2014. október 31., VI. évfolyam 18. szám

 

Meghívó a Kecskeméti Piarista Öregdiák Vacsorára (2014. november 8., szombat)

A 300 éves jubileumát ünneplő KECSKEMÉTI PIARISTA GIMNÁZIUM nevében szeretettel hívjuk a 34. alkalommal megrendezendő PIARISTA VACSORÁRA.

Időpontja: 2014. november 8., szombat 17 órától
Helyszíne: Piarista Templom és a Piarista Iskola díszterme

Program:
17.00: szentmise a Piarista Templomban
17.30-tól folyamatos regisztráció
18.00: koszorúzás a gróf Koháry István szobornál
18.30: köszöntők és előadások a díszteremben
19.30: ünnepi vacsora

Szeretettel várunk jubileumi öregdiák rendezvényünkre a szervező Piarista Gimnázium, a Piarista Diákszövetség Országos Elnöksége valamint a Piarista Diákszövetség Kecskeméti Tagozata nevében minden jelenlegi és volt tanárunkat, öregdiákunkat.
A vacsora költsége 2000 Ft/fő. A vacsora után adományokat gyűjtünk az iskola javára.

Laczkó János PDSZ-KT elnök
és Nagy Attila SchP ig.


Meghívó a "Tihanyi Kézfogás 2014" rendezvényre

A 2014 - es esztendőben is szeretettel hívjuk és várjuk a szerzetesi iskolák növendékeit, az egyházi iskolák tanárait, és minden érdeklődőt november 8-án szombaton a Tihanyi Apátságban!

A Tihanyi Kézfogás:
A szerzetesi egyházi iskolákban végzett diákok és a keresztény értékrend mellett elkötelezett pedagógusok ünnepi találkozója Tihanyban.

Egykor tanáraink tekintete, hangja a hétköznapjaink része volt - mára becses emlékké vált mindaz, ami róluk nekünk szólt. Reájuk gondolva összegyűlünk hát évente egy kézfogásra Tihanyba, remélve: ünnepünk által újra hatni tudnak majd a mindennapjainkra.

 „S odafönt az Isten talán ránk nevet:
- Milyen különleges lett az a félsziget, nemcsak szárazföldet kapcsol össze és vizet, hanem idősíkokat és a jövőjéért a múlttal fizet.
Uram, tanárainkkal együtt fogadj tanítványaiddá minket!”

/Bálint Bánk/

Minden kedves érdeklődőt szeretettel várnak!


Interjú Nagy Attila piarista atyával, a kecskeméti iskola igazgatójával

Egy jubileumi év vár a kecskeméti Piarista Iskola tanáraira és tanulóira. Tanév közben rendszeresen tudósítunk majd az iskolai megemlékezésekről, színes programokról. Elsőként Nagy Attila atyával, az iskola igazgatójával készített interjút tesszük közzé. (Az interjút Weninger Endréné Erzsébet készítette, aki 18 évig ott tanított így egykori igazgatójával tegeződve beszélgetett.)

- Mi történt 300 évvel ezelőtt, és mik voltak az előzményei?
- 2014-ban a kecskeméti Piarista Iskola 300 éves. Az eszme, amely meghódította Kalazanci Szent Józsefet, a spanyol származású papot, Rómában teret nyert és 1597-re létrejött a szegény fiúk számára létrehozott első piarista iskola. Több mint két évtized kemény munkája eredményeképpen megalakult a piarista tanító- és szerzetesrend. Sok országba eljutottak Kalazanci munkatársai, ahol iskolákat alapítottak. A történelmi Magyarország területén először Podolinban nyitottak iskolát 1642-ben, majd a következő évtizedek során megnövekedett a számuk. Kecskemétre gróf Koháry István hívta és telepítette le a piarista atyákat, és megfelelő anyagi hátteret biztosított nekik az iskola alapításához. 1714-ben kezdődött meg az oktatás a kecskeméti piarista iskolában.

- Kedves Attila atya! Milyen érzés egy 300 éves iskola igazgatójának lenni?
- Magasztos, megható. 2005-ben kerültem Kecskemétre piarista tanárnak. Azóta számon tartottam végig ezt a jeles jubileumot. Azon is elgondolkodtam, hogy a 300 év kecskeméti piarista történelméből majdnem az egy tizedét (29 évet) személyesen is ismerem, hisz 1985-ben kerültem ide gimnáziumi diákként, s azóta valamiképp folyamatos volt a kapcsolatom az iskolával. Különös dolog az idő, már Szent Ágoston is szépen elmélkedett róla… 30 év – 300 év – 3000 év… Nem is tudjuk, milyen közel vagyunk a Jóistenhez.

- Milyen terveid voltak kisdiák korodban? Mi szerettél volna lenni?
- Hirtelen nem is jut eszembe, hogy kisgyerekként milyen álmaim voltak ezzel kapcsolatban. Azt tudom, hogy szerettem a földrajzot (nem véletlen, hogy a földrajz szakot is elvégeztem az egyetemen). Gyűjtöttem az országok zászlait, s arról álmodoztam, hogy egyszer majd sokat utazom. Talán arról is, hogy külföldön élek. Persze ma már egész másképp látom ez utóbbit. Utazni ugyan szeretek, de semmi pénzért nem mennék külföldre lakni, élni, dolgozni. Végtelenül csökkenti a magyarság életerejét az elvándorlás, és meggyőződésem, hogy a kintiek sem boldogok igazán, még ha azt is mondják, mikor hazalátogatnak… Szóval mi akartam lenni? 10 éves korom körül mondtam olyat, hogy pap szeretnék lenni. De akkor az volt a fő motivációm, hogy olyan szép díszes miseruhája van a papoknak. Később viszont sosem felejtettem el ezt a „meggondolatlan” gyerekkori elhatározásomat.

- Történetesen ide jártál gimnáziumba is. Hogyan alakult a gondolkodásod, mi indított a papi pálya felé?
Az általános iskolás éveimben végig nagy ministráns voltam. Nyolcadikos koromban több osztálytársammal is eszünkbe jutott, hogy „elmegyünk papnak” – ahogy akkor fogalmaztunk. Ezért akartunk egyházi gimnáziumban is tanulni. Én sosem hallottam akkoriban, hogy léteznek piaristák. A szerzetesek közül is csak a ferencesek híre jutott el hozzám. A plébánosom nézte ki nekem a kecskeméti Piarista Gimnáziumot. Itt Szabó István piarista atya lett az osztályfőnököm 4 évre. Az első osztályfőnöki órák egyikén írásban megkérdezte, hogy az érettségi után mik szeretnénk lenni. Nem akartam „hivalkodni” azzal, hogy a papi hivatás érdekel. „Álcázásképp” azt írtam, hogy tanár akarok lenni. Milyen érdekes az élet. Pap is lettem, tanár is, sőt szerzetes is, ahogy a piaristáknál szokás „egybegyúrni” ezt a három hivatást.

- Mikor szenteltek pappá, és mikor lettél tanár? Milyen szakos tanár vagy?
1997 nyarán tettem örökfogadalmat a piarista rendben. Ez előfeltétele volt a pappá szentelésnek. 1997 őszén diakónussá, majd 1998. április 4-én áldozópappá szenteltek. Ez utóbbi, szép, feledhetetlen szertartásra itt, Kecskeméten került sor a Nagytemplomban. Azért ott, s nem a piarista templomban, mert egyszerre hatunkat szenteltek, s ennyinknek annyi rokona, hozzátartozója jött el a gyönyörű ünnepre, hogy még a Nagytemplomba is alig fértünk be. Érdekesség mellesleg, hogy mind a hatan, akiket egyszerre szenteltek, egy évfolyamba jártunk ide, a kecskeméti Piarista Gimnáziumba 1985 és 89 között.
Három diplomát szereztem a tanulmányi éveim alatt:
-történelem szakos középiskolai tanárit (Bp., ELTE-BTK)
-földrajz szakos középiskolai tanárit (Bp., ELTE-TTK)
-teológus – hittanárit (Bp., Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola).

- Azóta több iskolában is szolgáltál már papként, tanárként és most igazgatóként. Melyek ezek a helyszínek?
A váci Piarista Gimnáziumban voltam kezdőtanár. Itt 1998 és 2003 között működtem. Nagyon kedves hely volt számomra. Osztályfőnök voltam két osztályban is, az utolsó két évemben igazgatóhelyettes is. 2003-ban Budapestre kerültem, itt egy tanévet voltam csak, mert plusz igény mutatkozott Nagykanizsán is piarista szerzetesi jelenlétre. Érdekes, hogy itt is csak egy tanévet voltam, s utána, 2005-ben kerültem Kecskemétre, vissza az Alma Materbe, a középiskolámba. Itt először kollégiumvezető voltam 2 évig, majd 2007-től lettem igazgató a nyugdíjba vonuló Szabó István, egykori osztályfőnök után.

