A Magyar Piarista Diákszövetség Hírlevele

Kedves Piarista Öregdiákok!

2011. október 8-án, 10:00-kor Golda János építész (a Duna-parti épület felújításának vezető tervezője) tart ismételt bemutatót a megújult Duna-parti gimnáziumról. Az előadást követően az építész úrral közösen bejárjuk a megújult épületet.

A találkozó a Pesti Barnabás utca 1-nél található portánál lesz 9:45 és 10:00 között.

Kérjük adjátok tovább a hírt piarista ismerőseiteknek!
Reméljük minél többen el tudtok jönni!

Az "1956" - egy évszám, és a "forradalom" - egy szó. Ez az évszám és ez a szó így együtt olvasva nekünk magyaroknak sokkal-sokkal több annál, mint puszta szavak. XX. századunk egyik kiemelkedő eseménye. Történelem már ugyan, de még napjainkban is van üzenete! Benne van a múltunk, emberi sorsok, tragikus halálok, súlyos sebesülések, heves indulatok, kicsorduló könnyek, rengeteg szenvedés, olykor kilátástalanság és persze a szabadság örök reménye.

Kedves Öregdiák Barátaink, Piarista Atyák, Tanárok!
Közeledik a forradalom 55. évfordulója. A 2011. október 23-ai, 55. ünnep alkalmából Hírlevél Különszámmal szeretnénk tisztelegni a forradalom- és szabadságharc áldozatai, történelmünk eseménye előtt.  
Az MPDSZ Hírlevél Sajtóbizottsága nevében fordulunk ezért most Hozzátok, kedves jelenlegi és volt piarista diákok, piarista atyák és világi tanárok! Mindannyiunknak ismernünk kell hitelesen a múltunkat! A történelmi könyvek egy keresztény Magyarországon reményeink szerint korrektül és hűen adják vissza a valós eseményeket. A száraz évszámok, a gimnáziumban megtanulandó adatok mögött azonban emberi sorsok rejtőznek, amelyek viszont nem olvashatóak ki a történelemkönyvekből.

Miután felnövekvőben van egy generáció, amelynek talán már a szülei sem élték át '56-ot, akiknek természetes, hogy egy szabad országban élnek, akiknek a szocializmus már történelem, mint másoknak az I. világháború, ideje lenne bemutatni nekik, milyen is volt '56 és az azt követő diktatúra - nem politikai, hanem emberi szempontból. Lassan felnőnek, akiknek természetes, hogy Hazánk az Európai Unió tagállama, akik el sem tudják képzelni, hogy valaha nem volt színes TV, mert már 3D-s mozikba járnak filmeket nézni, akik amióta az eszüket tudják mobiltelefonon telefonáltak, interneteznek, etc.
Az idősebbeknek, éppen ezért úgy érezzük, kötelessége bemutatni a fiatal generációnak, milyen is volt '56, amelyben Ők már éltek. Kedves idősebb Öregdiák Barátaink, kérünk Titeket, hogy ragadjatok tollat, billentyűzetet és írjátok meg, hogy milyen is volt a Ti, személyes '56-otok. Milyen volt akkor felvételizni a piarista gimnáziumba, '56-ban vagy azt követően, a diktatúra éveiben oda járni, mit csináltatok Ti a forradalom napjaiban, majd azt követően, milyen volt akkor vagy utána érettségizni, egyetemre járni etc. Kérjük az idősebb piarista atyákat, írják le milyen volt '56-ban, illetve azt követően a diktatúra éveiben, egy államosított gimnáziumban piarista atyának, tanárnak lenni.
Kihalóban vannak a dédszülők, és már a nagyszülők is, s Velük talán örökre a feledés homályába merül, ami a történelem eseményeinél is fontosabb. A valóság, a mögötte lévő egyéni sorsok.

Az MPDSZ Sajtóbizottsága 2011. október 23-án, Borián atya felelős kiadó és Mikecz Tamás felelős szerkesztő gondozásában Különszámot tervez kiadni, amely Hírlevél Különszámba szeretnénk, ha Ti, volt piarista öregdiákok, atyák, tanárok, az idősebb generáció tagjai írnátok le emlékeitek, érz éseitek, az '56-os történéseitek.
Akinek van korabeli fotója, scan-nelve elküldheti szerzkesztőségünk bármelyik email címére, s betesszük azt a cikke mellé.

Miután az MPDSZ Hírlevelei egyáltalán nem politikai tartalmúak, a beküldendő és megjelenésre kerülő cikkek nem lehetnek politikai állásfoglalások. A cikkektől az akkori piarista diákok életét, sorsát, érzéseit, a forradalom, majd a diktatúrai éveinek rájuk gyakorolt hatását várjuk bemutatni, nem pedig az akkori politikai helyzetet elemezni, sem a felett ítélet mondását, mert az a történelem dolga. Kérjük ezen kérésünk maximális tiszteletben tartását, a cikkek írásakor erre különösen figyelemmel lenni szíveskedjetek! 

Az '56-os Hírlevél Különszám lapzártája: 2011. október 20., péntek 18 óra.
Email: mikecz.tamas@mpdsz.piarista.hu vagy hirlevel@mpdsz.piarista.hu.
A kézzel írt cikkeket Csepely Péternél lehet leadni a Diákszövetségben, 2011. október 18-án szerda délutánig. 

Köszönettel, bízva abban, hogy minél többen elkülditek megemlékezésetek, s így egy, az '56-os eseményekhez méltó Különszámot sikerül összeállítanunk:

Borián Tibor és Mikecz Tamás
MPDSZ Hírelvél Sajtóbizottság felelős kiadó és felelős szerkeztő

Reményik Sándor: A te akaratod...

Teljesüljön a Te akaratod:
a Miatyánkból ezt tudom már csak.
Bimbóban nem marad meg a virág,
és visszafele nem foly a patak.

Teljesüljön a Te akaratod:
be fölösleges minden más beszéd…
Az én kezem, e vézna, gyönge kéz
hogy tartaná fel az Isten kezét?

Minden léleknek csak egy útja van
és csak ezen az egy úton mehet.
És nem lépheti által önmagát
és öntörvénye ellen nem tehet.

Bizonnyal minden úgy van jól, ahogy van.
És ez az eszme megnyugvást is ád:
ki sorsával vív, alája kerül
és győz, ki néki megadja magát.

Október 1-jén újra sor került a Nagymarosi Ifjúsági Találkozóra, amely a magyar katolikus fiatalok legnagyobb, múltra visszatekintő, lassan 40 éve, – 1973 óta létező –, évente kétszer, májusban és októberben megrendezett országos lelkinapja.

A nagymarosi találkozó története több évtizedre nyúlik vissza, amikor Sillye Jenő és barátai a Dunakanyarban énekes-imádságos összejöveteleket szerveztek, amelyeket később a fiatalokkal foglalkozó papok, köztük Balás Béla (ma kaposvári megyéspüspök) és Kerényi Lajos piarista atya pártfogásukba vettek, és segítettek folyamatossá tenni a találkozók megrendezését. Az országos lelkinap sok határon túli fiatalt is vonz, különösen a közeli Felvidékről.

A Család Évében megrendezett második  találkozó  mottója: „Legyenek mindnyájan egy”  (Jn 17,21) – A családról a Család Évében. Ez őszi találkozó arra keresi a választ, mire van szükség ahhoz, hogy jól működjön a család; mire kell figyelnünk, mi a feladatunk ebben a nagyon szép, de sokszor nem könnyű életállapotban. Az előadást ezúttal Orosz István görögkatolikus pap és felesége, Rita tartotta.
A szentmise főcelebránsa és igehirdetője Palánki Ferenc egri segédpüspök, az MKPK ifjúsági és hivatásgondozó bizottságának újonnan megválasztott vezetője volt.

A lelkinap programjai:
9 óra – közös reggeli ima (a Pilisszentiváni Gitáros Énekkar vezetésével)
10 óra – főelőadás: Orosz István és Rita (görögkatolikus pap és felesége)
11 óra – fakultációk
13 óra – ebédszünet, idő a személyes találkozásokra 
14 óra – szentségimádás (a Schönstatt Ifjúság vezetésével)
15 óra – szünet
15.30 – énekpróba a szentmisére 
16 óra – szentmise Palánki Ferenc püspökkel, majd Mária-köszöntő
18 óra – közös éneklés a plébániakertben

Az előadás után a fiatalok különböző fakultációkon vettek részt: a főelőadókat a Művelődési Házban kérdezhették tovább a témáról az érdeklődők; a templomban a „keresők” számára tartott előadást Kerényi Lajos piarista atya; a református templomban Thorday Attila tartott biblikus témájú előadást; a város felett magasodó kálvárián Brückner Ákos Előd és Várnai Péter válaszoltak a fiatalok kérdéseire; a plébánakertben Nobilis Márió tartott fakultációt  Teremtésvédelem avagy a 'sóvárgó' világ - Mit tehetek én? címmel; a Duna-parton kiscsoportos beszélgetéseket tartottak; egy-egy helyszínen férfi, illetve női szerzetesekkel lehetett beszélgetni, amelynek lényege, hogy az érdeklődő fiatalok feltehetik kérdéseiket a szerzeteseknek, és közelebbről megismerhetik a rendek életét (a férfirendekkel a Művelődési Ház egyik termében találkozhattak a fiatalok, a női rendek tagjaival pedig a napközi udvarán lehetett beszélgetni).
A plébániatemplom altemplomában folyamatos szentségimádást tartottak a találkozó ideje alatt. Az előadás végétől a szentmise kezdetéig lehetőség volt gyónásra, lelkibeszélgetésre.
A találkozó helyszínén egész nap több ifjúsági szervezetet, lelkiségi mozgalmat, illetve programot bemutató információs pont várta az érdeklődőket, mint például a Regina Pacis Közösség, Genfest (Fokoláre Mozgalom), 72 óra kompromisszum nélkül, Fiatalok Krisztusért stb.

