2014. július 29., VI. évfolyam 13. Különszám - In memoriam Medvigy Mihály SchP

 

100 éve született Medvigy Mihály (1914. július 29. - †2001. december 24.)

Medvigy Mihály az első világháború kitörésével egy időben, 1914. július 29-én született Nagyváradon. Apai ágon a családja Kárpátaljáról származott. Dédapja Bereg vármegyében, Dávidházán volt görög katolikus rutén kántortanító. Nagyapja már Nagyváradon élt, az ottani főtörvényszéken, az ítélőtáblán volt tanácselnök. Apja – szintén Mihály – ügyvéd volt, de fia születése után hamarosan bevonult a katonasághoz. A háború végén csont-, tüdő- és gégetuberkulózissal szerelt le, és másfél év múlva meghalt.

A fiatal özvegy anya, Pajor Gizella ekkor három kisgyermekével egy marhavagonban elhagyta Nagyváradot, és Debrecenbe költözött szüleihez. (Később mint hadiözvegynek, trafikja volt Budapesten, és ott hunyt el 1978. márc. 31-én.) Mihály fia az elemi osztályokat a debreceni evangélikus iskolában végezte, majd az 1924/25. tanévben a gimnáziumot a piaristáknál kezdte el. A VI. osztály elvégzése után, 1930-ban jelentkezett a piarista rendbe, és a váci noviciátusi év után a VII. és VII. osztályt a rend kecskeméti gimnáziumában végezte el. Itt tett érettségi vizsgát jeles eredménnyel.
Az 1933/34. tanévtől öt éven át a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi karán tanult. Tevékeny részese volt Kalazantinum életének. Az Academia Calasanctiana ülésein többször szavalt magyarul és latinul, az 1938/1939. tanévben pedig főtitkárrá választották. Elöljárói elismerték jó kedélyét és nagyszerű előadói képességét, de Albert István prefektus sokszor panaszkodott „nyüzsgése” ellen, Zimányi Gyula pedig „angyalarcú haramiának” tartotta (Tomek Vince levele Irányi Lászlónak, 1978. ápr. 2). Az egyetemi tanulmányok közben 1936. szeptember 8-án ünnepélyes fogadalmat tett, 1939. június 18-án pedig Meszlényi Boldog Zoltán esztergomi segédpüspök a budapesti piarista kápolnában pappá szentelte.