- Az élet felgyorsult, változott körülöttünk: Kalazanci Szent József bizonyára furcsán érezné magát Kecskeméten, ha egy képzeletbeli időutazás során ellátogatna ide. Csak a külsőségek változtak vajon, vagy más értelmet nyert tanításának szellemisége is?
- A „jó öreg” Kalazancius szerintem csodálkozna is meg nem is a mai, modern világunkat látva. Hisz – mint tudjuk -, „nincs új a Nap alatt”. Vagyis az örök kérdések az ember számára ma is alapvetően azok, mint régen, csak más szavakkal fogalmazzuk meg őket. Kalazancius a maga korában pedagógiájának lényegét ebben fogalmazta meg: „pietas et litterae” – vagyis egyszerre tanítani a diákokat hitre és tudásra (és ahogy egy szép, piaristás énekünk hozzáteszi még: szép életre és jóra). Manapság a hivatásunk lényegét, küldetésnyilatkozatunkat ekképp fogalmazzuk meg: „Együttműködő közösségekben fejlesztő közeget létrehozva hatékony segítséget nyújtunk a hozzánk fordulóknak és a ránk szorulóknak abban, hogy kibontakoztassák teljes emberségüket, érett személlyé váljanak.”Azt hiszem, hogy mindenképp ráismerne bennünk az ő követőire. Leginkább talán az újra való fogékonyságban, nyitottságban, a társadalom kárvallottjainak sorsa iránt való érzékenységünkben, és a törekvésünkben, hogy az evangélium világát megismertessük a fiatalsággal. És még egyben: az állandó útkeresésben, mellyel megvalljuk, hogy az igazságnak (Igazságnak, vagyis magának Istennek) sosem vagyunk teljes birtoklói, csak úton vagyunk felé/Felé.

- Hogyan szeretnétek megünnepelni a 300 éves évfordulót? Milyen konkrét terveitek vannak?
Három évszázad nagy idő. Szeretnénk méltó módon emlékezni, ünnepelni. Hogy ezt megtehessük, a lelki ráhangolódás mellett már az előző tanévben elkezdtük az előkészületeket a jubileumi tanévünk programjainak tervezése, szervezése terén. Szeretnénk, ha visszatekintésünk a mögöttünk lévő 300 évre nem csak historikus reflexió lenne, de mindenekelőtt imádságos, lelki jellegű is. Idekívánkozik Kalazanci Szent József egyik leveléből vett idézet: „Irgalmasságában maga Isten lesz pártfogónk most és mindörökké, és áldását fogja adni ránk, mi pedig bizakodunk szent jóságában.” (EP I. 4270.)
2014. 11. 08., szombat 17.00 – Piarista Öregdiák Vacsora a 300. jubileum jegyében
2014. 11. 22-29. – Jubileumi ünnepi hét
2014. 11. 22., szombat 19 órától – Kalazancius-bál az SzMK szervezésében
2014. 11. 13-14., csütörtök-péntek – Piarista Jubileumi Sportjátékok-  “Patrociniumi Kupa”
2014. 11. 27., csütörtök 10.00 – Patrocinium, a piarista iskolákat és szerzetesrendet alapító Kalazanci Szent József emlékünnepe
2014. 11. 28., péntek 15-19 óra – Díszközgyűlés a Városháza dísztermében
2014. 11. 29., szombat délelőtt – Jubileumi sakkverseny a kecskeméti iskolák diákjai számára
2014. 12. 12., péntek – Piarista kórusok találkozója.

- Van-e szabadideje egy szerzetestanárnak? Ha véletlenül van, azt mivel tölti?
Sajnos nem túl sok szabadidőm van. Nagyon sokat dolgozom az igazgatói irodámban, olykor még éjszakánként is. De azért a rengeteg munka mellett nem kevés érdekes, izgalmas program is adódik olykor. Szeretek pl. bekapcsolódni a testvériskoláinkkal való sokrétű partnerkapcsolatokba. Ennek kapcsán sok-sok csodás utazásnak lehettem részese (Spanyolország, Franciaország, Ausztria, Németország, Erdély, Lengyelország…) Ha itt, helyben, Kecskeméten adódik egy kis „szabadság”, nagyon szeretek kisebb-nagyobb sétákra elmenni, olykor uszodába is. Az élet egyik legjobb dolga baráti családokat felkeresni, meglátogatni, s megbeszélni velük világunk kisebb-nagyobb dolgait. Olvasni is szeretek, de sajnos sokkal kevesebb időm jut rá, mint szeretném.

Mennyire kötődsz szűkebb hazádhoz, szülőhelyedhez? Ki vár ott, ha hazalátogatsz?
A bükkaljai Bogács községből származom. Szeretem a szülőfalumat. Hála Istennek még élnek a szüleim, rendszeresen szoktam őket látogatni. A bátyám is ott él családjával, ők szőlőtermelők és ügyes borászok. Nagyon szeretem a tájat, az embereket, jóleső érzéssel tölt el, ha hallom a gyerekkoromban megtanult ismerős nyelvi formákat. És kiemelten fontos a lelkemnek a román-gótikus stílusú öreg falusi templomunk, ahová szintén hazajárok, és gyakorta misézem ott. Olykor szoktam álmodni is az Isten házával, a tornyába mászok, s ott különleges világokat találok…:)

Szívesen mesélsz történeteket, anekdotákat. Van-e a tarsolyodban valami tréfás hangulatú történet, mely a tanári-papi hivatásod gyakorlása során esett meg veled?
A piarista pedagógiához hozzátartozik, hogy sokat kirándulunk, táborozunk, túrázunk a diákokkal, amikor csak lehet. A nyári táborokba sok játékot szoktunk vinni a szabadidő minél érdekesebb eltöltése céljából, s itt nem csupán a szórakozás a fontos, de még inkább a közösségépítés. Egyszer történt, hogy egy „cigány kártyát”, vagyis jós kártyát vásároltam, hogy majd jó lesz a nyári tábor nagyobb szüneteiben elütni az időt. És tényleg, ki is próbáltuk a „jóslást” a kártya használati utasítása szerint. Egy idő után észrevettem, hogy sokan kifejezetten komolyra veszik a játékot. Szinte sorba álltak a gyerekek, hogy „jósoljak” nekik a kártyával.
Rájöttem, hogy nem a jóslás az érdekes (sőt az veszélyes, babonás ostobaság). Sokkal inkább arra vágynak a gyerekek, sőt, mi több, a felnőttek ugyanúgy, ha nem jobban, hogy az életükről elbeszélgethessenek, akár még szabályozott módon is, ahogy pl. egy kártyajáték utasításai meghatározzák. A vicces az volt, hogy egy jóskártya kapcsán milyen szívesen beszélnek az emberek magukról. Mikor viszont iskolás közegben „kellene” megnyilatkozniuk magukról, az életről, ott sokkal visszafogottabbak tudnak lenni.

- Mi az ars poeticád? Miben szeretnél Kalazanci Szent Józsefre hasonlítani?
Szeretnék olyan türelmes, szelíd, békességes, szorgalmas, kitartó, reményteli lélek lenni, mint Ő. Kalazanciust szokták így is nevezni: „a keresztény Jób”. Az ószövetségi Bibliában szerepel Jób, aki gazdag, tekintélyes, előkelő és vallásos ember volt. A Jóisten azonban megengedi, hogy csapások sújtsák. Vajon akkor is hűséges marad-e Hozzá, vagy lázad, kétségbeesik, elfordul, megtagadja Őt, mint az emberek oly sokan hasonló helyzetben? Az ószövetségi Jób hű maradt az Úrhoz, miként Kalazancius is türelemmel fogadta idős korában azt a rosszakarói által eredményezett balsorsot, mely a már felvirágzott rendjét, iskoláit sorvadásnak indította, rá pedig megvetést, elutasítást hozott. Sőt úgy halt meg, hogy nem lehetett már részese az újbóli megerősödésnek, kibontakozásnak. Mégis a hit, remény és szeretet embere tudott maradni. És lám, az eredmény nem maradt el, néhány évvel halála után jóra fordultak a folyamatok.
Csak nem szabad türelmetlenkednünk. A Jóisten kegyelme úgy is tud hatni, ha mi azt hisszük, hogy már nincs esélye a jó ügynek, hogy minden veszve van. Nagy kegyelemnek tartanám, ha valamit ebből a lelkületből én is megkaphatnék.

Köszönöm szépen az interjút! Kívánom, hogy Isten áldása legyen munkádon és kísérjen utadon!