Immáron másodszor vettem részt a nagymarosi találkozón, mert hallani szerettem volna többek között Kerényi Lajos piarista atya beszédét. "Legyenek mindnyájan egy!" - szólt a találkozó mottója, amely köré Kerényi atya is, gondolatait rendezte.
"A Kerényiben soha nem lehet csalódni!" - szoktuk mondani barátaimmal - "mert Ő mindig hozza a formáját!" Igen, Lajos atya derűjével, örök optimizmusával (miszerint most épp egy "Új Magyarországot építünk"), remek humorával (előadás közben most is vicceket és mókás storykat mesélt), példaértékű életével, feddhetetlenségével ismét magasra helyezte a mércét, ti. milyen előadást kell tartani fiataloknak egy lelkinapon.

Férfiakról és nőkről beszélt, szerelemről, emberi kapcsolatokról, Isten érezhető jelenlétéről mindennapjainkban - hitelesen, örömtelien, bízva a szebb jövőben, a Családok évében.
Lajos atya szerint mindenekelőtt szerethetőeknek kell lennünk! A férfiak legyenek igazi férfiak, akár pap, férj vagy családapa, akiről beszélünk. Egyszerre kell legyen a férfi: orvos és gyógyító, férj és családapa, a nő megfelelő, kellően erős támasza. A férfivé váláshoz elengedhetetlen az intelligencia, a korrektség, a tiszta lelkület, a káprázat sugárzása. Legyünk értékteremtő, ne pedig értékfosztó fórumok! A szomorúság és a bosszúság sugárzása helyett a szépet, a tiszta értékeket, az örömöt kell sugározni! Ahogy Lajos atya fogalmazott: "csúnya, mogorva emberrel senki nem akar együtt lenni!". "Fontos, hogy jó alapanyagok legyünk egy szép kapcsolathoz, egy 50-60 évig tartó házassághoz. Ne legyél döglött mész! Ne legyél büdös hús, mert előbbiből nem lehet jó házat építeni, utóbbiból pedig nem lehet ízletes, jó ételt főzni!" A nők pedig legyenek szintén szerethetőek, szépek és elbűvölőek, legyenek bájosak, mindig titokzatosak. 50-60 évet le lehet élni egy külsőleg és belsőleg is gyönyörű, mindig a szépet, a jót sugárzó nővel. A tiszta lelkület, az elegancia, a szépség, a szemérmesség, a káprázat sugárzása elengedhetetlen egy nő esetében.
"Új Magyarországot építünk!"- harsogta a templom.
A Család évében Lajos atya is fontosnak tartotta kiemelni a hűséget: "Ki kell tartani mindvégig! Egy egész életen át!" Fontosnak tartja az ünnepeket. Egy házasság alatt is kell tudni ünnepelni. Ott vannak a házassági évfordulók, amelyeket méltó módon fontos megtrartani. "Férfiak! Vigyetek virágot feleségeiteknek! Asszonyok! Főzzétek fáérjetekl kedvenc ételét! Szánjátok rá az időt, hogy beszélgessetek, hogy együtt legyetek!" - hangoztatta a házassági évfordulók méltó megünneplése kapcsán. Imával és pár vicc mesélésével tartott pihenőt az előadás felénél.
A találkozó helyszínén egész nap több ifjúsági szervezetet, lelkiségi mozgalmat, illetve programot bemutató információs pont várta az érdeklődőket, mint például a Regina Pacis Közösség, Genfest (Fokoláre Mozgalom), 72 óra kompromisszum nélkül, Fiatalok Krisztusért stb.
forrás: Magyar Kurir

Immáron másodszor vettem részt a Nagymarosi Találkozón, mert hallani szerettem volna többek között Kerényi Lajos piarista atya beszédét.
"Legyenek mindnyájan egy!" - szólt a találkozó mottója, amely köré Kerényi atya is, gondolatait rendezte. "A Kerényiben soha nem lehet csalódni!" - szoktuk mondani barátaimmal - "mert Ő mindig hozza a formáját!" Igen, Lajos atya derűjével, örök optimizmusával (miszerint most épp egy "Új Magyarországot építünk"), remek humorával (előadás közben most is vicceket és mókás storykat mesélt), példaértékű életével, feddhetetlen papi hivatásával ismét magasra helyezte a mércét, pontosan tudva, milyen előadást kell tartani fiataloknak egy lelkinapon.
Férfiakról és nőkről beszélt, szerelemről, emberi kapcsolatokról, Isten érezhető jelenlétéről mindennapjainkban - hitelesen, örömtelien, bízva a szebb jövőben, a Családok évében.
Lajos atya szerint mindenekelőtt szerethetőeknek kell lennünk! A férfiak legyenek igazi férfiak, akár pap, férj vagy családapa - akiről beszélünk. Egyszerre kell legyen a férfi: orvos és gyógyító, férj és családapa, a nő megfelelő, kellően erős támasza. A férfivé váláshoz elengedhetetlen az intelligencia, a korrektség, a tiszta lelkület, a káprázat állandó sugárzása. Legyünk értékteremtő, ne pedig értékfosztó fórumok! - hangoztatta többször is. A szomorúság és a bosszúság sugárzása helyett a szépet, a tiszta értékeket, az örömöt kell sugározni! Ahogy Lajos atya fogalmazott: "csúnya, mogorva emberrel senki nem akar együtt lenni!". "Fontos, hogy jó alapanyagok legyünk egy szép kapcsolathoz, egy 50-60 évig tartó házassághoz. Ne legyél döglött mész!
Ne legyél büdös hús, mert előbbiből nem lehet jó házat építeni, utóbbiból pedig nem lehet ízletes, jó ételt főzni!" A nők pedig legyenek szintén szerethetőek, szépek és elbűvölőek, legyenek bájosak, mindig titokzatosak. 50-60 évet le lehet élni egy külsőleg és belsőleg is gyönyörű, mindig a szépet, a jót sugárzó nővel. Idézett egy férjet, aki évtizedek múltán is a boldog házasságáról beszélt: "A feleségem csodálatos teremtés: megismerkedésünk óta elbűvölő, titokzatos... még ma is izgalmas vele lenni, évtizedek után is érdekes, tud újat mutatni... ettől szép és soha nem unalmas a házasságunk!" A tiszta lelkület, az elegancia, a szépség, a szemérmesség, a káprázat sugárzása elengedhetetlen egy nő esetében - zárta le férfi és nő témakörét Lajos atya.
"Új Magyarországot építünk!"- harsogta az egész templom.
A Család évében Lajos atya fontosnak tartotta kiemelni a hűséget: "Ki kell tartani mindvégig! Egy egész életen át!" Akár pap az illető ("Hajjaj, Lajos atya! Neked is szól! Vállaltad? Vállaltad! Akkor tessék végigvinni! Nem nyivogni! - hangoztatta), akár házasságban élő.
"Fontosak az ünnepek. Egy házasság alatt is kell tudni rendszeresen ünnepelni. Ott vannak a házassági évfordulók, amelyeket méltó módon kell megtartani. "Férfiak! Vigyetek virágot feleségeiteknek! Asszonyok!
Főzzétek férjetek kedvenc ételét! Szánjátok rá az időt, hogy beszélgessetek, hogy együtt legyetek!" - mondta a házassági évfordulók kapcsán. Imával és pár vicc mesélésével tartott pihenőt az előadás felénél.
Az előadás második fele többek között a boldogságról szólt. Sorra tette fel kérdéseit: Te boldog vagy? Miért nincs egy mosolyod? Mi a bajod? Hát keresztény vagy nem? Tessék ehhez méltóan élni! Tessék boldognak lenni, egész életen át erre kell törekedni! Ne csak addig legyél boldog amíg öleled a lányt, iszod a sőőőőőőrt! Ne hagyd kiürülni a lelked! Ne kövesd az "itt zabálj, itt szexölj, majd itt döglesz meg" sivár, lélek nélküli és kiüresedett életvezetési tanácsát. "Tessék ÚJ MAGYARORSZÁGOT ÉPÍTENI!" - töltötte be orgánumával az egész templomot - "Ne légy függő!
Ne a pia, a drog, a nikotin legyen a függésed! Tessék kikeveredni a depresszióból! Tessék pozitívnak lenni! És tessék mosolyogni!"
Az alkohol és a dohányzás negatív hatásait elemezve "pl. fekete lesz a tüdő", nevetve mondta: "Amúgy innen üdvözlöm a dohányosokat! Jó bagózást kívánok!" - nevetése most is a fülembe cseng.