Ez év szeptemberében került első állomáshelyére, a rend nagykanizsai gimnáziumába hittanárnak. Amellett, hogy konviktusi prefektus volt, hittanárként rögtön a Mária Kongregáció vezetője lett, majd a következő évtől cserkész- és leventeparancsnok is, 1941/1942-ben pedig városi cserkész vezetőtiszt. Három tanévet töltött itt, majd az 1942/43. tanévre a kolozsvári gimnáziumba helyezték. Ott is Mária kongregációt vezetett, beszédeket és előadásokat tartott, cikkeket írt a HírnökÉneklő Ifjúság és Erdélyi Iskola folyóiratokba. Hogy a szoros értelemben vett iskolai munkáján kívül mi mindent vállalt, azt bizonyítják a gimnáziumi évkönyvek. Az 1944. évi például ezeket írta róla: „Az Erdélyi Katolikus Akció központi kulturális szakosztályának tagja, cserkésztiszt. Budapesten, a hárshegyi cserkészparkban rendezett 108. sz. cserkésztisztképző táborban előadott »A formaságok nevelő értéke« és »Vallási és erkölcsi nevelés próbarendszerünkben« címen…. A kolozsvári lombi cserkészparkban szepz. 18-22-ig tartott kerületi vezetőképző tábor katolikus résztvevőinek reggeli elmélkedéseit vezette, szentmisét és szentbeszédet mondott. A IX. cserkészkerület vezetői továbbképző táborában előadott »A hitvalló-próba a gyakorlatban« címmel…; A Marosvásárhelyt rendezett Erdélyi Hitoktatásügyi Kongresszuson »Film és hanglemez középiskolai vallástanításunkban« címen két, bemutatásokkal kísért előadást tartott … A helyi világi papság decemberi konferenciáján előadott »Missziós egyesületek szervezése a középiskolában« címen. A kerületi cserkésztanács évi rendes ülésén »Mire és hogyan neveli cserkészetünk a amgyar fiút?” címen előadott az új próbarendszerről. … Teleki Pál halála évfordulóján a kolozsvári férficserkészek közgyűlésén imát mondott.” (Kihagytuk a szentmiséket, beszédeket, lelkigyakorlatokat és gyóntatásokat).
1944. szeptemberében (a kolozsvári gimnáziumban ekkor szünet volt) néhány napra Budapestre utazott, de már nem tudott visszatérni Kolozsvárra, amelyet október 11-én elfoglaltak a szovjet csapatok. November végén a tartományfőnökség Nagykanizsára küldte, ahol az illetékes veszprémi püspök, Mindszenty József a piarista plébánát akart létesíteni. Ebben az ügyben a november 20-án Veszprémbe utazott, hogy a püspököt „élőszóval tájékoztassa a nagykanizsai piarista kápolna jogi helyzetéről.” Megbeszélésük közben Medvigy fölajánlotta lelkipásztori segítségét Mindszentynek, aki még aznap kinevezte önálló káplánnak a Somogy megyei Pusztakovácsiba, azzal feladattal, hogy előkészítse a plébániává alakulást. November 24-én érkezett meg a faluba, ahol a Maár-kúria kertjében álló „kis kastélyban” kapott szállást. Mivel azonban a falu a zalai kőolajmezőkért folyó harcok frontvonalába került, dec. 19-én a kis kastélyba katonai kórház költözött, majd 29-én a falut alispáni rendeletre teljesen kiürítették. A lakosságot Mernye környéki favakba helyezték el, így Medvigy Mihály is a mernyei piarista rendházba ment. 1945 januárjának végén ott is kórházat helyeztek el, és az atyák egy időre szétköltöztek. Ekkor Medvigy Mihály Felsőmocsoládára ment, ahol a meg nem érkezett káplánt helyettesítette, és csak április 7-én tért vissza Pusztakovácsiba. Akkor már a tanítói házban lakott, ebédet és vacsorát pedig minden nap más családnál kapott. „Párbért kell szednem, egyházközségi gyűléseket vezetek, katekizálok négy iskolában (az ötödik elpusztult), minden plébániai funkciót végzek. A különleges felhatalmazások és a felettesekkel való érintkezés nehézségei miatt valóságos pápa vagyok” – írta 1945. május 25-én tartományfőnökének, Zimányi Gyulának (Tart. lev. Erdély/1945/181). Külön foglalkozott a gyerekekkel, akiknek a templomkertben „népi játékokkal fűszerezett” hittanórákat tartott. Május 25-én Zimányi Gyula tartományfőnök kérésére lemondott kápláni állásáról, és amikor utódja, Frey Mátyás megérkezett, június közepén (jún. 10-12. között) elhagyta Pusztakovácsit. (Később egyébként még a nyári szüneteken visszajárt helyettesíteni, mint például 1947 július 20-27. között. Ld. PH, 1947).
1945 nyarát Budapesten töltötte, majd szeptemberben a rendi elöljáróság Tatabányára, a felsőgallai partikulába rendelte, ahol részese volt az egy évig működő kihelyezett gimnáziumi tagozat hősies munkájának. A piaristák egy hatszobás bányamérnöki házban laktak a Mésztelepen, és délutánonként tanítottak a felsőgallai társulati elemi iskolában. Hogy szappant kapjanak (még jegyrendszer volt), a fiatalabb piaristák, néhány műszakot is vállaltak a bányában. Medvigy Mihály a hittan mellett latin és éneket tanított, az 1946 tavaszán beindult dolgozók iskolájában pedig vallástant, gazdasági és társadalmi ismereteket, mindennapi kérdéseket, valamint – a hallgatók kérésére – filozófiát. Itt kezdett ismeretterjesztő hangversenyeket rendezni. magyarázatai kíséretében 1946. január 18-án Vajda Ilonka és Márta zongoráztak klasszikus és romantikus mesterek műveiből, március 1-jén pedig Keindl Imre játszott Bach orgonaműveiből. Felsőgallát 1946 nyarán el kellett hagyniuk a piaristáknak, mert Tatabányán állami gimnázium nyílt. Medvigy Mihály Veszprémbe került. „A Ház jóindulatú, de egyáltalán nem kárpótol a felsőgallai meleg családi körért, ahol eddigelé a legboldogabb voltam” – írta szeptember 27-én Zimányi Gyulának (PMKL, Zimányi hagy, [IV.111], Levelezés).
Veszprémben négy évet tanított, mert az 1948. évi államosítás is a gimnázium hittanára maradt két tanéven át, amikor még rendes tantárgy volt a hittan. A körülmények Veszprémben  is szegényesek voltak, hiszen a rendházat és az iskolát tönkretette a háború. „A gimnázium második emeletén volt a szobám.” – emlékezett vissza – „Az ablakon nem volt üveg, olajos papírral volt beragasztva, úgyhogy amikor böjti szelek fújtak, az ablak olyan volt, mint a vitorla…” (Kövek fognak, 298). Zenei ismertető előadásaival Veszprémben is jó emlékeket hagyott maga után. Ezekhez nagy fáradsággal lemezjátszót és lemezeket szerzett, és minden alkalmat fölhasznált, mint például az osztályfőnöki és helyettesítő „lyukas” órákat, de 1949 tavaszán például a veszprémi állami gimnázium tanárainak is tartott ilyen összejövetelt, ahol a tanári szobában kedves hangulatban, szakszerű és élvezetes ismertetéssel mutatta be az iskola hanglemezeit. Emellett itt is számos beszédet tartott, és 1947 nyarán ő is eladó volt az Actio Catholica nyári táborszerű tanfolyamán Gyulán, amelyet Lénárd Ödön és Török Jenő szerveztek. (A további előadók Sík Sándor, Bulányi György és Maklári Lajos voltak.) 1948 nyarán már ő szervezett Juhász Miklóssal együtt Veszprémben hasonló apostolképző diáklelkigyakorlatot.
1950-ben az újra a rend irányítása alá került budapesti gimnáziumba helyezték. Itt tanított az 1950/51. tanévtől. Budapesten módja nyílt arra is, hogy a Hittudományi Főiskolán teológiai doktorátust szerezzen. Erkölcsteológiai témájú disszertációját 1951-ben készítette, és 1952. február 14-én védte meg. Címe: „A ius proprietatis szerzési módjainak erkölcsi alapjai”. Az 1957/58. tanévtől kezdve a gimnázium mellett a rendi teológiai főiskolán is tanított liturgiát, erkölcsteológiát, egyháztörténelmet és egyházművészetet.
Szenvedélyesen szeretett tanítani. Tárgyainak szeretetét és egyéniségének melegszívű jóságát sugározta tanítványaira. Mindvégig megőrizte gyermeki lelkületét, és a fiatalok között érezte igazán jól magát. Modern szellemű, barátságos, kedves tanár és lelkiatya volt. „Örökké mosolyt sugárzó tekintete határozott magabiztossággal párosult, fémes csengésű baritonja ellentéte volt vékony alakja látszólagos törékenységének” – írta róla veszprémi tanítványa, Lechner László. Hittanárként sokakat igazított el a hitben, és készített fel a keresztény életre, lelkiatyaként sokakat vezetett az elmélyültebb istenkapcsolat útján, a művészetek avatott ismerőjeként és rajongójaként pedig sokakat tanított meg arra, hogyan lehet gyönyörködni a komoly zene és az egyházművészetek szépségében. Egyformán tudott szólni a kisiskolások és az egyetemisták nyelvén, egyforma lelkesedéssel tudott bevezetni a hit titkaiba és a művészetek szépségébe.
Egyik tanítványa, Erdő Péter, később esztergomi érsek így emlékezett vissza hittanóráira: „Módszere egyszerű és átgondolt volt, pedagógiailag is kiemelkedő. Olyan, ami a legnagyobb piarista tanáregyéniségeket jellemezte. … A tanár úr minden hittanóra elején lediktált egy körülbelül másfél oldal terjedelmű szöveget. Ezt őriztük meg mindannyian »erkölcstani munkafüzetünkben«. Ezután lehetőség volt kérdésekre, szellemes példákra, történelmi utalásokra, esetek tanulmányozására, sőt néha – kényesebb témákban – írásbeli kérdések névtelen benyújtására is. … Sokan bőségesen tudtuk idézni szószerint is világos meghatározásait. … Gyakran meglepődve tapasztalom, hogy egy-egy részlete ma [2006-ban] is frissebb és aktuálsabb, mint tít vagy húsz évvel ezelőtt. … Hajdani iskolatársaim gyakran mondogatták 30-40 év után, hogy ebben vagy abban a kérdésben a legjobb eligazítást mégiscsak Medvigy tanár úr jegyzete adta.” Ezért a jegyzetet Erdő Péter 2006-ban a Szent István Társulat kiadásában is közzétette (az idézetek az előszóból valók).