Weninger Endréné Erzsébet
Forrás: 
http://www.montazsmagazin.hu/300-eves-kecskemeti-piarista-iskola-%CC%B6-bemutatjuk-nagy-attila-piarista-atyat/


„Isten jobb gazdája az életünknek, mint mi magunk”- beszélgetés Jelenits Istvánnal

- Az ember a hétköznapi életben hogyan lehet képes arra, hogy eltekintsen a saját végességétől, amivel nap mint nap szembesül, és nyitott tudjon maradni a túlvilág ígéretére?
Ez nem kerül különös erőfeszítésünkbe, megvan bennünk ennek a szomja, és mint egy forrás, magától fölbuzog az életünkben. A dolgokhoz, önmagunkhoz és egymáshoz olyan közünk van, ami sokkal gazdagabb, mint hogy az időben meg tudnánk oldani, vagy be lehetne teljesíteni, és ezért mindebben benne van annak a reménye, hogy ne a földi tapasztalatnak a rendjében merüljön ki az életünk. Persze, előfordulhatnak olyan szakaszok, amikor – mint a világtörténelemben is annyiszor – tömegesen eltompul az érzék, a vágy erre az egyén életében. Élni kell tudni azokkal a dolgokkal, amiket a hit hagyományai megnyitnak előttünk.

És amikor ennek ellenére feltör az emberben a halálfélelem, azon az Isten hogyan tud segíteni? A kétségbeesésen?
- Csongor és Tündében olvashatjuk, hogy "Az élni nem tudónak baj, hogy él,/ A halhatatlannak baj, hogy halni kell." Senkinek nem egyszerű a halál, a hívő embernek sem az. Nem tudjuk, hogy ez az átlépés a halálba, az élet befejezése hogyan jön el. Az sem könnyű manapság, ami sok vonatkozásban tapasztalható, vagyis hogy a természetes életet felváltotta egy mesterséges viszonyok közt zajló élet. Sok mindenben segítenek rajtunk, például kisebb betegségek nem könnyen pusztítanak el minket, meggyógyulunk és hosszabb ideig élünk, ugyanakkor azért azt is látjuk, hogy a halál felé vezető út utolsó stádiumát az orvostudomány nem mindig könnyíti meg. Sokszor megnyújtja, és mi nem szeretnénk, hogy sokáig kelljen élet és halál között vergődnünk, máskor pedig látjuk, hogy egy ember, akit mi is szeretettel igyekszünk itt tartani magunk között, leépül, emberi méltóságát is elveszíti. Bizony akkor elszorul a szívünk, és szeretnénk, ha ettől megkímélne bennünket az Úristen, vagy a saját életünk. Ezért imádkozunk, s amikor ennek az ideje eljön, kérjük, hogy adjon alázatot és bizalmat ennek a folyamatnak az elviselésére. Azt gondolom, hogy a régi ember ugyanúgy félt a haláltól, akkor is, ha hitt az örök életben. A mai embernek másfajta kapcsolata van a halállal, és szintén nem kevésbé könnyű vele a helyzete.

Az ember tehát hiába hisz az örök életben, akkor is fél a haláltól. Lehet, hogy nem is a haláltól fél. Akkor mitől fél? Az itteni élettől való szabadulástól tart, mert itt már berendezkedett, jól érzi magát, s nem tudja, mi vár rá pontosan a halála után?
- Azoknak az életében, akiknél a kereszténység kevesebb nyomot hagy, s mindössze egy lehetőség a sok közül, azok így vannak ezzel. Valahol áldott dolog is, hogy nem kiszámítható, nem tudjuk, hogy lesz, nem tudunk felkészülni rá. Arra fel tudunk készülni, hogy igyekezzünk jól élni, és hogy ha bekövetkezik, ne rossz helyzetben találjon bennünket. A Bibliában azt olvassuk, hogy a halál egy büntetés, és ez a büntetés jellege az évszázadok alatt változatlanul megmaradt. Vannak nagyon szép példák, hogy az ember milyen odaadóan, megbékélten, bizakodó szívvel tud meghalni. Nem azért, mert így készült, hanem mert ennek a kegyelmét megkapja az Úristentől.

Hogyan oldható fel az ellentét aközött, hogy számtalan tragédia történik, és közben az ember ennek ellenére bízhat Istenben és a gondviselésben? Nem vakmerő dolog bízni benne, ha olyan sokan pedig különböző tragédiák áldozatául esnek?
- Valószínű, hogy az Isten ezt a kiszámíthatatlanságot akarattal rója ránk. Azért azt a bizalmat is a szívünkbe önti, hogy ha emberi szemmel nézve valakinek a halála rosszkor jött, akkor ő is ott van, és aki ezen átmegy, az nem biztos, hogy annyira katasztrofálisnak látja, mint aki kívülről nézi. Aki kívülről nézi, az a maga evilági szempontjai szerint gondol rá. Elképzelhető, hogy az illető nem fog azzal az Isten elé lépni, hogy miért nem hagytad, hogy befejezzem az életem terveit, hanem, amikor ezen átesik, nem tesz szemrehányást az Úristennek, hanem beteljesedésnek érzi azt, ami történt, és békében elfogadja. Hogy az életünknek tulajdonképpen nem vagyunk urai, az természetes, bár szeretnénk valamennyien azok lenni, azonban be kell látnunk, hogy az sem lenne túl jó. Sokan elhatározzák, hogyha már meg kell halni, maguk döntenek felőle. Ám ez megint nagyon riasztó, mert nem biztos, hogy ezt mi tudjuk a legjobban eldönteni. Ez egy önkényes beleavatkozás a sorsunkba. Bizakodó szívvel kell hinnünk, hogy az Isten jobban ura az életünknek, mint mi magunk volnánk. Tehát azokkal a lehetőségekkel sem szabad élünk, amiket a technika felkínál, hogy valaki fájdalom nélkül meghaljon, mert úgy gondoljuk, hogy a fájdalommal való halál is magának az Istennek az akarata, s az jobb nekünk, mintha fájdalom nélkül történne mindez, még akkor is, hogyha azt szeretnénk a bennünk lévő ösztönös igyekezettel elkerülni. A hitünk azt mondja, hogy az Isten jobb gazdája az életünknek, mint mi magunk volnánk. És ezt a nagyon fontos dolgot rá kell bíznunk és érdemes is rábíznunk.

Hogyan fogadhatja el az ember mégis a rámért dolgokat, hogyan nyugodhat bele abba, hogy ő ezt kapta és ennek így kell lennie?
- Ebbe nem is mindig nyugszunk bele! Azt is kaptuk, hogy ne elégedjünk meg a meglevővel, hogy egy kicsit fészkelődjünk abban a helyzetben, amibe kerültünk, és keressük annak a jobb megoldását. Az életben vannak adottságok, amiket tényleg nem lehet megváltoztatni, de tudunk annak mélyebb értelmet adni, és megpróbáljuk azokat az embereket, akikkel mondjuk egy munkahelyre kerültünk, elfogadni, és megkeresni a nyitját annak, hogy megértsük őket. Az emberekkel, a munkánkkal, a körülményekkel való viszony akkor is alakítható, még ha nem is másítható meg, vagy gyökeresen nem is cserélhető fel. Egy szobát is, hogyha nem tudunk másik lakást szerezni, elviselhetőbbé tehetünk. Akár egy cserép virágot rakhatunk az ablakba, vagy bedeszkázhatjuk az ablakokat, ha befúj a szél. Túl azon, hogy beletörődünk az elviselhetetlenbe, megpróbálhatjuk kezelni a megmásíthatatlant. Az, hogy van bennünk egy ilyen nyugtalanság, nem olyan rossz. Odaverjük magunkat a körülmények gátjaihoz, és mert nem tudjuk megmásítani, ezért emberi módon kell viszonyulnunk hozzá. Nem árt elfogadóbb módon közeledni ezekhez a dolgokhoz.

Hogyan tudunk azoknak érvelni, akik azt a kijelentést, hogy létezik-e Isten, tudománytalan ostobaságnak, primitív hiedelemnek gondolják?
- Többnyire a tudományhoz nem értő emberek gondolják ezt. Ez egy kicsit idejétmúlt szellemi áramlat, aminek a hullámai még jelen vannak. A szél már nem fúj, de a tenger még hullámzik. Azok is, akik nem hisznek az Istenben, manapság már nem csak udvariasságból, hanem alázatból is azt mondják, hogy ők nem kapták meg a hitnek a kegyelmét, és nem állítják, hogy a többiek a tudatlanságuk miatt hisznek. A tudomány maga nem igényli magának azt a fajta biztonságot, mint amit valaha igényelt. Amikor az újkorban a természettudományok hirtelen fejlődésnek indultak és óriási felfedezéseket tettek, és kiderült, hogy a világ egészen más, mint amilyennek a primitív tapasztalat alapján elképzelték, azt gondolták, hogy ez az új tudományos módszer mindent megismer és egyre kevesebb annak a tere, amit korábban nem jártunk be, és idővel mindent tudni fogunk. Majd kiderült, hogy ez nem így van. A tudomány maga ismerte fel illetékességi körének a határait. Kiderült, hogy az új módszerekkel a létnek, a világnak a megértéséhez nem lehet eljutni, ennek a hiánynak a megértése pedig csak valamiféle ámulat vagy a hit által lehetséges. A hit szó esetében a szavak használata nagyon érdekes. A „hiszek” szót a magyarban kétféleképpen használjuk. Néha azt jelenti, hogy azt hiszem, hogy. Azt hiszem, hogy holnap jó idő lesz. Ez azt jelenti, hogy nem biztos. A hitnek van egy olyan jelentése, hogy hiszek valamit, mert hiszek valakinek. És ebben az esetben a hit nem egy törékeny hit. Azon múlik, hogy tényleg kinek hiszek. A kereszténységben az történik, hogy mi egy közös tapasztalatot őrzünk, ami szerint a világ mögött meghúzódó Isten nem csak a teremtményei által ismerhető meg, hanem valamilyen módon meg is szólított bennünket, és neki hiszünk. Abban hiszünk, hogy Ő csakugyan szóra méltatott bennünket és a titkait kinyilatkoztatta előttünk. Amik nem azért titkok, mert nem akarja közölni velünk. Azért titkok, mert a magunk erejéből nem jutnánk el ezeknek a megismeréséhez, és még Ő sem tudja ezeket maradéktalanul közölni velünk, hiszen tökéletlenek vagyunk rá, hogy ezeket maradéktalanul megértsük. Mégis, az Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett minket úgy, hogy megszólíthatók vagyunk és ezeket a szavakat, amiket tőle hallottunk, őrizzük, és ezen alapszik a hitünk.

