságának köszönhetően sok száz ember életét tudta megmenteni.
Ocskay  SS-kapcsolata révén elintézte, hogy a ruhagyűjtő század körletében „emberei” biztonságban  lehessenek. Majd amikor egyszer távollétében váratlanul nyilas keretlegények jelentek meg, hogy az épületet kiürítve a zsidókat a Duna-partra kísérjék lelövéshez, az utolsó pillanatban sikerült őt telefonon értesíteni. A bátor százados nyakában géppisztollyal nyomban megjelent – motoros német fegyveresek kíséretében, akiknek a határozott fellépésére a nyilasok eltakarodtak.  Attól kezdve német őrséget állítottak fel az SS-tisztekkel való jó kapcsolatának köszönhetően, mely őrség biztosította a „hadiüzem” zavartalanságát.

A hadiüzemben sok híresség is védelmet talált, elég Kadosa Pál zeneszerző, Ráday Imre, Simon Zsuzsa színészek, Kellér Dezső humorista, Kabos Endre olimpiai bajnok kardvívó nevét megemlíteni. A hozzá hasonló bátorságú embermentő Wallenberggel szoros kapcsolatban állt, a svéd diplomata eltűnése előtt Ocskay lakásában bujkált.
A „ruhaüzemben” megmentettek számát kétezerre lehet becsülni. Egy másik hasonló embermentést célzó ruhaüzemről is tudunk, ahol  Klinda Pál kat. lelkész kezdeményezésére – mentési célra – varroda nyílt. Egyébként a derék lelkész Horthy Miklós  feleségének volt a gyóntatója. A lelkész által  védett „haditermelésben részes varroda” az Apostoli Nunciatúra védelme alatt  állt, így mentve meg sok embert  – Ocskay László nemes cselekedetéhez hasonlóan.
A háború után – mint sajnos várható volt – Ocskay érdemet nem ismerték el, sőt ellenséges ügynöknek tartva  őt több hónapra börtönbe is zárták, majd 1956-ban  György fia után az USA-ba sikerült emigrálnia. Itt szerény körülmények között élt, éjjeliőrként keresve kenyerét. 50 éve halt meg.

Megkésett elismerés
1996-ban Göncz Árpád posztumus arany érdemrenddel tüntette ki. A Zuglói Önkormányzat a Városliget Ajtósi Dürer sor felőli végén  Ocskay Lászlóról sétányt nevezett el. A Radnóti Miklós gimnázium oldalfalán lévő emléktábla is neki állított emléket. 50 éve halt meg említett iskolatársunk, akiről nekünk is illik tudni és érdemeit ismerni. Megérdemli.

Kölcsei Tamás


Mély fájdalommal tudatjuk, hogy elhunyt Fábián István

Kedves Kollégák!

Mély megrendüléssel, de Isten akaratát elfogadva értesítelek Benneteket, hogy dr. Fábián István kollégánk, piarista öregdiák, a Magyar Nemzeti Bank hosszú éveken át jogtanácsosa, osztályvezetője, a Bankfelügyelet jogi főosztályvezetője, a Magyar Katolikus Jogászok Társulásának alapító tagja és tisztségviselője, a kánonjog és a pénzügyi jog kiváló szaktekintélye, életének 82. évében, csendben megtért Teremtőjéhez.
Kollégánk temetése 2016. február 11-én, csütörtökön, 16:00 órakor lesz Budapesten, a kelenföldi Szent Gellért templomban.

Emlékét kegyelettel megőrizzük, imádságos megemlékezéssel,

Dr. Korencsi Attila
Elnök
Magyar Katolikus Jogászok Társulása
www.mkjt.hu


Feleltetőgép, Műegér és Tücsök – 100 éve született Kovács Mihály piarista szerzetes, kibernetikatanár

Száz évvel ezelőtt, 1916. január 2-án született az első magyar középiskolai kibernetikatanár, a mai gimnáziumi informatikatanárok előfutára, a hatvanas évek egyik legmodernebb magyar tudományos gondolkodója: Kovács Mihály piarista szerzetes. Itt az alkalom tehát, hogy emlékét megidézzük: abban a jövőben élünk már, amelyre a diákjait felkészítette.

1968-ban megjelent, Kibernetikai játékok és modellek című könyvében, amely egyébként nemcsak Magyarországon jelent meg, de Svájcban és a mindkét akkori német államban is, azt írja azoknak, akik az akkori Magyarországon még éppen csak éledező számítógépiparban vagy a számítógépközpontok valamelyikében kívánnak elhelyezkedni: „A bevezetőben példának fölhozott rádiótechnika és elektronika még ma is az a „szakma”, ahol nem az a döntő, hogy kinek milyen papírjai vannak, hanem hogy mennyit tud. Ez fokozott mértékben áll a számítógépek technikájára. Nem befejezett, megállapodott tudományról, technikáról van itt szó, amit valamilyen iskolatípusban jól meg lehet tanulni, hanem egy nem is olyan régen született, rohamosan fejlődő és beláthatatlan jövő előtt álló, igen komplex technikai tudományról. Itt csak az állja meg a helyét, aki kedvét leli a folytonos tanulásban, az önképzésben, örül a változatosnak, és nem ijed meg a merész fordulatoktól. E könyv szerzője például tízedik éve vezet fiataloknak kibernetikai szakkört, de még egyik évben sem haladt teljesen az előzőleg kitaposott nyomokon. Akárhány évben szinte kézzelfoghatóan érezte, hogy ahogyan előzőleg haladt, az már teljesen elavult, és teljesen új irányba kell indulnia.”