„Távolt állott tőle minden mesterkélt kifejezésmód, a legkényesebb témákról is teljes természetességgel tudott beszélni. Fegyelmeznie sose kellett, mert mindig lekötötte hallgatósága figyelmét azzal, amiről beszélt.” (Lechner László). „Órái a béke szigetének számítottak a rettegett orosz és matematika órák között. Nem mintha a diákok olyan jók lettek volna, hanem mert Medvigy tanár úr áldott jóságával minden diákcsínyt eltűrt.” – emlékezett rá egy budapesti tanítványa. Budapesten az első osztályosoknál, ha valaki nem készített házi feladatot, Medvigy tanár úr megkérdezte: „beírjak egy egyest az ellenőrződbe vagy adjak egy pofont?” Eleinte a diákok inkább a beírást kérték, míg végül egyikük a pofont választotta. Medvigy tanár úr ekkor úgy adott pofont, hogy két ujját finoman hozzáérintette a diák arcához, majd elmagyarázta, hogy a pofonnak nem az a célja, hogy testileg fájjon, hogy lelkileg megszégyenítsen. Az is szokása volt, hogy ha valaki rosszul felelt, aznap még javíthatott, azaz kiköszörülhette a csorbát. Egy-egy nehezebb napon öt-hat diák is megjelent szobája előtt, a Mikszáth Kálmán téri rendház harmadik emeletén „köszörülni”. A sikeres javítást pedig egy-egy bögre teával ünnepelték meg.
Tanárkollégái és tanítványai körében egyaránt közismert volt nem mindennapi zenei érdeklődése és tájékozottsága. Felüdülést és erőgyűjtést jelentett számára a hangversenyek és operaelőadások látogatása, de ezirányú ismereteit szívesen osztotta meg tanítványaival, sőt kollégáival is iskolai zenedélutánok tartásával. Nagyszerű lemezgyűjteménye fölhasználsávávcal Budapesten is gyakran tartott zenei előadásokat tanítványainak és kívülállóknak. Páratlan tudását és lebilincselő előadásmódját időről-időre a piarista gimnázium kórusának vagy az öregdiákokból álló Kalazancius Kórus egyházzenei hangversenyein is élvezhették a résztvevők. Az ő liturgikus magyaráztai kísérték az 1950-es és 1960-es években a piarista papszenteléseket.
A II. Vatikáni Zsinat után a magyar katolikus egyház liturgikus és zenei megújulásának elhivatott támogatója lett. Számtalan előadást tartott, cikket és könyvet írt szakterületei izgalmas kérdéseiről, tágabb körben is megkedveltetve ezzel a keresztény művészetet és kultúrát. Óriási munkaszeretetét és munkabírását bizonyítja, hogy 1965-től az Országos Kántorképző Tanfolyam liturgikus előadója, 1968-tól kezdve pedig az Országos Egyházzenei Bizottság és az Országos Liturgikus Tanács Titkárságának tagja volt.
Már az 1940-es években megjelentek kisebb cikkei a pedagógiai folyóiratokban (Éneklő IfjúságErdélyi IskolaKatolikus NevelésKatolikus Szemle), majd 1955-ben Sík Sándor fölkérte, hogy írjon a Vigiliába zenei cikkeket, főképp Bartókról, mert „úgy gondolta, hogy a magyar katolikusságnak van mit engesztelnie Bartók Béla emléke és életműve iránt”. Három Bartók-tanulmánya (Zarahustrától az Adagio religiosóigBartók színpadának eszmevilága és A fából faragott királyfiBartók nagysága) és néhány más zenei írás mellett azonban Medvigy Mihály számos más témáról is írt a Vigiliában, a legkülönbözőbb teológiai (legtöbbször erkölcstani), liturgikus, egyháztörténeti és művészettörténeti kérdésekről, 1969-ig sűrűn, később ritkábban. Alig volt olyan területe az egyház életének, amelyben ne mozgott volna otthonosan, ne kamatoztatta volna széleskörű tudását. 1976-ban például szakértőként szerepelt a Krúdy Gyula regényéből készült Kísértet Lublón című filmben (PH, 1978/I, 12). 1975-ben az ő átdolgozásában adta ki a Szent István Társulat Czapik Gyula „Áldjuk az Urat!” című ima- és énekeskönyvét az új liturgikus követelményeknek megfelelően. 1982-ben Bécsben az Opus Mystici Corporis kiadónál jelent meg Margarete Schmid által szerkesztett „Ma közösen hinni” című hittankönyv magyar változata, amelyet Medvigy Mihály és rendtársa, Meggyes János fordítottak. A diktatúra éveiben engedélyezett katolikus gimnáziumi hittankönyv-sorozat harmadik, egyháztörténeti kötetét Medvigy tanár úr írta meg „Isten népének története” címmel; ennek hetedik kiadása 1996-ban jelent meg.
Mindig is szívesen kirándult diákjaival, 1957 nyarán például a vakáció minden csütörtöki napján vezetett kirándulásokat a Pilisbe váltakozó számú résztvevővel. Az 1960-es évek végétől eljutott hosszabb zarándoklatokra, utazásokra, eleinte a szocialista országokba, de 1975 nyarán már Isztambulba és Kisázsiába is. Művészettörténeti magyarázatai felejhetetlen élményt nyújtottak utastársai, utólagos élménybeszámolói pedig rendtársai számára.
Miután 1975-ben Rómában elhunyt Sántha György generális asszisztens, a rend generálisa egy magyar atyát kért, aki részben a magyar rendtartományt képviseli a Városban, részben pedig Tomek Vince exgenerális társa lehet. Medvigy Mihály jelentkezett erre a feladatra. Albert István provinciális nem tartotta alkamasnak, de „jobb híján” őt küldték ki 1976 júniusában. Két évig a római San Pantaleo rendházban tartózkodott. Mivel sem a magyar rendtartomány ügyeiben, sem a könyvtárban nem volt sok dolga, kinnlétét egyfajta tanulmányi szabadságnak tekintette. Hatvankét éves fejjel újra iskolapadba ült. Az első évben a Pápai Keresztény Régészeti Intézetben végezte el a bevezető tanfolyamot, a második évben pedig levéltárosi oklevelet szerzett a Vatikáni Titkos Levéltár mellett működő Írástörténeti, Oklevéltani és Levéltári Intézetben. Eközben persze járta a Várost, és a Vatkikáni Rádióban összesen tíz előadást tartott liturgikus és egyháztörténeti témákról. Amikor 1978 februárjában Rómában rendi (kalazanciusi) lelkiségi tanfolyam folyt, annak résztvevőit is ő kalauzolta vasárnaponként. „Mi ismerjük az ő előadásait: a világ minden tájékáról összeverődött piarista hallgatóit is elbűvölte. A tanfolyam végén csak neki vettek ajándékot” – tudósított rendtársa, Fekete Antal (Piarista Hírek 1978, 39). Tomek Vincének ennél rosszabb véleménye volt róla: „túlságosan rámenőssége, érvényesülni akarása nem egyszer bizonyultak akadályozó tényezőknek” – írta Irányi Lászlónak (1978. ápr. 2). 1978-ban visszatért Budapestre, de Rómát még többször fölkereste, mint például az 1979. évi generális káptalan egyik résztvevője, vagy zarándokcsoportok vezetője.
Római tanulmányainak eredményeként éveken át tartott hétfő esténként a budapesti rendházban előadásokat Itália művészeti emlékeiről és más témákról, amelyek méltán voltak népszerűek. Ilyen előadásokat egyébként néha máshol is tartott, például a Természettudományos Ismeretterjesztő társulat szervezésében. Rómáról három könyvet is írt. Elsőnek a Pápa életpályák című történeti munka jelent meg 1991-ben. Ezt követte a Rómát látni… 1996-ban. Jellemzi a könyv célját alcíme: „Olyanoknak, akik egyszeri élménynél többet akarnak”. Végül 1998-ban jelent meg „A vatikáni Péter-bazilikák életrajza című munka. Valamennyit a lenyűgöző tárgyi tudás, ugyanakkor olvasmányos, élvezetes stílus, a legjobb értelemben vett ismeretterjesztő szándék jellemzi.
A budapesti gimnáziumban az 1981/82. tanévig bezárólag tanított, de – mint maga mesélte – „azt mondták nekem: te Miska, te már élvezed, ha a gyerekek komiszkodnak, ilyen nagyapai magatartással már nincs helyed az iskolában. Az igazat megvallva, világ életemben mindig gyönyörködtem a gyerekekben,” – tette hozzá – „és a legutóbbi időkben egyre kevesebbet bosszankodtam”. (Kövek fognak, 280).
A tanítást a Kalazantinumban még 1996/97. tanévig folytatta. A diktatúra bukása után, bár ekkor közel volt 80. évéhez, elvállalta, hogy 1993 és 1997 között a Miskolci Bölcsész Egyesület magánegyetemén is tanítson vallástörténetet, valamint ókeresztény és bizánci művészettörténetet, vállalva a gyakori utazásokat. Miskolci egyetemi működésének gyümölcse az Ókeresztény és bizánci művészettörténet című jegyzete, művészettörténet és történelem szakos hallgatók számára tartott előadásainak foglalata (Első kiadása 1993-ban minimális példányszámban, második, bővített kiadása, 1994-ben jelent meg). „Pedagógus életútja elismeréseként” 1994. október 23-án Göncz Árpád köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét adományozta neki.
1997-ben érte az első agyvérzés. Óriási akaraterővel igyekezett betegségén úrrá lenni, de a baj egyre inkább elhatalmasodott rajta. A legnagyobb próbatételt számára szellemi erőinek megfogyatkozása jelentette, az, hogy – hat évtizedes tevékeny munka után – abba kellett hagynia a tanítást. Csendes alázattal fogadta keresztjét.