Sokszor az emberek személyiségétől, veleszületett tulajdonságától is függ, hogy jók vagy rosszak. Hogyan lehet megmagyarázni, hogy vannak, akik jók, vannak, akik rosszak, ha minden embert Isten teremtett?
- Nincs két egyforma ember, és nem csak a mély személyiség különbözik, hanem másban sem vagyunk ugyanolyanok. Miért lennénk tehát ebben egyformák? Kicsit egymásra is vagyunk bízva, ez is az életnek egy különös gazdagsága, hogy mi emberek jobban különbözünk egymástól, mint az állatok. Az a felosztás, hogy vannak nagyon jó és nagyon rossz emberek, nem egészen állja meg a helyét, mivel nem lehetne így kettéosztani a világot. A jókban is van valami rosszra való hajlamosság és a rosszakban is van valami jó. Néha tündöklőbb a rossznak a jósága, mint a jónak a jósága. Nem egyszer a jónak a jósága kiállhatatlanná válik. Ahogy az Evangélium is írja, Jézus nem azokkal az emberekkel állt szóba, akik nagyon büszkék voltak magukra, hogy milyen jók, hanem a bűnösökkel. Nem csak azért, mert őket akarta elsősorban megváltani. Az a magyarázata, hogy több megértést talált bennük. A bűnös nem biztos, hogy szégyelli magát, de önmagát terheli, és szomjasabb a megváltásra, mint az, aki el van telve a saját jóságától és azt gondolja, hogy minden rendben van körülötte, és másoknak kéne őhozzá idomulnia. Ez egy nagyon érdekes és izgalmas dolog az emberben.

Ön esetleg találkozott már olyan emberekkel, akik önteltnek mutatkoztak a saját jóságuktól eltelve?
- Persze! Ez kísért is bennünket, hogy megvessük azokat, akik nem a legjobbnak látszanak. A társadalmi helyzet is befolyásolja az embereket. Egy-egy ember kevésbé van kísértve, hogy lopjon, és akkor azt gondolja, hogy ő nagyon jó, amikor csak szerencsésebb körülmények között él, a másik pedig ki van szolgáltatva a környezetének. Ezek nagyon összetett dolgok. Azok az emberek, akiket nagy megvetéssel sújt a világ, döntő helyzetben nagylelkűnek bizonyulhatnak. Nem is azért, mert azt érzik, hogy szükségük volna egy olyan tettre, amivel jóvá tehetik a sok rosszat, amit elkövettek, hanem mert a döntő dologban nagyobb lendületük van, mint a többieknek.

A hit egy olyan kegyelem, ami nem mindenkinek adatik meg. Mit tudunk annak mondani, aki szeretne hinni, de nem tud?
- A Jóisten mindenkit meghív az üdvösségre, és meg is adja, csak nem biztos, hogy akkor adja meg, amikor szeretnénk. Nem biztos, hogy egy hittanár osztályába járó összes diák megkapja a hit kegyelmét. Lesznek, akik dacosan elfordulnak attól, amit ő magyaráz, és velük is barátságosan kell bánni, és az ők nyelvükön kell elmondani mindent. Megeshet, hogy az illetőnek húsz év múlva jut eszébe, amit hallott, és akkor fog hinni. Van abban valami kiszámíthatatlanság, hogy az ember mikor nyílik meg. Rossz volna, ha a hívő ember azt gondolná, hogy a nem hívő azért nem hívő, mert gonosz, és ellenáll az igazságnak, és ezt valahogy mindenképp meg kell törni, akár erőszakkal, akár praktikával. Ez is egy sors. Nem tudjuk, mennyire felelős érte, nem tudjuk firtatni, és tisztelni kell azt is, aki visszautasítja a hitről szóló tanúságtételt. Ahogy mi is szeretnénk, hogy a nem hívő is tartsa tiszteletben a hitünket, úgy nekünk is tiszteletben kell tartani a nem hívőnek is a nem hívőségét.

És azért mit tehetünk, hogy ne ítéljünk meg akár ennek alapján, akár más miatt másokat?
- Figyelemmel kell tudnunk élni. Ennek köszönhetően sok mindent megtapasztalhat az ember, ami aztán tényleg elgondolkodtatja. Nem taktikából, nem a kellemetlenségek elkerülése végett fontos az ítéletünk eltitkolása. Az Isten iránti alázattal kell ezen kiváltképp elgondolkodni, mert mi nem lehetünk bírái a másiknak, érthetően nem ismerjük azokat a körülményeket, amik a másik életét, sorsát alakították, nincs elég anyagunk ahhoz, hogy a másikat megítéljük. Mi gyakran sodródunk olyan helyzetbe, hogy úgy érezzük, a nem hívők túlságosan is lenéznek bennünket. Ilyenkor nem árt elgondolkodnunk azon, hogy azért jó ezt megtapasztalnunk, mert mi magunk még inkább abban a helyzetben vagyunk sokszor, hogy hajlamosak vagyunk lenézni másokat.
Sose felejtem el, a hatvanas évek elején a Kecskeméti Piarista Gimnázium diákotthonának a vezetője voltam, és egy este bejött egy detektív, és utasítóan mondta, hogy szét akar nézni. Mondtam, hogy jöjjön, körbevezetem. Azt éreztem, hogy tisztelettel nézte, hogy sok gyerek rendben, jókedvűen, rendesen él. A végén azt mondta, hogy tisztelettel nézzük a maguk munkáját, de azért némi fenntartással is. És haragszunk, például magára. Kérdeztem, miért. Azért, mert hazug embernek tartjuk. Mi okot adtam én erre? – érdeklődtem. Nézze, én csak négy polgárit végeztem, és mégis tudom, hogy nincs Isten, maga egyetemet végzett, és szintén jól tudja, hogy nincs, ellenben azt mondja, hogy van, hiszen ebből él. Azt válaszoltam, hogyha tényleg úgy látja, hogy én művelt ember vagyok, aki hazugságra is hajlandó, akkor beláthatná, hogy manapság hazudhatnék valami hasznosabbat is ennél. Legalább azt higgye el, hogy én komolyan gondolom azt, amit gondolok, hiszen ha tényleg hazugságra adnám a fejemet, nagyobb karriert tudnék csinálni, és valami mást hazudnék. Nem mondott semmit, elváltunk egymástól. Tisztelettel kell a másikhoz közeledni, a sorsa előtt megállni.

Hol érhetjük el Istent, hol találhatjuk meg a hétköznapokban, mi lehet a legmélyebb bizonyosság Isten létezésére, amit megélhetünk?
A hívő embereknek a helyzete is sokféle, rendre különböző. Nem ok nélkül nézünk fel a szentekre, s magunk között is találni olyan embereket, akiket érett, hívő embernek tekinthetünk. A hitünknek is van egy története, és nem biztos, hogy ez egyre tökéletesebb lesz. Az élet nem biztos, hogy azt jelenti, hogy egyre közelebb kerülünk az Istenhez. Járunk egy utat, és hol ez vagy az történik velünk és bennünk, és ránk szakadhatnak nehéz idők, amikor a világi gondok és megpróbáltatások elhomályosítják a látóhatárunkat. Törekszünk arra, hogy az Istenre vonatkozó kapcsolatokat képesek legyünk magunkban istápolni. Imádkozunk, megkeressük azokat a szent helyeket, amik sokat jelentenek számunkra. Ezek segíthetnek abban, hogy ez a hit végigkísérjen az életünkben. Ha eltávolodunk tőle, igyekszünk megkeresni az okát, és több figyelmet fordítani az imádságra, az Istenre. Valamiképpen ezeket a dolgokat nélkülözhetetlen karbantartani magunkban. A forrásait az Istennel való kapcsolatnak elevenen kell tartanunk.