Az előadása végén a boldogság felé törekvésről beszélt, s kiemelte az állandó fejlődés szükségességét. Értékhiányos világban élünk, éppen ezért - mint mondta - keresni kell az eszményeket: házasság, gyerek, hűség, család, papi hivatás, művészet etc. Fontos, hogy muzsikából, művészetből, szeretetből, szerelemből soha ne fogyjunk ki, ezekből soha nem elég, ezekben mindig fejlődni kell, egy életen át. A szépnek, a jónak mindig van utánpótlása, soha nem üresedik ki! "Persze, hogy eszmények nélkül nincs értelme az életnek!"
Fontos, hogy "ég és föld találkkozzon bennünk, a családban és a szeretetben", ugyanakkor, mint mondta "mindig és messzemenően nyerő, ha az Úristen is jelen van életünkben, hivatásunkban, a családban, a házasságban, a szeretetben!"
Előadása végén pedig beszélt a Tiszta Szívek Mozgalmáról, amelynek következő találkozója az Ő plébániatemplomában lesz, 2011. október 15-én, 09:00-tól 17:30-ig.
Köszönjük az elődást, az élményt! Jó volt megint Nagymaroson lenni!

Mikecz Tamás
MPDSZ Hírlevél felelős szerkesztő

Díszdoktorrá avatták a varsói Stefan Wyszyński Bíboros Egyetemen Erdő Péter bíboros-prímást a Robert Schuman nevét viselő auditorium maximumban. Erdő Péter úgy fogalmazott: a nagylelkű gesztusban azt a szimpátiát és közelséget véli felfedezni, amely századok óta összeköti a lengyeleket és a magyarokat.

A XIV. Kánonjogi Világkongresszus keretében szeptember 15-én megtartott ünnepség vendégei közt jelen volt a varsói magyar nagykövet, Kiss Róbert; Kazimierz Nycz varsói bíboros érsek; a volt prímás, Józef Glemp bíboros; az apostoli nuncius, Celestino Migliore érsek; a lengyel püspöki kar elnöke, Józef Michalik przemysli érsek; Varsó-Praga érseke, Henryk Hoser; Józef Kowalczyk gnieznói érsek, továbbá a varsói egyetemek rektorai, állami méltóságok és országgyűlési képviselők – tájékoztatta a Magyar Kurírt Pawel Cebula minorita szerzetes.
Erdő Pétert Wojciech Góralski professzor atya köszöntötte az UKSW jogi karáról. Beszédében felsorolta az új doktor tudományos eredményeit, és hangsúlyozta: „csodálatra méltó kutatói szenvedélyt, az összpontosítás képességét” fedezi fel Erdő Péter munkáiban. Mindez segíti fölfedezni, ami fontos, és előre viszi a tudományt, segíti kutatni az eddig nem használt forrásokat. Hangsúlyozta a gondolatok eredetiségét, a felvetett témákhoz való alkotói hozzáállást.
„A magyar professzor eredményeire jellemző, hogy kutatásaiban nem korlátozza magát egy területre, hanem figyel a tudományágak közti kapcsolatra is”. Góralski atya hangsúlyozta, hogy az új doktor érdeme a jogtudományban az egyházi jog középkori forrásainak kutatása és az intézményei eredetének, fejlődésének vizsgálata. A prímás „sikerrel köti összes a tegnap és a ma témáit”, tudományos munkája „nagy, széles látókörű”, „jelentős szerepe van a jogi tudomány fejlődésében, főleg az egyházi jog területén, de segíti az európai jogi kultúra fejlődését is”.
Erdő Pétert a köszöntő kiváló vezetőnek és hazafinak nevezte, aki a kommunizmus idejében nőtt fel, ezért fontos számára a vallásszabadság témája. Személyesen is elősegítette az egyház és az állam kapcsolatainak normalizálását.

Az egyetem szenátusának határozatában felsorolják a főpásztor tudományos érdemeit, nemzetközileg is elismert munkájának erdeményeit. Emellett kiemelik emberi szelídségét, továbbá bátorságát a keresztény értékek hirdetésében, amellyel  a közös Európa és a keresztény világ építését szolgálja.
A magyar prímás úgy fogalmazott: a nagylelkű gesztusban azt a szimpátiát és közelséget véli felfedezni, amely századok óta összeköti a lengyeleket és a magyarokat.
1989 előtt a szovjet blokkban a teológia és vallási kultúra el volt választva a többi tudománytól, a hivatalos kultúrától. Ezért szükség volt párbeszédre a rendszerváltás után, és ennek a varsói egyetemhez hasonlatos intézmények lehetnek a hivatalos helyszínei.
Az egyetem tizenkét éves történetében 24 díszdoktort avattak, köztük Boldog II. János Pál pápát és Mádl Ferenc korábbi magyar köztársasági elnököt.
Az új díszdoktort levélben köszöntötte Bonisław Komorowski, a Lengyel Köztársaság elnöke és Donald Tusk lengyel miniszterelnök.

forrás: Magyar Kurír
Kép: Maciej Milobedzki

A szeptemberi hónap meghatározó Vízvári László piarista atya, sokunk által annyira szeretett tanár életében, hiszen e hónapra esett születésének és halálának napja. Amikor ebben a hónapban emlékezünk rá, akkor óhatatlanul nemcsak a jóságos, tiszta mosolyú, mindenkivel szívélyes lelkészre, kiváló tanárra, hanem a hazai bábművészet kiemelkedő alakjára is gondolunk. 

Ki volt ő?
Nehéz visszafogni az visszaemlékezésekkel feltörő érzelmeket, különösen nehéz „objektívnek” maradni, amikor e sorok írójának kedvenc tanáráról van szó, olyan emberről, aki a nehéz, néha válságos gimnáziumi években is lelket, erőt tudott önteni megingott, el-elbizonytalanodó tanítványába. Ez a meghitt diák-tanár kapcsolat az érettségi után egy életen keresztül mély barátságként ragyogott.

Ki volt ez a drága, jóságos ember, aki oly sokat adott híveinek, tanítványainak és persze a bábművészetnek?
1919-ben született. Tanári pályáját Debrecenben kezdte. Fiatal tanárként már ott lelkes érdeklődéssel fordult a bábművészet iránt, bámulatos gyorsasággal sikereket ért el. Egy kimustrált esztergapadot ajándékba kapva egymás másra készítette azon a bábokat, díszleteket. 1947-ban a János vitéz játékkal sikerült kijutni a franciaországi Cserkész Világtalálkozóra. Aztán a piarista rend államosításával mindennek vége lesz, az ambiciózus, művészlelkű paptanár Endrődre került segédlelkésznek, kizárólag a lelkek és egyelőre még nem a bábok formálásával foglalkozva.
Demokrata hajlamától vezérelve egyszer elment a Viharsarokra aratni, ezt a  nemes cselekedetét a politika kiforgatva azzal vádolta meg őt, hogy így akarta a „termést tönkretenni”. De a művészhajlam hajtotta tovább, s László atya az endrődi plébánián hamarosan bábszínházat szervezett.

Tanárként  a pesti piaristáknál
Életében nagy változás állt be akkor, amikor 1951-ben Sík Sándor rendfőnök behívta Budapestre tanárnak. Nagy erővel vetette bele magát a munkába. Tanításában elbűvölő elegancia, könnyed stílus érződött, a művészlélek kisugárzása hatotta át a nagy felkészültségtől és kiváló szellemi képességektől megáldott tanár előadásmódját. Gyakran a tantárgyak témájáról szándékosan, de inkább spontán letérve az élet fontos kérdéseiről kezdett beszélni. Ilyenkor feszült figyelemmel, mondhatni ámulattal hallgatták a tanítványok a jóságos, széles látókörű tanár elbűvölő eszmefuttatásait, bölcs, egyéni meglátását, szokatlan téma-megközelítéseit. Ezek a lelkekben mély nyomot hagyó eszmefuttatások a lelki dolgokra fogékony diákoknak nagy élményt jelentettek, melyek sokunknál évtizedekre szóltak.

Szenvedélye a bábművészet
Ez a kiváló tanár, jóságos lelkiatya tanári és lelkészi tevékenységének teljességét soha nem megcsorbítva a bábművészetben maradandót alkotott, sőt ez utóbbiban a szakmabeliek őt óriásként, meghatározó tekintélyként tisztelték.  Jól emlékszünk, hogy először a pesti gimnázium zenetermében rendezte be a „színházat”, ahol neves bábművészek (főleg Koós Iván, Balogh Beatrix) mellett a gimnázium néhány diákja is ott szorgoskodott. Aztán a bábszínház kikerült a gimnáziumból, előbb a pesterzsébeti Csili Művelődési Otthonba. A bábművészetben elért hazai és nemzetközi sikereinek részletezésétől eltekinthetünk, ezek nyomai szakmai lapokban bőven rendelkezésre állnak. A „művész”, a kiváló paptanár és mindenki drága Laci bácsija egyszerre volt tehát tanár, pap és bábjátékos ahogy találóan mondta róla egyszer Balogh Géza: „szerteágazató tevékenységét így lehetne meghatározni, hogy pásztor volt”. A művészeti hírnevet szerényen „viselte”, s mi gimnazista tanítványai akkor nem is nagyon tudtunk vagy hallottunk erről. Ő sajátmagát az elért nagy sikerek (pl. a legnagyobb szakmai elismerésnek járó Csokonai-díj) ellenére is „amatőrnek” tartotta.