A fiataloknak szóló tanácsa pedig: a szükséges iskolai végzettség eléréséig is önképzés, tanulás, idegen nyelvek elsajátítása – és az, hogy „építsenek, tervezzenek saját maguk által elgondolt kibernetikai és automata berendezéseket”. Mert elve az volt: „Ha a nagy tömegek számára lehetővé válik a kibernetika elemeivel való megismerkedés, akkor remélhető, hogy kellő időben megfelelő szakembergárda is rendelkezésre fog állni.” (Kellő időben – azaz mire a számítógépek elterjednek.)
Kovács Mihály elgondolásait a jövő fényesen igazolta. A kibernetika (vezérléstechnika, irányítástechnika – vagy ahogyNémeth Pál 1964-ben megjelent, szintén zseniális Út a kibernetikához című ismeretterjesztő könyvének alcímében szerepel: számítás, irányítás gépekkel) ma behálózza világunkat, a számítógépek, a robotika, a digitális kultúra szerepéről aligha kellene egy neten olvasható cikkben az olvasókat győzködnöm. Kovács Mihálynak – vagy ahogy tanítványai hívták: Miska bácsinak – viszont sokakat meg kellett győznie.
A szegedi Dugonics András Piarista Gimnáziumban ismerkedett meg a piarista rend életével és a cserkészettel. Közben vitorlázórepülő tanfolyamra jelentkezett. 1941-ben szentelték pappá, s ugyanebben az évben kapott matematika-fizika szakos tanári oklevelet. Vezetőtanára Öveges József volt, akinek később hagyatékát gondozta, akiről monográfiát írt – s akinek a fizika tanításában kimunkált pedagógiai elvei hatást gyakoroltak az ő munkásságára is. Miska bácsi először Szegeden kezdett el tanítani, s a szakköri oktatásnak már ekkor nagy jelentőséget tulajdonított: többek között repülőgép-modellezést gyakorolt tanítványaival. Az 1943-44-es tanévtől lett a budapesti Piarista Gimnázium oktatója, kényszerű megszakításoktól eltekintve ettől kezdve haláláig legfontosabb színtere életének a Piarista Gimnázium és a piarista rend volt. A második világháború végén hősies cselekedete volt, hogy a Magyarországról az akkori kormányzat által teljesen értelmetlenül, a vesztes náci szövetség végén nyugatra hurcolt leventék – gyakorlatilag gyermek-kamasz „katonák” – után ment, hogy tábori lelkészként a hadifogság idején is ellássa lelki gondozásukat és tanításukat: ne vesszen el egy nemzedék valahol Európában.
Kovács Mihály az ötvenes-hatvanas években végképp elkötelezte magát, hogy a legkorszerűbb ismereteket adja át diákjainak. Fizikus klubjában atomfizikát kezdett oktatni, mellette az évek során vitorlás hajók épültek a gyerekekkel közösen, sőt, a csillagászat rejtelmeit házi planetáriumban tanulmányozhatták tanulói. Kibernetikai szakkörét az 1958-59-es tanévben indította húsz negyedikes tanulóval. Egy egyházi iskolában, amely nem adott épp jó ajánlólevelet az akkori magyar állam értékrendje szerint. Tanítványai közül is sokan emigráltak – ha nem akartak évekig segédmunkásként dolgozni, hogy később, mint munkás fiatalok, bekerülhessenek az egyetemre. A szükségből kovácsolt erényt: a nyugaton élő diákjaitól kapott tanszerkatalógusok és a nyugati szakirodalom inspirálták új és új alkotásokra. Nyúlfarknyi leírások alapján, saját és diákjai tudására hagyatkozva, több száz munkaórával épített kibernetikai játékokat.
1958-59-ben egyébként talán ha két számítógép létezett az egész országban: egy a Műegyetemen, a holokauszt poklát, majd Rákosi börtöneit is megjárt Kozma László professzor keze munkájaként (ez a számítógép még elektromechanikus volt, a Neumann-elveknek még nem felelt meg), és egy épülőben volt a Magyar Tudományos Akadémián, az M-3. Ezt a modern értelemben vett, digitális számítógépet 1959 tavaszán meg is mutatta diákjainak. Az MTA tudós munkatársaival, köztük Kovács Győzővel, Németh Pállal, Szentiványi Tiborral megtalálhatta a közös hangot – Szentiványi Tiborék pedig, szintén az országban elsők között, kiváló kibernetikai szakkört indítottak a József Attila Gimnáziummal közösen.
A Piarista Gimnázium szakköréből közben sorra kerültek ki az érdekesebbnél érdekesebb játékok, amelyeket régi telefonközpontok jelfogóiból és más elemeiből, kiszuperált rádiókból és műszerekből, illetve ezermester boltokból beszerezhető alkatrészekből állítottak össze. A lényeg a szemináriumi légkörön, az általa alkotótársként elismert diákok munkáján volt. 1960-ban a zsírozás nevű játékot játszó LOGI kártyázógéppel hívták fel magukra a figyelmet (Perjés Zoltán műve). Majd sorra mutatták be az olyan játékokat, mint a Csodamalom (Perjés Zoltán ésVesztergombi György alkotása, amely a Tic Tac Toe-t, azaz a háromszor hármas amőbát játszotta), a Heuréka számkitaláló (Bertók Péter) vagy például a halom (külföldi szakirodalom szerint: NIM) játékot magas szinten játszó és egyébként pénzbedobással, kétforintossal is működtethető Permutax logikai játékgép (alkotója: Reé Eörs). De készült műhelyükben a „sajtot” megtaláló és az útvonalat „megtanuló” Műegér, valamint villamos Öröknaptár és számos analóg számológép is.
Több játékukról az 1969-ben, a Tankönyvkiadónál megjelent Néhány kibernetikai játékgép című kötetében is olvashatunk. S nemcsak olvashatunk, a játékok a leírások és kapcsolási rajzok alapján rekonstruálhatóak. Műveivel hasonló kibernetikai problémákra mutatott a gyerekek számára is érthető magyarázatot, mint amilyen kérdésekkelClaude Shannon vagy Heinz Zemanek, a tudományág nemzetközi klasszikusai foglalkoztak. 1965-ben tanártársával,Terényi Lajossal a „programozott oktatás” szellemében Didaktomat néven „feleltető gépet” is készített, e szabadalmaztatott és a Tanszergyár által gyártott készülék „megszavaztatta” a diákokat, amely alapján a tanár pontosan tudta követni, milyen arányban értik a tanulók az anyagot.
A Kovács-szakkör legfontosabb alkotása az 1966-ban elkészült, majd a hatvanas évek második felében mintegy 3000 példányban bolti forgalomban is megjelenő Mikromat kibernetikai építőkészlet volt. A kanadai Minivac-601 játék készletet teljesen újragondolva, részben leegyszerűsítve, részben továbbfejlesztve készítette el a prototípustWoynarovich Ferenc tanuló, az építőkészletbe került kicsiny jelfogók „ciripeléséről” Tücsöknek nevezte el azt.
A játékot, amely gyakorlatilag egy törpe jelfogós számítógép modell volt, a Budai Járási Háziipari Szövetkezetgyártotta. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Műszaki Tanulmánytárának adattárában fellelhető képanyag alapján feltehető, hogy Fazekas László műszerész tudásával készült el a végleges, Mikromat nevű gyártott játék – a játék borítóján pedig valószínűleg az ő rokona, Fazekas Pisti szerepel.A huzalokkal „programozható” készlethez Kovács Mihály egy vezérkönyvet mellékelt Gyakorlati út a kibernetikához címmel, amely segítségével számos izgalmas kapcsolást, köztük a „Farkas, a kecske, a káposzta és a gazda” nevű játékot is össze lehetett állítani.Woynarovich Ferenc 2011-ben, a Piarista Gimnázium, a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság (NJSZT)Informatika Történeti Fóruma és a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum közös emlékkonferenciáján tartott előadásából azonban kiderül: Miska bácsi annak örült a legjobban, ha valaki a saját feje után, új játékokat talált ki a kis eszközön.
Kovács Mihály tanítványai közül sokan neves fizikusok vagy informatikusok lettek, a Mikromat pedig az első lépés volt a későbbi, igazi személyi számítógépek felé. Kovács Mihály ezek elterjesztésében is szerepet vállalt, a nyolcvanas években még többször látjuk nevét a Mikroszámítógép Magazin és a Bit-let című lapokban. Életművét az NJSZT 1987-ben Tarján-emlékéremmel ismerte el, a Társaság által gondozott szegedi, elképesztő gazdagságú informatikai állandó kiállításon pedig tabló és természetesen a Mikromat egy példánya tiszteleg Miska bácsi előtt. Számos játéka pedig a budapesti Műszaki Tanulmánytárban látható.
Történeti érdekesség, hogy számos alkotásáról beszámolt a hatvanas évek magyar sajtója, de a Piarista Gimnáziumot egyszerűen csak „Mikszáth téri gimnáziumként” emlegették. A Mikszáth téri iskola azóta visszaköltözött a Piarista közbe, az én korosztályom számára Pesti Barnabás utcaként ismert ELTE BTK központi épületbe. A költözés során a Miska bácsi által oly szeretettel használt fizika szertár számos régi műszere előkerült, így a fentebb említett, 2011-ben rendezett konferencia napján, mintegy 45 év múltán Woynarovich Ferenc is láthatta a Tücsök példányát. Amely később „vándorútra indult”.
Tárgyak, tanítványok – és most már tanítványok tanítványai is őrzik Kovács Mihály szellemiségét. No meg azok a robotika, informatika szakkörök, amelyek ma is több élményt és tudást nyújtanak a mai középiskolásoknak, mint a felhasználói ismeretek tanulása, a szövegszerkesztő kezelése.