Forrás: http://ayhanizso.blogspot.hu/2014/09/isten-jobb-gazdaja-az-eletunknek-mint.html?spref=fb


Meghívó Jelenits István piarista atya előadására

A József Attila Megyei és Városi Könyvtár, illetve a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Tatabányai Szervezete közös rendezvényén 2014. november 10-én, hétfőn 17.00 órakor Jelenits István "Valóban gyönyörű a világ?" című előadásában Hrabal "A gyémántszemű" című novellája kapcsán osztja meg gondolatait.
Helyszín a Fő téri könyvtár.

Minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!

Helyszín: Tatabánya Megyei Jogú Város József Attila Megyei és Városi Könyvtár, 2800 Tatabánya, V. Fő tér 2., Telefon: (06 34) 513-670.


Istenképűségünk megvallása vagy megtagadása - Farkas István (Lupus) piarista atya előadása

Farkas István (Lupus) piarista pap a püspöki székházban népes hallgatóság előtt beszélt az istenképűségünkről. „Mert csak az igaz, ami végtelen, minden véges: megalkuvás – Istenképűségünk megvallása vagy megtagadása" címmel tartott előadást, az idézet Szilágyi Domokos "Bartók Amerikában" című verséből választotta.

A video meghallgatható az alábbi linkre kattintva:
http://www.youtube.com/watch?v=TLyAI-ZnZVg


Tőzsér Endre Sch. P.: Ferenc pápa barátságának titka

Az idő előrehaladtával egyre jobban megismerjük ezt a „világ végéről” érkezett pápát, és megdöbbenve állapíthatjuk meg, hogy ő bizony sohasem volt magas polcokra kívánkozó magányos hivatalnok, hanem püspökként, pápaként is az emberekkel szoros kapcsolatban álló, „közülünk való”, emberi kapcsolatait komolyan vevő pap és barátságait ápoló szerzetes maradt.

A FÖLD BARÁTJA
A megválasztása utáni második napon Ferenc pápa köszönetet mondott a bíborosoknak azért a szolgálatért, amelyet az egyháznak és a mindenkori pápának nyújtanak. De nemcsak a köztük megvalósuló közösség, barátság és közelség fontosságát hangsúlyozta, hanem azt a feladatot is, hogy az életkorukkal járó bölcsességet továbbadják a fiataloknak. Meglepő módon németül idézett egy költőt, aki azt mondja, hogy az öregkor a nyugalom és az imádság ideje (Es ist ruhig das Alter und fromm). Valószínűleg egyetlen bíboros sem tudta, még a németek sem, vajon melyik költőről van szó.
Fél évvel később a jezsuita folyóiratoknak adott interjújában ismételten hivatkozott erre a versre, de most már a költő kilétét is felfedte: „Nagyon kedvelem Dosztojevszkijt és Hölderlint. Hölderlintől szeretném megemlíteni a nagymamájának írt lírai költeményét, amely gyönyörűséges, és nekem nagyon sokat adott lelkileg. A vers ezzel a sorral zárul: »Az ember tartsa meg azt, amit kisgyermekként megígért.« Nagyon mélyen megérintett, mert én nagyon szerettem Rosa nagymamámat, és itt Hölderlin a saját nagymamáját állítja Mária mellé, aki Jézust szülte, aki a föld barátja, és aki senkit nem tekintett idegennek.” (Jó napot! Ferenc pápa vagyok, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 2014, 40. old.)

Úgy tűnik tehát, hogy Ferenc pápa megértése szempontjából igen fontos adalékhoz jutottunk. A huszonkilenc éves Hölderlin ebben a viszonylag korai versében időzik el legtovább Jézusnál. Számunkra azért fontos most ez a vers, melyet „tiszteletreméltó nagymamája” hetvenkettedik születésnapjára írt (Meiner verehrungswürdigen Großmutter), mert nemcsak a nagymama és Szűz Mária közötti párhuzamot emeli ki belőle, hanem egy bámulatosan szép meghatározást is ad Jézusról: ő „a föld barátja, aki senkit nem tekintett idegennek”. Antonio Spadaro jezsuitának ez az interjúja különlegesen értékes a pápával készített interjúk immáron hosszú sorában, mert kérdéseivel Spadaro atya Bergoglio pápának a lelkét, az emberi, papi, szerzetesi, kulturális identitását igyekszik feltárni. A pápát nyitott lélekkel szemlélők és hallgatók talán már régóta megfogalmazták magukban, hogy egy igazán jézusi ember vezeti most Krisztus egyházát. Hölderlinnek ez a verse pedig minden bizonnyal az ő szívének legmélyéhez vezet bennünket: Ferenc pápa annak a Jézusnak a papja, annak a Jézusnak a társa (socius Jesu), aki a „föld barátja”, a valaha élt legjobb ember, aki mindeneknek és mindenkinek békét, megbékélést hoz, aki senkit se zár ki lelkéből, mások szenvedéseit szívében velük együtt hordozza, s aki mindnyájunk nevében „megbarátkozott” a halállal, hogy elhozza nekünk az életet.
Az Atya emberszeretete úgy mutatkozik meg, hogy Fia barátságot köt velünk, földünk barátjává lesz (Freund unserer Erde), szolidárissá lesz velünk, részt vállal mindabban, ami emberi. A legalacsonyabbra „száll le”, hogy senki emberfia ne érezze magát egyedül, légyen bármennyire „alacsony sorú”, szegény, elhagyatott, kicsiny vagy „alantas”. Isten Fia még a halállal is „összebarátkozott” (Mit dem Tode befreundet er sich), hogy azt legyőzve térjen vissza Atyjához.

Azt hiszem, Ferenc pápa közvetlen, szeretetet sugárzó lényének ez a Jézus a titka. Azt a Jézust tartja példaképének, aki igyekszik barátjává válni minden embernek. Ez vezeti minden gesztusát: telefonhívásait, leveleit, üzeneteit, minden mosolyát és simogatását. Túllép az egyház, a kereszténység, a vallás jelentette határokon: barátkozik más keresztény felekezetűekkel, más vallásúakkal és hitetlenekkel, a katolikus egyházon belüliekkel, de főként az attól eltávolodottakkal. Programszerűen hirdeti, hogy Jézust követve nekünk a legtávolabbiakhoz, a legalacsonyabban lévőkhöz kell fordulnunk, a peremterületeket kell becéloznunk, a kirekesztettekhez, a jogfosztottakhoz, a legkisebbekhez szól a küldetésünk. (Az érdeklődők kedvéért e cikk végén Hölderlin versét teljes terjedelmében is közöljük.)

TÁRSADALMI BARÁTSÁG
Jézus életében is voltak olyan emberek, akikhez szoros barátság fűzte, így például Keresztelő János, a betániai testvérek, Mária Magdolna, Péter és a „tanítvány, akit Jézus szeretett”, emberségénél fogva azonban barátságának hatósugara minden emberre kiterjedt. Befogadó, baráti lénye mindenkire nyitott volt. Pápává választása előtt hat évvel (2007-ben) Jorge Mario Bergoglio egy nagyon érdekes kifejezést használt Buenos Airesben a városmisszióval foglalkozó konferencián. (Beszéde később önálló kötetben is megjelent Isten a városban címmel.) „Társadalmi barátságot” (amistad social) említ, amely csak akkor kezdhet el megvalósulni, ha hívő tekintettel nézünk egymásra, a hit pillantásával szemléljük az embereket.
Ez egy befogadó, nem relativizáló, általánosítástól mentes tekintet. A másikat, a felebarátot a maga teljességében és egyediségében akarja látni. Mivel hívő  tekintet, ezért „Jézust akarja meglátni”. Nem nekünk, hívőknek kell Istent a „városba”, az emberek közé vinnünk, mert Isten már ott él a városban, ott él az emberekben. „A mi Istenünk pedig, aki a városban él és belebocsátkozik a mindennapi életbe, nem diszkriminál és nem relativizál. Az ő igazsága a találkozás igazsága, amely felismeri az arcokat, hiszen minden arc egyedüli. Az emberek befogadása, akiknek arcuk és nevük van, nem jár együtt azzal, hogy relativizáljuk értékeiket vagy igazoljuk hibáikat. Ahhoz, hogy ne diszkrimináljunk és ne relativizáljunk, erőre van szükségünk alakulásuk kísérésére, és a kovász türelmére növekedésük segítésére.” A másikra szeretettel néző tekintet irgalmas, az irgalom hozza létre ugyanis a legszorosabb közelséget, az arcok közelségét. „Ez egy baráti tekintet. A barátok olyannak fogadják el egymást, amilyenek, és megmondják egymásnak az igazságot. […] Ez a tekintet az alapja a társadalmi barátságnak, a különbségek – nemcsak a gazdasági, hanem az ideológiai különbségek – tiszteletben tartásának is.” Aki ezzel az érdek nélküli, ingyenes, empatikus, baráti szeretettel tekint az emberekre, az felfedezi a bennük/közöttük rejlő fejlődési lehetőségeket, és az evangélium kovászával „megkeleszti” a bennük lévő jót. Erre a szerető tekintetre és irgalmas cselekvésmódra pedig nem annyira az apostoli terveink feletti vitatkozásaink, hanem a feltámadt Krisztus szemlélése és a konkrét emberek segítése vezet el bennünket (ezt is Ferenc pápa mondja!).