A kiváló tanár
Mi csak a kiváló képességű tanárt, a rendkívül finom lelkiségével megáldott lelki atyát tiszteltük benne, és az életben mindig megmutatkozó sokoldalúságát. Tudtuk, hogy alaptantárgyai mellett szinte bármire könnyen át tudott állni, miként gyorsírást, rajzot, még lakatos szakmai ismereteket is tanított. Sejtettük, hogy talán tanártársai sem tudnak a rendház falain kívül messzire szárnyaló művészi sikereiről, sőt azt is feltételeztük, hogy talán egyes rendtársainak ez a „művészkedés” idegen területnek számított, nem tartva azt a szerzetestanári tevékenységgel összeegyeztetőnek. Ki tudja? De azt is mindig tudtuk, hogy ez a művészi tevékenység soha nem ment tanári munkájának rovására, amit sajnos csak egészségkárosodása akadályozott meg.  Megromlott hallása miatt aztán le kellett mondani az oktatásról, s felügyelő tanár lett a gimnáziumban. Lelkészi tevékenységét töretlen energiával folytatva Pesthidegkútra járt ki misézni. Betegsége 2003-ban ragadta el.

Barátként tisztelve
Mint hűséges tanítványának (e sorok írójának) megadatott az életben sokszor találkozni vele, még ha csak 5-10 perces látogatások formájában is. Az egykori drága tanár immár őszinte barátként sok mindent elmondott magáról. Mindig sejtettem, hogy művészlelke valahogy nem illik bele a konzervatív szellemiséget áradó épület légkörébe, ezért is jelentett neki sokat – tőle tudom - a másik művészlelkű tanár, a Piarista Kórus karmestere, a hozzá hasonlóan ugyancsak „száraz” természettudományi végzettségű tanár, Makláry Lajos barátsága. A két nagy művész a mennyországban folytathatja a baráti beszélgetéseket, mi pedig imáinkba foglalva gondolunk rájuk vissza. A bábművészet múlt és jelen nemzedékei előtt Laci bácsi (a „bűbájos bábos”) érdemei örökérvényűek. De miként nekik, nekünk, hálás tanítványainak is felejthetetlen az emléke, mert nemcsak a bábművészetben, hanem a lelkünkben is maradandót alkotott szívével, utánozhatatlan művészkezével.

Dr. Kölcsei Tamás

Nehéz időben szólt bele a magyar szellemi életbe. Amikor az egyetlen hivatásos bábszínház Obrazcov utánzásával próbált megfelelni fel nem ismert küldetésének, amikor a zsdanovi tanítások jegyében születtek földhözragadt színházi előadások, ő Bartók A fából faragott királyfiját és Haydn Philemon és Baucisát mutatta be, felidézve az egykori főúri kastélyszínházak szellemét, és összebékítve a nemes hagyományt a legmodernebb szellemű és sokáig némaságra ítélt remekművel. Az 1956 szeptemberében lezajlott bemutató igazi szenzáció. A Philemon világpremier, nem sokkal korábban került elő Párizsban a kottája. A Nemzeti Szalonban lezajlott előadás ismét ráirányítja a figyelmet a bábjátékra, annak is a legkifinomultabb és legkényesebb fajtájára, a marionettre. Nem sokkal korábban, Balogh Beatrix és Koós Iván társaságában alakítja meg Vízvári László az Auróra Marionettegyüttest. A Múzeum utca 19. szám alatti iskola hátsó traktusában, a Lenin Intézet üres zenetermébe visszaköltöző piarista rend fogadja be a lelkes fiatalokat a 37 éves “doyennel”, Vízvárival az élen.

Ha soha többé nem tett volna semmit a bábjátszás ügyében, neve akkor is megkülönböztetett helyen szerepelne a hazai bábtörténetben. De nagyon sok mindent tett előtte is, azóta is, egészen 2003. szeptember 20-ig. Teológiai és egyetemi tanulmányait követően már kezdő tanárként megakad a figyelme a Magyar Cserkész című újság egyik cikkén: "Épitsünk bábszínházat!" – ez volt a cikk címe. Ő szót fogad, és ötödikes cserkészeivel eljátssza Arany János verses meséjét, a Rózsa és Ibolyát, majd hamarosan a János vitéz is sorra kerül. Ez utóbbival 1947-ben kijutnak a franciaországi Cserkész Világtalálkozóra. Aztán egy időre vége szakad a szépséges kalandnak. A piaristákat államosítják. Vízvári egy tiszántúli faluba, Endrődre kerül segédlelkésznek. De persze hamarosan itt is bábszínházat szervez.

A marionettre Josef Skupa bábszínházának vendégjátéka hívja fel a figyelmét. Innen már egyenes út vezet az első kirobbanó sikerig, a Nemzeti Szalon kettős bemutatójáig. Aztán nehéz idők következnek, 1959-ben el kell hagyniuk a Múzeum utcát, különböző kerületekben keresik a helyüket. Végül Pesterzsébet ad végleges otthont az együttesnek. Az Aurórát átkeresztelik Astrának, és rendíthetetlenül folytatják útjukat.
Vízvári László tanár volt, pap volt és bábjátékos. Ha egyetlen szóval próbálnám meghatározni szerteágazó tevékenységét, azt mondanám: pásztor volt. A lelkek pásztora meg a szellemé. És amatőr volt a szó legtisztább és legigazabb értelmében. Olyan alkotó, akinek mindig öröme telt az alkotásban. És örömét át tudta adni mindazoknak, akik a közelébe kerültek: tanítványoknak, nézőknek, híveknek. Talán ő maga sem tudta volna megmondani, hány tanítványa volt. Egy biztos: közvetve vagy közvetlenül az egész magyar bábművészetre hatással volt. Az Auróra Fából faragott királyfija nélkül aligha jöhettek volna létre az Állami Bábszínház legnagyobb sikerei, és a folytatás, a jelenkori magyar bábjátszás sorsa is másképp alakult volna.

Nekem Hans Sachs jut róla eszembe. Nem az irodalomtörténetből, hanem úgy, ahogy Wagner megálmodta. Aki a cipőkészítésnek épp úgy mestere volt, mint a mesterdalnak. “A mestercéhet megbecsüld!” – éneklik Wagner operájának harmadik felvonásában. Vízvári László nagyra becsülte a mesterségeket. Legfőbb hangszere az az esztergapad volt, amit Debrecenben kapott Békési professzortól, és amely elárvultan áll most a Csalogány utcai bábműhelyben.
És nem véletlen, hogy annyi mindenfélét tanított 35 éves tanári működése során: rajzot, gyorsírást, még lakatos szakmai ismereteket is. Biztos vagyok benne, hogy ezeket is olyan hittel, gyöngédséggel és szeretettel oktatta, mint ahogy a bábjait készítette.
A magyar bábművészet kiemelkedő személyiségétől veszünk ma végső búcsút.

“A bábjáték az emberekben élő jelképekre és szimbólumokra épít” – vallotta. – Ez indíthatja el a nézők fantáziáját, s így juthatnak el az igazságig és a szeretetig.” Ezt a tanítást hagyta ránk gazdag életművével. Próbáljuk meg a lehetetlent: kíséreljük meg követni a példáját. Hátha mi is eljuthatunk általa az igazságig és a szeretetig.

(Balogh Géza emlékezett Laci bácsira a temetés napján, 2003. október 14-én)
forrás: http://www.mmi.hu/vizual_p/bab_hirlevel/bab_hirlevel.htm

A piarista szerzetes a Vatikáni Rádió magyar nyelvű adásában mondta el gondolatait a művészetben megnyilvánuló szakralitásról, a hitről tanúságot tevő műalkotásokról.

Először arról beszélt, lehet-e a szakrális művészetet az új evangelizáció eszközének tekinteni. Fontosnak tartotta leszögezni: az eszköz alá van rendelve az előre kitűzött céloknak. A művészet más, és más kapcsolatban áll a szakralitással. A művész, aki a hittől megérintve alkotásokat nyújt át a közönségnek, nem valamiféle szent hithirdetés eszközévé akar válni, hanem abban a tudatban szólal meg, hogy valami olyan friss mondanivalója van a hitről, ami meglepetésként éri azt is, aki a hitben nevelkedett, és érdeklődést ébreszt a hit iránt abban is, aki azt nem ismeri vagy elutasítja, de a művészek érintéseire fogékony.
Ilyesféle kapcsolat van a hit, a szent és a művészet között. Nem egy szolgálat ez, ahogyan régen mondták, hogy a filozófia a teológia szolgálóleánya (ancilla theologiae). Nem úgy szolgáló, hogy a teológia megjelöli a feladatot, ő pedig alárendelt szerepben teljesíti. A filozófia is valamiféle önálló találkozás az igazsággal, és ennek a találkozásnak kapcsolata van a hittel, a teológiával. Ugyanígy van a művészet és a szakralitás esetében is. Fontos újra elevenné tenni ezt a kapcsolatot, különösen ma Magyarországon, ahol a művészetről a diktatúra alatt a szakralitástól elszakadt gondolkodásmód nyilatkozott. Újra fel kell fedezni ezt a kapcsolatot művészet és hit között, ami akkor is megvolt, amikor nem beszéltek róla. A szakrális művészetek hetében az is lenyűgöző, hogy nem csak a templomokban régóta rejtőző művészi értékeket szólaltatjuk meg, hanem élő művészek alkotásai is megjelennek zenében, költészetben, képzőművészetben, építészetben. Ez azt mutatja, hogy a hit ma is megérinti a művészeket. A hit és a művészi alkotókedv spontán egymásra találása egy hallatlanul eleven tanúságtétellé válik.