Forrás: Mandarchiv.hu
Szerző: Képes Gábor, 2016.01.09.
Fotó: Piarista Archívum
Eredeti cikk képekkel: http://mandarchiv.hu/cikk/5163/Feleltetogep_Mueger_es_Tucsok__Kovacs_Mihaly_100_eve


Szerzetesek asztalánál - kiállítás a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban

„Szerzetesek asztalánál” címmel nyílt kiállítás decemberben a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban, Óbudán, amelyet Saly Noémi muzeológus rendezett.

Asztalt ugyan nem találunk a kiállításon, de annál többet megtudhatunk a szerzetesi asztalokra szánt ételekről. A kiállított képek, edények, ételcímkék, konyhai eszközök, könyvek, némi kóstoló és persze az alapos magyarázó szövegek izgalmas gasztronómia- és művelődéstörténeti kirándulásra hívnak az európai és magyarországi kolostorok világába.

A kamarakiállítás tematikáját öt nagyobb étel, illetve ételcsoportot bemutatása adja: a kenyér, a bor, a sör, gyümölcsök, a méz, a sajt, a hal és az olaj, valamint a gyógynövények (beleértve a likőr formájúak is). Utóbbit egy külön „kiskertbe” betérve szemlélhet a látogató. Megjelenik a kiállításon a böjt, a kertészkedés, a gyógyítás, az egyes ételek (mint a kenyér, a bor, a hal) hittani jelentősége, a pezsgő eredete (egy francia bencés, Dom Pérignon találta föl) és a Paulaner sör története. Láthatók kolostori termékek, elsősorban borok, sörök és sajtok, az ostyatésztát pedig bárki megkóstolhatja.
A kiállítóterem közepét (tulajdonképpen az asztal helyét) kéziratos kötetek foglalják el, amelyek a pannonhalmi bencés és a budapesti piarista gyűjteményekből, illetve az Egyetemi Könyvtárból származnak. Saly Noémi összegyűjtötte a szerzetesek által írt vagy használt legértékesebb magyarországi kéziratos szakácskönyveket, köztük a ferences eredetű „Szakácsmesterségnek könyvét” illetve a Simai Kristóf piarista terjedelmes írását „Némely étkek készítési módjáról”. Egy másik tárló rendházi és kolostori számadáskönyveket mutat be, közte a váci piaristákét, amelyből pontosan követhető, hogy mi került a piacról a rendház asztalára. Külön tárlót kaptak a tudós magyar szerzetesek kertészeti szakkönyvei. Lippay János jezsuita híres Posoni kertje (1664-1667) mellett a 19. században élt Katona Dénes piarista kertészeti és „dinnyészeti” szakkönyvei is láthatók.
A kiállításról tehát a piaristák sem hiányoznak. De nemcsak ezért érdemes figyelemre, hanem azért, mert az étkezésre vonatkozó szerzetesi szabályok és hagyományok – amint Saly Noémi megfogalmazta – nemcsak a test, hanem a szellem és a lélek épségét is szolgálják”.

A kiállítás 2015. május 1-ig látogatható (1036 Budapest, Korona tér 1.) az óbudai plébániatemplom mögött.

Koltai András

Hivatkozások:
http://www.mkvm.hu/index.php?p=list&id=211&tbl=kiallitas
http:/www.magyarkurir.hu/hirek/szerzetesek-asztalanal-kiallitas-test-es-lelek-taplaloirol

Képek: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.1012121075510914.1073741899.236874639702232
(Facebook album fotók: Nagy Géza, Kiss Hajnalka)


A Magyar kultúra napja a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban

A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy - a kézirat tanúsága szerint - Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát. Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.

Gimnáziumunk Dr. Szilágyi Márton tanár urat, az ELTE Bölcsészettudományi Kar XVIII-XIX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék tanszékvezetőjét látta vendégül, aki lebilincselően érdekes előadást tartott nemzeti himnuszunk szerzőjéről, a keletkezési körülményekről, valamint arról, hogy  más országok himnuszaival összevetve milyen kiemelt szerepe, jelentősége van a miénknek.

Nagy Attila SchP ig.


Kitüntették Szabó Erzsébetet, a Dugonics András Piarista Gimnázium testnevelőtanárát

A Magyar Diáksport Szövetség kitüntetését vehette át múlt héten a Dugonics András Piarista Gimnázium testnevelője, Szabó Erzsébet. Mint arról korábban beszámoltunk (2016. január 13.:Tornatermük sincs, mégis sikeresek a diákolimpián), tizenöt iskola és húsz testnevelő tanár vehetett át díjat a fővárosban, olyanok, akik a legjobban teljesítettek az elmúlt tanév diákolimpiai versenysorozatán. Az iskolák közül a pusztamérgesit tüntették ki, a pedagógusok közül pedig Csongrád megyéből egyedüliként a városszerte ismert atlétikaedzőt ismerték el.

– Immár huszonnégy éve tanítok. Korábban a Széchenyi-gimnáziumban és most a piaristáknál is mindig volt országos döntős diákom – mesélte Szabó Erzsébet. Nem csak diákolimpikonokat nevelt azonban: 2014-ben a középiskolások mezeifutó-világbajnokságán csapata képviselhette hazánkat Izraelben, mivel előző évben ők nyerték meg a diákolimpiát. A világ legjobbjai között pedig a fiúk a 10. helyen végeztek.

A pedagógus azt mondja, minden diákjában azt keresi, az atlétika mely ágában lehet tehetséges, függetlenül attól, hogy esetleg más sporttal foglalkozik. – A kézilabdások például kiváló kislabdahajítók és sprinterek – mondta. Az így kiválasztott tehetségeket aztán külön is edzi: akár testnevelésórákon, akár délutánonként.