„NEM LEHET BARÁTOK NÉLKÜL ÉLNI”
Az idő előrehaladtával egyre jobban megismerjük ezt a „világ végéről” érkezett pápát, és megdöbbenve állapíthatjuk meg, hogy ő bizony sohasem volt magas polcokra kívánkozó magányos hivatalnok, hanem püspökként, pápaként is az emberekkel szoros kapcsolatban álló, „közülünk való”, emberi kapcsolatait komolyan vevő pap és barátságait ápoló szerzetes maradt. Beiktatási miséjén prédikációjában azt hangsúlyozta, hogy Szent Józsefhez hasonlóan nekünk is védelmeznünk kell az életet, őrködnünk kell minden érték, Isten minden ránk bízott adománya felett. Vigyáznunk kell a teremtett világra, vigyáznunk kell egymásra a családban, és vigyáznunk kell a barátságainkra is, ami azt jelenti, hogy: „Őszintén éljük meg barátságainkat, vagyis – bízva egymásban, tisztelve egymást és egymás javát akarva – kölcsönösen őrködjünk egymás felett.” Ez pedig nemcsak a keresztények feladata, hanem mindenkit kötelező felelősség. A barátságok Isten ajándékai életünkben, nekünk pedig az a dolgunk, hogy Isten ezen ajándékait óvjuk és őrizzük.
Magának Ferenc pápának is mindig voltak és ma is vannak barátai. 2013. június 7-én, amikor az olaszországi jezsuita iskolák diákjaival találkozott a VI. Pál Teremben, egy kislány, Sofia Grattarola ezt kérdezte tőle: „Ön, miként a többi gyerek, amikor iskolás volt, voltak ugye barátai? Most, hogy Ön a pápa, látja ezeket a barátokat?” Így válaszolt: „Nézd, én két és fél hónapja vagyok pápa, a barátaim pedig tizennégy órányi repülőútra vannak ide. Elég messze, nem? De mondok neked valamit! Hárman közülük mégis eljöttek hozzám, hogy köszöntsenek. Sokan írnak nekem közülük, és én nagyon szeretem őket. Nem lehet barátok nélkül élni! [taps] Ez nagyon-nagyon fontos!”
Diákévei után már a szemináriumba lépésekor voltak például domonkos barátai, azután pedig jöttek a jezsuiták. Egykori tanítványai közül máig szoros kapcsolatban áll Jorge Miliával, aki rendszeresen közöl Ferenc pápa múltjával kapcsolatos cikkeket az Osservatore Romanóban. Vagy említhetjük Abraham Skorka rabbit, a Buenos Aires-i Latin-Amerikai Rabbiképző Szeminárium vezetőjét, akivel közös tévéműsorban is szerepeltek, és beszélgetésüket könyv formájában is megjelentették (Az égről és a földről, Holnap Kiadó, 2014). Pápává választása óta többször is felhívta már Ferenc pápa Skorka rabbit. Egyszer a rabbi megkérdezte tőle, emlékszik-e, hogy melyik az a téma, amelyikről terveik szerint a konklávé után közösen beszélgettek volna a tévében, mire Ferenc pápa habozás nélkül rávágta: a barátság. Skorka rabbi – egy harmadik baráttal, Omar Abboud imámmal – a Szentföldre is elkísérte a pápát. A baráti ölelésükről készült fotó bejárta a világot.
Ferenc pápa jó barátja volt a motorbalesetben elhunyt Tony Palmer episzkopális püspök is, aki mobiltelefonjával rögzítette a szabad keresztény gyülekezetek texasi konferenciájának küldött megható üzenetét. Az idei nyár folyamán pedig, július 28-án Ferenc pápa azért utazott el Casertába, hogy találkozzon Giovanni Traettino pünkösdista lelkésszel, akivel még Buenos Airesben barátkozott össze.
A fiatalokat is gyakran buzdítja arra, hogy nagylelkűen és bátran válaszoljanak Jézusnak arra a hívására, hogy maradjanak vele és legyenek barátai. „Add hozzá Krisztust az életedhez – mondta Copacabana tengerpartján, a XXVIII. Ifjúsági Világtalálkozó keretében Rio de Janeiróban, július 25-én –, és olyan barátra lelsz, akiben mindig megbízhatsz! Add hozzá Krisztust, és látni fogod, hogyan nőnek szárnyai reményednek, hogy örömmel járhasd jövőbeli utadat!” Sőt, aki Krisztus tanítványává szegődik, az rengeteg barátra lel, olyanokra, akik „gazdagítanak barátságukkal, bátorítanak hitük tanúságtételével, és megtanítanak a szeretet, a jóság, a szolgálat nyelvére”.
Ferenc pápa gyakran beszél arról, hogy a legszorosabb barátságnak Jézushoz, a leghűségesebb társhoz kell fűznie bennünket. Ő ugyanis nem rabszolgaként bánik velünk, hanem szabad emberként, barátként, testvérként; és nemcsak elküld bennünket, hanem el is kísér, mindig mellettünk van szeretetmissziónkban. A Jézussal való kapcsolat újból és újból felszabadító tapasztalatot jelent életünkben. Az az öröm, boldogság és hála, amely ebből a kapcsolatból fakad, annak átgondolására is ösztönzi a fiatalokat, hogy ők már nemcsak a címzettjei az evangélium hirdetésének, hanem tevékeny, lelkes alanyai is, akiket boldogság tölt el, hogy elvihetik Jézust, a Jézussal való barátság örömét az emberekhez (vö. Evangelii gaudium, 108.).

Felszabadító tapasztalat a „föld barátjának” barátaiként élni itt a földön!

Friedrich Hölderlin: Tiszteletre méltó nagymamámnak hetvenkettedik születésnapjára

Sok mindent megéltél, drága Mama, s most boldogan pihensz,
távoliak, közeliek egyaránt szeretettel emlegetik neved.
Öregséged ezüstkoronájában én is szívből köszöntelek,
a gyermekek körében, kik kedvedre érnek, nyiladoznak, nőnek.
Hosszú életet engedett megélned szelíd lelked,
és a remény, mely barátságos vezetőd volt a szenvedések között.
Hisz oly békés és istenfélő vagy, mint az Anya, ki egykor
az emberek közt a legjobbat, földünk barátját szülte.
De ők már nem tudják, miként is vándorolt a Magasságbeli népe körében,
szinte elfelejtették, mi is volt az Élő.
De azért vannak, kik ismerik, és a zivataros időkben
gyakran vigasztalja őket mennyei alakja.
Mindenkinek megbékélést hozva, csendesen járt a szegény halandók között
ez az isteni, Lélek által vezérelt, egyedülálló ember.
Egyetlen élőt sem zárt ki lelkéből,
és a világ szenvedéseit hordozta szerető szívén.
Megbarátkozott a halállal, a többiek nevében,
a fájdalmakból és kínokból győztesen tért vissza az Atyához.
Te is ismered őt, drága Mama, és hittel, türelemmel,
csendesen jársz a Magasztos nyomában.
Lásd, a gyermeki szavak engem is megfiatalítottak,
s mint egykor, még könnyek is fakadnak szememből!
Visszagondolok a régmúlt napokra,
ismét felvidítja magányos lelkemet az otthon,
a ház, hol áldásaid közt felnövekedtem,
hol szeretettel elárasztva gyorsabban felcseperedik a gyermek.
Ó, mily gyakran gondoltam: bizonyára örülsz nekem,
amikor látom magam tevékenykedni a távoli jövőben!
Sok mindenről álmodoztam, több mindent kipróbáltam,
mindeközben meg is sebződött a lelkem, de te meggyógyítottad,
ó, drága Mama, és majd megtanulok olyan hosszan élni,
ahogy te, hiszen az öregkor nyugodt és istenfélő.
Hadd jöjjek hozzád, áldd meg újra unokád,
hogy megtartsa a férfi, amit gyermekként fogadott neked!