2001. december 24-én érte őt a halál a Szent Rókus kórházban, életének 88., szerzetességének 70., áldozópapságának 63. évében, nem sokkal a piarista kispapok látogatása után, akiken mindig is, de különösen elesettségében a legközelebb érzett magához, s akik mindig is nagy szeretettel vették őt körül, kivált gyengeségében.
Temetése 2002. január 16-án volt a rákoskeresztúri köztemető piarista parcellájában, gyászolói hatalmas tömegének jelenlétében. Dr. Kállay Emil tartományfőnök temette. Rendtársa és egykori tanítványa, dr. Lukács László mondott ravatalánál szép imát, dr. Dénes Ferenc, volt nagykanizsai tanítványa pedig sok ezernyi volt diákja és lelkigyermeke nevében búcsúzott tőle. A temetés után a Mikszáth Kálmán téri kápolnában tartott engesztelő misén teológus tanítványai nevében Németh Attila személyes hangú beszédben idézte fel „Miska bácsi” alakját.

„Piarista tanári pályád szerpentinútján fokozatosan emelkedtél arra a magaslatra,” – mondta róla Dénes Ferenc – „ahonnan a hit- és erkölcstan, a keresztény világnézet és kultúra, egyháztörténelem és művészet egyre szélesebb mezeire tekintettél, és ennek eredményeit tanításban és nevelésben, előadásokban és könyvekben hasznosítottad, közkinccsé tetted. Tudtad, hogy a hit és annak tanítása – Széchenyi szavaival kifejezve – az a lánc, amellyel az emberiség össze van kötve a Mindenhatóval. Ennek ismeretében tanítottál bennünket.”

Az alábbi kegyeletes életrajz Stéhli Ferenc nekrológja alapján készült, átszerkesztve és kiegészítve más források adataival.

Koltai András


Oberfrank Ferenc: Dr. Medvigy Mihály emlékezete

Dr. Medvigy Mihály száz éve született Nagyváradon. A hittudományok mellett, amikből doktorált, a humán tudományok teljes spektrumában otthonos és elismert volt. Ebben kiváló iskolái mellett élete fogytáig élénk és szerteágazó érdeklődése, közvetlen, nyitott személyisége volt segítségére.

Az én budapesti, 1974-78 között létezett osztályom egy évre kapta meg Őt erkölcstan tanárként, ami a hittan tantárgy második gimnáziumi évre eső része volt. Hivatalos nyomtatott tankönyv, jegyzet még nem állt rendelkezésünkre. Medvigy Tanár úr azonban több évtizedre felkészült erre: vastag kockás füzet használatát írta elő, amibe minden erkölcstan órán szó szerint be kellett írnunk az arra az alkalomra rendelt szöveget. Ez a szöveg kis aktualizáló pontosítások híján azonos azzal, ami itt is olvasható: http://www.esztergomi-ersekseg.hu/konyvek/medvigy_mihaly_erkolcstani_jeg.... Tessék fellapozni! Ma is tökéletesen használható, tömör, de az élet minden érdemi területére kiterjedő elvi és gyakorlati útmutatást ad. Ma már kevesen tudják felmérni, hogy milyen jelentőségű és hatású volt ez a szöveg akkor és persze ma is. Negyven évvel ezelőtt jegyeztem le a magam változatát, de magánemberként és több, mint harminc év hazai és külföldi munkatapasztalat birtokában, a tudomány, a társadalom etikai kérdéseivel hivatásszerűen foglalkozó kutatóként, etika oktatóként, munkáltatóként, hazai és nemzetközi etikai és jogszabályok kidolgozójaként, a közelmúltban bevezetett erkölcstan oktatás egyik aktív előkészítőjeként állítom: Medvigy Tanár Úr jegyzete kézikönyvként használható mindenki számára ma is és lényegében bárkinek bármikor. Az óriási életbölcsességgel, szaktudással, pedagógiai ismerettel írott, bravúrosan tömör mű minden épelméjű ember számára bemutatja, hogy melyek és honnan erednek a kortól és politikai rendszertől függetlenül érvényes erkölcsi normák, s hogyan kell helyes döntésekre jutnunk, amikor normák, kötelességek ütközni látszanak vagy ténylegesen ütköznek egymással.
A Medvigy Tanár Úr által felkészített piarista diák a hit- és a családi élet mellett a munkáltató erkölcsi kötelességeit és az igazságos munkabér megállapításának, a társadalmi igazságosság érvényesítésének kritériumait is megismerhette már a kommunista diktatúra idején, ahogy a becsület, a bizalom, a szakképzettség és a műveltség megszerzése, vagy a nemzethez fűződő viszony erkölcsi vonatkozásait is.
Ami nekünk, szerencsés tanítványainak a leginkább feltűnhetett, hogy a benne munkáló érdeklődést és tudást milyen sugárzó örömmel és szeretettel, nem lankadó lelkesedéssel törekedett átragasztani ránk. Azokat, akiket személyisége, tudása különösképpen megfogott, s többet kívántak, mint amit a kötelező órákon adhatott, szívesen látta harmadik emeleti tágas szobájában. Itt valamennyi művészeti ágban képes volt élményekhez juttatni a betévedőt. Képzőművészeti albumok, lemezek vártak bennünket, s leginkább az, ahogy, s amilyen kommentár kíséretében került elő egy-egy korong, kötet. Miközben az egyházművészet egyik legavatottabb ismerője volt, s nagy Wagner rajongó, teljesen nyitott volt az új, hagyományosnak egyáltalán nem mondható irányzatok iránt is. Lelkesen mutogatta, értelmezte számunkra Salvador Dali képeit. Segített ráhangolódni, megérteni, értékelni. Máskor Schönberg Pierrot Lunaire-jét tette fel Sziklay Erika előadásában, a dodekafónia sajátosságait fejtegetve. Amikor pedig osztálytársunk diadalmasan bevágtatott a régen várt, legújabb Fonográf lemezzel (Na mi újság, Wagner úr?, 1975), abba is belehallgattunk közösen. Élmények, ismeretek, hangulatok sajátos keverékével nyitogatta, táplálgatta, mélyítette szellemünket, oldva közömbösségünket, merevségünket, felületességünket a jóságot, az igazságot és a szépséget kereső különféle törekvésekkel szemben.
„Az élni nem tudónak baj hogy él” mondja a Tudós "Vörösmarty: Csongor és Tünde" című költeményében. Medvigy Tanár Úr e baj ellen alaposan felvértezte tanítványait.

Áldott az emléke!


Dr. Nagy Dezső emlékezése Medvigy Tanár Úrra

Mint nagyon sokan másoknak, nekem is egyik legkedvesebb tanárom volt  Medvigy tanár Úr, akitől a hit és erkölcstan mellett a zene szeretetében is – főleg Wagner muzsika vonatkozásában – igen sokat kaptam. Ő esketett minket a feleségemmel, és élete végéig tartós kapcsolatban voltunk vele.
Igy azután magától értetődő volt, hogy amikor a Siemens Karlsruhe-nél dolgozva sikerült két jegyet kapnom az 1995-ös Bayreuthi Ünnepi Játékokra, a feleségem azt javasolta, hogy menjél inkább a Tanár Úrral megnézni a Ringből a Walkür előadást. A tanár Úr beült a Skodámba és a kb. 2*8 órás autókázás közben csodálatos eszmefuttatásokat tartott Wagner zenetörténeti, kultúrtörténeti  és politikai szerepéről, amely egy életre megmaradt bennem. Egy fényképet is mellékelek, amelyen a Tanár Úrral Bayreuthban, a Festspielhaus előtt állunk, az előadás előtt.
Tudomásom szerint ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Tanár Úr Bayreuthban élő előadást élvezhetett és ezért a lehetőségért különös köszönettel tartozom a Gondviselésnek. A Tanár Úrra mindig mindenki a legmagasabb szintű szeretettel emlékezik, nagyon sokat köszönhetünk Neki abban, hogy  meglátjuk az szépet, az igazat, a jó, a szentet  életünkben.