– Szerencsés vagyok, hiszen egész nap itt dolgozok, az SZVSE edzőjeként is az iskola pályáit bérlem. Így alkalmazkodni tudok a gyerekek időbeosztásához, amikor ráérnek, edzünk. Ráadásul ebben az iskolában nemcsak a feltételek, hanem minden más is adott. A sporttagozaton mentorálunk is, hiszen élsportolók is járnak hozzánk. Őket egy-egy tanár segíti, hogy a rengeteg edzésük mellett a tanulmányaikkal is tudjanak foglalkozni. Mindenki láthatja tehát, hogy a tanulás és a sport összeegyeztethető, és bár egy diákolimpiai dobogó többéves munka eredménye, nem lasszóval kell összefogdosni a csapattagokat, hanem dicsőségnek tekintik, ha bekerülhetnek a keretbe.

Szöveg: Tímár Kriszta, Délmagyarország
Kép: Karnok Csaba


Varga László emlékéremmel tüntették ki Dr. Szajki Károlyt, a Bács-Kiskun Megyei Kórház főorvosát

Hatodik alkalommal adták át a Varga László kereszténydemokrata politikus és drámaíró tiszteletére alapított Keresztény Közéletért Emlékérmet a Bozsó-gyűjteményben. A kitüntetést minden évben olyan embereknek ítélik oda, akik a keresztény közéletiséget magas színvonalon, termékenyen, hitelesen jelenítik vagy jelenítették meg.

A szervezők tavaly a pedagógusokra, ebben az évben pedig az orvosokra fókuszáltak, így a Keresztény Közéletért Emlékérmet ezúttal Dr. Ábrahám György bajai háziorvos, Dr. Kishonti Roland gyermeksebész, a kameruni Fontem kórházának intézetvezetője, Dr. Szajki Károly, a Bács-Kiskun Megyei Kórház főorvosa, valamint Dr. Velkey Györgyigazgató-főorvos, a Magyar Kórházszövetség és a Magyar Gyermekorvosok Társaságának elnöke kapta.

Szeretettel gartulálunk minden kitüntetettnek, különösen is Dr. Szajki Károly főorvos úrnak, gimnáziumunk egykori diákjának, a kecskeméti Piarista Iskolát támogató Koháry István Alapítvány kuratóriumi tagjának.

Nagy Attila SP igazgató, Kecskemét

Dr. Szajki Károlyról:
Dr. Szajki Károly sebész-gasztroenterológus, osztályvezető főorvos 1955. október 12-én született. Orvosi diplomáját 1981-ben a Szegedi Orvostudományi Egyetemen szerezte Summa cum laude minősítéssel. Sebész szakvizsgáját 1985-ben, a gasztroenterológiai szakvizsgát 1995-ben szerezte meg, mindkettőt jeles eredménnyel.
1981 októbere óta dolgozik a Bács-Kiskun Megyei Kórház Általános Sebészeti Osztályán. 2004 márciusától osztályvezető főorvosként a kórház Speciális Rehabilitációs Osztályának munkáját irányítja. 2006 és 2009 között a Bács-Kiskun Megyei Kórház megbízott orvosigazgatói feladatait is ellátta. 2008-ban Luxemburgban képviselte hazánkat az Európai Unió betegbiztonságra kiterjedő szakmai és jogrendszeri harmonizációs tárgyalásain.
A Magyar Sebész Társaság, a Magyar Gasztroenterológiai Társaság, a Magyar Mesterséges Táplálási Társaság és az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvos-és Gyógyszerész Szakosztálya tagja, a Magyar Betegbiztonsági Társaság alapító tagja.
Az egészségügyi ellátásban folytatott közel harmincötéves kimagasló szakmai és tudományos tevékenységéért, az ellátás fejlesztése terén elért eredményeiért, valamint a Speciális Rehabilitációs Osztály osztályvezető főorvosaként végzett munkájáért 2015. május 28-án Kecskemét Város Egészségügyéért Díjban részesült.

Forrás:  Bács-Kiskun Megyei Kórház
Fotó: Hiros.hu


A Vigilia pályázatának eredményhirdetése

2015 elején pályázatot hirdetett a Vigilia folyóirat "A keresztény értelmiségiek szerepe korunk társadalmában" címmel. December 4-én tartották a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola dísztermében a pályamunkákat értékelő ünnepélyes eredményhirdetést. A nyolcvanéves folyóirat pályázati kiírására nyolcvan pályamű érkezett. Idén két irányban is tágították a megszólítottak körét – tudtuk meg Lukács László SP főszerkesztőtől: a 30 év alattiak számára junior kategóriát hirdettek, és ökumenikusan is megnyitották a pályázatot.  

Várnai Jakab OFM, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora köszöntőjében azt a kíváncsiságát fogalmazta meg, vajon a Vigilia pályázatára érkezett dolgozatok mennyire tudták elkerülni a korunkban oly divatos jelszavakban való gondolkodást. Képesek-e túllépni ezen, és fel tudnak-e tárni szellemi tartalmakat – vetette fel az intézmény rektora.

Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek, a bírálóbizottság elnöke és a pályázat fővédnöke nyitotta meg az eredményhirdetést. Az érsek a pályázatot kiíró Vigilia 80 éves fennállása feletti örömét kifejezve úgy fogalmazott: a 40-50 év átlagéletkort megélő folyóiratok között matuzsálemnek számít a katolikus kiadvány. Mellette rendszerek változtak, életerejét megmaradása mutatja. A pályázat témája kapcsán kifejtette: a hit nemcsak bizalom, hanem igazságok elfogadása is, az értelem meghódolása Isten előtt. Az értelmiségi lét feladata, hogy az értelem megközelítésében is megtalálja az Istenhez vezető utat. Úgy vélte, a pályamunkákban világosan tetten érhető az útmutatás igyekezete.
Lukács László piarista szerzetes összefoglaló értékelést adott a beérkezett pályaművekről. A Vigilia főszerkesztője a pályázat témájáról elmondta: míg két évvel ezelőtt kiírt országos pályázatuk a hit évéhez kapcsolódva a hit szerepére kérdezett rá, addig idei kérdésfelvetésük a hit hordozóinak, megszólaltatóinak szerepét helyezte a középpontba. Rámutatott: egy meghatározott csoport, az értelmiség szerepvállalását vizsgálták, kiindulva abból a feltételezésből, hogy ennek a rétegnek kiemelt feladata a reflexió, a valóság gondolatokba, szavakba foglalása.
A pályamunkák jelentőségét megfogalmazva Lukács László hangsúlyozta: elindítottak egy közös gondolkodást, lehetőséget teremtettek a párbeszédre. Azt bizonyítják, hogy mind a keresztény, mind az értelmiségi lét életforma, sajátos eleme a reflexió, az önreflexió. Az értelmiségi mindezt közösségben, hivatástudattal, felelősen teszi, az egyház és a társadalom szolgálatára készen, törekedve a párbeszédre, a társadalmi békére, a konszenzus megteremtésére az egyházon belül is.
Formai szempontból értékelve a munkákat Lukács László négy típust különített el: a klasszikus értelemben vett tanulmányok, a saját érvelésű gondolatmenetet leíró hivatkozások nélküli munkák, az önéletrajzi ihletésű vallomások és az egy-egy kezdeményezést, mozgalmat bemutató írások.
A Vigilia főszerkesztője a dolgozatokból idézve áttekintést adott arról is, hogyan láttatják a pályázók a keresztény értelmiségi helyét és feladatát a társadalomban és az egyházban. Rámutatott: a keresztény értelmiség és a nem hívő értelmiség között sok az azonos vonás. A kereszténység egy másfajta szemléletmóddal nézi a társadalmat, tudományt, kultúrát. Ezt a többletet jelölhetjük a transzparencia, transzcendens látásmód szavakkal. Ily módon a keresztény értelmiségi „az önmagán átszűrt transzcendentális beállítottsággal reflektál a kor társadalmi jelenségeire, visszásságaira, és kijelöli a gondolkodás irányát. A dolgozatok egyik részét az értelmiségi lét pesszimista diagnózisa jellemzi: testileg-lelkileg megfáradt, visszahúzódó, elbizonytalanodott, meggyötört hittel élő embert írnak le, aki napi megélhetési gondokkal küzd. Nemcsak a szegény a reményvesztett, hanem az értelmiségi is. A helyzetüket optimistán értékelők a közösségben megélt kontraszttársadalom, az egyházközségben élő közösség értékét emelték ki”.
Mit tehet egy-egy keresztény ember? – idézte Lukács László a dolgozatokban gyakorta feltett kérdést. A feladatvállalás fő területe a társadalmi igazságtalanságokkal való szembenézés, a homo politicus christianusként való fellépés, ami a keresztény ember közéleti aktivitását hangsúlyozza, rámutatva, hogy a politika az új evangelizáció fényénél új távlatokat nyithat. Az értelmiségi feladata eszerint, hogy az emberi teljességet és a közösséget építő folyamatokat hívja életre, és mint a társadalom lelkiismeretének hangja, szeretetből kötelezze el magát a közösség szolgálatára.
A beérkezett pályaműveket négytagú bírálóbizottság értékelte: Boór János, a Mérleg folyóirat alapító főszerkesztője;Fabiny Tibor, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára; valamint Jelenits István és Lukács László piarista szerzetesek. A bizottság elnöke Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek, a pályázat fővédnöke és támogatója volt.
Először a junior kategória díjazottjait hirdették ki: első helyezést ért el Hidasi Márk, akinek pályaművét Fabiny Tiborértékelte, második helyezett lett Bencsik Csilla, dolgozatát Jelenits István mutatta be, a harmadik helyezett Wappler Ádám munkáját Boór János ismertette.
A felnőtt kategória első helyezettjét, Görföl Tibort Fabiny Tibor méltatta, a második helyezett Kamarás Istvánt Boór János. A harmadik helyezést két pályázó érte el megosztva: Komáromi László és Bujdosó Ádám, munkáikat Jelenits István és Lukács László ismertették. A díjakat Bábel Balázs érsek adta át.
A junior kategória nyertese, Hidasi Márk a humor teológusát mutatta be, aki egy lehetséges szerepet vállal; önálló, eredeti módon kérdez és gondolkodik. Ő az Istenről beszélő, rá hallgató, őt követő ember. Tanúbizonyságot tesz, de csendben is tud lenni, figyel és tanul. A pályamunkában a humor mint életigenlő valóságértelmezés és életprogram jelenik meg. „Telibe talált szavak” – értékelte Fabiny Tibor az írást.
Felnőtt kategóriában Görföl Tibor Docta Ignorantia jeligéjű dolgozatát ugyancsak Fabiny Tibor értékelte. Méltatta a szerző idegen nyelvű szakirodalomban való jártasságát. Rámutatott: a pályamű szerves része a kritika, de nem a tiltakozás a meghatározó benne, ennél fontosabb a pozitív tanúságtétel. A szerző elgondolkodtat, meghív az együtt gondolkodásra, de meg is kérdőjelezi a kapott válaszokat, és újabb, még jobb kérdéseket fogalmaz meg.
A szellem keresztény embereinek gyötrelmes feladatuk van – mondta a díj átvétele után Görföl Tibor. – Nincs kész recept a Szentírásban, ami utat mutatna, hogy eligazodjunk az adott kor égető kérdései közepette. A szellem keresztény emberének vállalnia kell a bírálatot, az elutasítást, a kritikát. A kereszténység óriási perspektívát nyújt. A probléma abban áll, hogy a kor leszűkíti ezt a perspektívát, a keresztény embernek pedig azt kell felmutatni, ennyi nem elég. Figyelem, szorgalom szükséges ahhoz, ha ezt a leszűkítő szemléletmódot akarjuk bírálni. De mindenekelőtt ismerni kell, amit kritikával illetünk – hangsúlyozta, hozzátéve: mindezt a nagyvonalúság és tisztelet jegyében kell gyakorolni.
Az egyház belső kritikájával kapcsolatban úgy vélte: először saját berkeinken belül kell rendet tennünk, mert tele vagyunk „látens eretnekséggel”, olyan modellek alakítják az életünket, melyek ellentétesek a kereszténységgel. Akár konzervatív nagypolgárok vagyunk, akár kispolgárok, leszűkítjük az életünket. Életformánk és elveink tarthatatlanok. Részkérdésekkel bíbelődünk, holott az egészre kellene nyitottnak lennünk. Nincsenek kész megoldások, automatikusan nem ad választ a keresztény hit. Feladatunk, hogy a keresztény üzenet és a konkrét valóság közötti szakadék felett hidat teremtsünk: új együttműködési formákat, új kapcsolatokat keressünk a jószándékú emberekkel. Merjünk meglepőek, újítók, eredetiek, kreatívak lenni – hangoztatta Görföl Tibor. Végül a művészet méltatlanul elfeledett jelentőségére emlékeztetett, és arra figyelmeztetett, keresztény értelmiségiként viselkedjünk „emberi módon”, cselekedjünk az irgalom, a jóindulat alapján.

Szöveg: Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Fotó: Lambert Attila, Metanoia


Piarista cserkész Japánban

2007-ben még újonc cserkészként beszéltük meg az akkori őrsömmel, hogy jelentkezünk majd a Japánban tartandó Cserkész Világtalálkozóra. Ez a gondolat a megbeszélés után sok évre elfelejtődött, aztán 7 évvel később a határidő utolsó napján hirtelen felbuzdulásból jelentkeztem a válogatóra, ahol bizonyítanunk kellett rátermettségünket, hogy a legnagyobb cserkész nemzetközi rendezvényen képviselni tudjuk hazánkat.

A válogatót követően végtelennek tűnő várakozás után megkaptam az e-mailt, hogy részt vehetek az egy évet felölelő felkészítésben, ami számos buktatót hordozott magában. Legnehezebb feladatunk a támogatók szerzése volt, akiktől legalább 500 ezer forintot kellett összegyűjtenünk. A saját összegyűjtött pénzem mellé a váci Piarista Gimnáziumtól, a Reménység Egyesülettől, közeli és távoli rokonságomtól és kedves barátaiktól, Beer Miklós és Varga Lajos püspökatyáktól és más ismeretlen adományozóktól kaptunk pénzt, amit ezúton is szeretnék hálásan megköszönni. Ebben az egy évben továbbá havi rendszerességgel gyűltünk össze hasznos ismereteket szerezni Japánról, más kultúrákról és nem utolsó sorban egymásról, hogy egy csapatként tudjunk kint élni.