(1799)
(Tőzsér Endre SP fordítása)

Forrás: http://asziv.hu/archivum/2014/oktober/vilagegyhaz/ferenc-papa-baratsaganak-titka


Gyűjtés piarista tanáraink sírhelyeinek megváltására

Kedves Diáktársunk!
A Diákszövetség gyűjtést szervez piarista tanáraink sírhelyeinek megváltására. Kérjük, hogy lehetőségeidhez mérten támogassad ezt a törekvést, hogy a Rendet segítve, a „lelki” megemlékezésen túl kézzelfoghatóan is ápolhassuk az egykori tanárok emlékét.
Ruppert József Sch. P. készített egy táblázatot melyben látható, hogy most több mint harminc piarista atya sírhelyét kell megváltani, ami 3 millió forint körüli összeg – szerencsére azt sikerült elérni, hogy a mostani befizetés 25 évre szóljon (tehát a korábban lejárt sírhelyeket nem kell pár év múlva ismét megváltani).
Az adományokat az alábbi bankszámlára fogadjuk:
Magyar Piarista Diákszövetség
Adószám: 19013581-1-41
Számlaszám: OTP Bank: 11708001-20504685
SWIFT kód: (BIC) OTPVHUHB.
IBAN szám: HU68 1170 8001 2050 4685 0000 0000

A közlemény rovatba, kérjük, írd az alábbi szöveget (tanár nevet akkor, ha egy adott piarista sírjának megváltására küldesz adományt): "sírhelymegváltásra" (+ név)
A Hagyományörző Bizottság szervezésében az engesztelő szentmise a piarista tanárokért és diáktársaikért 2014. december 14-én lesz a Piarista Kápolnában.
Ismeretlen objektum
Idézünk Ruppert atya leveléből, melyben részletesen ismerteti a helyzetet, ezúton is köszönjük alapos kutatómunkáját:
„Főtisztelendő Tartományfőnök Úr!
A kommunista diktatúra éveiben egyházi temetések számára tiltott Kerepesi úti sírkert helyett a rendtartomány 1970-ben lefoglalt 15 egymás melletti sírhelyet a Rákoskeresztúri temető „szerzetesi parcellájában” (154. parcella, a 3. körönd közelében). Azóta ide temették a Budapesten elhunyt piaristákat, 1971-ben pedig a más temetőkben addig nyugvó piaristákat is exhumálták, és ide, közös sírba helyezték. Az első sírok műkő borítása 1976-ban, a sírok között fölállított síremlék Léh István szorgalmazására 1977-ben készült. 1979-ben további 30 sírhelyet szerzett a rendtartomány.
A Temetkezési Vállalat ezt a parcella részt fenntartja számunkra, de az egyes sírokra a temető többi sírjával azonos szabályok vonatkoznak, azaz 25 évenként újra meg kell váltani a sírhelyeket.”
Ugyanebben a levélben Ruppert atya felsorolja kiknek a sírhelyét kell most megváltani:
név     temetés lejár(t)
Bátky Miklós (1901-1945)
Green László (1903-1954)
Jászay Rezső (1871-1952)
Kövesi Lajos (1876-1955)
Mihalkó Béla (1897-1945)
Nyers Lajos (1906-1953)
Rokka Pál (1898-1961)
Szűcs Imre (1897-1971)
Tót Lajos (1886-1955)
Vincze László (1880-1945)  1995
Babos Dezső   1970  1995
Szentgyörgyi András  1971  1996
Weiner Ferenc   1971  1996
Biró Imre    1972  1997
Kerkai József   1972  1997
Darvasy Mihály   1973  1998
Ohmacht Nándor   1973  1998
Örkényi János   1973  1998
Péter Mihály   1975  2000
Vékey Károly   1975  2000
Fülöp Gyula   1976  2001
Simon Sándor   1976  2001
Dragos Károly   1977  2002
Maklári Lajos   1977  2002
Papp Elemér   1978  2003
Szemes Ferenc   1978  2003
Szemenyei László  1981  2006
Szoboszlay András  1982  2007
Léh István    1983  2008
Pogány János   1983  2008
Egyed András   1984  2009
Nagy Ernő    1985  2010
Balogh Lajos   1988  2013
Galambos László   1989  2014
László Mihály   1989  2014
Somogyi Zoltán   1989  2014
Személyi József   1989  2014
Szeretnénk ezentúl minden évben megtartani ezt a gyűjtést és ilyen módon is ápolni egykori tanáraink emlékét. Ha bárkinek van tudomás olyan piarista síremlékről, mely hasonló megváltásra, vagy felújításra szorul, akkor kérjük, jelezze felénk a hirlevel@mpdsz.piarista.hu címre.
Üdvözlettel: az MPDSZ Elnöksége
2014. október 27.


Felhívás a piarista atyák sírjának rendbetétélére

Kedves Piarista Öregdiák Barátaim!

Halottak napja alkalmából a Magyar Piarista Diákszövetség Hagyományörző Bizottságának tagjai megemlékezést szerveztek az elhunyt piarista atyák sírjaihoz, 2014. október 30-án, csütörtökön 14 órára. Idén már mindkét helyre elkísértek minket piarista atyák, és szívből reméljük, ez mostantól rendszeresen így lesz, ezért várjuk azon piarista szerzetesek jelentkezését, akik a jövőben szívesen elkísérik erre a megemlékezésre a diákszövetség tagjait. Fontos lenne, hogy a jövőben is mindkét temetőben legyen velünk piarista atya, aki imádkozik velünk elhunyt tanárainkért.
Imát mondott a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben Ruppert József Sch. P., az Új Köztemetőben pedig Borián Tibor Sch. P. Köszönet nekik a részvételért és a szép megemlékező szavakért, imákért.

A halottak napi megemlékezést megelőzően Bognár László alelnökkel és feleségével Eszterrel hármasban rendberaktuk a piarista atyák sírjait és annak környékét mindkét temetőben. Levágtuk a sírokra ránőtt futónövényeket, kigyomláltuk a kőlapok közeit, és összesöpörtük a lehullott faleveleket. November folyamán szeretnénk még egy ilyen rendetételt szervezni, szükséges lenne ugyanis. Kérem, akinek kedve van és ideje is megengedi, jelentkezzen nálam az alábbi email címen, és a szervezkedés során vele is egyezteteni fogunk az időpontról. (Email: mikecz.tamas@mpdsz.piarista.hu
Tartományfőnök atya pár hónapja kinevezte Ruppert atyát a piarista sírok gondozójának, vele már felvettem ez ügyben a kapcsolatot, aki jelezte, köszön minden segítséget.

Várjuk piarista öregdiákok jelentkezését, akik szívesen résztvennének egy kis délutáni kertészkedésben, a sírok környékének rendbetételében.

Piarista öregdiák barátsággal
Mikecz Tamás

 
Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz

Ha meghalok majd, mélyre ássatok
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok,
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.

Ne nézzétek karomat-térdemet,
csak szándokom és ne az érdemet,
mi vérzik és fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.

Önváddal és mérgekkel olykoron
vertem magam füstös-boros toron,
mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.

Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem,
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szünös-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-büntelen.

De a komor szemet el nem birom,
örök gyehenna lesz attól sirom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.

Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszitasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.

A kancsal emlék szépitsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át,
s széthordva megbocsátó mosolyát,
ezüstté büvöl minden pocsolyát.


Megújult besztercei piarista emlékek: felújították Besztercén az egykori piarista templomot és rendházat

Több mint másfél évszázadon át vezették a piaristák a szász-evangélikus dominanciájú Besztercén a Római Katolikus Plébániát és az iskolát (1717-1879), ők építették a ma is fennálló templomot. A templom felújítását és a volt rendház-iskola mostani renoválását Geréd Péter főesperes-plébános atya vezette. Az épületegyüttes megáldását Jakubinyi György érsek atya végezte. Sokan voltunk hálásak. A piaristák nevében a 13 spanyol piarista vértanú ereklyéjét helyeztük el a templomban.    
Sárközi Sándor

A Magyar Kurir beszámolója:
„Örömteli egy-egy templom felújítása, hiszen amit koptatnak, az kopik” – idézte Geréd Péter, a Szentháromság-templom plébánosa Jakubinyi György érseket. Beszterce lelkipásztora arról számolt be a Magyar Kurírnak, hogy hosszú időt és nagy erőfeszítést igényelt a templom és a plébániaépület felújítása. „Megőrizzük és gyarapítjuk a ránk hagyott örökséget” – fogalmazott a munkálatokat szervező plébános. Az egykori piarista templom és rendház ma Beszterce városának egyik legszebb barokk épületegyüttese.
Aktív katolikus közösség él ebben a napjainkban román többségű, főként ortodox hitéletű városban. Vannak hittanosok, rózsafüzér-társulatok, karitatív csoportok, nőszövetség, kármelita és ferences harmadrend – sorolta Geréd Péter plébános.
A korábban Besztercén szolgált Ráduly István-Zsolt a Magyar Kurírnak elmondta: a nyelvi és vallási értelemben is szórványtelepülésen körülbelül ezerkétszáz katolikus él. A hívek több mint fele román ajkú, és sok a vegyes házasság is. Bár mind az elemi iskolában, mind a líceumban van magyar osztály, a város lakossága egyre inkább elrománosodik. A legfontosabb lelkipásztori feladat az emberek személyes megszólítása.
Másfél évszázadon át vezették a piaristák az akkoriban szász evangélikus dominanciájú Besztercén a római katolikus plébániát. A most felújított templomban tizenhárom spanyol piarista vértanú ereklyéjét helyezték el – tájékoztatott Sárközi Sándor piarista
A piaristák ma újra jelen vannak Erdélyben. Az első óvatos „expedíciójuk” 1974-ben indult a rendtársak felkeresésére – mutatja be a kezdeteket Ruppert József a Piarista Rend Magyar Tartományának honlapján. A rendszerváltás után a magyar rendtartomány intenzívebb látogatásokkal, segélyszállítmányokkal és pénzbeli támogatással segítette a romániai rendtársakat. A sok egyéni kezdeményezést követően 2006-ban bízta meg a magyar rendtartományi tanács Sárközi Sándort a továbblépés lehetőségeinek felkutatásával. Így született meg a csíkszeredai misszió terve, és jött létre a Piarista Tanulmányi Ház. Itt rendszeres hitoktatással és szabadidős programokkal segítik a Márton Áron Líceum diákjait, de nyitva áll a kapujuk beszélgetésre, játékra, olvasásra is. A 2007 óta Erdélyben élő Kállay Emil és Sárközi Sándor piaristák részt vállalnak a kulturális életben is. A Mária Rádió helyi stúdiójában kulturális-lelkiségi műsorok, valamint a Krisztus világa családi havilap szerkesztésében működnek közre. A Böjte Csaba ferences testvér által működtetett, jelenleg negyvenszemélyes otthonban korrepetálással, a csángó kollégiumban pedig beszélgetéssel, lelkipásztori munkával szolgálnak.