Róma városának legjobb piarista idegenvezetője

A Hírlevélben olvastam Medvigy tanár úr születésének 100. évfordulójával kapcsolatos felhívásodat. Az alábbi jegyzettel szeretnék a visszaemlékezéshez hozzájárulni:

Hivatalosan 1958-1962 között voltam Medvigy tanár úr tanítványa. Ezt az időszakot az irányomban tanúsított nagy-nagy türelme jellemezte. Az érettségi után is kapcsolatban maradtam a tanár úrral. Amikor Rómába helyezték – névleg – segéd-könyvtárosnak a Vatikáni Könyvtárba, ténylegesen Tomek Vince nyugállományú piarista generális magyar társának, hívott, hogy látogassuk meg. Ez meg is történt – emlékezetem szerint – 1977-ben. Három napig vezetett minket Róma városában. Fantasztikusan érdekes volt, amit mutatott és ahogyan bemutatta a várost. E téren is hatalmas tudása volt. Ezeket a dolgokat aztán le is írta egy könyvben, amelynek címe: Róma (Róma életregénye, nem útikönyv, hanem történelmi riportkönyv.) A Semmelweis Kiadó jelentette meg Budapesten 2009-ben. Nagyon ajánlom annak, aki Rómába látogat, talán még kapható.
Az idegenvezetéséről még annyit, hogy akkor augusztusban voltunk Rómában, nagyon meleg volt, közel 40⁰ C, ő szabályos papi civilben volt és olyan tempót diktált, hogy pl. a Vatikáni Múzeumban (ahol akkor még nem volt légkondicionálás) kettesével vette a lépcsőfokokat. Alig tudtunk vele lépést tartani.

Ezúton is köszönök neki mindent, amit kaptam tőle és neked pedig azt, hogy ezt a megemlékezést megszervezed.

Üdvözlettel
Pongrácz Károly

(A mellékelt fotót készítette és beküldte: dr. Nagy Dezső)


"Ezentúl a minimum követelmény: a témába vágó 'bikk-makk'!"

Ha jól emlékszem Medvigy "Miska" tanár úr másodikban tanított minket az erkölcstan rejtelmeire, de sokoldalúsága nem kerülhette el a figyelmünket. A nagyheti lelkigyakorlat során pl. szuggesztív "fakultatív" előadást tartott - Zagorszk, az orosz Vatikán címmel. Szerintem a hallgatóság nagy részét meggyőzte arról, hogy van kultúra a Szovjetunióban is. Magabiztosan mutatta be a csodálatos építészeti remekeket, ezek funkcióit, nem utolsó sorban az ortodox vallás és egyház szépségeit. Sokat segített ezzel Kincs tanár úrnak, mert ő is ezen fáradozott, hatalmas ellenállásba ütközvén.

Ő szerezte meg - szerintem Magyarországon az elsők között Amerikából - a Jézus Krisztus Szupersztár című nagylemezt, amit szintén nagyszerűen kommentálva a lelkigyakorlaton lejátszott. Ez talán 1973-ban történt!
Az órák alatt nagyon otthonosan mozgott a szentek életében, érdekfeszítően adott elő, szívesen példálózott a pápák meghökkentő történeteivel (erkölcstan!), megnyilatkozásaikkal.
A Hatodik parancsolat betartásához segítségül melegen ajánlotta a hidegvízes való zuhanyozást. A Hetedikkel kapcsolatban máig emlékszem arra a mondatára, hogy "lopni csak annyit szabad, amennyi ellen a tulajdonos ésszerűen nem tiltakozhat!" Ezzel tisztázta a biciklitúrák szilvafás kalandjait.
Humorérzéke mindnyájunkat mulattatott. Egy alkalommal valamelyik osztálytársukat felkészületlenül érte a feleltetés, így becsülettel kivallotta, hogy nem tud semmit. Tanár úr jóságosan kioktatta, hogy mindig meg kell próbálni, legalább valamiféle "bikk-makkot" kinyögni, hogy a tanár tudjon kettest adni. Mondanom sem kell, hogy a következő órán az egyik - szintén fölkészületlen társunk azt mondta  - a szeplőtelen fogantatás témájában! - felelés gyanánt, hogy "bikk-makk". Hatalmas nevetés közben kettest kapott! Tanár úr pedig módosított: a minimum követelmény ezek után a "témába vágó bikk-makk" lett.

Jóságossága miatt könnyen belementünk a rossz jegyekbe is, mert létezett a "köszörülés" intézménye. Ez úgy működött, hogy miután "bekaróztunk", megtanultuk az adott tananyagot, valamelyik szünetben odasündörögtünk hozzá és bevallottuk, hogy szeretnénk "kiköszörülni a csorbát". Erre adott egy időpontot és a szobájában - vendégnek tekintve minket - baráti beszélgetés közben, kijavíthattuk a rossz jegyeket. Így szép lassan az egész osztály megismerkedhetett a személyiségén kívül a könyvtárával is, amelyből szívesen kölcsönzött!

 

Tisztelettel:

Szabára László 1974, IV.B. Bp.

(A mellékelt fotót készítette és beküldte: dr. Nagy Dezső)


"Ő mutatta be nekünk a 'Jézus Krisztus Szupersztár' című musical lemezét"

Jól ismert, jó emlékű arcot látok a Hírlevélben. Mellette a biztató felszólítás, írjuk meg emlékeinket Medvigy Mihály tanár úrról, aki 100 éve született.
Amikor én jártam a budapesti gimnáziumba, a tanár úr a 2. évesek (hogy a fiatalok is tudják, mi ez, manapság a 10. évfolyamnak hívják) hittanóráit tartotta, melynek témája az erkölcstan volt. Érthetően, jól összeszedetten magyarázott, világos, eligazító jegyzetet diktált. Hogy ez a jegyzet milyen értékes, mutatja, pár évvel ezelőtt dr. Erdő Péter bíboros úr a saját füzetében megőrzött jegyzeteket kiadatta. Sokáig nekem is megmaradt a füzetem, most már sajnos nem találom, de helyette ott van a nyomtatott jegyzet. 
A tanár úr nem csak magyarázott, természetesen feleltetett is. De egy tanárnál sem láttam, hogy ennyire szomorúságot okozott számára, ha egy diák rosszul felelt. A tanár úr jobban szégyellte, hogy gyenge jegyet kell adjon, mint a diák, aki felkészületlen, lusta volt. És mindig adott lehetőséget a javításra.
Érdekelte a képzőművészet, a zene. Bár hozzánk képest már inkább „nagyapa korú” volt, ő mutatta be nekünk a „Jézus Krisztus Szupersztár” című musical lemezét, „beat mise” felvételeket, a „kreol misét”.
Amikor a rendszerváltoztatás bekövetkezett, a tanár úr aktivitása új utakat talált. Úgy tudom, korábban a diákok mellett csak a piarista növendékeket tanította, ezután azonban több egyetemen, főiskolán lett óraadó tanár. Könyvei jelentek meg (szégyen, most csak a római Szent Péter bazilikáról írott jut az eszembe).
Amíg ereje bírta, megjelent az érettségi találkozókon, barátságosan érdeklődött, még az óráin gyengébben szereplő osztálytársaktól is, a múlt nem zavarta.
Utoljára a Mikszáth Kálmán téri rendház lépcsőjén láttam. Fiatal rendtársra támaszkodva lépegetett a lift felé. Köszöntöttem, és bár láthatóan nagy fájdalmat okozott számára még az a pár lépés is, és biztosan nem ismert már meg, azonnal viszonozta a köszöntésemet. Még a halála előtt pár hónappal is ugyanolyan barátságos és jóindulatú maradt, mint egész tanári pályája során.
R.I.P.
2014. július 9. 
dr. Szabó András (Bp., 1969-73)

(Mellékelt fotó: A Jézus Krisztus Szupersztár című musical egyik borítója)


"Magában biztosan elmosolyodott a fiatal „titán” érvelésén"

Medvigy tanár úr az 1950 évi újrakezdés után a hitvédelmet tanította a Budapesti Piarista Gimnáziumban az utolsó évet taposó, érettségi előtt álló osztályunkban. Az Általa előadott logikai Isten érvek (változások, törvényszerűségek, célszerűségek) még ma is megfordulnak a fejemben és kétségek esetén szilárd kapaszkodót jelentenek. Órái mindig logikus felépítésűek voltak.