Végül a sok munkának nem maradt el a gyümölcse sem: 2015. június 24-én összegyűlt a teljes magyar kontingens a nagykovácsi kastélyban, hogy innen kiindulva, több hullámban hagyjuk el Ferihegyről Magyarországot.
Életemben ekkor szálltam először repülőre, és nem indítottam pályafutásomat rosszul: először Moszkva volt a cél, majd egy ott eltöltött éjszaka után egyenesen Japánba repültünk 9 órán át. A repülőről lelépve megcsapott az a meleg és levegőtlenség, amit az ember akkor érez, mikor a gőzfürdő kabinjába belép. Készültünk rá, hogy meleg lesz, de úgy valójában sohasem gondoltam bele, hogy tényleg... és hogy ennyire. Az első napunkat Fuji-Yamán töltöttük, ahol az előttünk érkező magyar résztvevők már vártak ránk egy napja. Egy szabadtéri szentmise után hamar elnyomott minket az álom, mivel az időeltolódás megviselt minket. Már kora hajnalban testközelből érezhettük Japán „áldásos” éghajlatát a sátorban uralkodó hőségből és az arra kicsapódó töménytelen párából. Nehéz napunk következett: le kellett vonatoznunk teljes felszereléssel (28kg/fő) Yamaguchi prefektúrába, ahol Kirara-Hama félszigete várt minket, a táborhelyünk. Mindenki nagy izgalomban, lelkesen próbálgatta japán és angol tudását (Az utóbbit kisebb eredményességgel, mert kevesen beszélnek angolul a japánok között, hiába tanulják, nem használják.), annak ellenére, hogy nem illik nyilvános helyen beszélgetni Japánban. Mikor lelkesen újságoltuk egy-egy helyinek, hogy hova megyünk, mindig elképedve meredtek ránk. Velünk, résztvevőkkel ellentétben tudták milyen messze van. Tizenhárom átszállással (egy, három, tíz perces átszállási időkkel), majdnem tizenkét óra vonatozással érkeztünk meg hiánytalanul, mind a százan végállomásunkra, ahol buszokkal vártak minket a szervezők, és a táborhelyig vittek minket.

Nem szeretnék napra lebontottan, felsorolásszerűen írni, ezért ahogyan eszembe jut, úgy mesélek, de megpróbálom tartani az időrendet. Sötétben érkeztünk meg a regisztrációhoz, és amíg vártunk arra, hogy megkapjuk a szállásunkat éjszakára, gondolkodás nélkül játszani, csatakiáltani kezdett a magyar csapat. A punnyadó, táskákon ülő, fáradt, más távoli országokból érkezett cserkészek felélénkülve álltak be a magyar cserkészek lelkes hadába. Tőlünk harsogott a környék, és gondolatainkban ezek a hangok zsongtak: „Végre itt vagyunk! Megérkeztünk! Testvérek között vagyunk!”

A félszigeten három résztvevői és egy segítői nagy altábor volt, az elhelyezkedésükről elnevezve, ezen belül több kerületet foglaltak magukba, amik Japán hegyeiről kapták nevüket. Ezeken belül voltak a különböző kontingensek rajainak körletei. A Cholnoky Jenő raj, aminek a tagja voltam, az Északi altábor, Bandai hegyről elnevezett kerületében, a 3-as számú körletet kapta, ami szerencsénkre az altábori sátor mellett volt, közel a felszerelések és az étkezéshez szükséges alapanyagok kiosztásának a helyéhez, de szerencsétlenségünkre az Északi altábor volt a legmesszebb a Magyar Csárdától, ami a Magyar Kontingens központi helyéül szolgált.

Így ha a rajunk magyar ételre vágyott vagy találkoznia kellett a teljes kontingensnek megbeszélés, fotózás vagy buli miatt, 45 perces út állt előttünk, amit gyakran a legnagyobb hőségben kellett megtennünk, legtöbbször menetelve, mivel a menetelés egyedi magyar cserkészszokás. Amikor egy raj magyar cserkész (40 fő) feszes menetben, tiszta, betűrt egyenruhában (más országokban nem egyértelmű a rendezett egyenruha) és harsogó hangon énekelve lép egyszerre, nem volt az az ember, aki meg ne bámult volna minket. Akadtak sokan akik tapsoltak, fotóztak, videóztak, sőt még voltak akik mögénk beállva csatlakoztak a menethez. Ilyen formában nap mint nap találkozhattak velünk az utcákon közlekedve, mikor a programjainkra mentünk, de több alkalommal, mikor az egész Magyar Kontingens együtt volt láthatták ugyan ezt kb. kétszáz fővel is.

Harmincnégyezren voltunk a szigeten. Ez nagy távolságokat, sorban állást és szervezési nehézségeket okozott. De okozott mást is: mi mind ugyanazért a célért érkeztünk meg Japánba, és egy közösség tagjai voltunk, a cserkész közösségé. Ez a testvériség tudat egy olyan légkört teremtett, ami áthidalt minden előítéletet. Őszinte bizalommal fordulhattunk bárkihez, és mindenki a másik ember tettei alapján alakította a véleményét az adott országról és kultúráról. Emiatt mi magyarok is igyekeztünk mindent megtenni, hogy jó hírét keltsük országunknak. Különleges táborkaput építettünk, amihez a dzsembori legmagasabb zászlórúdját erősítettük saját kezünk munkája által, és felhúztuk rá a magyar trikolort. A felkészülés hatására összeszokott csapatként utaztunk ki (más csapatokkal ellentétben, akik a repülőn látták egymást először), így jól tudtunk teljesíteni, ha csapatmunkára került a sor egy egy programon, mint például a vizes programunkon, a táborépítésnél vagy akár csak mikor a vezetőnk utasításait kellett végrehajtani. De nem voltunk azért mindig együtt. Sok szabadidőt kaptunk az ismerkedésre és a szórakozásra is.

(...)
Az első napok valamelyikén került megrendezésre a kultúra nap, ami arról szólt, hogy egy sportcsarnok jellegű épületben és körötte az országok képviselői kis standoknál interaktív bemutatást tartanak országuk egy-két jellegzetességéről. Így tudtam részt venni japán teaszertartáson, zenélésen perui dobon, amerikai lasszódobáson és billog égetésen, francia falfirkáláson, és ír zene tanuláson egy helyen, Japánban. Másik nap a forgó rendszer szerint a tudomány részleghez mentünk rajilag, és itt is személyenként dönthettünk, hogy milyen kísérleteket szeretnénk megnézni a különböző sátrakban felállított eszközöknél. Egyik délután meghirdették a nemzeti ételek fesztiválját, ekkor minden raj a saját nemzeti ízeit mutatta be körletében az arra járóknak. Így tudtam megkóstolni a skót haggis-t, a mexikói babot, a tradicionálisan elkészített japán feketeteában főtt tojást és más ezer fajta ételt és édességet.