Jelenits István hangsúlyozta, hogy a szakrális művészet körébe nemcsak a képzőművészet tartozik, hanem a zene, az irodalom, és a művészet modern ágai is, a fotográfia, a film és minden, ami a művészt a hit vonatkozásából megérinti. Van, aki szolgálni akar ezzel, de szolgálni is teljes szabadságával tud, tehát nemcsak a tehetségét adja el egy feladat vállalására, hanem egész lelkével szegődik oda egy élmény bemutatására, művészi megvalósítására. Beletartozik a szakrális művészetbe a népművészet is, a népi játék, ami esetleg nem üti meg a felső művészet megszokott fogalmát, de valamiképpen mégis ehhez a játékossághoz, egy spontán megragadottság fogalmához kapcsolható. Megjelennek itt játékok, mondókák és egy spontán beszélgetés lehetősége nyílik meg, amit nem feltétlenül az oktatás határoz meg, hanem valamiképpen az együttgondolkodás öröme.
Mindenképpen elmondhatjuk, hogy a művészet túlmutat az emberen, és a transzcendencia felé irányítja. Maga a transzcencia szó kicsit idegennek tűnhet egy olyan művész számára, akit nem a hit érintett meg, de a művész mindenképpen az az ember, aki az emberlét határait feszegeti, vagy nyitja meg az ismeretlenre, a hétköznapi ember meghaladására. Lehet ez akár a hitben, akár máshol, amit a hívő ember mégis rokonnak érez a saját hitben megvalósuló tapasztalatával.

forrás: Magyar Kurír

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 55. évfordulója alkalmából, 2011. október 21-én, a Szent Margit Gimnázium Kápolnájában dr. Kerényi Lajos piarista atya, a Budapest Külső-Ferencvárosi Szent Kereszt Plébánia plébánosa tart előadást, amelynek címe

"PSYCHOSOMATICA - ÉP TESTBEN ÉP LÉLEK" - "Ne egy, hanem két dimenzió legyen!"

Helyszín: Szent Margit Gimnázium Kápolna (Bp., XI. ker., Villányi út 5.) 
Időpont: 2011. október 21. 18:00

Szeretettel várunk minden kedves érdekődőt!

"T. Magyar Piarista Diákszövetség!
Édesapám, Szentiványi János rendszeresen olvassa az Önök hírleveleit, és bár az internetezés kiválóan megy neki, az írással hadilábon áll. Ezért engem kért meg, hogy válaszoljak Önöknek.
vitéz Szentiványi Jánosként kapja a leveleket, de az osztálynaplóban még Schmidt Jánosként szerepel. 1938-ban érettségizett a budapesti iskolában, később magyarosíttatta a nevét. Igen tartalmas - és kalandos - életút áll mögötte. 92. évében van és kiváló egészségnek örvend.  Budapesten él, a XIII. kerületben, a Pannónia utcában.

Bővebben az alábbi webcímen lehet életútjáról olvasni, illetve írásaiban szemezgetni:
http://sensemagazin.hu/interju/beszelgetes-vitez-szentivanyi-janos-nyugallomanyu-repulo-alezredessel-ii-vilaghaborurol

http://sensemagazin.hu/cafe/vitez-szentivanyi-janos-magyar-kiralyi-legie...

http://sensemagazin.hu/cafe/vitez-szentivanyi-janos-talalkozas-lightning...
(a google egyéb interjúkat, videókat is "kidob", ha rákeresnek a "vitéz Szetiványi Jánosra").

Üdvözlettel:
Kovács Béláné (szül.: Szentiványi Zsuzsanna)"

A Jó Isten éltesse Szentiványi István piarista öregdiák barátunkat! Lányának pedig köszönjük az értesítést, bízunk abban, hogy ezen email hatására, mások is jelentkeznek szerkesztőségünkben, vagy Csepely Péternél.
MPDSZ Sajtóbizottság

1957 szeptemberében, az alig egy éve kitört és fájdalmasan elbukott forradalmat követően egy alacsony, szemüveges, vidéki (székesfehérvár) kisdiák ült be a Piaristák Mikszáth téri gimnáziumának első ostályos padjába, mely az ország első gimnáziumának számított akkoriban. És a kosárlabda fellegvárának!
Éltem haltam a kosárlabdáért, de kis termetű és szemüveges lévén csak az első két évben termett számomra babér, mert a többiek aztán úgy túlnőttek rajtam, hogy az ügyesség, fürgeség, "jó kéz" már nem pótolta a magas termetet... Mégis emlékezetes volt számomra, hogy másodikos létemre helyet kaptam az Iskolaválogatottban, és az '59 évi országos középiskolai  bajnokságot éppen szülővárosom akkoriban épült sportcsarnokában nyertük meg. (Kaptam is a fehérvári drukkerektől hideget-meleget...) De szép is volt :-D Sajnos, szegény FRED = Bujtor Pista csapatunk egyik erőssége sincs már köztünk.

Aztán menet közben kiderült, hogy más, egy életre meghatározó szellemiség, tudás, osztályszellem, csak a cserkészeknél (mi nem voltunk azok!) tapasztalható bajtársiasság, látásmód, élhető vallásosság, liberális felfogással párosítva, és még hosszan sorolhatnám azokat az értékeket, amit, mint a szivacs szívtunk magunkba, a tanítói és nevelői mesterségükben egyaránt kimagasló tanárainktól. Nem nevezem meg ŐKET, a Tablón láthatóak, de KOVÁCS MIHÁLY osztálfőnökünk egészen rendkívüli ember volt, soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem tartottam Vele a kapcsolatot haláláig! Egyszer kerestem csupán, de éppen nem volt bent.

Mint ahogy szeretett osztálytársaimtól is elszakadtam vagy ötven évre, mivel a harmadik gimnáziumi osztályba már a Fehérvári Józsefbe (most ismét Ciszter gimnázium!) kerültem. Na, nem saját akaratomból! Életemben törésként tartom számon ezt a változtatást. Anyám, aki gimnáziumi testnevelő tanár volt, ötvenhatos jelentéktelen szerepvállalásáért büntetésként kirúgást kapott, jó szakember lévén azonban a közgazdasági technikumban újra alkalmazták. Négy iskolás gyerekkel, egy volt intéző férjjel (Alcsút, József főherceg uradalma), akit minden félévben egy-egy újabb TSZ-ből kirúgtak, lehetetlen és zsarolható pozícióba került: "a fia nem járhat tovább egyházi iskolába!" - szólt a verdikt. Mellékesen a Piaroknál "felszedett" tudás birtokában a továbbiakban kitűnő bizonyítványokat és kitűnő érettségit mondhattam magaménak, de inkább lettem volna az erős négyes a Piaroknál...
Közgazdaságtudományi Egyetem, családalapítás, boldog, kiegyensúlyozott házasság, két fiú és napjainkra három fiú unoka... - dióhéjban.

Pár éve egy temetésen összefutottam egy volt piar osztálytársammal, aki hasonlóan két év után távozni kényszerült. Tőle hallottam, hogy Ő néhány érettségi találkozón már részt vett, annak ellenére, hogy Ő sem ott érettségizett. Ez aztán megadta a szükséges lökést, hogy kapcsolatot keressek régi társaimmal, mert az 50 ÉVES JUBILEUMI TALÁLKOZÓT semmilyen körülmények között nem akartam kihagyni! A piarista honlap segítségével rátaláltam Svastits Tóni volt osztálytársamra, aki nagy szeretettel navigált vissza az "akolba ". És milyen a sors, ez volt az utolsó jószolgálata, mielőtt a Többiekkel és Vele találkozhattam volna, Vele már csak a temetésén tudtam találkozni! Aztán tudomást szereztem arról, hogy osztálytársaim egy csoportja minden hónap első csütörtökén a Zeneakadémiával szembeni vendéglőben egy SAB-nak nevezett találkozón vesz részt. Hogy mi az a SAB, máig sem tudom, de nem akarom megfejteni, mert így őriz valami titokzatosságot és exkluzivitást számomra (2011. október 6. a legközelebbi!).
Az ÖTVEN ÉVEST persze gőzerővel szerveztük, ebben már én is némileg résztvettem. Aztán a több mint egy éve kitűzött dátum hirtelen megváltozott (2011. május 28. helyett április 30.), mivel a régi Mikszáth téri Alma Mater végleg elköltözött a Váci utcai felújított épületbe (lásd előző Hírlevél), így mi voltunk az utolsó évjárat, akik még a régi Fizikumban jöhettünk össze! Felemelő élmény volt, jó volt látnunk egymást annyi év után, volt akit nem is ismertünk fel. 
Jelenits atya miséje után, Vele együtt vonultunk át egy közeli "pincébe", és ott végleg elbúcsúztattuk azt az 50 évet! 