Az oktatás mellett kedves emléket jelentettek a vasárnapi diák misék után tartott zenei szakkör lemez hallgatással, magyarázatokkal. A Tanár úr lelkes rajongója volt a romantikus zenének (Liszt, Wagner). Jó magam akkortájt „fedeztem” fel  a bécsi klasszikusokat. Emlékszem egy alkalommal valamelyik Wagner operát mutatta be, kiemelve a romantika életszerűségét, úgy folynak a dallamok, ahogyan a természet él, az erdő terjeszkedik, a patakok csörgedeznek stb.. Az akkori élményeimből táplálkozva a klasszikusok darabjaiban megnyilvánuló egyensúly mellett törtem lándzsát és kissé naivan vitáztam a Tanár úrral. A Tanár úr türelmesen végig hallgatott és magában biztosan elmosolyodott a fiatal „titán” érvelésén. Valójában örült az élénkítő párbeszédnek.
Mai eszemmel már tudom, hogy a vita értelmetlen volt és a két irányzat valójában jól megfér egymással.

Üdvözlettel
Bartoss Lajos 1951-ben érettségizett piarista öregdiák


dr. Szentkláray Ferenc: Emlékezzünk Medvigy tanár úrra

Mi, az 1957-ben Budapesten érettségizett 4B osztály tanulói Medvígy Mihály tanár úrra, „Miska bácsi”-ra mindig és egyöntetűen, mint egy különleges jelenségre, szimpatikus és szeretni való emberre emlékezünk.

Sok mindenben eltért az „átlagos” piarista tanártól. Tőle nem kellett rettegnünk – mert azért emlékeim szerint volt ilyen tanárunk is - mindig mosolygott, fegyelmezetten, halkan beszélt. Még az igen rossz felelőnek is halkan, mosolyogva, fejét kissé megbillentve biztatóan mondta „minden csorbát ki lehet köszörülni”.
Hittant tanított, és ezen belül sok érdekes és hasznos dolgot tudtunk meg tőle. Amit például a katolikus életvitelről, a katolikus erkölcsről elmondott, arra még a mai napig emlékezem.

Az igazi „nagy szám” azonban a nem is ritkán íratott dolgozatok voltak. A kicsöngetés előtt 4-5 perccel kezdődtek. Az előre kiosztott cetlikre kellett 10-15 kérdésre válaszolnunk. A tanár úr az óráját nézve meglehetősen hadarva felolvasta a kérdést, majd hozzátette – a válaszra van 13 másodperced. Ennek letelte után ismét hadarva olvasta a második kérdést, és közölte a válaszadásra adott időt. Ez így ment végig, és csaknem pontosan a kicsöngetésre kellett készen lennünk mindennel. Időnként figyelmeztetett minket, ha látta, hogy érdeklődünk a padszomszéd irománya iránt: „borulj a maszatodra”. A következő órán aztán megtudtuk az eredményt. Elégtelen soha senkinek sem adott. Egyik kedves osztálytársunk, Sz.S. egy ízben kettest kapott, ami igen ritka volt. Indoklásában a tanár úr azt mondta, hogy azért kapta ezt a jegyet, mert ugyan egyetlen kérdésre sem válaszolt, „de legalább felírta a nevét a cetlire”. Hát ő ilyen volt, ezért is lehetett őt szeretni.
A vasárnapi diákmisék után gyakran szervezett szakkör-jellegű összejöveteleket. Nekem emlékezetes marad a Wagner zenéjéről adott sorozata. A táblán kotta-szerűen felírt dallam-részek voltak, az opera legfontosabb motívumai szerepeltek itt, többükre ma is emlékszem. Lemezjátszó, lemezek, prospektusok, színházi plakátok egészítették ezt ki. Részletes magyarázatokat kaptunk, zenével illusztrált jeleneteket beszéltünk végig. Későbbi életem során a Wagner előadásokat hallgatva hálásan emlékeztem Medvigy tanár úrra.
Élete során sok időt töltött Rómában. Igen érdekes kis könyvet írt az itteni, nem szokványos turista látványosságokról. Két témájára emlékszem, az egyik az obeliszkekről, a „megkövesedett napsugarakról” szólt, a másik a városba bevezetett forrásvizekről. Ezek táplálták a szökőkutakat, amelyeket „nem lehetett soha elzárni”, és sok más között a nyilvános illemhelyeket is. Az erről írt tájékoztató igazi újdonság volt számomra. Ezek ugyanis nyilvános, koedukált helyek voltak, ahol a használók egymás mellett ücsörögve végezték szükségüket, és közben gyakran hosszasan vitázva a legkülönfélébb témákról beszélgettek. E közben a bevezetett forrásvíz csendesen folydogált alattuk. Később valami hasonlót láthattunk az efezusi feltárásoknál. Micsoda társasági élet folyt az ókori Rómában!

dr. Szentkláray Ferenc

(A mellékelt fotón Medvigy Mihály Erkölcstani jegyzetek című könyvének borítója.)


Galambos László: "első éveseknek a hittan óra keretében erkölcstant is tanított"

Medvigy tanár úr az 1970/71-es tanévben mint első éveseknek a hittan óra keretében erkölcstant is tanított. Kezdőktől még nem várta el az óra alatti jegyzetelést, hanem akkurátusan lediktálta a lényeget.

Külön mondva, hogy mit milyen színes íronnal emeljünk ki, mit hullámos, szaggatott, stb. vonallal húzzunk alá. Soha nem felejtem, hogy az erkölcs oktatásba nála még az is belefért, hogy szexuális felvilágosítást adjon. Pap létére szakszerűen mondott pár szót a terhesség művi megszakításáról, pl. hogy kaparják ki embertelen módon a magzatot az anya méhéből, stb. Ezt állami iskolákban akkor sem, de talán azóta sem ismertetik a gyerekekkel sem orvosok, sem biológia tanárok. A világiak maradi oktatással is vádolták a szerzetesi iskolákat. Hol hallottak a diákok ilyesmiről. Ma sem vállalják fel a tanintézmények. Az is lehet, hogy már az alsó tagozatban is késő lenne. De ez sem Medvigy tanár úr és a Piaristák hibája.

Mindenkit üdvözöl

Galambos László (1970-1974)


A "kedves, barátságos öregúr"

Engem nem tanított már Medvigy Mihály: 1991-95 között jártam Pesten Mészáros Gábor atya "A" osztályába. Viszont párszor ministráltam nála, mikor reggelente a Mikszáth Kálmán tér második emeletén a kápolna melletti mellékoltárok egyikénél misét mondott.
Volt egy miniatűr "merőkanala", amivel a miseborhoz átváltoztatás előtt egy kis vizet mért. Kedves, barátságos öregúrnak láttam, de sajnos sokat nem beszélgettünk.

Ezt - akár rövidített, szerkesztett változatban - betehetitek a megemlékezésbe.

Üdv,
Gilyén Péter
1995-ben éretttségizett budapesti A osztályból


Medvigy Mihály, a szenvedélyes liturgikus

A Pákozdi István szerkesztésében megjelenő Praeconia című liturgikus szakfolyóirat 2012. évi 2. száma megemlékezett a több mint tíz éve elhunyt Medvigy Mihály piaristáról. Koltai András írásának címe: „Medvigy Mihály piarista, a szenvedélyes liturgikus (1914–2001): Keleti gyökerekkel a nyugati liturgiáért.”

Medvigy Mihály görög katolikus rutén kántortanítók leszármazottaként és debreceni piarista diákként lett a rend tagja, sőt egyik legszínesebb tanáregyénisége. Tanított Kolozsváron, Tatabányán, Veszprémben és Budapesten. Hittanárként minden kényes kérdésben tudott világos útmutatást tudott adni. Ismeretterjesztő előadásai generációk sorának szemét és fülét nyitották meg a klasszikus zene és a művészetek szépségei iránt. Elkötelezett híve volt a liturgikus megújulásnak is, amelyet előadásaival, a Vigiliába írott cikkeivel vagy a piarista papszentelésekhez fűzött magyarázataival igyekezett előmozdítani.