Programjaink közül még érdemes megemlíteni két táboron kívüli eseményt. Az egyik nap Hirosimába vittek minket buszokkal. Aznap nagy hőség volt, még az átlag magas hőmérséklethez képest is, ezért a menetelés és sorban állás után a légkondicionált buszra való felszállás mennyei felüdülés volt. A japán precizitást bizonyítja, hogy egy holland IST-s (segítő) lány volt beosztva mellénk a rajvezetőnkön kívül, aki szintén minden pihenő leszállás után a felszállásnál számolt minket, és a kiállításon is végig velünk kellett lennie. Az odafele úton egy rövid rajzfilmet néztünk meg az atombomba-katasztrófáról, aminek a végén az újjáépített kiállítóház és park is megjelent, így a rajzfilmben látott helyszíneken sétálhattunk később. A kiállítóházban részletesen megismerkedhettünk a robbanás előzményeivel, körülményeivel és a nap lefolyásával reggeltől estig, hogy a reggeli iskolába/munkába meneteltől, hogyan jutottak el a fekete esőig estére, aminek nyomát egy kiállított faldarabon nézhettük meg. Állt a park közelében egy keresztény katedrális is, amit a robbanás utáni formájában hagytak meg. Hátborzongató volt látni a romos épületet, olvasni a történeteket, szembesülni a túlélők sérüléseivel és kínjaival, találkozni a halottak használati tárgyaival és belegondolni, hogy például a kiállított háromkerekű biciklin, aznap még egy kislány vagy kisfiú tekert.
A séta után összegyűltünk másik 4-5 rajjal egy terembe, és a katasztrófát túlélt kisgyermekek verseiből olvastak fel a szervezők. A Hirosimában megtapasztalt élmények mindenkit megerősítettek abban, hogy cserkészként a béke követeiként kell járnunk a világban, hogy ne ismétlődjön meg az a borzalom, ami Japánban történt.
Másik táboron kívüli eseményünk egy iskolába való látogatás volt. Megérkezésünkkor öten-hatan vártak minket tanárok, diákok, szervezők, és bevezettek minket az iskolába. A bejáraton belépve le kellett vennünk a cipőnket, mivel mindenütt az a szokás, hogy benti egyenpapucsot hordanak a diákok. Így hát nekünk is fel kellett vennünk az előre kikészített (megjegyzem: a lábunknál 2-3 számmal kisebb) papucsokat. Az ünnepélyes megnyitó után, amit a tornateremben tartottak az iskola fúvósainak közreműködésével, külön osztályokba osztottak be minket négyesével, lehetőleg más és más nemzetiségű társakkal. Én egy magyar társammal, egy angol sráccal és egy mexikói lánnyal mentem a 3. osztályba. Itt tradicionális japán játékokat játszottunk, és a japán írást gyakoroltuk tussal.
A dzsembori félszigetén egy természetvédelmi részt is létrehoztak, ahol a helyi vízi élővilággal és madarakkal ismerkedhettünk meg. A közepén állt egy korszerűen távcsövekkel és kamerákkal felszerelt „madárleső” ház, ahova az előre megtervezett programunk szerint mentünk. A különös formájú rákokon és csodaszép madarakon kívül meghatározó élmény volt, hogy az ott lévő tévére kapcsot távcsővel a magyar zászlót is képesek voltunk lencsevégre kapni a többi zászlótól eltérő magasságától fogva.
A dzsembori folyamán sikerült ­nagy örömömre­ ír furulyát cserélnem, de mivel el nem tudtam rejteni, elkerülhetetlen volt, hogy ne kelljen játszanom rajta a többiek unszolására, míg végül egy rögtönzött együttest hoztunk létre egy ukulelével és egy dobbal kiegészítve. Hirtelen ötlettől vezérelve este, mikor már összeszokott a kis csapat, kiültünk az egyik népesebb út szélére, ahol sokan sétáltak, és zenélni kezdtünk. Először közismert mai számokat kezdtünk játszani, úgyhogy az ismerős dalok hallatára sokan megálltak hallgatni minket. Mikor már kellő tömeg gyűlt össze, átváltottunk magyar zenére, és ahogy kicsit elkapta őket a dallam, elkezdtük megtanítani nekik a táncokat is rá. Ezt a megmozdulásunkat másnap este is megismételtük, így összesen körülbelül 120 külföldi cserkésznek tanítottuk meg az ördög útját (moldvai néptánc).
Végül elérkezett a dzsembori záró ceremóniája, ahol a nyitó ceremóniához hasonlóan felvonultak újra a nemzetek zászlói, és különböző fellépők is helyet kaptak. A Cserkész Világszövetség vezetői és a japán koronaherceg beszédet mondott, amelyben bíztatott mindenkit arra, hogy cserkészfogadalmunkhoz hűen éljük életünket. Kiemelték, hogy mi, a világ cserkészei jelentős részét képezzük a Föld lakosságának, ezáltal lehetőségünk van közösen változtatni a világ dolgainak folyásán.
A dzsembori jelszavával engedtek minket utunkra, ami japánul a WA szó, vagyis béke, harmónia, testvériség.

Tomori Pál, váci piarista diák

Teljes beszámoló: http://vacipiar.blog.hu/2016/01/12/piarista_cserkesz_japanban


Mély fájdalommal tudatjuk, hogy elhunyt Zsigmond Vilmos piarista öregdiák

Meghalt Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr, volt piarista diák, jelentette honlapján a Variety című amerikai filmes szakfolyóirat.

Zsigmond Vilmost a San Franciscótól délre fekvő Big Sur településen, álmában érte a halál január elsején, kevéssel éjfél előtt - mondta el az MTI-nek Romwalter Béla, az elhunyt Oscar-díjas operatőrrel közösen indított Sparks vállalat vezetője. Hozzátette: Zsigmond Vilmos valószínűleg veseelégtelenség következtében halt meg a Csendes-óceánhoz közel fekvő kaliforniai házában, ahová karácsonykor ment fel.
Anno egy bevásárlószatyorba bújtatott kamerával rögzítette az '56-os forradalom budapesti eseményeit, Hollywoodban szemétszedéssel kezdte a karrierjét, 1978-ban viszont már Oscar-díjat kapott a Harmadik típusú találkozásokért. Még háromszor jelölték a díjra, többek között kedvenc filmjéért, A szarvasvadász című vietnami háborús drámáért. Zsigmond Vilmos piarista diák volt.