Forrás: MAGYAR KURÍR * 2014. október 15.


Beszámoló és fényképek, filmanyag a Sík Sándor Emléknapról

A Duna TV ISTEN KEZÉBEN című műsorának mai része a Piarista Rend Magyar Tartománya és a SZÍN-DO ART Társulat által szervezett Sík Sándor Emléknapot mutatta be, amely szeptember 20-án 13 és 22 óra között volt a Szent István Bazilikában.

Az esemény apropóján az MTVA stábja forgatott a Piarista Központban is, ahol számos érdekes dokumentummal és történettel találkozhattak a szerzetes-költő- irodalmár-cserkészvezető élete kapcsán a Központi Könyvtár, Levéltár és a Piarista Múzeum jóvoltából.

A film megtekinthető itt: http://www.mediaklikk.hu/musor/istenkezeben/ (704. rész)
Fotók: Landor Alexandra, Szathmáry Melinda; facebook - Piarista Rend Magyar Tartománya.


Comenius találkozó Elblag-ban

Comenius testvériskolai program keretében egy hetet tölthettünk a lengyelországi Elblag-ban. Vendéglátóink az Elblag-i piarista iskola tanárai és diákjai voltak. Harmadikként a szlovákiai Privigyéről voltak még piarista tanár és diákrésztvevők.

A projekthét legfontosabb programjai:
-odafelé utaztunkban ellátogattunk Czestovhowa-ba, a híres Mária kegyhelyre
-kiscsoportos diák- és tanári projektmunkák az iskolában (kiállítások, konferenciák megadott témák szerint)
-játékos ismerkedés Elblag városával, látogatás a városházán
-egész napos kirándulás Gdansk városába

-táncos csoportbemutatók a Folwark Zulawski farmon
-a Német Lovagrend középkori központjának, Malbork várának megtekintése
-sport este
-közös szentmise és imádság
-Elblag városi múzeumának megtekintése
-mozi látogatás
-fergeteges projektzáró parti
-hazafelé jövet esti városnézés Lengyelország középkori fővárosában, Krakkóban.

Az utazáson iskolánk tizenkét tanulója vett részt a 7-8-9. évfolyamos osztályokból. Egész héten lengyel partnerdiákjaik családjánál laktak. A Comenius program keretében szervezett utunk főszervezője Horváth Orsolya tanárnő volt. Köszönjük fáradtságos munkáját. Lengyel és szlovák piarista testvériskoláink viszontlátogatására 2015. áprilisában kerül sor.

Nagy Attila Sch. P. ig.

Forrás és még több fotó: http://kecskemet.piar.hu/hirek/241/5983


Felavatták a DDC támogatásával megvalósult zöld projektet

A váci Piarista Gimnázium és Kollégium projektjét díjazták idén a Duna-Dráva Cement Kft Zöld Megoldás-pályázatán. A 2011-óta minden évben megvalósuló projekt idén az iskola környezeti nevelési programjának kivitelezéséhez biztosított anyagi forrást.

A települési környezet zöld fejlesztésében elkötelezett közösségek számára a Duna-Dráva Cement Kft. nemcsak Vác térségében, hanem Beremend környékén is komoly lehetőséget kínált, amikor régiónként idén is 3 millió forinttal járult hozzá a fenntartható zöld megoldások megvalósításához.
A gyerekek és szülők bevonásával megvalósuló zöld projektet október 8-án Szarkándi János, a DDC elnök-vezérigazgatója avatta fel – olvasható a DDC sajtóközleményében.

A Piarista Gimnáziumban megvalósult környezeti nevelési program keretében kialakították a szelektív hulladékgyűjtést, melynek részeként az osztályfőnöki órák keretében tájékoztatást is tartottak a diákoknak a szelektálás fontosságáról, gyakorlatáról. Erről az iskola folyosóin és osztálytermeiben információs táblákat és anyagokat is elhelyeztek. Az iskola területén sziklakert és zöld tető kialakítása valósult meg, geotextília terítése mellett virágládák elhelyezésére és zöld növényzet ültetésére is sor került.
"A program célja, hogy hosszú távon ösztönözze a környezettudatos életre, szemléletre elsősorban a gimnázium tanulóit, közvetve pedig a családtagjaikat is. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy tudatosan felépítve, az iskolai élet hétköznapi részévé tettük a környezettudatos gondolkodást, a fenntarthatóság elősegítésének kicsi, de annál fontosabb lépéseit. A támogatás segítségével az élményszerzés és a megtapasztalás útján neveljük diákjainkat a környezettudatosságra." – mondta el megnyitó beszédében Futó Béla, az intézmény igazgatója.
Előzmények: a Duna-Dráva Cement Kft 2011 szeptemberében hirdette meg először a DDC Zöld Megoldás-pályázatot, olyan fejlesztések és programok támogatására, amelyek a közösségi terek, valamint a helyi infrastruktúra környezettudatos működtetését és hatékonyabb hasznosítását a környezettudatosabb életre, a természeti környezet megismerésére ösztönző nevelést segítik elő.
A pályázatokat elbíráló zsűri felkérése során a vállalat azt tartotta szem előtt, hogy a gyárak vonzáskörzetében élő és dolgozó, elismert, hiteles szakértők döntsenek a pályamunkákról és a támogatások odaítéléséről. 

Megjelent: Váci Napló


Újraindult a PIARISTA AJÁNDÉKBOLT!

Kedves Piarista Diákok és Öregdiák Barátaink!

Örömmel jelentjük, hogy újraindult a Piarista Ajándékbolt.
A weboldal elérhetősége: bolt.piarista.hu

Kedves Barátunk!
Szeretettel köszöntünk a Piarista Ajándékboltban!
Fontosnak tartjuk, hogy mi, a magyar piarista közösség tagjai, több szállal is kapcsolódjunk egymáshoz. Ezt segíti ez a bolt is. Reméljük, hogy fokozatosan bővülő kínálatunkban találsz kedvedre valót! Az itt megvásárolható termékek mellett vállaljuk iskolák, osztályok, sportkörök, kisközösségek – akár egyedi – pólóinak, egyéb ruházati termékeinek olcsó emblémázását, feliratozását. Elkészítjük – a tervezéstől a kivitelezésig – érettségi találkozók, öregdiák vacsorák alkalomra szóló pólóit, ajándéktárgyait is.

Jó minőség, elérhető áron!

Üdvözlettel:
PAb.

Ügyfélszolgálat (elérhetőségek):
Cím: 1052 Budapest, Piarista köz 1.
Telefon: 30/446-83-50
Hétfőtől-péntekig: 8:30-17:00 között
E-mail cím: ajandekbolt@piarista.hu


Emlékezés Helyes László Tanár Úrra

1942-48 között voltam veszprémi piarista diák. Helyes tanár úr sose tanított, viszont nagyon jól emlékszem rá, mint jóhírű népi tánccsoportunk vezetőjére. Nem hiszem, hogy sokan őriznék a csatolt képet, ahol csak a fatörzsénél villan ki Helyes úr szemüvege...

Olyan táncosaink voltak, mint a két Pesovár testvér (Helyes úr mellett) vagy Zámbó István, a későbbi veszprémi karnagy (hegedűvel), vagy a lányok, akiknek nagy része szintén
piarista diák volt! Nem is beszélve patrónusunkról, Molnár István bátyánkról, a néptánc mozgalom nagy öregjéről.
Jól emlékszem Helyes úrra, mindig viharzó lépteire, széles karimájú kalapjára... Széleskörű tevékenységének ez a szelete kimaradt a 100 éves megemlékezésből.
Legyen ez a kép és néhány sor is az Ő emlékezete.

Dr. Laczay István
veszprémi piarista öregdiák