A teljes cikk, valamint Medvigy Mihály egyik írása (Rövid bevezetése az ikonok világába) a Praeconia 104-113. oldalán olvasható.


Medvigy Mihály: Róma – két korábbi kötet új kiadásban

Ajánlás

Manapság jobban igényeljük az eligazodást, a tájékozódást nyújtó kapaszkodókat, a segítséget, mint bármikor korábban. Mozgalmas korunkban biztonságérzést nyújtó, magaslati pontokra, példaképekre, kiemelkedő egyéniségekre van szükségünk.
Medvigy Mihály piarista tanár, e könyv szerzője biztonságot és tájékozódást nyújtó egyéniségként él diákjai és rendtársai emlékezetében. Teológiát végzett, érdeklődése azonban beláthatatlanul széles körű volt. Ezért lett jártas a zenében, és szakemberré vált az egyháztörténelemben és a művészettörténetben is. Nyugdíjasként orosz leckéket vett, mert elhatározta, hogy óorosz liturgikus szövegeket tanulmányoz. Mindig tanult, új és új tudományterületeken barangolt, és örömét lelte abban, hogy kirándulásainak élményébe másokat, tanítványait is beavathatja. A tudás örömét szívesen osztotta meg környezetével.
Elevenen él bennünk az a jelenet, amikor egyik erkölcstan órán elmondta, hogy holttestét az orvosegyetemnek ajánlotta fel azért, hogy az orvostanhallgatók oktatását segítse. Kamaszokként csodálkoztunk ezen, Medvigy tanár úrhoz azonban közel állt ez a gondolat, amely tökéletes összhangban volt az életét a tanításnak is szentelő piarista szerzetessel. Nem „tanár úr" volt, hanem „tanító tanár", akinek a tanítás, a tudás átadása volt a legfőbb törekvése.
Azt mesélte egyszer, hogy kor- és rendtársa, a szintén minden percét a tanításnak szentelő Kovács Mihály mondta: „Mihály, elnagypapásodtál, te már élvezed, ha rosszak a gyerekek; ideje lenne nyugdíjba menned." A középiskolai tanításból nyugdíjba vonult, de a piarista rend teológiai főiskoláján csak nem haláláig tanított. A rendszerváltáskor Miskolcon is vállalt órákat az egyetem frissen induló bölcsészkarán. A tanárságtól sohasem vált meg, amíg csak tehette, tanítványaiért élt.
Ha e könyvet lapozva felidézzük alakját, hálásan állapítjuk meg, hogy még halála után is tanít. A tanár úr volt tanítványainak mindvégig tanítója, példaképe maradt. Emberséget, tanári szeretetet, igényességet, piarista szellemiséget keresve bátran tekinthetünk fel Medvigy tanár úrra.

Kelt Budapesten, a 2009. esztendőben, Kalazanci Szent József ünnepén.

Tulassay Zsolt, akadémikus, egyetemi tanár
Urbán József, piarista tartományfőnök

A szerző 1914-ben született Nagyváradon és 2001-ben halt meg Budapesten. Felsőbb tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán végezte, és ugyanott, a bölcsészeti karon, majd később Rómában, a Keresztény Régészet Pápai Intézetében és a Vatikáni Titkos Levéltárnak történelmi segédtudományokat oktató főiskoláján egészítette ki. 1952-ben a budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémia a bittudomány doktorává avatta. Budapesten a Magyar Kegyes Tanítórend „Kalazantínum" hittudományi és tanárképző főiskoláján az egyháztörténet és a keresztény művészet tanára, Miskolcon pedig a Bölcsész Egyesület főiskoláján az ókeresztény és bizánci művészettörténet és vallástörténet megbízott előadója volt. Munkásságát „A Magyar Köz társasági Érdemrend Kiskeresztjé"-vel tüntették ki.


Lukács László Sch. P.: Imádság Medvigy Mihály piarista temetésén

Mennyei Atyánk,

a Te örök egyszülött Fiad Jézusban emberként is világra született, hogy Szentlelke által mindnyájan megszülethessünk háromságos isteni életetek közösségében. Hálát adunk neked annak a teremtő és megváltó szeretetnek misztériumáért, amellyel életre hívtál bennünket e földi világban, és amellyel feltámasztasz minket az örök életre.

Medvigy Mihály atyának mennyei élete fiad földi születésnapján kezdődött el. Köszönjük neked az o gazdag és hosszú földi életét, és bízunk irgalmadban, hogy élete immár az örök élet boldogságában folytatódik tovább.
Köszönjük, hogy már egészen fiatalon meghívtad őt arra, hogy életét a piaristák szerzetesközösségében egészen elkötelezze Fiadnak, Jézusnak követésére. Gyermeki odaadással vállalkozott az evangéliumi tanácsok életformájára, és fogadalmaihoz egész életén át hűséges maradt, miközben világok bolydultak fel körülötte és rendje körül a történelem viharaiban. Nemcsak a gyermeki lelkületet őrizte magában, hanem azt a gyermekek iránti szeretetet is, amelyre Fiad tanította az apostolokat: rendje sajátos küldetésének megfelelően külön fogadalommal kötelezte el magát a gyermekek és a fiatalok nevelésére, és e hivatását szinte haláláig szenvedélyesen be is töltötte. A fiatalok között érezte magát igazán jól, azok között, akiket „hitre, tudásra, szép életre, jóra” oktathatott és nevelhetett.