Most, hogy mindezt leírtam, egy kis ürességet érzek. Mert így leírva ez az 50 év egy szempillantásnak tűnik. Sajnálatos, hogy a fotóillusztrációk, vélhetően technikai okok miatt nem tudnak megjelenni. Pedig ez több, mint egy emberöltő. És szerencsésnek érezhetjük magunkat, immár csak 29-en,  hogy piarista diákként érhettük meg az élet fontos állomásait. Mivel ez a "bélyeg" ,mint egy eltávolíthatatlan tetoválás halálunkig rajtunk marad. 
Jól van ez így! 
Hálásak vagyunk ezért Neked Istenünk! 

Piarista öregdiák barátsággal
Kiss Elemér tollából a 61-ben végzett Piarok.

Szeptember 27-én 16 órakor előadást tartott a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán Wanda Półtawska professzor asszony, aki II. János Pál pápának volt évtizedeken át közeli munkatársa.

A Sapientia Főiskolán tízéves fennállását ünnepelte a Családpedagógiai Intézet. Półtawska professzor asszony Krakkóban ilyen jellegű intézetet irányított 1957-től kezdve negyven éven át. A főiskola családpedagógiai szakmai nappal ünnepelte az évfordulót, melynek végén a résztvevők és a főiskola tanárai és hallgatói közösen hallgatták meg a professzor asszony tanúságtételét a családi életre nevelés fontosságáról. Az eseményről Várnai Jakab OFM tájékoztatta szerkesztőségünket.
Előadásában Wanda Półtawska elsősorban arra hívta fel a figyelmet, hogy II. János Pál pápáért nem elég lelkesedni, hanem olvasni és ismerni kell tanítását a család helyéről Isten teremtői tervében. Ezek a dokumentumok szinte „receptet” adnak a családi élethez. Półtawska negatív összképet rajzolt az európai kultúra állapotáról, és sürgette a „felelősség etikájának”, a „szeretet civilizációjának” erősítését a szexualitás és a családi élet terén. Hangsúlyozta, hogy II. János Pál pápa a maga tanításában minden ember teremtményi mivoltából, Istenre rendeltségéből indult ki, ezért a családi életről adott tanítása sem korlátozódik a katolikus emberekre.

Półtawska idén október 7-én lesz 90 éves. 20 évesen a Gestapo fogságába került és a ravensbrücki táborban raboskodott. Az elviselt és látott szenvedések indították el orvosi és pszichiáteri hivatásában, a családok támogatásában. Így lett Karol Wojtyła munkatársa, aki már papként, majd püspökként és pápaként is „elsődleges lelkipásztori célként” tűzte ki a családok segítését. Półtawska később Rómában is tanított, tagja volt a Család Pápai Tanácsának és a Pro Vita Akadémiának.

II. János Pál pápával folytatott levelezését Półtawska nem tervezte nyilvánosságra hozni halála előtt. De „egy szent élete mindenkire tartozik”, ezért átadta a boldoggáavatási per számára, azóta pedig könyv alakban is megjelent.
1962-ben Półtawskánál rákos daganatot állapítottak meg. Karol Wojtyła, akkori krakkói segédpüspök, 1962. november 17-én levélben kérte Pio atyát, hogy imádkozzon Półtawska gyógyulásáért, aki a november 21-re tervezett operáció előtt váratlanul tünetmentesnek bizonyult.

forrás: Magyar Kurír

Tisztelt Szerkesztő Úr! Kedves Öregdiák Társam!

Szeptember 6-tól 10-ig tartott a Piartours őszi kirándulása Szlovákiába (magyarul a Felvidékre). Szokás szerint 6 órakor indultunk a Batthyány térről. Sajnos egyik társunkat, az utak főszervezőjét, baleset érte, ami miatt be kellett térjünk egy kórházba. Szerencsére két résztvevőnek (Salacz főorvos úr és a testvérbátyám) voltak ismeretségei, így talán a szokott módnál gyorsabb ellátásában részesült balesetet szenvedett útitársunk.

Komáromban vettük fel idegenvezetőnket, Mihályt (ugyanis a szomszéd országban csak helyi idegenvezető lehet, ha magyarországi vezetőnk van, őt akár elő is állíthatnák a rendőrök).
Első nap a Kis-Kárpátok vonalát jártuk be. Először egy középkori templomot néztünk meg Csallócsütörtökön, szerencsénkre épp takarították (emlékeim szerint maga a plébános), így belülről is körülnézhettünk. Utána Jókába mentünk, a Kis-Duna partján egy működőképes vízimalomban jártunk (persze, már évtizedek óta nem őrölnek benne). Következő állomásunk a Pálffy grófokVöröskő vára volt, hatalmas pincékkel, melyek kevéssé romantikus módon raktárként szolgálták a várurak gazdasági érdekeit.
Ezután egy nagyobb várost vettünk célba, Nagyszombatot. Itt sajnos már nem volt szerencsénk a templomokkal, a nyitvatartási idejüket mind lekéstük, csak kívülről nézhettük meg a régi érseki templomot (amely az ide menekült esztergomi érseket szolgálta), és a mai érseki templomot, mely a határok módosulása óta a nagyszombati érsek széktemploma. Nagy bánatomra Nyitramellett csak az országúton elszáguldottunk, és megérkeztünk szállásunkra, Zsére faluba. Ez egy Zoboraljai település, valamikor színmagyar falu, mára 50-60% magyar ajkú. Ez a legészakibb magyar nyelvi csoport, sok ismert népdalt gyűjtöttek e kis falvakban nagyjaink (pl. „A csitári hegyek alatt”, „A jó lovas katonának” stb.). Itt Ferenc fogadott minket, aki próbálja menteni a menthetőt, pl. falusi turizmus szervezésével.
Második nap a Vág völgyében haladtunk. A domb aljáról megtekintettük Csejte várát, mely Báthori Erzsébet révén nyert ismertséget. Utána átutaztunk Pöstyénen, a neves fürdővároson. Szintén a domb aljáról megnéztük Beckó várát (hír szerint most nem látogatható, felújítás folyik), vezetőnk elmesélt néhány, a várhoz fűződő mesét, mondát. Következett újabb utazás, elszáguldottunk Trencsén, majd Vág-Beszterce mellett.
A nap második fele kirándulással telt, jóllehet legtöbbünk ruházata (főleg cipője) nem épp ideális volt ehhez. Megnéztük a Manini hasadékot, ez még nem volt fárasztó, utána hegyi túrára indultunk a szulyói sziklákhoz. Ez kb. 3 órás hegymászást jelentett, úgy, hogy néhány társunk a buszban maradt, nem tudta vállalni a mászást. Nem mondom, szép látvány körülnézni a hegytetőről, a magam részéről szívesebben vállaltam volna egy trencsényi, akár rövid sétát is, engem jobban érdekelnek a városok, mint a hegytetők. Lehet mondani, hogy elfáradtunk, így az utolsó program holnapra maradt.
Harmadik nap a Nyitra völgyében jártunk. Először néhány olyan falun, városon haladtunk át, ahová vezetőnket családi emlékei fűzték, majd megnéztük a divényi templomot. Az épület maga érdekes, kora középkori, a berendezése sajnos modern, de szörnyű mód giccses.
Következett a bajmóci vár (ez is Pálffy birtok volt), engem mikszáthi hangulatba hozott (leginkább a „Beszterce ostroma” jutott eszembe). Felújították, ill. még most is folynak munkák. A vár melletti bazársorban a szokásos giccset láttam (pl. fiatal macskák képe, 10 euróért).  Következett Privigye, ahol nagy piarista templom van. Sajnos, ezt is zárva találtuk, talán lehetett volna kapcsolatot keresni a helyi atyákkal, akik piarista öregdiákok kedvéért esetleg rendkívüli nyitást is csináltak volna. A városi plébániatemplomra is csak az előtérből vethettünk pillantást. Ezután következett Csicsmány (ami tegnapról elmaradt), ahol a bolgárok (mostanra már teljesen elszlovákosodott falu) festett faházai voltak a szenzáció. (Ez mindenkinek tetszett, kivéve nekem, ha már a Felvidékre megyünk, akkor a magyar különlegességeket vettem volna sorra.)
Negyedik nap a Garam völgye következett. Első útcélunk Szentantal volt, itt a Koháry-Coburg kastélyt néztük meg. Ezt az épületet az első bolgár cár tette híressé, amikor a vesztes első világháború után lemondásra kényszerült, ebbe a családi kastélyba vonult vissza. Vadász, festő, természettudós is volt, gyűjteménye megtölti a kastélyt.
Következtek a bányavárosok. Selmecbánya, itt szerencsénk volt, mert ezen a hétvégén tartották a bányászünnepélyt, így a plébániatemplom nyitva volt (bár éppen ünnepséget tartottak benne). Rövid időre megálltunk Körmöcbányán is, megnézhettük Károly Róbert „uhorszki” király szobrát.
Ezután Garamszentbenedek felé vettük az irányt. Sajnos, rendőrök állítottak meg minket, megbüntették, a buszvezetőt. Mivel nem tartottuk őt hibásnak, gyűjtést rendeztünk, némileg kárpótolva a súlyos anyagi veszteségért. Ez határozottan jót tett a csoport hangulatának. Amúgy a kolostor leromlott, bár a templom belülről rendben van tartva.
Hazatérve a vendéglátók egy búcsúestet tartottak a számunkra., bemutatva a helyi női népviseletet, daloltunk, helyi, de igen jó bort is kaptunk.
Ötödik nap. A búcsúzás után az Ipoly völgye volt a cél. Szokás szerint elszáguldva néhány város (többek közt Léva, édesapánk szülővárosa) mellett megálltunk a Balassák vára, Kékkő mellett. Ezután Alsósztregova következett, sajnos a Madách kúria zárva, felújítják (még állvány sincs felállítva, egy törmelékledobót fedeztem csak fel). Elsétáltunk a Madách mauzóleumhoz. Nagyobb szerencsénk volt Szklabonyával, nem csak nyitva volt a Mikszáth emlékház, hanem lelkes ismertetőt is kaptunk a ház gondozójától.
Utunk utolsó állomása Bény volt, ahol az ősi templomot a helyi plébános atya volt szíves bemutatni. Párkányban elbúcsúztunk helyi idegenvezetőnktől, majd kb. 6 órára visszaértünk az indulási pontra.
Általános benyomásaim: a szomszéd ország gazdasági téren megelőzött minket. Többfelé kétszer kétsávos utak épülnek (persze inkább északon, a déli, magyarlakta területekre nem jut pénz, akárcsak Romániában a Székelyföldre). A magyar-szlovák nyelvhatár egyre délebbre kerül, van, ahol már 80 km-t is romlott a helyzet. Azonban a vallás helyzete jobb mint nálunk. Ha úgy értünk templomba, hogy mise volt, még hétköznap is igen szépszámú hívőt láthattunk. Idegenvezetőnk szerint a helyi magyarok már nem annyira anyagi támogatást kérnek (lassan ők adhatnának nekünk), hanem azt, hogy látogassuk őket, hogy lássák, nem felejtettük el a határon túli magyarjainkat.
Sajnos, nem tartott velünk Borián tanár úr, egy társunk próbálta helyettesíteni a reggeli elmélkedéssel.
Szokás szerint út közben néhányan kiselőadásokat tartottak. Itt néha olyan nyelvi, történelmi, őstörténeti stb. elméletek is szóba kerültek, amit a jelen tudomány nem fogad el, kétségesnek tart, vagy már meg is cáfolt. Én ilyenkor, keresztényi szeretetből és türelemmel, nem kezdtem vitát, hanem inkább becsuktam a fülem és a táj szemlélésébe merültem el.