„Rengeteg szeretetet kapott” Magyarországon
Az operatőr élete utolsó időszakában két filmterv látványvilágán dolgozott, köztük egy Kemal Atatürk török politikus életéről szóló alkotáson - mondta Romwalter Béla, hangsúlyozva, hogy Zsigmond Vilmos élete utolsó évében rengeteg szeretetet, elismerést kapott Magyarországon. A fővilágosítóként ismert filmes szakember kiemelte: Zsigmond Vilmos nagyon szeretett tanítani, fontos volt számára, hogy továbbadja a tudását. A Budapesten kétévente rendezett operatőri mesterkurzusokra számos neves szakembert hozott magával az Egyesült Államokból, köztük a szintén magyar származású Kovács Lászlót, vagy a nemrég elhunyt Haskell Wexlert is.
Zsigmond Vilmos 1977-ben kapott Oscar-díjat Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című filmjének operatőreként, mert "sajátos technikájával a digitális effektusok korát megelőzve volt képes meghökkentő látványt nyújtani".

85. születésnapján a Ludwig Múzeumban, kiállítás keretében köszöntötték
Az operatőrt a kortárs film- és fotóművészet egyik legismertebb, egyedi látásmóddal rendelkező alkotójának nevezte Áder János köztársasági elnök, amikor barátai és tisztelői a 85. születésnapján köszöntötték 2015. június 16-án a Ludwig Múzeum Fényképezte Zsigmond Vilmos című kiállításán.
Levelében az államfő a világhírű fotográfushoz, Brassaihoz hasonlítva "eleven szemnek" nevezte az operatőrt, aki - mint írta - "fénnyel és színnel írja a vászonra mindazt, amit a szó nem képes kifejezni".

Zsigmond Vilmos 1930-2016
A születésnapon Orbán Viktor miniszterelnök köszönetet mondott azért, hogy Zsigmond Vilmos hatalmas szakmai tudásával a magyar operatőröknek segít tehetségük kibontakoztatásában. Levelében a kormányfő szólt arról, hogy az operatőr kalandos életútjában a tehetség és a szerencse egyaránt szerepet játszott.

"A világítás mestere, a fény művésze"
Az MTI-Sajtóadatbank portréja szerint Zsigmond Vilmos, "a világítás mestere, a fény művésze" Szegeden született, tanulmányait az ottani piarista gimnáziumban folytatta. A legendás Illés György tanítványaként 1955-ben végzett a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakán. Több főiskolai társával végigfilmezték az 1956-os forradalom eseményeit, az országot novemberben hagyta el Kovács Lászlóval, táskájukban csaknem tízezer méternyi filmfelvétellel.
A két barát az Egyesült Államokban telepedett le, Zsigmond Vilmos 1962-ben kapott amerikai állampolgárságot. Kezdetben laborokban dolgozott, fotózott, oktatófilmeket készített, dokumentumfilmeket és reklámfilmeket, majd kisebb költségvetésű alkotásokat fényképezett. Operatőri látásmódja - a hangulati világítás, az emberi arc középpontba állítása, az emberi történetek bemutatása és a realista ábrázolás - az 1960-as években kibontakozó amerikai független filmes mozgalom, az Új Hollywood felé vitte. Elmondása szerint mindig azok a filmek érdekelték, amelyek az emberekről szólnak.

A zseni
Első jelentősebb munkája a Peter Fonda rendezte A bérmunkás volt 1971-ben, ugyanebben az évben a McCabe és Mrs. Miller című Robert Altman-darab forgatásakor fotós múltját felhasználva laboratóriumi eljárással fakított ki felvételeket, hogy a régi filmek hangulatát idézze. Ezt az eljárást alkalmazta később A madárijesztőben és A szarvasvadászban is.
Az 1970-es évek amerikai újhullámos filmjei mellett olyan hollywoodi produkciókat is fényképezett, mint a Steven Spielberg rendezte Sugarlandi hajtóvadászat (a történet feszültségének fokozásához nagyban hozzájárultak kézikamerás felvételei) és az 1977-ben bemutatott Harmadik típusú találkozások, amelyért 1978-ban Oscar-díjat kapott. Ő fényképezte a vietnami háború borzalmait és utóhatását bemutató A szarvasvadászt, amelyért - bár jelölték - Oscar-díjat nem kapott, de átvehette a Brit Filmakadémia (BAFTA) elismerését. Ő maga ezt a filmjét tartotta a legjobbnak, jóllehet mindet szerette, mert mindegyiknek "volt értelme".
Zsigmond Vilmos több műfajban kipróbálta magát: fényképezett zenés filmet (a The Band búcsúkoncertjét megörökítő Az utolsó valcert), vígjátékot (Az eastwicki boszorkányok, Maverick), az HBO számára egy Sztálinról szóló életrajzi filmet, amelyért 1992-ben Emmy-díjat kapott, erotikus thrillert (Sliver, Vágyak vonzásában), többször dolgozott Woody Allennel (Melinda és Melinda, Kasszandra álma). 2007-ben negyedik alkalommal jelölték Oscar-díjra a Brian De Palma rendezte a Fekete Dália fényképezéséért (1985-ben A folyó című drámáért nominálták). Az elmúlt években dokumentumfilmet (God the Father) és játékfilmet (Hat tánclecke hat hét alatt) egyaránt forgatott, dolgozott a televízió számára is.

A szülőföld mindig fontos volt
A szülőhazájával mindvégig kapcsolatot tartó operatőr 2002-ben fényképezett először magyar filmet: a Bánk bán című Erkel-opera 2002-es filmváltozatáért Káel Csaba rendezővel megosztva megkapta a legjobb operaadaptációért járó díjat a világ egyetlen filmoperatőr fesztiválján, a Cameraimage-n. 2006-ban egyik közreműködője volt A lyukas zászló című 1956-os dokumentumfilmnek, s ő volt az operatőre A halálba táncoltatott lány című, Hules Endre által rendezett filmnek (2011).
A kritikusok által a fények és árnyékok szerelmesének és festőjének nevezett Zsigmond Vilmos saját szavai szerint nem szerette, ha a színek túl sokat beszélnek. Tudását többször is mesterkurzus keretében adta tovább Magyarországon és az Egyesült Államokban. Az operatőröknek azt tanácsolta, hogy a digitálisan rögzített felvétellel is úgy bánjanak, mintha filmszalag lenne. Úgy vélte, a digitális technika még nem éri el a hagyományos film szintjét, és felületességre késztet. Számára viszont mindig az volt a cél, hogy a filmjei szebbek legyenek, mint a valóság.

Kitüntetések sora
Zsigmond Vilmos 1999-ben megkapta az Amerikai Filmoperatőrök Társasága (ASC) életmű-kitüntetését. 2000-ben Göncz Árpád államfő elnöki Aranyéremmel tüntette ki, 2001 óta a Corvin-lánc birtokosa, 2004 óta Szeged díszpolgára, ahol mozitermet is elneveztek róla. 2005-ben megkapta a Magyar Operatőrök Társasága életműdíját, a következő évben a Magyar Művészetért Díjat, 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagjai közé választották. A 2014-es cannes-i filmfesztiválon átvehette az operatőri életműdíjat, ősszel a CineFest miskolci nemzetközi filmfesztiválon ismerték el életművét.
Április közepén az ő kiállításával nyílt meg a Budapesti Tavaszi Fesztivál a Ludwig Múzeumban. A Gellért szállodában lakosztályt neveztek el róla.

forrás: origo.hu és hirado.hu