Szerzetesi élete kezdetén a teológiát választotta szaktárgyául. A hit tudományában mélyedt el, hogy minél többet megtudjon rólad, Istenünk, életed benső misztériumáról, és üdvösségünknek általad irányított történetéről. Rólad, Téged akart tanítani a fiataloknak, a feltámadt Krisztus Lelkéből élő egyháznak szolgálatába szegődve.
Sok talentumot bíztál rá, és o ennek a gazdag ajándéknak tudatával és felelősségével sokfelé és sokféle feladatot vállalt magára, hogy erőihez képest folytassa Krisztus művét e világban. „Akik igazságra oktatnak sokakat, tündökölnek mint a csillagok, mindörökké.” Neki időt és tehetséget, szorgalmat és lelkesedést adtál ahhoz, hogy sokakat oktathasson az igazságra: vezethessen közelebb az emberséghez és a hithez, a művészetek földi világához és az egyházban fölsejlő égi világhoz egyaránt. Bennük, akiknek többsége már szintén túljutott életútjának java részén, csillagként ragyoghatott fel mindaz, amit tőle kaphattak, iskolában és iskolán kívül. Hittanárként sokakat igazított el a hitben, és készített fel a keresztény életre, lelkiatyaként sokakat vezetett az elmélyültebb istenkapcsolat útján, a művészetek avatott ismerőjeként és rajongójaként sokakat tanított meg arra, hogyan lehet gyönyörködni a komoly zene és az egyházművészetek szépségében. Egyformán tudott szólni a kisiskolások és az egyetemisták nyelvén, egyforma lelkesedéssel tudott bevezetni a hit titkaiba és a művészetek szépségébe. Mindig arra törekedett, hogy a reá bízott fiataloknak életük legyen, egyre bőségesebb életük, mind ezen a világon, mind abban a másik világban, amelyben a Te jóságod tölt már be egészen mindent és mindenkit. Életének talán legnagyobb fájdalma az lehetett, hogy végül is – hat évtizedes tevékeny munka után – arra kényszerült, hogy abbahagyja a tanítást, mert elhatalmasodó betegsége már képtelenné tette reá.
Alig van olyan területe az egyház életének, amelyben ne mozgott volna otthonosan, ne kamatoztatta volna széleskörű tudását. Valóban otthonának érezte az egyházat, olyan anya-szent-egyháznak, amely a benne felbukkanó gyarlóságok ellenére sem térhet le sohasem az igazság útjáról, amely szent és mégis mindig megújulásra szorul. Bármennyire szerette is az iskolát és a tanítást, akár a rend gimnáziumaiban, akár hittudományi főiskoláján, tanári tevékenysége nem fejeződött be az osztálytermek falai között. Különösen közel állt a szívéhez az egyházi zene és a liturgia, az egyház történelme és művészi kincsei. Megszámlálhatatlanul nagy azoknak a száma, akik fölényes tudásából részesülhettek közvetve vagy közvetlenül, írásai vagy előadásai vagy éppen személyes találkozások révén.
Tevékeny és gazdag élete utolsó éveiben megadtad neki azt a kegyelmet is, hogy Fiadhoz hasonlóan megtapasztalja a betegség, a gyöngeség, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság fájdalmát. Akit egész életén át a buzgóság emésztett házadért, az kénytelen volt megadni magát a szenvedésnek, és végül a halálnak, annak a halálnak, amelytől – mélységes hite ellenére – mindig borzongással fordult el.
Földi élete befejeződött. Irgalmadban bízva hisszük, hogy Fiadhoz hasonlóan feltámasztod őt a halálból, és immár az öröklétben folytatódik az élete. Hatalmas tudása ellenére eddig csak tükör által, homályban szemlélhette szentháromságos szeretetközösségetek misztériumát, most már közvetlenül részesülhet benne. Eddig  a teremtés és a művészet világában gyönyörködve pillantott fel mindenek alkotójára - most már színről színre láthat téged, aki forrása és beteljesülése vagy minden létnek.
Köszönjük, hogy nekünk adtad őt, köszönjük, hogy magadhoz fogadod. Segíts minket abban, hogy megőrizzük magunkban mindazt a jót, amelyben általa részesítettél bennünket, és add meg mindnyájunknak, hogy egykor mi is eljuthassunk hozzád: vele együtt mindnyájunkat emelj föl a feltámadottak életébe életünkön és halálunkon át, Egyszülött Fiad és Szentlelked által.

Amen.


A tanítványok nevében dr. Dénes Ferenc búcsúzott a felejthetetlen piarista tanártól

Szeretve Tisztelt Medvigy Tanár úr! Kedves Mihály Bátyánk!

Szomorúan és nehéz szívvel, a tanítványi emlékezés és összetartozás el nem múló tiszteletével és szeretetével, hálájával és hűségével megrendültén állunk koporsód előtt.
A 6 évtizedet meghaladó összetartozás és kapcsolat, a nagykanizsai emlékek sokasága arra kötelez, hogy mindnyájunk, a volt diákjaid, szeretett tanítványaid nevében elbúcsúzzam és elkísérjünk utolsó utadon.
Búcsúzni mindig nehéz. A végső búcsú pedig különösen az. Nehéz megtalálni azokat a megfelelően kifejező és megismételhetetlen szavakat, amelyekkel összefoglaló jelleggel visszaidézhetők a múlt, a tanár-diák és öregdiák-kapcsolat közös emlékei.

Kedves Tanár Úr!

Életutad és sorsod összefonódott a XX. századi magyar történelemmel, annak mindannyiunkat érintő változásaival. A politikai frontátvonulások között a szerencsésebb emberek, a piaristák közé tartoztál, és állva maradtál. Életutadat a szerzetesi és tanári hivatásod, az Isten- és emberszeretet iránti elkötelezettséged, a tanulás és tanítás, a nevelés és kutatás szeretete, művelése és fejlesztése határozta meg.
Piarista tanári pályád szerpentinútján fokozatosan emelkedtél arra a magaslatra, ahonnan a hit- és erkölcstan, a keresztény világnézet és kultúra, egyháztörténelem és művészet egyre szélesebb mezeire tekintettél, és ennek eredményeit tanításban és nevelésben, előadásokban és könyvekben hasznosítottad, közkinccsé tetted.
A hit- és erkölcs alapjait kaptuk tőled. A hitről és erkölcsről, a keresztény világnézetről és a kalazanci szellemiségről, az Isten iránti elkötelezettségről és a felebaráti szeretetről szóló tanításaid ma is — 60 év távlatából – épülésünket és tartásunkat szolgálják, eszmei és lelki fedezetet jelentettek azokban a nehéz évtizedekben is, amikor a hívő emberek, a volt tanítványaid sokkal kötöttebb és ellenőrzöttebb létformába kényszerültek.
Tudtad, hogy a hit és annak tanítása – Széchenyi szavaival kifejezve – az a lánc, amellyel az emberiség össze van kötve a Min denhatóval. Ennek ismeretében tanítottál bennünket.
Köszönjük. Hálánkat és köszönetünket hadd fejezzem ki Farkasfalvi Dénes dallasi ciszterci apát, a vatikáni Pápai Szentírás-bizottság tagja – volt ciszterci, bencés és budapesti piarista diák – napokban elhangzott és megjelent nyilatkozatának egyik mondatával: „...egy félévig a piarista gimnáziumba is jártam, ott Medvigy Mihály volt a legkedvesebb tanárom...".


Medvigy Mihály halálára

Medvigy Mihály piarista szerzetes pap, főiskolai tanár 2001. december 24-én, életének 88., szerzetességének 70., áldozópapságának 63. évében, hosszan tartó betegség után csendesen elhunyt. Földi maradványait 2002. január 16-án 13 órakor helyezik nyugalomra a rákoskeresztúri Új Köztemetőben. Lelki üdvösségéért az engesztelő szentmisét aznap 16 órakor mutatják be a Mikszáth téri piarista kápolnában.

1914. július 29-én született Nagyváradon. A gimnáziumot Kecskeméten már mint rendi studens fejezte be. A Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karának elvégzése után, 1939-ben doktorált. Fiatal hittanárként a rend nagykanizsai, kolozsvári, majd tatai gimnáziumában tanított. 1946-tól Veszprémben volt hittanár.
1950-ben Budapestre került, ahol ötven éven keresztül sokoldalú egyéniségével, nagy tudásával generációkat nevelt. Modern szellemű, barátságos, kedves tanár és lelkiatya volt a diákok számára a gimnáziumban, ahol 1982-ig tanított. A piarista teológiai főiskolán liturgikát, erkölcsteológiát, egyháztörténelmet és egyházművészetet oktatott, tárgyainak szenvedélyes szeretetét és egyéniségének melegszívű jóságát sugározta a rendi növendékekre. A II. vatikáni zsinat után a magyar katolikus liturgikus és egyházzenei megújulás egyik főmunkatársa lett. Számtalan előadást tartott, cikket és könyvet írt szakterületei izgalmas kérdéseiről, tágabb körben is megkedveltetve ezzel a keresztény művészetet és kultúrát. Hatvanhárom éves fejjel tudott újra iskolapadba ülni és Rómában régészeti tanulmányokat folytatni. Hetvennyolc éves korától nyolcvankét éves koráig a miskolci magánegyetemen is tanított, vállalva a gyakori utazásokat.
Mindig kész volt nagyszerű gyűjteményéből művészettörténeti előadást, diavetítést tartani, zarándoklatokon páratlan tudásával, lebilincselő előadásmódjával másokat gazdagítani. Utolsó éveiben, lassan elhatalmasodó betegségében számára a legnagyobb szenvedést szellemi erői megfogyatkozásának átélése jelentette. Elcsendesedve, alázattal fogadta végül az elkerülhetetlent. Szenteste, a születés ünnepén halt meg, nem sokkal a piarista kispapok látogatása után, akiket - különös gyengédséggel - mindig is a legközelebb érzett magához.

Forrás: http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2002.01.13/0405.html