Budapest, 2011. szeptember 21.
Dr. Szabó András (Bp. 1969-73)

Heten a  váci piarista öregdiákok klubjából ( www.piarklub.hu ) úgy döntöttünk, hogy a Balaton és horvát tengerpart közötti választás hálás vitatémáját úgy zárjuk le, hogy keletnek megyünk. Apropót pedig szolgáltatott a történelem: kerek 300 évvel ezelőtt szúrták le zászlóikat a Nagymajtény melletti síkon a kuruc seregek, majd írták alá a szatmári békét. Ennek emlékére úgy terveztük el, hogy akkor éppen 300 kilométert tekerünk kerékpárjainkkal a történelmi Szatmár vármegyében és annak környékén is. Így aztán érintettük még Bereget, Szabolcsot és pár kilométer erejéig Ugocsát is, amiken jelenleg három ország is osztozik. Egy hét alatt nem sok a 300 kilométer, ezért nem is annyira kerékpártúra volt ez, hanem túra kerékpárral. De nem akármilyen látnivalókkal és élményekkel.

Benézve Beregbe
A július 2-8. közötti túra Beregben, a tákosi fatemplomnál kezdődött, amikor még nem is sejtettük, hogy az ehhez hasonló, minden
történelmi és természeti pusztítást átélő, kicsiny, túlnyomórészt
református templomból később még vagy tucatnyit meg fogunk nézni a
túra során, többek között Csarodán, Csetfalván, Tiszacsécsén,
Fehérgyarmaton, Csengerben, Csengersimán, Gyügyén, Szamosújlakon,
Nyírbátorban. Mind az árvízi rekonstrukcióknak, mind a gondos
gazdáknak, nem utolsó sorban pedig az uniós alapokból ide áramló
pénznek köszönhetően mindegyik templom gyönyörű állapotban volt.
     A kirándulás Bereg ukrajnai oldalán folytatódott. A barabási
határátkeléssel mintha évtizedeket is ugrottunk volna egyben. Az öt
állomásos, géppisztolyos, átkutatós, kötelezően borravalós rendszer
megismerésével utólag értettük meg Nemes Tanár Úrnak még az
évezredforduló tájékán is előjövő, számunkra akkor mulatságosnak tűnő
idegeskedését a romániai határon. Évtizedek lenyomatai ezek. A
feszültséget hamar feloldotta helyiek kedvessége és az alacsony árak.
A kicsit borongós idő miatt a kemping helyett háromcsillagos
szállodában szálltunk meg, fejenként mindössze 1700 forintért, és késő
este is kiszolgáltak minket étellel-itallal – szinte fillérekért.

Romok, csontvázak, eltünő utak
 
     Másnap Beregszász belvárosát tekintettük meg, ahol még mindig
bőven lehet magyar szót hallani annak ellenére, hogy hivatalosan már
kevesebb, mint fele magyar a városnak. Úgy tapasztaltuk, hogy ugyan
nagyon sokan tudnak magyarul, de azt már nem első nyelvként
használják, és így kopik a magukat magyarnak vallók száma is. A város
szépülget, különösen a magyar főiskola impozáns látvány a sétáló
utcában, de a városon érződik az a fojtogató világ, amelyben csak a
rendőr és a határőr gyarapodik. A folytatásban eltekertünk a
kismuzsalyi templomromhoz, aminek szépsége és elhagyatottsága a
zsámbékival vetekszik. A templomhoz egy tragikus történet is tartozik,
miszerint a Rákóczi Györgyöt megbosszuló lengyelek a XVII. században
felgyújtották a falut és a templomot, az erdei barlangokba menekülő
lakosságot pedig kénnel fojtották meg. Közel kétszáz évvel később úgy
találták meg az embereket az üregekben, ahogy érte őket a halál:
többek között egy férfi csontvázát, aki átkarolja nője térdét, akinek
karjában pedig egy csecsemő csontváza feküdt. Szívszorító.
     Ukrajnai történet még az is, hogy Mezőváriból, a híres expedíciós
orvos, Kepes Gyula szülőhelyéből Csetfalvára induló út egyszerűen
megszűnt alólunk. Volt, aztán egyszer csak nem volt. Pedig még a
nemzetközi térképeken is rajta van. Nagy nehezen a Tisza gátján azért
elértük célunkat.
 
Csodák a folyók mentén
 
     A Tiszabecstől Szatmárcsekéig tartó etapon minden falu valamiről
nevezetes volt: Tiszabecs a Jókai által megénekelt rongyos gárdáról,
Milota a dióról, Tiszacsécse Móriczról, Tiszakóród pedig onnan, hogy a
kanyargó Tiszába a kis Túr ott siet beléje. A dolog szépséghibája,
hogy Petőfi nem ott írta a Tiszát, mert ez már egy mesterséges meder
ott a falu közelében. Igaz, ezt a bibit a folyó végén található
gyönyörű bukógát bőven ellensúlyozza. Szatmárcseke nevezetességei,
tehát Kölcsey sírhelye és a csónakfejfás temető után pedig búcsút
intettünk a Tiszának, hogy a túristvándi vízimalmot érintve a Szamos
vonalát kövessük. Útközben felemlegettük Penyige szörnyű napját az
1905. évből, amikor is kilenc kislány fulladt meg a Szenkében, amikor
felborult velük a csónak. Most is egymás mellett nyugszanak a
temetőben. Történetüket meséli el az utolsó históriás népballadánk.
     A Szamos partján első pihenőnk a cégénydányádi kastély parkjából
kialakított arborétumban volt. Itt a Kende-kastély mögött egy
kolosszális, 35 méter magas platánfa törzsét fogtuk át – minden karra
szükség volt. További látnivalónk a fentebb említett templomok mellett
egy már-már ipartörténeti emlékünk volt, amit szerencsére
használhattunk. Egy, a folyó áramát kihasználó köteles komp volt
járművünk, amivel Szamossályinál átkeltünk a folyón, személyenként 50
forintért.
 
A püspök úr üdvözletét küldi
 
     A következő állomásunk Csenger volt, ahová mindenkinek el kell
utaznia, aki örömét leli a Makovecz-féle organikus építészetben,
hiszen a belvárost uralják az ő általa tervezett épületek. A
csengersimai határon átjutva megérkeztünk Szatmárnémetibe, amely
várost csak Magyarországon nevezik így, a helyiek Szatmárnak hívják. A
városba szervezési okokból csak két nappal Scheffler János boldoggá
avatása után érkeztünk, magán az ünnepen még nem tudtunk részt venni,
de így is leróttuk kegyeletünket a mártír püspök sírja előtt. A
szatmári békét és körülményeit bemutató díszes, kétnyelvű kiállítást
pedig abban a Vécsey-házban néztük meg, amelynek helyén korábban
aláírták a békeszerződést 1711-ben.
     Vendéglátónk Bodnár Imre volt, aki nemcsak szállást biztosított
számunkra, hanem meglepetésünkre megszervezte, hogy bepillanthassunk a
szentelés előtt álló fiatal magyar papok triduum-időszakába, valamint
egy személyes találkozót is szervezett nekünk Schönberger Jenő Püspök
Úrral, aki a piarista öregdiákoknak szóló személyes jókívánságaival
indított útunkra, amely Nagykárolyba vezetett, a piarista nővérekhez.
 
Foci győzelemmel
 
     A nagykárolyi piarista nővérek, Judit nővér és Tünde nővér nagy
szeretettel és szállással fogadtak minket. Tünde nővér röviden beszélt
hitvallásukról, az előttük álló feladatokról. Itt döbbentünk rá,
mennyi szegény és keserű sorsú gyerek él, nem is messze tőlünk, akik
egy kinyújtott kézre vágynak, egy támaszra, ami nélkül végleg
elvesznének. Ezeket a kisgyermekeket aztán másnap megismertük, és azon
nyomban ki is hívtuk őket egy focira, amit kitörő örömmel fogadtak el.
Örömükbe aztán egy kis üröm vegyült, mert hiába kívántuk megnyeretni a
kicsikkel a meccset, egyik társunk nem figyelt erre, és egy óriási
góllal végül mi győztünk. Sápadt arccal álltunk ott, és aztán mi
kértük a visszavágót, amit végül ők nyertek egy kislány, Kármen
győztes góljával.
     A kis focizás után a megnéztük az egykori piarista rendházat és a
gimnáziumot, ahová Ady is járt. Szerencsére a nélkülöző évtizedek után
ezekbe az épületekbe is visszaköltözhetett a piarista szellem. Mielőtt
megnéztük volna a legfőbb nevezetességet, a most felújítás alatt álló
Károlyi-kastélyt, még egyszer beléptünk a Kalazanci Szent
József-templomba, és elénekeltük az O Pater-t.
 
A jó idő is megérkezett
 
     Az utolsó napokra a napsütés is megérkezett, így a vállaji sváb
csűröket, a bátorligeti őslápot, Nyírbátor várkastélyát és híres
templomait már úgy néztük meg, hogy végig sütött a nap. Nem is bántuk,
hogy utolsó szállásunk a nyírbátori kemping volt, ahonnan rögtön
siettünk is átmenni a szomszédban lévő, vadonatúj fürdőbe. Jól esett a
végére egy kis regenerálódás!
     A túra utolsó szakaszát a máriapócsi kegyhely és a baziliták
kolostorának meglátogatásával kezdtük, ezután következett a kommunista
rendszerben ikonná váló Pócspetri, valamint a túra utolsó városa,
Nagykálló, ahol önmagában is vagy fél tucat látnivaló van: régi
megyeháza, csodarabbi-sír, a harangodi tábor épületei, a Korányi-ház,
a “Kállai-kettős” leírásának helye. A sok látnivalótól és egy hét
élményével megpakolva indultunk hazafelé.
 
Webkettes világ - http://szatmar.blog.hu
 
      Érdekessége volt a túrának, hogy Kovács Lóránt diáktársunknak
köszönhetően teljesen onlájnok voltunk, napi frissítéssel követni
lehetett minket videókkal fűszerezett blogunkon, a fácsén és a
twitteren is. Így nem is volt mit mesélni az aggódó szeretteinknek.
Hogy ez jó-e vagy sem, lehet vitatkozni, de mindenesetre nagyon vicces
volt. Mint ahogy az is, hogy összeadtuk a kilométerórával felszerelt
biciklik kijelzőjén a megtett távolságokat, és végül a szatmári béke
évszámát, 1711-et kaptuk meg eredményül.
 
Hernády Béla - Herzog Tamás - Gombai Gellért - Kovács Lóránt - Mikesy  Árpád - Pogátsnik László - Sóhaj Róbert

****************
Szatmár 300
****************

Szatmár Vármegyének az betyárok által  keresztül kasul való bejárása 300 ezer méteren át  a vitézlő fejedelem elbukó, de szívünkben győzedelmeskedő harcának  300. évfordulójának alkalmából.

Kedves Barátom!

Elsőként a Napi evangéliumot olvasókkal szeretném megosztani a hírt, hogy 2011. szeptember 25-én, a Szentírás vasárnapján indul az új evangelizációs lehetőség.
Mostantól a napi evangélium már nem csak e-mailben, hanem mobiltelefon készüléken is elérhető. Az e-mailes természetesen továbbra is megmarad!
Android rendszerű telefonok tulajdonosai az Android Market-ben kereshetik az evangelium365 alkalmazást.
Az iPhone készülékkel rendelkezők pedig az App Store-ban találják meg az evangélium365 alkalmazást.

A mindennapi evangélium olvasásán kívül az alkalmazások lehetővé teszik a naptár szerinti keresést, amióta létezik (2004. július 9.) az e-vangélium. A kedvenc részeket el lehet menteni és egy Facebook megosztási lehetőséget is beépítettünk.
Nagy öröm számomra és szimbolikus jelentősége is van, hogy az első magyar, katolikus mobil alkalmazás az Evangéliumot nyújtja az embereknek és az Új evangelizációhoz kapcsolódik. De ezzel még nem állok meg. Szeptember utolsó hetében Magyarország 1400 plébániájára 4500 plakátot küldünk az új lehetőségről. A mostani alkalmazást és az e-mailes lehetőséget is bővíteni szeretnénk, hogy hallgatható legyen (audio fájl letöltési lehetőség). Már elkezdtük az újabb alkalmazások fejlesztését, amelyek különböző célcsoportok: a kereszténységgel ismerkedők, a fiatalok és a gyerekek számára készülnek. S ha valakinek kétségei volnának, hogy e területen érdemes-e hirdetni az evangéliumot, számolja meg, hogy családjában hányan használnak mobilt. Jól tudjátok, hogy az eddigi evangelizációs munkát magánszemélyek támogatásával sikerült végezni. Pályázati vagy egyházi támogatás ilyenre nincs, ezért számítok segítségetekre a jövőben is. Előre is köszönöm mindenki imáját és támogatását, amivel segíti az Új evangelizáció ügyét!

Életére Isten áldását kérve, szeretettel: István atya

Evangelizációs munkánkat a következő módokon támogathatja adományával.
1. On-line plébániák honlapján:  http://zalalovo.plebania.hu/tamogatas
Kérem, válassza az adomány lehetőséget, majd az adomány céljánál jelölje meg: e-vangélium

2. Átutalással a Zalalövői Plébánia számlájára:
Kérem, a közlemény rovatban feltüntetni: e-vangélium
Számlatulajdonos neve: Zalalövői Plébánia
Számlaszám: 10402355-00026472-00000003
Utalás külföldről IBAN (nemzetközi számlaszám): HU25 1040 2355 0002 6472 0000 0003
BIC (SWIFT) kód: OKHBHUHB 

3. Postai utalvánnyal:
Cím: Zalalövői Plébánia, H-8999 Zalalövő, Szabadság tér 6.
Kérem, a közlemény rovatban feltüntetni: e-vangélium
 
Üdvösséget!
Horváth István Sándor
Zalalövői Plébánia
H-8999 Zalalövő, Szabadság tér 6.
Tel.: (+36)92-371-049

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Budapesten, 2011. szeptember 27-én elhunyt dr. NYULÁSZI JÁNOS egykori piarista diák, aki 1926. november 27-én született.

1945-ben érettségizett a budapesti piaristáknál (8 évig járt a B osztályba), osztályfőnöke Magyar László Sch.P. volt. Az érettsági után a budapesti jogi egyetemen szerzett doktorátust, de származása miatt ennek megfelelő állást nem kaphatott. Így néhány évig a budavári ásatásoknál segédmunkásként dolgozott. Később, sportszeretete (testnevelő tanára a piaristáknál Szilágyi Géza bácsi volt) a "magyar sporttal való törődéshez" irányította. Eleinte az OTSH Tömegsport osztályán, majd hosszú évekig a Testnevelési Egyetem Nemzetközi Edzőképző Szakán dolgozott, innen is ment nyugdíjba.
Volt osztálytársai találkozóinak rendszeres résztvevője, lelkes szervezője volt.

Temetése 2011. október 19-én, szerda délelőtt 9 órakor lesz a Farkasréti Temetőben (Hóvirág utcai ravatalozó).

Nyugodjék békében!

Nyulászi András
(dr. Nyulászi János testvére)